←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Rózsa Gyula

A négyszög körösítése

1969 decembere, Moszkva. A Magyar Képzőművészek Szövetsége művészetírói szakosztályának delegációja - Koczogh Ákos, Pap Gábor, Perneczky és Rózsa - teljesen illegálisan, a Népszabadság moszkvai tudósítójának konspiratív közreműködésével meglátogatja Mácza Jánost. Az idős professzor, akit második hete nem talál meg nekünk az egyébként példás vendéglátónak bizonyuló szovjet művészszövetség, és aki történetesen a világirodalmi magaslatokba emelkedett Malaja Bronnaján lakik, beszélgetés, emlékezések során elő-elővesz egy-egy megóvott dokumentumot, szerény, de nagy becsű műtárgyat. Ezeknek a féltett, ki tudja, mennyire titkos relikviáknak az őrzőhelye Mácza kihúzható ágyneműtartója, és a demonstráció csúcspontja az, amikor előkerül a mélyből egy kávéscsésze csészealjjal. Malevics, mondja elfogódottan Mácza, és mi nem kevésbé megilletődötten fogjuk meg az emlékezetem szerint már hajszálnyira megrepedt hófehér remekművet a jellegzetesen pompás piros és fekete geometrikus mintákkal. A műfaj létezéséről tudunk, hasonló darabok reprodukcióit nyugati kiadványokból ismerjük, de ez az első és még sokáig utolsó közvetlen találkozásunk a forradalmi porcelánnal, amely a látogatás végén visszakerül az ágyneműtartóba.

A szovjet szellemiség történetének egyik legnagyobb, legsajátabb teljesítményét dugdosta, tagadta le évtizedekig - ezt már akkor is tudta, aki akarta, emberöltővel az idei londoni kiállítás előtt. Sok mindent azonban mindmostanáig nem tudtak a szakértők sem, annak ellenére, hogy a nagy váltás közeledvén ki-kihullott egy-egy tárgy, tárgycsoport a zárt anyagból, kicsurrant némi adat, információ a korszakról, nem utolsósorban itt, Budapesten. Mácza például nem pontosan tudta. Nem tudhatta, vagy nem mondta, hogy Malevics maga nemigen festett porcelánt a pétervári gyárban, hogy tervezni is keveset tervezett ahhoz képest, amennyit közvetlen körének alkotói - az a remekmű, amelyet titkos izgalommal forgattunk az ágyneműtartó körüli szeánszon, mai ésszel alighanem Csasnyik vagy Szujetyin munkája lehetett.

De kezdjük az ismeretpótlást az elejénél. A londoni Somerset House Ermitázs Termei a most véget ért hosszú évadban a forradalmi Oroszország avantgárd porcelánjait mutatták be a szentpétervári megamúzeumhoz méltó teljességgel és feldolgozásban. Mert természetesen az eltitkolt művek mind megmaradtak, sőt a lábjegyzetek szerint végig szakemberkezek közelében voltak, csak éppen nyilvánosságot nem kapott ez a szaktudás. A történészek régen feldolgozták a kétszázötven éves szentpétervári cári manufaktúra, később állami porcelángyár, még később, máig Lomonoszov Porcelángyár történetét Nagy Katalintól, végigkísérve azt a minden szakhistóriában és kézikönyvben magasan értékelt produkciót, amely a barokktól a historizmusig, a cárizmus bukásáig ezt a műhelyt híressé tette. A következő korszak első szenzációja a tökéletes minőség. A szaktörténet csak jelzésszerűen utal mindarra a létbizonytalanságra, ínségre, fűtőanyaghiányra, polgárháborús zűrzavarra, amelyet amúgy is ismerünk (a tervezőknek egy időben hátasló járt, hogy kijussanak a fővárostól néhány kilométerre lévő üzembe), és amelyben sem a csészefalak kifinomult vékonysága nem vastagodott idomtalanná, sem a máz fölötti festés nem vesztett örökkévaló frissességéből, sem az edényformák nem nehezültek lomha tucatáruvá. Sőt: a porcelángyár, amely százötven évig elvileg csak a cári udvarnak dolgozott, és amelynek darabjai a gyakorlatban is csak egészen kivételezett személyekhez jutottak el, megőrizte, finomította minőségi arisztokratizmusát.

Ez az arisztokratizmus aztán különösen izgalmas ellentétet alkotott az agitációs porcelán populáris aktivitásával. Új műfaj születik. A patinás üzem, amely már a februári forradalom idején munkásirányítás alá kerül, a bolsevik hatalomátvétel első évében új, sarlót, kalapácsot és fogaskerék-darabot stilizáló jegyet alkalmaz, és nem csak ez a máz alatti kobaltkék jelvény hirdeti a forradalmi eszméket. Füstöt ontó büszke gyárkémények, vöröskatona, balti matróz, vezetékekkel körbegubancolt telefonista és Szent Györgyként vágtázó Vörös Géniusz kerül a tányérok öblére, s körbe, esetleg az ábrázolásba beleróva minden politikai jelszó, ami csak aktuális. Az „agittarelka" hivatalosan a monumentális propaganda része lesz, főhatósága Lunacsarszkij népbiztossága, szellemi meghatározói a forradalmi Oroszország legjobb művészei. A stílus ennek megfelelően sokszínű, de ez ekkor még természetes, hiszen a tervezők és a tervkészítők névsorában felbukkan Petrov-Vodkintól Kandinszkijig és a hamarosan Jean Pougnyként nemzetközi hírűvé váló Ivan Punyiig minden ismert és külföldön ismeretlen mester. A fő mozgató azonban az a Szergej Vasziljevics Csehonyin, a szaktörténetben régóta tisztelt sokoldalú alkotó, aki edényt tervez, dekort rajzol, maga fest dekort, művésztársakat szervez, és aki gyakorlatilag a huszonnyolcas emigrációjáig meghatározó szelleme a szovjet porcelánművészetnek.

Ez a művészet eredeti, ma is elképesztő, de csak porcelánban gondolkodva az. Ha tudomásul vesszük, hogy minden európai kerámiaművészet őse, a nem csak vázákat produkáló görög vázaművesség mitológiai hősökkel és saját istenvilágának történeteivel ékítette a darabjait, ha hajlandók vagyunk emlékezni rá, hogy az attikai mesterek nemcsak odafestették, oda is írták Héraklész, Patroklosz és a többi nemzeti hős nevét a kiégetett termékre, be kell látnunk, hogy ők is folyamatosan és tudatosan ideológiát terjesztettek. Ha tetszik, agitációt folytattak. És ha jól megnézünk egy pompás faenzai (urbinói, casteldurantei stb.) reneszánsz dísztálat, amely élteti a szép Júliát, portréval ünnepli az ifjú párt, s kivált, amelyik a megrendelő tulajdonos címerét, jelmondatát feszíti ki, görgeti körbe az öblén és a peremén, megint csak nem hunyhatunk szemet a reprezentatív, a propagandisztikus elemek fölött. A múlt előterében korántsem olyan előzmény nélküli a Komintern kongresszusait köszöntő, a tanulásra, újságolvasásra ösztönző, a május elsejét ünneplő tányérepigráfia és -ábrázolás, a kubizáló sarló-kalapács és az Urickij komisszárra emlékeztető chagallos városkép.

Még a funkció is egyezik: ahogyan sosem ettek a reneszánsz díszedényeiből, éppoly kevéssé használták ezeket a nagyon finom mesterdarabokat. A fogyasztó, a vásárló kérdésére a válasz kiábrándítóan józan. A pompás tálak és csészék ismerője korábban sosem tudta elképzelni, hogyan is jutottak el a drága művek az agitáció célközönségéhez, a tömegekhez, miként tudta megvásárolni a mesterek tervezte, mesterkézzel festett, lényegében egyenként egyedi alkotást az orosz-szovjet átlagember. A felelet: sehogyan sem. A publikációk most egyértelművé teszik, kereskedelemstatisztikai adatokkal bizonyítják, hogy a forradalmi agitáció nagy alkotásai sosem a népnek készültek a Lomonoszov gyárban. Propagandafeladatuk kezdettől volt, de ezt az eszmehirdetést elsősorban az ellenséges külföldön, a kapitalista Nyugaton teljesítették; a kortárs hazai kritika öntudatosan ünnepli, hogy mekkora sikere van a Lenin-portréval díszített szovjet porcelánnak Stockholmban, Amerikában, Észtországban. Egy illúzióval kevesebb: a kutatás leleplezte, hogy még csak nem is az ideológiai, hanem a gazdasági-kereskedelmi siker volt a legfontosabb: a közvetítők és az állami külkereskedelem szinte az egész produktumot exportálta. Ami - éhínség volt, tőkehiány, gazdasági blokád, újjáépítés - tökéletesen érthető, de a tanulság megint csak az, hogy a tények tudása oszlatja az információhiány költötte szép legendákat. Egy-egy nagy kongresszus résztvevőinek nagyobb tételeket rendelt az állam, diplomáciai gesztusként ajándékoztak darabokat, a belföldi disztribúció azonban alig volt kevésbé zártkörű, mint a ritkán ajándékozó cárok korában.

A nemzetközi siker sem volt kisebb, sőt. Az agitációs porcelán és művészei rendre megérdemelt diadalt arattak a külföldi szakmai szemléken, a legtöbbet talán a huszonötös párizsi expón, amelynek aranymedáljaitól és nagydíjaitól vibrálnak a katalógus életrajzai. Okkal, hiszen a szovjet forradalmi porcelán maga a gyönyörűségesen álhatatlan és kiismerhetetlen art deco. Még a szuprematista korszak is, ez a röviden feltündöklő, fényét messzire sugárzó csoda is az, amennyiben art deco az, ami alkalmazza, ha tetszik, elárulja az egykor intranzigens avantgárd vívmányait, de luxusszínvonalon, luxuskivitelben teszi mindezt, a szellemi és anyagi luxusteljesítmény színvonalán. Megint csak hosszabb belátásra van szükség. Huszonhárom-huszonnégyben jelennek meg a Malevics-követők is a gyárban, s bár sosem alkalmazott, maga Malevics is, és valóban művészettörténeti korszakot alkotnak. Szujetyin, az egyik legkövetkezetesebb és legtalentumosabb tanítvány a legendás architektont formálja tintatartóvá, hófehér porcelánhasábokból és szegmensekből fölépített, éterien határozott szuprematista emlékművé, sőt jóval később térhatású, merész dekort alkot a Malevics-műhely jövőnek szánt konstrukciójavaslataiból. Sajátos: a plasztikus ábra nem akar a tányérlapról és a csészehengerről leugrani. Szujetyin egyébként is a fantáziának és az elkötelezettségnek, a színpompának és a konstruktivista fegyelemnek olyan csodáit állítja elő, amely előtt már-már áhítatot érzünk. Vörös négyszögek és kör című tányérja apró, ritmikusan növekvő-csökkenő kis téglányokkal koronázza a központi nagy vörös négyzetet, amelyet egyetlen, ugyanilyen vörös kör érint balról, hogy biztosítsa a tökéletes bonyolultságból kitisztuló tökéletes egyensúlyt. Szujetyin megvalósítja a megkonstruáltan tiszta Labirintust, és megteremti a konstruktivista rokokót. Előző darabja fekete négyzet-sziluetteket és négyszög-kereteket úgy vetít egymásra, hogy a tökéletes mértani rend mégiscsak útvesztőt érzékeltet, az utóbbi pálcavékony tengelyre felfűzött kék, fekete és vörös lapocskáit virágfinoman szórja szét a fehér felületen.

Hófehér, tökéletes porcelántisztaság, rajta a monokróm síkformáknak szó szerint végtelen, csengő gazdagsága és eleganciája. A másik Malevics-tanítvány, Csasnyik csak fekete és grafitszürke geometriával avat ünnepélyessé levesestálat, mustártartót, egy egész étkészletet - a néző megilletődik, és arra gondol, hogy a mára megsárgult klasszikus Malevics-vásznakhoz képest ezek a kikezdhetetlen fehér tányérok őrzik a szuprematizmus tökéletességét. Persze arra is gondolnia kell, hogy milyen áron. Mert ha a nem alkuvó mester a salakosság teljes tagadásaként alkotta meg fehér alapon fekete, majd fehér alapon fehér négyzetét tizenvalahányban (a dátum kevésbé egzakt, mint a négyzetek), ha nemcsak a képi ábrázolásnak, hanem minden haszonelvűségnek üzent hadat, ezek a testetlenül lebegő, de mégiscsak tányérok és teáskancsók éppúgy art deco teljesítmények, mint az a kubizmus, expresszionizmus és utószecesszió, amelyet az egykor cári porcelángyár az új korszakban rendre felhasznált. Ez a négyszög körösítése.

 

 


A négyszög körösítése. Avantgárd porcelán a forradalmi Oroszországból. Somerset House, Ermitázs-termek, London, 2004. november 18. - 2005. szeptember 30.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk