←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Politikus jogászok IX.

A toleráns szakember: Gálszécsy András
 
Gálszécsy András 1933-ban született Szekszárdon. Családja tipikus magyar keresztény úri középosztály: földbirtokosok, katonatisztek, közigazgatási tisztviselők. A Gálszécsy család a Rákosi-korszakban osztozik társadalmi osztályának tipikus sorsában: 1950-ben kényszerkitelepítés a Hortobágyra, ahol négyszáz hasonszőrűvel egy birkahodályban helyezik el a kényszermunkásokat. Gálszécsy középiskolai tanulmányai megszakadnak, szüleivel együtt robotol. Amikor Sztálin halála után 1953-ban elengedik őket, húszévesen azonnal behívják katonai munkaszolgálatra. 1955 novemberében szerel le, és Pécsett az építőiparban lesz raktári segédmunkás, 1959-ben a dolgozók gimnáziumában leérettségizik. Ezután közgazdasági technikumi oklevelet szerez, majd 1964-ben felveszik a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem jogtudományi karának esti tagozatára. Közben dolgozik, 1962-ben megnősül, és rövidesen kislánya születik.
Gálszécsy ezt követően szolid hivatali karriert fut be. A Baranya megyei Tanács VB munkaügyi osztályán kezd, majd 1966-ben felkerül Budapestre, a Fővárosi Tanács munkaügyi főosztályára. 1970-től az Országos Tervhivatal területi főosztályán jogász, onnan átkerül a Központi Statisztikai Hivatalba titkárságvezetőnek, majd az Állami Népesség-nyilvántartó Hivatalban a tanácsi főosztály vezetője lesz. 1981 tavaszán kinevezik a Semmelweis Orvostudományi Egyetem gazdasági főigazgató-helyettesének, és itt éri 1990-ben a rendszerváltozás.
Gálszécsy feltehetően az orvosegyetemről ment volna nyugdíjba, mintegy negyvenéves igen változatos pályafutás végén, de a véletlen közbeszólt. Az egyetemi főtitkár, Boross Péter ifjúkori jó barátja beajánlja hozzá a Miniszterelnöki Hivatalba titkárságvezetőnek. Ebben az időben Boross először államtitkárként, majd tárca nélküli miniszterként felügyeli a polgári titkosszolgálatokat. Amikor pedig az 1990. decemberi kormányátalakítás után Boross belügyminiszter lesz, Gálszécsy tárca nélküli miniszterként belép az Antall-kormányba. Tizenöt hónapig miniszter, majd lemond, mert rájön, hogy ő hivatalnok, miniszterként viszont politikai magatartást várnak el tőle.
1994-ig még ellát különböző kormányzati megbízatásokat, majd 1995 őszén a Magyar Nemzeti Bank biztonsági ügyekért felelős ügyvezető igazgatója. 2004. január 1-jén, a hetvenedik életévét betöltve távozik a bankból. Ma is sok társadalmi megbízása van, évek óta tagja például a Malév felügyelőbizottságának és az 56-os kutatóintézetet működtető közalapítvány kuratóriumának, a Magyar Atlanti Tanács egyik alelnöke.
­ A parlamenthez közel egy rejtélyes házban találkozunk. A kapucsöngőn egy ugyancsak titokzatos kiírás: A 2003. évi III. törvény felügyelőbizottsága.
­ Sok rejtély pedig nincsen. 2003-ban a parlament alkotott egy törvényt, amely szerint a különböző nevű állambiztonsági szolgálatok 1945­1990 közötti iratanyagát ­ annak kivételével, amely ma is államtitkot képez ­ át kell adni a Történeti Hivatal jogutódjaként működő Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának. A különböző titkosszolgálatok, illetve a Belügyminisztérium vezetői döntenek először arról, hogy mit adnak át és mit nem levéltári kezelésre. A törvény létrehozott egy háromtagú felügyelőbizottságot, hogy vizsgálja meg ezt a hivatali minősítést, majd tegyen javaslatot a visszatartani kívánt iratanyag átadására vagy megtartására. Itt tehát nem a gazdasági életben megszokott felügyelőbizottságról van szó. Bizottságunk csak javasol, a végleges döntés az érintett szerv vezetőjéé.
­ Volt már eset, hogy bizottságotok az eredetileg visszatartani kívánt iratanyagból átadásra javasolt a levéltárnak?
­ Többször is, és ez ideig az érintett szerv vezetői mindig elfogadták javaslatunkat.
­ Kikből áll a bizottság?
­ A törvény szerint egy személyt delegál a kormány, ez volnék én. Egy személyt az MTA jelölt Vida István személyében, és egyet a Történelemtudományi Társaság Sipos Levente személyében. A bizottság „főnöke" egyébként az Országgyűlés elnöke.
­ Téged tehát a Medgyessy-kormány jelölt, holott az Antall-kormány minisztere voltál. Nem tartod ezt furcsának?
­ Én inkább azt tartom furcsának, hogy egyesek ezt tizenöt évvel a rendszerváltozás után furcsának gondolják. Én sosem foglalkoztam pártpolitikával. Nem vagyok gyűlölködő, sosem kívántam revánsot venni a családomat, illetve engem ért megaláztatások miatt. A 2003. évi III. törvény meghatározott egy feladatot, e feladat végrehajtásához rendelkezem tapasztalatokkal. Abba kéne hagyni már ezt a polgári jogállamhoz nem illő szekértáborozást. Egyébként Medgyessy Péterrel több mint negyedszázada ismerjük egymást, tudta, kit választ erre a feladatra. A felkérés elfogadása előtt kértem Boross Péter tanácsát, és ennek alapján döntöttem.
­ Szerinted szükség volt erre a törvényre és erre a feladatra? Általában nem kellene már lassan ezt az állandóan napi politikai fegyverként használt ügynökkeresést is abbahagyni?
­ Itt több probléma keveredik. Azt helyesnek tartom, ha az állambiztonsági iratanyag ma már államtitoknak nem minősülő része a történettudományok számára kutathatóvá válik. Persze vigyázni kell, hogy a ma is elengedhetetlenül szükséges hírszerzési-kémelhárítási érdekeinket ezzel ne sértsük. Azt is tudomásul kell venni, hogy igen számottevő része a társadalomnak meg kívánja ismerni a rá vonatkozó iratanyagot. Én a 2003. évi III. törvény céljaival egyetértek. De...
­ Elnézést a közbevetésért, de nekem sosem jutna eszembe bemenni a levéltárba és megnézni, kik jelentettek fel. Te kikérted a Rád vonatkozó iratanyagot?
­ Nem, és a jövőben sem kívánom ezt tenni. De sokan másként gondolkodnak, mint mi.
­ Elnézést, félbeszakítottalak.
­ Azt akartam még mondani, hogy a napi politikai okokból történő „ügynöközést" meg „SZT tisztezést" viszont ostobaságnak tartom, mert mindkét táborban vannak közülük. A megmaradt iratanyag hiányos, és sokszor hitelessége is eléggé vitatható. Saját kezűen aláírt beszervezési nyilatkozat nélkül szerintem senkiről sem lehet azt állítani, hogy ügynök volt.
­ Tudományos kutatóként egyetértek a kutatás lehetőségének biztosításával. De hát ki a kutató? Esterházy Péter hírneves író például mitől volt kutató híres „családregényének" megírása kapcsán? Vagy engem rendkívül zavart, amikor Eörsi Mátyás országgyűlési képviselő saját édesapja, a kiváló tudós, a mi legendás főnökünk ügynökmúltjáról értekezett honlapján, amiről nemsokára kiderült, hogy egy büdös szó sem volt igaz belőle.
­ A sérelmet szenvedett személyekről, a valódi kutatókról és tényleges történelemtudományi kutatásokról van szó a törvényben, amellyel nem szabadna visszaélni. Esterházy Péter például az 56-os kutatóintézet főigazgatójától kapott kutatási igazolást, utólag szóvá is tettem a kuratórium ülésén.
­ Nem gondolod, hogy ezek után lassan az átvilágító bírók tevékenységét is be kellene szüntetni?
­ Ezt az intézményt törvénnyel hozták létre, megbízatása az idén nyáron lejár. Egyébként a közvélekedéssel ellentétben az ügynököknek mintegy 10 százaléka dolgozott azért, mert megzsarolták vagy pénzt kapott érte, mintegy 90 százalékuk úgymond „hazafias meggyőződésből", önként.
­ Talán karriervágyból inkább...
­ A hazafias meggyőződést esetleg támogathatja a karriervágy is, vagy a jó állás, a külföldi tanulmányút vagy az ösztöndíj elvesztésétől való félelem.
­ Az aktualitások okán elkalandoztunk életpályádtól. Mivel ez az interjú jogászsorozatban készül, szeretném megkérdezni, mennyiben kötődik családod a jogászsághoz.
­ Semennyire. Tipikus földbirtokos-katonatiszt család Baranyában, ahol elvétve azért jogász is előfordult. Én sem elhivatottságérzésből lettem jogász, hanem azért, mert a matematikával hadilábon álltam, és a közgázon matekból volt a felvételi.
­ Gyermekkorod nem volt éppen háborítatlannak mondható. Világháború. Kitelepítés.
­ A gyermekkorom a háború ellenére boldog volt, fiatalkoromra viszont a háborítatlan jelző meglehetősen enyhe kifejezés. Mohácson jártam gimnáziumba, amikor 17 éves koromban éjjel jöttek az ávósok, kaptunk fél órát összesen 50 kiló holmi összecsomagolására. Teherautó, majd három nap marhavagonban a Hortobágyig. Ugye, milyen nagy tud lenni ilyenkor a kis Magyarország, hogy három napig is lehet benne utazni! Utána Nádudvar és a nagyiváni mocsarak között ÁVH-s kényszermunkatábor. Apám, mivel eredetileg huszártiszt volt, zömmel lóápolással foglalkozott, édesanyám és én mindenféle mezőgazdasági munkát végeztünk. Elbocsátásunkról kaptunk egy igazolást és vele a tilalmat, hogy Budapestre, az öt legnagyobb vidéki városba és arra a településre, ahonnan elvittek, nem mehettünk.
­ Kényszermunkatáborban gyerekek? Iskolába se járhattál?
­ Teljes családokat vittek oda csecsemőstől. Az iskolába járás kérdése pedig az akkori viszonyokat tekintve rossz vicc. A volt mohácsi polgármester tanítgatta az általános iskolás korú gyerekeket, és a tábor feloszlatásakor kaptak egy lényegében hamis általános iskolai bizonyítványt az életkoruknak megfelelő osztályok elvégzéséről. A tizennégy évesnél idősebb gyerekek dolgoztak az úgynevezett kényszerlakhelyen, ahová a deklasszált úri osztályt juttatta a dolgozó nép állama. Számomra külön pech volt, hogy amikor 1953-ban a Nagy Imre-féle amnesztiarendelet következtében családom kiszabadult, engem behívtak katonának, mégpedig munkaszolgálatra, azaz katonai egyenruhában kellett továbbra is kényszermunkát végeznem. Végre 1955 novemberében leszerelhettem, és Pécsett lettem építőipari raktári segédmunkás. Ekkor beiratkozhattam a dolgozók gimnáziumába, ahol 1959-ben leérettségiztem.
­ 1956-ban nem mentetek el az országból?
­ Mi nem szoktunk ebből az országból elmenni. Ez egy kicsit fennkölten hangzik, de ezt a szemléletmódot kaptam az anyatejjel. Ez az én hazám, és ezt édesapám és édesanyám is így gondolta. 1945 és 1990 között egyetlen rokonom sem hagyta el az országot.
­ Említetted, de még egyszer megkérdezem: tényleg nem volt, illetve nincs benned bosszúvágy?
­ Tényleg nincs. Nagyon rossz idők voltak, de elmúltak. Segítene rajtam, ha haragudnék azokra a csirkefogókra, akik kegyetlenül bántak velünk? Azt az intézményrendszert kellett kiiktatni, amely lehetővé tette milliók földönfutóvá tételét, bírói ítélet nélkül kényszermunkatáborba zárását, sőt megölését. Ezt viszont teljes mértékben, megalkuvás nélkül végre kellett hajtani.
­ Érettségi után hogyan tovább?
­ A Pécsi Dózsa NB I-es kézilabdacsapatában játszottam, emellett raktárosi pályám is felfelé ívelt a megyei építőiparban. Ha nem dózsás vagyok, az én káderlapommal sosem vesznek fel egyetemre, hiába értem el a maximális pontszám 90 százalékát. No de a klubelnök a megyei rendőrfőkapitány volt, az ő ajánlólevelére felvettek. Továbblépésként 1963-ban a sportklubnál lettem irodavezető, itt volt életem első íróasztala.
­ Mikor jártál egyetemre?
­ 1964 és 1969 között, persze esti tagozatra.
­ És közben maradtál „sportvezető"?
­ Nem. 1964-ben ajánlatot kaptam a megyei tanács munkaügyi osztályára. Pénteken házibulin voltam ­ akkor még zsúrnak nevezték ­, ahol elhangzott, hogy hétfőn délután ötig be kell tölteni a státust, mert egyébként elvonják, jöjjek oda dolgozni. Reggel elrohantam a Dózsához, a főnökség jó kedvében volt, kiadtak. Valamivel több pénzt is kaptam a tanácstól, talán 1300 forintról 1500 forintra felemelték a fizetésem. Nemsokára azonban „lebuktam".
­ Hogyhogy?
­ A megyei tanács elnöke Palkó Sándor elvtárs volt, KB-tag, országgyűlési képviselő, és egy év múlva felismert a folyosón. Azt mondta, hogy egy Gálszécsy nem dolgozhat nálam, bocsássák el... Ezzel nagy jót tett velem.
­ Ismét: hogyhogy?
­ Éppen akkor volt nálunk a Munkaügyi Minisztériumból az instruktor, rendes, jóindulatú ember (évtizedekkel később a miniszteri titkárságom vezetője). A főnököm elmondta, hogy megkapta az ukázt, el kell bocsátania. Hümmögött. Majd másnap telefonált, hogy a Fővárosi Tanácsnál van egy üres munkaügyi állás, jöjjek fel. Így kerültem Pestre 1966-ban, január 1-jével.
­ És a feleséged, a kislányod?
­ A lányom akkor öt hónapos volt. A feleségem is deklasszált katonatiszti családból származott. Őt nem vették fel az egyetemre, beállt ápolónőnek. Pécsett kellett maradniuk. 1970-ben végre kaptam a tanácstól egy szövetkezeti lakást Óbudán a Vörösvári úton. Huszonöt évig éltünk itt. 1969-ben megkaptam a jogi diplomámat, és a feleségem is utánam tudott jönni kislányommal Budapestre.
­ Nem sokáig voltál munkaügyis a tanácsnál.
­ 1970-ben áthívtak az Országos Tervhivatal területi főosztályára.
­ Ezzel a káderlappal? A szocialista tervgazdaság zászlóshajója az OT volt.
­ Nem csak Palkó elvtársak jellemezték a rendszert. Az OT-ban a tanácsi főosztály vezetője akkor az a Köböl József volt, aki igazán erős ember volt, régi illegális kommunista, szintén KB-tag. Amikor meghallgatáson voltam nála, megemlítettem a hortobágyi kényszermunkatábort, amelyről egyébként nem volt szabad beszélnünk. Rám nézett, és azt mondta: Ez engem nem érdekel, önnek jók a referenciái, azt mondják, jól dolgozik, felveszem. Nem csak vadmarhák voltak vezetők a Kádár-rendszerben.
­ Itt sem voltál sokáig.
­ Nem voltam vándormadár, és sosem jelentkeztem valamely pozícióra. De ha hívtak, és ez emelkedést jelentett a pályámon, mentem. Az OT-ban jól éreztem magamat, jártam a megyéket, sokat láttam. 1973-ban megalakult az Állami Tervbizottság, és annak a titkárságára hívtak az OT-n belül. A főnököm, Köböl József utódja nem engedett el. Mondtam neki, megbánod még, mert el fogok menni. Át is mentem a Központi Statisztikai Hivatalba titkárságvezetőnek. A KSH-ból 1975-ben kivált az Állami Népesség-nyilvántartó Hivatal, a később oly divatossá vált demográfia alapintézménye. Ott voltam a tanácsi főosztály vezetője 1979-ig, amikor is elmentem a Pénzintézeti Központba igazgatóhelyettesnek.
­ Közbevetőleg kérdezem, az egyetem elvégzése óta jogászként dolgoztál, de sosem a jogi osztályon. Miért volt ez? Ezt ugyanis általában rangcsökkenésként értékelik a szakmában.
­ Lehet, hogy sokan így gondolják. Én nem a jogi osztály „egyik" jogásza akartam lenni, hanem abban a szervezeti egységben, ahol dolgoztam, „a jogász". Egyébként úgy gondolom, hogy a jogi hivatás két területébe kellő mélységben beástam magamat, az egyik a munkajog, a másik az államigazgatási jog. Bárhol is dolgoztam, szerettem ott lenni. Szerencsém volt, többnyire jó kollégákkal dolgoztam együtt megfelelő munkahelyi légkörben. Egyébként sok ajánlatom volt kifejezetten jogi állásra is.
­ A hetvenes éveket öt munkahelyen töltötted, a nyolcvanas évek maga az állandóság.
­ Igen, 1981 és 1990 között a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen lettem gazdasági főigazgató-helyettes. Ez már egyértelműen nem jogászi, hanem gazdasági állás volt, ahol sok hasznát vettem korábbi jogi munkaköreimnek. Az orvosegyetem egy valódi monstrum, klinikák, tanszékek, kutatóintézetek, tanári-gyógyító orvosi állománynyal, egyetemi hallgatók tömegével, betegekkel. Az egyetem profilja is szerteágazó volt, hiszen az általános orvoslás mellett ide tartoztak a fogorvosok és a gyógyszerészek is. Béremeléskor hétezer aláírást kellett teljesítenem, nem véletlenül a bérszámfejtést vittük először számítógépre. A professzorok nagyon érzékeny és igen tekintélyes emberek, óriási kapcsolatrendszerük van, mindegyik a saját szakmáját tartja az orvostudományban a legfontosabbnak. El lehet képzelni, hogy milyen harc folyt itt a beruházásoknál, a bérfejlesztéseknél, a műszerbeszerzéseknél.
­ Mielőtt rátérnénk életed nagy váltására, 1990-re, megkérdezném, hogy a magánéletedről miért nem beszélünk. Állítólag mint valódi katonatiszt-ivadék nagy híve vagy a női nemnek.
­ Én nem a női nemnek, hanem a női igennek vagyok a híve. De a viccet leszámítva tényleg úgy gondolom, hogy a magánéletem csak rám tartozik, senki másra. Miért lenne sajtóban publikálandó, hogy esetlegesen bélyeget gyűjtök? Hivatali pályámról, közügyekről mindig szívesen nyilatkoztam, úgy gondolom, hogy miniszter koromban is, később is szívélyes viszonyt folytattam a média képviselőivel. A többi magánszféra.
­ És akkor jött 1990 és a rendszerváltozás, és Te ötvenhét éves korodban miniszter lettél, talán a legkényesebb poszton, a titkosszolgálatokat felügyelted.
­ Ez valóban olyan véletlen, amely csak nagy történelmi sorsfordulóknál szokott előfordulni. Ha nem jön a rendszerváltozás, valószínűleg az orvosi egyetemről megyek nyugdíjba. A történet úgy kezdődött, hogy Boross Péter 1990 nyarán keresett titkárságvezetőt.
­ Ismerted korábban Borosst?
­ Azt sem tudtam, hogy a világon van. Boross Péter Antall József évtizedes jó barátja volt, akit Antall 1990 májusában felkért politikai államtitkárnak azzal, hogy felügyelje a polgári titkosszolgálatokat. Ezeket a titkosszolgálatokat akkor már a Németh-kormány leválasztotta a Belügyminisztériumról, és létrehozta részben „befelé" a Nemzetbiztonsági Hivatalt, részben „kifelé" az Információs Hivatalt. A katonai titkosszolgálatok maradtak a honvédelmi miniszternél. Amikor az ellenzék azzal támadta Antallt, hogy államtitkáron keresztül közvetlen irányítása alatt tartja a titkosszolgálatokat (akkor még a Miniszterelnöki Hivatalt nem miniszter vezette), Boross Pétert kineveztette tárca nélküli miniszternek, én pedig államtitkárként, majd miniszterként is Boross titkárságvezetőjeként dolgoztam. Persze az egész mintegy fél évig tartott, 1990 decemberéig. Ekkor Péter kérésem ellenére nem vitt át titkárságvezetőnek a Belügyminisztériumba (tudniillik a taxissztrájk elfújta Horváth Balázst mint belügyminisztert), hanem utódjának ajánlott, és az ajánlatot a miniszterelnök ­ akit addig csak felületesen ismertem ­ elfogadta.
­ Mindez nem tűnik gondos kormányzati személyzeti munkának, ilyen kényes helyre így keresni embert. Hogyan ismerkedtél meg Boross Péterrel?
­ Azért 1990-ben ­ ha csendes is, ha békés is ­ mégiscsak forradalom, rendszerváltozás zajlott le, amelynek szükségképp volt sodrása, szükségképp voltak rögtönzések, főleg személyzeti kérdésekben. Nem volt idő és mód tudatos személyzeti stratégia kidolgozására és végrehajtására, bár Antall törekedett erre, például a zömmel fiatal politikai államtitkárokat miniszterutódoknak szánta. Egyébként ha jól emlékszem, a Minisztertanács személyzeti főnökét korábban Maróthy Lászlónénak hívták, az ő káderelgondolásait nyilván nem vehettük át. Boross Péternek egyébként az orvosegyetem főtitkára ajánlott. Összehozott bennünket, és egyórás beszélgetés során mind a habitusa, mind a humora, mind az elképzelései tetszettek nekem. Úgy gondoltam, hogy részben ötvenhét évesen még készen állok egy talán utolsó nagyobb kalandra, részben eddigi gyakorlatom alapján talán meg tudom oldali a feladatot. Az már újabb véletlen, hogy 1990 végén én lettem a polgári titkosszolgálati miniszter. Ezt senki sem láthatta előre.
­ Foglalkoztál Te valaha a titkosszolgálatokkal? Tudniillik napjainkra titkosszolgálati specialistává váltál. Ha valami titkosszolgálati zűr van ­ márpedig sajnos van, lásd most a brókerügyet ­, a televízió, a sajtó Téged szólít szakértőnek.
­ Egyáltalán nem foglalkoztam titkosszolgálatokkal. Titkárságvezetőként beletanultam. Az egész dolog túl van misztifikálva. Közigazgatási szempontból ugyanolyan szakágazat, mint a munkaügy vagy az egészségügy. A munka tartalmi része viszont nem érdekel, még a James Bond-filmek sem nagyon számíthatnak az érdeklődésemre.
­ Az viszont nyilván lényeges volt, hogy sosem voltál párttag.
­ Így igaz. De meg kell mondanom, sosem kértek meg, hogy lépjek be a pártba.
­ Munkásőrség?
­ Ugyan!
­ Szerinted Boross miért választott utódjának?
­ Ezt tőle kellene megkérdezni. Feltehetően megfelelő volt titkárságvezetői munkám, egyébként kifejezetten baráti viszonyba kerültem vele, amely azóta is tart. Boross Péter egyébként igen jó emberismerő és kitűnő szervező. Úgy gondolom, hogy ha egy évvel hamarabb kerül a kormány élére, az 1994-es választási vereség jóval csekélyebb lett volna, és az MDF nem esik szét. Boross sok személyi kérdést jól oldott meg, és sok embert fedezett fel. Például Pintér Sándorból is ő csinált Pest megyei főkapitány-helyettest, majd országos rendőrfőkapitányt. Dávid Ibolyában is ő látta meg a vezetői képességeket. Vagy például Zsuffa Istvánt behozta a BM-be államtitkárnak, holott Lázár György korábbi miniszterelnök titkára volt. Utódjának pedig feltehetően azért választott, mert hasonlóan gondolkodunk a rendvédelemről és a titkosszolgálatokról.
­ Nevezetesen?
­ Egyfelől egy még oly demokratikus országban is rendnek kell lennie, rendőrre, kémelhárítóra, illetve hírszerzőre mindig szükség van. Nem szabad engedni, hogy a rendőrséget, illetve a kémelhárítást-terrorelhárítást-hírszerzést zavaros elmék még zavarosabb áldemokratikus ideológiák alapján elbizonytalanítsák, szétverjék. Másfelől nem szabad megtűrni a szocializmus rendőrállamának, a III/III-as-szerű szervezeteknek továbbélését, az állampolgárok politikai alapon való megfigyelését és megzsarolását. Ezenkívül feltehetően ­ 1990-ben vagyunk ­ még két további tényező is hatott kinevezésemnél. Olyan embert kerestek, akit az eddigi politikai üldözöttek elfogadnak, márpedig én is üldözött voltam. Olyan üldözött azonban, aki bele tudott illeszkedni a hatvanas évek után kialakult „szoft" Kádár-rendszerbe, így feltehetően szót tud érteni azokkal is, akik 1990 előtt a titkosszolgálatoknál dolgoztak. Ezeket ugyanis nem volt kikkel kicserélni, elküldésük viszont védtelenné tette volna az országot, súlyos károkat okozott volna. Végül kellett egy elfogadható modorú, nyelveket beszélő ember, aki a NATO-országok illetékes szerveivel, illetve vezetőivel is szót tud érteni. Na most jól agyondicsértem magam. Egyszerűbb lett volna azt mondanom, nem találtak mást, mint engem.
­ Te is úgy gondolod, hogy különbséget kell tenni az ötvenes évek „szocializmusa" és a hatvanas évek közepén kialakult Kádár-rendszer között?
­ Ha valaki a saját bőrén megtapasztalta a különbséget, az én vagyok. Némi különbség volt a hortobágyi kényszermunkatábor vagy, mondjuk, a tervhivatalbeli szobám között. A Rákosi-rendszer nyílt, mondhatni véres fasisztoid diktatúra volt. 1956-ot is súlyos megtorlás követte, de a hatvanas évek közepétől kialakult gulyáskommunizmusban és szoft diktatúrában már nyíltan is normális polgári életet lehetett élni. Mód volt egyházi esküvőre, arra, hogy gyerekemet megkereszteltethessem, hogy normális hivatali állásokat kapjak pártonkívüliként is. Ettől persze még a Kádár-rendszer is antidemokratikus egypártrendszerű államot működtetett, de haldoklása során egyre emberibb lett benne az átlagpolgár élete.
­ Tehát a korábbi apparátus jó része maradt a polgári titkosszolgálatoknál.
­ Igen. Ne feledjük, a belső elhárítással foglalkozó III/III-as ügyosztályt már felszámolták, onnan ide nem kerülhettek emberek. Persze volt, aki elment, volt, akit Boross Péter már elküldött. Nekem már nem volt ilyen teendőm. Ki tudtam jönni ezekkel az emberekkel is.
­ Nem kötődtek ezek az emberek a korábbi szovjet, most már orosz titkosszolgálathoz? A közvélemény úgy tudja, zömmel Moszkvában végeztek.
­ Ez a közhit tévedés. A zöme Budapesten végzett vagy a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem nemzetközi szakán (ahol Te jogot tanítottál nekik), vagy a rendőrtiszti főiskolán.
­ Ez is tévedés. A nemzetközi szakosok ­ egyharmad diplomata, egyharmad újságíró, egyharmad hírszerző ­ ki voltak véve a normál jogi oktatásból. Egy nálam jóval megbízhatóbb professzor, Kreskai Ferenc tanította őket. Valamifajta kapcsolatban persze az oroszokkal állniuk kellett. Nem kifogásolták ezt a nyugatiak?
­ Nem, mert ismerték a szakmát, és tudták, hogy másként nem cselekedhetünk. Ezt tette egyébként a többi utódállam is. Egyszer volt nálam miniszter koromban a CIA egyik főnöke, és azt mondta, végre megmondhatnánk, kik dolgoztak nekünk ügynökként az Egyesült Államokban. Mondtam, rendben, de viszonzásként adjon egy listát a nálunk dolgozó embereiről. Szerintem ez a lista hosszabb lenne. Jót nevetett rajta, és ez a téma többet nem szerepelt. A hírszerzés, a kém- és terrorelhárítás speciális szakma, évtizedes tapasztalatokat, különleges szakismeretet igényel, nem lehet kidobni az ablakon.
­ Mint miniszternek mi a véleményed az Antall-kormány tevékenységéről? Ebben a sorozatban Kiss Elemér például eléggé rémisztő képet festett az ülésezésről.
­ Kiss Elemér egy kiforrott államapparátus tevékenységéhez szokott hozzá, viszont az Antall-kormány először próbálta meg negyven év után a polgári demokratikus és jogállami kormányzást. Az összehasonlítás ebből a szempontból igazságtalan. Ugyanakkor mint közigazgatási tisztviselő azt mondhatom, hogy az Antall-kormány ülései tényleg inkább kellemes légkörű beszélgetésekre hasonlítottak, mint kormányülésekre. Antall nem viselkedett karizmatikus vezérként, inkább barátságosan beszélgetett a miniszterekkel, mint kollégáival. Valóban sok volt az üresjárat a kormányüléseken. Boross Péternél megjavult a dolog.
­ 1992-ben lemondtál. Mi volt ennek az oka?
­ A politika egyre erősebb nyomása, hogy behatoljon a titkosszolgálatok területére. Én viszont nem voltam politikus, és nem is kívántam azzá válni. Ma is meggyőződésem, hogy csak törvényességi szempontból szabad felügyelni a titkosszolgálatokat, pártpolitikai szempontoktól függetlenül.
­ Azért 1990-ben Ti is fogadtatok, ha jól emlékszem, húsz POFOSZ-tanácsadót.
­ Tizenegyet. Ez más dolog. Az intézkedés átmeneti volt annak érdekében, hogy megnyugtassa a volt politikai foglyokat. A valódi politikai nyomás később jött. Lemondásomkor levelet írtam Antallnak, rámutatva, hogy nekem köztisztviselői tudatvilágom van, és ezt nem kívánom politikai küldetéstudattá elcserélni.
­ Mit mondott Neked Antall?
­ Elfogadta lemondásomat. Elhatározásomat Boross Péter se tudta megváltoztatni. Utódom egyébként Füzessy Tibor lett, aki akkor pártja frakcióvezetője volt a parlamentben. Attól kezdve indult meg a titkosszolgálatok körüli politikai harc, mindig aktív pártpolitikus lett a felügyelő miniszter. Ez nem azt jelenti, hogy a titkosszolgálatok újra állampolgárokat vagy a mindenkori kormány politikai ellenfeleit figyelik meg. Ez legjobb tudomásom szerint ma sincs így. De az megfigyelhető, hogy minden kormányváltáskor új vezetők jönnek, volt titkosszolgálati emberek cégeket alapítanak, és a pártok holdudvarában tevékenykednek. Erre egyébként a megélhetési kényszer is rávesz egyeseket, de ezt a politikának határozottan vissza kellene utasítania. Nem teszi sajnos. Emellett elbizonytalanítják a hivatásos titkosszolgálatokat. Nemrégen Boross Péter mutatott rá, hogy ami ebben a K&H-ügyben történik, súlyosan károsítja a titkosszolgálatok működését.
­ Mi történt lemondásod után?
­ Tanácsadó voltam a miniszterelnök mellett, emellett az Európa Tanács illegális migráció elleni bizottságának az elnöke. Az 1994-es választások után még kormánymegbízásból elláttam az október 23-i ünnepségek megszervezését, nem is lett botrány belőle, mint a későbbi években. Aztán nyugdíjasként éltem, mígnem társaságban találkoztam Surányi Györggyel, aki megkérdezte, nem kívánok-e a jegybank biztonsági ügyvezető igazgatója lenni. Elfogadtam az ajánlatot.
­ Surányit az Antall-kormány távolította el a Nemzeti Bank éléről.
­ Nem távolította el, hanem megbízása lejárta után nem neveztette ki újra, mivel időközben Surányi aláírta a Demokratikus Chartát. De 1995 őszén ismét MNB-elnök volt. Surányi sokkal értelmesebb ember annál, hogy rám haragudjon egy politikai lépés miatt, amihez semmi közöm nem volt, és mindig személyes jó viszonyban voltunk egymással...
­ Ebben a beosztásban 2001 júliusáig voltál a banknál.
­ Igen, Járay Zsigmond, az új elnök fiatalítani kívánt, de tavaly decemberig, hetvenéves koromig tovább dolgoztam tanácsadóként.
­ Sok egyéb társadalmi funkciód volt, illetve van.
­ Szeretek dolgozni. Amíg egészségem bírja, nem csak a kert körüli házimunkát kívánom végezni, bár a térdízületem ­ hála a fiatalkori eseményeknek ­ eléggé a végét járják. Öt évig voltam a MALÉV felügyelőbizottságának elnöke, ma is tag vagyok. Vagy mondhatnám a Magyar Atlanti Tanács alelnökségét, vagy az 56-os intézet kurátorságát. Azt mondják, az az öreg, aki elvesztette a kíváncsiságát. No, ez nekem még nem sikerült.
­ Részt vennél esetlegesen egy kormányzati szervezetet átalakító munkában? Például mit tennél a belügy, illetve a titkosszolgálatok területén?
­ Ha lenne ilyen feladat, szívesen. Szerintem a Belügyminisztérium két túl nagy, egymáshoz nem tartozó területet fog össze. Szét kellene választani egy közigazgatási-területfejlesztési, helyi önkormányzati ügyekkel foglalkozó, illetve egy közrendvédelmi minisztériumra, amely utóbbihoz kerülhetne a Nemzetbiztonsági Hivatal is a titkosszolgálatok közül.
­ Nem lenne ez túlzott hatalomkoncentráció?
­ Kellő kormányzati felügyelet esetén nem. A hírszerzést viszont külön a Miniszterelnöki Hivatalnál tartanám, a katonai felderítés pedig ­ az attaséhivatalok kivételével ­ nyugodtan beolvadhatna az Információs Hivatalba, hiszen zömmel az is úgynevezett távolfelderítést végez. A katonai kémelhárítás maradhatna a honvédelemnél, a technikai szakszolgálatot viszont az Igazságügyi Minisztérium felügyeletére bíznám.
­ Érdekes, és részleteiben nyilván kidolgozandó elképzelés. Köszönöm a beszélgetést.
Gálszécsy András a rendszerető, megbízható, precíz, de ugyanakkor kellően rugalmas, emberséges hivatalnokok mintája. Nem a paternalista, hanem a lakosságnak valóban szolgáltatni kívánó állam szakembere. Sok negatív élménye ellenére szája szögletében mindig van egy kis ironikus mosoly. Ha kell, nyilván tud kemény is lenni, ugyanakkor toleráns a felfogásától idegen nézetek iránt. Azt hiszem, vallja azt a valóban keresztény mondást: ne ítélj, hogy ne ítéltess.
Ifj. Korsós Antal
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk