←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Zsámboki András-Vágó Róbert

Krétakör kívül, belül

Színház-finanszírozási anomáliák

Schilling Árpád 1974-ben született. Több évi amatőrszínjátszás és -rendezés után 1995-ben saját társulatot alapított: a Krétakört. Még ugyanabban az évben felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakára. A társulat működése akkor sem szűnt meg, amikor a vezetője nappali szakos egyetemista volt, még csak szünetelni sem szünetelt: minden évben kihoztak egy új előadást. Schilling közben folyamatosan dolgozott kőszínházban, „profi" színészekkel is. A Krétakör útját díjak sora szegélyezi: 1996-ban a Teatro Godot-ért Egyetemi Kultúráért Díjat kaptak az Alternatív Színházi Szemlén, A nagy játékért és a Teatro Godot-ért pedig a Kazincbarcikai Nemzetközi Színházi Fesztivál Legjobb Társulatnak Járó Díját; 1997-ben a Kicsivel elnyerik az Országos Stúdiószínházi Fesztivál Kentaur Díját, az 1998-as Alternatív Színházi Szemlén a Budapesti Önkormányzat Díját, valamint a kritikusok legjobb alternatív előadásért járó díját. Schillingnek a Katona Kamrájában rendezett Közellensége Tasnádi István írónak meghozza a legjobb magyar drámáért, Schillingnek pedig a legígéretesebb pályakezdőnek járó kritikusi díjat. Közben elindul a nemzetközi karrier: a Közellenség Franciaország-szerte mintegy tucatnyi városban vendégszerepelt, a Baal Odéon-beli sikerével a párizsi közönség is megtanulja az alig 25 éves rendező nevét.
2000 nyarán a friss diplomás Schillingnek több fővárosi színház szerződést ajánlott, ő azonban a Krétakör társulatából akart „színházat csinálni". Az egyetlen olyan helyen kezdtek el dolgozni, amely maga is „alternatív színházból" emelkedett a struktúrán belülre: a Bárkánál. Az európai koprodukcióban készült és filmre is adaptált NEXXT viharos bemutatója után pár hónappal azonban a Bárka társulatának nagy része fellázadt az igazgató ellen, a színészek fele és az ott dolgozó rendezők (Schillinggel egyetemben) otthagyták a színházat. Azóta a Krétakörnek - a szaporodó díjak és európai turnék mellett - a botrányok is kísérői. 2001-ben a Thália Színház állandó játszóhelyül kínálta Schillingéknek a Régi Stúdiót, egy újabb évadra azonban - hiába a zajos tiltakozás - elsőbbségi szerződésüket nem újították meg. Schilling közben Gáspár Máté produkciós vezetővel közösen megpályázta a Bárka igazgatói posztját, de a színházfenntartó VIII. kerületi önkormányzat a régi igazgatónak szavazott bizalmat. A pályázatot elbíráló szakmai testület eljárási szabálytalanságai miatt Schillingék a nyilvánossághoz fordultak, de az ügynek csak a füstje töltötte meg az újságokat, a szakmát nem sikerült lángra lobbantani. A Párizs szomszédságában működő MC 93 Bobigny, a kortárs színjátszás egyik nemzetközi központja ekkor együttműködést ajánlott a társulatnak. Valamennyi előadásuk bemutatását vállalta, sőt 2002-ben saját költségvetése egyharmadát is átadta Schillingéknek, hogy a csapat fennmaradhasson és bővülhessen - a Krétakörnek evvel sikerült is magára vonnia a hazai alternatív társulatok irigykedését: a külföldi támogatás ugyanis a többszöröse volt annak, amit struktúrán kívüli színház hazai forrásból valaha is összepályázott. Az MC 93 Bobigny nagylelkűségének helyébe azonban 2003-tól már hazai támogatásnak kellene kerülnie.
Tavaly nyáron Schillingék a Nemzeti megpályázásával „riogattak" - amitől az utolsó pillanatban visszaléptek, viszont napnál világosabb lett: amennyi pénzt a politika a Nemzetire szán, abból nagyon sok Krétakör működése lenne megoldható... Végezetül amikor a kritikusok a 2002-es évad legjobb alternatív előadásért járó díját a Krétakör W - munkáscirkusz című produkciójának ítélték, azt Schilling és a társulat viszszautasította, mondván: ők már nem alternatívok. Az ügy nyomán sajtóvita bontakozott ki az egyik színházi lap hasábjain a Kritikus Céh elnöke és a Krétakör produkciós vezetője között sok fogalmi tisztázatlansággal és kevés orvossággal Schillingék problémájára.
Gusztus dolga, ki hogyan értékeli a dolgot. Hogy az igazán nagy alkotók szükségképpen szétrobbantják az intézményi kereteket, vagy hogy a jól tervezett botránypolitika ma már a színházi marketing szerves része. Hogy a tehetségeket felkarolni kell, nem pedig kötekedni velük, esetleg hogy az üldözöttség olyan divatos póz lett, hogy újabban a tehetségesek is kedvet kaptak hozzá. Nekünk, az alábbi körinterjú készítőinek nem tisztünk az ítélkezés; ami bennünket legjobban érdekel, az maga a „struktúra".
A szerzők ezúton mondanak köszönetet Szabó Istvánnak, a Színházi Intézet igazgatóhelyettesének az interjúkhoz felhasznált háttér-információkért és a táblázatban felhasznált adatokért.

Schilling Árpád és Gáspár Máté

- Akkor most micsoda a Krétakör: alternatív vagy struktúrán kívüli színház, esetleg „harmadikutas színházcsináló közösség"?

Schilling Árpád művészeti vezető Most, amikor más színházakban a 2003/2004-es évadot tervezik, a Krétakörre minden definíció közül leginkább a megszűnő színház besorolás illik. Sőt valójában még ebből a meghatározásból is el kellene vonni az aktív tartamot, hiszen a Krétakör nyolc év szakadatlan fejlődése után valamiféle senki földjére került, egyszerűen kihullik a magyar színházi térből. Hacsak a közeg - a kultúrpolitika és a szakma - nem változik meg körülötte. Erre azért is szükség lenne, mert bukásunk nem csupán egy alkotóműhely végét jelentené, hanem a nyilvánvaló strukturális átalakítás ismételt elodázásával elrettentő példaként szolgálna a hasonló utat választó új kezdeményezéseknek is. Ezáltal pedig végső soron prolongálná a magyar színház jelenlegi válságát. Gáspár Máté produkciós vezető Magyarországon a rendszerváltás után - számos környező országtól szerencsére eltérően - konzerválódott a régi struktúra. Az állam az önkormányzatokkal karöltve szinte minden megyeszékhelyen állandó társulatot foglalkoztató - helyenként többtagozatos - repertoárszínházat tart fent. Budapesten közel húsz állami-önkormányzati színház működik mintegy háromtucatnyi játszóhellyel. A teljes rendszerre - a Nemzetit és az Operaházat is beleértve - 30 milliárd forint támogatás jut. Ezt a fenntartók mint kincset szokták emlegetni - szerintem helyesebb lenne aranytartaléknak tekinteni, bázisnak, amelyből erőt merítve bátran szembenézhetnénk a megváltozott kor megváltozott feltételeivel és igényeivel. Fel kellene ismernünk, hogy a rendszer önnön működéséhez végső tartalékait éli föl, s hogy jórészt a rutin, a bejáratott mechanizmusok működtetik. Be kell látnunk, hogy a társadalmunk minden területét szabályozó versenyszellem, amely alapvetően befolyásolja mind a színházi munkavállalók, mind a potenciális közönség döntéseit, ebből a szférából sem iktatható ki. Értelmeznünk és intelligensen alkalmaznunk kell olyan fogalmakat, mint kockázat, mobilitás, hatékonyság - erre kötelezne, ha esetleg a belső meggyőződés nem is, a közpénzek elköltése és a közönség szolgálata. Ez természetesen érdekeket sért, mert lazítaná a strukturális merevséget. Schilling Ez a fő gond: a magyar színház szocialista nagyvállalat egy kapitalista világban. Nálunk a kultúrafinanszírozás intézményfinanszírozást jelent, intézménynek meg az számít, aminek épülete van - van színházépület, van dotáció, nincs színházépület, nincs dotáció. Ha van épület, ahhoz társulat dukál, a színésznek meg fellépés, ezért aztán sok-sok előadást tartanak egyszerre műsoron, lehetőleg estéről estére váltogatva, nehogy már egykettőre kiderüljön: gyenge előadások hihetetlen széles kínálatával traktálják a nagyérdeműt. Gáspár A repertoárszínház bizonyíthatóan a legköltségesebb működési forma, ami nem lenne baj, ha az eredmények visszaigazolnák. De a konstrukció minden lehetséges sebből vérzik. Az épületek döntő többsége műszakilag leromlott. Fenntartásuk miatt nem jut pénz az olyan infrastrukturális beruházásokra, amelyek lehetőségeket nyitnának a modern színházi törekvéseknek. Miközben a túlméretezett műszaki háttérszemélyzet túlórák sokaságát kénytelen teljesíteni, hogy az állandó építést-bontást elvégezze, a szállítási és raktározási költségek aránytalan terhet rónak a színházak költségvetésére. Így nem jut idő, pénz és energia a produkciók átjátszására sem vidék-vidék, sem főváros-vidék relációban; a pazarló működés egyúttal megfosztja a különböző társulatokat és közönségeket a találkozás lehetőségétől. Schilling Azután itt van a társulati elv, amely ha valódi alkotóközösséget takar, a művészszínházi munka záloga, de mára szinte teljesen szétzüllött, és - tisztelet a kivételnek - a gyakorlatban egyéni vállalkozók kényszer- és/vagy érdekközösségévé vált. Mind több a szabadúszó; a színházi közélet - a focihoz hasonlatosan - látványos átigazolásoktól hangos. A bemutatók irreálisan magas száma miatt az előadások csak havonta pár alkalommal kerülnek színpadra, ami rongálja a minőséget - s ezt az állítólagos nézői szokásokkal sem lehet igazolni. Egyébként hogy valami nincs rendben, jelzi a KSH adata is, miszerint Budapesten az elmúlt tíz évben 27 százalékkal csökkent a színházlátogatók száma. Gáspár Az intézményrendszer rugalmasabbá tételének egyik lehetséges megoldása az lenne, ha - holland modell szerint - befogadóhelyeket hoznának létre. Vagyis olyan alkotóközpontokat, ahol a produkció létrehozására összeálló csapatok kapnának infrastrukturális, pénzügyi és szervezeti hátteret. Ezek az „inkubátorházak" egy-, két- vagy hároméves együttműködési szerződést kötnének az ígéretes színházi csapatokkal, a terminus lejártával aztán az elvégzett munka számon kérhető lenne: a társulat újabb lehetőséget kaphat vagy szélnek ereszthető. Ez a szemlélet szakít a színházainkban regnáló feudális gyakorlattal, mely egyfajta hűbérbirtokként kezeli azokat, számol viszont a minden alkotói munkát éltető energiaáramlással, azzal, hogy vannak kreatív periódusok, amikor helyzetbe kell hozni, és vannak kifulladások, amikor éppen a váltás kényszere segíthet. Ennek a felállásnak a kulcsfogalmai a produkciós tervezés, a pályáztatás, a szakmai követés. Tétet ad a munkának, és átalakítja a közönségkapcsolatokat, a passzív befogadóiból az aktív értelmezői felé mozdítja el a nézői attitűdöt, s végül is ez lehetne a legkívánatosabb végcél, különösen, ha azon gondolkodunk: mivel foghatja meg magának a színház a fiatalokat? A jelenlegi rendszer olyan rossz, hogy még pénzzel sem lehet rajta segíteni. Az államot, az önkormányzatot, az egész színházi szakmát minősíti, hogy pár hónapja egy rendkívüli - közel négymilliárdos - költségvetési juttatás úgy szívódhatott fel a struktúrában, hogy abból egy forint nem jutott a fentihez hasonló reformcélok megvalósítására.      

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Háttér

A „struktúra" működése vagy a pénz útja

 
A színház-finanszírozási struktúra két részből áll: egyrészt egy intézményfenntartói finanszírozási rendszerből, másrészt egy produkciókat támogató pályázati-kuratóriumi rendszerből.
Fenntartója természetesen minden színháznak van, de a fenntartói rendszeren keresztül - költségvetési törvényben megállapított támogatásban - csak állami vagy önkormányzati fenntartású színházak részesülnek. A pályázati-kuratóriumi rendszer három olyan pénzosztó intézményt foglal magába, amely - több más mellett - színházi produkciókat is támogat: a Nemzeti Kulturális Alapprogram színházi, illetve táncos szakkollégiumát, a főváros Színházi Alapját, valamint a kulturális tárca (NKÖM) független színházi műhelyes, illetve mozgásszínházi keretét (korábban ebbe a sorba tartozott a Soros Alapítvány is, de ez 2002-vel beszüntette ez irányú tevékenységét). A produkciós támogatókhoz a pályázati kiírásoktól függően fordulhatnak a különféle fenntartójú társulatok - a minisztériumi keretből az állami-önkormányzati színházak például eleve ki vannak zárva, a Színházi Alaphoz azonban stúdió- vagy gyerekelőadás támogatására bármilyen fővárosi színház pályázhat.
A két finanszírozási alrendszer között csak a kisebbik különbség, hogy az egyik intézményeket, a másik produkciókat finanszíroz; a nagyobbik nagyságrendi. A fenntartói rendszeren keresztül 2002-ben közel 20 milliárd forintot osztottak szét, pályázati-kuratóriumi rendszerben kevesebb mint egymilliárdot. Ezek után nem egészen alaptalan, hogy Schillingék a fenntartói támogatási rendszert magával a színház-finanszírozási struktúrával azonosítják: az állami-önkormányzati színházakat struktúrán belülieknek, saját magukat pedig - az amatőr-alternatív társulatoktól megkülönböztetendő - struktúrán kívülieknek hívják. A Krétakör valóban mind művészeti vezetés, mind társulat, mind színházi működés tekintetében összehasonlítható egy hasonló méretű fővárosi önkormányzati színházzal - mondjuk a Radnótival. A Krétakörnek nem kell épületet fenntartania (merthogy nincs neki), a Radnóti mindazonáltal tizenötször akkora hazai támogatásból gazdálkodott 2002-ben. [Vö. táblázat]
A fenntartói támogatás maga is változik aszerint: melyik színháznak ki a fenntartója. Nyilvánvaló okokból tisztán állami fenntartású a Nemzeti Színház, a Nemzeti Táncszínház és az Operaház - és nem nyilvánvaló okokból még három fővárosi színház: a Pesti Magyar Színház, a Játékszín, valamint a Budapesti Kamaraszínház. Mivel fölöttük a tulajdonosi és a felügyeleti jogokat egyaránt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma gyakorolja, tárcaszínháznak szokás hívni őket. Hiába ért egyet minden szakmabeli, hogy az ilyesmi idejétmúlt formája a kultúrairányításnak, a főváros vonakodik saját kezelésébe vonni ezeket a színházakat - a fenti színházak tehát maradnak állami kézben. Fenntartói támogatásukról a mindenkori költségvetési törvény kulturális fejezetében intézkednek.
Önkormányzati fenntartású 13 fővárosi és 22 vidéki színház - vagyis a magyarországi színházak zöme. Az ő fenntartói támogatásuk állami-önkormányzati vegyes rendszerben történik: egyrészt az államtól kapnak egy működtetési hozzájárulásnak nevezett támogatást, másrészt a fenntartó önkormányzattól egy saját támogatást, amit az állam egy művészeti hozzájárulásnak nevezett támogatással (hozzávetőleg 50 százalékkal) megtold. Ám ahogy azt a művelődési tárca egyik főhivatalnoka is hangsúlyozta: „az elnevezések végső soron nem jelentenek semmit". Sem állami, sem önkormányzati részről nincs megszorítás: a színházak működési támogatásból is költhetnek művészetre, és viszont. Amit a költségvetési törvény rendkívül komolyan vesz, az a fenntartó önkormányzatok függetlensége: az állam nem közvetlenül a színházaknak utalja a pénzt, hanem a fenntartó önkormányzatoknak. Rendszerint az önkormányzatokat felügyelő Belügyminisztérium postázza a támogatást a vidéki önkormányzatnak, a vidéki önkormányzat pedig továbbpostázza a pénzt az egyetlen színházának. Maga az elmélet - és a fővárosi gyakorlat is - azonban ennél bonyolultabb. A költségvetési törvény a tekintetben is tiszteletben tartja az önkormányzatok függetlenségét, hogy a fenntartóval szemben nem támaszt semmilyen állami megkötést: melyik színházának menynyit ad a támogatásból - ennek persze csak Budapesten van jelentősége, hiszen csak a főváros tart fenn tizenhárom színházat (Pécs kettőt, minden más önkormányzat egyet). Az önkormányzat az egyik színháza működtetési hozzájárulásából juttathat egy másik színházának, a másik színház művészeti hozzájárulásából adhat egy harmadik színházának.
Visszatérve az elnevezésekre, a működtetési hozzájárulást afféle méltányossági keretnek lehetne hívni, mert abból minden színházfenntartó kap, még a legszegényebb is, saját ráfordításától függetlenül. A másik pénzkeretet, a művészeti hozzájárulást úgy kell tekinteni, mint sajátos érdekeltségi támogatási rendszert, amivel az állam arra ösztönzi az önkormányzatokat, hogy ők is többet szánjanak színháztámogatásra. Ha többet szánnak, nagy valószínűséggel többet is kapnak hozzá az állami költségvetésből. Azért csak „nagy valószínűséggel", mert az önkormányzatok a betett pénzek arányában egy fix összegből részesülnek. Nem arról van tehát szó, hogy minden színháztámogató forintjukhoz kapnak ötven fillért az államtól - ha például mindegyik önkormányzat duplájára emeli a saját részesedését, akkor mindegyik ugyanannyit fog kapni, mint korábban. Ez azonban csupán elvi lehetőség - általában igaz az, hogy az a fenntartó, amelyik többet szán színházra, az többet is kap az államtól művészeti hozzájárulás formájában.
A fentiekből nyilvánvaló: a törvény adta finanszírozási szabadsággal egyedül a főváros tud élni. Vidéken muszáj „kultúrtáltosnak" lenni: egy szájból fújni hideget és meleget, egy színházban játszani szórakoztató és művészdarabot. Egyedül a fővárosban van rá lehetőség, hogy irányzatos intézményeket tartsanak fenn. Egyedül Budapesten fordulhat elő, hogy egy amatőr társulat művészi teljesítményben odáig emelkedjék, hogy a finanszírozási rendszerben koncepcionális problémát okozzon. De miként is él evvel a lehetőséggel a főváros? Némileg prózaibban: miért úgy osztja el a színházi támogatásokat, ahogy elosztja? Ahhoz, hogy erre az összetett kérdésre válaszolni lehessen, előbb azt kéne ismerni: mi alapján állapítják meg az állami működtetési hozzájárulás mértékét a fővárosban? Mi alapján állapítják meg azoknál az önkormányzatoknál, amelyek egyetlen színházat tartanak fenn? Bármilyen megdöbbentő, erre nincs egyértelmű válasz. „Így alakult ki", „ez az az összeg, amiből az adott színház működni tud", amivel „a színházigazgató nem nagyon elégedetlen". Ha távolabbra tekintünk a finanszírozási elvek történetében, egy hajdani határozott koncepció lassan elmosódó körvonalai tűnnek elénk. Ez a koncepció sosem valósult meg - a maga idejében nem is lett volna megvalósítható -, határozottságánál fogva azonban számszerű mérésekre adott lehetőséget, fogalmai pedig - a koncepció eredeti értelmétől függetlenül - lesüllyedt kultúrjószágként élnek tovább. E szerint a koncepció szerint az állam fizette volna az épület fenntartását, az önkormányzat adott volna pénzt produkciók előállítására - művészetre -, a színháznak pedig magának kellett volna kitermelnie a bemutatók továbbjátszásának költségeit. A koncepció születésének idején (a kilencvenes évek elején) az önkormányzati színházak saját költségvetésüknek átlagosan nem egész 20 százalékát termelték meg - vidéken a 10 százalékát se -, amiből lehetetlen lett volna a továbbjátszást finanszírozni.
1996-ban Szabó István vezetésével felmérték az önkormányzati színházak épületműködtetési költségeit, ami innentől a fix állami támogatás alapjául szolgált. A támogatást azonban az állam még hozzávetőleg sem tartotta szinten - a működési költségek pár év alatt messze túlnőttek a támogatási kereten. Az utóbbi években ráadásul az állam finanszírozási koncepciót is váltott: inkább a művészeti támogatásba tette az éves többletet, hogy evvel is ösztönözze az önkormányzatokat színházaik támogatására. A reálérték-csökkenést híven tükrözte a név alakulása: az épületműködtetési támogatás előbb épületműködtetési hozzájárulásra változott, majd a rövid és homályos működtetési hozzájárulás alakban rögzült.
Az állami színház-finanszírozási koncepció megváltozásával a működési-művészeti támogatás kettőssége értelmét veszítette - jelentősége annyi maradt, amennyit az állam tulajdonít neki: az előbbi méltányossági, az utóbbi érdekeltségi alapon jár a fenntartónak.
A fővárosi önkormányzat támogatási rendjében mégis elkülönül a kettő egymástól, külön döntenek róluk, mi több: különböző arányokat állapítanak meg szétosztásukkal kapcsolatban. „A Vígszínház épületét nyilvánvalóan drágább fenntartani, mint a Madách Színház modern épületét" - érvel a működtetési támogatás külön kezelése mellett a főváros egyik kultúrpolitikusa. „Évenként kevesebb aranyfüstöt kell a Madáchban pótolni, mint a Vígben. Ezt meg kell fizetni, és ez független a jó művészi tevékenységtől." Ami igaz is volna, ha a fentebbiekből nem tudnánk: a működtetési támogatásnak semmivel sincs több köze az épület működtetéséhez, mint a művészeti támogatásnak.
Hogy a főváros kulturális irányítása több menetben osztja szét a támogatásokat, annak részben technikai okai vannak, a százalékos arányok különbözőségét azonban nehéz mással magyarázni, mint hogy szeretnék azt a benyomást kelteni: különféle szempontok figyelembevételével különféle színházirányítási megoldásokat alkalmaznak. Mintha egy hatalmas kezelőpulton rengeteg potmétert csavargatnának rengeteg irányba - holott csak egyetlen potmétert csavarnak hol erre, hol arra. Ha lejjebb veszik egy színház támogatását, akkor populárisabb irányba terelik, ahol nagyobb önfinanszírozási arányt tud elérni; ha megnövelik a támogatását, akkor lehetővé teszik, hogy a művészszínházi működés felé mozduljon el, ahol a saját bevétel kevésbé fontos. Az így megszületett döntés lehet akár jó kultúrpolitikai döntés is, átláthatónak azonban semmiképp sem átlátható. Egy színházi szakember ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Van olyan színház Budapesten, amely ki tudja termelni nemcsak a művészeti tevékenységére a pénzeket, de adott esetben még az épület működtetéséhez is hozzá tudna járulni a saját bevételéből - ez tulajdonképpen egy más [államigazgatási] közgazdasági logikával végiggondolt normális konstrukciónak a nem normális megfogalmazása. Hogy lefordítsam magyarra: ha kht. lenne a Madách Színház, akkor az igazgatójának azt lehetne mondani a szerződésében, hogy kapsz ugyan ennyi millió forint támogatást, de emennyi millió forint bérleti díjat kell kifizetned az eszközökért. Ezt a támogatást arra kapod, hogy olyan művészetet csinálj, amiből behozol annyi pénzt, hogy ki tudd fizetni a bérleti díjat."
Probléma azonban nem csupán az átláthatósággal van. Ilyen feltételek között az sem derül ki: teljesítette-e a színházigazgató a fenntartó elvárásait. Az igazgató ráadásul nem abban érdekelt, hogy mentől jobban teljesítsen, hanem abban, hogy mentől inkább támogatásra szorulónak mutassa színháza helyzetét. A több helyről, több formában osztott támogatási rendszer jó lehetőséget kínál központi pénzek leszívására - és akkor még nem szóltunk a jövő évi keret terhére előre hozott támogatás intézményéről...
A helyzet sok tekintetben emlékeztet a kései szocializmus gazdaságirányítására, ahol a lazuló tervutasítás párosult a puha költségvetési korláttal. Az egészben - a gazdasági párhuzamot folytatva - a szektorsemlegesség hiánya a legszembetűnőbb. A krétakörösök - és a hozzájuk hasonló helyzetben lévő társulatok - nemcsak a fenntartói finanszírozási rendszer jelentős támogatásaiból nem részesülnek, nemcsak egy sokkal rosszabbul tervezhető pályázati-kuratóriumi támogatásra kénytelenek alapozni a működésüket, a színházi működés során felmerülő váratlan kiadásaikhoz sem vehetnek igénybe központi pénzeket. Ebben a rendszerben kemény költségvetési korláttal egyedül a struktúrán kívüliek kénytelenek gazdálkodni...
A pályázati-kuratóriumi finanszírozási rendszer legpénzesebb intézménye a Nemzeti Kulturális Alapprogram két érintett szakkollégiuma, a színházi és a táncos kollégium 2002-ben összesen 301, illetve 184 millió forintot osztott szét. Az NKA a központi költségvetéstől elkülönített alapból gazdálkodik, amelyet a kulturális termékek után fizetendő járulékból töltenek fel. Kezdetben csak könyvek, hanglemezek után szedtek járulékot - az NKA valóban „a kultúra önadózásából" működött. Később a járulékkötelezettséget kiterjesztették a szórakoztatóelektronikai termékekre, mobiltelefonokra, hirdetésekre. Az alap dinamikus bővülése 2000-ben kezdődött, amikor - az építőművészeti szakkollégium felállításával egyidejűleg - a házépítéseket (tehát a plázaépítéseket) is járulékkötelessé tették.
A szóban forgó két szakkollégium felerészben szakmai szervezetek, felerészben miniszter jelölte 8-8 kurátora nemcsak produkciós támogatásokat oszt, szakmai lapok megjelentetését, fesztiválok rendezését is támogatja - a színházi kuratórium által 2002-ben szétosztott 301 millió forint mintegy negyede jutott struktúrán kívüli társulatoknak.
A főváros Színházi Alapja a főváros költségvetésének része, felosztását a közgyűlés kulturális bizottsága hagyja jóvá szakmai zsűri véleményezése alapján. Ebbe a hattagú szakmai zsűribe négy embert delegálnak a különböző színházi szervezetek, kettőt pedig a főváros, pontosabban a kulturális bizottság. A Színházi Alap 2002-ben 157 millió forintból gazdálkodott - ennek az összegnek mintegy harmada jutott a struktúrán kívülieknek.
Végül pedig a NKÖM független színházi és műhelypályázatán 2002-ben 102 millió forintot, mozgásszínházi pályázatán összesen 74 millió forintot osztott szét a minisztérium által fölkért 5, illetve 6 zsűritag.
A 2003-as rendkívüli év a magyar színház-finanszírozás történetében: a tavalyi költségvetéshez képest mintegy 4 milliárd forinttal emelkedett a színházi támogatások összege - egészen pontosan a működtetési támogatásoké. Mivel működtetési támogatásból kizárólag állami-önkormányzati fenntartású színházak részesülhetnek, a struktúrán kívüli társulatok közvetlenül semmit sem éreztek a négymilliárdos növekedésből. A fenntartói finanszírozás kiegészítőjeként működő pályázati-kuratóriumi rendszer intézményeitől ezek után elvárható lett volna, hogy pályázati kiírásaikban a struktúrán kívüli társulatokat célozzák meg - a megemelt támogatású önkormányzati színházakat ne engedjék pályázni. Ez nem történt meg, ilyen-olyan apropóval az önkormányzati színházak rendre pályáznak, és nyernek is pénzeket az NKA-tól csakúgy, mint a Színházi Alaptól. Kuratóriumi connaisseurök szerint naivság volt akár csak reménykedni is a pályázati kiírások módosításában: ha megjelenik is valamelyik kuratóriumon belül ilyen szándék, mindig akad a „struktúrán belülieknek" olyan lobbista kurátora, aki egy ilyen határozott tiltást kivédjen-fellazítson. A kérdés azonban: mire való a pályázati-kuratóriumi rendszer, ha kompenzációs feladatát sem tudja ellátni?

Dr. Baán László, a NKÖM gazdasági államtitkár-helyettese

- Hogyan látja a színház-finanszírozás helyzetét a kultúratámogatás egész rendszerén belül? Mekkora az állami támogatás szerepe a kultúra más területeihez képest?
- Jelenleg egy színházjegyhez - játszóhelye válogatja persze - akár több ezer forint támogatást is hozzátesz az állam. Esély sincs rá, hogy ma a piacról a színházak ilyen jelentős bevételt szerezzenek - ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne emelni a jegyárakon. Jelenleg egyes helyeken a színházjegy olcsóbb, mint a mozijegy - ami már a kulturális piaci értékítéletet is mesterségesen torzítja. A könyvpiacot például az elmúlt tíz évben szinte teljesen privatizálták, nagyon kevés állami pénz van benne - az átlagos könyvár eközben a húsz-harmincszorosára emelkedett, a legolcsóbb kategóriában pedig akár százszorosára is. A könyvpiac ennek ellenére talpon maradt, nem ment könnyen, de az emberek végül is elfogadták, hogy a könyv nem olcsó áru.
Magyarországon egyetlen színházat sem kellett bezárni a rendszerváltozás után, szemben más, volt szocialista országokkal, miközben a magyar rendszerváltozás során egyéb ágazatokban megszűnt másfél millió munkahely.
- A magaskultúrának, úgy látszik, rendkívül jók az érdekérvényesítési pozíciói. Ennyire fél a politika, hogy a közvélemény-formáló elit sivalkodni kezd?
- Szerintem a kultúra sajátos helyzete egyrészt abból fakadt, hogy a rendszerváltás után a kulturális elit részben részesévé vált a politikai hatalomnak - emlékezzünk csak, hány vezető értelmiségi ült a parlamenti padsorokban az első ciklus idején! Másrészt a kultúrának a Kádár-rendszerben kiemelt szerepe volt. Cenzúra volt, politikai értelemben egypártrendszer volt, ezért a politikai érdektagoltság nyilvánosan leginkább a kultúrán keresztül jelenhetett meg.
- A kilencvenes években a színház is elvesztette a politikai érdekességét.
- Ez teljesen természetes. A rendszerváltás után a politikai mező szabaddá vált, már nem volt rá szükség, hogy a kultúrán keresztül nyilvánuljon meg. De a szocializmus negyven évének kulturális szocializációja valamelyest átörökítődött a rendszerváltást követő időszakra is, a mindenkori szemben álló politikai táborok mégiscsak felhasználták a kultúrát szimbolikus politikai küzdőtérnek. A kultúra tehát nem vált oly módon indifferenssé, mint mondjuk az egykori NDK-ban, ezért egyik kormány sem vállalta a kultúraellenesség ódiumát - még leginkább a Bokros-csomag idején volt komolyabb kivonulás a kultúra finanszírozásából.
A millennium kapcsán azután megint nagyon sok pénz jött be kulturális területre: többletként mintegy 20 milliárd forint. 98-hoz képest 99-ben az Orbán-kormány 63 százalékkal növelte a kulturális tárca költségvetési támogatását - ilyenre korábban még soha nem volt példa. Ráadásul a későbbi években is tovább nőtt a kulturális költségvetés, mindeme növekedésből azonban a színházi finanszírozás különösképpen nem profitált. Az önkormányzati színházak költségvetési támogatása nem is a kulturális tárcánál szerepel, hanem a Belügyminisztériumnál, ott nagyjából értékőrző szinten tartás történt.
- A filmfinanszírozást biztosítani hivatott Magyar Mozgókép Közalapítvány egymilliárd forint körüli költségvetése még a korábbi időszak színházi támogatásához képest is elenyésző. Hogyan maradhatott le ennyire a filmes szakma a színházihoz képest - az ember úgy gondolná, hogy a film politikai érdekessége sokszorosa a színházénak...
- Úgy, hogy a színházi szakma nagyon ügyes volt. A színháziak elitje - amely mintegy tizenöt-húsz éve szinte változatlan - egységesen lépett fel, a mértékadó személyek nem ásták alá egymás pozícióját, kollegiálisan viselkedtek, szemben a filmesekkel, akik hihetetlen módon dezintegráltak voltak egészen a legutóbbi időkig. A rendszerváltást követő tizenkét évben a filmes szakma nem volt képes elérni a nekik jutó támogatás növelését: az a mostani 3,4 milliárdos emelést megelőzően tíz éven át egymilliárd körül, illetve az alatt stagnált, szemben az önkormányzati színházak folyamatosan bővülő állami támogatásával, amely a jelenlegi 4 milliárdos emeléssel 2003-ban 10,5 milliárd forintra nőtt.
- Ez azt jelentené, hogy a Budapesti (meg a Vidéki) Színházigazgatók Szövetségének márványtáblát kéne állítani...
- Azt gondolom, a reprezentáns személyiségek bölcsen kormányozták a szakma hajóját. Ebből a maga módján mindenki kivette a részét.
- Márpedig a mostani fiatal rendezők csak úgy emlegetik a Budapesti Színházigazgatók Szövetségét, mint a Szent Szövetséget...
- A Szent Szövetség annak idején harminchárom év stabilitást hozott Európának.
- Úgy értem, véres kezű Sándor cárok és finom lelkű Castlereagh márkik ülnek egy asztalnál mindenféle közös eszme nélkül.
- A legendává váló közhelyekkel érdemes csínján bánni. Először is Sándor cár egyáltalán nem volt véres kezű, mint ahogy az angol diplomácia sem különösebben finom lelkű (mellesleg ez utóbbi formálisan nem is vált a Szent Szövetség tagjává). Akkor és ott arra volt szükség, hogy stabilitás legyen Európában, itt pedig arra volt szükség, hogy stabil maradjon ez a színházi rendszer. Hogyha a színházi területen is az történt volna, ami a filmes szakmában, akkor most lényegesen roszszabb volna a helyzete a fiatal rendezőknek és az idősebb generációnak egyaránt. Most legalább a struktúrán belül van pénz, színházat nem kellett bezárni, sőt folyamatosan új lehetőségek nyíltak. Pesten a rendszerváltás előttihez képest sokkal szélesebb és színesebb a színházi kínálat, ez nem is vitás. Természetesen a stabilitás megőrzői vannak a struktúrán belül, ők azok, akik állandó kőszínházakban dolgoznak, akik állami-önkormányzati finanszírozásban részesülnek. Ők vezetik a színházakat, ők képzik az egyetemen az osztályokat, akik aztán majd náluk fognak tovább dolgozni.
- Ők uralják a struktúrát az összes pontján.
- Nagyjából így van. A fiatalabb generációból egy-két embernek volt lehetősége lassan-lassan, ilyen vagy olyan irányító pozícióba kerülni: a ma negyvenes generáció néhány tagjának. De nyilvánvalóan ez nem színházi sajátosság, számos, a piac logikájának kevésbé kitett szakmában így van ez az orvostól a politikusig. Itt gyakran probléma, hogy a generációs váltásokat hogyan lehet normálisan, zökkenőmentesen lebonyolítani...
- Amit ön mond, az azt előfeltételezi, hogy a struktúrát csak belülről lehet megörökölni a kinevelt-kinevezett utódoknak. Egy jól működő struktúrában szerintem arra is kell lennie lehetőségnek, hogy emberek kívülről beemelkedjenek. Erre a mai felállásban nincs mód. Aki belül van a struktúrán, az teljesítménytől gyakorlatilag függetlenül minden támogatásból részesül, aki kívül van, az tartósan jó eredmények mellett is csak rendkívül szűkös körülmények között dolgozhat. A két „világ" között pedig nincs átjárás.
- Úgy látom, hogy 2002-ben, amikor az állam plusz 4 milliárdot tett az önkormányzati színházi rendszerbe, nagy esély szalasztódott el, szerencsére nem végérvényesen. Meg lehetett volna teremteni egy olyan új típusú alapot, amilyent az alternatív táncszínházi szakmában néhány éve megcsináltunk. Pár együttesnek - többek között a Bozsik Yvette Társulatnak, a Közép-Európa Táncszínháznak - két évre előre biztosítottuk a működését, évente társulatonként tízmillió forint körüli támogatást kaptak. Az alternatív színházaknál is meg kellett volna ugyanezt csinálni... ők egy kicsit többen vannak, és többe is kerülnek, de szerintem 400-500 millióval minden további nélkül megoldható lett volna a probléma. Mindenesetre a tavalyi tervezési folyamatban ezt könynyebb lett volna bevezetni: a kőszínházak nem érezték volna meg, hogy négymilliárd helyett csak három és fél milliárddal többet kapnak... Ez hiba, hogy nem történt meg.
- Ön kormányzati pozícióban van, mégis mást hibáztat.
- Természetesen nem kívánom az állami oldal felelősségét takargatni, ezért is beszélek minderről. Ugyanakkor tudni kell, hogy az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés okán másfél milliárd mindenképpen belement volna a színházi rendszerbe. A további 2 és fél milliárd sorsa az utolsó nap dőlt el - szó szerint a kormányjavaslat beadása előtti utolsó napok egyikén. Ez szinte automatikusan a korábbi finanszírozási pozíciók szerint került szétosztásra, a korábban megállapított keretszámok lettek megemelve. Tehát a pluszpénz ment a kőszínházaknak, a bábszínházaknak, a nemzetiségi színházaknak, a szabadtérieknek és természetesen kis mértékben az alternatívoknak is. Azonban nemcsak az állam nem készült fel a többletforrás elosztására, hanem - valljuk meg őszintén - a színházi szakma sem. Nem dörömböltek az ajtón, hogy a legfontosabb alternatívoknak kellene egy új finanszírozási forrás.
Márpedig a jelenlegi színházi rendszernek ez a leggyengébb pontja. A struktúrán belül a kőszínházak köszönik, rendben vannak. Bajaik, problémáik mindig lesznek, de a színházak működnek. Az alternatív színházi életben is vannak gondok - az NKA színházi kollégiumában kicsit több pénzt visznek el az állami finanszírozású kőszínházak, mint amennyit kellene -, de, mondjuk, az a 200 milliós - kuratórium által elosztott - minisztériumi keret, amiből most az alternatív színházi produkciókat támogatjuk, normálisan működik: a kisebb színházcsináló csapatokat évente 2-4 millióval meg tudják támogatni. Ez az éhhalálnál már kicsit több, a normális működéshez persze messze nem elegendő, egészében azonban jelenleg elfogadható. Végül ott vannak a hivatásos, de nem állami finanszírozású színházak, mint például a Krétakör: nekik már nem elég az, hogy évente kapnak néhány milliót, hiszen állandó színházként működnek, rendes színházi üzemként, több produkcióval, társulattal, repertoárral. Még ha sokkal kisebb költségvetésből dolgoznak is, mint a kőszínházak, az alternatív keretek nekik már szűkösek. A Krétakörnek például éves szinten 80-100 milliós támogatásra volna szüksége, hogy normálisan működhessen. A Krétakör típusú színházakra nincs kitalálva megfelelő finanszírozási forma - nem volt és most sincsen.
A probléma egyfelől az: hogyha az alternatív körből valaki kiemelkedik, a többi lehúzza. „Na de bocsánat, ha én csak 8 milliót kapok, miért kapna a Krétakör tízszer annyit? Ő sem tízszer jobb, az én szükségleteim sem tízszer kisebbek!" A kuratóriumi pénzosztásnak általában az a baja, hogy nivellál. Azt mondja: „Ennek is adok négyet, annak is ötöt. Ha kétszer annyi pénz lesz, akkor majd kilencet osztok mindenkinek." A kuratórium jelentős mértékben általában nem emel ki senkit. Ezért kellett volna egy olyan kategóriát, egy olyan finanszírozási forrást képezni, amiből a Krétakör típusú, hivatásszerűen működő színházi műhelyek kiemelt támogatása megoldható. Az államnak kell azt mondania: „Itt van X százmillió, amivel kimondottan a több éve működő, kiemelkedő teljesítményt nyújtó társulatokat támogatom. Lehet próbálkozni, kapnak rá két évet, aztán majd meglátjuk, mire jutottak." Azért nem olyan nagy ez az alternatív világ, lehet tudni, hogy melyik az a néhány csapat Pesten és vidéken, amelyik erre méltó és alkalmas.
- Eddig az alternatív és a struktúrán belüli határ átlépéséhez csodára volt szükség - ez az új finanszírozási alap, ha jól értem, maga lesz az intézményesített csoda...
- Eddig az önkormányzati színházban való működés volt a túlélés záloga - mindenki, aki biztonságos pénzt akart magának, oda kellett, hogy törekedjen. Ha létezett volna, vagy létezik majd a jövőben - már csak a jelenlegi tanulságok okán is - egy ilyen keret, akkor a struktúrán belüli működés sem lesz a színházi törekvések netovábbja. Jelenleg azonban csak egy mély árok tátong a néhány milliós támogatású, egy-két produkciós alternatív társulatok és a teljes anyagi biztonságban működő színházi nagyüzemek között. A színházi szakma pedig nem azt gondolta végig, hogyan kellene ezt az árkot áthidalni, hanem a bennlévők védték a struktúra falait, a kinnrekedtek pedig igazgatóváltáskor megpróbáltak bejutni. De sok egyéb se lett végiggondolva. Például hogy Magyarországon miért csak egy színházművészeti egyetem van. Nem ártana egy fakultás például Pécsett, Szegeden vagy Kaposváron - ezekben a városokban amúgy is van egyetem. A túlképzés nem érv. Ma már mindenki tudja: attól, hogy diplomát szerez, nem biztos, hogy automatikusan állása is lesz. Vagy más: lehetett, sőt kellett volna a szakmának már korábban is legalább egy olyan fővárosi színházat kijelölni, ami művészeti értelemben keltetőhelyként, inkubátorként működött volna, ahol a fiatal generáció tehetséges rendezői, társulatai - egy-két év után mindig más és más csapatok - intézményes működési lehetőséget találtak volna. Ennek megoldására vannak központi kezdeményezések, a minisztérium gondolkodik egy olyan helynek a létrehozásában...
- Schiffer főpolgármester-helyettes úr szerint szóba jöhetnének a Közraktárak a Nehru parktól északra...
- Például, de szó volt az ELMŰ egyik angyalföldi épületéről is. Most felmerült újabb helyszín újabb konstrukcióban, ám még nagyon sok a bizonytalanság. Bármelyik új projekthez kellene legalább három-négy milliárd forint. Ennek biztosítására mutatkozik esély, bár, ahogy az a számokból látható, sokkal ésszerűbb és gazdaságosabb lett volna, vagy lenne egy létező színház ilyen célú átalakítása. Mindenesetre az, hogy eddig egy ilyen új típusú színház még nem jött létre, nemcsak a kulturális kormányzat mulasztása - a rendszerváltást megelőző színházi struktúra sikeres megmenekülésének és pozíciónyerésének megvannak a nyilvánvaló előnyei, de vannak bizonyos hátrányai is. Egy új finanszírozási kategória létrehozása ebből a szempontból is kívánatos.
- Nyilván a Budapesti Színházigazgatók Szövetségével is könnyebb lenyeletni a dolgot, ha azt lehet mondani, hogy ez a torta nem az a torta, nem a tieteket fogjuk tovább osztani...
- Persze majd viták forrása lesz az is, hogy idővel a kiemelt alternatív támogatás és az „inkubátor" színház is a struktúra részévé válik. Hogyan lehet majd bekerülni oda, vagy éppen kikerülni belőle? Ismeri Karinthy kis műremekét a villamossal, a Dr. Ugyanazt? Ebben zseniálisan ábrázolja, hogy miképpen viselkednek az emberek, ha be akarnak jutni valahová, s miképpen, ha már bent vannak. Az új struktúrát lépcsőzetessé, átjárhatóvá, szellőssé kell tenni. Ehhez azonban bátorság kell, meg koncepció.
- A fenntartónak ez nem feltétlen érdeke... Ő azt akarja, hogy béke legyen.
- A békepártiság a status quo fenntartását jelenti. Akkor van béke, ha a status quo változatlan marad. Ha valami megmozdul, az már bizony érdekeket sérthet - márpedig a dolgoknak idővel változniuk kell. Ami nem azt jelenti, hogy mindenáron változáspártinak kell lenni: minőségpártinak kell lenni. Közönség- és szakmapártinak kell lenni.
- Főigazgató úr, úgy hallottuk, hogy a Nemzeti Színház már most elkészítette teljes jövő évi műsortervét. Lehet tudni, milyen bemutatók lesznek?
- Természetesen. A nagyszínpadon Valló Péter rendezi Weöres Holdbéli csónakosát, Béres Attila rendezi Szomorytól a Györgyike, drága gyermeket, Babarczy László rendezi a Czillei és a Hunyadiakat, amit Spiró György átírt. Negyedikként Mohácsi János rendezi Bíró Lajos Sárga liliomát. Ez a nagyszínház. A kamarában elsőnek Hargittai Iván rendezi Karinthy Frigyes alig ismert darabját, a Holnap reggelt, utána én rendezem Csikytől a Buborékokat - Törőcsik Mari lesz a játékmestere -, harmadikként pedig az idei drámapályázat díjmentes darabja következik, amit novemberben fogunk kihirdetni. Ez eddig hét, és emellé én becsempészek - feltehetőleg találkozik a cikk témájával - alternatív ügyeket. Pintér Béla is, Halász Péter is készít egy-egy produkciót. Összegezve: négy nagyszínpadi, három kamaraszínházi és két becsempészett. Ez kilenc.
- A műsorterv nagyon színvonalas, méltó egy Nemzeti Színházhoz - ezt azok is elismerik majd, akik soha el nem jönnek ide. Kérdés, hogy kik lesznek, akik el is jönnek. A budapesti közönségvizsgálatok általános tapasztalatai szerint minél nagyobb egy színház, a közönségének annál erősebbek a szórakozási és gyengébbek a művészi elvárásai, a nézőknek annál kisebb részét adják a gyakori színházba járók, ráadásul általában annál nyitottabb is a közönsége - tehát annál valószínűbb, hogy átfed más színházakéval. A Nemzeti nagyszínpada a maga hatszázhúsz nézőjével közepesen nagy színháznak számít Budapesten - a Pesti Színházzal, a József Attila Színházzal és a Pesti Magyar Színházzal esik egy súlycsoportba...
- Miért nem hiszik el nekem, hogy más kategória lesz, amit eddig nem ismertek? Nem arról van szó, hogy itt olyat csinálok, ami a Pestiben vagy a József Attilában is megtalálható. Új műfaj lesz, ami a világon már van, de idehaza nincsen. Az ön kérdése azon alapszik, hogy a művészi színvonal és a szórakoztatás nem férnek meg egymással - ezt az ellentmondást kell fel oldani. Valami jó történettel, amit mindenki szívesen néz: megtalálja benne a vájtfülű Katonába járó is, ami neki szól, meg az Operettbe járó is. De aki esetleg nem találja meg, az meg azt mondja: milyen jó a színészjáték, milyen jól kiállított, tanulságos kis történetet láttam. Szomory Györgyike, drága gyermeke például fantasztikusan jó darab. Béres Attila kiváló rendező, és ha nála játszik Hollósi Frici, Molnár Piroska, Kulka János, Schell Jutka és Törőcsik Mari, akkor azt gondolom, hogy ez sok embert fog érdekelni.
- Hogyan határozná meg ennek a helynek a „differentia specificáját"?
- Olyan helyet akarok teremteni, ahol emberek találkoznak egymással, gondolatokat cserélnek. Egyfajta agorát - a pályafutásom során ez mindig is érdekelt. A Csepűrágó Fesztivál a Várban igazi színházi ünnepszámba ment. A pécsi fesztiválnak az volt a küldetése, hogy bemutassa a szezon legjobb előadásait, mellé pedig szerveztünk még sok más, úgynevezett off-eseményt is. A Költészet Napján négy éven át rendeztünk versfesztivált a Tabánban - a Nemzeti hajóorrában most ezt felújítottuk. Ha sikerülnek az egyéb elképzeléseink, akkor ez a színház olyan barátságos, nappal is élő hely lesz, ami szellemiségében különbözik majd az összes többitől. Amikor a társadalom fontos kérdéseiről beszélünk, közéleti emberek szívesen jönnek el csak azért, mert ennek a helynek lesz egy stílusa, lesz egy hangulata, amitől jó... Tehát valami új műfaj születik, ami igen sok elemből áll össze. Például van egy tervünk: minden hónap utolsó hétvégéjén jön egy megye. Nagyon gondos előkészületet szánunk erre: szeptemberben Hajdú-Bihar megyét várjuk. Most jövök Debrecenből, tegnap este vacsoráztam az alpolgármesterrel, meg a kulturális bizottság vezetőjével - általában a megbeszéléseinket megelőzi egy fehér asztalnál töltött beszélgetés -, ma leültünk az önkormányzattal, ott volt huszonkét lelkes ember, végül egy órát tudtam beszélgetni Kósa Lajos polgármester úrral is. Elmondtuk: mi pénzt is rendelünk ahhoz a tervhez, amit akarunk csinálni. Az ilyesmi nem szokás Budapesten - úgy szoktak leszólni... Nagyképűen „invitációt adnak" - de már a gesztus is bántó. Itt gondos előkészületre van szükség, ami már a jövő üzenete, és utána elmondtuk azt, hogy a segítségüket kérjük. Térképezzék fel, hogy mi van náluk a népművészetben, a képzőművészetben, a zenében, a táncban, a tudományban, a közéletben, hogy ez a három nap rettenetesen gazdag legyen majd szeptemberben!
- Az ön által elmondott agorás projektek nagyjából mennyi pénzt igényelnek?
- Megyénként 5 millió forintot szánunk a bemutatkozásra, az egész „megyék a Nemzetiben" projektre 45 millió forintot. Az utaztatásokra - mert ugye az a másik terv, hogy fölhozunk olyan embereket, akik esetleg el sem jutnának a Nemzeti Színházba - félre van téve 30 millió forint. 10 millió forintot szánunk internetfejlesztésre, 20 milliót a zikkurátra - összességében 300 millió forintot költünk agorás ügyekre. Persze vannak dologi kiadásai is az agorának - nem beszéltem a hajóorr beépítéséről, szabadtéri hangosításra is szükség lesz -, hogy rendszeresen üzemelhessen. 1 milliárd 600 millió az éves támogatásunk. Megvan az üzleti tervünk erre a naptári évre, megvannak a terveink, mindent előre ki tudunk számítani. Ez a pénz éppen hogy elég, nagyon kell rá vigyázni. Én rengeteg mindent akarok csinálni.
- Megemlíteném, hogy ön után a következő interjúalanyunk az a Koltai Tamás lesz, aki önnek jó ismerőse, ugyanakkor...
- ...a Nemzeti Színháznak ádáz ellensége.
- Koltai Tamás színikritikus azt mondja, hogy ebbe az épületbe igenis bele van kódolva a nagypolitika programja, amin nem lehet változtatni. Ez valóban egy olyan hatalmas hajó, amilyennek ábrázolva van: le lehet cserélni a kormányosát, de menni akkor is arra fog, amerre a politika szele fújja.
- Nemigen tudjuk ezt megbeszélni, mert a kérdésben benne van a Koltai-premissza. Én ha az ellenkezőjét állítom, azt sem tudnám bizonyítani. Nem tudok mit kezdeni azzal, amit ő mond. Ha, mondjuk, beülnek ide a kamaraterembe az emberek - kényszerűségből mondok személyes példát -, és én elmondom nekik József Attila Szabad ötletek jegyzékét, ott már nem számít más, csak amit láttak. Koltai Tamás példázatánál maradva: a keret-e az érdekes egy Van Gogh-képnél, vagy a Van Gogh-kép? Szerintem beteg egy állítás, hogy a keret.
- A Szabad ötletek egy önvallomás, aminek a kicsit skizoid jellege az ön előadásában ismerős értelmiségi zaklatottsággá alakul. Mindenesetre a tér intimitása nagyon hozzátartozik az előadáshoz.
- Olyan díszlet lesz a kamarateremben, hogy abban akkora színésztehetség, mint a László Zsolt, aki Karinthy szélsőséges érzelmekkel ábrázolt Ember Sándorát játssza, mindent meg tud mutatni magából. És akkor olyan elvarázsoló pillanatok jöhetnek létre, mint amilyenek a Szabad ötletek jegyzékében vannak.
- Értem az ön politikáját: az agora ahhoz kell, hogy leszerelje a közvélemény-formáló értelmiségiek idegenkedését a színházzal szemben. Ha ugyanis a kulturális csúcsokon nem olvadnak az ellenérzések, ha fennmarad a blokád, akkor önnek esélye sem lesz rá, hogy a pesti közönséget megnyerje a Nemzetinek. Értem viszont a Koltai érveit is...
- Álljon meg! Annak, amit kérdezni akar, már az előfeltevésével sem értek egyet. Én nem harcolok semmiféle blokád ellen, én az averzióval nem foglalkozom - és legfőképpen nem emiatt csinálok agorát. Agorát azért csinálok, mert énnekem ehhez van ambícióm, ehhez van tudásom. Azt a közhangulatot befolyásoló sznob társaságot én nem nagyon szeretem, már a Merlinben sem szerettem, nagyképű, gőgös társaság - még ha ennek a körnek a jóindulatára netán szükségem is van, de abban sem vagyok biztos. Csak közbevetőleg: azért a szakma a legfontosabb számunkra. Január 1-jén a legmohóbban arra voltam kíváncsi, hogy vajon mit szólnak mindehhez az én kollégáim, barátaim, ismerőseim - ennyi év alatt sok embert meg lehet ismerni. Vajon mit gondolnak rólam, meg erről a szervezeti rendszerről. Meghirdettük február 8-ára a színészfarsangot. Minden színész kapott tőlünk egy nagyon jó szövegű, jó kiállítású meghívót, és lestük, hogy mi lesz. Minden várakozásunkat felülmúlta, mert ezerkétszázan voltak itt akkor este. Buszokkal jöttek fel vidékről, de nemcsak topográfiailag különböző helyekről, hanem politikailag is. Itt volt a Makrai, Sasvári, Cseke Péter - jobboldalról, ha úgy veszem, merthogy én baloldalinak számítok. Nem érdekelt, hogy ki hova tartozik, jöttek avval a sugárzó örömmel, biztató tekintettel, nyitottan, amit én nem is vártam volna.
- Medgyessy megválasztása jórészt ahhoz a programhoz kötődik, hogy be kell temetni azokat az árkokat, amelyeket a Fidesz ásott, és amelyek a társadalmat megosztották. Az ön feladata ezen a programon belül a színházi árkok betemetése. Csak az a kérdés, hogy lehet-e egy politikai feladathoz művészeti programot találni úgy, hogy azért az művészet maradjon.
- De miért kérdi ezt?
- Hát ahogy ön elmesélte ezt a farsangot, nekem ez jött le, hogy ez egy politikai részsiker...
- Szó sincs róla... Lehet, hogy rosszul meséltem. Nekem pont az volt a fontos, hogy a kollégám, a barátom, akinek végszót adok, a politikától függetlenül is...
- Ön említette mindenkinek a politikai címkéjét...
- Ezzel is jelezni akartam, hogy önmagától nincs jelen a szakmában.
- Én viszont igenis látok itt politikát: ebben a nagyon sok meghívott rendezőben egyfajta népfrontosság szándékát. Pintér Béla Babarczy Lászlótól generációsan is, színházeszményben is nagyon távol esik. Hogyan fog ebből összeállni egy színházi közösség a negyven színészből, ha ennyifajta rendező kezén mennek át?
- Letehetnék egy listát, hogy Kaposváron ki mindenki rendezett, amíg kialakult a Gothár-Babarczi-Ascher-Ács névsor, ami éveken keresztül fémjelezte Kaposvárt. De előtte hányan voltak, akik nem váltak be...! Én most elkezdek valamit, nekem először föl kell térképezni az adottságokat. Ez most heterogénnak, népfrontosnak tűnhet, de hiszen van türelmem, van koncepcióm, bizonyára ki fog alakulni. Látnom kell, hogy hogyan lehet Béres Attilával, Hargittai Ivánnal dolgozni. Mohácsi vajon nem fut-e zsákutcába, mint a Vígszínházban? És valamikor kialakul, kivel hogyan lehet együtt élni a színházban - mentális része is van ennek, nemcsak színpadi teljesítmény az egész. Le kell csapni a habját, mint a csapolt sörnek.

- Csak hát a kilenc darabot kilencen rendezik... - Mindegyikre van magyarázat. A két deviáns (Pintér és Halász) önmagáért van - természetesen saját csapattal és saját erőből merítve. Én nem tudom most rögtön megmondani, hogy ki az a három rendező, akivel együtt tudunk dolgozni. Miért merjek bármelyikre két darabot rábízni, amikor lehet, hogy egyet sem fognak sikerre vinni? Ki kell tapasztalni. És akkor jelentem majd erre, visszamenőleg, hogy nem sikerült, vagy pedig azt jelentem, hogy tessék megnézni, hogy milyen alaptalan prekoncepció volt, hogy nem lesz ebből csapat. - A két struktúrán kívüli „deviáns" nyilvánvalóan olyan rossz helyzetben van, hogy bármilyen lehetőséget nyújtanak nekik a nyugodt munkára, elvállalják. Az ő folyamatos működésük problémája nem oldódik ugyan meg, viszont a nevükkel igenis támogatják az ön programját. - A Halász Péter nem tesz nekem szívességet, és én sem teszek neki. Teszszük a dolgunkat. - Sok sikert. Jordán Tamás, a Nemzeti Színház főigazgatója

Koltai Tamás színikritikus, a Színház című lap főszerkesztője

- A rendszerváltás táján benne voltam több, igazgatói pályázatokról döntő zsűriben, és egészen mostanáig, amíg meg nem szűnt, a Soros Alapítvány Kultúra és művészetek kuratóriumában. Átláttam az írott-íratlan szabályokat, azt, hogy hogyan kell, hogyan érdemes pénzt osztani - megpróbáltam a színház érdekeit képviselni. Most már ez egyre kevésbé megy, és hál' Isten, nem is vagyok kuratóriumok tagja, így nem kell kétlelkűsködnöm.
- Tehát a struktúra szabályai és a színház érdekei elválnak. De hol?
- A struktúra minden szintjén jóindulat működik - legalábbis rosszindulattal, őszintén mondhatom, sehol sem találkoztam. Az érdekek ott válnak el, hogy a szakmai érdek a minőség, a fenntartó szerveknek az az érdekük - személyektől függetlenül -, hogy béke legyen. Olyan, hogy titeket utálunk, nektek nem adunk pénzt, titeket szeretünk, nektek adunk, tényleg nincs.
- Mégis, van egy lényeges választóvonal. Akik belül vannak a struktúrán, azokat sok százmillióval támogatja az állam meg az önkormányzat, akik kívül vannak, azok pár millió forintra pályázhatnak...
- A fenntartók azt mondják, hogyha belül vagy, az nem valamiféle kivételezettséget jelent, hanem azt jelenti, hogy intézményesítve vagy, akinek jár a költségvetésből ennyi és ennyi pénz. De az, hogy struktúrán belüli, csak egy szó (illetve kettő), a struktúrán kívüli meg két másik, amit azért használunk, mert Schillingék - teljes joggal - nem szeretik, ha azt mondják rájuk, hogy alternatívok. Én is szívesebben mondok pikszisen kívülit, az jobban hangzik. Önmagában sem a pikszisen belüliség, sem a kívüliség nem jelent minőséget. De mivel az új kezdeményezések, az innovatív emberek jórészt a pikszisen kívül vannak, azért mindenkit arra biztatok: gyerekek, próbáljatok addig harcolni, amíg bekerültök - ugye, a Bárkának sikerült. Más kérdés, hogy valaki ambicionálja-e egyáltalán, hogy bekerüljön a pikszisbe, mert esetleg attól fél, hogy elveszti a függetlenségét...
- A Fodor Tamásék például nem, de attól még igaz, hogy minden színházat a becsvágy mozgat. A Stúdió K bemutatói színvonalasak, de azért nekik sem tesz jót, hogy ilyen szűk keretek közé szorítják a működésüket.
- Ez így van. Ezért gondolom, hogy minőségi alapon kell különbséget tenni. A Stúdió K sokkal fontosabb műhely annál, mint amennyi anyagi támogatásban részesül. A Schilling-féle Krétakör most már európai hírű, és azon túl, hogy a fülünket vakarjuk, hogy mit csináljunk vele, tényleg csinálni kellene valamit. Úgy látom, hogy a kulturális kormányzat ez egyszer tisztában van a felelőssége súlyával, legalább ami a Krétakör ez évi működési költségét illeti.
Hosszabb távra az ELMŰ-épület átalakítása jelenthetne megoldást, nemcsak a Krétakör, hanem általában a „pikszisen kívüliek" számára. Az ELMŰ-ből persze holnapután még nem lesz színház, addig muszáj lenne a Krétakörnek találni egy ideiglenes helyet. A Bárka-ügy annak idején elég szerencsétlenül alakult, úgy is mondhatnám, a Bárka biankó csekket kapott, a Krétakör pedig erős szellemi és szakmai tőkére semmit.
- És a bárkások még csak nemrégiben kerültek a struktúrán belülre - a régi kőszínházaknál teljesen általános, hogyha novemberben kifutnak az éves költségvetésükből, az annyi következménnyel jár, hogy a következő évi produkciós pénz terhére kisegíti őket a fenntartó.
- A színházfenntartók az egyik oldalon pazarlóan adnak pénzeket - nem feltétlenül csak a Nemzeti Színházra gondolok, persze elsősorban arra -, a másikon pedig filléreket hullajtanak, mert nem mernek változtatni „a lehetséges világok legjobbikán". A változtatás annyi, hogy sakkoznak. A bástyát az egyik mezőről a másikra tolják, és a helyére lép a futó. És közben beüt a matt.
- Még egyetlen színházi csőd se volt.
- Szeretném, ha néha lenne... Egy évadban 600-700 premier van, ebbe minden előadás beleszámít, struktúrán kívül és belül. Ez szépen hangzik, irigykedhetnek miatta a külföldiek, de ilyen tömegtermeléssel nem is lehet jót csinálni. Az egész a premiercentrikus szemlélet eredménye. A színházvezetőknek érdekükben áll, hogy minden pénzt összekaparjanak, csak hogy minél több bemutatót tarthassanak, és azokat havonta minél kevesebbszer játszhassák. Ez a gazdálkodás pazarló, mert rettenetesen sok pénz megy el a produkciókra, ahelyett, hogy kevesebb produkcióból próbálnának többet kihozni. Ezen a ponton könnyen ellentmondásba keveredhetek önmagammal - épp ez a helyzet paradoxona -, mert kevesebb produkcióval a színházvezetőknek még inkább az lesz az érdekük, hogy kommerszet mutassanak be. Ha havonta egyszer-kétszer játszott darabok esetén attól félnek, hogy nem töltik meg a nézőteret, akkor ha tízszer játszszák ugyanazt, egészen biztosan rettegni fognak a nézőhiánytól, és csak a tuti sikerre hajtanak. Ezzel szemben szerintem egy színházigazgatónak - ha nem ebben a szórakoztató-kommersz színházi hagyományban élnénk - az lenne a dolga, hogy akár kockázatok árán is megpróbáljon tartalmasabb előadásokkal eljutni a közönséghez. Ez nem lehetetlen, csak ha eleve lemondunk róla.
- Csakhogy nincs az az épeszű ember - nemhogy színidirektor -, aki ha lehet választani a semekkora kockázat meg a valamekkora kockázat között, akkor ne a semekkorát válassza. Arra akarok kilyukadni, hogy mégiscsak valami strukturális problémáról van itt szó.
- Differenciáltabban kellene fölépíteni a színházak arculatát és az ennek megfelelő támogatási rendszert. Erre való kiindulópont a kht., aminek az én szememben az a lényege, hogy az igazgató önállóbb, s ezáltal nagyobb a mozgástere. Persze a felelőssége is. Újra ugyanott vagyunk, ahol az előbb: a kisstílű igazgató még kevésbé vállal majd kockázatot. Be lehet építeni a működésbe mindenféle intézményi garanciát, automatizmust, de ha nincs hozzá ember, nincs megfelelő kvalitású színházvezető, aki az értéket össze tudja egyeztetni a működéssel, akinek van szellemi horizontja, ízlése, minőségérzéke, szakmai felkészültsége, pedagógiai készsége és hivatástudata, akkor abból csak túlélőszínház lesz. Ez országos probléma - a mi hazánk nem a volt nagy Szovjetunió, ahol Moszkvából nem lehetett átlátni, mi a helyzet a kirgiz színházban. Ezt a kis színházi kreclit át lehet látni. Nézd meg, kik kerültek az utóbbi hónapokban pozícióba Szegedtől Sopronig! Ez van. Egyszerűen nincs választék. Az a színházi helyzet, amely ránk hagyományozódott, nem termelte ki a gazdaságilag és intellektuálisan is korszerűen gondolkodó, vezetésre alkalmas, koncepciózus színházi embereket. Egyre több a megélhetési igazgató. Nem várnak el semmit, és tőlük sem várható semmi - a csődön kívül.
Visszatérve az előbbi gondolathoz: a fenntartónak erősen meg kellene határoznia az egyes színházak profilját: te művészszínház vagy, te polgári szórakoztató színház, te meg kommersz zenés színház. Utána ehhez kellene szabni a működési feltételeket. Hogy nevesítsem is a dolgot: a Madách Színház ne legyen gyönge prózai előadásokat produkáló zenés színház, amelyik egyszerre nyolc zenés darabot tart műsoron havonta háromszor, a többi napokon pedig elpötyögteti a rémes „művészi igényű" klasszikusokat. Játsszon három zenéset, de azokat havonta tízszer. Az, hogy Az operaház fantomját százötvenszer játsszák zsinórban, ebből a szempontból szélsőség - nekem korántsem ellenszenves szélsőség -, csak hát olyan, mint a Fantom, nincs még egy, nincs más olyan tuti siker, amiből előre el lehet adni százötven előadást. Olyan viszont van, amihez ha még két hasonlót választanak, így blokkszerűen, hármas repertoárban sikerrel játszható. Ez musicalszínház lenne. Van rá igény, kinevelné a közreműködőit, a magyar darabjait, és olcsóbban működni. Egy reprezentatív zenés színház - nem az Operaházról beszélek - hozzátartozik a modern nagyváros imázsához. Van mellette a „reprezentatív" és nagyszabású Állami Nemzeti Színház és a Vígszínház: „a főváros Nemzetije". Aztán kell néhány kisebb művészszínház - van is. Kevésbé törődnek viszont egy másfajta értékkel, azokkal a fiatal művészekkel, akik nem jutnak el - képletesen sem - a miniszteri vagy a polgármester-helyettesi előszobáig, és nehezen kapnak esélyt rá, hogy megfelelő körülmények között dolgozzanak. Elsősorban a Krétakörről van szó. De kérdéses az a struktúra is, amelyben Bodó Viktor társulatának a Nemzeti Színházba kell betagozódnia. Fontosabb lenne, hogy függetlenek legyenek. A Nemzeti mint inkubátorház nem a legszerencsésebb megoldás. Amikor Jordán Tamás azt mondja: nekem van pénzem, legalább annyit megteszek, hogy sokakat ide hívok, ez rendkívül tisztességes, de nem biztos, hogy jót tesz az új kezdeményezéseknek. Bodó Viktor nem a Nemzetiben fogja megtalálni a maga közönségét.
- Nyilvánvaló, hogy Jordán Tamás a maga érdekeit is nézi, amikor fiatalokat gyámolít a színházában, de ettől a Nemzeti még akár jó inkubátorház is lehetne. Világos, hogy hiába új hely, múltja van. Van neki egy neve, egy stílusa, egy tervezője, előző igazgatója - de ezek együttesen sem zárják ki, hogy jó inkubátorház válhasson belőle.
- Nem zárják ki, de nem is segítik elő. Ennek az épületnek megvan a maga sugallata. Azokat a típusú innovációkat nem fogja tudni sikerre vinni, amelyek ellentétesek a sugallatával. Jó példa erre, ami a Bánk bán egyik előadásán történt. Biztosan hallottál róla: kitört egy kis botrány a nézőtéren.
- Nem, mi volt?
- Van az előadásban egy nagy dézsa metaforikus vér, ami egyszer csak kiborul, és a piros festék elönti az egész színpadot. Azon az estén az egyik színész megcsúszott, amitől elszabadultak a kedélyek, kitört a röhögcsélés, miegymás, és valaki bekiabált, hogy „való világ". Egyfelől nagyon jónak tartom, ha botrány van egy előadáson, mert nálunk annyira hiányzik a spontán közönségreakció, hogy bármi esetleges történik, az már jó. De ez mégsem volt jó botrány. Egy olyan közönségben szakadt fel a gát, amely a Nemzeti Színháztól nem egy ilyen Bánk bánt várt. Szívesebben unatkoznak végig egy klasszikusan hagyományos előadást, mint hogy megemésszenek valami újat. Azért mondom el ezt a történetet, mert a stúdióba is olyan közönség fog járni, amelyik nem Bodó Viktorékat várja. Szerintem Bodóék is tudják ezt, odamennek, mert más lehetőségük nincs, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy kihagyják.
- Szerinted a bukás bele van kódolva...
- Nem ez a legrosszabb, ami történhet, hanem az, ha már a gondolkodásba be van kalkulálva - mármint a Bodóék részéről -, hogy ott olyasmit kell csinálni, ami nem nagyon üt el a közönség elvárásától. Mondjuk, a Trafóban ez nem merülhetne föl, mivel annak eleve más a sugallata. Biztosan hallottál az említett ELMŰ-épületről, ami hárommilliárdba kerülne - ennyi van beépítve az Erzsébet téri használhatatlan bunkerbe -, az jóféle inkubátorház lehetne. Négy színházteremre tervezték, befogadná a társművészeteket, nem beszélve arról, hogy valahogy kinézne, olyan lenne, mint az Európa-szerte kulturális célra működtetett ipari ingatlanok.
- Egy neoreneszánsznak megépített, de azért alapvetően ipari csarnok...
- Valami épelméjű emberi dolog. Nem olyan „állati", mint a Siklós Mária-féle Nemzeti Színház. Az egész hárommilliárdba kerülne, ami, ha azt veszem, hogy a Nemzeti tizenötmilliárd volt - szerintem sokkal több, de hagyjuk -, nem sok pénz, mert a Nemzeti egy elbaszott dolog, ez pedig egy 21. századi találkozásra módot adó közösségi hely - a képzőművészeti kiállítástól a próbaszínpadig millió dologra alkalmas. Az igazi inkubátorház egyrészt azért inkubátorház, mert inkubál, és nem gyámkodik, másrészt olyan sugallata van, mint a leendő közönségének. Ezzel tényleg nem Jordán Tamás nagyvonalúságát akarom vitatni, sőt az a véleményem, ha már olyan Nemzeti Színházunk van, amilyen, akkor Jordán a lehető legjobb megoldás a vezetésére, mert eltereli a figyelmet az előadásokról. Valóban, a produkciókon kívüli tevékenységére kell egy csomó energiát fordítani, mert a produkciók nagyon kétségesek lesznek, egyrészt a túlburjánzó színpadtechnika, másrészt az akusztikai meg a vizuális fogyatékosságok miatt. Nem zárom ki, hogy akár jó előadások is szülessenek, csak hát a hely szelleme - ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni - eleve meghatároz sok mindent.
- Egyébként nem olyan nyilvánvaló a Nemzeti befogadó-inkubáló profilja, végtére saját társulata is van. Ami biztos: a Nemzeti rendezőket befogadó színház - tizenegy rendezővel kötöttek meghívást a következő évadra. Jordán Tamás erre azt mondta, hogy a dolog próba szerencse alapon működik majd: sok rendezőt kell kipróbálni, és aki nagyon bejön, azt majd visszahívja.
- Ami a társulatot illeti, harminc színész még nem társulat - legalábbis abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmat a magyar színházi struktúra nagy erényeként emlegetjük. Ez harminc kiváltságos színész. Azért kiváltságosak, mert lényegében alkalomra hívják őket, ahogy alkalomra hívnak rendezőket is. De mégsem vendégek, hanem tagok, ennek számos előnyével, anyagi kiváltságával és anyaszínházi előjogaival, a társulati lét „hátrányai" - az állandó rendezők felügyelete mellett feltételezett társulatépítő munka - hitelessége nélkül. Gondold el, ez a harminc ember úgy jött össze, hogy Jordán tárgyalt a jövő évad darabjainak rendezőivel, és megegyezett velük abban az egyébként meglehetősen heterogén színészcsapatban, amelyik a darabokat játszani fogja. Ez így rendben lenne, így működik a londoni Nemzeti Színház is, csak az a különbség, hogy a londoni Nemzetiben két évadra előre meg van határozva, hányszor játsszák a műsorra tűzött darabokat. És akkor sem játsszák őket tovább, ha baromi nagy a sikerük - tehát a kisajátítás időben korlátozva van.
- Ez így egy teljesen deduktív rendszer. Nem arról van szó, hogy van egy társulatom, és ahhoz keresek programot, illetve rendezőket, hanem összehívom a rendezőket, mindegyik bejelenti a színészigényét, ezeket lestipistoppolom, majd ezt a végtelenségig prolongálom...
- Így van. Csakhogy nálunk a Nemzetiben a következő rendezőcsapat már kompromisszumra kényszerül abban az esetben, ha csak a korábbi rendezők színészcsapatát használhatja. Készen kapnak egy társaságot, és még felelősséget sem kell érezniük érte. A jelenlegi rendszer sokadik körében az a kiváltság, hogy a Nemzetiben dolgozhat, kompromisszumra fogja késztetni az erre hajlamos rendezőket; már az első évadban is van olyan ember, aki korábban azt mondta, hogy először próbálják ki mások az akusztikát, aztán majd meglátja. Ebből így nehezen lesz társulat. Vagy ha ezt tekintjük szisztémának, akkor az angol rendszert kell átvenni. A mostani harminc embert legföljebb két szezonra kellene szerződtetni, amikor pedig a két szezon lejár, akkor huss, az egész csapatot szélnek ereszteni, és a következő rendezőcsapattal új repertoárt készíteni. Ha pedig a futó produkciók között akadna olyan baromi nagy siker, amit százszor lehetne játszani, akkor azt el kell adni egy befogadó színháznak, mondjuk, a Tháliának. Tudom, hogy ez csak papíron ilyen logikus, mert ha, teszem azt, sülylyesztőt használtak a Nemzetiben, akkor azt nem fogja tudni átvenni a Thália. De hát ez nem az én hibám, hanem a süllyesztőrendszereké meg azoké a rendezőké, akik ilyesmiben gondolkodnak.
- Beszéljünk egy kicsit a Tháliáról - pontosabban egy olyan típusú befogadó színházról, amely részben befogad kész produkciókat, részben előállít újakat. Te az ilyen típusú színházat mennyire látod a jövő útjának?
- Nem tartom rossznak a Tháliát. Bár lenne belőle több! Ha nincs elég társulatépítő művész-igazgató, márpedig nincs, akkor menedzsmenttel működtetett, Thália típusú színházakat kell csinálni. Több, gyönge társulattal működtetett épület átalakítható ilyenné. Ezekben ugyanis kényszerűen végbemegy a minőségi szelekció. Muszáj eldönteni, hogy kit hívnak meg, és ha meghívnak, mennyivel támogatják. A Thália elég jól működik mint kicsit protokolláris, kicsit populáris, kicsit alternatív befogadó színház. Az én ízlésem ennél „alternatívabb", de hát szerencsére nem én irányítom a Tháliát - ha én irányítanám, biztosan megbukna. Más kérdés, hogy az ő produkcióik is maximum kétszer-háromszor mennek havonta, így náluk is kisebb a kockázat - de hát ez nem az ő hibájuk, hanem az általános struktúráé.
- Meczner János művészeti vezető a játszási gyakoriság (pontosabban ritkaság) kapcsán leginkább az időpont-egyeztetésre panaszkodik. A fellépő színészek anyaszínházának előjogai vannak...
- Minden mindennel összefügg, ezért mondom, hogy a struktúra a hibás. Hihetetlen zsúfoltak a repertoárok, és ezért is gyenge minőségűek az előadások. Ameddig nem lehet elérni, hogy a repertoár a harmadára csökkenjen, addig a színészek ilyen hektikusan lesznek lekötve, a repertoárszínházakban pedig külön embereket kell foglalkoztatni az időpont-egyeztetésre, akik napokig sakkoznak, hogy egy-egy előadás műsorra kerülhessen. A kisebb repertoártól persze még nem lesznek jobbak a színészek, de az előadások igen. És legalább pontosan lehet látni, hogy hol vannak lekötve: nem hat-nyolc, hanem csak két-három produkcióban.
- Ez nekem technikai problémának tűnik - egy közepes asztali számítógép fél perc alatt kiköp egy ilyen egyeztetést. Az egészben inkább az a különös, hogy a repertoárrendszer egyik nagy előnyeként szokták emlegetni az en suite-tal szemben, hogy tervezhető - ehhez képest a pesti repertoárrendszerben fél évre előre sem lehet tudni a bemutatókat.
- Valóban nem, és éppen a repertoár hosszú távú egyeztethetetlensége miatt. Ha egy produkció borul, öt-hat másik is borul láncreakció-szerűen. Van egy mondás: ahhoz, hogy változás jöjjön létre, valamit meg kell változtatni. Az esedékes színházvezetői pályázatok készítésekor ezeket a lehetőségeket érdemes lenne végiggondolni, és aszerint cselekedni. Ha a minimális változtatástól is félünk, és csak a túlélésre játszunk, akkor a középszert segítjük további „sikerekhez".

Fenntartói finanszírozás 2002

Kirak

Jokesz Antal: Kirakat (1979)

Komfort

Jokesz Antal: Komfort (1978)

Elegan

Jokesz Antal: Elegancia (1978)

[KÉP HIÁNY!] Ááá

Jokesz Antal: Ááá... (1978)

Megyeri László, a Thália Színház igazgatója

- Mit gondol arról a koncepcióról, hogy a befogadó színházaké a jövő? Ha több befogadó színház lenne a fővárosban, hogyan változna meg a Thália helyzete?
- Budapesten egyelőre a Thália Színház az egyetlen befogadó színház. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert papíron a Játékszín is befogadó színház: elvileg nincs önálló társulata. Gyakorlatilag azonban ráálltak egy olyan repertoárrendszerre, amelyhez ha társulat nem is, de egy színészi kör tartozik, akikkel rendszeresen dolgoznak. Mindenesetre az, hogy máshonnan jövő produkciókat rendszeresen befogadjanak, náluk nem működik. Ehhez képest a Tháliában gyakorlatilag a műfajok teljessége megjelenik, ráadásul - minthogy három játszóhelyünk van - többféle színpadtéren. Ez azonban kényszerűség, amit azért vállaltunk, hogy egyetlen színházi műfaj képviselői se mondhassák: nem tudnak részesedni az itteni befogadói lehetőségekből, ebből a - nem is akármilyen - színházi infrastruktúrából. Van nálunk próza, opera, musical, gyerekelőadás, balett, stúdió-előadás is. Nem vagyok azonban biztos benne, hogy annak a sokféleségnek, amit mi a pesti Broadway kellős közepén csinálunk, feltétlen itt volna a helye. Ha a kultúrpolitikai szándékoknak megfelelően szaporodni fognak a befogadó színházak, valamilyen tagozódás biztosan végbemegy majd - ami a Tháliában nem feltétlen műfajok leadását jelenti. Ha működne még két-három hasonló típusú színház, az olyan színházpolitikai vállalások, mint a Határon túli színházak vendégjátéka, vagy a Vidéki színházak találkozója, a Tavaszi meg az Őszi fesztivál, a gyerekbérletezés - sorolhatnám tovább - valószínűleg megoszlanának.
- Tágabb értelemben befogadó jelleggel már most több hely működik a Thálián kívül is. A Trafó, a Millenáris, befogadó jellegű a Merlin, a MU, a Fonó is.
- A felsorolt helyek közül ettől az évtől működik hivatalosan színházként a Trafó - ami nem jelenti azt, hogy a Trafónak ne volna már most nagyon jól meghatározott, a technikai adottságaiból adódóan a modern alternatív táncszínházi körre összpontosuló befogadói profilja. Rendkívül progresszív területen működik, nagyon erős kapcsolatrendszerrel Nyugat-Európa felé. A Millenáris Park egyelőre keresi a színházi arculatát. Megjelent ott a Krétakör, most jön a Szolnoki Szigligeti Színház produkciója. Hogy ebből egy-két év alatt kialakul-e egy markáns színházi arculat, az egyrészt rajtuk múlik, másrészt a politikai szándékon. (A Millenáris Parkkal kapcsolatban - ha jól tudom - az az elképzelés, hogy azt a generációt kellene megtartani, amelyik ezelőtt egy évvel a választások kapcsán ott csápolt a Fidesznek, csak kultúrával kellene becsábítani.) Igazából a Millenáris a hagyományos színházi funkciót csak nagyon korlátozottan tudja kiszolgálni, de technikai lehetőségek tekintetében még a Trafó sem hasonlítható a Tháliához. Jordán Tamás Nemzeti-koncepciójával megjelent ugyanakkor a határon túli és a vidéki színházaknak egy újabb befogadóhelye.
- Ha jól tudom, a Merlinnel korábban is jó volt a kapcsolat ...
- Persze, közösen bonyolítottuk a Vidéki színházi találkozókat. Most, hogy Jordán Tamás a Nemzeti főigazgatója lett, leültünk és megegyeztünk, hogy nem egymás ellen, hanem egymást erősítve dolgozunk. A határon túli színházak előadásai továbbra is nálunk maradnak, de ha van egy olyan technikai igényű, vagy fontos, reprezentatív produkció - idejön például a kolozsvári opera -, akkor az hozzájuk megy. A vidéki találkozót is közösen szervezzük. Náluk lép fel a négy vidéki nemzeti színház: Miskolc, Pécs, Szeged és Győr. Folytatjuk az együttműködést a Merlinnel, az együttgondolkodás kezdetektől működik a Trafóval. Amikor a felújítás után megnyitottunk, leültünk a Trafó igazgatójával, Szabó Gyurival, és megegyeztünk: nem lépünk egymás területére, mert az a jó, ha minden a maga helyén, a maga közönségének születik meg. Ez még nem profilírozódás, csak együttműködés.
- A minisztériumban, a fővárosnál arról értesültünk, hogy tervezik olyan színházi hely kialakítását, amely meg is hívhat, tartósan be is fogadhat társulatot, emellett előadásokat is támogathat. Mennyiben hasonlít, és mennyiben különbözik ez a Tháliától?
- Abszolút különbözik a Tháliától, és semmiben nem különbözik a Nyugat-Európában ilyen módon működő úgynevezett kortárs művészi központoktól. Ezekre a helyekre frissen alakult társulatok települnek be, kicsi pénzeket kapnak a befogadótól, illetve pályázati pénzekből produkciók létrehozására - és bizonyíthatnak. Ha sikerül, akkor elindulnak azon az úton, amelyet most a Krétakör vagy a Pintér Béláék járnak be, és amelyet korábban Fodor Tamás járt be a Stúdió K-val. El is jutottak valameddig, csakhogy a magyar színházi világban, úgy tűnik, van egy vonal, amelyet nem lehet átlépni. Az ilyen típusú befogadó intézmény nem az a hely, ami megoldja a Krétakör, a Pintér Béláék vagy a Stúdió K sorsát, hanem az a hely, mint a táncos szakmában, mondjuk, a MU. A MU-ban kialakulnak a dolgok, amiknek egy következő lépcsőfoka a Trafó, egy újabb lehet a Nemzeti Táncszínház. A MU bölcső, de a Schillingék dolgai már nem alternatívak, nem is struktúrán kívüliek, de belül sincsenek a struktúrán. Hiányzik a köztes lépés.
- Mi a helyzet a Krétakör befogadásával a Thália Régi Stúdiójába?
- Schillingéket mi hívtuk ide, amikor a Bárkán problematikussá vált a helyzetük. Kötöttünk velük egy másfél éves szerződést, amiben ők a Régi Stúdióra egyfajta elsőbbségi feltételt kaptak: ők határozták meg, hogy mit mikor játszanak, mikor készülnek bemutatóra. Ezt a helyiséget ők otthonként használták, tehát ez volt az irodájuk, a mosodájuk, a gyártóműhelyük. Szerződéskötéskor elmondtam nekik: „Gyerekek, ez a másfél év arra szolgál, hogy bebizonyítsátok: életképesek vagytok. Esett már szét színtársulat egy évvel azután, hogy viszonylag konszolidált körülmények közé került... Másfél év után azonban az állam, illetve az önkormányzat dolga, hogy a ti problémátokat megoldja, mert a Thália Színháznak egyedüli befogadó színházként nem az a dolga, hogy a Krétakör helyzetét megoldja, hanem hogy ilyen típusú vállalkozásoknak segítsen bizonyítani. Ez egy lehetőség, ami le fog járni." Voltak természetesen problémák ez alatt a másfél év alatt - nem teljesítették például azt az előadásszámot, amelyet a szerződésben vállaltak. Ami csak azért kellemetlen, mert nekem is rögzítve van a közszolgáltatási szerződésemben egy előadásszám, amelyet számon kér rajtam a főváros. De túl voltunk rajta, a következő évadra is leszerződtünk azzal, hogy ez a fajta elsőbbség, ez a fajta bölcsőállapot megszűnik, ők pedig átmennek ugyanazok közé a kondíciók közé, mint a Nap Színház, a Bolygó Kultusz Motel. Bocsánat, ez sem igaz: még annál is kedvezőbb feltételrendszert kaptak, mert egy évre előre aláírtuk, hogy mikor kapják meg a stúdiót, hiszen nekik a külföldi fellépések miatt be volt osztva az életük. Közben - hogy valamilyen módon megkaparintsák a Régi Stúdiót - kivitték a sajtóba az ügyet, ami nem volt valami tisztességes lépés, a szerződésünkben is benne volt, hogy a belső ügyeket belül rendezzük. De hát színházban vagyunk, színházon belül ennél lényegesen komolyabb etikai problémák is szoktak lenni. Jött a második, illetve ez a harmadik év - a feltételrendszer változott, bár az anyagi pozíciók még mindig nem olyanok, mint a többieknél, a Krétakör ebből a szempontból is kiemelt helyzetet élvez. És jön az előttünk álló évad, az ő helyzetük pedig továbbra sem oldódott meg, de mi aláírtuk a szerződést. Szerintem a Thália és a Krétakör között nincs probléma, és ha mégis úgy látszik, akkor azt úgy pumpálják. Amikor Schiffer János főpolgármester-helyettes úr írt egy körlevelet a budapesti színházaknak, hogy segíteni kellene a Krétakör Színháznak lehetőségekhez jutni, a kollégák részéről az egyetlen javaslat az volt, hogy oda kellene adni a Régi Stúdiót. Ha megkérdeznek engem, akkor én meg mondjam azt, hogy adják inkább oda a... és itt felsorolhatnám valamennyi budapesti színház stúdióját. Magyarán én úgy gondolom, hogy a szakmának alapvető érdeke, hogy legyen itt egy ügy, mert ezzel tűnik úgy, hogy nekik nincs a dologban felelősségük, áthárítják a Tháliára, én azonban ezt nem vállalom.
Hogy a Thália-Krétakör látszatkonfliktusban inkább a Schillingék érdekeltek - hogy a helyzetet kiélezve próbáljanak lehetőségekhez jutni -, vagy a szakma érdeke - hogy megkerülje a problémát -, ebben nem szeretnék dönteni. Mind a kettőben van igazság, ez biztos!

Alföldi Róbert, rendező

- Szerintem mint fiatal rendezőnek ma két választásod van. Én úgy hívom ezt, hogy bekerülsz-e az áfakörbe. Ha kívül maradsz az áfakörön, annak az egyik véglete, azok a Süsüék [Schilling Árpádék], a másik, mondjuk, én - de én nem lennék arra képes, amire a Süsü. Nekem nincs hozzá sem erőm, sem kedvem, sem habitusom, hogy így „kivonuljak az erdőbe", és a nullából elinduljak. Én egész életemben ebben a hagyományos színházban dolgoztam; ha én azt mondom, hogy ide kell még négy reflektor, és azt mondják, hogy nincsen, csak kettő, akkor én teljesen leblokkolok.
- Azért nem arról van szó, hogy az erőt hiányolnád magadból...
- Abszolút nem. Ez személyiség kérdése: létre tudsz-e hozni magadtól egy ilyen „agyrém" partizánvállalkozást, ami arról szól, hogy észveszejtő módon ott kell tartanod a lelkesedést és az egymás iránti bizalmat az embereidben, mert igazándiból abszurd körülmények között dolgoztok. Megőrjíteni én is meg tudok embereket, de kevésbé vagyok forradalmi alkat. Nekem az a jó, ha bemegyek egy színházba, ott ki van írva az olvasópróba, megvan a rendelkező- próba, és megvan az állítópróba. Én így tudok dolgozni, máshogy nem tudok - próbáltam, iszonyúan nem működött. Aztán ha mázlid van, akkor beveszi a szakma, amit csinálsz, vagy nincs mázlid, és akkor állandóan baszogatnak, hogy felszínes vagy. Na mindegy, a másik eset, hogy bekerülsz az áfakörbe, odaállsz ezek mellé a bivalyok mellé, akik ma elképesztő módon ülnek a hatalmas seggükkel az egész színházi szakmán. És ez nem elsősorban arra értendő, hogy ők vezetik a színházat, hanem tőlük függ, hogy éppen ki és mikor kap lehetőséget. Én a Babarczy László miatt nem kaptam meg az Új Színházat... Volt egy hattagú szakmai kuratórium, ami három-három arányban támogatta a Márta Pista, illetve az én jelölésem - amiben az a gyönyörű, hogy a szakma állandóan pofázik, hogy nem adnak a kezébe döntést, aztán amikor lehet végre dönteni, nem vállalják föl...
- Ha jól tudom a hatból kettő a színház belső embere volt...
- Ez tök mindegy, a képlet az volt, hogy „ez az ember is nagyon jó nekünk és az az ember is nagyon jó nekünk". Ezek után a Schiffer összehívott egy titkos tanácsadó testületet - utólag kiderült: ez volt a Szűcs Miklós, a Tarján Tamás, a Szinetár és a Babarczy -, ahol a négy emberből három hol jobban, hol kevésbé jobban abszolút engem támogatott. Kivéve a Babarczyt, hogyaszongya: „felszínes szappanbuborékok ne határozzanak meg színházat".
- Négyből egy - nem is rossz arány.
- És mégse kaptam meg a színházat, mert a Babarczy volt a fődöntnök. A „fő szörnyeteg", már bocsánat. Ebben semmi kombináció nincs, ezt ő maga nyilatkozta több helyen is. Én nem akarom őt bántani, mert nem ismerem - csak nem tudom, miért utál engem ennyire, azt hiszem, ő se nagyon látta még munkámat... Azért vagyok ilyen indulatos ez ügyben, mert szerintem nagyon nagy kártékonyságot művel. Az a fő baj, hogy ha megnézed - most ne beszéljünk egész Európáról - akár a cseheket, akár a lengyeleket, akár a románokat, a színházi életben ott sokféleség van. Ott nem az történik, mint nálunk, hogy van egy, ami jó, és ami ahhoz képest nem olyan, az már kérdéses. Az összes volt szocialista országban ettől lett ilyen hihetetlen pezsgő a színházi élet... tök jellemző, hogy nincs állandó nemzetközi fesztiválunk. Voltam Kolozsváron fesztiválon, voltam Piatra-Neamtiban fesztiválon, Nyitrán voltam ötször fesztiválon. Nyitra például egy olyan város, mint Dunaújváros, de tizenöt éve van nemzetközi fesztiválja. Ezért lehet nálunk ilyen belterjes a szakma, ezért mondtam ezeket az áfaköröket. Hogyha nem tartozik az ember egyikhez sem, akkor elég necces bármit is csinálnia. Ha sikeres is vagy, mint mondjuk a Süsü, szakmailag akkor is nagyon nehéz. Én most lent voltam Szegeden, amikor kitört a botrány, ott dolgoztam. Próbáltam segíteni, közvetíteni, kommunikálni mind a két oldallal. Az derült ki ezekről az emberekről, akik dönteni fognak a színházról, hogy a hátuk közepére kívánják azt, hogy nekik kelljen dönteni. Pontosan tudják, hogy nem értenek hozzá. Ráadásul „a szakma" mindig hihetetlen arisztokratikus módon leugatja az önkormányzatot, akik ettől berágnak. Hol erre hallgatnak, hol arra. A magyar színházi szakmában ma uralkodó ízlés van. Azok vannak, akik az elmúlt huszonöt-harminc évben megreformálták a magyar színházat, tehát az Ádám Ottó, Várkonyi utáni színházat, ez abszolút elismerendő dolog, és emiatt ez a generáció pozícióba került...
- Akkor érezzétek magatokat kényelmetlenül: ti is generáció vagytok, ha tetszik.
- De ez a generáció, ez egy faszság. Ez egy olyan szakma, ahol nem működik az, hogy generáció.
- Az előbb azt mondtad, hogy működik.
- Most már - nekik. De bocsánat, nem elfelejtendő: abban az időben, amikor ők egységfronttá alakultak, egy tök más politikai és társadalmi helyzet volt. Akkor sehol máshol nem lehetett kurvaanyázni, sehol máshol nem lehetett zsidózni, sehol máshol semmit sem lehetett csinálni, mindent a színházban lehetett csak csinálni, és mindenki tudta, hogyha azt mondja, akkor közben arra gondol, hogy. A színházban mindenki a rendszert bomlasztotta. Ráadásul nem az történt, hogy a szolnoki tanácsi hivatalban úgy döntöttek, hogy egy huszonnyolc éves rendező legyen az igazgató, központilag volt a dolog irányítva. Ma nem ez történik - egyébként hála a jó Istennek.
- Miért hála a jó Istennek, hogyha ettől a struktúra maga konzervatívabbá válik?
- Hát igen, Aczél György büszke volt rá, hogy kitől van dedikált első kötete. Ezt a mai politikusokról nem lehet elmondani. Én egyébként nem sírom viszsza az Aczélt - üzenem a Mozgó Világnak.
Figyelj, ez szarrágás, amit most mi itt csinálunk. Elmondom, mit kéne csinálni. Ha megnézed az összes budapesti színházat, mindegyikben kurva nagy társulat van. És ha megnézed a játszott előadásokat, hogy abban hány vendég van, akkor körülbelül ki fog jönni, hogy fele-fele. Igazándiból ha megnézed a huszonöt-harminc fős társulatokat, abból szerintem nyolc-tíz ember dolgozik egy társulaton belül úgy, hogy attól ő jól van. Tehát mindig van legalább - legyünk optimisták - tíz ember, aki halálosan szenved, féltékeny, megkeseredett, gyűlöli az egészet. Én az Új Színházban akartam, hogy azt a tíz embert szerződtetem le, akikkel dolgozni akarok. Azokat az embereket kell odavinni, akik szerepelnek az ember terveiben. Sokkal melósabb, sokkal kellemetlenebb tíz másmilyen emberel dolgozni. Olyankor kikerülhetetlen, hogy az ember ne találkozzon velük például a folyosón.
Ehhez persze nem elég az, ami csak Magyarországon van, hogy márciusban kezdenek el arról beszélni a színházak, hogy mi lesz a jövő évi műsortervük. Mindenütt a világon - nem csak Amerikában meg Nyugat-Európában - már most tudják, hogy mit fognak játszani 2005-ben.
- És ez jó?
- Ez kurva jó. Mert előre tud gondolkozni, mert azt tudja mondani az emberének, hogy „most nyugi, meglesz az". Halálosan abban a helyzetben vannak tartva a magyar színészek, hogy bizonytalanság, mert akkor lehet velük azt csinálni, amit akarunk. Zsámbékiék híresek arról, hogy nem mondják meg előre, ki mit fog játszani. Majd a próbák kezdete előtt írják ki a szereposztást. Hadd legyen teljes bizonytalanságban a színész. Csodaszámba ment, hogy a Vígben, az évadzárón kiírták a teljes következő évadot. Plusz nem tisztelnek, nem tekintenek egyenrangú félnek, úgy szerződtetnek. Mindenkit úgy szerződtetnek, hogy azt mondják neki: „te leszel a csúcs". De amikor én megkérdeztem, hogy: „de mit fogok játszani?" „Kurva jókat!" „De mit?" Akkor mindenki megsértődött, hogy „te milyen jogon kérdezed ezt?".
- A kis társulat mindenesetre olcsóbb...
- Olcsóbb, de nem ehhez vagyunk szokva. Én amikor az első produkciómat csináltuk, a Trisztánt, akkor a Marton azt mondta: „itt van rá x forint, egy fillérrel sem több, te osztod be". És iszonyúan kiderült, hogy tökre nem arra jár az emberek agya a színházban, hogy hogyan lehet kvázi spórolni. Hogy amikor kell nekem tíz darab olló azért, hogy egy másodpercre bejönnek a színpadra, és [csattint az ujjával] így csináljon az olló, akkor nem az Ecserire megyek ki megvenni száz forintért, hanem bemegyek a Kontúrba, és megveszem a tíz darab ollót à 2000 forintért, ami mindjárt nettó tizennyolcezer forint.
- A Marton ezt nemcsak veled csinálta meg, megcsinálta több Székely-osztály szinte minden tagjával - és nagy bukások lettek belőle. Olyan rendezőknél is, akik egyébként sikeresek. Erre mindenki elkezdte azt mondani, hogy eleve bele volt építve a Pestibe a bukás.
- Erre ezt tudom mutatni [lehúzza az alsó szemhéját]. Ne mondd már nekem, hogy a Keszég Laci nem tehet róla, hogy az a Lóvá tett lovagok olyan lett, amilyen...! Ezt nekem ne mondja senki. Persze, a vígszínházi mumus... Én ott voltam, amikor egy nagyon híres, nagyon jó nevű, szakmailag halálosan sztárolt rendező egy büdös kurva szót nem tudott mondani a színésznek, mit kéne csinálnia.
- Pályáznál még egyszer?
- Én? Soha az életben! De nem azért, mert meg vagyok sértve. Színházban az működik, hogy „soha többé nem állok veled szóba, kivéve, ha szükségem lesz rád". Jó, nem? És ez tényleg így működik. Szóval azért nem pályázok, mert három éve, amikor utoljára pályáztam, akkor igenis ott volt körülöttem tíz-tizenkét ember. És a lelkesedést - most nevezzük nagyon egyszerűen így - vagy a pillanatnyi összetartozást, azt nem lehet konzerválni. Ők két-három gyerekes családanyák-családapák, egzisztenciálisan elindult/nem elindult emberek. Én nem mondhatom nekik, hogy „várjatok még három-négy-öt-hat-nyolc évet, mert egyszer nekünk jó lesz". Én nem mondhatom azt a László Zsoltnak három gyerekkel, hogy „figyelj, gyere el, és fizetek neked havi kilencvenezer forintot". Nem tisztességes a részemről, hogy ilyen helyzetbe hozzam, hogy azt kelljen mondania, hogy nem, mert nem tudok. Nem tehetem meg vele, mert a barátom, és tudnom kell, hogy „mi az ábra".
Innen el kell menni. Nekem speckó helyzetem van, tehát igazándiból nem tudok általánosságban erről beszélni, én most a következőt csinálom. Amikor nekem nem sikerült másodszor az Új Színház, akkor a következő választás elé kerültem. Vagy azt választom, hogy háromévente pályázgatok ide-oda-amoda - mint tudjuk, vannak ezek a notórius pályázók, és egyszer csak bejön, amikor ötvenéves leszek, és nem áll fel a farkam -, vagy azt mondom, hogy le van mindenki szarva, kihasználom azt, hogy engem mindenki ismer, kurva sok pénzt kereshetek, azt csinálok és úgy csinálom, ahogy akarom. És én a másodikat választottam. Megyek New Yorkba meg Portlandba.
- Mi a te helyzetedben a „speckó"?
- Az ismertségem, meg hogy nézik az előadásaimat. Azt hiszem, az a fő adu ász a kezemben mindennel szemben: hogy nézik az előadásaimat. Akár pró, akár kontra, de legalább eljön megnézni, hogy mi is ez a nagyon „szar".
- Miből gondolod, hogy amivel idehaza botrányt tudsz kelteni, botrányt kelt majd odaát is?
- De hát ez aljas, ótvaros, sznob kérdésfeltevés. Mert én nem úgy csinálok egy előadást, hogy botrányt keltsek - én csinálok egy előadást, ami néha botrány. Ez egy rosszindulatú feltételezés.
- Vegyük, mondjuk, a Velencei kalmárt: abban a politikai korrektséggel játszol; egyszerre három tabunak sikerül benne nekifutnod. Olyan helyzetben mutatsz valamit, ami politikailag nem korrekt ugyan, mégsem lehet ellene kiabálni, ráadásul a három téma elég ravaszul van egymással kibalanszírozva. Fog ez működni Amerikában is?
- De én nem balanszírozok semmit. Nekem eszembe jut valami, és azt megcsinálom. Én nem foglalkozom azzal, hogy ez mit fog jelenteni társadalmilag és politikailag. A farkamra esküszöm, pedig az nagyon nagy szó.
- Nagyon is tisztában vagy bizonyos közízlésekkel, közmegállapodásokkal és azzal is, hogyan lehet ezekkel szembemenni úgy, hogy közben...
- Aljasság, amiket beszélsz. Ez egy ilyen fifikát feltételez. Én nem azért csinálok egy előadást, hogy szembemenjek a közízléssel, uralkodó szakmai trenddel, akármivel. A faszt érdekel, hogy mit szól hozzá a szakma. Pontosabban: megtanultam, hogy ne érdekeljen. Ha én avval foglalkoznék, mit szól majd a szakma, rég abbahagytam volna. Amikor elkezdtem rendezni, egyetlen pozitív visszajelzést sem kaptam. Én soha nem fogok olyan helyzetbe kerülni, mint a Zsótér Sanyi vagy a Schilling. Engem mindig úgy ítélnek meg, hogy nagyon érdekes, nagyon jó, de hát azért igazándiból populáris műfajhoz tartozik.
Figyelj, elmondom, miért hívnak engem külföldre. Nagyon egyszerű: ugyanazért, amiért itthon basztatnak. Azért hívnak külföldre, mert úgy gondolják, hogy egyénien gondolkodom, speciálisan és mégis közérthetően. Ezért hiszik el, hogy tudok a Velencei kalmárból egy olyan előadást rendezni, amit Portlandben egy ezernyolcszáz fős színházban fognak játszani.
- Amikor Nyitrán rendeztél, a közönség ugyanúgy vette a poénokat, mint Magyarországon?
- Abszolút ugyanúgy vette a poénokat. Az az előadás, a Hamlet egy ótvaros bukta volt, sajnos, pedig az életem legjobb előadása. Ennek nagyon speciális oka volt. Az volt a speciális oka, hogy nálunk, ha botrány van valami körül, akkor jönnek. Ott pedig az az érdekes dolog történt, hogy ha botrány van valami körül... állítólag kiátkozott a nyitrai püspök...
- Tényleg?
- Na, ilyenekkel azért nem akárki dicsekedhet. És papírom van róla, hogy meggyaláztam Csehovot. Ilyenje sincs akárkinek. Szóval a darabban volt egy segg... igazából az a gyönyörű, hogy tök nem attól voltak zavarban. És mégis az történt, hogy a botrány miatt nem jöttek. Azért azt el kell mondani, hogy harminchárom év alatt ez volt az egyetlen előadás, amit meghívtak Szlovákiából a BITEF-re.
- Te érzed, hogy milyen erőkkel gazdálkodsz: mit kezdesz a népszerűségeddel, mire konvertálod...
- Az én népszerűségemet arra lehet konvertálni, hogy ha az én nevem van rendezőként a plakátra kiírva, akkor az emberek bejönnek, és megnézik. Erre használom. Én korrektül gazdálkodom a népszerűségemmel, mert Shakespeare-eket rendezek meg Schillereket - és amit csinálok, azt próbálom nagyon becsületesen csinálni.
- Sok sikert hozzá.

Schilling Árpád

- Amikor elkezdtem foglalkozni a Krétakörrel, immáron nyolc éve, természetesen az volt a legfontosabb, hogy a saját elképzeléseimet hozzám közel álló gondolkodású emberekkel megvalósítsam. Szerettem volna, hogy ennek a társaságnak legyen elegendő támogatottsága, és legyen valamilyen helyünk, ahol tudunk játszani - és ezért cserébe ne függjünk senkitől, ne kelljen mindenféle kompromisszumba belemennünk. Inkább csinálok tíz forintból előadást - és le van szarva, ki mennyit ad, és mit gondol. Valahol majd csak fogjuk játszani, ha máshol nem, hát egy pincében. Ez az alapérzés azóta sem múlt el bennem. Nekem az a legfontosabb, hogy legyenek emberek, akikkel együtt tudok dolgozni, meg hogy legyen hol dolgoznunk - és ez független attól, van-e strukturális probléma a magyar színházi életben, mi merre fejlődik, vagy lesz-e intézményes garancia. Be kell vallanom, nekem az a legfontosabb, hogy a Krétakör helyzete megoldódjon. Hogy legyen végre egy helyünk. Habár globálisan sok mindennel van problémám - hazabeszélek folyamatosan -, ez a legfontosabb, a békéscsabai színházi helyzet ehhez képest másodlagos. Azt mondod, növekedési problémával küzdünk. Anynyiban növekedési probléma ez, hogy az évek során, hála Istennek, egyre több embert találtam, akik nagy odaadással csatlakoztak ügyünkhöz. Közben nemcsak mennyiségi, hanem minőségi növekedés is történt, a kettő nyilvánvalóan összefügg. A színvonal abból is következik, hogy azoknak az embereknek, akikkel együtt dolgozom, bár maguk is egyre tapasztaltabbak, van idejük rám, mert tudunk nekik fizetni. Ha ez nem így lenne, még mindig a diákszínjátszásnál tartanánk. Beszélhetünk másokról is: Grotowskiról vagy Eugenio Barbáról, pénzért dolgoztak az ő színészeik is.
Egyébként a pinceügy sem olyan egyszerű, amilyennek hangzik. Kerestünk, néztünk rengeteget, de melyik az a pesti lakó, aki majd pont egy színházat szeretne a pincéjébe? Budapesten mozik állnak üresen évek óta, mégsem lehet bemenni. Ez már csak jelez valami válságszerűt: ha már egy pincét sem tud megszerezni egy lassan európai hírű színház...! Ez azt jelenti, hogy esély sincs az elmozdulására. A kultúrában, hogyha egy picit megmozdul valami, ha kitermel magából valami érdekeset, újat, és annak mégsem lesz meg a helye, az azt mutatja, hogy nem foglalkoznak vele. Akkor itt igenis válság van, több mint válság: baj.
- Kultúrpolitikusok szerint nemcsak a békétlen struktúrán kívüli művészekkel kéne foglalkoznunk, hanem azokkal is, akik „megtalálták a helyüket és közönségüket". Például a Stúdió K-val vagy a Pintér Béla társulatával.
- Nekik legalább van egy helyük, ahol tudnak próbálni, nekünk még az sincs! Különben érdemes megkérdezni, ők mennyire elégedettek, miért zár be Fodor színháza április közepén, vagy mit szólnak Pintér Béla színészei, hogy egy előadást 5000 forintért kell játszaniuk...
Annak idején nagyon boldogok voltunk, hogy bemehettünk a Tháliába, Megyeri László volt az egyetlen ember, aki befogadott. Igen ám, de azzal, hogy befogadott, még nem oldódott meg semmi, mert pénzünk nem volt egy fillér se. Az volt a kikötés, hogy ott rögtön csináljunk egy előadást. Erre vettem elő a Liliomot, amit egy hónap alatt bepróbáltunk és játszottunk - a Tháliával koprodukcióban. Közben még a Bárkán próbáltunk, ott volt költségvetésünk a Megszállottakra, de mivel kitört a balhé, áthoztuk ezt is a Nagymező utcába, a pénzt persze nem, ezért a darabot gyakorlatilag a semmiből kellett befejezni. Tehát nem volt se pénz, se ember, hogy továbbjátsszuk az előadást - nem volt se világosító, se öltöztető, se aki a díszletet bontsa, építse. Ezek után jött a nyár. Tudni kell, hogy annak idején aláírtunk egy papírt, hogy nyáron programokat fogunk szervezni - egyébként akármit aláírtunk volna, csak hogy bekerüljünk a Régi Stúdióba -, amit akartunk is, de nem volt rá se pénz, se ember, ráadásul közben meghívtak Avignonba meg Tamperébe játszani. Eredetileg arra számítottunk, hogy majd a színházi alapokból nagyobb pénzt kapunk, hiszen már van helyünk. Hát ez nem így történt, nem kaptunk egy fillérrel sem többet, nem jött össze a nyári program. De már hoztuk is a Woyzecket a nyár után. Tehát egy olyan színház, amelynek nincs hazai támogatása, tart egy évben három bemutatót. Ebből a háromból kettő igazi nemzetközi siker volt - és a harmadik sem volt rosszabb annál, amit a Tháliában játszani szoktak. És akkor nem beszéltem még a Leonce-ról. Ehhez képest a Tháliában csak a kihasználtságot nézték, meg hogy nem rendeztünk nyári programokat. És azt, hogy a Woyzeck bemutatójakor egy éjszakára otthagytuk 50 fokon a reflektorokat, hogy másnap ne a vizes homokba kelljen a színészeknek meztelenül belefeküdniük. Pechünkre pont akkor tévedt be egy emberük - azóta is annyit tudnak a darabról, hogy lámpával melegítjük a homokot.
Ha nem tudsz egy helyet a „magadénak" - nem feltétlen szerelmi viszonyra gondolok itt -, szóval ha nincs beleszólásod a működtetésébe, akkor a lehetőségeid is nagyon szűkek, ráadásul ha egy dolog nem egészen úgy sikerül, ahogy elképzeltük, akkor nyomban csökkentik a segítséget. Látod, ez a baj ebben a nyomorult magyar színházi szakmában, hogy azt kell mondani: segítség. Mi az hogy segítség? Egy befogadó színház, amikor támogat egy előadást, nem segít, hanem végzi a dolgát! Egy kultúrpolitikus, amikor pénzt ad, nem segít, hanem teszi a dolgát! Ehhez képest mindenütt csak elvárással találkozunk: teljesítményt, de azonnal - és olyan feltételekkel, ahogy a „befogadónak" megfelel.
Csettintésre nem működnek a dolgok. Szerinted a Katona úgy jött létre, hogy húsz ember bement egy üres színházba, ami aztán másfél év múlva tele volt nézőkkel, és az ország leghíresebb színháza lett? A Christoph Marthaler, aki ma Európa egyik legjelentősebb rendezője, úgy kezdett a 900 fős Volksbühnén, hogy a Murx című előadására kétszázan jártak. De volt annyi bátorság az igazgató Frank Castorfban, hogy azt mondta: lehet, hogy most csak kétszázan nézik, de ez működni fog. A Volksbühne pedig műsoron tartotta a darabot - egy év múlva telt ház lett belőle, és körbehordozták az egész világon. Ehhez persze már olyasvalaki kell, aki itt fenn [a fejére mutat] kaliber.
A mi holland mintájú javaslatunknak, amit Gáspár Mátéval dolgoztunk ki, és villámgyorsan mindenki magáévá tett, s ma egyszerűen „ELMŰ-projektként" emleget, éppen az az értelme, hogy az úgynevezett inkubátorházak hosszabb időre biztosítanának lehetőséget - két évre, háromra -, és a teljesítménytől függne az „előmenetel": hogy hosszabbítanak-e vagy sem. Annyira persze én sem vagyok naiv, hogy ezt holnap bevezetik, és holnapután már lehet is két évre pályázni a József Attila Színházat. De már az is nagy szó lenne, ha több lehetőség lenne, ahova fordulhatnánk. Ma a Thália abszolút monopol helyzetben lévő színház, és úgy is viselkedik.
Magyarországon egyetlen ember volt, aki tudott beszélgetni velünk a terveinkről, munkánkról, akin éreztük, hogy figyel ránk. Görgey Gábor volt az. Én ebben az országban már szinte mindenkivel találkoztam, aki ebben az értelemben számít. Egy se volt közülük, akivel húsz percig normálisan lehetett volna beszélgetni. Meg se hallgattak. Pedig a tervet olyanra találtuk ki, hogy nem csak rólunk szól. Nem azt mondjuk, hogy a Krétakör Színház kapjon egy ekkora hodályt, és onnantól kezdve ha négy néző van, ha száznégy, tökmindegy, mi fogjuk ott nyomatni magunkat. Hanem van egy létesítmény, van egy kuratóriuma, amely dönt a mi befogadásunkról, mások befogadásáról, a hoszszabbításokról. Mi megcsináljuk ennek a koncepcióját, felvázoljuk, hogy ezt hogyan lehetne működtetni, sőt azt is felajánljuk, hogy részt veszünk a létrehozásában. Működtetjük négy vagy öt évig, és ha utána úgy dönt a kuratórium, hogy jöjjön most más, aki frissebb, jobb, tehetségesebb, akkor elmegyünk.
Arra lenne szükség, hogy - mint, mondjuk, Franciaországban - a színházra szánt forrásokról ne egy helyen döntsenek, hanem legyenek központok, szintek, amelyek önállóan kezelhetik a pénzeket. A Szkéné kapna 100 millió forintot, és ő adná azoknak a produkcióknak, amelyeket nála hoznak létre, a másik 200 milliót a Trafó kapná, a harmadikat a MASZK-osok Szegeden. Nem arról van szó, hogy állam bácsi ül a nagy zsákon, néha megemeli a valagát, és ad a színházaknak. Nem erről van szó, hanem kis, pici zsákokat osztani szét hat-hét-nyolc helyre az országban...
Engem már többször megkerestek, hogy az Alternatív Színházi Szövetség legújabb újramegreformálásában vegyek részt, ugyanis nagyon fontos lenne, hogy én is, mert velem komolyan lehet beszélni - gondolják ők. De én nem fogok az Alternatív Színházi Szövetség megreformálásában részt venni, ez száz százalék, mert ez az én esélyeimet rontja, miközben az övékét nem javítja. Nem ugyanannak a hajónak vagyunk a hajótöröttjei, miért evezzünk akkor egy csónakban? Ültem már a Godával, a Hudival, a Szabó Gyurival is sajtóbeszélgetésen, az egész nem vezetett sehova. Előbb kell egy vezető intézmény vagy egy vezető figura, aki tudja az egészet koordinálni. Egyébként csak a folyamatos pofázás megy, amiben állandóan ott van, hogy: na, ez most neked lesz jó vagy nekem lesz jó? Addig, amíg nem lesz valaki tényleg fontos és erős ember közülünk, nem történik semmi...
Nem akarok zsákbamacskát árulni: ha a kulturális kormányzattól sikerülne megkapni azt az ELMŰ-épületet, akkor abban a Krétakör Színház otthonra lelne. De abban sokkal több hely van, mint amit a Krétakör önerőből be tudna vagy akarna játszani. Tehát ki kellett találni, hogy milyen rendszerben lehet egy ilyen épületet megtölteni - ekkor jutott eszünkbe a holland modell. Ez egy olyan intézmény, ami nyújthat produkciókhoz támogatást, adhat bemutatásra lehetőséget, akár százszázalékosan is felvállalhat egy-egy projektet, vagy - valódi befogadóként - ki is adhat egy helyet, mondjuk egy évre. Arra lenne képes, hogy egyrészt pénzzel, másrészt infrastruktúrával, harmadrészt szervezeti-szakmai háttérrel támogassa a produkciókat. Azt tudja mondani: nálunk próbálhatsz, bemutathatsz, játszhatsz, sőt még abban is segítünk, hogy vidéken vagy külföldön vendégszerepelj. Lenne benne egy színházi kutatási központ, ahová nemcsak befutnának az információk, hanem ahonnan ki is futnak majd. Innen el tudod majd érni a többi európai színházi központot - az összes pályázatnak meglenne az anyaga egybe. Egy olyan hely lenne, ahol lehetne végre szakmai anyagokat találni. Az elmúlt tíz évben nem tudsz olyan jelentős európai színházi előadást, amelynek meglenne a videoanyaga a Színházi Intézetben. Ha ide bejössz, minden színházi kérdésedre választ kapsz. És tervezünk egy Iskolát is, ez lenne az egész szíve, amire a legnagyobb lelkiismeretességgel kell majd odafigyelni, mert ez hajtja majd az egész projektet tovább, ettől fog majd fejlődni.

Állam Önkorm. Összesen

támogatás

Fenntartó Művészeti Működési

hozzájárulás hozzájárulás

 
SzegedNemzeti Színház190198430818
GyőrNemzeti Színház147197331675
PécsNemzeti Színház,
Harmadik Színház 96183218497
DebrecenCsokonai Színház96161217474
KaposvárCsiky Gergely Színház91126206423
MiskolcNemzeti Színház65180148393
SzolnokSzigligeti Színház80125181386
Székes-
fehérvár Vörösmarty Színház72 83163318
SopronPetőfi Színház63104142309
Szabolcs-
Szatmár- Móricz Zsigmond 56 110 128 294
Bereg megye és Színház
Nyíregyháza
Kecskemét Katona József Színház47117107271
Békés megyeJókai Színház48111108267
Zala megyeHevesi Sándor Színház4311998260
Heves megyeGárdonyi Géza Színház4311597255
Veszprém megyePetőfi Színház4012390253
JózsefvárosBárka Színház2112247190
TatabányaJászai Mari Színház266959154
Fővárosi
Önkormányzat
 
Budapesti Operett130567697
Vígszínház105427532
Madách Színház103394497
Budapest Bábszínház 74315389
Új Színház 65277342
Katona József Színház 71268339
József Attila Színház 49243292
Radnóti Színház 51176227
Kolibri Színház 36162198
Thália Színház 30120150
Mikroszkóp Színpad 0 6969
Vidám Színpad 0 53p53
Struktúrán NKÖM NKA SzínháziFővárosi Összesen
kívüliekFüggetlen KuratóriumSzínházi
finanszírozása színházi Alap
2002pályázata
Krétakör102,32,815,1
Stúdió K 9,61,392,513,49
Pintér Béla Társulata 3,51,31,5 6,3
Halász Péter Városi Színháza 321,3 6,3
Megjegyzés: A számok millió forintban értendők
A Krétakör 85 millió forintos támogatást kapott az M.C. Bobigny társulattól
A Stúdió K jelképes összegért bérli játszóhelyét a Ferencvárosi Önkormányzattól
Pintér Béláék a Szkéné Színház infrastruktúráját használják
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk