←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol Rainer M. János

Lemenni Sztalinba

"Ez a könyv nem csak Sztálinvárosról szól." (7. p.) Így szól Horváth Sándor könyvének első mondata. Aztán a könyv elolvastán világossá válik, mi minden másról. Az összegzésben, a legtömörebben a szerző ezt így fogalmazta meg: "A sztálinvárosi mindennapok történetét a szocialista állam »mikrokozmoszaként« értelmeztem." (208. p.)
A cél ambiciózus, de ha a megvalósítás eszközei - elszántság, tudás, türelem, erős nagyító a részletekhez, nagy látószögű felvevő a mozaikkockák képként láttatásához - rendelkezésre állnak, elérhető. Horváth Sándor megteremtette magának ezeket az eszközöket. A harmincas évei elején járó szerző a magyar társadalomtörténet új hullámának egyik legmarkánsabb képviselője. A primer források (levéltárak, sajtó) ismerete régóta erős oldala a magyar jelenkortörténet-írásnak - 1989 előtt egyedül ezzel lehetett "kicselezni" a mindinkább gyengélkedő, de még azért életben lévő ideológiai ellenőrző mechanizmusokat. Az új generáció attól új, hogy magától értetődően ismeri a modern, sőt posztmodern társadalomtudományos elméleteket, az "anyatejjel" szívta magába az erre az elméletre épülő szakirodalmat. (Az "anyatej" itt műhelyszerű képzést, igazi iskolát, valódi egyetemet jelent - és Horváth esetében leginkább a könyv alapjául szolgáló doktori disszertációt tutoráló mestert, Gyáni Gábort.) "Sztálinváros" - vagy az "NDK" - számukra már nem annyira élettapasztalat, hanem sokkal inkább az egykori NDK-ról, sajátlag annak hétköznapjairól szóló könyvtárnyi leírás és rekonstrukció. "Lemenni Sztalinba" nem konkrét utazást, mitikus történetet, hanem sok-sok mikroelemzést jelent.
Kissé furcsa módon a kutatás módszertanáról szóló fontos összegzés a könyv végére került. Kétségtelen, hogy Horváth Sándor igen sok helyen, gyakorlatilag folyamatosan érzékelteti elméleti és módszertani kereteit. Ha valami a könyvben bírálható, talán a szöveg egyenetlensége, mintha a különböző témákról szóló egységek nem szervesültek volna egységes textussá. Mivel nyilvánvalóan tudományos elemzésről van szó, annyi konzervativizmust a láthatóan a tradicionális, politikaközpontú államtörténet-írásnak "bemosni" igyekvő szerző is megengedhetett volna magának, hogy ezt a módszertani részt hagyományosan előreveti.
Mikrotörténet, hétköznapok története (Alltagsgeschichte) és városantropológia - e megközelítésmódok jelölik ki Horváth munkájának kereteit. Kérdései elsődlegesen az úgynevezett mindennapi emberek, közülük is leggyakrabban egy-egy házban, háztömbben, ugyanazon emeleten, sőt egyazon lakásban élő mindennapi emberek, a "csinált város" lakóinak életére vonatkoznak. Vajon, kérdezi, "nem tudhatunk-e meg többet az emberek szocializmushoz fűződő viszonyáról egy a szocialista hatalom által teremtett város imázsának a változásából, mint több tucat káder politikai életrajzából vagy a politikai vezető testületek zömében az ő képzeletviláguk által befolyásolt félálomban zajló üléseinek a jegyzőkönyveiből? [...] Ezek a történetek nem berácsozott ablakok mögött vagy díszes, sztálinbarokkban épült tanácstermekben zajlanak, hanem kelkáposztaszagú lépcsőházakban, jampecokkal teli kultúrházakban és füstös kocsmákban." (8. p.) Ám még mielőtt a kérdésre - hogyan élték tehát hétköznapjaikat az emberek Sztálinvárosban, 1950 és a hatvanas évek eleje között - válaszolna, Horváth máris egy következő kérdést tesz fel. Honnan, miből tudhatjuk, hogy hogyan éltek, honnan, hogy mit akartak - hiszen az emlékezetben megőrzött történeteket az idő és elbeszélés át- meg átforgatta, mitikus elemekkel dúsította, a különféle írott források tetemes részét pedig a hatalom "termelte", vagyis sokkal inkább szól a politika szándékairól, a politika nyelvén, mint a mindennapi emberekről. Akik, ha nyomot akartak, esetleg nyomot kényszerültek hagyni az írásbeliség tartományában (beadványt írtak, vagy éppen kihallgatták őket a rendőrségen), akkor akarva-akaratlanul a hatalom diktálta nyelven, fogalmi rendben fejezték ki magukat. A Sztálinvárosi Hírlap című helyi napilap vezércikkét a legelszántabb aktívák kivételével nyilván senki nem olvasta, de a sporthíreket, a főzési rovatot, az öltözködési tanácsokat, a társasági híreket (jé, ilyen is volt?) meg a vicceket sokan. A könyv igen gyakran és egyértelműen bizonyítja, hogy ezeket a sorokat ugyanúgy a "hatalom" elvárásai, elképzelései íratták, legfeljebb több és ravaszabb áttétellel, ahogyan a "Még több nyersacéllal az áprilisi terv teljesítéséért!" típusú szövegeket.
Horváth Sándor azonban tudatosan hasonlítja magát könyve elején olyan régészhez, aki valami nagyszabású lelet összerakása helyett egyetlen apró tárggyal bíbelődik szenvedélyesen; akit nem bosszant, hanem felvillanyoz a tárgyra rakódott kosz, melynek természete is roppant érdekes. Valóban megkísérli tárgya, a város és emberei megtisztítását. Az természetes, hogy a tárgy egészen más színekben játszik, mint azt a várost képző ideológia és a létrehozó hatalom szerette volna láttatni. Ezen ma már senki sem csodálkozik, pedig emlékezhetünk is akár arra az időre, amikor a hazánkba látogató baráti delegációk, központi bizottságtól téeszdolgozókig rituális látogatást tettek hazánk első szocialista városában. Az az igazán érdekes azonban, hogy a tárgy arra sem hasonlít, amit az ellenideológiák és a rájuk épülő történeti "elemzés" meg az erről szóló közbeszéd láttatna. A totalitarizmus politikai filozófiai elmélete szerint az uralmi rendszer a sztálinizmusban (is) oly mértékben hatja át a mindennapi életet, hogy szinte nincs is más rendszer rajta kívül. Horváth történeteiben a hatalmi struktúra "csak" a forrásokat hozza létre. Ott dereng a horizonton, de a megértés világosságában tényleg kirajzolódnak sztálinvárosi hétköznapjaink.
Látható a város a tervezőasztalon, makettként - de látható a valóságos város, amelynek terét a benne lakók képzetei, "mentális térképei" tagolják. Az egyenlőre tervezett, az egyenlőség reprezentánsának szánt várost már jószerével első állandó lakójának beköltözése előtt végletes egyenlőtlenségek tagolják. Ahogyan aztán tényleg felépül, ezek legfeljebb rögzülnek, ha nem fokozódnak. Ha nem is szervesen, de létrejön a belváros elitlakosokkal, a kolónia, a leszakadó prolinegyed és a szinte dél-amerikai favella (kezdettől való) veszteseivel. A bevándorlás romantikus-mitikus történetei a nagyító lencséje alatt hétköznapi esetekké egyszerűsödnek, amelyek mozgató erői a magasabb (olykor jóval magasabb) fizetés és a lakáshoz jutás reménye - az általános szegényedés és lakásínség időszakában. Ám e remény-történetek vége körülbelül ugyanannyiszor siker, mint ahányszor kudarc: a letelepedő szakmunkáscsaládé az egyik, és a barakkban megrekedő, majd (1954-ben, a beruházás első "befékezésekor) továbbállni kényszerülő segédmunkásoké a másik oldalon. Az "új" sokszor döbbenetes módon korlátozódik a téglára, falakra, utakra - miközben a "munkásállam" polgárai tudatában a "prolinegyed" kifejezés pontosan ugyanazt jelenti, mint két évtizeddel korábban vagy éppen néggyel később.
A város mítoszait és valóságát szembesítő első rész után a második elsősorban az emberi kapcsolatok alapegységével, a családdal foglalkozik. Bár a kiindulópont és a nyersanyag itt is a város, talán ez a rész jut legközelebb a bevezetőben említett mikrokozmoszhoz. Sztálinváros különlegessége, hogy alig van benne különös. Szemben a "könnyű erkölcsökről", a sok elváltról szóló legendákkal, az emberek többnyire ugyanúgy választottak párt (férfiak lefelé, nők felfelé például), ugyanúgy nemzettek gyereket, és - legalábbis szándékaik szerint - ugyanannyit, mint az országban másutt. Ha válni akartak, ugyanúgy fogalmaztak mindenütt - ahogyan az eljáró hatóságok és bíróságok elvárták, ahogyan maguk és a hatalom számára a legigazolhatóbbnak tűnt. A dolgozó nőket plakátok, termelési filmek, kitüntetések sztárolták, de amikor Sztálinvárosban egyszer csak fellépett a női munkanélküliség (mert "letelepedett" a város, a nagy építkezések átmenetileg szüneteltek), akkor a Sztálinvárosi Hírlap sztárja a házitündér lett, latens üzenetei erről szóltak. (A szovjet rendszer korszakában létező "kapun belüli" munkanélküliség széles körben ismeretes jelenség. Az ötvenes évek második felében fellépett tömeges női munkanélküliségre - jelen esetben Sztálinvárosban - számomra ez a könyv hívta fel a figyelmet elsőként!) A város játszótereket épít a gyerekeknek, de azok kislisszolnak az ellenőrzés alól, és az építkezési törmelék, otthagyott anyagok között meg a folyóparton játszanak (mint minden normális gyerek). Egyáltalán, úgy látszik, hogy az ellenőrzés, a hatalmi kontroll eszközei nagyon korlátozottan működtek. A "munkások" adott esetben köptek a munkásöntudatra, és ha kellett, hónapokra hazamentek a falujukba, hogy részt vegyenek a kampányszerű munkákban. A "szocialista erkölcs" normatívái akkor működtek, ha nagyjából egybevágtak a szomszédság, a lépcsőház, a kisközösség kisszerű, mondhatni kispolgári normatíváival. (Szerencsére többnyire egybevágtak...)
Nehéz helyzet akkor adódik, amikor a "normaszegés" maga válik hétköznapi tevékenységgé, sőt normává, amely jellegzetes terekhez, időkhöz kötődik. A kocsmákról, jampecekről, szegényekről és prostituáltakról szóló harmadik nagy szerkezeti egység erről szól. Itt sem az a meglepő, hogy voltak a "szocializmusban" is kocsmák, még az sem, hogy a munkásosztály tetemes hányada szabad idejének jelentékeny részét ezekben töltötte. Hol is töltötte volna, ha barakkban lakott ki tudja, hányadmagával egy, nem túl tágas légtérben? Az sem, hogy a kiszorításra tett hathatós intézkedések ellenére a kocsma kiirthatatlanul ütötte fel a fejét a városban mindenütt. A deviánsnak bélyegzés ellenére felszámolhatatlan volt a jampec-jelenség, és annak bizonyult a szegénység is, legfeljebb akkor kicsit még többen voltak szegények, mint ma. Az már jóval meglepőbb, hogy az ún. totalitárius intézményrendszer (beleértve egyik emblémáját, a rendőrséget is) meglepő rugalmasságot tanúsított, és lényegében a "deviánsnak" tekintett jelenségekkel való együttélésre rendezkedett be. Persze nem engedett korlátlan teret nekik, de inkább ügyelt a (változó) határokra, mintsem háborúzott. Horváth prostitúcióra vonatkozó fejtegetései e tekintetben különösen megvilágító erejűek. De az is, ahogyan kimutatja: a szegénység "radikális funkcionalista" értelmezése, mely szerint többek között azért is marad fenn, mert hasznos számos társadalmi csoport számára - az ötvenes évek Sztálinvárosaiban is teljes mértékben jogosult megközelítés.
Horváth Sztálinvárosában nem hősi tekintettel a darura meredő építőmunkások és világító arcú kohászok laknak. De történetének hősei nem is a zsarnokságtól szenvednek főleg, s ha a városban nincs templom (ami persze a zsarnokság), szépen átballagnak az "ófaluba". Nem annyira a "Szabadságot" akarják, hanem normális kétszobás lakást a fejük fölé, egy korsó sört munka után (vagy kettőt), és amerikai zenét a kultúrban, amire táncolni is lehet. (Ami persze ugyanaz, mint a szabadság.) Nem ellenállókat internálnak innen, hanem kurvákat, csökkenő számban, mert az erkölcsrendésznek nincs ideje: pártiskolára készül. A bírósági iratok nem politikai ügyekről szólnak, de a vádlottak és tanúk igyekeznek úgy beszélni, ahogyan elképzelésük szerint a politika szeretné. Sehol egy démonikus párttitkár, egy ávós - itt nem. Ők más történetek mitikus vagy nagyon is valóságos szereplői. Horváth történeteiből egyértelműen kiderül, hogy Sztálinvárosának mindennapi emberei idejük nagy részét rettenetes erőfeszítésekkel, küszködéssel töltötték - de többnyire nem Sztálinnal birkóztak. És olykor, ritkán - Sztalin ide vagy oda - örülni is tudtak.
 
 

Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Budapest, 2004, MTA Történettudományi Intézete, Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 34. köt., 244 p., 2200 Ft.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk