←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Győrffy Iván

Félműveltségi vetélkedő

A Magyar Televízió jó ütemérzékkel kihasznált egy hónapok óta nyilvánvaló ziccert: Vágó Istvánt az RTL Klubon parkolópályára siklatták a harmadik generációs Való Világ miatt. Egy szabad sáv a főműsoridő kezdetén üresen tátongott, és muszáj volt beletömni egy vetélkedőt. Amióta a Friderikusz produceri tevékenységével fémjelzett játékok, a fiatal korosztálynak szánt Repülj most! és a Vitray Tamás műsorvezetésével az idősebbeknek kínált Hoztam egy milliót! kiszenvedtek, a köztévé lemondani látszott a konkurenciaharcról. Most lázasan keresgélni kezdett a licencpiacon, minden bizonnyal könyékig turkált a friss és az erősen áporodott termékek között, és meg is találta a német SAT1 kereskedelmi csatorna Quizfire nevű játékát. Már csak egy belevaló műsorvezetőre volt szüksége. Ez a vártnál is nehezebb problémának mutatkozott: a Vágóval folytatott tárgyalások nyilvánosságra kerültek, a közpénzen kifizetendő többmilliós sztárgázsi lázba hozta a bulvárlapok közönségét, és vastag szégyenpírt terített az alkudozók arcára, pedig nem volt min szégyenkezni: ha tényleg bejön az üzlet, a reklámokból néhány perc alatt össze lehet szedni a szükséges összeget, és nyugodtan tudomásul lehet venni, hogy a minőségnek ­ amennyiben tényleg minőség ­ ára van. De nem elég nívósnak lenni, annak is kell látszani! Vágót RTL-es gazdái szorosabb szerződéses gúzsba fonták, aminek sajnos olyan kellemetlen következményei lettek, mint a Marsi Anikóval párban vezetett Az ország tesztje, amely már csak címében emlékeztet kvízműsorra, valójában egy Vágónak igen rosszul álló show. A közszolgálati televízió pedig úgy döntött, bőségesen megelégszik a látszattal is. Szerencsi, fel! ­ mormolta magában, és a sok-sok méretes kosár után, amiket az új műsor kapcsán kapott (hírek szerint legalább fél tucat jelölt mondott nemet a licenc nyújtotta díszes ketrecre és az MTV közismert fizetési fegyelmére), végül megállapodott Rózsa Györggyel.
Bár ne tette volna! De megtette. Úgy látszik, műsorvezetőkre is már csak az archívumból telik, igaz, ez áll Dévényi Tibor „nagy visszatérésére", a Tibi bácsi elintézi gyerekriogató napközijébe, és áll az új zakóba bújtatott Rózsa Györgyre is. Azt gondolhatták, az új idők szavának inkább a kápóstílus felel meg, mintsem a negédes szirupmosoly, ezért vették A leggyengébb láncszem ostorcsattogtató és a Nyom nélkül vérfagylaló Máté Krisztináját, feltuningolták a Legyen Ön is milliomos! finoman tudálékos, olykor idegesítően kekeckedő Vágó Istvánjával, és mindezt megpróbálták beleerőltetni Rózsa évtizedeken keresztül csiszolt sajátos játékvezetői modorába. De attól, hogy valaki ­ ha kell, ha nem ­ összevonja a szemöldökét, még nem lesz Rózsa Sándor, és attól, hogy erőlködve olvassa fel a képernyőről a saját maga által írott kérdéseket (!), még nem lesz hiteles műsorvezető. És attól sem lesz egy műsorból műveltségi vetélkedő, ha a moderátor mákszemnyivel sem tud többet a tőszavas válasznál, sőt oda nem illő megjegyzéseivel komoly IQ-pusztítást visz végbe a stúdióban és a tévénézők körében is.
A Quizfire egyébként az ostoba, átláthatatlan és élvezhetetlen játékmenet tömkelegét nyújtja, ebben pedig egy másik feledésre érdemes elődöt idéz: a Kell egy csapat! című vetélkedőt, amelyben az egykori profi ökölvívó Kovács István minősítette vissza magát rövid úton amatőr tévéssé. Azzal ellentétben a Quizfire magyar változatában nem csapatok, majd azokból kiváló szólójátékosok versengenek egymással, hanem egyénileg mérik össze erejüket a jelentkezők, és egymás után négy fordulóban gyűjtenek vagy veszítenek „életeket". Elsőként megadott kérdésekre kell nyolc-nyolc másodperc alatt megfelelnie a karosszékekbe szögezett öt játékosnak, és egymásnak dobálhatják a kérdéseket. A megszerzett életeknek megfelelően a második körbe jutva válaszlehetőségeket is felkínálnak nekik. Majd a továbbkerülők villámkérdésekre felelhetnek, ha elég gyorsak (a csapkodható fénygombák után a Quizfire végre kifejlesztette a Star Wars mozisorozatban már évtizedekkel ezelőtt megismert, fekve nyomható hiperhajtómű-kart), végül a döntőben a két megmaradt játékos három életet kaphat, ha megfelel Rózsa György félműveltséggel szemben támasztott elvárásainak. A fődíj igen csekély a hasonló zsánerű nyeremények között (250 ezer forint, szemben a TV2 Áll az alku! című produkciójának 50 milliós aktatáskájával), de nagylelkűen megfejelték egy somogyaszalói hotelhétvégével, és hát az sem mindegy, hogy az ember Gundel Takács Gábor vagy Rózsa György markos tenyerébe belecsapva részesülhet-e az országos hírnévben, mielőtt képzeletben rágombostűzik a „bajnok" címet, és büszkén, boldogan átmasírozik a következő adásba.
Külön misét ér meg a háttér, a díszlet. Mint a műsor alcímében is foglaltatik, tűz és víz ­ két kibékíthetetlen őselem ­ csap össze szimbolikusan, és ezt a kék-vörös pezsgő és lobogó árnyalatai is jelzik a high-technek kinevezett, valójában szidolozott roncstelepnek kinéző beltéri bútorzat hátterében. Sőt a válaszra szánt idő fogyatkozásával egyidejűleg növekvő víztömeg önti el a játékosok mellkasát az eléjük vetített feliraton, az egyes fordulókat pedig arcukon átcsapó, majd kígyóként összetekeredő digitális lángcsóvák választják el egymástól. A fénytechnika szintén a vörös villanásokra és a kék-fehér reflektorokra esküszik, a játékosok talpa alatt, az ülések kar- és fejrészében mindenütt tobzódnak az izzók és ívlámpák.
A Quizfire nemcsak ostoba, hanem ördögi műsor is. A vörös fények, az alvilági hangulat, a krampusznak öltöztetett műsorvezető mellett ennek legfőbb ismérve a stúdión belüli anyagmozgatás. A játékosok a bemutatáskor egyenként emelkednek ki a padlószint alól fémszínű üléseikkel, majd helyes válaszok esetén egyre följebb és följebb emelkedhetnek, ám ha búcsúzni kényszerülnek, ismét eltűnnek a föld alatt. Ehhez párosul a műsorvezető perverz mosolya is, amellyel a rövid, pattogós elköszönés után egy nagy piros gombra nehezedve elküldi őket a búsba. Ez a játékmenet egyébként nemcsak kivitelezésében, de szellemében is erősen plagizálja az Arnold Schwarzenegger osztrák­amerikai akcióhős és kormányzó főszereplésével készült örökbecsű alkotást, az 1987-es keltezésű A menekülő embert. Ebben a démoni műsorvezető show-elemekkel tarkított bájcsevej után leküldte a bűnözőkből verbuvált, fém karosszékbe kötözött versenyzőket a mélybe, hogy egy hosszú csőhálózaton keresztül New York altestébe jussanak, és ott gladiátorként mérkőzzenek meg a rájuk vadászó mániákus gyilkosokkal. A filmbeli adásokat ­ amelyeket a nézettség érdekében gondosan manipuláltak ­ óriási kivetítőkön keresztül nyomorgó tömegek nézték az amerikai megapolisz elképzelt, háborútól, szenvedéstől és médiaterrortól sújtott jövőjében. Merem remélni, nem ez az az ideálkép, amelyet a licenctulajdonosok adaptálni óhajtottak a film egyes stíluselemeinek lekoppintásával, vagy amelyet a közszolgálati televízió ősmagyar talajba kíván ültetni.
Hiszen Rózsa György minden erőlködése ellenére sem démoni; egész egyszerűen nem lehet komolyan venni. De ugyanígy nevetséges a „műveltségi vetélkedő" titulus is, hiszen műveltségről, de még tájékozottságról is csak nagy ritkán lehet tanúbizonyságot tenni, inkább a divatos bulvártémákban való jártasság, a megfelelő médiafogyasztás a fokmérő. Amikor a játékosokat a pokolra küldik, és a műsorvezető arcára tekintünk, A menekülő ember showmanja után rögtön egy falusi vurstli műszakvezetőjére asszociálunk. Amikor megfedd egy leányzót, hogy Erőss Zsolt hegymászóról illett volna hallania, de ne csak azért jegyezze meg a nevét, mert jóképű fiatalember ­ ijedség helyett inkább megdöbbenünk. Amikor Az álmok álmodója szerzőjének irodalomtörténeti jelentőségéről ejt el önmagát is zavarba ejtő félmondatot ­ aggódni kezdünk. Amikor egy perccel később már nem emlékszik, hogy az előző kérdésre adott válasznak mi volt a betűjele ­ mosolyra fakadunk. Amikor Sámson bibliai története kapcsán Tintoretto festészetét emlegeti ­ nevetni kezdünk, hiszen nyugodtan leplezhetné tudatlanságát (Rubens, Rembrandt vagy Jacopo da Ponte összekeverését Tintorettóval), ő mégis napvilágra hozza. Amikor a legjobb és kifejezetten művelt játékost buta sztárkérdéssel próbálja hibába kergetni, majd segítség helyett rossz választ kínál fel neki ­ szívjuk a fogunkat. Amikor pedig a Sacher-torta receptjéről folytat eszmecserét egyik ártatlan áldozatával, jóval hosszabban időzve el a témán, mint Asbóth János vagy Nagy László művészetén, és közben kijelenti, hogy „akkora nyálakat nyel, hogy csak na" ­ fogjuk a fejünket. Amikor megkérdezi, hogy merre mutat (!) a mohamedán imafülke ­ befogjuk a fülünket. Amikor kijelenti, hogy a Normafa nevének eredetére vonatkozó szabatos, avatott játékosi felelettől ő menten elájul (hiszen láttuk: végig zavartan kutatta a számítógép monitorját bővebb információk után, de hiába) ­ mi is erősen elsápadunk. Amikor Eric Clapton becenevének keletkezéséről adott választ elfogadja, majd ő egy másik verziót ad elő, bár egyik sem felel meg a valóságnak ­ elgondolkodunk, hogy miért tesz fel olyan kérdéseket, amelyekre maga sem tudja a feleletet. Amikor két forduló között elnézést kér egy „gépelési hiba" miatt, amelynek következtében az előző adásban tökéletesen eltévesztették II. Rákóczi Ferenc születési dátumát ­ hitetlenkedve nyúlunk a távirányítóért. És amikor az adás végén a nyertessel és a felpaprikázott közönséggel együtt kórusban szavalja a képünkbe, hogy „tűz, víz, kvíz" ­ az egykori Zsákbamacska című vetélkedőre emlékezünk. Ebben Rózsa fekete drótmacskákkal dobálta a közönséget, majd a műsor végén szintén kórusban szavalták a gagyi szlogent: „ha kedd, ha szerda ­ Zsákbamacska"!
A szörnyű időutazástól sokkos állapotban várjuk a Híradót, a Kék fényt és a nyomukban nyargaló miniszterelnöki Dolgozószobát, hogy kicsit visszazökkenjünk az ízes-zamatos magyar hétköznapokba (nem is beszélve a késő esti Provokátorról, amelyik mintha egy másik ­ a nézőket és a valóságot nagyobb tiszteletben tartó ­ bolygón készült volna). A Quizfire ugyanis ­ a téridő-görbületre és más fizikai törvényszerűségekre fittyet hányva ­ egyszerre mártja meg a nézőket a múltban (Rózsa György feledhetetlen munkásságában és a feledés homályába merült vetélkedőkben) meg a jövőben (abban az alternatívában, amelyikben az emberek műveltségük maradékáról is lemondanak a fogyasztás kedvéért). Integessünk neki, de egyik irányba se kövessük túl meszsze.
 
 

Quizfire ­ Tűz, víz, kvíz!, 2004. június 7., hétfő, MTV 19.00. Műsorvezető Rózsa György; kérdések Rózsa György; adásszerkesztő Péter Edit, Hídvégi Igor; computer editor Balogh Szilvia, Stefan Goemans; vágó Tonyek Antal; műszaki vezető Rumbold István; fővilágosító Hídvégi Sándor; fénytechnika Vona Ferenc; díszlet Blahó András, Mészáros Péter; vezető operatőr Schwindl Endre; gyártásvezető Lakatos József; rendező Varga Zs. Csaba; producer Csortos Szabó Sándor.
 
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk