Álarc a vers, csupa maskara,
gyönyörű nő, izgató, pedig
testestül és lelkestül frigid
széttárt ínye, húsa, fogsora.
Dehogy azt mondja, amiket beszél
enyelegve, egyre csak közelít
a lényegeshez, a mély tövekig
egyetlen szava soha el nem ér.
Siránkozik, jajgat, igazi
könnyeket ejt, úgy elhiteti,
hogy a borzalmat beszéli ki,
meg se látod, minden csak mozi.
Máskor látszatra őszintén örül:
- De jó hogy látlak! - Olyan emberi,
olyan kedves és olyan egyszeri,
bármit elárulsz titkaid közül.
Nem erkölcsös, nem erkölcstelen.
Örök igyekvő, ámde a csont
elkopik és megfájdul a comb.
Megdermed. S nyílik a boncterem.
Aki hallgatja a vers vicceit,
várja, várja a csattanót,
az alakulót, azt a jaj de jót,
amelyre a röhej most következik.
Aki hallgatja, hogy mennyi rossz
történt például tegnap is vele,
nem kérdi, valóban úgy van-e,
hogy ma már minden csak gonosz.
A vers játszik és hazudik,
a vers az, amely mi vagyunk:
mi hazudjuk egyre ugyanúgy
az igazság hazugságait.
Nem az, aminek hiteti magát
ez a nagy, e szörnyű hitető:
az igerag meg az igető
akár a szolga, fedezi urát.
Utoljára, a végén, amikor
Kelletlenül, sötéten ugyan,
de bejelenti, hogy vége van,
utoljára, a végén ideszól:
- Te ott, aki leírtál, nagy soká,
bizakodom, rájössz: a siker,
soha, de sohase marad el,
csak bújj el jól a szárnyai alá!
- Bizakodom, a siker elmarad,
akár eddig, észrevétlenül
írlak le, s a többiek közül
a szélvész dehogy az égbe kap!
Nehéz a polyva, hogyha a nedv,
az eső, a köd a földre leveri:
- Edd magad! Ne vidd piacra! Persze ki
venne polyvát széna, zab helyett?