←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

VITA

a depresszióiparról

Szendi Gábor októberi számunkban megjelent írása (A depresszióipar) élénk médiavisszhangot keltett, pszichiáter-pszichológus körökben pedig heves vitát és legkivált indulatokat gerjesztett. Laikus, de az antidepresszáns-kérdésben így vagy úgy többé vagy kevésbé mégiscsak érintett szerkesztőségünk számára meglepő volt, hogy - legalábbis a hozzánk eljutó információk szerint - nem elsősorban az írás megdöbbentő állításai kapcsán csaptak össze érvek és ellenérvek. (Akiket érdemi hozzászólásra felkértünk, többnyire elutasították az ajánlatot. Ezúton is köszönjük hát Buda Bélának, hogy elmondta a véleményét munkatársunknak, Mező Ferencnek, és Vizi Jánosnak, hogy vitába szállt Szendivel, bár - sajnálatunkra -, mint ő maga írja "nem a tudományos ellenbizonyítás szabályai szerint".)
A Szendi-írás korbácsolta érzelmek legfőképp két "mellékhadszíntéren" csaptak fel.
Az egyik, hogy a szerző sértő személyeskedésre ragadtatta (volna) magát dr. Rihmer Zoltánnal kapcsolatban (Vizi szerint más kollégákat is "súlyosan megsértett személyükben"). Szendi Gábor részletes levélben fordult Rihmer Zoltánhoz, elismerve felelősségét, a Mozgó Világot pedig megkérte, hogy közöljük:
"Szendi Gábor az antidepresszánsokkal kapcsolatos világméretű problémáról írva akaratlanul is személyében bántotta meg Rihmer Zoltánt. Szendi Gábor, fenntartva a tanulmányában foglalt állításait, ezúton is megköveti Rihmer Zoltánt a sértőnek érzett sorokért. A szerző reméli, bocsánatkérése is hozzájárul, hogy a tudományos publicisztika medrében maradjon a vita ebben a rendkívül fontos ügyben." Rihmer Zoltán felhatalmazta a Mozgó Világot annak közlésére, hogy a bocsánatkérést elfogadta.
A másik, kapcsolódó és érzelmektől ugyancsak átfűtött téma Szendi munkahelyének, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének féltése, óvása, mondhatni, a tűzvonalból való kivonása. Szerkesztőségünknek sajtónyilatkozatot juttatott el dr. Kopp Mária, az intézet igazgatója, s abban (hangsúlyozva a téma fontosságát és elhatárolódva Szendi, úgymond, általánosításaitól, személyeskedéseitől) mindenekelőtt azt szögezi le, hogy Szendi Gábor nyilatkozatai "nem az intézet közös álláspontját képezik". (A sajtónyilatkozatot nagy terjedelemben közölte a Népszabadság november 5-i száma, és alább bőségesen idéz belőle mind Vizi János, mind Szendi Gábor.) Munkahely és szerző ilyen összefüggése magunktól nem jutott eszünkbe (Takács Ferenc sem az angol tanszék nevében ír kritikát, Hajdu Tibor is önmagát képviseli írásaiban, nem az akadémia történelemtudományi intézetét stb.). Mint ahogy - más tudományterületeken szerzett, más irányú tapasztalataink alapján - nyilván nem mértük fel eléggé a pszichiáterek érzékenységét, tűrőképességét sem.
Akárhogy is, reméljük, a vita, az érdemi vita, folytatódik.

Vizi János

Szendi, ha mondom, segít a gondon?

Tanulmány vagy koholmány?

 
A dolgozat valahol a kettő között áll, formai szempontból bizonyos vonásai tanulmányra emlékeztetnek. Itt van a tekintélyes, 55 tételes irodalomjegyzék. De nézzük meg a tartalmát közelebbről. Ha a dolgozatot tanulmányként kezeljük, a közmédiára utaló négy hivatkozást felejtsük el. Az 1990 előtti 12 hivatkozást szintén nyugodtan elfelejthetjük, mert ezek csak tudománytörténeti érdekességűek.
A maradék 39-nél a szakirodalmat ismerőnek szembetűnik, hogy Szendi kizárólag állításait alátámasztó publikációkra hivatkozik, és hogy a közvetlenül a témához kapcsolódó tanulmányok elsöprő többsége legfeljebb másodvonalbeli folyóiratokból származik. A néhány, "jobb lapból" való publikáció sem kötődik közvetlenül a témához. Kivétel nélkül ilyenek a Journal of American Medical Association(JAMA)-ból valók. Első vonalbeli még a British Medical Journal (BMJ). Az ebből idézett cikkekből 5 fiatalabb 15 évesnél. Az egyik általános módszertani tanulmány, kettő nem cikk, hanem a hírek(!) rovatból való, illetve olvasói levél. Tegyük fel, hogy az említett folyóiratokban a Szendiével ellentétes vélemények korrumpált "iparosok", "fantomírók" tollából származók, ezért nem idézte őket. Ezzel együtt még mindig lett volna lehetősége a gyógyszergyáraktól független, magas szakmai presztízsű forrásokhoz fordulni, például Cochrane Libraryhoz, a COCHTA-hoz stb. Ezekre azért is hivatkozom, mert publikációik bárki számára elérhetők az interneten - természetesen angolul. Az absztraktok a laikus számára is emészthető konklúziójából nyilvánvaló, hogy azok homlokegyenest ellenkeznek Szendi állításaival. Szendi Gábor ennél is továbbmegy, az idézett publikációkat "megszűrte". Leginkább csak azt idézte belőlük, ami őt igazolta. Például az antidepresszánsok placebo voltának fontos bizonyítékaként ismételten idézi Kirsch és szerzőtársai munkáját. Ehhez a dolgozathoz számos kommentárt írtak. Szendi "természetesen" ezeket nem idézi, Kirschék viszonválaszát azonban igen.
Egy tudományos(ság látszatára legalább törekvő) dolgozatban mindez elfogadhatatlan. Objektív tanulmányban illik az ellenvélemények lényegét és az ezeket alátámasztó fő érveket bemutatni. A saját érvekkel ellenérveket szokás szembesíteni, és ezek bizonyítása után jöhet csak a porba döngölés. De csak a véleményé - hangoztatójuké soha! A tudományos etika kizárja a személyeskedő megjegyzéseket. Tilos az "ellenoldal" szexuális életén ironizálni, embereket általában mások bántalmazásával vádolni, súlyosan sértő, előítéletes általánosításokkal illetni a pszichiátria egészét, az összes pszichiátert.
Ennek megfelelően nem tekintem a cikket tudományos dolgozatnak, állításait a tudomány játékszabályai szerint igazoltnak. Nem is a tudományos ellenbizonyítás szabályai szerint reagálok rájuk. Könnyen tehetném, mégsem idézek tucatnyi, 21. századból, a legtekintélyesebb szakmai folyóiratokból származó, Szendi állításainak tételesen ellentmondó cikket. Ehelyett többnyire Kopp Mária profeszszor asszony sajtónyilatkozatát fogom idézni, több okból. Kopp a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tanszékvezetője, itt dolgozik Szendi Gábor is. Már a poén kedvéért sem hagyhattam ki "egy házból" való véleményét. Azért is idézhetem Kopp Máriát, mert ő a nemzetközi depressziókutatás meghatározó személyisége. Erről bárki meggyőződhet a Magatartástudományi Intézet honlapján. Kopp nevénél vaskos publikációs jegyzéket találhat. A honlapon járva érdemes megnézni Kopp Mária fényképét is. Így néz ki vajon a depresszióipar ádáz ügynöke?! Jómagam évekig dolgoztam a tanszékvezető asszony beosztottjaként, bármikor kezeskedem: mindaz, amit publikált, szakmai meggyőződéséből fakad. Nem "vették meg", magas összegben mernék fogadni, hogy nem is fogják soha.
 

A "depresszióipar" kezdetei

 
Az írott kultúrákból az ótestamentumi Saul példáját szokták idézni, akit maga Dávid gyógyított lantjával. Méltán tartják ezért az első zeneterapeutának, akik a sámándobokról megfeledkeznek. Hiszen a "természeti népek" ismerték a depressziót, sámánok, varázslók kezelték, kezelik a betegeket. Ők nem depressziónak hívják, hanem a "rossz szellem" megszállásának. Több kultúrában találkozhatunk a szobájukban savanykodó, soha nem nevető, az ételt visszautasító (ma úgy mondanánk, táplálkozási negativizmus) királykisaszszonyokról szóló mesékkel. Ezeknek az ifjú hölgyeknek király apukájuk megnevettetési versenyeket (ma úgy mondanánk, pszichoterápia) rendezett.
Persze a görögök ebből a történetből sem maradhattak ki. Hippokratész érzékletes leírást adott a melankóliáról. Őt már elkapta a gépszíj - talán lefizette a gyógynövényipar -, a melankóliát gyakorinak, az emberi természet alaptípusának tartotta.
Szokás példálózni az irodalommal is Shakespeare "sovány Cassiusától" Sylvia Plath Üvegburájáig. A depresszió tehát évezredekkel az antidepresszánsok, a depresszió fogalmának feltalálása előtt létezett, jól ismert volt.

 

Ipar vagy összeesküvés?

 
Szendi okfejtéséből hátborzongató összeesküvés bontakozik ki. Szerinte a "végső mozgató" a gyógyszeripar, amely az epidemiológusokat piackutató ügynökeivé tette, hogy olyan adatokat produkáljanak, miszerint sok a kuncsaft és a számuk egyre nő. Azt nem tudjuk meg, hogy az epidemiológusoknak mi az érdeke ebben, hiszen semmi hasznuk az egészből. Aztán lefizetett kutatók idejétmúlttá nyilvánították a "biológiai" depresszió és a "pszichoszociális" rosszkedv közötti különbségtételt, hogy mindenkibe tömhessék a gyógyszereket.
A gyárak közben fejlesztés címén dollárszázmilliókat az ablakon kihajigálva hatástalan kotyvalékokat főztek ki boszorkánykonyháikban. Ezután a hatóságokat is átverték (hogy rosszabbra ne gondoljunk), és a kotyvalékokat antidepresszánsként törzskönyveztették. Végére marad a finanszírozók átejtése (hogy rosszabbra ne gondoljunk): a társadalombiztosítás "megfirkálása" révén az ipart közpénzből finanszíroztatják.
A kuncsaftokat a média átverésével (hogy rosszabbra ne gondoljuk) rávették, hogy önként keressék a bajt, hiszen a pszichiáterek nem fogdoshatják össze betegeiket az utcán. Az egészségügyi kormányzatot úgy manipulálták, hogy az közpénzen felvilágosító, egészségfejlesztő kampányokat (valójában marketing akciókat) folytasson a védtelen lakosság meggyúrására. A lefizetett pszichiáterek minden alap nélkül depresszióssá nyilvánítják, hamis diagnózissal, "boldogságpirulával" etetik a megtévesztett kuncsaftokat. Az átverés olyan hatékony, hogy kellemetlen mellékhatásaik ellenére a tömegek tömik magukat gyógyszerrel, legsikeresebben hipnotizált (nagyobb) részük váltig állítja, hogy használ is neki.
 

Az "undok adatokról" és értelmezésükről

 
Szendi az ötvenes években melankólia diagnózissal kórházba kerültekhez hasonlítja a mai statisztikát. Az összehasonlítás több szempontból is téves. Melankólia alatt már ötven éve is csak a depresszió egyik legsúlyosabb formáját értették. Másodszor a fél évszázados diagnózisokat nem lehet a maiakkal egy az egyben öszszevetni. Olyan "értékű" az összehasonlítás, mintha az ötven évvel ezelőtti doktor bácsik "ránézéssel" megállapított "szélütését" a mai ideggyógyászok számítógép-vezérelt műszerek segítségével felállított diagnózisaival akarnánk azonosítani.
Harmadszor a depresszió krónikus - szerencsére ritkán "halálos" -, másrészt minden korcsoportot érintő betegség. A társadalom elöregedésére figyelemmel tehát nem meglepő, hogy egyre magasabb a depressziósok aránya.
Negyedszer - ez a legfontosabb - a "hivatalos" ellátási adatok számos betegség esetében keveset mondanak az adott betegség valódi előfordulásáról. Ez olyan betegségek esetében sem ritka, amelyek súlyos, életveszélyes állapotokban jelentkeznek. A szívinfarktust azért tartották "menedzserbetegségnek", mert az egészségügyi ellátás látókörébe korábban ők kerültek ezzel a betegséggel. Számos ezekre az adatokra alapozó elmélet is született a szívinfarktus okairól, kialakulásáról. Később szakszerű kutatásokból kiderült, hogy az alsóbb társadalmi csoportokban sokkal gyakoribb az infarktus, azonban ők régebben kevésbé jutottak egészségügyi ellátáshoz, mert helyzetükből következően rosszabb az egészségügyhöz való hozzáférésük lehetősége. Némi leegyszerűsítéssel a "szegények" úgy haltak meg infarktusban, hogy arról az egészségügy tudomást sem szerzett. Kiderült, hogy az infarktus sokkal gyakoribb, mint gondolták, és az új adatok fényében a "menedzser-életmódon" alapuló elméletek is a tudomány süllyesztőjébe kerültek. Fogalmazhatjuk Szendi nyomán úgy is, hogy beindult az "infarktusipar". A gyógyszergyárak elhitették a társadalommal, hogy nem csak a túl kis piacot jelentő menedzserek kaphatnak infarktust. Kitaláltak pár új rizikófaktort a magas vérnyomástól a koleszterinproblémáig. Egy gombhoz több kabátot is varrtak - a rizikófaktorokra "kitaláltak" gyógyszereket is.
A betegségek felismerésének problémái még élesebben vetődnek fel kevésbé "látványos" kórképeknél, a krónikus, nem fertőző betegségeknél. Ilyen a depresszió is, amelyre jellemző, hogy tünetei általában lassan alakulnak ki, nem specifikusak, többféle betegségre, sőt természetesnek tartott állapotokra (fáradtság, legyengülés, rossz közérzet stb.) jellemzőek. Általában hullámzóan zajlik, a beteg hol jobban, hol rosszabbul érzi magát, gyakori, hogy arra gondol, ez nem is betegség, hanem a "közérzet" természetes hullámzása. Az ilyen betegségek gyakran alattomosak, de végeredményben fokozatos romláshoz, szövődmények kialakulásához vezetnek, és súlyos következményekkel járhatnak. A magas vérnyomást a belgyógyászok "csendes gyilkosnak" nevezik. Ugyanis aki a kezdeti fázis nem specifikus tüneteivel nem fordul orvoshoz, arról csak akkor derül ki ez a probléma, amikor szívinfarktust, agyvérzést kap, tönkremegy a veséje stb. Az egészségügy ezért rájött, nem elég, ha intézményeiben ülve várja a hozzá fordulókat, hanem ki kell mennie az emberek közé, fel kell világosítania, szűrővizsgálatokra kell rávennie őket stb. Vagyis mindenféle iparokat kell indítania, ha végül nem akarja tehetetlenül nézni a súlyos állapotú, már alig gyógyítható betegek tömegeit.
Ahhoz, hogy kikkel és mit érdemes tennie, az egészségügy irányítóinak adatokra van szüksége. Ezért a betegségek gyakoriságát vizsgáló epidemiológiának szemléletet kellett váltania. Az ötven évvel ezelőtti módszer, vagyis hogy az epidemiológus az intézményekben üldögél, és kórrajzok olvasgatásából veszi az adatait, majd ezekre a hiányos adatokra különféle elméleteket alapoz, tévútnak bizonyult. Ki kellett találni olyan módszert, amellyel megtaláljuk az orvoshoz nem fordulók között is a betegeket. A Szendi által állításai alátámasztására idézett tanulmányok módszerei erre nem alkalmasak. Ha az embereket múltbéli betegségeikről kérdezik, nem meglepően minél régebben történt a betegség, annál rosszabb a felidézés aránya. Különösen így van, ha "kínos" betegségről, például lelki betegségekről, öngyilkossági kísérletről van szó. Ezt Szendi, aki gyakorló szakember, tudhatná a mindennapi tapasztalatból, abból, hogy a beteg az első kikérdezés során nem számol be összes betegségéről. Egy részüket a kikérdezés izgalma vagy egyszerű feledékenység miatt elfelejti, vagy a bizalma nem elég erős ahhoz, hogy ezeket feltárja. Talán a laikus számára is meglepő, hogy valakinek hogy jut eszébe egyáltalán olyan visszaemlékezésen alapuló vizsgálat, amelyben az egyik csoport 20-30 évesekből, a másik 70(!) év feletti személyekből áll. Ráadásul a depresszióval kapcsolatban a múló időn túl azzal is számolnia kell(ett volna) a Szendi által idézett kutatóknak, hogy az egyik csoport fiataljai egészen másként tekintettek a depresszióra, mint a másik, kifejezetten idősekből álló csoport. A fiatalok nyilvánvalóan sokkal kevésbé gondolták "kínosnak", rejtegetnivalónak a depressziót - már csak a depresszióipar butító hatásának következtében is. A fiatalabbak nemcsak azért említhették gyakrabban, hogy életükben voltak depressziósok, mert jobban emlékeztek rá, mi történt tíz éve, mint ötven éve, hanem azért is, mert könnyebben "bevallották" ezt, mint az idősek.
Szendi itt is alkalmazta a koholmányos módszert. Az általa idézett tanulmányok az Archives olyan számaiban jelentek meg, amelyek szinte kizárólag epidemiológiával foglalkoztak. Ezekben többek között olyan cikkek szerepeltek, amelyek az Epidemiological Catchment Area, módszertanában ma is mértékadó kutatás eredményeivel foglalkoztak. Ezekben a tanulmányokban Szendi érvelése számára undokan magas adatok szerepelnek a depresszió előfordulásáról, amelyekről szerzőnk egyszerűen "megfeledkezett". Nem így Kopp: "Intézetünk... nemzetközi szakirodalommal teljesen egyező álláspontja az, hogy a depresszió ma... az egyik legfontosabb népegészségügyi probléma, gyakorisága rendkívül magas, és negatív következményei miatt számos áldozatot szed (az öngyilkosság, a szív- és érrendszeri, illetve egyéb szomatikus betegségek miatti korai halálozás rizikófaktoraként)."
 

Kik varrják a gombhoz a kabátot?

 
Szendi Gábor téved. A depresszióipar gerjesztői az epidemiológusok. Piackutatóként ők kábítják a világot, szállítják a kuncsaftokat az iparnak és haszonélvezőinek. A magas vérnyomásnál említettekhez képest további gátló tényezők miatt ugyanis a depressziós még kevésbé keres segítséget. Először a depresszió súlyosabb formáinál elveszhet a betegségbelátás, vagyis - kissé egyszerűsítve - a beteg más számára nyilvánvaló tényekkel szemben nem ismeri el, hogy beteg. Másodszor a magas vérnyomásosnak senki, önmaga sem teszi fel a kérdést, hogy mitől magas a vérnyomásod, hogy jössz te ahhoz, hogy magas legyen?! A depressziós önmagát is vádolja, mások is kérdőre vonják tünetei miatt. Hogy lehetsz te depressziós, mikor mindened megvan, dolgozol, szép családod van stb.?! Az ajánlott "terápia" is rém egyszerű: Hagyd a nyavalygást, szedd öszsze magad! A beteg is úgy érzi, "nem teheti meg" környezetével, hogy depressziós, hiszen senki nem vétett ellene. Sajnos, sokszor alapos a félelme. A hozzátartozók szinte "megsértődnek": hogy vehette családtagjuk a bátorságot, hogy depressziós legyen?! Tehát sok esetben fel kell mutatni valami "jogalapot", sorscsapást, tragédiát, amivel a beteg "jogot nyer" a depresszióra. Mindehhez jön a lelki betegségek megbélyegzése, stigmája. A pszichiáterek "dilidoki" csúfneve is visszatartó erő, hiszen ki fordulna segítségért egy dilinyóshoz?!
Nem meglepő tehát, hogy a kórházból kiszabadult epidemiológusok lakossági felméréseikkel sokkal több depresszióst találtak az utcán, mint ahány melankóliást ötven évvel ezelőtt a kórházban. Azt talán Szendi sem tételezi fel, hogy a WHO, az Európai Bizottság is a gyógyszergyárak kezében vannak. Pedig a lakossági felmérésekből szerzett adatok alapján a WHO szerint 2020-ra a depreszszió lesz a legelterjedtebb és a legtöbbe kerülő egészségprobléma a világon. Saját házunk táján, az EU-ban sem jobb a helyzet, a megtévedt unió népegészségügyi programjában kiemelt prioritásként nevezte meg a depressziót.
 

Van-e a depressziósnak lelke?

 
A pszichiátria korszerű szemlélete és a legelvadultabb biológiai pszichiáterek szerint is van. Már régen nem "elmebetegségekről", hanem mentális zavarokról beszélünk. Ezeket nem az agy szervi megbetegedéseinek, hanem komplex tényezők miatt kialakult zavaroknak tartjuk. A biológia pszichiátria-szociálpszichiátria régebbi ádáz vitái mára az ortodox csoportok marginális összecsapásaivá silányultak. Némi egyszerűsítéssel a mentális zavarok - így a depresszió - kialakulásával kapcsolatban a pszichiátria ma a vulnerabilitás-stressz modellben gondolkodik. Vulnerabilitáson - sérülékenység - a biológiai-fiziológiai tényezőkre utalunk. A sérülékeny személyben aztán különféle környezeti - ha úgy tetszik, pszichoszociális - hatások kiváltják a depressziót. Ezek aránya az egyes zavaroknál más és más, az egyéni variációk még nagyobbak. Ma úgy gondoljuk, hogy nem is létezik "tisztán" endogén ("biológiai"), illetve "tisztán" reaktív ("pszichoszociális") depresszió.
Ráadásul a kóroktanban nem lineáris oksági modellekben, hanem cirkuláris okságban, egymást erősítő okok ördögi köreiben gondolkodunk. A negatív életesemény például nem egyszerűen a depresszió kiváltója, a depresszió maga is "okoz" negatív életeseményeket. Például a kezdődő depresszió munkahelyi teljesítménycsökkenéshez vezet, ezért a személyt elbocsátással fenyegetik. Ez nem tesz jót a lelkiállapotának, hangulata tovább romlik, még gyengébben teljesít. Végül elbocsátják, mire súlyos depresszióba esik. Mi volt itt az ok, mi a következmény? Endogén vagy reaktív ez a depresszió? Hasonló ördögi körök következhetnek be a családi életben és bármely társadalmi kontextusban. Sőt ezek egymással is szövődhetnek, a fenyegető elbocsátás a családi életre is kihathat stb. Megfordítva, ha a személy a pszichoszociális ok(ok) hatására alkoholizálni kezd, ezzel biológiai sérülékenységét is fokozza.
A biológiai pszichiáterek hiába kutattak az "endogén" depresszió laboratóriumi pontosságú kimutatása után. Azok a nem specifikus elváltozások, amelyek kimutathatók a depressziósoknál, egyformák "endogén" és "reaktív" depresszióban. Ezek után nem meglepő, hogy antidepresszánsokra éppen úgy reagál mindkét csoport. Ez igaz a pszichoterápiára is, talán a legsúlyosabb esetek kivételével. Az összefüggést az is jelzi, hogy a legtöbb vizsgálat szerint a gyógyszer és a pszichoterápia együttes alkalmazásával érhető el a legjobb eredmény. Abban nagyjából konszenzus alakult ki, hogy súlyos depresszió kezelésében a gyógyszer nem mellőzhető. Ez sokszor amúgy is akadémikus kérdés, mivel a betegek nem is képesek együttműködni a nagyobb erőfeszítéseket igénylő pszichoterápiával. Úgy tűnik tehát, hogy az "endogén" depressziósnak van pszichoterápiával kezelhető lelke, de az is kétségtelennek látszik, hogy a "reaktív" depressziós agya sem csak pszichoszociális hatásokra, hanem gyógyszerekre is reagál. A Szendi által erőltetett különbségtételt jelenleg semmiféle tudományos bizonyíték nem támasztja alá. A határvonal nem az "endogén" és a "reaktív" depressziós, hanem a depressziós és a nem depressziós között húzódik.
Kopp Máriát idézve: "A súlyos depreszszió kezelésében a pszichoterápia- és az antidepresszívum-kezelés kombinációja a leghatékonyabb, ezért a betegek érdekei ellen irányuló, etikátlan magatartás olyan kép kialakítása, mely szerint a pszichoterápia minden esetben önmagában is elegendő lehet a depresszió kezelésére."
 

Milyen hatékony a depresszióipar?

 
Az epidemiológusok mindent elkövettek ugyan, hogy jó beszállítói legyenek a depresszióiparnak, de az egészségügy hiányos együttműködése és a konkurens iparágak "lenyúlásai" elrontják az egészet. Az epidemiológusok által kimutatott depressziós tömegnek csupán fele keres tüneteire segítséget. Az ipar már az első lépésben elvesztegeti potenciális kuncsaftjainak felét. A másik félből azért sokan jól megélnek - a kezeletlen depressziósok az átlagnál lényegesen többet dohányoznak, isznak, mindenféle recept nélkül kapható gyógyszereket szednek stb. stb. A szociális ellátás is beszáll a ringbe a munkanélkülivé vált, alkoholbeteggé lett, lecsúszott betegek ellátásával. A tünetek önmagukban sem teszik könnyűvé az együttélést a depresszióssal, akinek ráadásul a szexhez sincs kedve, hozzá jöhetnek még az említett munkanélküliség, alkohol. Amikor mindebből a házastársnak elege lesz, jut a tortából a válóperes ügyvédeknek is.
De a fele is elég sok! Sajnos ők elsősorban háziorvoshoz, egyéb szakorvoshoz fordulnak, akik mindössze felerészben ismerik fel a depressziósokat. A kuncsaftoknak ez a fele megint elveszett, "testi betegségeket" állapítanak meg náluk, nem pszichiáterek, nem antidepresszáns-készítményeket gyártók gazdagodnak rajtuk. A szociális szféra is újabb kliensekhez jut az egyéb betegségekkel "leszázalékolt" rokkantak révén.
Sebaj, negyedük még megvan! De a maradéknak csak a fele kap megfelelő kezelést, gyógyszert vagy pszichoterápiát. A másik felét alkalmatlan gyógyszerekkel (altatók, nyugtatók stb.), egyéb "alternatív" módszerekkel kezelik. Kissé magam is borzongok tőle, hogy leírjam, de beszállnak a bizniszbe a temetkezési vállalkozók is. A befejezett öngyilkosságok körülbelül felében ugyanis a depresszió áll a háttérben.
A depresszióipar tehát egyelőre nem tud élni a tálcán kínált lehetőségekkel. Különösen a pszichiáterek és a pszichológusok nem. Ha csak az antidepresszáns-forgalmat tartjuk szem előtt, a gyógyszergyárak marketingjén is lehetne még javítani. Bár az is lehet - sőt egyes gyógyszergazdasági vizsgálatokból erre lehet következtetni -, hogy a gyógyszergyárak végül így is nyernek a bolton. Amit az antidepresszánsokkal elvesztenek a vámon, azt az öngyógyításként felfalt készítmények, téves diagnózison alapuló "testi" kezelések, alkoholbetegek gyógyszereinek és a többinek árán megnyerik a réven.
Az ironikus hangnemet félretéve: vajon ki jár jól és ki lesz a vesztes az elszámolás végén?
Ismét Kopp Máriát idézve: "A depreszszió ma világszerte aluldiagnosztizált és alulkezelt betegség, saját vizsgálataink szerint például a magyar depressziósok kétharmada semmilyen kezelésben nem részesül. Az a hamisan általánosító kép tehát, amely a depressziót elsősorban valamilyen társadalmi vagy üzleti érdekcsoport által kitalált vagy általuk mesterségesen felduzzasztott problémának tünteti fel, súlyát pedig bagatellizálja, alkalmas lehet a depressziós betegek és a környezetükben élők elbizonytalanítására, a betegek stigmatizálására, rontva ezáltal a segítségre szoruló emberek kezelésének lehetőségeit."

 

Mi mennyi?

 
Szendi azt állítja, a társadalmat "túltömik" antidepresszánsokkal. Állításait "természetesen" adatokkal nem bizonyítja ebben az esetben sem - ezt kénytelen vagyok magam pótolni. Tavaly Magyarországon 66 millió terápiás napnyi mennyiségben fogytak az antidepresszánsok. A terápiás napnyi mennyiség némi egyszerűsítéssel egy depressziós egy napi minimálisan hatékony gyógyszerét jelenti. A depresszió krónikus betegség, mai ajánlások szerint az első alkalommal jelentkező depressziót 9-12 hónapig kell kezelni. 9 hónapos kezeléssel számolva a 66 millió terápiás napnyi gyógyszermennyiség 244 ezer beteg minimális adagú gyógyszeres kezeléshez lenne elegendő.
Azonban az antidepresszánsokat számos más indikációban is alkalmazzák, szorongásos zavarokban (pánik stb.), hangulatzavarokkal járó más kórképekben stb. Patikai adatokból semmiféle következtetést nem tudunk levonni arra nézve, hogy a fogyasztott mennyiség hogyan oszlik meg ezek között a diagnózisok között. A gyógyszermennyiség kb. negyedét ideggyógyászok írják fel, nem tudjuk, kiknek, milyen diagnózissal. A betegek egy részének nem elég a minimálisan hatékony dózis, két-háromszorosára is szükség lehet. Továbbá a betegek nagy részénél nem elég 9 hónapos kezelés, ráadásul nem csak a depressziósoknál, hanem az említett egyéb diagnózisoknál is. Nem tudjuk, hogy a patikából kiváltott gyógyszermenynyiségből mennyit vettek be a betegek, mennyi "pihen" a "házipatikákban" vagy a szemetesben. És még nem is beszéltünk az irodalom és a napi tapasztalat szerint sem ritka szakszerűtlen alkalmazás problémáiról. A további feltételezéseket elhanyagolva is megállapítható, hogy nagy valószínűséggel a teljes fogyasztott mennyiség jelentős részével nem depressziós betegeket kezelnek, vagy ha igen, akkor szakszerűtlenül. Tegyünk még egy utolsó, alaptalan feltételezést, miszerint a 16 éven aluliak egyáltalán nem kapnak antidepresszánst. A felnőttek számát vegyük 8 millió főnek. Ez esetben a fogyott antidepresszánsok a felnőttek 3 százalékának kilenc hónapig tartó, minimális gyógyszeradaggal való kezelésére elég.
Kopp Mária nyilatkozatából: "...a felnőtt népesség legalább hét százaléka szenved súlyos depressziós megbetegedésben, további hat százalék is kezelésre szorul depressziós tünetei miatt. Az előbbi csoportban a pszichoterápiával kísért gyógyszeres kezelés a leghatékonyabb..."
Ha a Magyarországon kiváltott - és nem a bevett - gyógyszermennyiséget összevetjük Kopp adataival, akkor azt kapjuk, hogy ez a súlyos(!) depressziós felnőttek kevesebb mint felének(!) minimális mennyiségű antidepresszánssal való ellátásához elegendő. Ha az antidepresszánsokat valóban csak súlyos depressziósok szednék, nem jutna egyetlen szem sem a közepes és enyhe depressziósoknak, sem az egyéb diagnózisokkal kezelteknek. Statisztikailag szó sincs tehát a magyar lakosság "túltöméséről", éppen ellenkezőleg: az a gyanú támad, hogy sokkal több is elférne. Ezt a gyanút alátámasztja, hogy tőlünk nyugatabbra több is fogy ezekből a gyógyszerekből.
 

Placebohatás

 
Szendi dolgozatában a placebót hatástalan szőlőcukorként aposztrofálja - bár egy félmondatban elismeri, hogy "olykor a placebohatás csodákra képes". A placebo magyarul azt jelenti, tetszeni fogok. Azért kapta ezt a nevet, mert olykor valóban csodákra képes, máskor igen markáns hatása van. Szinte csodának minősíthetjük, hogy súlyos, daganatos eredetű fájdalmakat a morfiummal azonos hatékonysággal csillapít a betegek közel ötödében. Különösen markáns a placebohatás olyan betegségeknél, amelyek gyógyításában jelentős szerepet tulajdonítunk a pszichológiai momentumoknak. A depresszió pontosan ilyen betegség. Egyáltalán nem meglepő, hogy a betegek viszonylag nagy arányban reagálnak placebóra.
A placebohatás mechanizmusa a szőlőcukor egyszerű bevételénél lényegesen bonyolultabb. Ezt a problémát a legelvetemültebb biológiai pszichiáterek is sokkal összetettebbnek látják - egy magát pszichoterapeutának valló szakembertől különösen meglepő az ilyen leegyszerűsítő szemlélet. Ha Szendi az idézett Kirsch-tanulmány kommentárjait is elolvasta volna, találhatott volna olyat, amelyik összefoglalja, mennyivel bonyolultabb összefüggések merülnek fel a placebo adásakor. Ennek részleteibe nem tudok elmerülni, csak az orvos-beteg kapcsolat néhány elemét emelem ki. A "szőlőcukrot" a házmester általában kisebb hatékonysággal adja be, mint az orvos. Ha orvos adja, akkor se mindegy, hogy a beteg mennyire bízik az orvosában, gyógyulásában stb. Az is nagyon fontos, hogy az orvos hogyan adja a "szőlőcukrot". Egészen más az orvos-beteg kommunikáció, ha az orvos tudja, hogy "csak" szőlőcukrot ad, mint ha olyan gyógyszert, amely meggyőződése szerint farmakológiai hatásokkal IS rendelkezik. (IS - mert a gyógyszer gyógyszertani hatása mellett mindig kifejt placebohatást is.) Többek között éppen ezért találták ki a Szendi által is idézett leírt duplavak klinikai vizsgálati elrendezést. Így próbálják elérni, hogy a vizsgálatban az orvos azonos körülmények között, azonos kommunikációval adja a placebót és a gyógyszert. A képlet tehát már csak ezért sem olyan egyszerű, mint ahogy Szendi sugallja.
Antidepresszánst tehát nem lehet egyszerűen szőlőcukorra cserélni még placebóra reagálók esetében sem. Legfeljebb akkor, ha kicseréljük egyúttal az orvos meggyőződését, kommunikációját is. Ráadásul van még egy kis bökkenő. Ma nem tudjuk megmondani, melyik beteg reagál placebóra, melyik nem. Vannak ugyan módszerek, amelyekkel "statisztikai szinten" többé-kevésbé jellemezni tudjuk a placebóra reagálókat, azonban nem tudjuk ezt biztosan megállapítani egy konkrét személynél. Ezért etikátlan lenne először mindenkinél "vaktában" placebóval próbálkozni - hátha reagál arra is a beteg.
Helytálló a Szendi által idézett adat, hogy "csak" minden negyedik betegnél érünk el antidepresszánssal a placebónál jobb eredményt. Innen nézve a pohár félig üres. Azonban a gyógyszerek többségénél ez a szám sokkal magasabb. A belgyógyászati gyógyszerek nagy részénél például tíz fölött van, vagyis ezekkel a szerekkel tíz vagy még több beteget kell kezelnünk ahhoz, hogy a placebónál nagyobb hatást érjünk el. Innen nézve a pszichiáterek pohara félig tele van a többi szakmához képest. Szerencsére a gyakorlati gyógyításban a történetnek itt nincs vége. Klinikai vizsgálatokban egy adott antidepreszszánst hasonlítunk össze placebóval. Ha a beteg nem reagál a kezelésre, kiesik a vizsgálatból. De nem a kezelésből! A napi gyakorlatban nem adjuk itt fel, gyógyszert váltunk. Az, hogy az adott beteg adott antidepresszánsra nem reagál, szinte semmit nem mond arról, hogy ugyanaz a beteg vajon másik gyógyszerre reagál-e. Ezért a klinikai vizsgálatok eredményeit nem lehet úgy a gyakorlatra vonatkoztatni, ahogy Szendi tette. A depressziós betegek esetében mindössze a betegek egytizedénél vallunk végleges kudarcot a gyógyszerváltás(ok) után. Persze a beteg meggyőződése, kitartása rendkívül fontos, talán még az orvosénál is fontosabb. Ez a meggyőződés és bizalom a placebohatás elengedhetetlen eleme. Az talán elképzelhető, hogy ha ki tudnánk szűrni a placebóra reagáló betegeket, akkor az orvosoknál kialakíthatnánk a placeboadáshoz szükséges szubjektív meggyőződést. De az, hogy a beteg tudja, hogy szőlőcukrot szed, és mégis bízzon a hatásban, szöges ellentétben áll a placebohatás lényegével. A szőlőcukor nem fog tetszeni, ezért a betegek szemszögéből nézve teljességgel ki van zárva, hogy az antidepresszánsokat nyíltan placebóval cseréljük le.
 

Gyógyszeripar, tudományipar

 
Szendi gyógyszeriparnak címzett bírálatában sok részigazság van, ezek kritikai elemzése azonban külön dolgozatot igényelne. Most csak egy terjedőben lévő érvet emelnék ki, amely kissé leegyszerűsítve azt veti a gyógyszeripar szemére, hogy úgy működik, mint az ipar. De nagyon hiányolom a dolgozatból annak a bizonyítását, hogy a gyógyszeripar piaci működése milyen összefüggésben lenne az antidepresszánsok hatékonyságával! Az, hogy bármely ipar profitra törekszik, miért lenne negatív hatással termékei minőségére? Ráadásul nagyon kevés terméknek kell a piacra kerüléshez olyan kemény szűrőkön átmennie, mint a gyógyszereknek. A gyógyszerek nagy része ráadásul támogatás nélkül nem versenyképes. A támogatás elnyerése további kemény feltételekhez van kötve. Az tehát, hogy rossz, hatástalan termék olyan mennyiségben kerüljön világszerte piacra, mint az antidepresszánsok, elég valószínűtlen.
Ha máshonnan nem, Dévényi Tibor Dr. Ezésez Géza karrierjét leíró briliáns könyve óta jól tudjuk, a fantomszerzők léteznek. Tevékenységük azonban nem csak a depresszióiparra, sőt nem csupán a gyógyszerkutatásokra terjed ki. Ha egy deus ex machina hatására a ma forgalomban lévő tudományos dolgozatokra hirtelen a valódi szerzők neve kerülne, bizony nagy átrendeződés következne be a könyvtárak katalógusaiban. Szendi azonban itt sem bizonyítja, hogy milyen összefüggés van a fantomírók tevékenysége és a tudományos publikációk tartalma, tudományos értéke között. Attól, hogy egy cikk nem a feltüntetett "szerző" munkája, lehet akár még helytálló is. E sorok írójával is előfordult, hogy ilyen-olyan okokból fantomíróként vett részt néhány publikációban. Ettől függetlenül ezekben ugyanazt írtam le, mint amit a saját nevem alatt közöltem volna.
 

Keverem-kavarom...   a végén majd csak kijön úgy, ahogy akarom. Az általános iskolában gyakran feddik a diákokat azért, mert fogalmazásuk nem a címről szól. Szendi ezt a leckét vagy nem tanulta meg, vagy más célja volt azzal, hogy sok mindent összehordott, aminek a "depresszióiparhoz" nem sok köze van. Idejétmúlt nyugtatókról szóló, ősinek minősíthető tanulmányoktól elkezdve a koleszterincsökkentőkön át a klinikai vizsgálatok általános módszertani problémáin keresztül a fantomszerzőkig mindent, ha van valami közük a depresszióhoz, antidepresszánsokhoz, ha nincs. Eközben durva általánosításokkal, időnként személyes sértésekkel, támadásokkal, ide-oda csúsztatásokkal igyekszik lejáratni, hiteltelenné tenni a vele ellentétes álláspontot vallókat. Módszere szerint egy állítás nem azért hibás, mert szakmai érvekkel cáfolható, hanem azért, mert korrupt, hazug, manipulált emberektől - pszichiáterektől, epidemiológusoktól, gyógyszeripari szakemberektől stb. származik. Könnyű lenne hasonló módszereket alkalmazni Szendi állításaival szemben. Mondhatnánk, a pszichológusok sem jobbak a Deákné vásznánál. A pszichoterápia ugyanis drágább, mint a gyógyszeres kezelés - ha úgy tetszik, jövedelmezőbb üzlet. Mondhatjuk vajon ezek alapján, hogy a pszichoterapeuták is érdekeltek a depreszszió "felhígításában", a lakosság átverésében? Továbbmenve, pszichológusokat elterjedten alkalmaznak a gazdaságban, így humánerőforrás-gazdálkodásban, marketingben, reklámban, eladásösztönzésben stb. stb. Kikiálthatjuk-e ezek alapján a pszichológiát, a pszichológusszakmát a biznisz előretolt hadállásának, fő szövetségesének a munkaerő kizsákmányolásában és a fogyasztók átverésében? Csupán az alapján, hogy az üzleti tréningek, a reklámpszichológia sokszor ugyanazokat a technikákat használja, mint a pszichoterápia, kikiálthatjuk-e ez utóbbit gyanús manipulációnak, netán hangzatos habverésnek, aminek egyetlen célja, hogy jó áron rásózzuk a kuncsaftra a nagy semmit?   Az antidepresszánsok és az öngyilkosság

 
Az erről szóló rész megírása előtt Szendi Gábornak érdemes lett volna előbb átgondolnia korábban leírt szövegét, amelyben kétségbe vonta az epidemiológiai adatok és a klinikai vizsgálatok eredményeinek hitelességét, a tudományos cikkek jó részét pedig fantomírók hazugságaiként aposztrofálta. Ugyanakkor később, az antidepreszszánsok veszélyeiről szóló érvelésben főleg epidemiológiai vizsgálatok eredményeit és gyógyszergyárak által szponzorált klinikai vizsgálatok adatait feldolgozó tudományos cikkeket használ. Vagyis itt ismét azt láthatjuk, hogy ha a források Szendit igazolják, akkor hiteleseknek tartja és használja őket, ha pedig más eredményekre jutnak, akkor mint hitelteleneket lesöpri őket. Vagy egyszerűen hallgat róluk - kivéve az egy Rihmer Zoltánt. Vele szemben azonban olyan, véleményem szerint még publicisztika szintjén is minősíthetetlen hangvételt üt meg, hogy emiatt Rihmer doktornak kell átengednem a döntést, hogy ezeket a kirohanásokat egyáltalán vitára érdemesnek tartja-e vagy sem. Csak annyit jegyzek meg halkan, hogy Szendi Rihmerrel szemben is hivatkozik a "jól ismert, többszörösen publikált adatokra", amelyek szerint "az ország keleti felében jóval magasabb a depresszióarány, mint a nyugati felében". Ez is jól példázza, hogy az epidemiológiai adatok csak akkor nem a "depresszióipar" termékei, ha a szerző saját állításainak igazolására - pontosabban mások ledorongolására - hívja fel őket.
Pedig éppen az öngyilkosság és a gyógyszerfogyasztás adatainak értékelése terén valóban komoly módszertani problémákkal kell szembenéznünk. Mindkét kérdésnek kiterjedt irodalma van, amelynek részletezésébe itt nem bocsátkozhatom. Csupán néhány legfontosabb problémát érintek. A patikai gyógyszerfogyasztási adatok elemzésével az a legnagyobb gond, hogy a kiváltott gyógyszerek nagy részét a betegek végül egyáltalán nem veszik be, vagy a szedésüket idő előtt abbahagyják. Ha pedig beveszik, akkor nagyon gyakran nem az orvosi utasításoknak megfelelően - az orvosi előírásnál kisebb vagy éppen nagyobb adagban, eltérő rendszerességgel stb. Átlagosan a betegek kevesebb mint fele szedi gyógyszereit az orvosi javaslatnak megfelelően. Nem tudjuk tehát, hogy a patikában kiváltott antidepresszánsokból egyáltalán mennyit vettek be, és ha igen, akkor ki, milyen panaszra és milyen módon. Itt újra utalok a fentebb már érintett, a gyógyszerfogyasztás lakossági megoszlásának becslése körüli komoly problémákra. Ezért a patikai forgalmi adatok egyszerű elemzését ma leginkább marketing célokra, "piackutatásra", hasonlókra tartják alkalmasnak. A gyógyszerek terápiás hatásának, mellékhatásainak elemzésére, a gyógyszeralkalmazás szakszerűségének és hasonló szakmai kérdések kutatására azonban rendkívül kevéssé. A patikai gyógyszerforgalom és az öngyilkos magatartás közötti összefüggés bizonyítása ezért a valódi gyógyszerfogyasztás adatainak hiányában nagyon komoly módszertani problémákat vet fel.
Az öngyilkos magatartás statisztikai elemzése legalább ilyen komoly módszertani gondokkal küzd. Az első probléma a definíció és a minősítés körül van, különösen azon a téren, hogy mit tartunk öngyilkossági kísérletnek, kiket regisztrál egyáltalán a statisztika. A szakirodalom például gyakran idézi, hogy a nyugati országokban sokszor egyéb problémának diagnosztizálják az öngyilkos magatartást annak érdekében, hogy a beteg, illetve halála esetén hozzátartozói ne essenek el a biztosítási összegektől, vagy vallási okokból igyekeznek eltitkolni ezeket az eseményeket stb. Másodszor - szerencsére - meglehetősen ritka statisztikai eseményekről van szó. Magyarországon például, ahol még mindig magas az öngyilkosok száma, 100 ezer ember közül "csak" 35 hal meg évente öngyilkosság következtében. Az öngyilkossági arány csak relatíve hosszú idő alatt változik jelentősen, ezért rövid időtartamú vizsgálatokkal nehéz a véletlen ingadozást elkülöníteni valamely tényező valós hatásától. Ráadásul rendkívül sok tényező hatását kell(ene) egyszerre kezelni, mert az öngyilkos magatartás okai rendkívül sokfélék, ráadásul komplexen is hathatnak. Ezért nagyon nehéz megbízhatóan kimutatni egy-egy tényező - például a gyógyszerfogyasztás - önálló hatását. Ez csak úgy lehetséges, ha a többi szóba jövő tényező hatását megbízható statisztikai módszerrel ki tudjuk szűrni. Tehát a patikai gyógyszerforgalom és az öngyilkossági arány változásainak összevetését az epidemiológiai vizsgálatokban igen nagy óvatossággal kell kezelni, valódi, megbízható öszszefüggéseket csak nagyon szigorú módszertani követelményeket is kielégítő vizsgálatokkal lehet kimutatni. Az eddig elvégzett vizsgálatok többnyire nem ilyenek, eredményeik legfeljebb figyelemfelhívásra, problémafelvetésre alkalmasak.
A klinikai vizsgálatokban az öngyilkos magatartást többé-kevésbé megbízhatóan regisztrálják. A legnagyobb nehézséget itt az okozza, hogy a klinikai vizsgálatok résztvevőinek száma csak igen ritkán haladja meg a néhány százat. Tehát még az öngyilkosságra az átlagnál sokkal gyakrabban hajló depressziós betegeknél is meglehetősen ritkán fordul elő, hogy egy résztvevő öngyilkosság következtében meghaljon a vizsgálat folyamán. Ha az antidepresszánst szedő résztvevők közül ez mondjuk két, a placebocsoportban pedig csak egy esetben fordul elő, a különbség 100 százalék(!) lesz. Vagyis ha a különbséget csak százalékban fejezzük ki, a különbség nagyon nagynak tűnik. Azonban az abszolút számok különbsége nagyon kicsi - mindössze egyetlenegy. Ilyen kis eltérés pedig nagyon könnyen egyszerűen a véletlen következménye is lehet. Ráadásul az egyszerű gyakoriságok összehasonlítása nem alkalmas összefüggések megbízható megállapítására. Annak a kimutatásához, hogy az öngyilkos magatartás valóban a gyógyszerszedéssel függ össze, az epidemiológiai vizsgálatokhoz hasonlóan itt is ki kell(ene) szűrni az öngyilkossághoz vezető egyéb tényezők hatását. Ez általában is nehéz, a klinikai vizsgálatokban a kis esetszámok miatt pedig nagyon nehéz feladat. Ugyanis az öszszefüggés-elemzések nagyobb esetszámokat igényelnek, sokkal nagyobb mintákat kellene elemezni a megbízható eredményhez.
A kritikus elemzések többségének - például legutóbb a British Medical Journal júliusi számában megjelentnek - a konklúziója a fentieknek megfelelően az, hogy jelenleg nem állnak rendelkezésünkre megfelelő minőségű tudományos bizonyítékok, amelyek alapján megbízható értékelést tudnánk adni az antidepresszánsok és az öngyilkos magatartás összefüggéséről.
 

Cui prodest?

 
Kérdés, miért támadja Szendi ilyen vehemenciával a "depresszióipart"? Felmerül a gyanú, hogy a kérdésre Szendi írásának utolsó mondatában találjuk meg a választ. Netán a pszichiátria és a pszichofarmakológia sárba tiprásával a pszichológusok és a pszichoterápia számára akar kedvezőbb pozíciókat teremteni a depresszióiparban?! Netán nem is az iparszerűséggel van a baja, csak a konkurenciát akarja kicsit megszorongatni? Ennek megfelelően ügyesen indul a szóban forgó mondat. Szerzőnk sietve leszögezi, hogy pszichológusként nyilatkozik meg. Finoman, ámde határozottan elhatárolódik tehát a korrumpálódott pszichiáterbagázstól. Majd a megszokott csúsztatással idézőjelekbe teszi a pszichoszociális hatásokra kialakuló "depressziót", és annak kezelésére "egy pszichoterápia nevű eljárást" javasol. Figyelem! Itt tehát Szendi az epidemiológia sárba tiprása helyett már nem azt mondja, hogy ezeket az embereket nem kell kezelni! Csak nem pszichiátereknek és pláne nem gyógyszerrel, hanem pszichológusoknak pszichoterápiával. Hogy is van ez? Akkor az ipart magát nem is kell megszüntetni, hátrébb szorítani, csak újra kell osztani a tortát és átfesteni a cégért!?
Most ne menjünk bele, hogy pszichoterápia elnevezéssel valójában százas nagyságrendű, egymástól jelentősen különböző módszer gyűjtőfogalmát jelöljük. Ezek némelyike kis túlzással legalább annyira különbözik egymástól, mint az antidepresszánsok a lázcsillapítóktól. Jelen sorok írója meg van győződve a pszichoterápia hatékonyságáról, ennek megfelelően saját praxisában is alkalmazza. A tudományos korrektség azonban megköveteli annak a leszögezését, hogy a pszichoterápia hatékonyságát lényegesen kevesebb kutatás vizsgálta a gyógyszerekhez képest. Pszichoterápiás módszerből több százat ismerünk, a legnagyobb, önálló szemléletrendszerrel, iskolával, világszervezettel, nagyszámú tagsággal rendelkező pszichoterápiás egyesülések száma is meghaladja a több tucatot. Ezek közül a módszerek közül csak néhány mutathat fel a ma követelményeinek megfelelő módszertani kritériumokkal végzett vizsgálatot. A módszertani szigorúságáról híres, már idézett Cochrane Library általában azt a következtetést vonja le a pszichoterápiás eljárásokról szóló közleményeiben, hogy további kutatásokra van szükség a módszer hatékonyságának a bizonyítékokon alapuló orvoslás követelményeinek megfelelő igazolásához.
Egyébként hatékonysága melletti talán legtöbb bizonyítékkal az úgynevezett kognitív viselkedésterápia rendelkezik. Ennek egyik gyökere - mint a neve is mutatja - a viselkedésterápia. Ez éppen az a módszer, amelynek egyik világhírű megalapozóját, Watsont Szendi nemes egyszerűséggel "földhözragadt vidéki fiúként" aposztrofálja, és tevékenységét a pszichológia "parasztos leegyszerűsítésével", a depreszszió szabványosításával azonosítja. Stílszerűen úgy folytathatnánk, hogy Watson munkásságának egyik fontos forrása a kutyák nyálzásának szintjére süllyedt Pavlov volt. Földhözragadtság ide, nyálzás oda, mielőtt kihirdette volna a "Szellem Anyag feletti diadalát", Szendi utánanézhetett volna, vajon a pszichoanalízis mennyi bizonyítékkal rendelkezik a depresszió gyógyítása terén. Hiszen mint láttuk, egyébként nagyon szigorú a placebokérdésben. A válasz: a pszichoanalízisnek elkötelezett híveitől származó anekdotikus esetleírásokon kívül a világon semmi bizonyítéka sincs, hogy hatékonyabb lenne a placebónál. Mellékesen Watson fiának karriertörténetéhez azt is hozzátehetjük, hogy Amerikában a pszichoanalitikusság akkoriban (is) igen jól fizető szakma volt. Az is meglehet tehát, hogy a Watson fiú pályaválasztásában mégis az Anyag diadalmaskodott a Szellem felett, avagy a jó lé meghatározza a tudatot.
Továbbmenve a tudományos színvonalú vizsgálatok hiánya mellett azt is meg kell jegyezni, hogy a pszichoterápiás eljárások alkalmazhatóságának nincsenek a gyógyszerekhez hasonló hatósági feltételei. Bárki kifejleszthet és gyakorolni kezdhet egy (szerinte) új módszert, mindenféle engedélyeztetési eljárás vagy hasonló kontroll nélkül. A pszichoterápiás módszereknek nincs a gyógyszerekhez hasonló, kötelezően betartandó alkalmazási előirata. Így a már többé-kevésbé kanonizált eljárásokat is mindenki kénye-kedve szerint módosíthatja saját gyakorlatában. A kiváló szakemberek mellett így tág tere marad a kóklereknek is.
Végül vegyük át Szendi demagóg kérdését a pszichoterápiára alkalmazva. A több száz pszichoterápiás módszer szinte mindegyike természetesen azt állítja, hogy hatékony a depresszió (vagy az "iparban" annak nevezett lelkiállapotok, problémák) gyógyításában, illetve megoldásában. Hogy van az, hogy eközben a depressziósok - vagy ha úgy tetszik, a "depressziósok" - száma mégis egyre nő?
Sietve leszögezem, részemről a demagógiának ezzel vége. Meggyőződésem szerint a kérdés nemcsak demagóg, hanem teljesen szakszerűtlen is. Ebben a kérdésben is Kopp Máriával értek egyet, aki szerint: "A súlyos depresszió kezelésében a pszichoterápia- és az antidepresszívum-kezelés kombinációja a leghatékonyabb, ezért a betegek érdekei ellen irányuló, etikátlan magatartás olyan kép kialakítása, mely szerint a pszichoterápia minden esetben önmagában is elegendő lehet a depresszió kezelésére."
 

Zárszó - bár ügy igazából nincs, és remélem, nem is lesz

 
Szendi megnyilatkozásaiban rendszerint felhasználta munkahelyének nevét, az egyetem presztízsét. Mindenkit kérek, ne dőljön be neki. Kopp Mária leszögezte: "Szendi nem szakmai fórumokon megjelent írásai és nyilatkozatai nem az intézet közös álláspontját képezik." A laikusokat arra kérem, tájékozódjanak más, Szendinél sokkal elfogulatlanabb forrásokból is.
A kollégákat pedig arra kérem, gondolják meg a következőket. Mint a Magatartástudományi Intézet volt munkatársa tanúsíthatom, hogy Kopp Mária senkire nem köt szájkosarat, sőt "fantomszerzőség" sem dívik az Intézetben. Senki ne gyanakodjon tehát arra, hogy az Intézet bármi módon "titokban" megbújt Szendi és véleménye mögött. Az Intézet szemlélete többek között a magatartásorvoslásról szól. Ebben a szemléleti keretben értelmezhetetlen a "biológiai" és "pszichoszociális" depresszió merev szembeállítása. Ez a megközelítés a pszichiátriát újraintegrálja az orvostudományba, ahonnan az utóbbi évtizedekben kissé eltávolodott. Erre a korszerű szemléletre nagy szükség van a hazai orvoslásban. Mindezekre tekintettel kérem a kollégákat, külön azokat, akiket Szendi személyükben is súlyosan megsértett, hogy "ellencsapásaikat" kizárólag a szerző ellen irányítsák, semmiképpen ne azonosítsák őt az Intézettel.
Az utóbbi években a szakmából sokan hasznosan tevékenykedtek a közmédiában a mentális problémák és a pszichiátria stigmatizációjának csökkentése érdekében. Attól félek, hogy Szendi egy pillanat alatt jelentős károkat okozott az elért eredményekben, sokat kell tenni a kárelhárítás érdekében. Mégis remélem, Szendi vagdalkozásai nyomán nem kerülnek elő újra a múzeumból a szekértáborok. Az természetes, hogy még a tudományban is minden cigány a maga lovát dicséri. Az egészséges szakmai elfogultságot a magam részéről erénynek tartom. De kevésbé tartom elfogadhatónak a saját dicsérete helyett a másik lovának pocskondiázását. Különösen egy olyan pályán, ahol ezeknek a lovaknak nem versenyezniük kell(ene), hanem egy irányba húzniuk.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk