←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Hajdu Tibor

Egy makacs reformer

Valamikor az ÉS-ben megkérdezték Nyers Rezsőt: „Lehet-e gúzsba kötve táncolni?" Olyasmit felelt, hogy ha muszáj, lehet. Valójában nem is törődött azzal, lehet-e. Tette a dolgát, ha lehetett, úgy, ha nem lehetett, úgy is. Ő volt a hatvanas évek nagy magyar gazdasági reformjának (szerényen, rejtve: „új mechanizmus") atyja, kezdeményezője, de már az előzményeknek is szorgalmazója. A reformmal bukott, bár felajánlották neki a kompromisszumot. Nem vállalta: makacsul ragaszkodott eszméjéhez, a kör fokozatos négyszögesítéséhez.
Arról volt szó ugyanis, hogy lehet-e a „létező" államszocializmusban bevezetni a piacgazdaságot, alapvető politikai reformok nélkül. Akkor kinevettük dogmatikus ellenfeleit, akik óvtak a politikai következményektől, ma már nincs kedvünk nevetni. A Nyerset lelkesen támogató szakemberek talán nem voltak biztosak a politikai konzekvenciák mellőzhetőségében, de ez őket kevéssé érdekelte: működő gazdaságot akartak, és ehhez segítséget kaptak a KB titkárától. Nyersnek biztosan fontos volt a szocialista alapok megőrzése, de ő nem az elmélet, a praxis oldaláról közelítette meg a kérdéseket. Ha egyelőre nem lesz négyszög, egy kicsit szögletesebb kör is előrelépés. Kézzelfogható eredményt akart a jelenben, a jövő perspektíváit az ideológusokra hagyta.
Bár Nyers őszinte ember és nem különösebben bonyolult képlet, politikájának, egyéniségének számos vonását sokan nem értettük. Új interjúkötetében mindent megmagyaráz. A kötet metodikája önmagában érdekes. A politikusmemoárok jó esetben is tele vannak hibás dátumokkal, emlékezetkihagyásokkal, ami elkerülhető, ha profi író „segít" a megformázásban, de akkor elhomályosulhat az emlékező egyénisége. Ha az interjúkötet készítője publicista, jobb a háttérben maradnia. Itt azonban a kérdező, Huszár Tibor akadémikus maga is a kor (ha nem is elsővonalbeli) szereplője, tanúja, emlékezője, félig vitapartner, maga is elmondja emlékeit, olykor talán túlmagyarázva és anekdotázva, de ami a fontos, nem nyugszik bele Nyers emlékezet-kihagyásaiba, visszafogottságába, felhúzza és megigazítja memóriáját, kétszer is rákérdez, ha homályos a válasz. Huszár alaposan készült, így nem maradhat ki semmi lényeges, s ez jobb módszer, mint ha maga Nyers túlságosan felkészül, előre dolgozik, mert akkor mai tudása elnyomhatná akkori, aktuális véleményét, márpedig az olvasót az érdekli.
Nyers élete 1948-ig (amikor még csak 25 éves) az akkori, szociáldemokrata munkásfiatal tipikus útján halad. Apja vasas, mozgalmi ember, Kispest és Kőbánya között élnek, fiát elitszakmába, nyomdásznak adja, az ifjabb Nyers már a háború alatt jár a szakszervezetbe, olvas, két és fél évig Braun Soma szemináriumára jár, különösen nagy hatással van rá még Mónus Illés, akitől megtanulja, hogy ragaszkodni kell Marx tételeihez, de azok realista magyarázatát csendben Bernstein körül kell keresni. Ennek és személyiségének megfelelően „fontolva haladó" reformer. Utóbbit éppen akkor a megalkuvással párosították ­ ő azonban nem megalkuvó, az 1948-as egyesülés után alkalmazkodik az új helyzethez, de alapállása a munkásélet realitásaiból kiinduló reformeré.
Hangsúlyozza, hogy nem volt „baloldali szociáldemokrata", gyors karrierjét tehát nem ennek köszönhette, Szakasits Árpád vette pártfogásába, akiről jobb a véleménye a ma közkeletűnél; ellenezte a túlzásokat, és amíg lehetett, küzdött az MKP által erőltetett pártegyesülés ellen. Később különös módon találkozott Szakasits sorsával ­ amikor 56-ban kiengedték a börtönből, a formálisnak szánt rehabilitációs tárgyaláson ő volt az egyik ülnök, hogy szociáldemokrata is legyen. Amikor Rákosi rákényszerült Szakasits rehabilitálására, úgy akarta, hogy valami pötty azért maradjon ­ egy dokumentum révén, amely azt bizonyította volna, hogy Szakasits informálta a rendőrséget egy sztrájkról. Az ülnökben, ahogy kezébe vette a „bizonyítékot", felébredt a nyomdász ­ észrevette, hogy alig látható különbség van az egyes lapokon az írógép betűtípusa között. Szólt, elhalasztották a tárgyalást, írásszakértőt, majd papírszakértőt kértek, és az utóbbi megállapította, hogy vagy tizenöt év eltérés van a papír gyártási idejében, vagyis az eredeti jelentéshez hozzátoldottak egy lapot.
Szakasits mellett Bán Antalt tartja az egyesülés előtti SZDP kiemelkedő vezetőjének. Nem fogadja el, hogy a pártban jobboldal és baloldal lett volna 1947 szeptembere előtt, kivéve Peyert és konzervatív csoportját; nagyjából mindenki egy irányba húzott. Az egyesülést 47 vége előtt senki sem akarta, hacsak azok nem, akiket máshonnan irányítottak, de azok ­ szerinte ­ kevesen voltak. (Neki már ekkor előnyös tulajdonsága volt, hogy lehetőleg nem vette észre azt, amit jobb volt nem látni.) Így vészelte át a legnehezebb, 1948 és 1953 közötti éveket, az egyesüléstől Sztálin haláláig.
„A reálfolyamatok vittek ­ vagy sodortak magukkal. De volt bennem tudatos megfontolás is. Ha az egyesülés ­ amelynek korábban nem voltam híve ­ elkerülhetetlen, nem szabad engedni, hogy a szociáldemokrata párt teljesen széthulljon...Ilyen értelemben nem a »baloldalt« választottam, hanem maradtam a szociáldemokrácia keskenyedő ösvényén."
Elismeri: „restellem a személyes alkalmazkodásomat", főleg részvételét a „jobboldali" szocdemek kizárásában. Meglazult kapcsolata régi elvtársaival, apjával is, más utat azonban nem látott, igyekezett gazdasági munkával segíteni a szocializmust, az ország emelkedését. Mint a KV tagja, a pártközpont (Hegedűs András), majd a SZÖVOSZ munkatársa végezte a közgázt. Sztálin halála után megkönnyebbült, Nagy Imrével nem volt személyes kapcsolata, de agrárpolitikáját realizmusa miatt követte. Más politikai kapcsolata sem volt 1956-ban; a Hegedűs-, Friss-féle dogmatikusoktól elhidegült, a szervezkedő „jobboldali", vagyis kizárt szociáldemokraták kollaboránsnak tekintették. Jellemző válasza Huszárnak: „Te azért részt vettél a Petőfi Kör vitáin?" ­ „Nem, a munkám nem engedte." (Akkor lett élelmiszeripari miniszter néhány hónapra.) Nem szépíti tehát múltját, csak kerüli, a freudi „Verdrängung" jellemzi, a kellemetlen emlékek kiszorítása a tudatból.
Egy példa. Amikor Rákosit leváltották az 1956. júliusi KV-ülésen, Nyersnek volt egy rövid felszólalása, inkább kérdése: nem maradhatna-e még Rákosi a Politikai Bizottság tagja? Gondja érthető, ismerte Gerőt, Hegedűst, az új vezetést, és nem látta bennük a válságkezelő politikust. Mégis szerencsétlen ötlet volt, ő pedig nem emlékezik rá, Huszár meg nem kérdezi. Igaz, azt is csak említi, hogy a forradalmi napokban a közellátást szervezi. Pedig sokan tanúsíthatnánk: az, hogy Budapesten végig sütöttek a pékek, volt élelem, nagymértékben neki köszönhető. 56 utáni szereplését bizonyos kettősség jellemzi. Racionalitásból védte ­ vitában is ­ az olyan vívmányokat, mint a begyűjtés megszüntetése, melyeket sokan eltöröltek volna, 1957-től mint a SZÖVOSZ elnöke pártolta Fehér Lajosnak a magyar valóságból kiinduló, a parasztság számára elfogadható agrárpolitikáját. Viszont elismeri, hogy az 1957. decemberi KB-ülésen felszólalt Nagy Imre és társai bíróság elé állítása mellett. „Életem nagy ballépése, annak ellenére, hogy kényszeres volt a helyzet." Megjegyzi azonban, hogy a jegyzőkönyv pontatlan; ő nem Vas Zoltán felelősségre vonása mellett, inkább az ellen érvelt.
Antos István halála után, 1960-tól pénzügyminiszter, s ekkor kerül a gazdasági reformpolitika élvonalába. (Az előző években szerinte ebben Fehér Lajos mellett a régi szociáldemokrata Kiss Árpádnak, a Tervhivatal elnökének volt a legnagyobb szerepe, aki ebbe bele is bukott.) A pénzügyben folytatta a SZÖVOSZ-ban megkezdett gyakorlatát: maga köré gyűjtötte a legjobb, önálló perspektívájú szakembereket, s rájuk hallgatott, nem félt a nála képzettebbektől, mint sok más miniszteri szintű vezető. Amikor Marosán bukása után a KB titkára lett, hamar kialakította tanácsadói, szövetségesei csapatát, tizenegy nevet sorol fel, akikre a reform elfogadtatása, kidolgozása, bevezetése éveiben támaszkodott (Ajtai Miklós, Bognár József, Csikós-Nagy Béla, Erdei Ferenc, Kiss Árpád, Friss István, Párdi Imre, Péter György, Sebestyén János, Vajda Imre, Wilcsek Jenő). A reform göröngyös útjáról sokat megtudhatunk, mindezt itt röviden összefoglalni képtelenség ­ akit érdekel a téma, annak biztosan érdemes elolvasni a könyvet.
Azokat is felsorolja, akik 1972­1974-ben a reform elleni, Moszkvából inspirált támadás élén álltak: Komócsin Zoltán, Biszku Béla, Gáspár Sándor, Pullai Árpád. Érdekesen jellemzi őket: „Komócsin számomra egyszerű képlet... ő átveszi a szovjet üzenetet: nincs más megoldás, ezt kell megcsinálni. Nem azért veszi át, mintha a magyar érdekeket figyelmen kívül hagyná ­ ez ostobaság ­, ő a magyar érdeket épp abban látja, hogy meg kell felelni a Szovjetuniónak."
„Biszku egy nagyon korlátozottan gondolkodó ember volt... az a benyomásom: ez az ember nem értette meg az 56-os eseményeket... Mondhatod, hogy a hatalom megigézte, igen ­ de én azért mégis keresem azt az induló munkásembert, mert azért mindig egy szűken vett munkáspolitika alapján nyilatkozik..."
Legtöbbet persze Kádárról ír, akivel a PB-ből történt kihagyása után (pedig KB-tag maradt) minden érdemi kapcsolata megszűnt. Kádár benne potenciális ellenzékit látott, mint ahogy a reform hívei közül is sokan azt vártuk, hogy ő és a többi félreállított reformpolitikus frontot nyit a végzetes új vonal ellen. Tévedtünk. Nyers Rezsőből ahhoz, hogy vezér legyen, egy hiányzott csak: a szándék. Nem voltak vezéri ambíciói. Ha hagyták dolgozni, dolgozott, ha félreállították, félreállt. Benne valahogy egyesült a szociáldemokrata pártfegyelem a másfajta kommunista pártfegyelemmel. Utolsó pozitív fellépése az volt, hogy többekkel tiltakozott, amikor a sarki rendőrből felemelkedett és e mentalitáshoz hű Korom Mihályt akarták megtenni Fock miniszterelnök utódjának. Lázár Györgyöt viszont elfogadta: „Lázárt mérsékelt aktivitású, egyúttal mérsékelt gondolkodású embernek ismertem... remélni lehet, nem fog belemenni végletes dolgokba."
A feltételezésről, hogy ő valamiféle ellenzék élére áll, némi öngúnnyal írja: „bizonyos fiatalok számára én rózsaszín reformer voltam, míg mások szemében vörös posztó". Félreállítása helyén, a Közgazdaság-tudományi Intézet igazgatói székében igyekezett segíteni a jó szakemberek munkáját és védeni azokat, akiket ellenzékiként üldöztek. Kádár bukása utáni szerepéről már csak röviden ír, pedig érdeklődéssel olvasnánk véleményét a rendszerváltás éveiről. A hiányjelek közül csak egyet: Horn Gyula öt éve megjelent kötetében (Azok a kilencvenes évek...) vagy nyolc oldalon át adja elő saját verzióját arról, hogyan választották meg Nyers utódjaként az MSZP elnökévé. Egyebek között őt Nyers és a jelölőbizottság elnöke (Ormos Mária) becsapták. Nagyon másképp emlékszem, de hát csak egy mezei küldött voltam azon a pártkongresszuson, nem láthattam a kulisszák mögé. Nyers Rezsőnek viszont tudni kell az igazságot. Szép dolog, ha valaki tartózkodik a személyeskedéstől, na de ha rá nem jellemző módszerekkel vádolják nyomtatásban, csak illene válaszolnia valamit. No persze, az a pártfegyelem...
Befejezésül csak megismételhetem, hogy Huszár Tibor elismerésre méltó szerepet vállalt, betetőzve azt, amit megkezdett Bibó-interjúkötetével és folytatott Kádár-életrajzával. Nem hallgathatom el viszont, hogy olvasás közben sokszor hiányoltam a kiadói szerkesztőt. Téves dátumok, eltévesztett keresztnevek és hasonlók ­ bosszantó pöttyök egy jelentős könyv oldalain.
 
 
 

Huszár Tibor: Beszélgetések Nyers Rezsővel. Budapest, 2004, Kossuth Kiadó. 452 oldal, 2800 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk