←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Spiró György

Lodku unyeszló

- Ukol vám nuzsen? - kérdezi a nővér.

Minden ágyhoz odament, minden ágynál kérdezett valamit, hol adott injekciót, hol nem, eszerint másoktól is ugyanezt kérdezte. Húsz ágy van a kórteremben, engem még orvos nem látott, nem tetszik nekem, hogy az én bajomra ugyanaz az orvosság, mint másokéra.

- Nye nuzsen - mondom.

A nővér továbbmegy, kérdezősködik.

Reggel másik nővér jár körbe, ugyanazt kérdi: „kell injekció?". Aki kér, kap. Aki nem kér, nem kap. Megint nem kérek, nem kapok.

Vacsorát se kaptam, későn hoztak be, de reggelit adnak: egy pohár tej, egy szelet fekete kenyér. Felhörpintem, felfalom. Éhes maradok, és sajog a gyomrom.

Túl sok vodkát itattak velünk Kijevben, attól készülhetett ki a gyomrom. A jaltai buszkirándulásról a táborhelyünkre hazatérvén lettem annyira rosszul, hogy kiraktak a szimferopoli kórházban, ahol először fertőtlenítettek: be kellett állnom meztelenül egy kádba, de azt nem ellenőrizték, zuhanyozom-e, hát nem zuhanyoztam, álldogáltam összegörnyedve, aztán kimentem, akkor kaptam egy zubbonyt meg egy munkásnadrágot pizsamaként, és rám tukmáltak még egy zubbonyt és még egy nadrágot, az előzők fölé kellett húznom, az volt a „halat", vagyis a köpeny, illetve hát a köpenypótló, mert köpenyből hiány van, de köpeny nélkül nem lehet. A ruháimat az útlevelemmel és a pénzemmel együtt a magyarok elvitték magukkal, majd értem jönnek, mondták biztatólag.

Az ebédet nem bírom megenni: grecsevaja kasa.

Vacsorára adnak egy kemény tojást és egy pohár tejet.

Iszonyúan sajog a gyomrom. Orvos nem jött.

Látom: zakarpatszkaja kolbászt szeletelnek a betegek maguknak, szalonnát, egyebet; van lent az alagsorban büfé, ott lehet venni, világosítanak fel, de nekem nincs pénzem. Nem mondom, de rájönnek és megkínálnak. Rendes népek, megköszönöm.

Az ajtótól jobbra - velem, aki középen fekszem, szemben - magasított, bedeszkázott ágyban fiatal fiú fekszik, félig eszméletlen, de látom, integet, engem hív, odamegyek.

Halk a hangja, kilétem felől érdeklődik. Már tegnap észrevett, de nem volt ereje magához hívni. Elmondom, hogy magyar ösztöndíjas vagyok Kijevben.

- Bocsáss meg nekünk, hogy bevonultunk hozzátok - mondja.

Elképedek.

Nem azért, mert összekeveri Csehszlovákiát Magyarországgal, hanem mert tudja, hogy ők egy hónapja bevonultak valahová, ahová nem kellett volna.

- Semmi baj - mondom neki.

- De bocsáss meg!

- Megbocsátok.

Kicsit megnyugszik. Kérdem, hogy került ide.

Nehezére esik a beszéd, kifullad, el is ájulgat közben, de csak elmondja büszkén, hogy ő már bejárta a fél világot.

- Hány éves vagy?

- Huszonegy.

Egy évvel fiatalabb nálam.

- Merre jártál?

Elmeséli: az Urálon túl született, az apja lelépett a születése előtt, az anyja nevelte. Dobos lett egy beategyüttesben, azzal kószál Vlagyivosztoktól Murmanszkig évek óta, nagy sikerük van mindenütt.

- És hogy kerültél ide?

Hát úgy, hogy éppen Tbilisziben játszottak, fölszedett egy kislányt, éjjel vele tartott hazafelé, amikor észrevette, hogy egy pasas ver egy nőt. Odament, bár a kislány elráncigálta volna, és megkérdezte, miért veri. A pasas nem szólt, de a verést abbahagyta. Továbbmentek, és akkor egyszerre megérezte a hátában a kést. Kórházba vitték, megműtötték, jobban lett, kiszállt a helyi KGB, kérdezték, kívánja-e, hogy megkeressék a tettest.

- Nem kívántam - mondja vigyorogva.

- Miért nem?

- Mert azok grúzok, és gyűlölnek minket. Megöltek volna, ha kérem, hogy keressék meg...

A mesét többen hallgatjuk, köztünk egy két méternél magasabb, legalább százötven kilós, négyszögletes fejű, rövidre nyírt hajú, bambán vigyorgó óriás orosz, ő viszi a betegeket a műtőbe a vállára vetve, és ő is hozza ki őket ugyanígy, mert nincsen hordágy; közbeszól:

- Nem gyűlölnek, hanem félnek tőlünk.

- De gyűlölnek - erősködik a srác.

- Félnek - mondja az óriás, és elégedetten bólogat.

Ő katona volt és sokfele járt, és mindenütt félnek az oroszoktól. Az ukránok buzgón bólogatnak. A beteghordozó büszkén néz körül. Jámbor ember amúgy, a műtötteket gyöngéden dobja le az ágyra.

A srác tovább mesél: jobban lett, és el akart menni a Krímbe, mert úgy tudja, ott lakik az apja.

- Tudod a címét? - kérdezem.

- Nem.

- Elég nagy a Krím - vélem.

Legyint: a Krím kicsi, meg fogja találni. A saját felelősségére engedték el, aláírt egy papírt, feltették egy repülőre, a gépen bevérzett a tüdeje, elájult, megműtötték, hát így került ide. De az apját meg fogja találni, itt lakik a Krímben.

A kislány, akit Tbilisziben felszedett, utánajött, kibérelt egy szobát, és naponta látogatja. Kicsi, tömzsi, fekete kislány, nincs még tizenhét éves, ül a bedeszkázott, magasított ágy előtt egy sámlin, és fogja a srác lecsüngő kezét a látogatási idő végéig.

Jó kórház ez, mondják az ukránok. A legmodernebb nyugati gépekkel műtenek. Katonai kórház, jó kórház. Csodálatosan műtenek, boldog lehet, aki itt fekszik. A főorvosnő a legjobb, varázslatos keze van.

Mászkálok a folyosón, lemegyek a lépcsőn, megszemlélem a büfét, Kijevben öszszesen nem kapni ennyi mindent. A lépcsőfordulókban is ágyak, némelyiken oxigénsátor, alatta kapják a páciensek az infúziót. Még takarítanak is, csak a vécét nem lehet használni: a porceláncsészére itt is téglákból falazott emelvény van rakva, azokra kellene guggolni, de nem megy, a szar az emelvényen túlér. Nem is szarok, csak pisilek. Még jó, hogy alig eszem valamit.

Végre ukrán szót is hallok, kifejezem örömömet. Mondják: ukránul a kisebb falvakban beszélnek még, egyébként csak oroszul. Látják, érdekel az ukrán történelem, és mesélnek. A Krímről is mesélnek. Ők betelepülők, Sztálin hozatta ide őket meg a szüleiket, amikor kiűzte a tatárokat. Elfoglalták a tatárok házait, kertjeit, gondosan gazdálkodtak a tatárok, hálásak nekik, noha tényleg a németek mellé álltak a honvédő háborúban, és azt nem kellett volna. Aztán jött a huszadik kongresszus, és Hruscsov azt mondta, hogy a Szibériába száműzött tatárokkal igazságtalanság történt, és hazamehetnek, ha akarnak.

- És? - kérdezem.

Hát kezdtek visszaszivárogni a tatárok egyenként, de a házaikban már ukránok laktak.

- És?

Ingatják a fejüket az ukránok.

- Poubivalo ih - mondja egyikük.

Le lettek öldösve.

Bólogatnak a betegek bánatosan.

Szép passzív formát használtak. Az egyetemen azt tanultuk, hogy „lodku unyeszló". A ladikot elvitte, mármint a vihar, amit nem kell hozzátenni. Ritka forma, de él még.

Telnek a napok, orvost nem látok. Az ötödik napon reggel nagy a futkosás, obhod lesz, vagyis vizit.

Megnyerő arcú, középkorú orvosnő jön be a csoport élén, mögötte számtalan orvos és ápolónő, a sor végén három néger, szintén fehér köpenyben. Megállnak az ágyaknál, beszélgetnek. Elérnek hozzám. A főorvosnő rám néz.

- Magának mi baja?

Mondom: fájt a gyomrom, behoztak.

- Mikor?

- Öt napja.

Bólint, és továbbindul.

- Én ma elmegyek - szólok utána.

Megáll, visszanéz.

- Tényleg?

- Igen - mondom -, jönnek értem és elvisznek.

- Hová?

- Magyarországra.

- Maga magyar?

- Az vagyok.

Bólint, és továbbmegy.

Továbbvonulnak a többiek is. Az egyik néger megáll, és a hogylétem felől érdeklődik. Köszönöm, megvagyok. Megkérdezem, hová való. Ghánába. Jó itt neki. Orvos lesz.

Amikor jönnek értem a magyarok, a megkéselt srác nincs magánál, nem tudok elbúcsúzni tőle. Rossz bőrben van, két napja nem beszélgettünk, nem volt ereje. A kislány ül a sámlin, és fogja a lecsüngő kezét.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk