←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Fáy Miklós

Vissza az úton

Otthoni lemezturkával kezdődött. Hogy miért kell néha átböngészni a régi lemezeket, nem tudom megmondani. Talán mert megjavult az erősítő, és újra ki akartam próbálni, jó-e még a régi lemezjátszó. De hogy miért kell ezért a Carl Philipp Emanuel Bach-lemezek között böngészni, arra most tényleg nehezen tudnék magyarázatot adni. Hacsak azért nem, mert ilyen lemezeket ma már nem nagyon adnak ki. Carl Philipp Emanuel is veszített kicsit sosem volt népszerűségéből, a lemezkiadók is óvatosabbak, ha lehet, inkább nem jelentetnek meg semmit, de különösen nem olyan szerzőt, akinek még a nevét sem lehet két másodpercen belül kimondani. C. P. E. ha valamennyire tartja még magát, annak az az oka, hogy mégis jól hangzik a családneve, mégis Johann Sebastian fia, és van a világban egy csomó fúvós szólista, akiknek föl kell lépni zenekar előtt. Ekkor jön C. P. E., a fuvolisták és oboisták megmentője.
Mi is a baj vele? Biztosan nem az, hogy „átmeneti figura", akinek az volt a zenetörténeti hivatása, hogy megteremtse az átmenetet a barokk és a klasszika között. Egy ilyen állítás önmagában is egyre újabb kérdéseket vet föl. A zeneszerző teremti vajon a stílust, vagy a stílus a zeneszerzőt? C. P. E volt az átmeneti ember, vagy a kor, amelyben dolgozott? Neki nem volt elegendő tehetsége ahhoz, hogy átütő erejű muzsikát írjon, vagy ő volt a peches összekötő Johann Sebastian és Wolfgang Amadeus között? Mert tényleg csak tízévnyi különbségekről van szó. Amikor a nagy Bach meghal, második, életben maradt fia már harminchat éves. Mikor C. P. E. meghal, Mozartnak már csak három éve van hátra az életből. Ugyanazok a hatások érik őket, ugyanazokkal az emberekkel találkoznak, C. P. E. is ír annak a van Swieten bárónak, aki Mozartot megismertette Bach és Händel művészetével, és aki Haydn életét keserítette, amikor rávette két öregkori oratóriuma megírására. Mozart mégis közismert név, Carl Philipp Emanuel Bachot pedig föl kellett fedezni, és ez a fölfedezés is csak azzal jár, hogy maga a név nem ismeretlen azok számára, akiket érdekel a zene. De ha a Zeneakadémiáról kijövő közönségből kéne valakit találni, aki rögtön el tudna dúdolni egy Carl Philipp Emanuel Bach által írt dallamot, akkor elég sokáig tartana a keresgélés.
És nem az a baj, hogy C. P. E átmeneti figura, mert talán ez a legnagyobb erénye. Visszafelé gondolkodva: egyesíti a klasszika és a barokk erényeit, a jól átlátható, érzékelhető és megszeretett szonátaformát a concerto szóló és zenekari részleteinek változatosságával, játékosságával vagy a lassú tételek méltóságteljességével. Ebből a keveredésből nagyon sok kijöhetett volna, akár az is, hogy C. P. E. a nagy beteljesedés, a forma érzelmektől feszegetett változata, lehetett volna az egy generációval korábbi Beethoven ­ ehelyett egy ismerős nevű zeneszerző, akiről senki nem tudja, hogy voltaképpen mit is írt.
A magyarázat ott lehet, hogy a zenei közismertség alapja a dallam. Van, amikor ez jó, van, amikor rossz. Wagner mégis a Lohengrin Nászmenetétől híres a nagyközönség körében, Verdi Az aszszony ingatagtól, pedig egyik részlet sem kifejezetten fő mű. De a dallam különbözteti meg legélesebben Mozartot C. P. E. Bachtól. Az a téma, amit Mozart bármelyik művének alapjául választ, már első megjelenésekor mindig hatásosabb, élesebb, maradandóbb és jelentékenyebb, mint ami C. P. E. eszébe jut. És ha nem valami jelentős téma, valami igazán fontos jelenség változásait, kidolgozását, fejlődését hallgatjuk, akkor a szerző már nem visz bennünket magával. Egyedül járja az utat, és mi, részvétlenül, azt mondjuk róla: kismester. Mert mester, nem is kérdés. De kit érdekel?
Bocsánat, ha összevissza beszélek. Igazából csak azt akartam elmesélni, hogy turkáltam a lemezek között, és szinte véletlenül vettem ki egy kék színű borítót, azon az alapon, hogy szegény, mióta szorong itt a többiek között, és én még meg sem hallgattam. Amikor kiszedtem a papírból, és láttam, hogy azért a fekete korong poros, egyértelmű volt, hogy dehogynem hallgattam. Csak régen volt, és sajnos elfelejtettem. Ez C. P. E. sorsa. A lemez borítója egyébként is megtévesztő, két oboa van rajta a Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményéből, régi hangszerek, és ez azt a benyomást kelti, mintha a lemezen is korabeli oboákat fújnának, pedig dehogy. A Liszt Ferenc Kamarazenekar játszik, Pongrácz Péter oboázik, mindannyian modern instrumentumon muzsikálnak.
Még valami furcsaság: a borítón művészeti vezetőként föltüntették Sándor Frigyest, pedig ő a lemez megjelenésekor már egy éve halott volt. Hogy részt vett-e vajon az előkészítő munkákban, vagy a zenekar ragaszkodott ekkor még a mesteréhez, nem lehet tudni. Nyilván nem is ez a fontos, hanem ami a lemezen szól.
Elég sokat nyekergettem mostanában a lemezt, úgyhogy sikerült három állapoton is átesnem vele. Az első a tiltakozás, gyors elutasítás. Csúnya a hang maga. Egyrészt az oboáé, ami éles, agreszszív, és valahogy kíméletlenül nazális, másrészt a zenekaré, ami egy kicsit fésületlen, szétcsúszó. Mikor a B-dúr verseny kadenciáját elérjük, már nagyon közel van az ember ahhoz, hogy levegye a tűt. Maga a kadencia, a művet közreadó Máriássy István munkája stílustalan, értelmetlen hangszerfitogtatás, de még annak is valahogy esetlen. Az ember egy polccal följebb helyezi C. P. E.-t: azért mégsem egy Máriássy. Mintha egy varánuszgyíkot fojtogatna a szólista, Pongrácz Péter, ami ellen szegény védett állat oboahangon próbál tiltakozni. A második tétel bánata annyira színpadias, hogy az ember szíve szerint belefeküdne a sírba, legyen miért bánkódni ilyen zajjal. A Liszt Ferenc Kamarazenekar kísérete kifejezetten romantikus, nagy nekibuzdulásokkal, érzelmi kitörésekkel. Régen volt 1980, amikor ilyen lemezekkel meg lehetett jelenni a nemzetközi piacon.
Valami mégis lehetett a felvételen, mert nem vettem le a lemezjátszóról. És ha már ott maradt, újrahallgattam, és ha már újrahallgattam, kicsit talán jobban meg is értettem. Az például egyértelmű, hogy Pongrácz Péter jól játszik a hangszeren. Ha mégis csúnya a hangzás, talán nem ő a hibás, hanem a zenei rendező vagy a hangmérnök. Ha pedig a hangmérnök hibázott, miért kellene feltételezni, hogy csak a szólista esetében? Tulajdonképpen megtörténhet, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar sem így szólna koncertteremben. Hogy rosszul helyezik el a mikrofonokat, túlságosan szétszedik a hangszercsoportokat, nem a teremben megszólaló zene képét rögzítik, hanem a hangszercsoportokat, rosszabb esetben azon belül is a hangszereket, amelyek szükségszerűen nem játszanak ezredmásodpercre együtt, de egy koncertteremben ez azért kiegyenlítődik, és az egészből létrejön az az édes, lágy Liszt Ferenc Kamarazenekar-féle hangzás, amin elég sokan nevelkedtünk. Rosszabb esetben egy ilyen lemezt hallgatva meg azt mondjuk: miért nem próbáltak még két napot? Az mindenképpen elgondolkodtató, hogy a zenekar jobban szól a két-három évvel korábbi Maurice André-lemezen. Lehet, természetesen, hogy a nagy trombitás volt olyan őrületes hatással a tagokra, hogy rögtön szárnyalni kezdtek, de valahogy meggyőzőbb, ha arra gondolok, hogy a francia Erato lemezcég szakemberei egyszerűen jobban tudták, hogyan kell egy kis zenekart úgy mikrofonozni, hogy mindenki jól járjon.
A második-harmadik-ötödik meghallgatás azért egyéb eredményekkel is jár. A technikától függetlenül az ember ráismer a régi kedvenceire. Hogy a mélyvonósok puhán szólnak, de valahogy mégis határozottak, minden demonstráció nélkül megteremtik azt az alapot, amin áll a zene, és hogy a bal hangszórókból a hegedűk megmutatják azt, hogy mitől is lett olyan ismert ez a társaság. Nem a hihetetlen virtuozitástól, nem az eszelős csillogástól, hanem ettől a szépségbe belefeledkezéstől, rugalmasságtól, higgadt természetességtől. Meg hogy minden meg van mentve. Az Esz-dúr oboaverseny utolsó tételében rossznak érezni a tempót, egy gondolattal lassúbb az érdekesnél. Persze lehet, hogy mindennek az oka megint az alapanyag: a téma nem éppen jelentékeny, és ha nincs egy kis húzása, akkor így leáll, szétesik, összeomlik. De van a tétel felé egy kis csembalóvarázs, amitől hirtelen fölfigyel az ember: hogyan is volt ez? Vagy ahogy véget ér a zene, azt érezni, hogy hiába volt eddig hosszú a tétel, az utolsó három hangra elszomorodik az ember. Vannak értékei a lemeznek.
Míg el nem érünk a tizedik meghallgatásig. Mert ekkor olyan mértékben telítődik az ember, hogy már nem tudja, mivel is van baja: a lagymatag tempóval, az oboahanggal, az összes magyar hangmérnökkel, aki a Hungaroton aranykorában húzta az igát, vagy csak Carl Philipp Emanuel Bachhal, de elég. Visszacsomagolja a lemezt, és nem biztos benne, hogy huszonnégy éven belül újra előveszi.
 
 

C. P. E. Bach: Oboaversenyek ­ Pongrácz Péter; Liszt Ferenc Kamarazenekar, hangversenymester Rolla János.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk