←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Fáy Miklós

Nem sikerült

Carlo Maria Giuliniről akartam írni. Arról, hogy valószínűleg nagy karmester volt, bár ezt már alig-alig tapasztalhattuk meg. Amikor Magyarországon járt, akkor én még nem jártam komolyzenei eseményekre, később láttam Vámos László fényképeit a próbáról, valamit talán meg lehetett sejteni abból, hogy ki volt ez az ember. Erős mimikával, nagy mozdulatokkal vezényel egy fekete garbó pulóvert viselő, kicsit filmszínészesen jóvágású olasz férfi. Valami nincs rendben az arcával, talán az orra alatti ajakrész nagyon magas, bajusz kívánkozna oda, de érthető okból nem engedte, hogy férfiúi ékesség burjánozzon el ott, vagy csak nem akart sokat a borotválkozással vacakolni, mindenesetre így egy kicsit furcsa.

Azért ez nem egy újságcikk.

De hát hová nyúlhatnék valami élmény után? Egyszer majdnem láttam Salzburgban, vagyis láttam az autóját, amit a rendelkezésére bocsátottak, különös járműreklám, mert az oldalán Giulini fényképe volt látható, amit a Sony kiadó finanszírozott. Valószínűleg ritka, hogy egy autóra fénykép mellé nagy betűvel azt írják rá, hogy ki utazik benne. De hogy a kocsiban éppen benne volt-e a nagy ember, azt meg nem mondhatom, mert sötétített üveg volt hivatva védeni a maestro nyugalmát. Tavalyelőtt már az volt a hír, hogy az összes salzburgi fellépést lemondta, ami, közel a kilencvenhez, tulajdonképpen érthető. De innét már nincs sok újdonság, kevés a variáció. Június elején jött a hír, hogy meghalt, szegény.

Az ember az idők során egyre szkeptikusabb lesz a hanglemezekkel kapcsolatban, mert ha megfeszülünk, akkor sem lehet hazavinni az élményt, elővenni a nehéz napokon, hogy akkor majd Toscanini segít. Nem segít, vagy nem annyit, mintha esténként itt vezényelgetne a Zeneakadémián. És nem azért, mert a hangzás soha nem lesz olyan, mint élőben. Arra már Toscanini idejében is elegendő volt a mikrofon, hogy meg lehessen érteni, mit akar mondani a karmester, és mindezt mennyire tudja keresztülverni, -könyörögni, -imádkozni a zenekaron. Nyilván az élmény intenzitása soha nem lesz akkora, mintha az ember ott ülne a teremben, de minden teremben úgysem lehet ott ülni. A baj ott van... na jó, ez unalmas, mindig másutt van a baj. Most éppen ott, hogy Carlo Maria Giulini zenélését nem lehet a lemezei alapján megérteni, megismerni. Van egy egyszerű képlet, hogy fiatalon heves vérű, szenvedélyes olasz, aki vénségére lecsillapodott, megnyugodott, megunalmasodott. És akkor elő lehet húzni a lemezbizonyítékokat, a régi Figaro házasságát és a nyolcvanas években fölvett Beethoven-szimfóniákat. Akárhogy keresem, nem találom a kapcsolatot a két karmester között. Ugyanazt a nevet írták a lemezborítóra, de semmi másban nem hasonlít a két muzsikálás. Csakhogy az öreg Giulini vezényelte a Falstaffot is, ami mégis az egyik legjobb a lehetségesek között, és ő játszott a még nála is vénebb Horowitzcal. Mozart A-dúr zongoraversenyét vették föl, együtt a Scala zenekarával. Várjunk csak, erről nemcsak lemezem van, de filmem is, ha ebből sem derül ki semmi, akkor eladom a lemezeimet, vagy eltüzelem, mert úgyis fölöslegesek.

Utólag elmondhatom: nem sokon múlott. Mert a lemezzel kezdve a vizsgálódást értem, érteni vélem, ki az a Horowitz, de most nem rá lettem volna kíváncsi. A zenekari munkáról azonban csak annyit lehet megállapítani, hogy rugalmas. Meg talán azt is, hogy régies, már az első pillanatban úgy szólalnak meg, mintha valami ötvenes évekbeli felvételt hallgatna az ember, szűken, szürkén, tér nélkül, akár ha egy távoli rádió szólna. Hogy ez most a beijedt Scala zenekar hibája vagy az akkor még új digitális felvételi technika gyengesége, esetleg a zenei rendező érezte úgy, hogy Giulini és társai most csak hátteret szolgáltatnak a nagy visszatérőnek, azt nehéz lenne megmondani. (Ez is egy adalék a hangfelvételek igazságához: már az első pillanatban nem tudjuk, kit kell szidni: a magnót, a karmestert, a rendezőt vagy a zenekart.) Kell úgy egy perc, amíg igazán bele lehet feledkezni a zenébe. És akkor már csak néha rezzen föl a hallgató, és nem is a rossz pillanatokban. Mert az egészen varázslatos, ahogy a lassú tételben Horowitz zongorahangjára simán, olajozottan rá tud indulni a teljes zenekar. Kézenfekvő a magyarázat, de hátha igaz: a Scala zenekara hozzászokott ahhoz, hogy szolgáljon, hogy a kíséret szót komolyan vegye, ne akarja megmondani, hogyan kell muzsikálni, de ha inspiráló szólót hall, akkor megmutassa, hogy mennyire tud alkalmazkodni, és nem csak a bajban.

Vagy ez is Giulini? Ő az, aki annyira tud alkalmazkodni, hiszen volt alkalma megtanulni a világ nagy operaházaiban? Ő az, aki idősödvén már nem akar feltétlenül csillogni, bebizonyítani, megmutatni, úgyis hisznek neki? Egyáltalán: lehet Horowitznak diktálni? Ő maga azt mondta, hogy abból látszik, hogy valami nincs rendben a zenei világban, hogy hozzá nem jön senki tanácsot kérni. Mert fiatalon mindenkihez elment, bár zavarba jövős fajta volt, de becsengetett a nagy muzsikusokhoz, hogy hallgatnák meg, és lássák el jó tanácsokkal. Az más kérdés, tette hozzá halkabban, hogy megfogadta-e a tanácsot vagy sem. Legalább kérdezett, kérdezett. Csakhogy ez a húszas években volt. Lehet, hogy okosabb lehetett nála valaki akkoriban, vagy egy Toscanini vagy Rachmaninov talán később is. De nem Horowitz volt az, aki tényleges versenyként értelmezte Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét a New York-i bemutatkozó hangversenyén, és végül sikerült is előbb befejeznie a darabot, mint a Thomas Beecham vezényelte zenekarnak?

Vagy a Mozart A-dúr zongoraversenynél maradva: nem Horowitz az, aki kijelenti a felvételek kezdete előtt, hogy ő a harmadik tétel egy bizonyos pontján mást fog játszani, mint amit Mozart írt? Négy G helyett három G-t és egy A-t. Kicsit próbál érvelni, hogy talán Mozart nem figyelt oda, és elírás lenne, de persze szó sem lehet róla, a motívum megismétlődik a zenekarban is, és ott is négy G-t kell játszani. Nem baj, mondja Giulininak, én így játszom, maguk pedig úgy. Vállat von, széttárja a karját. Akinek nem tetszik, tegyen ellene.

Egyébként Horowitz nem kellemetlenkedik és nem keresi a konfliktust. Ami talán azért érdekes, mert egészen gyerekes, és a gyerektől azt várná el az ember, hogy próbálgatja a határokat, nézi, hogy mit engedhet meg magának, és mikor repül a pofon. Horowitz azonban tudja, mit szabad, mit nem, és ha várnak rá százan, zenekar, karmester, lapozó, zenei rendező, mikrofonhurcoló, attól ő még nyugodtan zongorázgat, csak utána mondja megvesztegetően bocsánatkérő arckifejezéssel, hogy hideg a keze, föl kell melegítenie.

Mit is szeretek annyira ezen a lemezen? Nem Horowitzot, mert ő már igazán öreg, sokszor csak kalapál a zongorán, nincs már annyi szín a játékában, nem annyira széles a dinamikai skálája, mint fénykorában. Vagy mégis őt, mert nem lehet szabadulni attól a furcsa, fegyelmezetlen játékstílustól, a hirtelen gyorsításoktól, amelyek egyáltalán nem illenek a Mozart-stílus mai állásához, de amit csak igazán jelentős zongorista engedhet meg magának? Mégsem őt, mert látva a filmet, világos, hogy az utolsó tételt úgy kellett összeokoskodni és trükközni, hiszen Horowitzot teljesen leköti a zongorázás technikája, hogy megszólaljon egyáltalán az, ami a kottában van. És gyönyörű a Horowitz-féle második tétel, de majdnem tetszőleges ellenpéldaként Vladimir Ashkenazy mélyebb, elborulóbb, fájdalmasabb, intelligensebb játékot mutat ugyanebben a tételben, nem beszélve arról, hogy az ő zongorahangja mennyivel érzékibb, puhább, kerekebb. De akármilyen jó Ashkenazy, és akármennyire jók a többiek, mindenkinél azt lehet érezni, hogy hosszas fejtörés után jöttek rá, hogy az A-dúr zongoraverseny milyen. Lírai, drámai, érzékeny, csöndes, magányos, izgalmas, eredeti, valamilyen. Horowitznál ez nincs. Odaül, és nem sokat teketóriázik, csak játszik. Nem nagyon tudok más jelzőt mondani a játékára, mint hogy természetes. Könnyed, talán, de csak akkor, ha nem nagyon bonyolult a zongoraszólam.

Ebből a szempontból is tanulságos a filmfelvétel, mert a harmadik tétel sokkal bizonytalanabb, mint a lemezváltozaton. Pedig ezt is több alkalommal vették föl, látszik, hogy az egyik hegedűs hol kék ingben van, hol fehérben. De még így sem sikerült a meggyőző tempót megtalálni, miközben a lemezen ha nem nyaktörő is a sebesség, azért lendületes. Fontos kérdés, mert hozzátartozik a mű mondanivalójához: Mozart a második tételben elborul, talán kérdez, de mindenképpen a levegőben hagyja a tétel végét, és aztán nem válaszol rá, csak elüti a kérdést, vállat von, és lendületesen elkezd másról beszélni, lerázza magáról a melankóliát. Horowitz ezt már csak lemezen tudja megtenni, a filmváltozatban akadozik a gépezet, nem tudja olyan lendületesen lesöpörni a bánatot magáról, mint kellene. Nem a kedélye, csak a kora miatt, a kéz nem feltétlenül engedelmeskedik, újra is kezdik a tételt, de még így is nagyon szögletesre sikerül a muzsika.

Akkor is, így is: zene. Nem agyalás, nem spekuláció, hanem gyerekesen, mérlegelés nélkül, rosszul vagy jól, de a mű el van játszva. És mond valamit. Lehet, hogy csak azt, élt egyszer egy zongorista, úgy hívták, Horowitz, de ez sem csekélység.

Élt egyszer egy karmester, Carlo Maria Giulini. Róla majd máskor mesélek.

 

 


Mozart: A-dúr zongoraverseny K. 488

Vladimir Horowitz

Orchestra del Teatro alla Scala, Carlo Maria Giulini - Deutsche Grammophon, 1987

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk