←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Eörsi István

Válasz hat pontban*

1) Amikor Gerő András a Demokratát és az Élet és Irodalmat, továbbá Lovas Istvánt és Eörsi Istvánt egyformán a „gyűlölködő" jelzővel minősíti (Mozgó Világ, 2004/6, Pikó András interjúja), elárulja, hogy nem tesz különbséget a gyűlölködő fasiszták és a fasisztákat gyűlölők között. A „gyűlöletbeszéd" kifejezés azért semmitmondó, mert egy indulati megnyilatkozást tárgyától függetlenül ítél meg. Ezzel szemben nekem az a véleményem, hogy ami gyűlöletet érdemel, azt gyűlölni kell. „Sehonnai bitang ember" ­ Petőfi azokat bélyegzi meg így, akik forradalmi időben nem a haza becsületét tekintik a legfőbb értéknek. Republikánus hevületében még hóhérmunkára is vállalkozna, csak hogy kipusztítsa a szabadság elnyomóit, a királyokat. Vagy vegyük Ady példáját. Gerő András szerint „Adyt sem a publicisztikája, hanem a versei tették igazán naggyá". Mondja ezt azért, hogy Ady „gyűlöletbeszédét" ­ szándékosan használom Gerő csacsi kategóriáját ­ mint kevésbé lényeges szellemi terméket kiiktassa a vitából. Mármost Ady publicisztikája ebben a műfajban objektív értékét tekintve épp olyan világraszóló, mint versei a maguk műfajában. A politikai publicisztika műfajában az én olvasottsági körömön belül csupán Heinrich Heine állítható Ady mellé, az a Heine, akinek publicisztikájából csak úgy süt a nacionalizmus, a klerikalizmus és a lukratív nyárspolgáriság szarkasztikus gyűlölete. Ráadásul Ady versei a „gyűlöletbeszéd" tekintetében nem különböznek publicisztikájától. „Ez a gazember még lakolni fog" ­ írta Tiszáról, amíg Tisza még élt. Miután pedig megölték, utolsó versében ráduplázott erre az ítéletére: „Sírjukban is megátkozott gazok"-ról beszélt. „Geszti bolond", „gyújtogató, csóvás ember", „úrnak, magyarnak egyként rongy" ­ a nagy Ady-költészet szól így arról a politikusról, akit a költő hazája elveszejtőjének tekintett.
2) Az én gyűlöletbeszédem csimborasszója Gerő megítélése szerint, hogy a „züllött" jelzőt használtam Schmidt Máriával kapcsolatban. Ez csakugyan igen hitvány dolog tőlem, hiszen még a jelenkori magyar bíróság is elmarasztalt érte. Itt tart Gerő: egy állítás valóságtartalmát nem az állítás és a valóság összevetésének útján ítéli meg, hanem egy bírói ítélet alapján. Ugyanez a bíró nem kifogásolta, hogy történelemhamisítónak neveztem Schmidt Máriát. A történelemhamisítás fogalma nem azt jelenti csupán, hogy valaki tévesen ítéli meg a történelmet, hanem azt is, hogy tévedése tudatos torzítás eredménye. Ha egy történészre azt mondjuk, hogy történelemhamisító, ezzel intellektuális értelemben züllöttnek tüntetjük fel még akkor is, ha magát a szót nem használjuk. Ha egy tanár tudatosan ostobaságokat tanít, ha egy orvos hashajtót ír fel hasmenéses betegének, ha egy ügyvéd terhelő körülményeket hoz fel ügyfele védelmére, ha egy hóhér nem tekeri gyorsan félre a felakasztott ember fejét, akkor züllött. Ennek megint nincs köze a gyűlöletbeszédhez: néven nevezünk egy visszataszító dolgot, és ezzel aufklärista érdemeket szerzünk. „Tiporjátok el a gyalázatost" ­ ez sem gyűlöletbeszéd, hanem az aufklärizmus leghíresebb apostolának magánlevelekben kifejezett jogos érzelmi kitörése a katolikus egyház ellen, mely még az ő felvilágosodott századában is máglyán emésztett el ártatlan embereket.
3) Gerő nemcsak a gondolatokkal aládúcolt, igazságos indulatokat marasztalja el, hanem az ironikus szemléletnek is gátat akar szabni. „Vannak az európai kultúrában olyan dolgok, amelyek nem lehetnek irónia tárgyai" ­ mondja tökéletesen tájékozatlanul. Meg is határozza, mivel nem ironizálhatunk: a gázkamrával, az ávós pribékkel, az SS tevékenységével. De hiszen gyakran csak iróniával vagy szarkazmussal fejezhetjük ki azt, ami teljességgel elviselhetetlen. A szörnyek nemcsak szörnyűek, hanem nevetségesek is: ezt már Bosch és Bruegel is tudta. Kafka Fegyenctelepen című elbeszélésében az irónia csúcsteljesítményét nyújtva megelőlegezte a náci és a sztálini haláltáborok borzalmait. Picasso Guernicája a rémséget a maga legfelfokozottabb állapotában csak a groteszk szemléletmód hátborzongató humorával áthatva tudta kifejezni. Chaplin pedig (Thomas Mann kifejezésével élve) „a mélypont zsenijét", magát az iszonyatos Hitlert, sok millió ember halálának közvetlen okozóját kacagtatta ki. Kannibálok című Auschwitzban lejátszódó színművében George Tabori (Tábori György) fájdalmas és rémes iróniával ábrázolta, hogy miként falják fel az auschwitzi fegyencek legkövérebb rabtársukat. Szerényen megemlítem még, hogy 1952-ben, amikor Auschwitzban jártam, felfigyeltem arra, hogy az egész tájat kis fehér kövecskék borítják. Valaki elmagyarázta, hogy ezek nem kövek, hanem csontszilánkok, amelyek a krematórium füstjével szálltak az ég felé, majd lecsapódtak. Én meg arra gondoltam, hogy most addig keresgélek köztük, addig válogatok, amíg összerakhatom belőlük a nagymamámat. Olyan fájdalmas volt az élmény: ott feküdt szétszórva az orrom előtt apám egész családja, hogy csak ironikus formában közelíthettem ehhez az abszurditáshoz. Gerő persze nem érti ezt, mert sem a humor, sem a tragikum iránt nincs érzéke, hiszen ezek az ő számára nem kifizetődő szemléleti és kifejezési módok. Azért mondja, hogy Auschwitzcal nem lehet humorizálni, mert egy idős hölgy, aki túlélte a haláltábort, megengedett magának egy ironikus élcet. Azt mondta, hogy Nolte német történész és meghívója, Schmidt Mária menjen be egy stopperórával a gázkamrába, és mérje le, hogy igaza van-e Nolténak, aki szerint a gázkamra igen humánus kivégzési eszköz, mert csak negyven másodpercet kell szenvedni benne. Az idős hölgy tehát viccelődik a gázkamrával, és ezért fasiszta. Fasiszta, mert Noltét és Schmidtet gázkamrába küldené. Csakhogy ma az egész világon nem lehet felhajtani egyetlen gázkamrát sem, az idős hölgy tanácsa tehát kizárólag ironikusan értelmezhető, de sajnos Gerőnek, bármennyit kuncog és kacarászik is, nincs humorérzéke. Ezért tekinti erkölcstelennek az iróniát, olyan hitellel, mint a herélt, aki a testi szerelem örömeit becsmérli.
4) Mindazonáltal Gerő képes szellemi erőfeszítésekre, ha pénzek forognak kockán. Milyen elmésen védi magát, amikor Habsburg-alapítványára kanyarodik a szó! A Tudományos Akadémiát megalapító Széchenyihez hasonlítja magát. Ezt idézi Széchenyitől: „...megtettem a felajánlást, kivívtam honfitársaim ellenszenvét". Gerő meg azzal vívta ki honfitársai ellenszenvét, hogy Habsburg Intézetet alapít. Széchenyi pénzt adott, Gerő meg pénzt zsebel be, nincs különbség ugyebár e két tranzakció között. A mi új Széchenyink alapít egy objektív tudományos intézetet, mely a Habsburg-ház történetét objektív és tudományos módon értékeli majd, és az objektivitás felfokozása érdekében éppen a saját családjának viselt dolgaival szemben nyilván tökéletesen elfogulatlan, szuperobjektív dr. Habsburg Ottót, a jelentékeny történészt kéri fel az Intézet kuratóriumi elnökének. Csalódnék, ha e tisztességért cserében nem kanalazott volna ki belőle némi pénzt is. De előbb még meggyőzte régi barátját, Magyar Bálint oktatási minisztert arról, hogy a Habsburg Intézet olyan kutatási feladatokat láthat el, amelyek költségeit feltétlenül egy szabad demokrata miniszternek kell fedeznie. Egy évvel korábban a szabad demokraták Kossuth-évet hirdettek, most egy szabad demokrata tárca, melynek fő feladata egyébként sem a történelmi vagy egyéb kutatásnak, hanem az oktatásnak az előmozdítása, évi 140 milliót hasít ki a költségvetésből, hogy létrehozhasson egy szabad demokratákhoz egészen közel álló Habsburg Intézetet. Nem Nagy Imre Intézetet, nem a magyar vagy a kelet-közép-európai liberalizmus történetével foglalkozó intézetet, hanem Habsburg Intézetet, Habsburg Ottóval, Habsburg Györggyel és széchenyi Gerő Andrással. Itt aztán kibontakozhat Gerő. Látom már, amint csattogó csekkfüzeteivel röpdös az egykori Habsburg Birodalom utódállamai fölött és között, és csak azt remélhetem, hogy a rég kihalt laufenburgi ágról és a toscanai mellékágról sem feledkezik meg.
5) A szóban forgó interjúból kiderül, hogy Gerő András a történészek ama különlegesen intelligens speciesébe tartozik, amely azt hiszi, hogy a Szovjetunióval együtt megszűnt az osztályharc is. Világképe szerint „a történelem nem az osztályharcok sorozata, hanem folyamatos felhalmozási folyamat". „Nem" ­ „hanem": Gerő eredetisége kimerül abban, hogy egymást kizáró ellentétet lát az osztályharc és a felhalmozás között. Hadd említsem meg, hogy a felhalmozási folyamat menetét Marx elemezte a legrészletesebben, csak nála a felhalmozás az ellentmondások harcának útján realizálódik. Gerőnél nincsenek ellentmondások, csak „folyamatos felhalmozási folyamat". Ez a szüntelen felhalmozás személyes vágyképe és legfőbb törekvése, miközben Magyar Bálint és a spanyol király között cikázik oda és sajnos vissza is.
6) Végezetül szerény személyem védelmében is ejtek néhány szót. Gerő abból próbálja egész pályámat megérteni, hogy „ez az ember, aki az 1950-es években Sztálint dicsőítő verseket írt, szerintem azóta sem tud elszámolni identitásával". Az az igazság, hogy sztálinista verseket nem az ötvenes években, hanem 1951 ősze és 1953 júniusa között publikáltam. Ez után részt vettem abban az írói mozgalomban, amely előkészítette a forradalmat. Forradalmi buzgalmamért aztán börtönbe csuktak, még mindig az ötvenes években, 1956 decemberétől 1960 augusztusáig. Szabadulásomtól a Kádár-rendszer összeomlásáig ellenzéki voltam, eleinte elszigetelten, később a demokratikus ellenzék tagjaként. A rendszerváltozás után könyvet írtam saját sztálinista indulásomról, és az ezt követő szégyenteljes megrendülésről, amely organikus fejlődésem feltétele volt. Ezt humánus cselekedetnek is szántam, hogy a szélső jobboldali firkászoknak ne kelljen arcuk verejtékével kutakodniuk régi folyóiratok és újságok között, ahányszor le akarnak leplezni. Gerő most csatlakozott ezekhez a szélsőjobboldali firkászokhoz. Interjújának ez az egyetlen pontja, amellyel meg tudott lepni.
*1998 óta nem írok a Mozgó Világba, mert rejtelmes okból ekkor tudatosítottam, hogy a lap általam egyébiránt nagyra becsült főszerkesztőnője még mindig nem látja át hajdankori lap-átvételének politikailag ízléstelen körülményeit. Most mégis a Mozgó Világhoz fordulok írásommal, mert az interjú, amelyre reagálnom kell, szintén itt jelent meg.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk