←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Umberto Eco

Loana királynő titokzatos tüze

Kegyetlen hónap

- Önt hogy is hívják?

- Várjon csak, itt van a nyelvem hegyén.

 

Így kezdődött.

Mintha mély álomból ébredtem volna, de továbbra is szürkés-tejfehér derengés vett körül. Vagy mégsem ébredtem föl, álmodtam csak az egészet. Furcsa álom, képek nélküli, hangokkal teli. Mintha nem látnék, csak hallanék, hangok diktálnák, mit kéne látnom. Hogy, úgymond, semmit sem látok még, csak ködlő csatornákat valami elmosódó tájban. Bruges, gondoltam, Bruges-ben vagyok, jártam-e én valaha Bruges holt városában? Hol álmatag tömjénként gomolyog tornyok közén a pára? A szürke városban, mely szomorú, akár egy felkrizantémozott sírhant, melynek házain foszló falikárpit a köd...

A villamos ablaküvegét törölgette lelkem, hogy az utcalámpák hömpölygő ködébe fúlhasson. Köd! Makulátlan húgom!... Sűrű, homályos, zajokat bebugyoláló, formátlan fantomokat ébresztő köd... Legvégül roppant szakadékhoz értem, és lepelbe csavart, patyolatfehér arcú, óriás termetű alakot pillantottam meg. Nevem Arthur Gordon Pym.

Haraptam a ködöt. Kísértetek jöttek-mentek, súroltak, foszlottak a semmibe. A messzi lámpák úgy csillogtak, ahogy temetőben a pisla mécsek...

Mellém oson valaki zajtalanul, mintha mezítláb volna, sarkatlan, cipőtlen, sarutlan léptekkel kísér, ködpamacs vágódik puhán az arcomba, egy csapatnyi részeg kurjongat odalenn, a komphajóban. Miféle komphajóban? Nem én mondom, a hangok mondják.

Pici macskatalpakon érkezik a köd... Olyan köd lett, hogy a világot mintha elvették volna.

Néha mégis olyan volt, mintha kinyitnám a szememet, és villanásokat látnék. Hangokat hallottam: - Tulajdonképpen nem kóma ez, asszonyom... Az mindegy, hogy kisimult az EEG-görbe, ne tessék törődni vele... Reagál...

Valaki a szemembe világított, de a fény után megint sötétség következett. Tűszúrást éreztem valahol. - Mozog, látja?

Maigret beveszi magát a ködbe, mely oly sűrű, hogy azt sem látja, hová lép... Emberalakok nyüzsögnek, eleven és titokzatos élet pezseg a ködben. Maigret? Pofonegyszerű, kedves Watson, tíz kicsi indián az ott, ebben a ködben vész nyoma a sátán baskerville-i kutyájának.

A szürke párafal egyre emelkedik, szürkesége egyre halványul. A víz hőmérséklete nőttön-nő, mindinkább homályos és tejszerű... Szédítő sebességgel suhanunk a gomolygó zuhatag ölelésébe; egyszerre megnyílik előttünk a köd, hogy magába fogadjon.

Emberek beszélgettek körülöttem, kiáltani akartam, szólni nekik, hogy hé, itt vagyok. Egyvégtében búgott valami, mintha tűhegyes fogú kínzómasinák marcangolnának. A büntetőtelepen voltam. Nyomta valami a fejemet, mintha vasálarcot raktak volna rám. Kék fények rémlettek.

- Aszimmetrikusak a pupillák.

Gondolatfoszlányokkal volt teli a fejem, tény, hogy ébredeztem, de nem tudtam megmozdulni. Ha legalább ébren maradhatnék. Megint elaludtam? Órákra, napokra, évszázadokra?

Visszatért a köd, a hangok a ködben, a ködről. Seltsam, im Nebel zu wandern! Miféle nyelv ez? Mintha tengerből úsznék kifelé, közel vagyok már a parthoz, mégsem érem el. Senki sem lát, visszasodor a dagály.

Mondjatok már valamit, érintsetek már meg. Egy tenyeret éreztem a homlokomon. Micsoda megkönnyebbülés! Egy másik hang: - Olyan beteg is van, asszonyom, aki egyszer csak felébred, és a saját lábán távozik.

Valaki pulzáló fénnyel zaklatott, hangvillát pendített, aztán mintha mustárostégelyt, utána meg egy gerezd fokhagymát dugtak volna az orrom alá. Gombaillata van a földnek.

Újabb hangok, de ezúttal bentről: panaszos gőzmozdony-dohogás, papok bizonytalan vonulása a ködben San Michele in Bosco felé.

Hamuszürke az ég. Köd úszik fel, köd úszik le a folyón, köd marja a kis gyufaáruslány kezét. A Kutya-sziget hídjainak járókelői ködhasú égbe merednek, ködben maguk is, akárha hőlégballonon lebegnének a barna köd alatt, nem hittem volna, hogy ennyiükkel végez a halál. Pályaudvar- és koromszag.

Másik fény, lágyabb. A ködön át mintha hallanám, ahogy skót dudák hangja árad szét a mezőn.

Újabb nagy alvás, talán. Azután kivilágosodik, mintha egy pohár vizes ánizslikőrben áznék...

 

Ott állt előttem, bár még csak a körvonalait láttam. Zúgott a fejem, mintha másnapos volnék. Nagy nehezen nyöghettem ki valamit, mint aki életében először szólal meg:

- A posco, reposco, flagito jövő idejű infinitivussal jár? Cuius regio, eius religio: ez az augsburgi béke vagy a prágai defenesztráció? - tanakodtam, majd így folytattam: - Az útinform jelentése szerint köd borítja az á egyest is Roncobilaccio és Barberino del Mugello között...

Megértően mosolygott rám:

- Nyissa ki jól a szemét, és próbáljon körülnézni. Tudja, hol vagyunk?

Most már jobban láttam, köpenyt viselt, a köpenye pedig - hogy is mondják? - fehér volt. Körbesandítottam, és a fejemet is sikerült elfordítanom: egyszerű és tiszta szoba, világosra színezett fémbútorok, én ágyban fekszem, a karomban gumicső. A leeresztett redőny résein át utat talált magának egy napsugár, a tavasz fénye csattan szét a derűs mezőn, a levegőben. Suttogva mondtam:

- Ez itt egy... egy kórház, maga pedig... orvos. Valami bajom lett?

- Igen, majd elmondom, hogy mi. De most magához tért. Fel a fejjel. Gratarolo doktor vagyok. Ne haragudjon, de hadd tegyek fel néhány kérdést. Hány ujjamat mutatom?

- Kéz, ujjak. Négy. Négy?

- Persze. És mennyi hatszor hat?

- Természetesen harminchat. - A gondolatok ide-oda cikáztak a fejemben, de szinte maguktól. - A befogókra szerkesztett négyzetek... területének összege... egyenlő az átfogóra szerkesztett négyzet területével.

- Gratulálok. Ez, azt hiszem, a Püthagorasz-tétel, bár gimiben nekem elégségesem volt matematikából...

- Szamoszi Püthagorasz. Eukleidészi elemek. A sohasem találkozó párhuzamosok keserű magánya.

- Úgy látszik, kiválóan működik az emlékezete. Jut eszembe: önt hogy is hívják?

Na, itt elbizonytalanodtam. Pedig ott volt a nyelvem hegyén. Egy pillanatnyi tétovázás után megadtam a kézenfekvő választ.

- A nevem Arthur Gordon Pym.

- Nem, nem ez az ön neve.

Ja, persze, Gordon Pym, az másvalaki. Az nem tért vissza. Alkudozni próbáltam hát a doktorral.

- Szólítsatok... Ishmaelnek?

- Nem, önt nem Ishmaelnek hívják. Erőltesse meg magát.

Csak egy szó. Mintha falnak ütköznék. Azt, hogy Eukleidész vagy Ishmael, ugyanolyan könnyű volt kimondanom, mint azt, hogy ekete pekete cukota pé, ábel, fábel dominé. De hogy azt mondjam meg, én ki vagyok, ahhoz mintegy hátra kellett néznem, mögöttem viszont ott volt a fal. Azazhogy nem is fal.

- Nem valami kemény dolog - magyarázkodtam -, hanem inkább olyan, mintha ködbe vesznék.

- Milyen ködbe? - kérdezte a doktor.

- A dombra köd szitál, s a misztrál korbácsolta tenger tajtékzik és üvölt... Vagyis milyen a köd?

- Ne hozzon zavarba, én csak egy orvos vagyok. Meg aztán benne járunk az áprilisban, most szemléltetni sem tudom. Ma van április 25-e.

- Április, a kegyetlen...

- Nem vagyok túl művelt, de ezt valami idézetnek saccolom. Azt is mondhatta volna, hogy ma van a felszabadulás ünnepe. Tudja, milyen évet írunk?

- Az biztos, hogy Amerikát már felfedezték...

- Nem jut eszébe olyan dátum, bármi, ami korábbra tehető, mint a... az ébredése?

- Bármi? Ezerkilencszáznegyvenöt, a második világháború befejezésének éve.

- Keveslem. Nem, kérem, ma 1991. április 25-e van. Ön, ha nem tévedek, 1931 végén született, most tehát hatvan felé jár.

- Ötvenkilenc és fél sem vagyok még.

- A számolás remekül megy. Nézze, önt, hogy úgy mondjam, baleset érte. Túlélte, gratulálok. De nyilvánvalóan visszamaradt egy kis bibi. Egy icipici retrográd amnézia. Ne aggódjék, az hamar el is múlhat. Ha megkérhetem, szíveskedjék válaszolni még néhány kérdésemre. Nős?

- Mondja meg maga.

- Igen, nős, a felesége tüneményes asszony, Paolának hívják, és éjjel-nappal kitartott ön mellett, csak tegnap este parancsoltam rá, hogy most már menjen haza, különben összeesik. Most, hogy ön magához tért, rátelefonálok, de fel kell készítenem, és előtte még néhány további vizsgálatot is el kell végeznünk.

- Mi lesz, ha kalapnak nézem?

- Tessék?

- Van egy ember, aki kalapnak nézte a feleségét.

- Ja, Sacks könyvére gondol. Híres eset. Látom, sokat olvas. De az ön esete nem ilyen, különben engem is összetévesztett volna már egy kályhával. Ne féljen, lehet, hogy nem fogja felismerni, de kalapnak biztos, hogy nem nézi majd. Térjünk viszsza önhöz. Önt tehát Giambattista Bodoninak hívják. Mond ez önnek valamit?

Nosza, szárnyra kapott a memóriám, és máris szállt-szállt, hegyen-völgyön át, szemhatáron is túlra, mint a büszke gépmadár.

- Giambattista Bodoni híres tipográfus volt. De biztos, hogy én nem az vagyok. Ezért a pénzért akár Napóleon is lehetnék.

- Miért éppen Napóleon?

- Mert Bodoni nagyjából a napóleoni időkben élt. Napoleone Bonaparte, született Korzikában, örökös konzul lesz, feleségül veszi Joséphine-t, császárrá koronáztatja magát, meghódítja fél Európát, Waterloo-nál vereséget szenved, meghal Szent Ilona szigetén, 1821. május ötödikén, csak volt, s ahogy megdermedett...

- Legközelebb kénytelen leszek lexikonnal jönni magához, de úgy emlékszem, stimmel. Arra viszont nem emlékszik, hogy kicsoda.

- Súlyos baj ez?

- Hát elég csúnya ügy, hogy őszinte legyek. De nem ön az első, akivel ilyesmi történik, meg fogjuk oldani.

Megkért, hogy emeljem fel a jobb kezemet, és érintsem meg vele az orromat. Tökéletesen értettem, mi az, hogy jobb kéz, meg orr. Telitalálat. Az érzés azonban vadonatúj volt. Aki megérinti az orrát, annak mintha szeme volna a mutatóujja hegyén, és a saját arcába bámulna vele. Van orrom. Gratarolo megkocogtatta a térdemet és aztán itt-ott a lábam szárát meg a lábfejemet is egy kis kalapácsfélével. Az orvos reflexeket vizsgál. A reflexeim megfelelőek lehettek. A végére kifáradtam, és alighanem megint elaludtam.

Másik helyiségben ébredtem, valóságos űrhajóskabin, dörmögtem magam elé, mint a filmekben (milyen filmekben, kérdezte Gratarolo, hát mindegyikben, válaszoltam, csak úgy, általában, aztán mégis megneveztem a Star Treket). Sosem látott gépekkel mindenféle érthetetlen dolgokat műveltek velem. Azt hiszem, a fejembe is benéztek, hadd nézzenek, nem érdekelt, elringattak a halk zümmögések, el-elszenderedtem újra meg újra.

 

Később (vagy már másnap?) azon kapott Gratarolo, hogy az ágyat tanulmányozom. Tapogattam a könnyű, sima ágyneműt, kellemes volt az érintése; bár a takarónak nem annyira, az szúrta kissé az ujjam bögyét; aztán hátrafordultam, és megcsapkodtam a párnát, élveztem, ahogy besüpped. Piff-puff, nagyon szórakoztató volt. Gratarolo megkérdezte, fel tudok-e kelni. Egy ápolónő segítségével sikerült, és ha egyelőre szédelegve is, de felálltam. Éreztem, ahogy a talpam a padlóra nyomódik, a fejem pedig fent van. Így kell állni. Mintegy kardélen. Mint a kis hableány.

- Rajta, próbáljon meg kimenni a fürdőszobába, mosson fogat. Ott kell legyen a felesége fogkeféje.

Idegen fogkefével sose mosson fogat az ember, mondtam neki, mire ő megjegyezte, hogy az ember felesége nem idegen. A fürdőszobában megláttam magamat a tükörben. Vagy legalábbis eléggé biztosra vettem, hogy magamat látom, a tükrökben tudniillik az szokott látszani, ami előttük van. Sápadt, beesett arc, szakáll, karikás szemek. Nagyszerű: nem tudom, ki vagyok, csak az derül ki most, hogy egy szörnyeteg. Nem szeretnék éjjel egy néptelen utcán magamba botlani. Mister Hyde. Azonosítottam két tárgyat, az egyiket kétségtelenül fogkrémnek, a másikat pedig fogkefének hívják. A fogkrém az első, meg kell nyomni a tubust. Nagyon kellemes érzés, jó lenne még nyomogatni, de hirtelen abba kell hagynom, a fehér krém először csak buborékmódra pukkan egyet, utána viszont úgy előtüremkedik, mint a kígyó, le serpent qui danse. Ne nyomd tovább, különben úgy jársz, mint Broglio a lágysajttal. Ki az a Broglio?

A fogkrémnek pompás az íze. Pompás, mondá a herceg. Ez egy wellerizmus. Ilyenek hát az ízek: simogatják az ember nyelvét, ugyanakkor a szájpadlását is, de érzékelni mégis mintha a nyelv érzékelné őket. Mentaíz - y la hierbabuena, a las cinco de la tarde... Nekiduráltam magam, és csinálni kezdtem azt, amit hasonló esetben gyorsan és minden különösebb tanakodás nélkül bárki végigcsinál: először le-föl, aztán balról jobbra, végül pedig belül sikáltam végig a fogaimat. Érdekes érzés, ahogy a sörték behatolnak az ember fogai közé, eztán alighanem mindennap fogat mosok, nagyon jó. A nyelvemen is végighúztam a fogkefét. Megbizseregtet, de ha nem nyomja túl erősen oda az ember, végül is nem rossz, nekem pedig kifejezetten kapóra jött, mert össze volt ragadva a szám. És most, gondoltam, az öblítés következik. Vizet csorgattam a csapból egy pohárba, és a vizet a számba vettem, derűs csodálkozással nyugtázva, milyen érdekes hangot ad, pláne ha hátradöntöm a fejem, és... Gargalizálok? Gargalizálni jó. Felfújtam az arcomat, és aztán ki vele! Nagyot köptem. Grrr... ppü! Rém mozgékony az ember ajka, bármit meg lehet vele csinálni. Hátrafordultam, Gratarolo ott állt, és nézett, mint vak a moziban, megfelel-e, kérdeztem.

Tökéletes, mondta. Az automatizmusaim, magyarázta, rendben vannak.

- Mintha majdnem egészen normális ember volnék - jegyeztem meg -, csak az nem volna biztos, hogy rólam van szó.

- Nagyon szellemes, és ez is jó jel. Feküdjön vissza, segítek, így, ni. Mondja, mit csinált az előbb?

- Fogat mostam, maga kérte.

- Jó, és fogmosás előtt?

- Ezen az ágyon feküdtem, és maga beszélt hozzám. Azt mondta, hogy április van, 1991 áprilisa.

- Úgy van. A rövid távú emlékezete jól működik. És mondja, nem emlékszik véletlenül a fogkrém márkájára?

- Nem. Kéne?

- Dehogy. Ön persze nyilván látta a nevét, amikor a tubust kézbe vette, de ha minden ingert regisztrálnánk és megőriznénk, akkor pokoli zűrzavar uralkodna el a memóriánkban. Ezért aztán válogat, szűr az ember. Ön csak azt csinálta, amit mindenki. De próbálja meg felidézni, mi volt a legfontosabb dolog, ami fogmosás közben történt önnel.

- Az, hogy a fogkefét a nyelvemhez nyomtam.

- Miért?

- Mert összeragadt a szám, és utána jobb lett.

- Ugye? Azt szűrte ki, ami a legközvetlenebbül függ össze azzal, ami izgatja, amire vágyik, amire törekszik. Megint izgatja valami.

- A fogkefe a nyelvemet: na hiszen! De korábbról nem emlékszem erre az érzésre.

- Mindjárt visszatérünk rá. Nézze, Bodoni úr, nem akarok bonyolult fejtegetésekbe bocsátkozni, csak annyit mondok, hogy a baleset hatással volt az agyának néhány területére. Mármost az agyközpontok helyéről az újabb és újabb tanulmányok ellenére sem tudunk egyelőre annyit, amennyit szeretnénk. Kiváltképpen vonatkozik ez a különféle emlékezetfajtákra. Ki merem jelenteni, hogy ha ma tíz évvel előbbre járnánk, pontosan tudnánk, mi a legcélszerűbb eljárás az ön esetében. Ne szóljon közbe, én is tudom, hogy ha viszont száz évvel ezelőtt volnánk, akkor ön már rég a diliházban ülne, kész, vége. Ma többet tudunk, de nem eleget. Ha például nem tudna beszélni, rögtön rájönnék, melyik a szóban forgó mező...

- A Broca-mező.

- Bravó. De Broca-mezőről már több, mint száz éve beszélünk. Az viszont, hogy hol tárolja az agy az emlékeket, még ma is vita tárgya, és biztos, hogy nem csak egy területtől függnek ezek a dolgok. Hadd ne untassam tudományos kifejezésekkel, azok amúgy is csak növelnék a fejében a zűrzavart; mert ugye, ha a fogorvosa csinál valamit a fogával, akkor ön néhány napig meg-megtapogatja azt a valamit a nyelvével, de ha én most azzal állnék elő, hogy, mondjuk, nem annyira a hippocampusa, hanem inkább a homloklebenye meg esetleg a jobb orbito-frontális agykérge miatt aggódom, akkor ön ott hiába próbálna bármit is úgy megtapogatni, ahogyan a szájában tapogat a nyelvével. Halálra frusztrálná magát. Úgyhogy felejtse is el azt, amit most mondtam. Ráadásul minden agy más és más, és rendkívül képlékeny is az agyunk, lehet, hogy előbb-utóbb egy másik területre ruházza át azt a feladatot, amelyet a sérült agyterület már nem tud ellátni. Tud követni, eléggé világos, amit mondok?

- Nagyon is, folytassa csak. De nem egyszerűbb azt mondani, hogy Kaspar Hauser vagyok?

- Na, tessék: Kaspar Hauser esete klasszikus eset, arra bezzeg emlékszik. Csak a saját nem klasszikus esetére, saját magára nem emlékszik.

- Szívesebben választanám a fordítottját.

- Az volna a ritkábbik eset. Ön, ugye, azonnal felismerte a fogkrémes tubust, de nem emlékszik rá, hogy nős. Mármost a saját esküvőnk napjára nem ugyanannak az agyi idegpályának a segítségével emlékszünk vissza, mint amelyik a fogkrémes tubust segít felismernünk. Többféle emlékezés van. Az egyiket implicit emlékezésnek hívják, és abban segít, hogy mindazt, amit megtanultunk, könnyedén el is tudjuk végezni: fogat mossunk, bekapcsoljuk a rádiót, vagy nyakkendőt kössünk. A fogmosási kísérlet alapján lefogadom, hogy ön írni, sőt talán autót vezetni is tud. Implicit emlékezés közben nem is tudunk róla, hogy emlékszünk; automatikusan cselekszünk. Van aztán az explicit emlékezés, az pedig úgy működik, hogy emlékezés közben tudjuk is, hogy emlékszünk. Csakhogy az explicit emlékezés is kétféle lehet. Az egyik válfaját mostanában inkább szemantikus emlékezésnek mondják, ez amolyan publikus emlékezés, általa tudjuk, hogy a fecske madár, meg hogy a madár repül és tolla van, de azt is, hogy mikor halt meg Napóleon... éppen mondta is, hogy mikor. Ez szerintem rendben van önnél, sőt, ahogy elnézem, talán túlságosan is, hiszen mintegy gombnyomásra sorolja az iskolásnak mondható emlékeket, vagy pufogtatja a frázisokat. De hát ez alakul ki először a gyerekben is; a gyerek hamar megtanulja, miről ismerszik fel egy autó vagy egy kutya, és általános sémákat gyárt, ezért ha egyszer egy német juhász láttán azt hallja, hogy kutyát lát, akkor legközelebb egy labradorra is azt fogja mondani, hogy kutya. Nehezebben alakul viszont ki a gyerekben a másik explicit emlékezéstípus, az tudniillik, amit epizodikus vagy önéletrajzi emlékezésnek nevezünk. Időbe telik, amíg az is az eszébe jut, mondjuk, egy kutya láttán, hogy egy hónappal korábban a nagymama kertjében is látott már kutyát, és hogy ő az, akinek mindkét élményben része volt. Ha az epizodikus emlékezés nem állapítaná meg az összefüggést a mai meg a korábbi énünk közt, akkor az, hogy én, mindig csak arra vonatkozna, amit most érzünk, sohasem valami korábbira, ami éppen ezért ködbe is veszne. Ön nem a szemantikus, hanem az epizodikus emlékezetét, következésképpen életének az epizódjait vesztette el. Vagyis úgy mondanám, hogy mindent tud, amit mások is tudnak, és ha például azt kérdezném, mi Japán fővárosa...

- Tokió. Atombomba Hirosimára. MacArthur tábornok...

- Elég, elég. Tehát mintha nagyon is emlékezne mindarra, amit onnan tud az ember, hogy olvasta vagy hallotta valahol, de elfelejtett volna mindent, ami a saját közvetlen tapasztalataival függ össze. Tudja, hogy Napóleon Waterloo-nál szenvedett vereséget, de kíváncsi volnék, vajon az anyjára emlékszik-e.

- Anya csak egy van, édesanyám, lelkem... De a saját édesanyámra nem emlékszem. Nyilván volt anyám, hiszen ez következik a faj törvényeiből, csak hát... ködbe vész, na. Rosszul vagyok, doktor úr. Rémes. Adjon valamit, hadd aludjak el újra.

- Adok hát, persze, nem lett volna szabad túlfárasztanom. Feküdjön vissza szépen, így, ni... Ismétlem: van ilyen, de meg fog gyógyulni. Sok türelem kell hozzá. Hozatok önnek valami innivalót, teát például. Szereti a teát?

- Talán igen, talán nem.

 

Kaptam teát. Az ápolónő felültetett, párnával támasztotta meg a hátamat, zsúrkocsit tolt elém. Gőzölgő vizet töltött egy csészébe, abban is egy kis zacskóra. Vigyázzon, mert forró, mondta. Vigyázzak? Hogyan? Beleszagoltam a csészébe, és mintha füstszagot éreztem volna. Kíváncsi voltam, milyen ízű a tea, megragadtam hát a csészét, és jó nagyot hörpöltem belé. Borzalmas volt. Égetett, lángolt, a pofámba csapott. Ilyen tehát a forró tea. Ugyanez lehet a helyzet a kávéval meg a kamillával, amit annyian emlegetnek. Most már tudom, milyen az, amikor megégeti magát az ember. Mindenki tudja, hogy a tűzbe nem szabad belenyúlni, de hogy a meleg víz mikor érinthető, azt nem tudtam. Meg kell tanulnom, hogy hol a határ, hogy mikortól lehet. Gépiesen megfújtam a folyadékot, majd addig kevergettem a kiskanállal, amíg úgy nem véltem, hogy újabb kísérletet tehetek. Most már langyos volt a tea, jólesett. Bizonytalankodtam, vajon melyik a tea íze, és melyik a cukoré; az egyik keserű, a másik meg édes kellett hogy legyen, de mi az, hogy keserű, és mi az, hogy édes? Az összhatás mindenesetre kellemes volt. Mindig cukorral fogom inni a teát. De sohasem forrón.

Békével, nyugalommal töltött el a tea, és elaludtam.

 

Aztán megint felébredtem. Talán arra, hogy az ágyékomat meg a herezacskómat vakarászom álmomban. Megizzadtam a takaró alatt. Felfekvés? Nyirkos az ágyékom, de ha túl erősen dörzsölöm, egy pillanatnyi heves öröm után kellemetlen érzés fog el. A herezacskómmal élvezetesebb a dolog: ha már-már gyengéden, vigyázva, hogy a golyóimat ne nyomjam meg, az ujjaim közé csippentem, valami göböset, valami enyhén szőröset érzek. Jó vakarászni a tökömet, nem mintha mindjárt megszűnne tőle a viszketés, sőt, még erősödik is, de így legalább nagyobb kedvvel folytatom. Öröm az, ha szűnik a fájdalom, bár a viszketés nem fáj, hanem éppen örömszerzésre ösztönöz. A testiség ösztöne. Aki enged neki, bűnt követ el. Az erényes ifjú két kezét a mellén összekulcsolva, hanyatt fekve alszik el, nehogy paráznaságra vetemedjék álmában. Furcsa ügy ez a viszketés. A tököm. Tökfej vagy. Tökös legény az ott.

Kinyitottam a szememet. Egy hölgyet pillantottam meg, nem volt már csitri, ötven is elmúlhatott, a szemét pici ráncok vették körül, de az arca még mindig üdén ragyogott. Itt-ott egy-egy szinte észrevehetetlen ősz fürt, mintha festve volna, hogy azt hirdesse kacéran: eszemben sincs kislánynak látszani, de azért jól tartom magam. Most is szép nő volt, de fiatalon pláne gyönyörű lehetett. Simogatta a homlokomat.

- Yambo - mondta.

- Jambó? Az meg kicsoda, kérem?

- Te vagy az, így hív mindenki: Yambo. Én meg Paola vagyok. A feleséged. Megismersz?

- Nem, kérem, illetve bocsánat: nem, kedves Paola, szörnyen sajnálom, de nem, a doktor úr biztosan elmagyarázta már.

- El hát. Elfelejtettél mindent, ami veled történt, azzal viszont, ami másokkal történt, tökéletesen tisztában vagy. És mivel én a személyes történetedhez tartozom, elfelejtetted, hogy jó harminc éve házasok vagyunk, édes Yambókám. Meg hogy két lányunk is van, Carla és Nicoletta, meg három csodaszép unokánk is. Carla hamar férjhez ment, neki két gyereke született, Alessandro ötéves, Luca pedig három. Giangio, vagyis Giangiacomo, Nicoletta fia szintén hároméves. Iker-unokatestvérek, ahogy mondani szoktad. És te nagyszerű voltál... illetve vagy... illetve leszel továbbra is nagyapának. Meg apának is.

- És... férjnek?

Paola kiforgatta a szemét:

- Itt vagyunk, ragyogunk, nem igaz? Harminc év alatt persze voltunk mi jóban is meg rosszban is. Te mindig szép embernek számítottál...

- Ma reggel, tegnap, tíz éve... szörnyűnek láttam a képemet a tükörben.

- Azok után, amin átmentél, igazán nem csoda. De te szép férfi voltál, és az is maradtál, ellenállhatatlan a mosolyod, és akadt is, aki nem tudott ellenállni. Mint ahogy te sem, mert ahogy mondogattad, bárminek ellen lehet állni, csak a kísértéseknek nem.

- Bocsánatot kérek.

- Persze, mint azok, akik kilődözték Bagdadra az intelligens rakétáikat, aztán bocsánatot kértek, amikor meghalt egypár civil lakos is.

- Rakétákat Bagdadra? Ilyesmi nincs az Ezeregyéjszakában.

- Volt ott egy háború, Öböl-háborúnak hívták, befejeződött, bár lehet, hogy mégsem. Irak megszállta Kuvaitot, a Nyugat pedig közbeavatkozott. Semmire sem emlékszel belőle?

- Az orvos azt mondta, hogy az epizodikus emlékezés (feltehetőleg az tiltódott le nálam) az emóciókhoz kötődik. Talán izgalomba hoztak azok a Bagdadra kilőtt rakéták.

- Ahogy mondod. Világéletedben meggyőződéses pacifista voltál, és ez a háború nagyon kihozott a sodrodból. Maine de Biran majdnem kétszáz évvel ezelőtt azt mondta, hogy háromféle dologra emlékezhetünk: eszmékre, érzésekre és szokásokra. Te az eszméidre is emlékszel meg a szokásaidra is, csak az érzéseidre nem, pedig azokat mondhattad a leginkább a magadéinak.

- Honnan tudod ezt a sok szépet és jót?

- Pszichológus vagyok, ez a foglalkozásom. De várj csak: az előbb azt mondtad, hogy az epizodikus emlékezésed letiltódott. Miért használtad ezt a kifejezést?

- Mondják.

- Jó, de a flipperrel van kapcsolatban, és te bolondulsz... bolondultál a flipperért, gyerekesen rajongtál érte.

- Tudom, mi az a flipper. Csak azt nem, hogy én ki vagyok. Fel tudod ezt fogni? Köd nehezíti a közlekedést a Pó völgyében. Apropó: hol vagyunk?

- A Pó völgyében. Milánóban lakunk. Telente a park ködére látunk a lakásunk ablakából. Milánóban élsz, és antikvárius vagy, régi könyvekkel foglalkozol.

- A fáraó bosszúja. De hát hogy is alakulhatott volna másképpen, ha egyszer Bodoni létemre Giambattistának kereszteltek.

- A lehető legjobban alakult. Jó szakembernek számítasz, nem vagyunk milliomosok, de azért jól élünk. Segíteni fogok, szép lassan összeszeded majd magad. Jaj, ha belegondolok, mi lett volna, ha fel sem ébredsz többé! Nagyon ügyesek voltak az itteni orvosok, a legjobbkor avatkoztak közbe. Édes szerelmem, mondhatom-e, hogy Isten hozott? Te mintha most először találkoznál velem. Jó, tessék: ha most látnálak először, én akkor is hozzád mennék feleségül. Örülsz?

- Nagyon kedves vagy. Szükségem van rád. Csak te tudod elmesélni, mi történt velem az elmúlt harminc évben.

- Harmincötben. Az egyetemen ismerkedtünk meg, Torinóban, te már végzős voltál, én meg elveszett gólyaként bolyongtam a Campana palota folyosóin. Téged kérdeztelek meg, hol van ez és ez a terem, te meg egyből lecsaptál rám, és elcsábítottad a szegény kis védtelen gimnazistát. Aztán történt még ez-az, én fiatalka voltam, te pedig három évet külföldön töltöttél. Utána azzal álltunk össze, hogy kipróbáljuk, de az lett a vége, hogy teherbe estem, és összeházasodtunk, mivelhogy te úriember voltál. Jó, bocs, nemcsak azért, hanem azért is, mert szerettük egymást, de tényleg, és hát örültél is, hogy apa leszel. Fel a fejjel, papa, eszedbe juttatok én mindent, majd meglátod.

- Hacsak nem valami összeesküvés ez az egész: az igazi nevem Felicino Grimaldelli, és betörő vagyok, te pedig Gratarolóval együtt lyukat beszélsz a hasamba, mondjuk, mert titkos ügynökök vagytok, új identitással kell engem felruháznotok, hogy azután átdobjatok a berlini falon, és kémkedjek nektek, Ipcress Files, valamint...

- Nincs meg már a berlini fal, ledöntötték, a szovjet birodalom volt-nincs, elnyelte a föld...

- Jesszusom, egy pillanatra félrenéz az ember, és tessék, mit ki nem találnak máris! Jó-jó, csak vicceltem, mindent elhiszek. Mi az, hogy Broglio meg a lágysajt?

- Tessék? A lágysajt kenhető sajt, de lágysajtnak csak Piemontéban mondják, itt, Milánóban krémsajt a neve. Miért hozod szóba?

- Akkor jutott eszembe, amikor a fogpasztás tubust megnyomtam. Várj csak. Volt egy Broglio nevű festő, nem tudott megélni a képeiből, de amúgy sem akart dolgozni a neurózisa miatt, úgymond. Ez persze valószínűleg csak ürügy volt, hogy eltartathassa magát a nővérével. A barátai végül beajánlották egy sajtgyártó vagy sajtkereskedő céghez. Ő meg odaállt egy nagy rakás, zsírpapírba csomagolt krémsajt elé, és mint mondta, a neurózisa miatt nem tudva ellenállni a kísértésnek, beléjük markolt, azzal platty, egyik csomagból a másik után buggyantotta ki a krémsajtot. Kibuggyantott vagy százat, mire elbocsátották. A neurózisa miatt, ugye, merthogy őneki bizony buggyanthatnékja támadt. Úristen, Paola, hiszen ez egy gyerekkori emlék! Hát mégsem felejtettem el a régi élményeimet?

Paola elnevette magát.

- Most jut csak eszembe, ne haragudj. Hogyne, kicsi korodban hallottad ezt a történetet. De annyiszor elmesélted, hogy végül bekerült a repertoárodba, újra meg újra megnevettetted az asztaltársaidat a sajtos festőről szóló anekdotával, azok pedig továbbmesélték másoknak. Nem a saját élményedre emlékszel vissza, sajnos, csak azért tudsz erről az általad is sokszor előadott történetről, mert hogy úgy mondjam, ugyanolyan közkincseddé lett, mint Piroska és a farkas története.

- Máris nélkülözhetetlenné kezdesz válni. Jó, hogy a feleségem vagy, Paola. Köszönöm, hogy létezel.

- Istenem, alig egy hónapja még azt mondtad volna erre: micsoda szappanoperába illően giccses kifejezés!...

- Ne haragudj. Semmi szívből jövőt nem tudok mondani. Nincsenek érzelmeim, csak aranyköpéseim vannak.

- Szegény édesem.

- Ez is milyen frázisgyanús.

- Hülye.

Tényleg szeret engem ez a Paola.

 

Nyugodtan töltöttem az éjszakát, ki tudja, mit nyomott a vénámba Gratarolo. Lassan ocsúdtam, és csukva lehetett még a szemem, mert Paola suttogva mondta, nehogy felébresszen:

- Nem lehet, hogy mégis csak pszichogén amnéziáról van szó?

- Kizárni semmit sem szabad - felelte Gratarolo -, az ilyen baleseteket mindig okozhatja valami kifürkészhetetlen feszültség is. Csak hát maga is látta a leleteket, a sérülések ott vannak.

Kinyitottam a szememet, és rájuk köszöntem, hogy jó reggelt. Két nő és három gyerek is velük volt, sosem láttam őket, de kitaláltam, hogy kicsodák. Rémes volt, mert hát a feleségem hagyján, de a két lány mégiscsak vér a véremből, az unokáimról nem is beszélve, és boldogan csillogott a lányok szeme, a kicsik meg fel akartak mászni hozzám az ágyra, megfogták a kezemet, szia, nagypapa, mondták, én meg mint aki megkukult. Még csak nem is köd ereszkedett rám, hanem apátia vagy mi. Vagy ataraxiának mondják? Mintha állatkertben nézelődnék, kismajmok vagy zsiráfok is lehettek volna akár. Persze mosolyogtam és kedveskedtem, de belül üres maradtam. Sgurato - jutott eszembe, de nem tudtam, mit jelent. Megkérdeztem Paolától: piemontei nyelven a fazék lesz ilyen, ha jól elmossák, majd azzal a fémcsutakfélével addig sikálják belül, amíg olyan fényes, olyan tiszta nem lesz, mint az új. Na, ilyennek, ilyen sguratónak éreztem én magamat. Gratarolo, Paola, a lányok az életem ezernyi apró részletét töltögették a fejembe, de akárha szárazbabot zúdítottak volna belé, mert csak pergett az egész abban a fazékban ide-oda, főtlen maradt, nem volt miben puhulnia és rotyognia, nem volt benne semmi kívánatos, semmi, amire újra ráéheztem volna. Úgy értesültem a velem történtekről, mintha másvalakinek lett volna része bennük.

Megcirógattam a gyerekeket, és megcsapta orromat az illatuk, de nem idézett fel semmit azon kívül, hogy nagyon gyengéd illatnak éreztem. Az bezzeg eszembe jutott, hogy vannak gyermeki húst utánzó friss szagok. Üres ugyanis nem volt a fejem, csak úgy kavarogtak benne a mások emlékei, egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, az emberélet útjának felén, magánosan, mélázó baktatással vánszorogva néger utcákon át, Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákobot, Jákob nemzé Júdát, Roccót és fivéreit, egyszer elmúlt régen éjfél, ekkor láttam meg az Ingát, a Comói-tó déli nyúlványát leszarták a legyek, monsieurs les anglais je me suis couché de bonne heure, olaszok, testvérek, ti rabjai a földnek, tu quoque alea, ó, Hold, hová vonulsz, oly szép vagy, állj, maradj velem, I am lost! - suttogta milady Róma harci árka fölött, a jobb szélről az első volt a sorban, La Mancha egyik falujában, dús fejét magas Palatinra hajtva, nyár, tenger s havasok közt jajong, busong a tájon egy perzselő februári délelőtt, és mindjárt este lesz, most rajtunk a sor, Lolita, lágyékom vágya, parázna, vérnősző barom, hajnalodom, ne kérdezd, kiért szól a tavalyi hó, oly édes megsemmisülni hétfőn, midőn a hőség rekkenő, kékhajú tündér, karcsú, szöszke balerina, római nemtő, férfiuról szólj nékem, John Anderson, szívem, mint egy virág, olyan vagy, a csókodra szomjazom én, mert hí a citromok hona, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, micsoda nagyszerű dolog, amikor én írok önnek, haragot, istennő, zengd üde, mámoros ajakkal a szent harcot, a vezért, de la musique oů marchent des colombes, szívem tornácán három nő vérben áztatja hallatlan fejét, a boldog családok a tengerárba hullnak, hah, nyomorult, változtasd meg élted, és Robin megjavítja magát, téged magasztal füstben a kis herceg, kezdetben vala a föld, s ahogy megdermedett, elfújta a szél, Licht mehr Licht über alles, fényes a haja, holnapután bejöhetsz. Nevek, nevek, nevek, Angelo Dall'Oca Bianca, Lord Brummel, Pindarosz, Flaubert, Disraeli, Remigio Zena, Jura-kor, Fattori, Straparola, Madame Pompadour, Smith and Wesson, Rosa Luxemburg, Zeno Cosini, Jacopo Palma, az idősb, Archeopterix, Ciceruacchio, Máté, Márk, Lukács, János, Pinocchio, Justine, Szent Maria Goretti, Thaisz, a szaros körmű kurtizán, Oszteoporózis, Saint Honoré, Bakta, Ekbatana, Szuza és Arbela, Nagy Sándor és a gordiusi csomó.

Laponként potyogott rám a lexikon, legszívesebben két kézzel hessegettem volna, mint valami méhrajt. A gyerekek meg közben nagypapának szólongattak, tudtam, hogy magamnál is jobban kéne szeretnem őket, de azt nem, hogy melyiküket hívjam Giangiónak, melyiküket Alessandrónak és melyiküket Lucának. Nagy Sándorról mindent tudtam, de az én kicsi Alessandrócskámról az égvilágon semmit.

Azt mondtam, gyengének érzem magam, aludni szeretnék. Kimentek, én meg sírtam. A könny sóízű. Továbbra is vannak tehát érzelmeim. Vannak, de vadonatújak. A régieket már nem mondhatom magaméinak. Ki tudja, ötlött föl bennem, hogy voltam-e vallásos; persze akárhogy is, a lelkemnek mindenképp búcsút inthetek.

 

Másnap reggel, megint csak Paola jelenlétében, Gratarolo egy asztalhoz ültetett, és színes képeket tett elém, rengeteget. Felém nyújtott egyet, és megkérdezte, milyen színű. Szarhatsz pirosat, sárgát, kéket, csak le ne szard az árnyékszéket. Magabiztosan neveztem meg az első öt-hat színt: vörös, sárga, zöld, és a többi. Mondtam persze azt is, hogy A noir, E blanc, I rouge, U vert, O bleu, voyelles, je dirais quelque jour vos naissances latentes, de rájöttem, hogy hazudik a költő vagy ki. Hogy volna fekete a vörös? Mintha életemben először csodálkoznék rá a színekre: a vörös nagyon élénk volt, tűzvörös, de talán túlságosan is erős - illetve nem, még erősebb volt talán a sárga, mintha hirtelen felgyúló fény vakított volna a szemembe. A zöld nyugtatólag hatott. Aztán mégiscsak meggyűlt a bajom a képecskékkel. Mi ez? Zöld, feleltem, de Gratarolo nem hagyott békén, milyen zöld, miben különbözik ettől a másiktól? Passz. Paola magyarázta meg, hogy az egyik mályva-, a másik meg borsózöld. A mályva gyomnövény, a borsó pedig ehető zöldségféle, gömbölyű szemei hosszúkás, bütykös hüvelyben helyezkednek el, de látni se mályvát, se borsót nem láttam soha életemben. Nem baj, mondta Gratarolo, az angolban több mint háromezer színelnevezés van, de az emberek legfeljebb nyolcat tudnak megnevezni, a szivárvány színeit általában felismerjük: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya vagy indigókék, de hogy ibolya-e vagy indigókék, abban többnyire már bizonytalanok vagyunk. A színárnyalatok megkülönböztetéséhez és megnevezéséhez nagy tapasztalat kell, és ebben egy festő biztos, hogy jobb, mint, mondjuk, egy taxis, akinek az is elég, ha a közlekedési lámpa színeit meg tudja különböztetni egymástól.

Gratarolo papírt és tollat tett elém. Írjon, mondta. „Mi a fenét írjak?" - írtam, és mintha mindig is ezt csináltam volna, a filctoll puha volt, és remekül siklott a papíron. - Bármit, ami az eszébe jut - mondta Gratarolo.

Az eszembe? Már írtam is: a szív és az ész együtt mindenre kész, szívem szeret, a Szeretet, mely mozgat napot, öreg bátyánk, a Nap, az öreg halász és a tenger, tenger és alkonyég között, a szívem hozzád sír, hamvadó alkonypír, hamvadó cigarettavég, vége már, vége már a szép időknek, kizökkent az idő, ó, kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt, úrnak születni kell, már semmi, csak te, sok hűhó semmiért, sokasodjatok és szaporodjatok, szaporán járd a táncot, könnyű Katát táncba vinni, ha ő is akarja, akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hiába minden, ilyen vagyok.

- Az életedről írj valamit - mondta Paola. - Mit csináltál húszévesen?

Erre meg ezt írtam: „Húszéves voltam. Senki ne mondja nekem, hogy ez a legszebb kor."

Mi volt az első, ami ébredéskor az eszembe jutott, kérdezte a doktor. „Amikor Gregor Samsa egy reggel felébredt nyugtalan álmából" - írtam -, „szörnyű féreggé változva találta magát ágyában."

- Talán elég ennyi, doktor úr - mondta Paola. - Addig asszociál itt nekem, míg a végén megbolondul.

- Miért, most talán normálisnak látszom?

Gratarolo hirtelen rám parancsolt:

- Írja alá gyorsan a nevét, csak úgy, kapásból, mintha számlát írna alá.

Kapásból lefirkantottam: GBBodoni, kacskaringóval a végén, gömbölyű pontot téve az i-re.

- Látja? A feje nem tudja önről, hogy kicsoda, de a keze igen. Számítani lehetett rá. Tegyünk egy másik próbát. A múltkor Napóleont emlegette. Hogy nézett ki Napóleon?

- Nem rémlik a képe. A szó is elég.

Tudok-e rajzolni, kérdezte Gratarolo Paolától. Hát művész nem vagyok, ugye, de elboldogulok azért a ceruzával. Erre megkért, rajzoljam le Napóleont. Ilyesvalami sikeredett:

[KÉP HIÁNY!] Eco rajz 2

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Nem rossz - kommentálta Gratarolo -, a fejében élő Napóleon-mintát rajzolta le, háromszögletű csákósan, mellénybe dugott kézzel. Most képeket fogok mutatni. Első nekifutásra műalkotásokat.

Jól reagáltam: ez itt a Mona Lisa, ez Manet Olympiája, ez meg egy Picasso, vagy ügyes Picasso-utánzat.

- Ugye, hogy rájuk ismer? Most pedig lássunk modern kori közszereplőket.

Következett a második fényképsorozat, és én - egy-két semmitmondó arcot leszámítva - ezúttal is kielégítő válaszokat adtam: Greta Garbo, Einstein, Totň, Kennedy, Moravia, meg hogy mi volt a foglalkozásuk. Gratarolo megkérdezte, mi bennük a közös. Az, hogy híresek voltak? Nem, ennél több, másvalami. Tanácstalankodtam.

- Az, hogy mind meghaltak már - mondta Gratarolo.

- Hogyhogy? Kennedy és Moravia is?

- Moravia tavaly év végén halt meg, Kennedy merénylet áldozata lett Dallasban, 1963-ban.

- Jaj, szegények.

- Hogy Moraviáról nem tud, az szinte természetes, ő nemrég hunyt el, és ön nyilván nem ért még rá bevésni ezt az eseményt a szemantikus memóriájába. Kennedyt viszont nem értem, az már régi történet, minden lexikonban benne van.

- Nagyon megrázta őt annak idején a Kennedy-ügy - mondta Paola. - Lehet, hogy a személyes emlékei közé keveredett.

Újabb képeket tett elém Gratarolo. Az egyiken ketten voltak: nyilván én magam, jólfésülten és puccosan, ajkamon a Paola által már említett, ellenállhatatlan mosollyal, meg egy másik alak; annak is rokonszenves képe volt, de nem tudtam, ki lehet.

- Gianni Laivelli, a legjobb barátod - monda Paola. - Egy padban ültetek elemista korotoktól a líceumig.

- Hát ezek? - húzott elő Gratarolo egy másik képet. Régi fotó volt, rajta egy nő meg egy férfi, a nő harmincas évekbeli frizurát és szemérmesen dekoltált fehér ruhát viselt, az orra icipici krumpliorr, a férfi hajában nyílegyenes választék meg talán némi brillantin is, az ő orra merész, a mosolya nagyon nyílt. Nem voltak ismerősek (művészek? a bűbáj- és pózhiány nem erre vallott; ifjú házasok, talán), de egy pillanatra elszorult a gyomorszájam, és mintha valami finom ájulás környékezett volna.

Fel is tűnt Paolának.

- Ezek a szüleid, Yambo, édesapád és édesanyád az esküvőjük napján.

- Élnek még? - kérdeztem.

- Nem, meghaltak, már régen. Autóbalesetben.

- Felzaklatta önt ez a kép - mondta Gratarolo. - Bizonyos képek megmozdítanak valamit önben. Ez is egy járható út.

- Miféle út, ha egyszer még a szüleimet sem találom ebben az istenverte fekete lyukban! - kiáltottam. - Maguk azt állítják, hogy ez itt az apám meg az anyám, jó, most már tudom, csak hát maguk mondták. Mostantól erre a képre fogok emlékezni, nem rájuk.

- Ki tudja, hogy az elmúlt harminc évben hányszor jutottak az eszébe azért is, mert rá-ránézett erre a fényképre. Ne úgy képzelje el a memóriát, mint valami raktárt, ahol elhelyezi az emlékeit, hogy aztán ugyanúgy vehesse megint elő őket, ahogy eredetileg rögzültek - mondta Gratarolo. - Nem akarom szakmai részletekkel untatni, de minden emléket egy-egy új neuronális ingersablon hoz létre. Mondjuk, történt önnel valahol valami rossz. Később aztán, ha visszaemlékszik arra a helyre, hasonló, de az eredetileg gerjesztettel mégsem egészen azonos módon ismét működésbe hozza az eredeti neuronális ingersémát. És rossz érzést kelt önben az emlék. Amikor emlékszünk, akkor tehát rekonstruálunk, többek közt annak alapján is, amit később tudtunk meg vagy mondtunk. Így van ez rendjén, így működik az emlékezetünk. Azért mondom ezt önnek, hogy buzdítsam: működtessen bátran ingersablonokat, fölösleges újra meg újra őrült kutakodásba kezdenie olyasvalami után, ami megvan épen és érintetlenül, úgy, ahogy annak idején elraktározni vélte. Ez a fotó olyannak láttatja a szüleit, amilyennek mi mutatjuk, amilyennek mi látjuk őket. Ebből a képből kiindulva tessék rekonstruálni valami mást: az és csakis az lesz az ön emléke. Az emlékezés nem luxus, hanem munka.

- Emlékek, komorak, maradandók - szavaltam -, éltünkben hagyott halálnyom...

- Emlékezni jó is - mondta Gratarolo. - Valaki azt mondta, hogy az emlékezés úgy működik, mint sötétkamrában a gyűjtőlencse: mindent összpontosít, és olyan képet eredményez, ami szebb, mint az eredeti.

- Rá akarok gyújtani - mondtam.

- Ebből is látszik, hogy a szervezete kezd visszazökkenni a megszokott kerékvágásba. De jobb, ha nem gyújt rá. És szeszt is csak mértékkel igyon majd otthon, étkezéskor egy pohárral, ne többet. A vérnyomása miatt. Különben nem mehet haza holnap.

- Hazamehet? - kérdezte Paola egy kissé ijedten.

- Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Asszonyom, fizikai szempontból a férje szerintem már megáll a lábán. El lehet engedni a kezét, nem gurul le a lépcsőn. Ha itt tartjuk, az agyára megyünk a rengeteg vizsgálattal, most már nagyon is jól tudjuk, mi sül ki az ilyen mesterséges hatásokból. Azt hiszem, jót tesz neki, ha visszatérhet a saját környezetébe. Néha többet használ egy újra felsejlő régi íz, egy illat, mit tudom én. Az irodalom többet tud az ilyesmiről, mint a neurológia...

Nem akartam én tudálékoskodni, de hadd használjam - gondoltam - legalább azt az istenverte szemantikus emlékezésemet, ha már csak az maradt.

- A Proust-féle madeleine-sütemény - mondtam. - A hársfatea meg a belé mártott sütemény íze megborzongatja, heves öröm járja át. És felrémlik benne a Léonie nénjével töltött combray-i vasárnapok képe... Pare vi sia una memoria involontaria delle membra, le gambe e le braccia sono piene di ricordi intorpiditi... Ezt pedig ki is írta? Semmi sem kényszeríti úgy elő az emlékeket, mint a szagok meg a lobogó tűz.

- Tudom, miről beszélek. Néha a tudósok is inkább hisznek az íróknak, mint a masináiknak. Ön, asszonyom, majdnem szakmabeli, nem neurológus ugyan, de pszichológus. Adok néhány könyvet, megtalálja bennük egypár híres klinikai eset leírását, azokból egykettőre meg fogja érteni, mi baja a férjének. Ha megint önnel lehet meg a lányaival, ha folytathatja a munkáját, azt hiszem, jobban jár, mint ha itt maradna. Elég lesz eljönnie hozzám hetente egyszer, hogy lássuk, hogyan alakul az állapota. Menjen szépen haza, Bodoni úr. Nézzen körül, tapogasson, szagolgasson, olvasson újságot, tévézzen, hajkurásszon képeket.

- Igyekezni fogok, de nem emlékszem semmiféle képre, és szagokra meg ízekre sem. Csak szavakra.

- Az nem olyan biztos. Vezessen naplót a reakcióiról. Annak alapján dolgozunk majd.

Elkezdtem a naplóírást.

 

Másnap összecsomagoltam. Lementem a lépcsőn Paolával. A kórházban, úgy látszik, légkondicionálás működött, mert egyszeriben, és most először, megtudtam, milyen is a nap melege. A kora tavaszi nap langymelege. Meg a fénye: hunyorognom kellett. A napba nézni nem lehet: Soleil, soleil, faute éclatante...

Megérkeztünk a kocsinkhoz (sose láttam), és Paola azt mondta, tegyek egy próbát.

- Ülj be, tedd üresbe, indíts. Hagyd üresben, és adj gázt.

Mintha mindig is ezt csináltam volna, rögtön tudtam, hová tegyem a kezemet meg a lábamat. Paola mellém ült, és azt mondta, tegyem egyesbe, vegyem le a lábam a kuplungról, adjak egy icipici gázt, épp csak annyit, hogy egy-két méternyit guruljunk, aztán fék, és gyújtás le. A legrosszabb esetben nekihajtok egy bokornak. De ment, mint a karikacsapás. Nagyon büszke voltam. A hecc kedvéért tolattam is egy métert. Aztán kiszálltam, helyet cseréltem Paolával, és már indultunk is.

- Hogy tetszik a világ? - kérdezte Paola.

- Nem is tudom. A macskának, ha kiesik az ablakon és beveri az orrát, állítólag elmegy a szaglása, és attól fogva, mivel a macska a szaglásából él, nem ismer többé fel semmit. Hát ilyen bevert orrú macska vagyok én. Látok mindenfélét, világos, persze, hogy azok ott például boltok, ez itt egy biciklista, amazok meg fák, de valahogy nem... nem érzem őket, olyan, mintha idegen zakóba próbálnék belebújni.

- A bevert orrú macska zakót próbál. A metaforáiddal még zűrök vannak. Említsük majd meg Gratarolónak, bár előbb-utóbb biztos elmúlik.

Suhant az autó, én meg nézelődtem, színekre és formákra csodálkoztam, bámultam az ismeretlen várost.

 

 

Barna Imre fordítása


Részlet a La misteriosa fiamma della regina Loana c. regényből (RCS - Bompiani, 2004). Magyar fordítása 2006-ban jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk