←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Takács Ferenc

A való színe

A regény az önfegyelem műfaja. Írója alkotói képzelete kényszerzubbonyba bújik, abba a kényszerzubbonyba, amelyet közönségesen ­ bár pontatlanul ­ „valóságnak" neveznek. Azaz a regényíró folyvást ügyel arra, hogy fiktív világa részleteiben és egészében megfeleljen ­ no nem a valóságnak, hiszen ennek mibenléte meggyőződés dolga, ennél fogva vitakérdés, hanem annak a szubjektív ­ bár közösségi érvényű ­ valóságmodellnek, amelynek segítségével a regény olvasói a maguk mindennapi tapasztalati világát érzékelik és értelmezik. Ez a valóságmodell úgynevezett nagy valószínűségű modell. Előírja például, hogy a regényben minden reggel felkeljen a Nap, hiszen a valóságban is nagy valószínűséggel felkel minden reggel; a regényhősök olyanok legyenek, amilyennek legtöbb embertársunkat ismerjük, tehát ne legyenek természetfölötti képességeik, karakterükből lehetőleg hiányozzanak a valószínűtlen angyali, ördögi vagy állati jegyek; és legyenek vagy élők, vagy holtak, szemben az olyan ritkán előforduló, azaz kis valószínűségű lényekkel, mint például a se-élő-se-holt vámpírok vagy a halhatatlan istenek. Továbbá lehetőleg anya szülje a regény szereplőjét, és ne valamely őrült tudós rakja egybe hullaházból orzott testrészekből vagy futurisztikus gépalkatrészekből, s többnyire olyasmi történjen csak vele, ami legtöbbünkkel nagy gyakorisággal ­ azaz várhatóan, előre láthatóan, tehát nagy valószínűséggel ­ történni szokott. Vagy úgy hiszszük, hogy nagy valószínűséggel történni szokott: a regényt akkor nem érzékeljük valószínűtlennek, akkor érezzük úgy, hogy fikciós világa a való színét ölti magára, ha megfelel eme valószínűségi hitünknek vagy várakozásunknak.
A regény az önfegyelem elleni folytonos lázadozás műfaja. A benne testet öltő alkotói képzelet folyvást lerázza magáról a nagy valószínűségek jármát, s elcsábul. Azaz olyan szereplőkkel népesíti be képzelt világát, akikkel „az életben" való találkozás valószínűsége igen csekély, s olyan tetteket és eseményeket jelenít meg, amelyekről a hétköznapi tapasztalatunkon edződött valószínűségérzékünk azonnal kiállítja a bizonyítványt: ezek a dolgok „a valóságban" alig vagy egyáltalán nem fordulnak elő. Ennek a lázadozásnak a titkos mozgatója, egyben vágyott célja a teljességgel valószínűtlen, azaz nulla valószínűségű esemény, más néven a csoda, s ­ ugyanígy ­ a nulla valószínűségű lény: a szörnyeteg, az isten-ember, a két-testű-egy-lelkű személy, a hasonmás és a folyvást új lénnyé, önmaga örök Másikába váltó metamorf. Mindehhez és mindennek a mélyén a hétköznapi esetlegességeken átsejlő misztikus szükségszerűség társul, a titkos eleve elrendelés szerint zajló események, a csodás véletlenek és valószínűtlen egybeesések képében megmutatkozó sorsszerűség és értelem.
Békés Pál új regénye késztetett erre a (szerényen) általánosító Auftaktra. A bűntársban ugyanis izgalmasan tanulságos módon és igen érdekes eredménynyel játszik egymás kezére ez a két impulzus, amelyeket Szerb Antal annak idején egyébként a „hétköznapok" és a „csodák" szavakkal jellemzett. Kétarcú regény születik ebből a kettős vonzásból, mely látszatra hol az egyik, hol a másik arcát mutatja az olvasónak, de ­ és ez végül is a sikere titka ­ igazából egyszerre képes ilyennek is, olyannak is mutatkozni, azaz egyszerre működni a hétköznapok nagy valószínűségeinek a jegyében és a csodás kivételesség, a fantasztikus valószínűtlenségek síkján.
Beszélni a könyvről persze csupán úgy tudunk, ha külön-külön vesszük szemügyre arcait. Ha magunk is a valószínűségi skálát követjük, először a regény „hétköznapi" arcára vagyunk kíváncsiak: arra, ami benne kielégíteni látszik mindennapi tapasztalatunk valószínűségi várakozásait. (Azaz azzal a síkkal foglalkozunk, amely a realizmusnak, a tipikusnak és társfogalmaiknak az érvényességi körébe esik.) Békés regénye ebből a szempontból igen sok öszszefüggésben mutatkozik a hétköznapi valóság, azaz valószínű és tipikus folyamatok krónikájának. Tulajdonképpen nemzedékregény vagy nemzedéki fejlődésregény, és ennyiben újabb variáns arra a képletre, amely Békés első regényétől, A darvaktól kezdve gyakran feltűnik a szerző munkáiban. Ezúttal egyes szám első személyben íródott beszámolót olvasunk, tanúságtételt és visszapillantást: egy negyven-egynéhány éves férfi elbeszélését azokról a nemzedéktársairól, akikkel még a gimnáziumban kötődött össze az élete, s akik mind a mai napig meghatározzák az ő életét, vagy legalábbis alapvető vonatkoztatási és viszonyítási pontok számára, azaz önértelmezésének és önmeghatározásának a keretei és lehetőségei. Ifjúkoruk világa a hetvenes évek első fele, gimnáziumi éveik kerete és közege a „fejlett szocializmus", a magabiztos, ám önmagát teljességgel komolyan immár nem vevő, azaz elnyomóan engedékeny (vagy engedékenyen elnyomó) Kádár-rezsim, benne az 1956 táján született kamaszok világával, akiknek életét egyszerre formálják a hivatalos kollektivizmus kényszerei és a közösségi önalakítás szabadabb lehetőségei: az építőtábor és a farmernadrág, a május elsejei felvonulás és a beatkoncert. Innen, ebből a világból indul el az elbeszélő és osztálytársai élete, ez az a lelki-szellemi indítókészlet, amelyből azután mindenki gazdálkodik, így vagy úgy, lecsúszva, félresikerülve, eljelentéktelenedve vagy éppen ellenkezőleg: meggazdagodva, ebben-abban valamelyest még talán sikeresen is. Harminc körül éri őket a rendszerváltás, mely sokuk számára pályafordulatot vagy életformabeli lépéskényszert hoz ­ a regény jó néhány tipikus példát leltároz erre nézvést. A bűntárs ennyiben a nemzedéki tapasztalat regénye, ennek a tapasztalatnak a tárgyszerű foglalata és érvényes irodalmi feldolgozása. Valószínű, ezért hiteles történet: felkel benne minden reggel a nap.
De A bűntárs nem csupán a köznapi valószínűségek regénye. Mint jeleztük, van egy másik arca is, amely valószínűtlen, kalandos, titokzatos és csodás vonásokból áll össze. Kezdődik mindez az elbeszélői alaphelyzettel, mely a regény első titkát rejti: az elbeszélő a szó szoros értelmében tanúságot tesz, ugyanis ­ a jelek szerint ­ tanúvallomást ír, mégpedig olyan horderejű ügyben, amely fogva tartását indokolja, de amelyről csupán a regény utolsó lapjain tudunk meg közelebbit. Életrajzi nyomozása, a maga és barátai élettörténetének a felidézése ennek a végkifejletnek, gimnáziumi osztálytársnőjük tragikus halálának a magyarázata: azt a logikát keresi, amely szükségszerűen vezetett ehhez a tragédiához.
De ez a logika már messzire vezet bennünket a köznapi valószínűségek világából. A történet még a gimnáziumban kezdődött el, azon a nyáron, amikor a hirtelen és váratlanul kivirágzó Éberfy Ottiliába beleszeretett a langaléta Liktor és a tömzsi Bokor, akiket ettől fogva nem lehetett egymásról levakarni, ugyanis evvel az egyik esélyt adott volna a másiknak a szerelmi diadalra. Ám ennek a beteljesületlen menage à trois-nak tragikus fordulat vet véget: egy pécsi iskolai kiránduláson az egymást heccelő Liktor és Bokor kimásznak a dzsámi tetejére, ahonnan Bokor lezuhan és szörnyethal. Ez a véres tragédia köti egybe Liktor és Éberfy Ottilia életét: fiatalon, még az iskola befejezése előtt titokban összeházasodnak. S ugyanez a tragédia köti hozzájuk véglegesen az elbeszélőt is, aki maga is szerelmes Éberfy Ottiliába.
De még valami hozzáköti az elbeszélőt Liktor Vincéhez. Egy időben, talán tíz perc különbséggel születtek, ugyanannak a kórháznak a szülőszobájában, s bár barátok igazán sohasem lettek, életük valamiképp összefonódott. Ahogy haladunk előre a történetben, kiderül, hogy viszonyuk szintén a kis valószínűségek világába tartozik, voltaképpen a fantasztikus irodalomból ismert Doppelgänger-képlet ölt benne alakot. Erre további jelek is utalnak: az elbeszélő mindvégig névtelen marad, azaz nem rendelkezik az önálló identitásnak evvel a minimumával sem, a történet egy későbbi szakaszában Liktor famulusa lesz, majd a végső tragédiában egy konkrét jelkép szintjén is azonossá válik Liktorral: hármasban összekapaszkodva Éberfy Ottiliával belezuhannak egy üres strandmedencébe, és a két férfi súlya alatt ifjúkoruk szerelme szörnyethal (mint annak idején a pécsi dzsámi tetejéről a kövezetre zuhanó Bokor). Sőt egy idő után önálló létezésében is kételkednünk kell: mint kiderül, nincs róla fénykép, a gimnáziumi években és később készült képeken mindenki látható, csak ő nem, s amikor a történet végén Liktor a strand falán freskót fest mindannyiukról és mindannyiuk életéről, odáig már nem jut el, hogy a névtelen elbeszélőt is odafesse a többiek közé: helye a freskón üresen marad.
De hasonlóan fantasztikus logika kormányozza Liktor és az elbeszélő életpályáját is. Liktor, miután elvette Ottiliát, jó időre eltűnik a képből, s csak később tudjuk meg, hogy életük ­ jórészt Ottilia vágyainak köszönhetően ­ a kispolgári eljelentéktelenedés jegyében zajlott, egészen addig, amíg Ottilia el nem szökött a világ végére egy férfival. Az elbeszélő élete viszont jó időre igen kalandosan alakul. Moszkva ügynökeként fegyverkereskedő lesz belőle: afrikai és ázsiai hadaknak, nemzeti hadseregeknek, lázadóknak és forradalmároknak szállítja a szovjet T-34-es tank pótalkatrészeit. Le Carré vagy Graham Greene kaland- és kémregényeibe illik a történetnek ez a része, mint ahogy a szereplők életének fordulatai általában is a kalandregényt, pontosabban annak emelkedettebb változatát idézik: azt a (jellegzetesen kicsiny valószínűségekkel, pontosabban komoly valószínűtlenségekkel dolgozó) cselekménytípust, amelyet az angol-amerikai irodalomtudomány ­ a hellenisztikus kalandtörténetek, elsősorban Héliodórosz Aithiopikája nyomán ­ a romance szakszóval jelöl meg. Az elbeszélő egy gólyabálon megismerkedik egy orvostanhallgató lánnyal, aki bizonyos Ernő nevezetű fiúját keresi; évekkel később Afrika kellős közepén látja viszont, ahol orvosként dolgozik, egyedül, mert Ernő elhagyta; Ernő azonos avval a férfival, akiért később Ottilia otthagyja Liktort ­ ilyen művi és valószínűtlen fordulatok, képtelen véletlenek és egybeesések szervezik a regény cselekményét, mégpedig látványosan és szándékoltan művi és valószínűtlen módon, mintegy a hétköznapi világ csodás ellenpontjaként.
S ugyanilyen művi ­ azaz irodalmi ­ logika, az allegória és a szimbólum logikája szerint épül fel a regény elvontabb jelentéssíkja is. A szövegben újabb és újabb változatokban ismétlődik egy fontos motívum: a falra festett, majd a közönség tiltakozása nyomán erőszakkal, gyakran hatóságilag eltávolított kép. Illetlen rajz a gimnázium falán; minta egy mohamedán agyagtemplomon Maliban; freskó egy vályogház homlokzatán; Bokor arcképe egy üvegfalon; cowboyok és betyárok a csárdafalon; s végül a freskó a lórögi strand kabinsorának a falán ­ az alkotás, a művészi teremtés jelképei ezek, a tudatos és művi emberi beavatkozás csodái, melyek értelemmel és renddel ruházzák fel a hétköznapi esetlegességek világát. Liktorból ­ miután Ottilia elhagyta ­ kibújik a festő. Az elbeszélő ­ aki afféle negatív művészként, a használhatatlanná vált T-34-esek életre varázslójaként maga is alkotott, ha az ördög zsoldjában is ­ Liktor segédjévé szegődik. Járják az országot, festik a freskókat mindenhol, ahol megbízást kapnak, egészen az utolsó jelenetig, ahol a strandon meghal Olivia, befejezetlen marad a teljes magyarázatnak szánt freskó, Liktor eltűnik a színről egy lopott útlevéllel, amelyet az elbeszélőtől kapott. A strand fölött feljött a hold, pengevékony volt még mindig. Épp mint az, amit Liktor festett a pécsi Dzsámi kupolájára. Egy hete nem változott. Néztem, és nem értettem; nem értem azóta sem.
Ez A bűntárs másik arca: művészregény és művészetregény, az alkotás üdvének és beteljesülhetetlenségének példázata. Elvont és eszmei táj ez, a mindennapi valószínűségek világának ellentéte: nem változik benne a hold.
Békés Pál regénye tehát egyszerre képes két nagyon is különböző regény lenni. Végső közlendője is, mely sikerének forrása és záloga egyben, voltaképpen ez a paradox kétarcúság: A bűntárs érett és tudatos regény, melyben egy érett és tudatos regényíró egyszerre hódol be, készségesen, sőt boldogan, mestersége és műfaja két nagy csábításának, az Életnek és az Irodalomnak.
 
 
 

Békés Pál: A bűntárs. Budapest, 2004, Palatinus. 372 oldal, 2400 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk