←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Győri László

Maskara

Álarc a vers, csupa maskara,

gyönyörű nő, izgató, pedig

testestül és lelkestül frigid

széttárt ínye, húsa, fogsora.

 

Dehogy azt mondja, amiket beszél

enyelegve, egyre csak közelít

a lényegeshez, a mély tövekig

egyetlen szava soha el nem ér.

 

Siránkozik, jajgat, igazi

könnyeket ejt, úgy elhiteti,

hogy a borzalmat beszéli ki,

meg se látod, minden csak mozi.

 

Máskor látszatra őszintén örül:

- De jó hogy látlak! - Olyan emberi,

olyan kedves és olyan egyszeri,

bármit elárulsz titkaid közül.

 

Nem erkölcsös, nem erkölcstelen.

Örök igyekvő, ámde a csont

elkopik és megfájdul a comb.

Megdermed. S nyílik a boncterem.

 

 

Aki hallgatja a vers vicceit,

várja, várja a csattanót,

az alakulót, azt a jaj de jót,

amelyre a röhej most következik.

 

Aki hallgatja, hogy mennyi rossz

történt például tegnap is vele,

nem kérdi, valóban úgy van-e,

hogy ma már minden csak gonosz.

 

A vers játszik és hazudik,

a vers az, amely mi vagyunk:

mi hazudjuk egyre ugyanúgy

az igazság hazugságait.

 

Nem az, aminek hiteti magát

ez a nagy, e szörnyű hitető:

az igerag meg az igető

akár a szolga, fedezi urát.

 

Utoljára, a végén, amikor

Kelletlenül, sötéten ugyan,

de bejelenti, hogy vége van,

utoljára, a végén ideszól:

 

- Te ott, aki leírtál, nagy soká,

bizakodom, rájössz: a siker,

soha, de sohase marad el,

csak bújj el jól a szárnyai alá!

 

- Bizakodom, a siker elmarad,

akár eddig, észrevétlenül

írlak le, s a többiek közül

a szélvész dehogy az égbe kap!

 

Nehéz a polyva, hogyha a nedv,

az eső, a köd a földre leveri:

- Edd magad! Ne vidd piacra! Persze ki

venne polyvát széna, zab helyett?

 

 

 

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk