←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Almási Miklós

Dr. Kafka elintézi

„Jó napot kívánok."
„Tessék!"
„Jöttem felelni."
„Azt nem lehet!"
„Úgy értem, megfelelni."
„Azt lehet, itt a lista, tessék kipipálni, ami teljesítésre került, ha háromnál több üres kocka marad a végén, a viszontlátásra."
„Köszönöm, leülhetek?"
„Nem állva kell megfelelni, hisz az olyan, mintha felesküdne."
„Jó, de nekem a golyóstollam, az nem ír felfelé ­"
 
*
 
Bocs, ez csak olyan kafkai rémálom. Nem is folytatom, de apropója Lengyel László új könyvének központi fogalma: a „megfelelési paradoxonok" sora. Amiben az a cső, hogy ha teljesíted, belső konfliktusaid lesznek, ha nem teljesíted, „külsőkkel" szembesülsz, vagyis rossz fiú leszel, lepontoznak ­ és pl. nincs elismerés, tehát nincs kölcsön, támogatás stb. Mi tehát ez a „megfelelési követelmény"? Arról van szó, hogy már az első, majd a második világháború, aztán a kommunizmus összeomlása után mindig volt valaminő norma, amit a nyugati hatalmak felállítottak, s amit a legyőzötteknek vagy rendszerváltóknak teljesíteniük kellett, ha tagjai akartak lenni a fejlett világ, Európa, ill. most a globális rendszer klubjának. Sok pontja van, s voltaképp a modernizálásról szól, de a politikában pl. kizárja a szélsőségeket (ezért nem lehetett Olaszországban KP-, ill. fasiszta kormányalakulat, ezért nyaggatta Európa az osztrákokat Haider elküldése ügyében, ezért vannak bizonyos kötelező előírások a költségvetési hiányt, inflációt stb. illetően). Aki nem teljesít, azt nem veszik be, tehát kívül marad. Aki felmondja a vállalt kötelmeket (pl. felmondja az adósságtörlesztést), az nem teljesítő lesz, és jó időre kiírja magát a civilizált országok közül. Kemény akadály, vettük, vesszük.
Erről mondja Lengyel, hogy a megfelelési követelménynek való megfelelés állandó ellentmondások szülője. Ilyen mindjárt az első ­ a legkeményebb ­, a teljesítési vagy sérelmi politika. „A kelet-közép-európai államokban állandóan ütközik a teljesítési politika, a globalizációs alkalmazkodás a sérelmi politikával, a nemzet- és államépítéssel... A kényszeres teljesítési politika éppúgy választói elégedetlenséget válthat ki, mint az európai csatlakozást, a piacgazdaságokba való beilleszkedést akadályozó nemzetpolitika." Háát, mit mondjak, nem irigylem magunkat.
Szűk az az ösvény, ahol nem kapunk pofont. Most még inkább az. Ugyanis addig egyszerűbb volt a helyzet, amíg állt az atlanti egység, az iraki háború azonban USA­Európa vitát hozott, na most légy okos: kinek kell megfelelni? Amerikának (biztonságpolitika, NATO-elvárás) vagy Európának (Németország mint legfőbb gazdasági partner)? A kettő egyeztetése légtornászi mutatványt kíván.
Ilyen paradox (mondanám: abszurd) helyzetekből azonban van még egypár. Itt van mindjárt a gazdasági paradoxon: tessék gyorsan demokráciát csinálni, és egyben átállni piacgazdaságra. Csakhogy a forráshiányos, elmaradt országoknak ez önerőből csak nehezen vagy sehogy sem sikerül. Magyarországnak sikerült (óriási áldozatok árán), a balkán országoknak nem. Lengyel modellpéldaként Németországot említi, ahol az amerikai megszállók Ludwig Erharddal, a Wirtschaftswunder működtetőjével állapodtak meg, és felügyelték az átmenetet. Sőt a Marshall-terv révén hatalmas öszszegeket pumpáltak bele az átmenetbe, nehogy még egyszer előálljon egy Versailles utáni helyzet. „Ekkor még tudták, hogy anyagi alapokat kell adni a demokráciáknak, mert ha magukra hagyják őket, szinte biztos, hogy pokolra kerülnek." A rendszerváltás éveiben ­ Marshall-terv híján ­ ez már másképp működött: ahová a transznacionális tőke bejött, ott volt valami támpont, ahová nem, ott csőd lett (vagy háború).
Ám itt még nincs vége a dolognak. Lengyel általában hajlamos ugyan a rémvíziókra, de most egy valós (jövő, mondanám: rémes) problémába botlik: az illiberális demokrácia jelenségébe. Ami annyit jelent ­ Fared Zakaria híres könyvének (The Future of Freedom, Illiberal Democracy at Home and Abroad) továbbgondolásából ­, hogy a fejlődőknél a demokrácia teljességéből valami csökevény marad. Ez csökevény: a négyéventi szavazás, azon belül viszont a hatalomra került pártok, kormányok azt csinálnak, amit akarnak: reformdiktatúrát vagy retródiktatúrát, Bokrost vagy Horthyt, a jónépnek nincs beleszólása, a demokráciára jellemző képviseleti rendszer és civilszervezetek, ellenzék­kormány partnerviszony felszámolva ­ Lengyel fogalomhasználatával: demokratúra van. Nem mindig, nem minden pártnál. (Volt ilyen négy évünk, gondolom sejted, mire céloz a könyv.) De az illiberális demokrácia ­ a kelet-közép-európai rendszerek szervi betegsége, a fejletlenség, forráshiány, érdekcsoportok magánalkujára épülő hálózati rend stb. ­ ezt szüli. Mindegy, erről már esett szó, fontosabb Lengyel prognózisa: az illiberális képződmény mögött a rendszerváltó pártok ­ a parlamentbe jutottak, etablírozottak ­ válsága áll. És ebből a válságból egy kiút adódik ­ az ilyen-olyan populizmus. Ezeket megvenni nyugdíjjal, azokat jövőképpel, másokat béremeléssel ­ a jónépet pedig jelszavakkal. Nem megy, persze, csak egy darabig működik, aztán csak-csak benyújtják a számlát ­ jön a depresszió, kamatlábemelés, IMF, választók „büntető szavazása" stb. A jobb- és baloldali populizmus mégis kurrens cikk a politikai étlapon, mert manapság mindenki csak mában gondolkozik. Távlatosan ­ hogy mi lesz három-öt év múlva ­, azon tanakodjon az, aki megéri, aki majd akkor hatalmon lesz.
Nem jó, mondja Lengyel, mert „a következmény a jövő anyagi és szellemi erőinek felélése". De hozzátesz egy gondolatot, ami az e témában uralgó paradoxont jelzi: „a jobb- és baloldali demokratúrák nemcsak azért jönnek létre, mert a társadalom politikai hagyományai nem demokratikusak, hanem azért is, mert nehéz vagy egyenesen lehetetlen összeegyeztetni a demokratikus többségi elvet a piaci integráció kisebbségeket kedvezményező gyakorlatával". Hoppá, mondanám. A szöveg mögött az a gondolat lappang, hogy a kapitalizmusban a piac és demokrácia nem olyan ikertestvérek, mint ahogy tanultuk (meg hittük), hanem épphogy egymást nyírják. Ami demokráciakritikaként elég súlyos mondat ­ de végre ide is eljutottunk. Jé, a kapitalizmus-opció nem fenékig tejfel. Már úgy értem, politikai struktúrameghatározó szempontból sem az. Globális variánsa még kevéssé. (Ami ma már közhely ­ a transznacionális játékosok, hálózatok, központok uralkodnak, a többi meg kegyes szlogen, eltévesztett házszám. Koros haver meséli, hogy próbáltak újítani a cégben, mondták a külföldi központnak, hogy mit kéne a helyi piachoz módosítani. Jött a válasz a központból: marad minden, ahogy mondtuk. Koros haver: ez majdnem olyan, mint mikor a szovjet tanácsadó azt mondta, hogy nyet...)
Na, most ide jelentkezünk, ennek akarunk megfelelni (mert csak ide lehet, és egyben ide kell: nincs más!), az elbírálás közben szorongunk-toporgunk, aztán mikor felvesznek, morgunk. Gyarmati mentalitás.
Lengyel lendületbe jön, és az apokaliptikus (realista?) vízió a könyv vége felé kiterebélyesedik. Persze a kultúrában. Tudtuk pár éve már: az értelmiség egymásnak írhat, ha ír, mert nincs hová-kinek: a fontosabb (tartalmasabb) lapok vegetálnak (elhalnak). Rosszabb, hogy senki se sír utánuk. Mondom, ami már közhely. De csak azért mondom, mert Lengyel számára ez csak ugródeszka: ebben a fejezetben mond el alapvető dolgokat a társadalom állapotáról. „Jellemző, hogy a politikai és a közigazgatói diskurzus felvette a hetvenes évek mintáját. Felül képmutató, szociálisan atyáskodó vagy nemzeti és vallási alapon szenteskedő szövegek és képek. Alul türelmetlen fogyasztás és könyörtelenül kizárt, fagyoskodó, nyomorult szegénység. Felül központi tervek a nemzet és a polgárok vagy a nép és a lakosság boldogítására. (...) A magyar társadalomban ismét elkülönülnek az első gazdaság, a politikai társadalom, a szellemi elit intézményei, életformája egy második gazdaság politikátlan, politika alatti társadalom- és tömegkulturális civilizáció világától." Elmondanám, hogy a szellemi elit életformája ­ ami náluk/nálunk a hatókört, hatásérvényesítést is jelent ­ vészesen szűkül, szigetlétre kényszerül, majd néhány csillagot leszámítva marginalizálódik.
Akkor most végképp „-ról-ről"-özök, azaz arról írok, ami e könyvről eszembe jut. A németek írják: a kultúra modelljét a távirányító szabályozza, és egyre lejjebb megy ­ színvonalban, ízlésben ­ a Totalverblödung újabb és újabb rekordja felé. Távirányító ­ hatalom. Mennél nagyobb a nézettség ­ te is tudod a folytatást. És kik nyomkodják a legrémesebb képömlésre? Igen: a lecsúszottak, akiknek már csak ez maradt, akiktől minden esély elpártolt ­ a prolik. (Akiket persze erre manipulál a bulvár, a reklám, magazin, divat meg a tévéshow-k összjátéka...) Győzött a proletariátus ­ mondja konklúzióképpen a német elemzés. És győz, győzni fog holnap és holnapután. Bármily rémesen hangozzék is e mondat kontextusa baloldali világképből fogalmazva. Nos, ez már végképp halálvízió ­ Lengyel nem is megy el eddig. De a fejezet voltaképp erről szól. Meg arról, hogy itt még jelentős tartalékok vannak ­ lefelé.
Itt megállnék: a könyv, hogy úgy mondjam, egydimenziós. Egyetlen társadalom sem csak egy pályán mozog. Lengyel kristálytiszta elemzése egyvágányú vasútra hasonlít, ami még a MÁV-nál is kimegy a divatból. Elemzéseinek többsége pillanatképként világos és sokkoló, de hosszmetszetként ­ prognózisként ­ nem működik. Lengyel ott a legjobb, ahol a jelent és a késő Kádár-kori struktúrák Wahlverwandtschaftját elemzi. Ahol a „mit kéne csinálni?" kérdése felmerül (mit csináljon Medgyessy?, mit csinálhat Orbán?), ott gyengül a szöveg. Még inkább gyengül, ha a holnap alternatíváit érinti. Nincs nagy választékunk a jövőt illetően, ez igaz ­ Kelet-Közép-Európában, Magyarországon kicsi a mozgástér, nagy a függés, sok az ellendrukker, be vagyunk szorítva. Mégis: lehetőségből tán több is van, meg kevesebb is ­ nem ilyen egyszínű, polikromatikus a kép. Mert amikor arról van szó, ki mit csinált rosszul, a kép olyan, mintha egy Marsról érkezett fószer vetette volna papírra kéthetes üdülési benyomásait. Mondok egy példát. Miért nem bátrabb a kormány a reformokkal, az előzőek sikkasztásainak leleplezésében? Van annak története. A reformokkal tényleg az van ugyan, hogy a kormánynak nincs igazi, markáns stratégiája, de ha valami mégis mozdul, akkor máris ugrik a Nemzeti Bank, az Alkotmánybíróság, a legfőbb ügyész, egymásnak passzolják a labdát, a kormány (kormányfő) meg csak nézheti a labda útját, míg lehetetlenné nem teszik az egészet. (Kis példával: a pénzek útját felderítő kísérleteket sorra lelőtte az ilyen-olyan ügyészség. Bizonyára törvényes megfontolásból.) Game over.
Persze: lehetne robbantani is ­ de épp Lengyel bizonyítja ebben a könyvében, hogy Kelet-Közép-Európában egy radikális átalakításhoz (robbantáshoz) négy év kevés. Mert négy év végén mindig, mindenütt büntetik a kormányt ­ akár reformozott, akár aludt. Innen nézve nem is olyan rossz az a reformdiktatúra. (Ez egyébként a könyv legbátrabb, leginkább megszívlelendő gondolata...)
Persze lehet, hogy én vagyok pesszimista. De ennek felét a könyv sugallta.
 
 

Lengyel László: Szorongás és remény. Budapest, 2004, Osiris. 200 oldal, 2480 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk