←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Lepréselt felhők

A művészet története sok specialistát ismer. Többek közt felhőspecialistákat is a 17. századi hollandoktól a barokk illuzionizmus freskófestőin, a 19. századi Turneren és Monet-n át René Magritte-ig, akinek tárgyiasult, emblematikus, ráadásul néha regiszterbe zárt szemléltető ábrái talán legközelebb állnak Lengyel Andráshoz. A felhő kiválóan muzealizálható téma, s ezt Lengyel András ismerte fel először, amikor -1982-ben - jellegzetes neoavantgárd gesztussal megalapította saját intézményesült motívumtárát, a Felhő-Múzeumot. A felhő ugyanis egyaránt tárgya a természettudománynak (fizikának, meteorológiának) és a művészetnek (az atmoszférafestőknek és a vallásos témák feldolgozóinak), valamint a festő-, pontosabban ábrázoló mesterség tudományos megalapozására törekvő traktátusoknak és az ábrázolt forma jelentésének megfejtésére vállalkozó emblémagyűjteményeknek, „iconologiáknak". Kihívást jelent a leíró-rendszerező és az értelmező megközelítés számára, ott lebeg tudomány és művészet határán. Mindemellett a felhő szép is. Tünékeny, változó, megfoghatatlan és fenségesen tragikus. („Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg!") Talán ennél is fontosabb, hogy a felhő az ég, a látóhatár fölötti zóna tartozéka, s így egyúttal mindazé, amit különböző kultúrák ikonográfiái általa jelölnek, azaz a mennyei szféráké. Jelkép tehát és díszlet, mint Bernini Szent Teréz-eksztázisán Rómában, vagy a mondhatatlan űrt lakályossá tevő mennyei bútorzat, mint Tiepolónál és követőinél. A felhő ráadásul nemcsak interdiszciplináris, hanem mélyen demokratikus is. Giccses tájkép, közhelyes reklám, időjárási piktogram és szentimentális dalszöveg („Zefírfelhők között...") alig nélkülözheti ezt a tetszőlegesen konvertálható motívumot, enciklopédiák és Konversations-lexikonok elmaradhatatlan szócikkét. Az éggel (jelölttel) azonosított felhő (jelölő) művészettörténeti pályafutása hasonlatos a meteorológiai égbolt felhőképének változásaihoz. Az európai festészetben - éppúgy, mint a valóságban - hol előtűnik, hol elvonul. Az eget először transzcendens, isteni fény tölti be, aminek helyét fokozatosan átveszi a metaforáktól megfosztott, tiszta, szenzuális élmény, végül a festészet elméleti végpontján, Malevics szuprematizmusában az abszolút „érzet" új transzcendenciája. A felhők a két űr között jutnak hol fő-, hol mellékszerepekhez. Mindezek tudatában felhőt gyűjteni, rögzíteni, modulálni igazán kézenfekvő elhatározásnak tűnik. Kurázsi azonban kell hozzá. A (kancsalul) festett egekkel, a csapdába ejtett ábrándokkal valószínűleg könnyebb boldogulni, mint a „konkrét" felhőben megtestesült művészetfilozófiai abszurditással, azzal, hogy a felhő egyszerre látszat és valóság. Törvényszerű és „véletlen" hatások kibogozhatatlan szövevényében alakuló jelenség, amelynek minden elemére van magyarázat. Ez a természeti képződmény az állandóság antipólusa, a folyamatos változás és megfoghatatlanság jelképe. Talán épp ezért igyekszünk évszázadok óta elkapni: képét megfesteni, testetlen testét kőbe, fába faragni, újabban lefényképezni. Lengyel András felhőmúzeuma nem egyszerű raktár vagy archívum. Itt „feldolgozás" is folyik a kvázi-természettudományos dokumentálás mellett. Ez a munka nagymértékben támaszkodik a fotográfia útján előállított kép ismételhetőségére. Lényege, hogy a szükségszerű és esetleges egyensúlyát képviselő jelenséget egy másik, egyetemes törvényrendszerrel konfrontálja: a kompozícióéval, az ornamentikáéval, a szimmetriáéval, végső soron a geometriáéval. Így jönnek létre Lengyel András különös, „hozott anyagból" alkotott Rorschach-tesztjei, melyeknek rendezett végtelenjében mindenki azt ismer fel, amit akar. A piacere.

 

Várkonyi György

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk