←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Ficsku Pál

Gyerekgyár, megváltás

Miért akarok én gyereket.
Később gyerekeket.
Vajon miért is akarok én ebbe a világba gyereket.
Persze jönnek a hírek, hogy miért is nem, hogy miért nem kéne.
Csak a maiak.
Pöcegödörbe dobta újszülött csecsemőjét B. I. tizenhárom éves kiskorú hajadon, D.-i lakos. A csecsemőboncnoki szakértő megállapította, hogy az újszülött egészségesen jött létre a világra. B. I. feltett kérdésre azt válaszolta, nem tudja, ki a gyerek apja. De most már mindegy neki...
Fejbe lőtték K. T. hatéves D.-i lakost sörétes puskával. Nyolc napon túl gyógyuló, de nem maradandó sérülést szenvedett. Hatósági szórólapos felhívásra a helyi rendőrőrsön jelentkezett a tettes, Ny. B. I. hétéves D.-i illetékességű lakos. Mint szülei jelenlétében Ny. B. I. elmondta, véletlenül találta el K. T.-t. Az utcán közlekedő autókra szokott lövöldözni az apja engedély nélkül tartott vadászpuskájával, mert zavarják az autók hangjai az internetezésben, meg hibázik a pléjsztésünben. A vasárnap délelőtti lövedék gellert kapott egy GTK-217-es rendszámú Opel Corsán, valami helyi újságíró vagy író vagy mittudjaőmi autóján, és az fejen találta K. T.-t, aki egyébként a barátja és szülei szomszédja. Nagyon sajnálja az esetet. Az üggyel kapcsolatban elmondható még, hogy K. T. szülei nem kívántak feljelentést tenni. Ny. B. I. apja ellen eljárás indult tiltott fegyvertartás miatt. Ny. B. I.-t kiskorúsága miatt nagykorúságáig figyelmeztették, hogy ne lövöldözzön.
No, ilyen híreket hallgattam a rádióban, amikor autóztam Budapest felé.
Gyereket akartam.
Vagyis talán utolsó esélyem volt arra, hogy gyerekem lehessen.
Második feleségemet az első nászutamon ismertem meg.
Alternatív nászúton voltam.
Amúgy bomba jó nőm volt.
Ő Bonnban volt valami ösztöndíjjal, én meg rohadtam itthon, esküvő után, egyedül. Nesze neked házasság meg szex meg mézeshetek. Persze hogy jól jött a felkérés, amit egy barátom küldött, hogy olvassak fel egy erdélyi irodalmi táborban. Dollárban fizetnek, valami uneszkós pénz, abból annyit ehetek és ihatok, amenynyit akarok, ott lesznek a régi barátaim, legalább nem leszek egyedül, mondjuk úgy, alternatív nászút.
Na, ott ismertem meg Anettet, a leendő asszonyt, életemre a végső megoldást.
Talán azokra a parajdi napokra is gondoltam, amikor Budapest felé autóztam azon a bizonyos napon, amely teljesen megváltoztatta az életemet. De nem biztos, csak arra emlékszem, hogy iszonyatos feszültség volt bennem.
Spermavizsgálatra hajtottam.
Ez a spermavizsgálat is olyan esetleges és véletlen, mint az utóbbi években minden körülöttem.
Már az is, ahogy megkértem Anett kezét.
Az azután volt, hogy túléltem a halálomat.
Feküdtem a kórházi ágyon, mindenféle csövek vezették ki-be belőlem a naftát, egy hétig se kaja, se pia, még egy korty víz se, csak a koszos plafon fölöttem és Anett mellettem. Túléltem. Hazamehettem. Amikor már annyira megerősödtem, hogy fel tudtam emelni egy láda Schlossgoldot, anélkül, hogy a szemem ne gúvadt volna ki, elutaztunk Krétára nyaralni. Női kommandóval, Anett, édesanyám, a húgom és a barátnője. Meg egy férfi, én, sörmagányban. Egy délelőtt feküdtünk a tengerparton, fölöttem az azúrkék ég, simogató szél, nyelvemen keserű tengeri só. Úgy éreztem magam, mint a kórházban, amikor a fájdalomtól és a csövektől nem tudtam beszélni, duma helyett a gondolkodás maradt, az üres lebegés. Az jutott eszembe, ha már a nemlét helyett az életet választottam önként, valamit kezdeni kellene vele. Na meg szomjas is voltam. Meg kéne inni egy korsó sört. Felkeltem a napozóágyról. Megiszok egy sört, szomjas vagyok. Ja, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha összeköltöznénk. Gyulainé édesanyám, mondtam, kérd már meg az Anett kezét. A nevemben. Megittam az Alfa büfében egy Mythos sört, na meg egy kis ouzót, csak a nyugalom miatt. Visszamentem a partra, minden rendben, kérdeztem. Vigyorogtak, hogy igen. Megcsókoltam Anettet, aztán édesanyám is kapott egy puszit, és belevetettem magam a habokba. Feküdtem a tenger puha ágyán, nem volt semmi, csak a lebegés meg az ultramarinkék ég. Nem is gondoltam, hogy az életben ilyen egyszerűen romantikus minden.
Na most jól visszakaptam a romantikát.
Anett és édesanyám összeesküdtek ellenem.
Gyereket akarnak.
Tőlem.
Vagyis csak Anett akar gyereket, édesanyám unokát akar.
Soha nem használtunk óvszert vagy gyógyszert, esténként és hajnalonta dolgoztunk is rendesen a gyerekprogramon, de nem akart összejönni. Lehet, hogy miattam, vagy talán nem. Mindegy. Jöhetett a spermavizsgálat.
Egyszerű minden, mondta Anett, öt napig nem vagy velem, és nem vered ki, aztán elmész az orvoshoz.
Szóval már öt napja nem vertem ki, hivatalosan (azért nekem is lehetnek titkaim), amikor száguldottam Budapest felé.
Öt nap, semmiség, mondtam. Egy nőnek. De egy férfinak nem. Azt nagyon nehéz kibírni. Na jó, akkor lemegyek Mályiba, hátha ott kibírom.
Jó, menjél, de sört inni sem lehet, mondta, és nevetett.
Inkább a kórházi csövek vagy a klinikai halál, mondtam. Ha az ősmagyaroknak öt napig nem lehetett volna sem ezt, sem azt, már az Etelközben kihalunk. De jó, majdcsak elleszek valahogy, legfeljebb schlossgoldozok megint. Így hát lementem Mályiba.
Mályi nekem a nyugalom szigete.
A hely, ahol minden nagyon egyszerű és minden nagyon jó.
Egy kis falu Miskolc mellett, a falu mellett bányató, körülötte apró nyaralók, szocialista skanzen. Van egy kis házam (hivatalosan a helyettem író betéti társaság telephelye), benne számítógép meg ágy, asztal, tévé, egy töredezett kis terasz nagy asztallal meg az a szép zöld gyep fekete tájsebekkel. Úgy néz ki a kertem, mintha itt rendeznék az első nonstop vakonddzsemborit. Egy darabig megpróbáltam száműzni őket. Belefáradtam. Az utóbbi években már kifejezetten baráti a viszonyunk.
Mályiban szigorú rend szerint zajlik az élet.
Van egy harkályom, minden reggel öt óra előtt három perccel kezdi el a villanypóznát harapni, és addig kopácsol, amíg meg nem jelenek a teraszon, akkor abbahagyja. Néhány percig. Egyszer megpróbáltam visszaaludni, de nem hagyta. Ráadásul a vasárnapokat sem ismeri. Nincs kegyelem számomra. Szóval hajnalban kelek, gyors mosdás, öltözés, és már a biciklin vagyok, megyek be a faluba, ötkor nyit a Piros Hetes. Azok a reggeli biciklizések nagyon jók. Suhan az ember a tükörsima víz mellett, szűkülő szemei előtt apró csendéletek peregnek le. Búsuló horgász vadkacsacsapattal. Stégen ragadt szerelmespár. Álmodó vízibiciklik. Kétszer megkerülöm a tavat, jólesik a hajnali mozgás, no meg a hasamból is le kell adnom valamennyit, aztán irány a Piros Hetes. A Piros Hetesben már ébred a falu, folyik a fröccs és a kisfeles, reggeliznek, etetik a gyümölcsös játékgépet. A sarokban ott ül Sanyi, a szarszagú, gombát árul, a volt téeszistállók mögött a benőtt trágyadombon szedi, kiváltságos terület, csak ő szedheti, kicsit büdös, de olcsó és finom, segítek neki a papírügyekben, én nyomtattam ki neki a vállalkozsói igazolványt is. Szigorú napirendi pontként iszok egy sört, aztán irány a bolt, Sportot kell venni, meg reggelit. Tekerek vissza a tóra, maximum a Lehelben és a Koronában állok meg, ilyenkor már üres a part, eltűztek a horgászok és a szerelmespárok, pihenek egy kicsit. A mályi lét alapja a nyugalom és a szemlélődés, ha vallásos lennék, talán azt mondanám, itt közel kerülhet az ember Istenhez. Itt nincs nyomulás, nincsenek német turisták és diszkópatkányok, nincs Budapest és Balaton, nincsenek irodalmi viták, nincs kánon és nincs kanonok, még egy árva pap se, itt hajnali tószag van, hogy aztán az délből estébe fordulva átmenjen a flekken, grill, bogrács különös keverékével egy kis lila hagyma és sült szalonna illatába, és akkor már összeérnek az ízek a szájban, az illatok az orrban, és akkor elcsendesül minden, és tombolhat a belső terror. És az jó. Szóval pihenek egy kicsit a parton, aztán irány a Rózsakert. Laci, a tulajdonos már törli az asztalokat. Szigorú napirendi pontként megbeszéljük a focit, felolvasok neki a Sportból, mi van a Diósgyőrrel, meg ilyesmik. Mire Anett felkel, már ott a kaja a teraszon, nem túl változatos, de szép, kis kolbászkák, sajtok (feta és márvány mindig), főtt császár, esetleg disznósajt, müzli, tej és tea, egy kis paradicsom, paprika, kovászos uborka, friss zsemle, pirítós, olajbogyó, kaviár, vaj és sajtkrémek, mellé újságok, rádió és tévé, meg a szomszéd macskái, mindig kapnak egy kis bőrkét meg maradékot. Reggelizés közben a rádióban meghallgatjuk a Vas István Zoltántól, hogy mi van, meg a Kawaletz Imrétől, hogy hogy járnak a vonatok, van-e fennakadás, nincs-e vágányzár a Sirok­Putnok vonalon, mert az fontos. Közben megy a tévé is, Szellő István kisfia jól van, Kokó okosakat kérdez, most már elhiszem, amit a Szarszagú terjeszt, hogy nem is a Dob utcai kisegítő iskolába járt. Reggelink végét, már a kávézást, feldobja a Fekete Pákó, esetleg Nyina vagy Pina a legújabb sztár, és akkor kikapcsolunk mindent, már tudjuk, hogy milyen a világ állapottya. Tíz óra van, szigorú napirendi pontként két óra kerékpár és figurales. Általában a Rózsakert, Horgásztanya, Breki Itókázó, Fradi Büfé és Ászok Söröző útvonalon tekerek. Ebéd nincs, még dolgozik a bélben a reggeli. A délután az olvasásé, esetleg az írásé, újra egy kis bicikli vagy úszás, ez már közösen, hogy aztán megfelelően üres gyomorral tegyünk eleget egy-egy vacsorameghívásnak. Utána alvás, esetleg szex reggel öt óra előtt három percig.
Hát így élünk mi Mályiban.
És így kellett nekem öt napot kibírni. Anett nélkül.
Nem nagyon szeretek ittasság nélkül vezetni, vagy legalábbis úgy, hogy nem iszok meg egy pohár sört, csak a biztonság kedvéért, de most ki kellett hagynom a hajnali Piros Hetest. Amúgy vezetni sem szeretek, csak hajnalban. Amikor kel fel a nap, s narancsos fénye tükröződik a visszapillantóban. Elvétve lát az ember egy-egy autót vagy kamiont, halkan szól a Kispál vagy Leonard Cohen, fanyarul kaparja a szivarka a torkot. Aztán Hatvannál kezd besűrűsödni a pálya, mindenhonnan apróbb-nagyobb autók tűnnek fel, tolakodnak, tülekednek, mintha az életükért küzdenének, mintha lenne valami nagyon sürgős dolguk. Most is így volt. Soha nem tudok olyan korán indulni, hogy ne keveredjek bele ebbe a masszába, általában nem idegesít, de most sietnem kellett. Letekertem az ablakot, és beleüvöltöttem a világba, félre, köcsögök, én most spermavételre sietek, most dől el, hogy lehet-e gyerekem. Értitek. Ennél nem lehet fontosabb dolgotok. Na, húzzatok a vérbe.
Villamossal mentünk, autózzon a közlekedési miniszter reggel a Margit hídon, ha siet, én nem. Anett elkísért. Még soha nem voltam a János Kórházban. Vagyis egyszer voltam, a volt kiadóm feküdt a fogyókúrás szanatóriumban, mentem látogatni, nehogy elfogyjon az orvosokra a pénze, maradjon nekem is honorra. A kórházról meg csak annyit tudtam, hogy néhány hónappal azelőtt itt halt meg az öszszerugdosott Simon Tibor, a csupaszív focista. A János Kórház amúgy város a városban, aki először lép be klinkelt téglás kapuján, úgy érzi, mintha valami század eleji ismeretlen városba érkezett volna. Más a levegő, másak a fények, az illatok, az épületekből mintha évszázados fájdalom, jajgatás és öröm áradna. Bolyongtunk az épületek és sétányok között, amikor megálltunk az egyiknél. Ekkor fagyott meg a vérem. A lengőajtó melletti táblán, egyszerűen csak ennyi állt:
Budai Meddőségi Klinika
Hova hoztál engem, kérdeztem Anettől.
Hát hova, ide, ide a meddőségibe, megnézik, hogy nem vagy-e meddő. Hogy jó-e a spermád, érted, amiből a gyerek lesz, mondta.
Kivert a víz, éreztem, hogy vörösödök, remeg a kéz és a test, ágyékban elszorulok. Álltam ott és néztem a táblát, közben ifjú és öregebb párok suhantak be mellettem (utálom ezt a kifejezést, hogy pár, párom, de most ez a trendi, ilyen közegben nekem is illik használni). Eddig viccnek gondoltam ezt az egész dolgot, ha már az asszony és anyám akarja, miért ne csináljam meg nekik, de most rám szakadt az ég. Mi van, ha meddő vagyok. Ezt a szót eddig csak úgy használtam, nem gondolva bele a jelentésébe. Meg azt, hogy magvaszakadt. Az iskolában mindig röhögtünk azon, hogy az Árpád-házi királyi család magvaszakadt lett. Nem tudtak egy egészségeset kúrni, röhögtünk. És most ott álltam lelkileg magvaszakadtan. Egy régi emlék jutott eszembe. Egy író barátommal álltam a bárpultnál a tatai ivótáborban, néhány Unicum és sör után tán valami életről beszélgettünk. Te sohasem akarsz gyereket, kérdeztem. Már a harmadik feleséged van, és még nincs semmid. Egy fia poronty sem. Lassan negyvenéves leszel. Meddig akarsz várni. Lassan kortyolta az Unicumot, nem egy hajtásra, mint én szoktam. Hagyta, hogy az íze keserűséggel töltse el a szívét. Rám nézett száraz szemeivel, és azt mondta. Pali bácsi. Nekem nem lehet gyerekem. Soha nem lehet.
Na gyere már, sokan lesznek előtted, mondta Anett.
Ösztönösen követtem.
Nem szeretem a kórházas filmeket, főleg a németeket nem, irritál az a nyugalom és tisztaság, ami egy német klinikából árad. Hát most valami hasonló helyre érkeztünk. Mintha egy szálloda halljába léptünk volna be. Kényelmes fotelek és kanapék, pasztellszínű fal, a falak egy részén eredeti festmények egész jó ízléssel kiválogatva, másik részén tablók, az asztalokon friss napilapok, meg Nők Lapja, Playboy, HVG, a sarokban duruzsol egy plazmatévé, benne Fekete Pákó, Nyina és Pina helyett Kuncze és Lendvai Ildikó, kávé- és üdítőautomata, és az elegáns recepciós pult mögött jól öltözött csinos nővérkék. Elámultam. Mintha egy másik Magyarországon járnék. És elámultam azon is, mennyien vannak itt hétfőn reggel nyolckor. A kanapékon már nem volt ülőhely, a pult előtt meg vagy harmincan álltak, ki párban, ki egyedül.
Maradj itt, állj be a sorba, és a pultnál mondd azt, hogy te vagy a D 148-as. Majd kikeresik az aktánkat. Engem már ismernek. No, én akkor megyek dolgozni, mondja Anett, ad egy csókot és már libbenne is tovább, de visszafordul. Utána ihatsz sört, van itt egy büfé a villamosmegállónál.
Sokszor éreztem már magam kényelmetlenül, de ennyire talán még nem. Olyan volt, mintha mindenki engem nézett volna. Mint az új fiút a kisegítő iskolában. No, haver, te is közénk tartozol. Hát neked sincs ki az összes kereked. Megpróbáltam a sportba menekülni, de nem ment. Ki-ki pislantottam az újság mögül. Még mindig engem néztek. A D 148-ast. Néztem a párokat. Párban a férfinak könnyű, látszott is rajtuk, büszkén húzták ki magukat, mintha csak azt mondanák, ó, kérem, nem én, nem én jöttem ide. Az asszony. Én csak elkísértem. Mert én jó férj vagyok, mindig elkísérem, meg hát tudják, gyereket szeretne, és van valami baja. Hát, ha gyereket akar, legyen neki. Legyen egyből három. Amellett nem kell dolgozni, nem is lehet. Majd én megyek gyesre. Meg viszem a gyerekeket gyógytornára meg bébiúszásra. Az após már beígérte az Opel Zafirát. Hogy beleférjünk. Hát tegye. Ezt néztem ki belőlük. Én meg ott álltam egyedül. Férfi. Mindenki tudta, hogy egy férfi egy dolgot csinálhat csak egy ilyen női klinikán. Kiveri a faszát.
A száma.
Észre se vettem, hogy már a pultnál járok.
D 148-as.
Várjon, kikeresem az aktáját, mondta a nővér, eltűnt egy ajtó mögött, majd néhány perc múlva visszatért.
Á, maga az Anett férje, először van itt, kérdezte.
Ühüm, mondtam nagyon értelmesen.
No, akkor menjen hátra a folyosón, üljön le, vagy nézegesse addig a képeket, majd szólítják.
Elvegyültem a tömegben, mindjárt jobban éreztem magam, lehettem volna én is egy férfi egy párból, aki csak a kedvesét várja, hiszen neki van baja. Megnéztem a tablókat közelebbről. Gyerekek voltak rajta, vagy szülővel, vagy anélkül, szép, egészséges, kicsattanó gyerekek. Mind mosolygott, mintha azt gügyögné, nézzétek, itt vagyok, megjöttem, megjöttünk. A bejárat mellett egy térkép, színes rajzszögek jelezték, hol születtek már gyerekek, akiket itt csináltak. Magyarország egy színes kavalkád volt rajta, de olasz, dán, svéd, német, holland, meg még ki tudja, mennyi ország városaiban is voltak nyilak, a térkép keretén kívül pedig jelezték, hogy amerikai, ausztrál és argentin gyerekek is kerültek ki ebből a budai alomból. A magyarok nyilaival mentsetek meg minket.
Néztem a fényképeket, a térképet és a sorban állók hosszú kígyóját, és akkor rádöbbentem, hol vagyok.
Ez a Gyerekgyár.
Nemsokára szólítottak.
Menjen be ebbe a kabinba, bent talál egy kémcsövet, abba végezze el a dolgát, rakja az ablakba, csöngessen, és jöjjön ki. Ennyi az egész, mondta egy nővérke. Kinyitotta az ajtót, betuszkolt, na, menjen már, sokan vannak maga után.
Na, menjen már.
Ne legyen gyerek.
Vagyis legyen, de ne maga.
Ekkor kezdődött az apaságom.
 
 
Egy egyszerű kabinba léptem be.
A kinti kényelem helyett szinte spártai szigor.
Mintha minden azért volna, hogy csak „azt" csináld.
Csak verd ki gyorsan.
A hely: kábé négy négyzetméter. Fehér falak, egy tükör, egy csap, alatta szemetes, törlőkendő, egy fotelágy, kis átadóablak csengővel.
A szereplők: én és néhány ronggyá lapozott pornóújság. Meg a képzeleted.
Az idő:... na hát, ez az.
Az idő.
Hallottam már történeteket spermavételről, volt ismerősöm, aki maga is részt vett benne, többször is, szegénynek azóta sem lehet gyereke, na mindegy, szóval általában azt mesélték, hogy van egy kabin, a falakon pornóképek, néhány pornóújság az újságtartóban, meg egy kis kémcső. Nem nagy ügy, gondoltam, hát bemegy az ember, és kiveri. Évezredes hagyomány, a Bibliában is benne van, tanulni sem kell. Csak azt tartottam furcsának, hogy minek a pornóújság. Hát ha az ember gyereket akar, akkor az csak jelent valamit. Hát akkor csak a feleségére gondol közben, vagy a párjára vagy csajára vagy mittudoménkijére, nem pedig egy szopós kurvára. Ilyenkor a barátok vagy ismerősök nevettek, hogy hohohó, nem úgy van az, nem olyan könnyű az, majd meglátod. Én ugyan soha, szoktam mondani ilyenkor, nekem semmi bajom, de ha valamikor esetleg lenne, akkor se mennék el, vagy ha igen, hát akkor az a kis aktus nem jelentene problémát. És akkor elkezdtük mesélni, hogy ki mikor, hol, hogyan, milyen vészhelyzetben verte már ki. A vonat vécéje említésre sem méltó, akárcsak a hajnali tévé előtt vagy a délutáni álom közben. Múzeumok vécéi, mozik hátsó sorai, színházi páholy vagy dunai kishajó esőáztatta kietlen tatja sem túl izgalmas. A gyerekjátszótér perverz és büntetendő, az ókortörténet-szigorlatot pedig egyszerűen nem hiszem el. No jó, a Louvre-ban én is csináltam, egy egész japán turistacsoport rángatta az ajtót, amíg megpróbáltam felidézni Mona Lisa mosolyát. De soha nem gondoltam, hogy a legnehezebb ott, abban az orvosi kabinban.
És akkor most én ott álltam.
Versenyben az idővel.
Versenyben az idővel, mert kint a folyosón ott ültek sorstársaim, ki egyedül, ki párosan, és nézték az órájukat, nekik is sürgős, siessen már ez a pali, én meg nem tudtam, itt mennyi a szintidő.
Lapozgattam az újságot, és nem ment.
Egyszerűen nem állt fel.
Álltam a tükör előtt, a pohártartón pihegett a kémcső, egy vörösödő, duzzadt arcot láttam. Dolgoztam. Néha lenéztem az újságra, lapozgattam. Két férfi, egy nő. Egy férfi, két nő. Két nő együtt. Egy nő, egy vibrátor. Két, nő két vibrátor. Sehol egy családmodell.
Lehet, hogy Mályiban rontottam el a dolgot, gondoltam.
Az öt nap szerzetesi életre alaposan felkészültem, ha nincs szex és pia, akkor marad a kaja és a munka. Gasztronómiai olvasmányélményeimből tudtam, hogy a legjobb potenciálnövelő a zeller és a kakashere, együtt elképzelhetetlen ugyan, de egymás után jó, vásároltam hát egy hajléktalanszatyornyi zellert meg egy hűtőtáskányi herét, öt napra csak elegendő lesz. Összepakoltam a jegyzeteimet, elraktam a laptopot, egy láda alkoholmentes sör, két karton paradicsomlé, ásványvíz, aztán irány a magány.
Az első nap könnyen telt el.
Korán indultam, megszokásból, elfelejtettem, hogy nem állhatok meg a Piros Hetesben, a tóparton se volt még nyitva egy kerthelyiség sem, mondhatnám inkognitóban voltam. Kipakoltam, kakasherét a fagyasztóba, zellert a zöldségtárolóba, felpumpáltam a biciklit, aztán elindultam tekerni. Bicikliztem délig, no nem a fogyás, hanem a kifáradás miatt, hogy minél több zellert tudjak enni. Hazaérve ledőltem az ágyra, egy picit szusszanni a főzés előtt. Kicsit túlaludtam magam. Hajnalban a harkályom ébresztett, szokás szerint fél öt előtt három perccel. No a spermanyúzásnak annyi, de legalább nem ittam semmit. Az első nap eltelt.
A második nap. Feküdtem a kertben a nyugágyon, élveztem a hajnali nap hidegét, beszélgettem egy öreg vakonddal. Nekik hogy lehet, hogy nincs meddőségi, nem is látják egymást, mégis annyian vannak. Csak kúrnak és túrnak. Nem válaszolt az öregvakond, nem is lett volna ideje, mert megérkezett Prométheusz Karcsi. Prométheusz Karcsi kazánszerelő, azért Prométheusz a neve. Nyáron itt lakik a tóparton, arról híres, hogy ő szereli a sátoraljaújhelyi börtönben a fűtést, volt már Magda Marinkónál is. Apám, az félelmetes, szokta mondani, oda csak belső fűtéssel lehet bemenni, annyira be vagyok szarva. Nézed bilincsben a szemét. Egy üveg házipálinka volt nála, pillepalackban. Mondták a Horgásztanyán, hogy itt vagy, meg vagy kergülve, csak száguldozol összevissza a bicikliden, be se mentél hozzájuk, gondoltam, lenyugtatlak. Gönci barack. Házi. Na, igyunk. Mondom neki, hogy nem ihatok, kívánom nagyon, de most nem ihatok. Megint hasnyálmirigy, kérdezi. Nem. Gyerek. Mondom. Milyen gyerek, kérdezi. Hát magyar, mondom. Az enyém, azon dolgozunk. Te hülyébb vagy, mint Magda Marinko, mondja, szerencsére ezzel elfelejtődik a Gyerekgyár, mondja, hogy a Magda Marinko rajzol, már valami spiné vevő is a képeire, ő látta azokat. Milyenek, kérdezem. Hát nem egy Munkácsy, mondja, persze nincs is annyi helye. Kicsi a cella. Ez meg az én cellám, mondom, és mutatom a rácsos kerítést, körülötte a tujákat meg az orgonabokrot meg a magasságos eget. Ez is be van rácsozva. Te tényleg megkergültél, mondja, na megyek, mennem kell az ózdi kórházba, elromlott a fűtés, fáznak az éjszakás nővérek. De azért itt hagyom a pálinkát. Meg van a második próba is, gondoltam. Pedig a gönci barack jó, nagyon jó, mondhatnám istenes, néhány faluval arrébb nyomtatták a Vizsolyi Bibliát. Megcsináltam a kakasherét, meg bográcsban a zellerkrémlevest. Jó volt. Jót aludtam tőle.
A harmadik nap. Volt egy kis hajnali merevedés, de lelohadt. Harkályom keltett. Kimentem a teraszra egy szál pöcsben, és könyörögtem neki. Még három nap, addig ne bántsál. Nézett rám, harapta a villanypóznát, és röhögött. Láttam rajta, hogy azt akarja mondani, nekem jó. Erjed bennem a kukac. És nem kell mennem a spermavizsgálatra. Kurva harkály, sziszegtem, és felöltöztem. Péntek volt, be kellett mennem a boltba, fogytán a kenyerem is, meg nem olvastam két napja sportot, hétvégén forduló, meg kell tudnom, kivel játszik a Diósgyőr. Visszafelé nem kerülhettem el Lacit a Rózsakertben. Kértem egy Schlossgoldot meg egy kávét. Furcsán nézett rám. Pali, azt hallottam, hogy gyereket akarsz. Ja, mondtam. Ez igaz. Azt beszélik a faluban, mondta, hogy meg akarod venni a miskolctapolcai gyerekvárost. Hogy privatizálod a gyerekeket. Azért nem iszol. Hogy jobban tudjál tárgyalni a brókerekkel. Jaj, Anett, zártál volna be inkább a cselédszobába, gondoltam. Már nem bírom. Hazamentem. Kifeküdtem a kertbe. Nem olvastam. Nem írtam. Néztem az eget. Magyar volt. Birkák szaladgáltak rajta. Éjszaka erőset aludtam. Hagy nőjön a sperma.
A negyedik nap. Választóvíz. Választóvizet ittam hajnalban. A kerti csapból. Az esett jól. Azt választottam. Ma nem megyek ki a kertből. Nő a kísértés. A zellerkrémlevest meg a kakasherét már unom, de hát harkályomban is csak a kukac erjed, vakondomék is csak a gilisztát nyúzzák, naponta ugyanazt. Én is kibírom valahogy. Ma végre kéne írni. Írni többnyire álom után tudok. Az a realitás. Eljárok ugyan figuralesre, így hívom a kocsmai történet- és alakgyűjtéseimet, de maga a mű csak egy álom után jön létre. Kifeküdtem a kertbe, hadd nyomjon el a kemény kora szeptemberi levegő. Fiúsat akartam álmodni, hogy kisfiam lesz. Olyan, mint én. Kacskalábú, pocakos, nagy vörös busafejű. Egy kis pockorkirály. Azt álmodtam, hogy fiam született. Amikor kihozták a szülőszobából, furcsán nézett ki. Kacskalábú volt, pocakos, nagy vörös busafejű. Félbográcsnyi. Egy kiló hatvan. Abból normális ember nem főz bográcsgulyást sem. A gyerek rendesen fejlődött. Megkapott mindent. Bárányhimlőt, sérvet, mumszot, kanyarót. Lehet, hogy fájt álmomban, hogy neki fáj, de arra nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy egy nap mentem az óvodába, és nem találtam ott. Hol van a kisfiam, kérdeztem az óvónőt. Hol lenne, kérdezte, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy este hatkor nincs egy gyerek az óvodában, akiért még nem mentek. Elvitték a nyelvrablók. De nyugodjon meg, nemcsak őt, mindenkit. Minden gyereket, dadust, még Jolit, a takarítónőt is. Engem itt hagytak nyelvi túsznak. Néztem az óvónőt, akkora volt, mintha engem négyzetre emeltek volna, rendes hentes egy hétig árulhatta volna a tokaszalonnáját. Néztem az óvónőt, miket beszél ez nekem. Még hogy nyelvrablók. Én is teremtek szavakat, mint gyerekgyár, cumibetyár, csöcsbüszkeség, sörmagány, satöbbi, de ezt a nyelvrablókat nem értettem. Mi ez a nyelvrablóság, kérdeztem. Hát csak úgy jöttek, mondta. Montenbikán, gyerekülésekkel. Hosszú fekete orkánban. Negyvenen voltak. Pont negyvenen, mint az Alibabában. Tudja, abban a híres mesében. Nézze, itt hagyták ezt a papírt, ezen vannak a neveik, addig, amíg a gyerekek nem tanulják meg a szavakat, nem engedik szabadon őket. Olvassa csak. És olvastam a negyven nyelvrabló nevét. Szép magyar nevek voltak. Agresszió. Bulimia. Ciszta. Csupiga. Debilitás. Endogámia. Édsz. Tripper. Kankó (zárójelben odaírták, hogy a három együtt Frankó). Frigid. Gonorrea. Hisztéria. Infantilitás. Latrina. Lombik. Matróna. Narkó. Ordenáré. Ótvar. Pesszimizmus. Qrva. Rasszista. Steril. Szadista. Undorító. Undorító, mondom az óvónőnek, én ezt nem olvasom tovább. Ne ijedjen meg, mosolygott rám, ezeket négyévesen már mind ismerik. Holnap biztos szabadon engedik őket, akkor jöhet a gyerekért. Nem. Nem. Nem. Üvöltöttem. Mit nem. Még mindig nem iszol pálinkát. Felébredtem az álomból. Izzadtam, verejtékeztem, remegett a testem. A nap égette a bőrömet. Prométheusz Karcsi állt fölöttem a kertben. Na, még mindig nem iszol, kérdezte. Valahogy magamhoz tértem. Egye fene, gondoltam, ha ezeket kell megtanulni egy gyereknek, akkor mindegy. Gyere, igyunk meg egy sört, mondtam. Átmentünk a Rózsakertbe, Laci jó hírrel fogadott. Győzött a Diósgyőr, Norvég Pista bácsi meg fogott egy harcsát, egy méter hatvan volt, tórekord. Most nyúzza, estére lesz harcsapaprikás. Este harcsapaprikást ettem, már untam a herét, ittam hozzá sört meg gönci barackot. Jól aludtam.
Az ötödik nap. Csak van hasznuk az álmoknak. Amikor harkályom keltett, öt óra előtt három perccel, már nem láttam olyan sötéten a dolgokat. Qrva. Rasszista. Szadista. Undorító vagy, mondtam neki. Megsértődött, átrepült a szomszéd póznájára. Úgy látszik, a szavaknak mégis van erejük. Átúsztam a tavat kétszer, kellően elfáradtam ahhoz, hogy tudjak gondolkodni. Kiültem a teraszra, bekapcsoltam a laptopomat. Csak volt haszna a tegnapi álmomnak. Nemlétező gyerekemnek elkezdtem írni egy mesekönyvet. Pockorkirály és a negyven nyelvrabló. Ha gyerek nem, akkor legalább mese legyen. Vagy ha lesz, akkor legyen neki mese. Este jót aludtam. Anettről álmodtam. Azt álmodtam, hogy ülünk a libegőn, nagy a hasa, benne van a kisbubám, és fogjuk egymás kezét, és lebegünk, és libegünk, és lebegünk... Hajnalban fehérfolyásom volt... Spontán... Na ennyit ért az öt nap, gondoltam, amikor beültem az autómba. Nem baj, gondoltam, ha már az Etelköz nem, legfeljebb kihal Budapest.
Lehet, hogy Mályiban rontottam el, gondoltam, miközben néztem a tükörben vörösödő arcomat.
Már a harmadik újságot lapozgattam, de még mindig sehol egy családmodell.
Csak vertem, csak vertem.
Nem tudom, hány perce lehettem bent, de még mindig nem ment. Kint talán már azt gondolhatták, hogy valami perverz disznó van bent, teli van a kémcső, kért még egyet, hogy abba is verje, húszas ikreket akar.
Aztán végre sikerült.
 
 
Satnyák.
Sok van belőlük, de satnyák.
A formájuk genetikailag nem rossz, de satnyák.
Ezt mondta a Tanárúr. Az Ősz Isten.
Az aktus után gyorsan kiléptem a kabinból, persze közben beraktam az átadóablakba a kémcsövet, csöngettem, hogy kész vagyok, vigyék már innen a gecibe ezt az egészet. Kint megalázó szemek fogadtak. Ennek ennyire nehezen megy. Láttam, hogy ezt gondolják. Vagy azt, hogy ez a pasi nem egy spermavagány. Próbáltam úgy átfurakodni a tömegen, hogy ne vegyenek észre, de azt éreztem, minden szem rám szegeződik, a D 148-asra. Megálltam újra a tablónál, gondoltam, majd csak keresnek helyettem valami újabb mozgó célpontot. Egy aranyos kis képen akadt meg a szemem, hármas ikrek voltak rajta, házilag készített álmatyó hímzett rugdalózóban. Szegény gyerekek, már most kirakat az életük.
Szeretkezés után mindig szeretek meginni egy sört, ennyi látványos kurva és ilyen nehéz meló után meg végképp szomjas voltam. Megkerestem a sörözőt, amit Anett ajánlott, a villamosmegállóban. Zuzu, ez volt a neve, egyszerű kis fabódé, kis terasszal, olyan átlagos semmi, akkor még nem tudtam, hogy két évig ez lesz a legbiztosabb pontja az életemnek. Amikor beléptem, a baklava és a kebab illata csapott meg. Szeretem az összetett szagokat, tudtam, hogy jó helyen járok. Végre megnyugodtam. Hogy vannak a gyerekek, kérdezte a mosolygós csapos, kicsit akcentusos magyarsággal, miközben csapolta a sörömet. Milyen gyerekek, kérdeztem. Mért, nem a meddőségiből jön, kérdezte. Ide többnyire azok járnak, a rákosok meg a mozgássérültek nem jönnek be. Maga egyiknek se néz ki, csak meddőségi lehet. Nézze, ott a teraszon azok is azok, öt évig jártak ide, szabdalták az aszszonyt rendesen, mire megszülettek a hármas ikreik. Kinéztem a teraszra, valóban egy ifjú pár ült kint, hármas ikerkocsival, nem az álmatyók voltak. Öt évig jártak ide, amíg sikerült nekik, mondta Zuzu, vagyis nem tudom, hogy hogy hívták a férfit, de a kocsma neve után én Zuzunak neveztem el. Kiültem a teraszra, az ifjú pár mellé, néztem azt a bazi nagy babakocsit. Hogyan közlekednek ezek. Kéne nekik egy gumiűrhajó. Gondoltam.
Mi lesz, ha nem sikerül. Gondoltam. Mi lesz, ha én is magvaszakadt leszek.
Néhány évvel ezelőtt volt egy barátnőm, gyerekkereskedő volt. Gyerekeket árult. Egy svéd alapítványnak dolgozott, akik örökbefogadással foglalkoztak. A svédek mindenkit örökbe fogadnak, legyen az cigány, néger, tamil vagy szingaléz. Nálunk cigány van sok, azok nem kellenek, csak nekik. Mondta. Van egy svéd házaspár, akik már négy éve járnak Magyarországra, egy cigány kislányhoz, kicsi gyémántfeketeszeműhöz, és még mindig nem adják oda nekik. Kell minden, környezettanulmány, majdnem az egész hivatal kiutazott környezettanulmányra, pszichológiai vizsgálat, persze hogy hülye egy svéd, aki magyar cigányt akar örökbe fogadni, jövedelemigazolás, próbálnák ezt megkérni az ongai csimbalmos utcában, nyelvi próba, na én is jól elbeszélgetnék velük, és a kis kicsi gyémántfeketeszemű már tudna svédül, szánkózna a méteres hóban, és csak nevetne, nevetne, nevetne. Most meg csak sír, sír és sír, amikor a svéd szülők elmennek. Lehet, hogy megunják, és egyszer majd nem jönnek vissza.
Nem tudom, hogy miért ez a régi beszélgetés jutott eszembe, amikor kortyoltam a sörömet Zuzunál, és néztem a hármas ikreket.
Vagyis tudom.
Hogy mért akarok én gyereket.
És mi lesz, ha rossz a spermám, és nem lehet.
Marad az örökbefogadás.
Jönnek majd környezettanulmányra, és nem a fagyasztóban várakozó bélszín és libamáj érdekli majd őket, hanem olvassák a könyveimet, és megállapítják rólam, hogy romlandó vagyok, alkoholista, perverz, gonorreás, hisztériás, infantilis, szaralak, narkós, ordenáré, ótvar, pesszimista, qrva, rasszista, steril, szadista és undorító. Egy büdös geci nyelvrabló vagyok. Nekem nem adnak gyereket.
Éreztem, hogy lüktet a halánték, vörösödik a fejem, talán az lenne a legjobb, ha meghalnék. Akkor megoldódna minden.
Egy hét, mondta a nővérke a recepciós pultnál. Akkorra meglesz az eredmény. Addig meg ne izguljon. És mosolygott a drága.
Egy hétig ittam. Megcsináltam a marathont. Csak egy dolog izgatott, túlélni a félelmet.
Satnyák.
Sok van belőlük, de satnyák.
A formájuk genetikailag nem rossz, de satnyák.
Ezt mondta a Tanárúr. Az Ősz Isten.
De azért lehet gyerekük.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk