←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Nívódíjasainkról

A Mozgó Világ nívódíjait 2004-ben

Fáy Miklós (kritika)
Ficsku Pál (próza)
Ijjas Tamás (vers, megosztva)
Kovács Ákos (tanulmány)
Petőcz György–Váradi Júlia (riport)
Pikó András (interjú)
Simon Márton (vers, megosztva)
Ujházi Péter (képzőművészet)
kapta a Békés Pál, Bächer Iván, Lator László, Vitányi Iván, Farkas Zoltán, Domány András és Kovács Péter összetételű zsűritől.
A szerkesztőség különdíját Szendi Gábor kapta.

Lator László: Pályakezdők

Ijjas Tamás verse címével a legmaibb mához igazodik. Hanghordozó: benne a modern technikai civilizáció íze. Meg napjaink nyelvújító kedve, a köznyelv még alig-alig vette be ezt a szót. A négyrészes vers darabjai meg persze: első kazetta, második kazetta, és így tovább. De a költő egy kicsit átveri az olvasót. Mert a címek hivalkodóan naivak, de a művek inkább hagyományosak. Ijjas arra használja a verset, amire elődeink. Az itt-ott rikító díszletek közt ómódi színjáték folyik. Ezt egy cseppet sem rosszallóan mondom. Nekem éppen ez tetszik benne. Hangszalagra venni a világot, hallhatóvá tenni visszhangját a világgal egyanyagú lényben. Közérzet-verset írni a magunk s egyszersmind a körülöttünk áradó anyag természetéről. Ijjas magasra céloz. Ahogy régebben szerettük mondani: egzisztenciális lírát ír az egyed és az egész drámai együtteséről. Kihallgatja és hallhatóvá-láthatóvá teszi az alsóbbrendű, cseppet sem platóni-cicerói szférák zenéjét. Ha leszámítjuk az első, a hangfelvétel szabályait megfogalmazó kazettát, három lehető drámát vesz hangszalagra, s játszik le nekünk, olvasóinak. Egy tragikusat. Engedi, hogy a világ (a tenger) átáramoljon rajta, s kihangosítja nyomasztó tapasztalatait. Disszonáns hangok, horzsolások, sebek, szenvedés. Ez után a crescendo után a költő visszaveszi a hangot. Az ötszörösen lelassított rigódal, a tubaszóló, fülsértő brummogás, elviselhetetlen kakofónia (így van-e? én mintha másképpen emlékeznék a lassított madárhangra). Az azúrból sem a feloldozó tündöklés, hanem valami agresszivitás árad. Hanem aztán a negyedik darab szelíd mollban szól, mintha mégiscsak volna a világnak egy olyan mélyebb tartománya, amely nyájasabb hangzatot küldöz, a kisvilág, a szeretkezés utáni vágytalan pillanat dallamait. Meglehet, a pulzároknak nem éppen itt kellene énekelniük. De milyen szép a befejező kép: "...mint az elégedett szerető tenyere / kedvese hasán, megpihen vágytalan, zizegnek / a piheszőrök ujjbegyei alatt." Ami pedig a mesterséget illeti: tetszik a vers mondattani biztonsága. Egy-egy rész egy-egy hosszan kanyargó, jól összeillesztett mondat. Az első például alanytalan, főnévi igenevek tartják, de hibátlanok a lazább, bonyolultabb szerkezeti mondatai is. Tetszenek merész képei, társításai, bár egyszer-egyszer úgy érzem, hogy bizonytalanok a váltásai, hogy kiengedi kezéből a rajzot, hogy a túlcsigázott, barokkos kép szétesik. Remélem, lesz alkalmam még meglátni, hogy bánik a zártabb formákkal.
Mondanám ezt a másik díjazottra, a húszéves Simon Mártonra is. Három versét olvashattam a novemberi számban. A teendők szakításról-válásról, az emlékezés köznapi tárgyakkal-semmiségekkel színpadra vitt gyötrelmeiről. Az Ez egy és párverse, az Ez kettő a jóvátehetetlen, végleges válásról, a halálról. Mind a három az egyensúlyvesztésről, a megroppanásról, mégis, valami katarzisról is. Kevés ékítménnyel, a közbeszéd fordulataival. Van dobj ki mindent és aztán csak rágyújtanék, van kettétört "spring" feliratos szappan meg apró mintás, semmilyen linóleum. De ez a köznapias csak egy szólam a többszólamú versekben. A látszólag egyszerű szöveg alatt van valami homály. Csak azt tudjuk biztosan, hogy a költő elveszített valakit. A kedvesét? Igen, de lehet akár az anyja is. Nem tudom, így akarta-e, mindenesetre a versek árnyalakja mindkettő lehet. Ahogy az újabb kori lélektanban, ahogy József Attilában. A kurzív fogadj fiadnak nem csak jelentésével utal éppen rá. Flóra, kell-e mondani, legalább annyira anyakép, mint amennyire kívánni való nő a mama. A darabig dajkálom magam anyahiányról árulkodik, a ruháidba képzellek egy lányalakot hív elő. A vonásaid hordom köznyelvű iránya az anyára, költői szándéka a kedvesre mutat. Mindezt azért mondtam el, hogy a versek természetét jellemezzem. Csak első pillantásra közvetlenek, egyszerűek. A szöveg alól itt is, ott is kifeslik valami. Ahogy a prózaiasan részletező előadásban egy-egy váratlan képe felragyog. Mondjuk ez: "...lassan már csak ez a vers leszel, / összetartozunk mi hárman, a semmivel". Ez a hárman, a két testét vesztett lény és a testet öltő semmi a szórakozott versolvasót is megállítja. Vagy ez a verszárás: "...sugárzol belőlem / mint felborigatott hangfalak- / ból előadás után a csend." Én ezt kivált azért szeretem, mert itt, ebben a képben tetten érhető, hogy válnak a nemrég még ismeretlen tárgyak, egy új nemzedék tárgyai, erős sugárzású költői anyaggá. De hadd akadékoskodjam is egy kicsit. Ha Simon Márton hallgatna rám, lebeszélném a tipográfiai modorosságokról, már nem nagyon eredeti mutatványokról. Nem mondom, hogy nem jelentett valamikor valamit az írásjelek elhagyása, Mallarmé már a 19. században is csinálta, helyénvaló lehet ma is, ha a vers, a szöveg, a dallam mélyebb jelentését szolgálja. Csak ne váljon modorrá, csak ne a divatot kövessük vele. Vagy: nem emlékszem, ki találta ki, hogy a pont után kisbetűvel is lehet kezdeni az új mondatot. Akkor talán még jelentett valamit, ma már ez csak felhám-modernség. Vagy: mást jelent-e dobj ki mindent, ha szóközöket hosszú spáciummá nyújtjuk? Van-e formai szerepe, ha (az egyébként laza formájú versben) eltörjük a sorvégen a hangfalakbólt? De modoros lehet a szöveg is. Mint az Ez egy, az Egy kettő verscím. Mint a teendők csupa kisbetűvel írása. Simon Márton sokkal tehetségesebb, hogysem ilyen olcsó trükkökkel beérje.
Szeretném hinni, hogy találkozni fogok még Ijjas Tamás és Simon Márton verseivel, s a folytatás igazolja majd választásomat. Mert kettejüket népes mezőnyből, már befutott vagy alighanem befutó költők seregéből úgy választottam ki, hogy semmit sem tudok róluk. Meglehet, én tehetek róla, hogy csak ezt a Mozgó Világ-beli publikációjukat ismerem. Ha kockázatos, annál izgalmasabb azt mondani, hogy hiszek a tehetségükben.
 

Bächer Iván: Az írás magányos ténykedés

 
Az írás magányos ténykedés.
Aki csapatban, csoportban, kötelékben ír, az gyanús. Manapság különösen nem látszik érvényesnek bármiféle irodalmi csoportba, akolba, körbe tartozás.
A Mozgó Világban publikáló prózaírók sem képeznek csapatot. Bár többségük évek óta rendszeresen ír a lapba, olvassák, ismerik is egymást, mindegyikük önálló, erős egyéniség, aki magamagáért áll helyt. Mindegyikük jó író, de mindegyikük a maga módján az. Legfeljebb ennyi a közös bennük: a jól írás.
De idén, egy szuszra olvasva végig a szerzők munkáit, mintha mégiscsak kikristályosodna még valami közös, valami halovány vezérszál, ami a különböző szerzőket alig láthatóan, de összeköti.
Kellett egy darabig spekulálnom, mi az, de aztán rájöttem, hogy ugyanis: a vég. A vég. A vége. A végeség. Hogy a dolgoknak vége van.
Tulajdonképpen minden ezt írja, meséli, persze másként, ki-ki más szavakkal, más nyelvvel, más történetekkel, de mind arról ír, azt sugallja, érezteti, mert azt érzi: hogy vége van. Valaminek vége van. Vagy már vége van, vagy most kezd vége lenni, vagy már és még csak meglegyint bennünket az elkerülhetetlen vég kezdetének hideg előszele.
Ebből a sorból talán Podmaniczky Szilárd lóg ki leginkább. Ő szerepelt egyébként a leggyakrabban idén a lap hasábjain. Nála még gyakorta fakad a történet az ötletből, s ritkábban fordítva; ritkábban gyúrják át az ötletek a megélt történetet.
Kicsit igaz ez Háy Jánosra is, akinek vidám őrülete azért már inkább befér a sorba; monológja csak egy kapcsolat végét rögzíti ugyan, de hát egy kapcsolat is valami.
Dalos György, akárcsak a prózai szerzők többsége, regényrészlettel sorolt a Mozgó Világ hasábjaira; a múlt rendszer elhárításának életéből nyújtott át egy kedves életképet.
Dragomán György szózuhatagos írásaival folytatja az alighanem kimeríthetetlen gyermekkori legendárium darabjainak összerakosgatását. Összerakja, ami széttört, véglegesen és örökre. Feltámasztja azt, aminek vége lett. Nem nehéz megfejteni, minek van vége: a szülővárosnak, a szülőföldnek. "Ez a legszebb város a világon - mondja a Kilátás című novellában a nagypapa odafenn a hegyen -, de nekem azt tanácsolja, hogy ha megtehetem, azonnal menjek el innen, menjek el, és ne jöjjek vissza soha többet, de nem csak a városból, hanem az országból is, menjek el, hagyjam el hazámat."
Ezt a véget írja szakadatlanul Dragomán, mormolja, zakatolja. Kicsit olyan az ő prózája, mint amikor a gyerek mesél a sötétben, hogy ne féljen, és már úgy érzi, hogy ha abbahagyja a mesélést, akkor valami borzalmas nagy baj történik, tehát nem hagyja abba, csak mesél, mesél, mesél, vég nélkül mesél, hátha így elodázható a baj.
Majoros Sándor is szépen, szisztematikusan rakosgatja egymás mellé tovább az ő délszláv történeteinek cserepeit. A volt Jugoszlávia széthullását örökíti meg úgy, ahogy az az emberrel esett meg, hogy egyik szép novellájának címét kölcsönözzem.
Spiró György a tőle megszokott derűs optimizmussal tekint múlt és jövőbe. Fegyelmezett, szikár, pontos prózája a szokott következetességgel fogja vasmarkával kézen az olvasót, hogy elvezesse a végső, feneketlen kétségbeesésbe.
Regényrészletéből Ady ötlik az olvasó eszébe: "Sohse lesz másként, így rendeltetett." Itt nem Erdélyt sirathatjuk, azt is persze, nem csupán a Balkánt, azt is, persze, nemcsak a zsidóságot, azt is, persze, hanem mindent: Európát, a kultúrát és mindenekelőtt az embert.
Péterfy Gergő Szemközt a kert című míves novellája az alkotás derűsebb pillanatait villantja föl. Ködtérkép című regénye viszont rendkívüli vállalkozásnak tűnik fel.
Spiró regénye regényes példázat, Péterfyé viszont igazi történet, és sokkal több is annál: lázálom, tabló, ötlettűzijáték és gondolatsziporka, csudás tájleírások, csatajelenetek váltogatják egymást, és persze minden mennyiségben zubog a vér, tobzódik a borzalom, a gyilok, a halál, a kegyetlenség a vég.
A Bécs ostromának füstgomolyában kóborló csudaállatok, vagy az adanai írástudók, vagy a török öngyilok masinák leírása beivódik az olvasó emlékezetébe.
Az idei díjat most mégse neki ajánlanám.
Hanem Ficsku Pálnak.
Remekül ír, és bár ő is tele van szorongással, gátlással, sebbel, lobbal, bajjal, de ő most kivételesen mégsem a végről írt csupán. Nem állt a módjában most arról írni. Ficsku nagy tehetség, kár lenne, ha szétesne, elkallódna. Hogy ez a veszély fenyegeti, az éppen írásaiból derül ki. Talán ez a kis díj is segít majd neki abban, hogy - az övéi és mindannyiunk örömére - még sokáig egyben tartsa magát.

Kovács Péter: A rátalálás visszahozhatatlan egyszerisége

2004-ben Várkonyi György, a Pécsett élő kitűnő muzeológus-művészettörténész vette át Szemethy Imre szerepét a Mozgóban. Várkonyi szeme nem bizonyult kevésbé frissnek Szemethyénél. Ami mégis változott, az a művészeket bemutató szövegeken érhető tetten. Szemethy Imre az értő pályatársként szólalt meg, Várkonyi viszont művészettörténészként méltatja, elhelyezi és értékeli választottjait. Az éves "termést" számba vevő-díjosztó kurátornak így - ha lehet - még az eddiginél is nehezebb a dolga; nemcsak a már egyébként is válogatottan izgalmas és sokszínű anyagból kell kiválasztania azt a bizonyos egyetlenegyet, hanem Várkonyi értéklátó és értékláttató írásaival is illik versenybe szállani.
Várkonyi György válogatása Köves Évának egyszerre hátborzongatóan valódi és sejtelmes, varázslatosan szép és álomszerű kirakatképeivel kezdődött, majd Szikora Tamás illuzionisztikus térábrázolásaival-optikai játékaival folytatódott. Májusban Szabó Eszter Ágnes hímzett falvédői ingerlő egyértelműséggel szembesítették a ma szimpla és provokatív semmitmondását egy elveszett világ olcsó egyszerűségével; júniusban Császár Péter - mondjuk így - tökéletesen semmirevaló "failak"-jairól mutatott Várkonyi képeket, júliusban Valkó László "lélekvándorló" tárgyairól, augusztusban Ujházi Péter dobozaiból, szeptemberben Szabó Kata nyugtalanító szövegtörmelékeiből. Az utóbbi kapcsán Várkonyinak Tót Endre és Frey Krisztián jutott az eszébe, míg jómagam inkább Ország Lili múltidéző írásos képeire emlékeznék. Szabó Kata azonban nem a múltba merült világ titkainak az őrzője, de még kutatója sem; amit közöl velünk, az egyszerűen (és szomorúan) csak annyi, hogy köröttünk és ránk ezen az értékelhetetlen törmeléken kívül az égvilágon nem maradt semmi. Októberben Molnár Sándor porcelánfricskái, novemberben Vincze Ottó különös "képtárgyai", végül a decemberi számban Gyenes Tibor élethű abszurdjai következtek. Azaz kortárs, hazai művészetünknek számos műfaja, minden korosztálya fölvonult itt a lapokon, s mindez valami káprázatos, kaleidoszkópszerű sokszínűséggel. Innen választottuk a számunkra mégis legkedvesebbet, Ujházi Péter dobozait.
Ujházi immár évtizedek óta készít dobozokat, eleinte - szégyenlősen - csak saját magának. Többnyire régi, rossz fiókokat, kidobott, elhasznált deszkákat használ. Aztán tárgyakat tesz belé: talált, célját vesztett diribdarabokat, néha maga is farag hozzá hangyaként futkosó, nyüzsgő emberkéket, ezt-azt; aztán olykor az ecsettel is belepiszkál: kicsi figurákat, egy lajtorját, esetleg egy tájat; néha ír is bele valamit, egy-egy elejtett szót, semmiséget. Ami a dobozban van, mintha csak a véletlen zárta volna bele, úgy, ahogyan gyanútlanul körülnézve látjuk egész világunkat is: isten tudja, hogyan, de van, él, lélegzik. Talán éppen itt van a titka Ujházi dobozai - s persze képei, egész művészete - felszabadult derűjének. Ujházi szünet nélkül játszik; nem felelőtlen könnyedséggel, de gyermekien: gonddal és odaadó figyelemmel. Jóleső dolog figyelni erre a játékra, jó figyelni a játékot és magát a játékost is, a játékos fáradhatatlan ötleteit, gesztusait.
Kétségtelen, hogy a Mozgó - Várkonyi György - 2004-es válogatásában voltak Ujháziénál talán szebb alkotások, meg voltak nyilvánvalóan provokatívabb erővel megszólalóak, és voltak sejtelmesebbek is, de pontosabbak aligha. A rátalálás visszahozhatatlan egyszerisége az, ami megragad Ujházi munkáiban, ugyanaz a csoda, amit akkor él át az ember, amikor a kisgyermek játékát figyeli. Nem folytatom: ez az, ami Ujházi munkáit számomra ebből az igazán remek válogatásból is kiemeli.
 

Békés Pál: Fél évtized

 
Engedtessék meg nekem egy leheletnyi öntömjénezés: ötödik éve értékelem a Mozgó Világ -ról, -ről rovatát, és ez azért mégiscsak kerek szám: fél évtized. És ötödik éve ismételgetem nagyjából ugyanazt, mert jobbat nem tudok, és a helyzet egyelőre - szerencsére - nem változott: a rovat a lap egyik talpköve. Nívója nem emelkedett az elmúlt évben, de nem is süllyedt. Egyenletesen magas. És rovatról szólván ennél többet nemigen kívánhatunk. Azt is említettem már - és elnézést azoktól, akik netán hallották volna a tavalyelőtti vagy azelőtti értékelést, hogy a -ról, -ről szerzőgárdája a maga módján afféle aranycsapat idősebb és fiatalabb, de most már mindenképpen tapasztalt játékosokkal. Alkalmanként jól megválasztott cserék élénkítik a csapatjátékot, olyanok mutatkoznak be, akik csak egy-egy alkalomra futnak be a pályára, bemutatnak néhány jól sikerült cselt - majd távoznak, egyszóval nem játsszák végig a 90 percet, de azért rajta hagyják kéz- vagy lábjegyüket az összjátékon. (Egyébként pedig elnézést a hasonlatért, nemcsak mert a hasonlatok természeténél fogva óhatatlanul sánta - focihasonlatnál ez akár rendben is volna -, hanem azért is, mert jó ideje már, hogy megutáltam a honi futballt, és a rovat szerzőit semmiképpen sem akarom sárba rántani azzal, hogy labdarúgókhoz, olvasóit még kevésbé azzal, hogy a meccsek közönségéhez hasonlítom őket.)
A -ról, -ről rovat idei legjobbjának, elsőnek az egyenlők között Fáy Miklóst találom. Nem mondom, hogy új utakat nyitott a magyar zenekritikában, mert nem áll jogomban ilyesmit mondani. Nem nevezhetem magam rendszeres zenekritika-olvasónak, csak felületesen ismerem e szakterület múltját, előtörténetét, így hát hiteltelen volna, ha összevetném írásait másokéival. Azt viszont állíthatom, hogy engem jelentős részben Fáy Miklós vett rá, hogy zenekritikát olvassak, s így legalább hozzálássak a műveltségemen tátongó jelentős lyukak befoltozásához. Azzal vett rá, hogy írásai nélkülözik a dermesztő szakzsargont, melytől azokban a műfajokban is borzadok, melyekben jártasabb vagyok a zene világánál. Azzal vett rá, hogy a pontosnak tetsző szakkritikát vegyíteni tudta a személyes színekkel, a műfajtörténettel, a laikus számára is befogadható szakmai információval, egyszóval azzal, hogy olvasmányossá tette kritikáit, valódi szellemi izgalommá és kalanddá, melyre az avatottak belső köre talán bulvárosodást kiált, én viszont örvendezem: Fáy írásai közelebb hoztak hozzám valamit, ami eleddig távolabb állt tőlem. És mi egyéb lehetne a cél? Számomra, a -ról, -ről rovatról szólván nyilvánvalóan és elsősorban: ez.
Gratulálok tehát Fáy Miklósnak, és nem tiszteletköröket futva, hanem szívből.
 

Vitányi Iván: Hungarikum

 
Mindig különleges élmény volt számomra év végén, a Mozgó házi ünnepére készülve, egy ültében végigolvasni a lap társadalmi-politikai-filozófiai cikkeit. Mindig az derült ki belőle, hogy minden előre megfontolt direkció nélkül egy közös gondolkodás körvonalai mutatkoznak meg benne. Különböző emberek, nem beszéltek össze (vagy nem mindig), és makacsul ugyanazok a problémák izgatják őket. Az utókor is megtudhatja majd, hogy mi volt az év, sőt a kor legizgatóbb kérdése. Ha egyszer egy doktorandus, mondjuk 2050-ben, arról készül dolgozatot írni, hogy hogyan látta a magyar értelmiség az évezred elején az ország helyzetét - nos, akkor jó szívvel ajánlhatjuk figyelmébe ezt az évfolyamot.
Mi volt a vezérfonal az idén? Miről szólt a Mozgó Világ 2004-ben? Arról, hogy Magyarország ki akar lépni a történelmi zsákutcából - hogy Bibó kifejezését használjam a nemzetközi irodalomban szokásos félperiféria helyett -, de valami folyton-folyton visszahúzza. Ez a valami: belülről jön, mibelőlünk. Már-már úgy látszott, öröklött és leküzdhetetlen sajátosságunk. Hungarikum.
Vagy talán mégse? A tanulmányok szerzői az idén a kiútról gondolkoztak.
FILOZÓFIA
Kezdjük a filozófiai cikkekkel, amelyekre mindez áttételesen vonatkozik. Nincs belőlük túl sok, de mivel foglalkoznak? A modern világ szellemi hátterével és a posztmodern gondolkodás dimenziórendszerével. Amivel nekünk szembe kell állnunk a magunk zsákutcájával, és amivel ki kell taposni egy újat. Az ív jellegzetes: Kanttól vezet Rawlsig és Rortyig.
Endreffy Zoltán: Kant kétszáz év után
Virtuóz dolgozat. Ha ma egy értelmes, de a filozófiában járatlan fiatalembernek meg akarnánk magyarázni Kantot, ezt kellene a kezébe adnunk. Az egész három kérdésben összpontosul "Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?" A kérdéseket felteszi, és három rövid oldalon végigvezet Kant útján. Megtudhatjuk, hogy Isten nem bizonyítható. Van azonban két bizonyosság: a csillagos ég felettünk és az erkölcsi törvény bennünk. Az ész evangéliuma és a világbéke. Hogy aztán - egy tipikusan kanti ugrással - a dolgozat názáreti Jézussal végződjön.
Tallár Ferenc: Kölcsönösség és testvériség
Ez a cikk pedig már a 20. századdal foglalkozik, annak is a második felével. Felállítja az ellentétpárokat, amelyekben vergődünk, és amelyeket áthidalva élni tudunk. Egyenlőség és igazságosság, az osztó és egyenlősítő igazságosság, felnevelő és megnyomorító társadalom, liberalizmus és kommunitarizmus, az emberi közösség lehetősége és lehetetlensége. Tehát az a gondolatvilág, amely a liberalizmust és a szociáldemokráciát elválasztja és összeköti - szemben a konzervatív jobboldallal. Ahogy Tamás Gáspár Miklós - magát akkor a baloldaltól elbúcsúzottnak vélve - egykor olyan nagyszerűen mondta: a liberálisok és a szociáldemokraták ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, de más feleletet adnak rá. Ezért értik (vagy legalábbis érthetik) egymást. Szemben a jobboldali konzervatívokkal, akiknek a kérdéseik is mások.
GAZDASÁG
Két gazdasági cikket emelek ki - mindkettő a magyar helyzettel, a "zsákutcából ki vagy zsákutcába be" kérdéssel foglalkozik.
Várhegyi Éva: Rendszerváltás a gazdaságban
Vállalt feladatához híven tizenöt évvel ezelőtti szemmel vizsgálja a rendszerváltás folyamatát és eredményét (vagy eredménytelenségét). Az alapkérdés - amit sokan akkor sem, most sem akartak megérteni -, hogy a rendszerváltás nem szűzföldet talált az akkori Magyarországon (amit tetszés szerint lehetett volna megművelni), hanem lápot, amit fel kell tölteni, rendbe kell hozni, meg kell gyógyítani, hogy az új életet meg lehessen kezdeni. A Horn-kormány alatt (Bokros-csomag!) kezdeményezett rendbetétel eredményes volt, de nem teljes. 1996-ban "oklevelet kaptunk készségünkből, és belépőjegyet a jövőre", de nem többet. Ennek utána azonban visszaütött a múlt, az Orbán-féle "magyar modell" képében. Ennek formája az állam, és különösképpen az állami klientúra vezető szerepe. Nekik jobb, a társadalom nagyobb részének helyzete ugyanaz. Többen végeznek közép- és felsőiskolát, több a mobiltelefon, de az összjövedelem nem haladja túl a rendszerváltás előttit. (Még mindig Kantnál tartunk: az antinómiák formájában történő polarizációnál.)
Hadd tegyem itt hozzá a társadalompszichológiai vonatkozását, egy másik idei Mozgó-cikk, Csepeli György: Ingerküszöbök és igényszintek alapján. Azt a jellegzetes magyar magatartást írja le, amely szerint "a több nem elég". Ennek az elvnek a működését jól megfigyelhettünk az elmúlt években, legtökéletesebben a legutolsó kettőben. Mi csodákra vágyunk, nem elég a "több".
Antal László: Hol volt, hol nem volt
Áttekinti az elmúlt tizenöt év gazdasági fejlődését. Nem lehet röviden ismertetni, mert ez nem egy egyszerű tanulmány, hanem valóságos eposz. Fantasztikus teljesítmény: megrajzolja a magyar gazdaság szinuszgörbéjét. Leszálló szakasszal kezdődik, amit 1995-től egy felfelé ívelő szakasz követ. Sajnos túl röviden, a görbe az Orbán-kormány mértéktelen fiskális expanziójának hatására ismét lefelé fordult. És mi van most? Fel vagy le? A helyzet más, mint 1995-ben. Akkor válság volt, most "csak" baj van. Akkor - éppen ezért - szélesebb volt a mozgástér, most szerényebb. A megoldás rögös: a reformok útja. Antal László itt túllép a gazdaságpolitika szűkebb dimenzióján, és megfogalmazza a teljes társadalmi problémát. A szükséges reformok nem pusztán gazdasági jellegűek, a társadalom egészét érintik. Ha túl lassan csináljuk: benne maradunk a zsákutcában. Ha túl gyorsan (a társadalom támogatása nélkül): beleesünk a szakadékba. Ismét csak meg kellene találnunk a mértéket.
EURÓPA
Bozóki András: Az európai csatlakozás dilemmái
Konrád György: Belépőbeszéd
Pataki Ferenc: Az európai identitás kérdőjelei
Ludassy Mária: Antinómiáink
Négy írás ugyanarról a témáról - mivelhogy ugyanazon a konferencián hangzottak el (Európa kapujában címmel a Parlamentben, április 15-17.). Ne csak örvendjünk a csatlakozásnak, vessünk számot mind a lehetőségekkel, mind a problémákkal. Mit adhatunk Európának, és mit kell megtanulnunk, hogy adhassunk és persze kaphassunk. Vannak alternatívák. Egyrészt Európa is válaszúton van. Milyen lesz az új, nagyobb (és valószínűleg a közeljövőben tovább növekedő) unió. Többsebességes, egységes vagy à la carte. Másrészt a mi egyoldalú szerelmünkből lesz-e igazi barátság. A szerzők ezeket a kérdéseket járják körül különböző oldalról vizsgálva.
VILÁGPOLITIKA
Valky László: Irak nem létező tiltott fegyverei
Kemény, következetes és tárgyszerű írás arról, hogy Iraknak nem voltak atom- vagy más tiltott fegyverei. Mi tehát a háború célja? Ezt fejezi ki a cikk alcíme: a legújabb kérdőjelek. És valóban megáll a kérdéseknél. Így sokkal félelmetesebb
Kende Péter: A háború új képletei és régi-új aktorai
A maga egyetemességében elemzi a háború új formáit. Huntington koncepciójával szemben (kultúrák vagy civilizációk harca) a Robert Cooperét fogadja el: vannak premodern - modern - és posztmodern államok, amelyeknek más a háborúfilozófiájuk, és ez jellemzi a mai fegyveres konfliktusokat. Hozzátehetjük: ebben a képben egyben a társadalom és így a mi belső viszonyaink is összegeződnek.
MAGYAR POLITIKA
Kéri László: Tizenöt év múltán
Úgy írta meg a rendszerváltást, hogy a mának szól. Ángyomnak mondom, ti jelenlegi magyarok is értsetek belőle. Tanítómese a maiaknak. Elég áttekinteni a kulcsszavakat: 1989 a tárgyalások éve, a sajtószabadság éve, a politikai részvétel éve, a semlegesség káprázata, a békés átmenet. Valóban ezek voltak akkor a társadalom, a "közpolitika" vagy a "közbeszéd" legegyetemesebb eszméi. Kérinek ezek után már csak azt kell kérdeznie, hogy hová lett azóta mindez.
Ripp Zoltán két tanulmánya: Pártrendszerváltás, és Magyar Szocialista Válságpárt
Ripp Zoltán politikai analízisei mindig is azzal tűnnek ki az idevonatkozó irodalomból, hogy egy ritkaságba menő egységet valósítanak meg. Az elkötelezettségét és az objektivitásét. Sehol sem tagadja meg baloldali, sőt pártkötelezettségét, és éppen ezért képes arra, hogy a saját oldaláról - magunkról, magáról - is kemény igazságokat mondjon. Az első cikke kitűnő elemzése az "eredeti pártfelhalmozástól" a "blokkosodásig és a polarizációig" tartó folyamatot írja le. Egyenes folytatása a második. A Szocialista Párt 2003/2004-es válságának jelenségeit taglalja, de egyben hangsúlyozza, hogy az évezred elejére voltaképpen minden párt válságba került. Sokan foglalkoztak és foglalkoznak ezzel, de talán Ripp Zoltán írja le legjobban azt a folyamatot, amelyben a kormány inkompetenssé, a párt impotenssé vált. A végén mérsékelt optimizmussal szól a kormány és pártvezetőség megújításáról.
Halmai Gábor: Alkotmányunk és őrzői
Ugyanezt a folyamatot írja meg Halmai Gábor az Alkotmánybíróság történeti áttekintésében. Három szakasz, amelyeket az elnök személyével is lehet jellemezni, de valójában az intézmény egész működésére vonatkozik. Az első morális és aktív (aktív az alkotmány értelmezésében). A második az alkotmányt illetően passzív, a harmadik szintén, de egyben növekvő módon aktív politikailag - az egyik oldalon. Halmai Gábor objektíven írja ezt le, nem fűz hozzá indulatot, de a fejét csóválja.
TÁRSADALOM
Béri János: Középosztály vagy középosztályok
Középosztály kicsi, de nem egy van belőle, hanem kettő. Az egyik az "államosztály", amely történelmileg a dzsentriből jött létre, és zsákmányoló jellegű. A másik, nem földbirtokos, hanem mondhatjuk, polgári eredetű - és itt kihagyhatatlan a magyar zsidóság szerepe. Ez utóbbi tette sajátossá a magyar történelmet, a 19. század felemelkedését, egy új pálya kialakítását. Az előbbi viszont a 20. második felére személyi összetételében szétmállott, feltöltődött a társadalom alsóbbnak tekintett rétegeiből, de nagyrészt átvette a korábbi államosztály attitűdjeit. Béri itt két olyan kérdést tesz fel, amelyek mélységesen jellemzőek zsákutcás történelmünk atmoszférájára: "Ismeri-e a magyar nemzet a saját (legújabb kori) történelmét? Hogyan ismerné, amikor még kérdezni sem tud rá, még csodálkozni sem tud rajta?"
ÁLRUHÁS MAGYAR TÖRTÉNELEM
Kovács Ákos: Árpád-ünnep, Szent Istvánkor
Hát Kovács Ákos aztán rácsodálkozik. Olyannyira, hogy mi is elcsodálkozunk, még azok is, akik pedig már "láttak ilyesmit". Micsoda babonás hiedelmek, micsoda indulatok élnek a nem most, évszázadok vagy évszázadok óta kettészakadt magyar társadalom egyik felének belsejében. A magyarság szupremációjának (és egyben üldöztetésének) micsoda torzképe. Amit azonban mindig - most is óriásivá dagasztott pátosszal lehet és szoktak képviselni. A szittyák, turanisták, hunok (akik gyűléseiket hunniálisnak nevezték) fantaszta csapataitól kezdve a lázálmokat meglovagoló egyházakig, állami és pártpolitikusokig. Akiknek soraiban nemcsak a kiegyezés világának, majd a Horthy-rendszer nagyjait találjuk, hanem a szocialistáét, sőt a rendszerváltás establishmentjét is. Hiszen a két világháború között azért óvatosságot tanúsítva az állam- vagy a kormányfő nem jött el személyesen. Losonczi Pál, majd Göncz Árpád, végül Mádl Ferenc azonban ott volt. Ki akarták fogni a szelet a vitorlából, vagy a rossz lelkiismeret is vezette őket? Bizonyára mind a kettő.
Ebben a jelenségben benne van tehát az egész zsákutcás történelem. Egy minden ízében premodern nép, nemzet, közösség és állameszme - amely a gonosznak tételezett modernitással szemben (a posztmodernről már nem is beszélve) képviseli mindazt, ami miatt olyan nehezen tudunk kimászni a dolgok hibás rendszeréből.
Kovács Ákos szabatos történelmi leírását adta a jelenségnek. Nem hangsúlyozta túl, és nem becsülte alá. Krónikás nyelven írt, csak olykor-olykor adva teret némi iróniának vagy szofisztikációnak. Az adatokat és az eseményeket sorolja etnografikus hűséggel.
Nem az első nagylélegzetű munkája ez a Mozgó Világban sem. (Írt már a falvédőkről, a tetoválásról, az országutak melletti spontán emlékművekről, a Feszty-körképről stb.) Eddig is nagy élvezettel olvastuk. Megérdemli, hogy ünnepeljük is érte.
 

Domány András: Az élő beszéd oldottsága

 
2004-ben is sok jó interjú jelent meg a Mozgó Világban, ám a szerzők köre viszonylag állandó. Míg új ifjú költők vagy képzőművészek szép számban bukkannak fel a szerkesztőségben, ebben az újságírói műfajban elsősorban a megbízható régi munkatársak szerepelnek. Ez persze egyáltalán nem baj, csak annyiban, hogy mégsem javasolhatom díjazásra minden évben Rádai Esztert. Pedig minden évben megtehetném. Lehet a beszélgetőpartner miniszterelnök vagy tudós, Eszter mindig felkészült, pontos, felteszi a kérdéseket, amelyeket fel kell tenni, és úgy érezteti véleményét egy-egy közbevetett megjegyzéssel, hogy nem tolakszik előtérbe. Ezt az évet két kormányfői interjú foglalja keretbe: januárban Medgyessy Péterrel beszélgetett Rádai Eszter mint egy 1989-es kerekasztal-vita egyik részvevőjével - mellesleg ugyanebben a füzérben igen érdekes a közéletből mára eltűnt Andics Jenő egykori MSZMP KB-osztályvezető visszatekintése is -, decemberben pedig Gyurcsány Ferenccel. Hihetetlenül tanulságos mindkét interjú. Ahogy az is, amely Fischer Ádámmal készült: látszólag csaponganak zene, politika, erkölcs között, de nagyon is világos az egésznek a gondolatmenete. Az újságíró itt tényleg olyan, mint egy másik értelmiségi, aki beszélget, közbeszól, vitatkozik, töpreng, és kihozza a kitűnő karmesterből az izgalmas gondolatokat.
A másik szerzőt, akit mindenképp méltatnom kell, sokan ismerjük, noha álnév mögé bújik. Játék ez, hiszen voltaképpen nem rejti el kilétét, sőt minden írásban többször is leleplezi vagy hagyja leleplezni magát egy-egy célzással - végül is miért becéztek volna az egyetemi ivászatokon "sörközi"-nek egy Korsós nevű diákot? -, de hát maradjunk meg az általa kívánt fikciónál. Egyszóval ifj. Korsós Antal immár második portrésorozatáról van szó, amelyet politikus jogászokkal készít. Nem profi újságíró, de profi csevegő. Beszélgetőpartnereivel ugratják egymást, de azért vitatkozik is, ha kell. A többnyire sok évtizedes személyes ismeretség, közös tanítás vagy tudományos munka, a régi tanárokra, balhékra, kínlódásokra emlékezés olyan légkört teremt, amilyet a legkiválóbb profi újságíró sem tud. Ezért ezek a beszélgetések mindig tele vannak izgalmas részletekkel, sztorikkal, soha nem sablonosak, és a legismertebb szereplőről is megtudhatunk belőlük valami újat. Az idei névsor: Horváth Balázs, Fodor Gábor, Kiss Elemér, Torgyán József, Gálszécsy András, Toller László, Boross Péter. Igazán nem egyoldalú, és kifejezetten várom a sorozat következő darabjait, vagy akár a következő sorozatot.
Mindezek után illik eljutnom ahhoz, akit a díjra javaslok. Pikó András négy írással szerepelt 2004-ben, amelyek közül a júniusi számban megjelent Gerő András-interjút emelem ki. Nehéz helyzetet tükröz: ismert és tekintélyes tudósról van szó, aki jó viszonyban volt a liberális értelmiség jelentős részével, de ez a viszony megromlott. Szerencsére nem dolgom a történtekről állást foglalni, de az biztos, hogy az újságírónak ilyenkor nagyon vigyáznia kell, nehogy túlzottan erőteljes legyen a személyes véleménye. Nem szeretem, amikor egy interjú kérdései önálló publicisztikára hasonlítanak. Az más műfaj. Ugyanakkor itt éles kérdéseket kellett feltenni, szembesíteni kellett a partnert mások nem túl hízelgő véleményével. Pikó ezt szerintem jól oldotta meg, és nem volt igaza Gerő Andrásnak, amikor Eörsi István véleményének puszta visszhangozását vetette az interjúkészítő szemére. András jól fogalmazta meg a kérdéseket, és az írott változaton is érzem az élő beszéd oldottságát. Hiszen főállásban rádiós ő, valaha kollégám a Magyar Rádiónál. Tanulságos beszélgetés ez, szakmailag jól elkészítve. Végeredményben - miközben a korábban említettek lelkes dicséretét fenntartom - ezért legyen a 2004-es interjúkategória díjazottja Pikó András.
 

Farkas Zoltán: Multimédiás üzenetek

 
Vegyük komolyan magunkat? Na ne. Nem reformkorban élünk, hanem antireformkorban. Nem az számít, hogy őrületes tempóban öregszik a társadalom, hanem hogy fogy a magyar. Nem az, hogy kétszer fizetünk a gyógykezelésünkért - előre járulékot, utólag zsebbevalót -, s jó, ha egyszer kapunk valamit cserébe; hanem hogy maradjon minden úgy, ahogy van. Nem az, hogy szövegértésben mily gyatra az ifjú nemzedék, hanem, hogy osztályozni kell a tornát. Nem az, hogy a határok szabadon átjárhatók legyenek, hanem hogy egyesüljön végre a nemzet önmagával.
Egyáltalán: nem a szöveg, hanem az üzenet. Vagy már az sem.
Calgonnal a mosógép is tovább él! Netán: "balkonnal a fosólég is kovát tép?" - ki hallja a különbséget? Na ugye!
Tovább is van, mondjam még?
"A csillagászat egy vak koldusasszony/ Condráin méri a világokat:/ Világ és vakság egy hitvány lapon!" Százezer forintos kérdés...
A tízszeresét kapod, ha megmondod, mi Vörösmarty keresztneve.
A) Bihály; B) Mihály.
Ezt a bárgyúságba süllyedt teszetosza antireformkort, totális tehetetlenséget fényes eleganciával jellemezték a Mozgó szerzői 2004-ben. Olykor az okát is fellelték, mint például Heller Ágnes a Mozgó márciusi számában: "Ma a fideszes szavazók egyszerűen gyűlölik a Magyar Köztársaság miniszterelnökét. Látni sem bírják. Nemcsak a politikáját, személyesen őt gyűlölik... (de) nemcsak a fideszesek utálják a szocialista pártot, hanem a szocialisták is utálják a fideszeseket. Nincs többé átjárás, az ország jobb- és baloldalra szakadt..." Ha valaki olvasta, és él még az emlékezetében a szöveg, tudja, hogy Heller nem ezt írta. Csak majdnem ezt: republikánusokról, demokratákról, az amerikai előválasztás menetéről elmélkedett. Mi pedig, őt olvasva, büszkén merenghetünk, sikerült exportálnunk a demokráciánkat. Ők pedig hiába kísérleteznek ezzel.
Demokráciakivitelünk a közeli országokba is fölöttébb sikeres volt az idén, erről bárki meggyőződhetett, aki Balla D. Károly naplójegyzeteit olvasta. Ahhoz kellett ugyanis némi szellemi export, Made in Hungary, hogy a Kárpátalján mindkét magyar szervezet pártot alapítson, Ballát idézve, "dehogy együtt: külön-külön". A hazai kibékíthetetlenségek ukrajnai, erdélyi, vajdasági kiadása - vagy inkább lenyomata? Csak azt sajnálom, hogy december 5-én nem a Balla által feltett kérdésre kellett népszavaznunk: Igaz-e, hogy bármilyen párt szeretése nagymérvű érzelmi aberrációra utal? A közvélemény-kutatók szoros végeredményt jósolnak. A tájékoztapasz pedig 120 százalékra ugrott.
Most akkor reklám! Utazzon ősszel Afrikába, ne szalassza el a Mennydörgő füstöt! Meg az elefántokat! Szaporodnak, mint a nyüvek! Ezt Békés Palitól tudta meg az olvasó - jobb Veled a világ! -, aki három napot töltött Fokvárosban, és írt róla vagy egy tucat flekket. Ha egy hétig marad, biztosan regényt ír. Hasonlóképpen kiválót, mint amilyen a Hónaplóban közölt írás. Nadine Gordimert meg menten megütné a guta, helyben.
Naplóban egyébiránt 2004-ben különösen jó volt a Mozgó, beleértve a régmúlt időket is: Dr. Deák Pál röntgenorvos 1945 májusa és júliusa között írt feljegyzései megrendítően szépek. Egy férj keresi elhurcolt feleségét, és beszélget vele. Majd elbúcsúzik tőle örökre. Ezt a naplót Karsai László történész tette közzé, 2003-ban pedig Iványi Gábor publikálta Fein Sámuel feljegyzéseit, aki nem utazott a hitvese után a holtak házába, hanem otthon várt rá, türelmetlenül, gyűjtögetve, egy új élet reményében. Mi pedig tűnődhetünk: bár Deák és Fein iskolázottsága, környezete, jelleme, életfelfogása semmi hasonlóságot nem mutat, a kétségbeesésükre megformált mondataik kétségbeejtően hasonlítanak.
Kun István viszont másra nem, csak önmagára hasonlít. De egyfolytában. Tavaly ő nyerte a Mozgó nívódíját, mert megjövendölte, hogy a magyar mezőgazdaság összeomlik. Ami nagyjából meg is történt. Idén áprilisban a tavaszi gazdademonstráció ürügyén megírta, mi miatt fognak tüntetni a gazdák novemberben. Szeptemberben pedig azt vette a fejébe, hogy kideríti, miért nem lehet Nyírgelsén, a baromfifeldolgozóban második műszakot beindítani. Ő már tudja. Az olvasó is. "Elszokott az emberiség a munkától, a rendes, tisztességes munkavégzéstől. Leszoktatta az elmúlt időszak négy kormánya" - idézi Kun a helyi tudort, és e kormányokat az sem menti, hogy a szövegkörnyezetből kiderül, "emberiségen" ezúttal a szabolcsi állástalanok értendők.
Ha Kun maga a bizonyíték - nem ígéret -, akkor Petőcz György és Váradi Júlia az élvonal. A novemberi számban megjelent összeállításuk Belső-Erzsébetváros sorstalanságáról imponáló munka. Egyrészt teljesen szabálytalan: monológok és dialógusok, beszédek és interjúk, érvek és ellenérvek követik egymást, olykor izzó szenvedéllyel, máskor meg unalmasan; ki-ki döntse el, az emberközpontú rehabilitációban hisz-e inkább, vagy abban a városatyában, aki nemcsak a téglát nézi, hanem a lakókat is. Másrészt nagyon is szabályos; olyan, mint egy választási műsor a televízióban, amelyben mindenki megtarthatja a kortesbeszédét, és senki nem szól közbe érdemben. Tarka mosás, hatvan fokon. Henkel-minőség.
 

P. Szűcs Julianna: A szerkesztőség különdíja

 
A szerkesztőség idei nívódíjának kiválasztásába két korábbi kudarcélményünk is belejátszott. Az első szinte már a múlt ködébe vész. Néhány évvel ezelőtt cikket közöltünk egy régészmezbe bújtatott kalandorról, az akkori kulturális kormányzat kiemelten kezelt sztárjáról. A régészszakma többsége osztotta véleményünket, szerettük volna tehát ezt a többségi véleményt is olvasóink elé tárni. Sikerült is megnyernünk a téma abszolút tekintélyét. Az interjú is sikerült. Sikerült megtudnunk a tekintély véleményét a régészkalandorról. Csak az nem sikerült, hogy a végleges szövegben a várva várt vélemény benne maradjon, s ne essék áldozatul a nyilatkozó diplomatikusan konfliktuskerülő szempontjainak. Deleatur - törölve, szerkesztőségi apellátának helye nincs: a nyilatkozó (íratlan) joga szent és sérthetetlen.
A második kudarc fájdalmasabb és időben is közelebbi. Interjút készíttettünk a történészszakma egyik sztárjával, nem utolsósorban azért, mert sztárságának legitimációját a szakma elhanyagolhatatlan része folyamatosan kétségbe vonta. A beszélgetés sikerült, az egyik előttem szóló méltató az előző lapokon éppen erről a munkáról mondott igen indokolt laudációt. A legitimáció kérdése tehát "körül lett járva", s persze a legitimációt vitatók - mint ez az interjúalany temperamentumából következett - melegebb tájakra el is lettek küldve. Sikerült az is, hogy az egyik "elküldött" igen konszolidált hangon válaszoljon sérelmére. Sikerült az is, hogy a válaszra viszonválasz szülessék. Csak az nem sikerült, hogy a replika hangvétele, érvrendszere, stílusa, ízlése a nyomdafestéket el is bírja. Deleatur - törölve, és ezúttal a szerzői apellátának nem volt helye, merthogy a szerkesztőségnek joga és kötelessége minden szerzője személyiségét megvédeni.
Tehát számunkra többről, bizonyos erkölcsi elégtételről volt és van szó, amikor Szendi Gábor szakpszichológus A depresszióipar címen októberi számunkban közölt tanulmányát és decemberi számunkban lefolytatott polémiáját jutalmazzuk. Amely tanulmány természetesen önmagában is izgalmas, aktuális, jól van megírva. Különben miért is beszélnénk róla?
Izgalmas, mert már dolgozatának expozíciójából is kiderül, hogy nem babra megy a játék. Mint írja: "A legújabb kor talán két legnagyobb találmánya a számítógép és a depresszió. Mindkettő bombaüzletnek bizonyult." A tudomány presztízsén túl a felek anyagilag túlságosan érdekelve vannak. A gyógyszervegyészek, a pszichiáterek, a nyilvánosságfelelősök, a jogalkalmazók és persze a pszichológusok mind-mind az ügy, a depresszióboom érintettjei. Ahol pedig pénzről is szó van, ott, ugye, bármi megeshet.
Aktuális, mert mi magunk, azaz a szerkesztőség tagjai Szendivel együtt tettük föl a kérdést: "Hogy van az, hogy van egy rakás antidepresszánsunk... egy csapásra megszüntetik a depressziót... ezenközben a betegek száma mégis egyre nő?", és a kérdés föltevése után saját portánkon is körülnéztünk. Körülnéztünk, s rögtön meg is világosodtunk: mi magunk vagy éppen közeli hozzátartozóink váltak ugyanis a látlelet részeivé. Kiscsoportos foglalkozás keretében elvégzett statisztikánk eredménye döbbenetes volt. A dilibogyók már a spájzban vannak.
Nem utolsósorban pedig jól van megírva, mert a tanulmányban érintett felek azonnal megértették az üzenetet, és természetesen hadüzenetként értelmezték azt, ami rájuk vonatkozott. Tehát az alábbi konklúziót: "A gyógyszergyárak évtizedek óta makacsul hinni vagy már csak elhitetni akarják, hogy minden depresszió azonos gyökerű, csak súlyosságban különbözik egymástól, a vizsgálataik technikai okokból nem sikerülnek, de majd a következő jobb lesz." Szendi tiszta fogalmazása ugyanis szemernyi kételyt nem hagyott: amit ő disznóságnak látott, azt disznóságként is fogja elmondani. Lapidárisan, dühösen, talán helyenként tapintatlanul, de félreérthetetlenül. Nagy kincs ez a mai tudományos ismeretterjesztő szakirodalomban, és nagy kincs úgy egyáltalán.
A díjszempontból érdekes történet, a Szendi-dolgozattal összefonódó Mozgó Világ-beli recepció azonban csak ezután kezdődött. Mint az várható volt, a célszemélyek és az érintett felek elindultak sűrű sorokban. Elindultak, de sajnos lapszempontból eleinte haszontalanul indultak el. Az egyik - nevesített - érintett szereplő levelet írt, bocsánatkérést követelt, kártérítési perrel fenyegetőzött, de saját tudományos tekintélyére hivatkozva és a vitacikkműfajt alantasnak találva, párbajba már nem bocsátkozott. Szendi hivatali főnöke a tanulmányírótól elhatárolódó lényegi mondanivalóját egy napilapban közölte, nekünk pedig az utánközlés kétes dicsőségét szánta. A harmadik - a cikkben névvel szintén nem jelzett - személyiség, szakmai főtekintély pedig a publikáció után két hónappal azért írt levelet, hogy az általa felügyelt intézmény jó hírén még véletlenül se essék folt.
Ha levelezőpartnereinken múlik, a Szendi-téma marad, mi volt, csak puszta lég, eloszlik, mint a buborék, s ezen állagában valószínűleg jól el is fért volna az érdemben szintén nem tárgyalt kalandorrégészet-, valamint az érdemben szintén nem tárgyalt történészlegitimáció-ügyeink mellett. Ha őrajtuk múlik, leszűrhetjük a végső tanulságot: úgy látszik, a Mozgó Világ csak "nagypolitizálni" tud, vagy egyáltalában nem tud politizálni. A Mozgó Világ vagy botrányban jó, vagy a szépérzék kielégítésében. A Mozgó Világ csak a Magyarország-tengerben érvényes, ebben a demokráciájában igen gyenge, de szereplőinek informális érdekérvényesítésében igen erős államban. A Mozgó Világ mandátuma azonban éppen a kettő közötti sávról szólna. A civil kurázsi vállalásáról.
Hála és köszönet ezért a Szendi-üggyel érdemben foglalkozóknak. A mégiscsak hadra fogható Vizi Jánosnak, az Országos Epidemiológiai Intézet munkatársának és Buda Bélának, az Országos Addiktológiai Intézet igazgatójának. Hála és köszönet azért a parlamentáris hangért, amely nyomán az olvasók - és nem a hivatalosok - külön-külön is eldönthetik a számukra érvényes igazságot. Az egyik publikáció ugyan kontra volt, a másik pró, de nem ez a fontos ebben. Mindkettő feledtette a lefolytatlan régészeti vitát.
Hála és köszönet persze az ellenvéleményre reagáló, a további érveket meggyőző módon prezentáló, nem utolsósorban pedig udvarias fordulataival általános rokonszenvet szerző Szendi Gábor decemberi válaszcikkének hangvételéért. Megtette nekünk azt a szívességet, hogy gyorsabban felejtsük a frissen gründolt történeti intézetek nyomán fölfakadó súlyos becsületsértések kínosan fájó emlékét.
Kár lenne tagadni persze, hogy a kitüntetett figyelemben benne van a mi okosan megcélzott hiúságunk is. Jó volt belenézni abba a tükörbe, amelyet dolgozatának háttértörténete kapcsán írt. "Ahogy egy a témában jártas szakértő meg is jegyezte - idézzük sorait -, írásomban tulajdonképpen egyetlen újszerűség van, az, hogy nálunk még nem szokás ezekről a dolgokról beszélni. Ezt a rossz szokást törte meg a Mozgó Világ, amikor két szakmai lap elutasító állásfoglalása után leközölte írásom laikusok számára is emészthető változatát."
De leginkább azért illeti hála és köszönet, hogy megerősítette hitünket az úgynevezett "mozgós" anyagok vállalásában, a közállapotok el nem fogadásában és egyáltalán: a lapcsinálás értelmében. Ez, ugye, önmagában is megéri a jelen szerkesztőségével huszonegyedik évét záró Mozgó Világ különdíját?
 
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk