←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Barna Imre

Jéghideg

Talán van, aki emlékszik még rá ­ gondolom, harminc perc áramszünet után a sötét villamoson ­, hogy 2001. szeptember 11-ével mintha nemcsak az amerikai sebezhetetlenség ábrándjának, hanem az amerikai típusú katasztrófafilmnek is befellegzett volna. A második WTC-felhőkarcolóba vágódó repülőgép, a füstölve lángoló, majd összeroskadó ikertornyok képe hamar egy világtörténelmi korszakhatár rémisztő emblémájává vált, és ismerünk néhány képet az égő tornyokból végső kétségbeesésükben tucatjával a halálba ugráló emberekről is. De tudomásul vettük, hogy a részletekből és a teleobjektív-lencséken át is hangyaszerűen parányinak látszó áldozatokból nem illendő és tilos is többet látnunk. Hogy Manhattan nem Ruanda vagy Libéria, nem Srebrenica vagy Szarajevó, hanem a világ közepe. Egyúttal remélhettük, hogy nemcsak a szeptember 11-én történteket szimuláló játékszoftvert vonják majd ki az illetékesek a legális forgalomból, hanem hogy most Hollywood is belátja majd: az életünk törékenysége nem mese, amiből felocsúdva a film végén bettelheimi megkönnyebbüléssel konstatálhatjuk, hogy valójában minden a lehető legnagyobb rendben van (a Föld igazából nem lett a majmoké vagy a Godzilla-fiókáké, az óriás aszteroidák pedig Bruce Willis közreműködése nélkül is elkerülik), hanem realitás, amire az esztétikai képzeletnek sem árt komolyan rácsodálkoznia.
Aztán tévedtünk ­ állapítom meg, és kényelmesen fölteszem a lábam a szemközti ülésre, holnap leadás van, meg kéne írnom a -ról, -rőlt, Az örökség című filmről írnék, még el se kezdtem, még sincs miért sietni, a pályatestre tövestül kicsavarodott óriás gesztenyefa zuhant, úgy szakad az eső, mint a Holnaputánban, özönvíz hömpölyög odakint, az égzengésbe mentő- és tűzoltószirénák vijjogása vegyül ­: ilyesfajta belátás nem következett be, mert Afganisztán és Irak következett, meg annyi, hogy az újabb katasztrófafilmek Manhattan-sziluettjéből már hiányzanak az ikertornyok. Amúgy mintha mi sem történt volna: a vész, ugye, mindig kívülről jön, és mindig globális, Manhattan csak pars pro toto, aki legyőzi, a jó amerikai, az az egész emberiséget, sőt a glóbuszt menti meg. Amellyel valójában persze semmi probléma stb. A Holnapután című új Emmerich-produkció egyébként két helyen is kilógni látszik ebből a sémából: egyrészt ott, hogy a hirtelen ránk szakadó új jégkorszakról nem valami külső erő, hanem maga az emberiség tehet, élén a Dick Cheney-re hasonlító USA-alelnökkel, másrészt ott, hogy a film főhőse a sztori szerint ha akarna, sem érhetne el többet, mint hogy kicsivel hamarabb veszi rá vonakodó elnökét az északi államok evakuáltatására; és a megható befejezés, amelyben a hős, a jégbe fagyott New Yorkig ezer veszélyen át csak azért is elvergődve, végre két erős apai karjába zárhatja a fiát, korántsem eléggé megnyugtató. Nem, nincs minden rendben, és van teendő: vigyázzunk má' azzal a szén-dioxid-kibocsátással. A Holnapután bemutatóját több helyen zöldtüntetések kísérték, és valami klímaszakértő-tanácskozás tudósainak is levetítették, akik állítólag fetrengtek ugyan a röhögéstől, de nem lehet vitatni, hogy az alkotók ezúttal azért mintha mégiscsak elvártak volna valamit, valami minimális felismerés- és belátásfélét a nézőtől.
Csak hát az igazi hideg persze sohasem kívülről jön. Az eszkimók a megmondhatói, akik valaha sokkal boldogabbak lehettek a jégkunyhóikban, mint manapság, amikor agyonfűtött internetkocsmákban vedelik halálra magukat. Vagy Móra Ferenc didergő királya, akit megvált, vagy Andersen Hókirálynője, akit legyőz a szeretet...
Andersen is dán, meg Per Fly is, aki Az örökséget rendezte, és szintén a hidegről beszél. -ról, -rőlt kéne írnom, de még mindig nem írok, mert áll a villamos, odakint tornádó dühöng, lehetetlen kiszállni. Az egyik utas besokall, éles hangon kérdőre vonja a villamosvezetőt, egy nő csitítaná, az éles hangúnak több se kell, maga meg mit szól bele, vele ordít most már.
Az örökség tavaly a legnézettebb film volt Dániában, félmilliónyian látták, a lakosság egytizede, pedig nincs benne katasztrófa, csak hideg.
Rég láttam hidegebb arcot, mint a főszereplő Christoffert alakító Ulrich Thomsenét. A színész arca már a film legelején olyan fagyot áraszt, hogy szinte nem is hihető az előtörténet, amely szerint Christoffer a családi acélművek elől Stockholmba szökött, hogy ott a gyáriparosi lét helyett bohém vendéglősként élje világát csinos színésznőfelesége oldalán. Aztán egy furcsán váratlan látogatás után öngyilkos lesz az apja, Christoffer pedig mégiscsak átveszi a csődközelbe jutott gyár irányítását. Amikor a házastársi szerelem és a zsarnoki természetű anyja ­ eme sajátosan északi „keresztanya" ­ által képviselt klánérdek között választania kell, gondolkodás nélkül ez utóbbit választja. Együtt mindazzal, amivel a dolog jár: kétszáz munkás kirúgásával, a sógora megalázásával és tönkretételével, legfőbb támaszának, a piszkos munkát és a céget megmentő fúziót levezénylő gazdasági igazgatónak az idő előtti nyugdíjazásával. A felesége egy-két évig jó képet vág a dologhoz, aztán egyszerre csak nem bírja tovább, és újszülött kisfiukkal visszamegy Stockholmba Shakespeare-t játszani, és bár mintha hajlana az újrakezdésre, amikor Christoffer egyszer (a kerettörténetben) meglátogatja, Christoffer megint, és most már nyilván végérvényesen, megfutamodik.
Per Fly dán, de nem Dogma-filmes ­ fűzném a szót, ha nem egy vihar ostromolta sötét villamoson ülnék. Mímeli ugyan az izgő-mozgó kézikamerás közeliket, de csak mímeli; valójában messziről fényképeztet, szemlélete a külső szemlélőé. Jelenetei hátterében szomorúan komoly zene szól, kíváncsisága mögött nem lazaság van, hanem elmélyült terepmunka. Az örökség egy társadalmi trilógia második darabja. Az első, mely A pad címet viselte, a legszegényebbek, a mostani meg a leggazdagabbak világába helyezi a maga történetét. Sok a furcsa és önmagában is elgondolkodtató részlet: a Svédországhoz képest délies nyüzsgésű Dánia Christoffer számára a rideg kötelesség, a hűvös és fegyelmezett Stockholm viszont a már-már mediterrán kötetlenség, a szabadság helyszíne. Szólni ugyanakkor mégsem a terepről, nem erről vagy arról a részvilágról szólnak ezek a történetek, hanem a beléjük szorult és kitörni nem tudó, de talán nem is eléggé akaró emberek viselkedéséről. A rájuk irányuló nagyon is részvétteli figyelem Az örökségben afféle fordított hatású melodrámát eredményez, melyben az érzelmeket jéggé dermeszti a puszta érdek. Ebből a hidegből pedig nincs menekvés, hacsak az alkoholba, az összeomlásba, a testi-lelki szétesésbe nem. A film egyik kivételesen drámai jelenetsorában ez a végkifejlet is megpedződik, hogy azután ­ akárcsak a boldog szerelem, a házasság, a normális emberi kapcsolatok lehetősége ­ végleg lekerüljön a napirendről. Katasztrófa nincs, de győz a hideg.
...Tenné ki a pontot elemzése végén a recenzens.
Ekkor koppan valami a villamosablak üvegén.
Jég.
 
 

Az örökség (Arven). Színes dán­svéd filmdráma, 115 perces, 2003. Rendezte és írta Per Fly. Kép Harald Gunnar Paalgard. Zene Halfdan E. Vágó Morten Giese. Szereplők Ulrich Thomsen (Christoffer), Lisa Werlinder (Maria), Lars Brygmann (Ulrik), Ghita Norby (Annelise), Karina Skands (Benedikte), Diana Axelsen (Annika), Gille Charrier (Patrice). Forgalmazza a Budapest Film.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk