←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

A tárgyak lélekvándorlása

(© Tóth Árpád)
 
Egy viseltes kesztyű elég ahhoz, hogy asszociációk sorát indítsa el. Három viszont sok belőle: meg kell magyarázni. Háromszáz már egy emlékmű. Háromezer vagy több ­ nem kesztyűgyári környezetben ­ úgyszólván elviselhetetlenül szürreális látvány.
Ez a szöveg is úgy íródik, mint a Valkó-féle kesztyű-, zokni-, rongykollázs. Sok-sok megbicsaklás, javítás, áthúzás teszi egyre megviseltebbé a felületet. A papírét is és azt is, amit Valkó László évtizedek óta gyűr, ráncol, mintha nem tudná elfogadni a feszes síkot és egzakt formát, az egyértelműséget és állandóságot. Nem is akarja. A gyűrt sík részletei, töredékei úgy torlódnak egymásra, mint zajló folyón a jégtáblák, amelyek a szüntelen mozgás közben egymást is deformálják. Másképp sűrűsödik bennük az erő, mint a kimért vagy a feszültségtől duzzadó formában.
Régebben Valkó az intakt látványba különböző grafikai és mechanikai eszközökkel avatkozott be, hogy apróra tört cserepeiből alkossa újra az optikailag torz, de pszichikailag hiteles tükröt: a műalkotást. Legújabb képein hozott anyagból dolgozik. Eleve gyűrt tárgyakat halmoz egymás mellé és fölé. Ezek a „gyanús" eredetű, néha meghatározhatatlan anyagi minőségű szereplők nem talált tárgyak, mert enynyit nem lehet találni, csak kitalálni. A ráción túli mennyiség legalább olyan fontos képalkotó tényező, mint e szereplők gyötrelmes leharcoltsága. A kettő együtt adja azt a nyomasztó ambivalenciát, amit a kesztyű változatos létformái önmagukban is sugallnak. A levetett kesztyű éppúgy képes kifejezni a fáradtságot, a munkában megtöretettséget, végső soron a sorsot, mint Heidegger gyönyörű interpretációjában Van Gogh parasztcipői. De legyünk óvatosak, sokféle kesztyű van: hideg elleni, munkavédelmi, orvosi, laboratóriumi s a sor végén ott a direkte antropomorfizált változat, a kesztyűbáb is. A Valkó képein feltűnő egyéb ruhadarabokról, zoknikról, pólókról, véres/festékes rongyokról persze nem mondható el ugyanez. A képek felülete azonban (nem a faktúrájuk, hanem az arcuk) hasonló. A gyűrött, barázdált felszín tumultuózus kavargása konkrét és elvont képzeteket generál a dermedő lávafolyam „bőrétől" az agyvelő tekervényein át a panaszfal málló vájataiig. „Országok rongya, könyvtár a neved!" ­ mondta Vörösmarty a famentes papír innét nézve békebelinek tűnő korszakában. A papír gyűrése azonban minden gyakorlati megfontolás (újrahasznosítás) ellenére sokkal egyértelműbben metaforikus tartalmú, mint a rongyé. Összegyűrt papír = megszegett szerződés, megcsúfolt írás. A sokszorozás, a dolgok rendezetlen vagy épp rendezett ismétlődése pedig önmagában is alkalmas az áldozat elvont fogalmának megidézésére. Lásd „h"-nál a lexikonban, hekatombától (eredetileg „százökör-áldozat") holokausztig. Ezért válik különösen hideglelőssé az az egyértelmű, perspektivikus forma, amibe Valkó mint valami keretbe, „Tározóba" bezárja elgyötört formáinak abszurd vanitas-csendéletét. Az egyik képen az alig észlelhető eltérésekkel ismétlődő kompozíciót felülről egy szál dróton függő csupasz villanykörte világítja meg. „Demonstráció" volna? Egyáltalán, mik ezek a téglány alakú csatamezők: terepasztalok, műtő-, netán boncasztalok, a szenvedés nagy, egyetemes turkálójának pultjai? Nem csoda, hogy nem tolong körülöttük senki.
„Az emberkép és hiánya" ­ így szól a pillanatnyilag legjobb 20. századi magyar művészettörténeti összefoglalás egyik frappáns fejezetcíme. És valóban, Valkó képeiről eltűnt az emberi figura. Rongyok virágoskertje és kövek tízezrei helyettesítik, s mindez mintha feltartóztathatatlanul áramlana felénk, valahonnét az üres térbe vesző horizontról. Új ikonográfiai adalék az ember igazi képéhez. Tájkép csata, merénylet, népirtás (lehet választani!) után.
Várkonyi György
Várkonyi 1. lev. 06. 14.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk