←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Rainer M. János

"Én fekszem itt, míg századom megyen..."

A történeti irodalom alighanem legnépszerűbb műfaja a harcok, háborúk, katonák történeteivel foglalkozik. Az ember ember általi - különféle technikai segédeszközök közbeiktatásával - legyilkolásáról szóló könyvekkel roskadásig tele van világszerte minden könyvesbolt. Ezek a címek megtalálhatók mindenfajta sikerlista élén, tartósan bérlik a top ten előkelő pozícióit. Hogy a harc és a halál jelenségeit taglaló munkák a konfliktusok e szélsőséges formáját valamelyest humanizálják-e (mégis más, jobb olvasni róla, mint gyakorolni), e sorok írásáig eldöntetlen kérdés. Reménykedhetünk, ez minden, amit tehetünk.
Ungváry Krisztián néhány éve ebben a közegben s ezen túl aratott hangos sikert Budapest 1944-45-ös ostromáról szóló könyvével. Joggal, mert a második világháború egyik fontos, számunkra pedig különösen fontos és traumatikus eseményét új szemszögből mutatta be. Az ostromkönyv egyszerre volt hadtörténet, amely a modernitás legszervezettebb, legszabályozottabb gépezetének működését követte nyomon hallatlan pontossággal - és társadalomtörténet, amely e gépezet mozgásának elszenvedőit is megjelenítette. A hadinapló precizitása, szenvtelen krónikajellege és a szenvedéstörténet sötét színei együtt különleges belső feszültséget kölcsönöztek a szövegnek.
A magyar honvédség a második világháborúban, Ungváry legújabb műve - nagymonográfia. Nem egyetlen, mégoly grandiózus csatáé, hanem a háborúé. Egyenes vonalú, az időrendet szigorúan követő, ebből a szempontból szinte hagyományosnak mondható, "epikus" munka. Roppant mennyiségű adattal, információval dolgozik, de beépíti szerkezetébe a magyar hadtörténetírás eredményeit. Ahol a feldolgozás előbbre tart, ott sokat utal az irodalomra, ahol kevésbé, ott saját kutatásokra hagyatkozik. Mind az elbeszélésből, mind a hatalmas jegyzetapparátusból nyilvánvaló, hogy e kutatások felölelték a teljes történetet. A szerző tudja (mit tudja, érzi), milyen volt a gyalogezred közkatonájának ruházata, a menet- és harci felszerelés az utolsó ütőszögig, milyen izmot feszített és milyen csontot nyomott a kézifegyver, a hátizsák, milyen volt menetelni előrenyomulás közben, szórványos ellenállás esetén, milyen lehetett visszavonulni orosz hómezőn szilárd front nélküli körülmények közepette. Ismeri az összes lehetséges járművet, vontatóeszközt (olykor azt gondolnánk: még a lovakat is...), löveget, páncélost, a lőszereket, a fejadagokat, a kitüntetéseket (kinek, miért adták - és összesen hányat adtak ki az egész háború alatt!) -, mindent. Mindezt úgy, hogy például 1944-45-ből a magyar honvédségről katonai levéltári források szinte egyáltalán nem maradtak fenn. Ungvárynál azonban nemigen ismeri jobban senki a német hadilevéltári anyagot - ebből a sovány szempontból, mondhatnánk, a "szövetségesi" alárendeltség a kezünkre játszott...
A "keret" szikár: Ungváry nem tartotta feladatának, hogy mintegy mellesleg elmesélje a világháború történetét, sőt a magyar politika és katonapolitika taglalásában is roppant fegyelmezett. A téma a harcoló honvédség, ám annak minden vonatkozása. Olyanok is, amelyek eddig nemigen szerepeltek a hazai hadtörténeti diskurzusban, mint például a könyv egyik legérdekesebb része, a megszálló hadsereg tevékenysége Ukrajnában, a partizánháború viszonyai közepette, vagy az 1944-es évben a trianoni határokon túl (a Kárpátokban, Erdélyben) vívott harcok. Ilyen teljességre törekvő, célkitűzéseit világosan megfogalmazó összefoglaló a magyar hadsereg második világháborús tevékenységéről még nem született. Ungváry Krisztián könyve úttörő munka, kézikönyvként is forgatható - egy terjedelmes függelék felsorolja a honvédség valamennyi 1944-45-ben hadrendben szereplő (sőt azon kívüli) alakulatát, hadosztálytól önálló harccsoportig. A pontos mutatók, a részletes térképek, a rengeteg összehasonlító táblázat, a kitűnő minőségű papírra nyomott fényképek (képjegyzék nem ártott volna) is e kézikönyvjelleget erősítik.
Nincs az a márványsima káka, amin ne lehetne csomót találni. A könyv nemcsak történeti, hanem katonai terminológiát is használ, sőt sok helyütt szinte abban is íródott. Ez olykor a kézikönyvhasználatot nehezíti. Az "élelmezési létszám" és a "harcoló létszám" különbsége még csak értelmezhető logikai úton, a "kellálladék", a "véres veszteség", az "országos jármű" és hasonlók azonban már magyarázatra szorultak volna. Ugyanígy az alakulatok jellege, létszáma, szervezési rendje ma már, a toborzott (profi?) hadsereg világában mind kevesebbek számára evidencia (de ha visszaemlékszem, az ezred - nekünk csak MN 4228, Hódmezővásárhely, Pf. akármennyi - szintje fölötti egységeket "ott benn" sem fedték fel...). Egy kislexikon jelentősen megkönnyíthette volna a történet követését.
Hadtörténeti munkát írni a katonai terminológiát mellőzve szinte lehetetlen. Ungváry esetében azonban mintha ennél többről lenne szó. Nemcsak katonai, hanem olykor már-már katonás a nyelv, melyen szól. Tágabb összefüggésekben szerepe szerint és nyelvezetében is távolságtartó, higgadt elemző. De a történet túlnyomó részét harci, harctéri események teszik ki. És ezekről mintha az elemző mellett, mögött a katona szólna. Márpedig a katona ex officio tartott távolsága, higgadtsága, elemzése egészen más természetű, mint a történészé. A történésztől elvárható, hogy az ütközet precíz leírásában megjelenítse a földön (hóban, fedezék mélyén, árokban vagy csak egy sövény mögött) fekvő (lapuló, reszkető, magát befelé szűkölve meghúzó) katona alakját. A katona, aki történetet ír, jobbára tiszt, aki naplójában rögzíti az alakulattal és akörül történteket. Ez más elbeszélői pozíció, mint a honvédé, aki - ha túlélte - egy kancsó bor mellett meséli el, mit érzett, amikor ott feküdt.
A tábornok pozíciójától Ungváry Krisztián ezúttal is igyekezett eloldozódni. De kissé elemelkedett a Budapest ostroma írójától is, aki hadtörténész mellett igyekezett a csata antropológusa is lenni. Itt a történészt időnként leginkább a tiszt és törzstiszt (alhadnagytól ezredesig) váltja fel. Közel a lövészárokhoz, időnként az alakulat élén, a szó legszorosabb értelmében, de azért alapjában véve leginkább az arcvonalhoz legközelebb eső harcállásponton. A hadtörténeti leírások, elemzések szokott módon pontosak, de feszesek és kissé hidegek. Ami mégis felmelegíti őket, az az időn, körülményeken, adott háborún túli, örök katonai erények iránti tisztelet, sőt csodálat. Emberközelbe leginkább tiszti visszaemlékezések, naplók hozzák az elemző leírásokat. A magyar katona ebben a történetben, ebből a nézőpontból lehet jó, sikeres, vitéz katona is - ha történetesen a náci Németország Wehrmachtjának szövetségeseként, sőt mindinkább teljes alárendeltségében is harcol. Véres veszteségeket szenved, de okoz is. Halála hősi halál.
Az elmúlt évszázadról szóló történeti narratívák ebben a távlatban, túl több (sok) történeti fordulaton, gyakran revíziós jellegűek. A második világháború - ellentétben az elsővel - sokáig kényszerűen elhallgatott, kibeszéletlen történet maradt. Az elsőről szólókat is meghatározta az, ami közvetlenül utána történt: a szenvedéstörténet felvezette, előkészítette a trianoni traumáról szólókat. Esetleg ellenpontozta azokat. A második világháborút követő traumát sokáig meg sem lehetett nevezni, így maradt a hallgatás vagy a teljesen értelem nélküli szenvedés kimondása, amelyben sokszor maga a szenvedés sem volt annak nevezhető, ami. A magyar katona sem szenvedhetett, hiszen értelmetlenül és bűnös módon feláldozták, s emellett sorsuknak nem volt jelentősége, nem is létezett. Vagy ha igen, mozaikra törött, egyszeri és egyéni sorsok maradtak, irodalomban, filmben vagy másutt elmesélve.
A könyv történésze világosan látja Magyarország és a magyar honvédség helyét a háború politikájában és katonapolitikájában. Az egyes hadosztályokhoz és más alacsonyabb egységekhez (le, a századig) azonban katonaként viszonyul, akik szakmai feladatként harcfeladatokat láttak el. Ezek végrehajtása ad értelmet cselekedeteiknek, s nem a szövetséges-ellenség rendszer, amelyben az ország és az egész honvédség létezett. Csak monográfiában szokatlan, amúgy nem teljesen előzmény nélküli nézőpont. Sára Sándor Krónikája a maga eszközeivel ugyanezt tette, csak ott a tiszt és a gyalogos honvéd ugyanannál az asztalnál mondta el saját történetét. Az emberi arc látványát és az emberi hang rezdülését ez a könyv nem közvetíti.
Az a fejezet, ahol ehhez a legközelebb jut, a megszálló alakulatokról szól. Sok tekintetben ez a kötet csúcspontja. A keleti front mögötti ukrán területek (ahol a legtöbb magyar megszálló alakulat tevékenykedett) leírása úttörő jelentőségű a magyar szakirodalomban, de a történeti irodalomban is. A németeket óvatosan vagy kitörő lelkesedéssel üdvözlő lakosok, a könnyen toborzott helyi rendfenntartók vagy éppen harcoló önkéntesek és a magukat az erdőkbe, mocsarakba vető partizánok vagy egyszerű bujdosók egyformán szereplői e leírásoknak. Ahogyan a lakossággal jó viszonyra törekvő magyar parancsnokok is - meg más magyar parancsnokok, akik talán csak a német kivégzőhelyekre terelték a partizángyanúsakat, zsidókat, de aztán kedvtelve fényképezték a hullahegyeket, és lelkendező megjegyzéseikre sokan a háború után is jól emlékeztek. Akik túszokat szedtek a lakosság köréből, s aztán lelövették őket. Akiknek "partizán" és "partizángyanús" között könnyebb volt nem tenni különbséget, ha egyszer már a kezükben tudták őket.
"Honvédő háború", "szülőföld", "partizán", "kollaboráció" e sokszor szinte túl érzékletes leírásokban mindenesetre alaposan megzavarodnak, értelmük megzavarodik. De egy isten háta mögötti nyugat-ukrajnai faluban, mondjuk 1941-42-ben ezek a fogalmak valóban mást jelenthettek, mint akár egyidejűleg az akkori főhadiszállásokon vagy később, errefelé az 1990-es évekig érvényes kánon szövegeiben. Ungváry Krisztián revíziója ebben a tekintetben valószínűleg még ma is sokak számára érinthetetlen fogalmakat boncol fel kegyetlenül. De ezt szerintem helyesen és jól teszi. Nem is egyoldalúan. Mert az, hogy a nácik ellen egy másik totalitárius rendszer hadserege és állambiztonsági apparátusa harcolt, éppúgy a történethez tartozik, mint hogy a Szovjetunió népeinél többet talán senki sem szenvedett a háborúnak kivált első szakaszában, meg hogy Sztálin a nyugati demokráciák szövetségese volt. Ahogy az is, hogy a német támadás előtt a szovjet vezetés bízhatott abban, hogy a kapitalista világ nagyhatalmai eléggé elpusztítják egymást.
A megszállás sokszor kibogozhatatlanul zavaros viszonyait elsősorban az jellemezte, hogy minden szereplőnek szinte mindentől és mindenkitől félnie kellett. Ezért aztán minden megtörténhetett, egyebek között válogatott kegyetlenségek. Leírásuk során Ungváry korrekt marad, egyszersmind némileg katona, ezúttal is. A tiszt pedig, a reguláris hadsereg tisztje, eleve nem szereti az irreguláris alakulatokat, akik nem viselnek egyenruhát, fegyvereiket nem nyíltan hordják, és első látásra nem lehet őket megkülönböztetni a békés civilektől. Ahol ez az ellenszenv nyilvánvaló, ott a leírás meg-megbillen. Mert lehet, hogy a partizánok közé behajtottak embereket - de azért nagy részük mégiscsak valamilyen értelemben hazájáért, s ha nem azért, hát falujáért vagy családjáért harcolt. Katonai szempontból ezt valóban elég nehéz megítélni. Az egész könyv szakszerűsége, pontossága, biztonsága lenyűgöző - de atmoszférája, mögöttes értékvilága egy kiválóan képzett, a rábízottakra gondot viselő, felelős ezred- vagy magasabb parancsnokot sejtet. Aki azért elsősorban parancsnok.
 
 

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, 2004, Osiris. 604 oldal, 4500 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk