←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol Hajdu Tibor

...és a hozzájuk csatlakozott Sepilov

Dmitrij Trofimovics Sepilov (1905-1995)
 
1945 vezérőrnagy, Bécs városparancsnoka
1947 SZKP Agitprop osztály h. vezetője, majd vezetője
1950 Sztálin munkatársaként a politikaigazdaságtan-tankönyv szerkesztője
1952 a Pravda főszerkesztője, a KB tagja
1956 február - 1957 június a Politbüro póttagja, felváltva külügyminiszter és a KB titkára

 

Így emlékszik Sepilov nevére, aki még emlékszik rá. Üstökösként futotta be egy évtized alatt karrierjét, hogy aztán a homályba hulljon, és évtizedekig éljen még elfeledetten. Az 1960-as évek végén írta meg visszaemlékezését, amely csak nemrég jelenhetett meg. A megírás időpontja mindig rányomja bélyegét a politikusi memoárra, de ez S. esetében szerencsés; ha később készül, vagy még előbb, Hruscsov idejében, a szerző bizonyára élesebben bírálja Sztálint, így viszont őszintén mérlegeli - szerinte - jó és rossz vonásait. Nem leplezi gyűlöletét Hruscsov iránt, de nem lehetett nagyobb véleménye Brezsnyevről sem: a Brezsnyev-érában keletkezett kéziratban ez a név egyszer sem fordul elő. Egyébként igyekszik mértéktartó lenni a szereplő politikusokat illetően, érezhető erőfeszítés árán még Hruscsovval szemben is, az egyetlen kivétel saját maga.

 
A tudós és a hatalom
Arany láncot nekem ne adj - mondja Goethe Dalnoka a királynak. A szovjet gazdaság magasabbrendűségének dalnoka ilyet sose mondott. Büszkén sorolja fel kitüntetéseit, címeit, könyveit - melyek a valóságban csak népszerűsítő brosúrák lehettek -, az akadémiai levelező tagságát, melyet egyetlen vaskos könyvért kapott, úgy érzi, megérdemelten, hiszen visszavonásáról sértődötten emlékezik meg. Igaz, ezt, a politikaigazdaságtan-tankönyvet csak fogalmazta-szerkesztette a magasból jövő hangot követve - fejezetről fejezetre maga Sztálin instruálta. A mű eredeti gondolatokat nemigen tartalmazott, de a semmit kulturáltan mondta, ahogy S. a memoárjait is fordulatosan, veretes értekező prózában írta, kihasználva az orosz szókincs bőségét, változatosságát.
Sepilovnak voltak saját gondolatai, de ezeket csak akkor írhatta le, amikor már kidobták a tojásból. Amíg hatalomra tört, a hatalomhoz kellett igazodnia. S mint gúnyosan emlegeti, politikustársai már a negyvenes években sem olvasottságukkal tűntek ki. A szürkék csapatába állt be a tehetséges ifjú, aki - a saját szavai szerint - „a húszas évek komszomolistáinak" idealista, tanulni, tenni vágyó generációjához tartozott. Apja vasúti munkás, kinek - mint a MÁV-nál is sokaknak - módja és kedve volt fia taníttatására. S. jogot végzett, pár évig ügyész a távoli Jakutföldön, de ez a pálya nem inspirálta. Elvégezte a pártfőiskola-szerű Vörös Professzúrán az agrár-közgazdász szakot, aztán tanított is ott, a pártközpont munkatársa lett, ahol még megismerhette a forradalom nagy nemzedékét, Lenin értelmiségi harcostársait, s nyilván az irántuk érzett tisztelet és affinitás, nem holmi karriervágy vitte rá, hogy egy ilyen régi kádercsaládba nősüljön. Sőt éppen házassága törte meg karrierjét: 1937-38-ban, a nagy tisztogatás éveiben letartóztatták felesége sógorát, mostohaapját, majd - feltehetően rövidebb időre - feleségét is. Nemesi származású orvosnő létére pártmunkásnak állt anyósát kizárták a pártból.
Ezek után S. nem maradhatott a pártközpontban, az Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos titkára lett, miután elődjét, Gromikót éppen diplomáciai posztra állították. Nem tudom, milyen bizalmi feladatokkal járhatott ez az új állás, de Sepilovot hamarosan beidézték a Lubjankára, az NKVD központjába. A beszervezési kísérlet orwelli jelenetét nagy megjelenítő erővel adja elő: elég tapasztalata és esze volt ahhoz, hogy vállalja a visszautasítás kockázatát.
Életében új fordulatot s új karrierlehetőséget hozott a háború. Moszkvától Sztálingrádig, Ukrajnán, Románián, Magyarországon át Ausztriáig vitt útja a 4. gárdahadsereggel. A háború után egy évig Bécs városparancsnoka volt, ebben a beosztásban érte a vezérőrnagyi kinevezés. Tehetségét, ambícióját igazolja, hogy civilként ilyen magas rangra jutott, amire méltán büszke. Itt említeném, hogy sajnos egy szót sem ír Magyarországról (pedig 1956-ban külügyminiszter volt), hacsak azt nem tekintjük magyar vonatkozásnak, hogy 1945-ben meglátogatta vidéki kastélyában az akkor rövid ideig Ausztriában élő Habsburg Ottót. Tapintatára vall, hogy magával vitte éppen nála vendégeskedő lányát: ha letartóztatni, tarkón lőni vagy zabrálni megyünk, az nem egy tizennégy éves kislánynak való látvány, így Ottó nyugodtan és barátságosan fogadhatta. Leánya nagyon rokonszenvesnek találta Ottó egyik öccsét, mire S. tréfásan buzdította: elvégzitek az iskolát, és akkor a jobbágy dédunokája beházasodhat a 700 éves császári családba.
Sztálin és Zsdanov árnyékában
1945 után a háborús érdemek és az átmenetileg megenyhült politikai légkör lehetővé tették Sepilovnak és más kegyvesztetteknek is, hogy visszatérjenek a háború előtt megszakadt pályájukra, s miután Zsdanov, a főideológus „saját" embereket keresett a fontos őrhelyekre, S. 1947 őszén az agitprop osztály új vezetőjének, Szuszlovnak a helyettese lett. Ki kell söpörni az Alekszandrov-féle kispolgárokat, mondta Zsdanov, aki már a háború előtt Sztálin bizalmasa volt, és Leningrád dicsfényében az öregedő vezér utódját látták benne. S. nem tagadhatja, milyen károkat okozott Zsdanov ismert ideológiai offenzívájával, kirándulásaival a zene, a filozófia és a költészet addig kissé nyugodtabb berkeibe, de miután felemelkedését neki köszönhette, védi, amennyire lehet, műveltségét, elvszerűségét, puritánságát hangsúlyozva.
A két nagy ideológiai klikk 1945-
1950-es harcában a dogmatikus, de „elvi" marxista Zsdanov vetélytársai szerinte az eklektikus, haszonleső kispolgárok, akik „amíg mi a fronton harcoltunk", megszállták a kulcspozíciókat, professzorok lettek anélkül, hogy egy jobb brosúrát írtak volna, gazdagodtak, dőzsöltek, például exkluzív privátkuplerájt rendeztek be: Alekszandrov, Fedoszejev, Iljicsov, Kruzskov, Szatjukov és társaik: „nem volt semmiféle elvük vagy meggyőződésük, ezért készségesen dicsőítettek bárkit, akiknek dicsőítését éppen előírták nekik, és ugyanígy kiátkoztak bárkit, akinek kikészítésére szólt a parancs". Kemény szavak: az említettek és híveik bizonyára hasonlóképpen jellemeznék Sepilovot. Ezért eldicsekszik talán egyetlen civil hőstettével, ami az utókor szemében valóban annak számít: szerepével a Liszenko-ügyben.
Sokat írtak már arról, hogyan tette tönkre Liszenko a szovjet biológiát és agrártudományt. S. mint agrár-közgazdász tisztában volt Liszenko kártékonyságával; mint írja, nem is lett volna ez a Sztálin csodálatát elnyert félművelt sarlatán veszélyes, ha nem állnak mögé igazi tudósok, akik az ő révén csinálhattak karriert (láttunk már ilyent, könnyű elhinni). S. persze nem volt az a Grál-lovag, aki leleplezi a kegyencet. Zsdanov fia, aki mint Sztálin leányának jegyese szinte trónörökösnek érezte magát, úgy hitte, megvan a szükséges háttere ahhoz, hogy ledöfje a sárkányt, és így pozíciójához személyes tekintélyt szerezzen. 1948 áprilisában országos ideológiai „szemináriumot" rendeztek, és az ifjabb zsdanov elhatározta, hogy előadásában leleplezi Liszenkót. A dolgot megbeszélte Sepilovval, aki pártolólag terjesztette más előadás-vázlatok között főnöke, Szuszlov elé. Szuszlov talán el sem olvasta mindet, elég volt neki az előadó személye, s feltételezhette, hogy az apjával is megbeszélte mondandóját.
Az előadás után kitört a botrány. Sztálin dühbe gurult, és magához citálta a felelősöket, mindkét Zsdanovval együtt. „Ki engedélyezte?" - kérdezte haragosan. Az idősebb Zsdanovot nem tájékoztatták előre, Szuszlov hallgatott. S. vállalta a veszélyt, így biztosítva Zsdanov és Szuszlov háláját: „Én engedélyeztem, Sztálin elvtárs." Az ifjabb Zsdanov nyilvánosan önkritikát gyakorolt, így S. megúszta. Pár hónappal később, 1948 augusztusában meghalt az idősebb Zsdanov és az ellenklikk, Malenkov és Berija támogatásával akciót indított emberei kiszorítására. Sok letartóztatással és a Tervhivatal elnöke, Voznyeszenszkij kivégzésével lezajlott a „leningrádi ügy". Hruscsov mesélte később Sepilovnak, hogy Voznyeszenszkij leveleket írt a börtönből Sztálinnak, aki megbízott három PB-tagot: őt, Bulganyint és Malenkovot, hogy tisztázzák a helyzetet. Amikor beléptek Voznyeszenszkij cellájába, az boldogan felugrott: „Köszönöm, elvtársak, hogy végre eljöttetek!" „Neked nem vagyunk elvtársak" - felelte Bulganyin, és tisztázandó a helyzetet úgy képen vágta, hogy az egyensúlyát vesztve elesett.
Fedoszejev feljelentő levelekben leplezte le a közgazdászokat, akik Voznyeszenszkij iskolájához tartoztak, köztük - alaptalanul - Sepilovot is. Leváltották, hónapokig állás nélkül várt sorsára, de a sors most kegyes volt hozzá. Sztálin már a háború előtt megbízta Leontyev akadémikust, hogy készítse el a politikaigazdaságtan-tankönyvet, de az újabb és újabb variánsokkal nem volt elégedett. Egyszer Sztálinnak eszébe jutott a PB-ülésén: „És Sepilov hol van, mit csinál?" Így lett a tankönyv egyik szerkesztője, és miután Sztálinnak tetszettek a fogalmazványai, ellenségei békén hagyták, sőt 1952 végén, a pártkongresszus után Sztálin javaslatára a pártlap, a Pravda főszerkesztője lett.
S. könyvében sokat foglalkozik Sztálinnal, akit éppen utolsó éveiben volt alkalma közelről megismerni. A magáé mellett sok más esetet is felsorol, amikor Sztálin szeszélye, ha csak megjegyzést tett valakire, szándékán túlmenő folyamatokat indított el. Így egyszer vacsora közben szinte magában beszélve megjegyezte, hogy Dosztojevszkijt egyoldalúan tanítják, nem foglalkoznak olyan rossz és káros regényeivel, mint az Ördögök. Máskor az jutott eszébe, hogy az elhallgatott Kuprinnak vannak azért jó könyvei is. Az ilyen kinyilatkoztatások átalakították a kiadói terveket. Zsdanov nagy „ideológiai" beszédeit is ilyen megjegyzések inspirálták.
S. szerint a szeszélyesség, a kegyetlenségekkel járó hirtelen harag voltak Sztálin legrosszabb tulajdonságai. Döntéseit többnyire hosszú megfontolás után hozta meg, és eközben lehetett vele vitatkozni. Viszont ha már kimondott egy döntést, minden ellenvéleményre mint személyes támadásra reagált. Utolsó éveiben üldözési mániája patologikus jelleget öltött, s mindig voltak környezetében - különösen Berija és Malenkov -, akik ezt megfelelő tárgyra irányítva manipulálni tudták. Ennek ellenére nem látta Sztálint őrültnek vagy szenilisnek. Kiváló memóriája megmaradt, tájékozott volt, jó döntéseket tudott hozni - amíg rá nem jött a gyanakvás, ez okozta sajátos munkamódszerét is - félt éjszaka egyedül lenni.
Hruscsov
S. nem osztja Sztálin utódait konzervatívokra és reformerekre, szerinte az általa nagyra becsült Molotov és a személyes ellenségének tekintett Malenkov, sőt Berija is reformerek voltak, de mindegyik a maga módján. Az olvasóban felmerül a kérdés: kik voltak a sztálinisták S. szerint? Magát is beleértve mindegyik vagy egyik sem. Mindegyik csodálta Sztálint, sőt memoárjában S. is azt bizonygatja, hogy például a mezőgazdaság minden baj ellenére betöltötte feladatát Sztálin idejében, és Hruscsov alatt vált alkalmatlanná a szükségletek ellátására. Ugyanakkor mindegyik szerette volna normalizálni Sztálin utolsó éveinek veszélyes viszonyait, javítani a kapcsolatot a Nyugattal, Jugoszláviával, sőt Kínával is, megszüntetve a Sztálin által kierőszakolt koncessziókat és vegyes vállalatokat. A rendszer határain pedig nem kívántak túllépni - tehát azt mondanám, a kör négyszögesítésére törekedtek.
Cáfolja azt is, hogy Sztálin halála után hatalmi harc tört volna ki a vezetésben. Akik Sztálin helyére pályázhattak volna, Malenkovnak és Molotovnak nem voltak vezéri allűrjei; a feladatok megosztásán alapuló „kollektív vezetésben" hittek. S. szerint ketten törtek csupán a főhatalomra: Berija, aki azonban tudta, hogy formálisan első ember nem lehet, és Malenkovot tolta maga előtt, illetve Hruscsov, aki éppen mert primitív és tudatlan volt, nem ismert korlátokat.
S. memoárja bevallottan Hruscsov ellen íródott, akinek műveletlenségén, kulturálatlanságán hosszan szórakozik, ennek ellenére elismeri, hogy 1953-54-ben még Hruscsov céljai is korlátozottak voltak: a párt első titkára akart lenni, s visszaszerezni a párt „vezető szerepét" más hatalmi ágak fölött. Csak 1955-56-ban szabadultak el ambíciói. Sőt arra is képes volt eleinte, hogy leintse a talpnyalókat - amikor Sztálin utódjának nevezték, azt felelte ismert közvetlen modorában: „Hruscsov szart ér Sztálinhoz képest". Sztálin bűneinek leleplezésére csak a Titóval való megegyezés után szánta el magát. A híres „titkos" beszéd éppen csak a kongreszszusra készült el, s miután Hruscsov elégedetlen volt a fogalmazvánnyal, Sepilov segítségével - napokra távol maradva az ülésteremtől - gyorsan átdolgozta, így a végső szöveg elsősorban Hruscsov szellemi terméke.
 
Kihez csatlakozott Sepilov?
S. számára ez a legkínosabb kérdés - cáfolni akarta, hogy ő 1957-ben csatlakozott volna a Hruscsov elleni összeesküvéshez, szerinte ilyen nem is volt, a vezetők többsége csak megfékezni akarta a kiszámíthatatlanná vált Hruscsovot. Erre utal a könyv címe is - Nyeprimknuvsij, vagyis aki nem csatlakozott, a rá nézve sértő, elvtelenségére és jelentéktelenségére utaló jelzőt Hruscsov szúrta be a határozatba. S miután nem tudta kimagyarázni magát, megakadt, a kézirat időrendben csak 1954 végéig megy, bár sok kérdésben előreszalad - de végül is nem ír az 1957. júniusi plénumról. Ezért a szerkesztő függelékként közli S. halála előtt adott nyilatkozatát, melyet a Pravda nem közölt.
Ebből is kitűnik, hogy le akarták váltani Hruscsovot, s az 1957. júniusi plénum előtt többen - Mikoján, Vorosilov - próbálták őt bevonni a tervbe, panaszkodva, hogy Hruscsovval már nem lehet együtt dolgozni. Másrészt megkereste őt a plénum előtt Hruscsov szilárd híve, Furceva moszkvai párttitkár, aki súlyos következményekkel fenyegette, ha nem tart ki Hruscsov mellett. Hruscsov tehát tudta, mi készül - S. szerint ezt Szerovnak köszönhette, akit mint bizalmasát állított a KGB élére, noha „mélységesen erkölcstelen gazember volt, direkt, közvetlen részese az állambiztonsági szervek sok gonosztettének a múltban", s kitartott a régi módszerek mellett: bepoloskázta a pártvezetők szobáit, hogy jelenthesse bizalmas beszélgetéseiket. Tény, hogy Hruscsov, miután Szerov megtette neki ezt a szolgálatot, gyorsan megszabadult tőle.
Hruscsov fiának apjáról szóló könyve szerint amíg lehetett, Sepilov nem foglalt állást - hiszen S.-t Hruscsov egyre magasabbra emelte, nem volt oka ellene fordulni -, s csak a szavazás előtt szólalt fel ellene hosszú, szenvedélyes beszédben - „Hruscsov felhúzta Sztálin csizmáját" -, de a számító S. ez egyszer rosszul számított.
Mi a tanulság? S. prototípusa volt az értelmiséginek, aki elhatározza, hogy pártkarriert csinál. Mint ideológusnak nem voltak saját elképzelései - hiszen megértette, hogy a párton belüli ellentétek mögött személyi és apparátuságazati érdekek állnak, mindenki reformer és konzervatív volt pillanatnyi szándékai szerint. Okosabb volt, mint írásai, hiszen tudta, hogy a polgazd.-tankönyv nem a tudomány csúcspontja, sőt ilyen szentírásra nincs is szüksége a tudománynak, de kiszolgálta Sztálint. Könyvében beismeri, hogy a Pravdában népszerűsítette a szűzföld-akciót és Hruscsov más mezőgazdasági ötleteit, noha komolytalanságukkal tisztában volt.
S amikor a pártelnökség póttagja, a KB titkára, külügyminiszter lett, félművelt vezértársait hallgatva elhitte, hogy ő a legokosabb köztük. Csak két apróságot felejtett el: hogy a pártelnökségben lehet a legkiválóbb közgazdász és a közgazdászok között a legjobb elvtárs - valójában szakmájában jó közepes. Továbbá hogy bár tehetsége vitte a pártelnökségbe, a többiek - hiába nem tudtak angolul, és nem olvasták Adam Smitht - valamilyen hatalmat képviseltek: a moszkvai vagy az ukrán pártszervezetet, a hadsereget, a nehézipart- vagy az „öregek" klikkjét. Mögötte azonban nem állt a szovjet társadalomtudomány, csupán futtatója, Hruscsov, aki nyilván nem azért tette meg először külügyminiszternek őt és nem a miniszterhelyettest, Gromikót, mert jobb külpolitikus volt, hanem mert feltétlen híve által ő akart a külügyek irányítója lenni. Hruscsov fia megerősíti, hogy apja nagyra tartotta Sepilovot, hiszen az volt meg benne, ami belőle hiányzott, neki viszont az hiányzott, ami Hruscsov erőssége volt - az apparátus támogatása. S amíg befolyásos vezértársai túlélhettek néhány ballépést, neki egy is elég volt, hogy félredobják. Felteszem, hogy erre S. is rájött végül - de leírni nem volt ereje, ezért befejezetlen ez az érdekes memoár.

Dmitrij Sepilov: Nyeprimknuvsij. Moszkva, 2001, Vagriusz. 400 oldal.


rolrol Rózsa Gyula

Magyar keserves

Mint aktív zenélésre tökéletesen alkalmatlan, sokáig nem értettem a hajdani nótakedvelőket. Nem az alpári úrimurizókat, a cigánybandát féllábra állítókat, a prímás homlokára bankjegyet ragasztókat, hanem a nemes amatőröket, a maguk kedvére muzsikálókat, a zenében elmerülőket. Ha tudtak játszani, ha a maguk kedvére muzsikáltak, ha igazán elmerültek - gondoltam feltétlen sznobériával és nehezen tagadható apró irigységgel -, miért nem játszottak maguknak komolyzenét. Ha nemzeties igényeik voltak, mondjuk, Lisztet. Aztán egy idő után rájöttem a kérdés tökéletes inkompetenciájára. Talán közelebb kerültem a zenéhez, mert megértettem, hogy volt egy kor és egy kör, amelynek éppolyan lelki élményt és esztétikai kielégülést adott a nóta, a csárdás, a toborzó eljátszása, mint másoknak vagy más korok műkedvelőinek a vonósnégyesé. Történelmi és irodalmi benyomásaim szerint sokan voltak, és komoly emberek. Értelmiségiek, művészek, alkotók a tizenkilencedik század végén, még a huszadik század elején is, akik a maguk munkájában korszerűt, országraszólót, történelmi értékűt alkottak, és ez számukra tökéletes összhangban volt azzal a nótakultusszal, amelyet mi - legalábbis - nem értünk.
Ezen a zenekultúrán nevelkedtek. Ha Rudnay Gyula huszonnégy évesen Csermákot, Lavottát, Bunkó Ferencet és Biharit játszott a hegedűjén párizsi magányában, az bizonyosan ugyanannyit ért, mintha Lisztet, Brahmsot vagy Mendelssohnt játszott volna önmagának. Ha pedig - mint írja - a hegedűszóra, legkésőbb a Rákóczi-induló hangjaira berontottak a párizsi ház eddig nem ismert magyar művészlakói vagy öten, az legalábbis jelzi ennek a zenei kultúrának a hatását és körét. Nem tudjuk ma már, hogy Rudnay hogyan játszott. De a lelki finomságnak, az átélésnek, a férfias lírának szép bizonyítéka az a tizenegy évvel később festett, azaz kilencszáztizenhármas Pihenő hegedűs, amely mostani emlékkiállításának kétségkívül egyik fő műve volt. A lezúduló, meszes fehér ingmellnek kontrasztot ad a ruha feketéje, a hangszer fekete fogólapja megismétli ezt a lemondó diagonálist, de mindez azért nem minősíthető expresszívnek, mert az egész kompozíciót érzékenyen pszichologizáló, részletező arc koronázza. Mindazonáltal egységes, mély érzelmeket megzendítő, teljes a mű.
Huszadik századi terminusokkal egyébként sem jutunk messzire az 1878-ban született és 1957-ben meghalt Rudnay életművében. Sem München szecessziója, sem Párizs robbanásai, sem Róma vajúdása - mindhárom városban képezte magát hosszabb vagy csak rövidebb ideig - nem hagyott maradandó nyomot a festészetén. Mellőzhetjük a hatásos felsorolást, hogy száz-száztíz évvel ezelőtt hol milyen stílusokkal, újításokkal és izmusokkal ütközhetett volna, mert valamennyit - Nagybánya impresszionizmusát is - kikerülte. Utólag úgy látszik, s ő maga is így értékeli: tudatosan. Ahogyan írja, a magyar lelkiség művészetét akarta megteremteni, avagy folytatni, s ezt Munkácsy, némiképp a németalföldi nagyok s igen felismerhetően Goya biztatásával próbálta elérni. Természetesen: egyénítve, s természetesen hazai tematikában. Tizenhét-tizennyolcig tartó korszakában főképp típusokat és portrékat fest, parasztasszonyokat, Krumplihámozókat, Hímző nőket, cigányasszonyokat és szegényembereket, és a századforduló Armeleut-festészetének hazai leágazásától bizonyos festőiség és némi karmosság különbözteti meg. Érzékeny a paraszti viseletre, de sommás, laza foltokba oldja a hímes formákat, és (Munkácsys?) komor kolorittal tart távol minden tarkaságot. Együttérző monumentalitással, megemelt ég előtt ábrázolja kétnembeli parasztfiguráit, de (Goyás?) kíméletlenséggel festi olykor kiálló metszőfogaikat, olykor kancsalságukat és elferdült szájukat. Nem társadalomkritikus, még kevésbé plebejus-lázadó, de komor, különös, különösen érzékeny foltpiktúrája felelősségteljes.
Hogy hitének megfelelően magyar-e? Ha a magyarság ismérvének fogadjuk el azt, amit egész életében vallott (és amit követői, művész- és művészettörténész hívei vallottak), hogy nem vesz tudomást nagyon is forrongó kora mozgalmairól, sem az egyetemes, sem a hazai művészet újításairól, akkor bizonyára tősgyökeres. S minthogy a folklorizálást ízléssel, szuverén módon elkerüli ugyan, de ekkor mégiscsak jobbára paraszti modelleket fest, a nemzeti látszat erősödik. Kérdés persze - túl olcsó ellenvetés - , hogy mennyivel magyarabb a száz évvel korábbi spanyol Goyára és a kétszázötven esztendővel régebbi hollandokra figyelni, mint a korabeli Európára vagy akár Nagybányára. Hímző nőjén minden pasztózus fölény ellenére Vermeer hétköznapi áhítata, Krumplihámozóján - pedig mind a kettő erős, egyéni alkotás - Rembrandt aranyfényei lebegnek. Maradna még Munkácsy mint nemzeti hagyomány. Az a Munkácsy, akiről minden monográfusa megírja, hogy mely nyugati kortársakat - általában: konzervatív, hamar elfelejtett, de kortársakat - választott példaképül.
Mindez lehetne okoskodás, terméketlen modernista spekuláció, ha a küldetésszerűen vállalt anakronizmus nem vált volna a kiteljesedés akadályává. Rudnay az első világháború idején, az orosz betörés jóvoltából találkozik a nagy drámai élménnyel. A Felvidéket - Losonc környékét, ahol katona, s amely majdnem-szülőföldje - elárasztják a menekülők, és megrendítő látványukból több kép születik. Zavarba ejtő művek, amelyek az érzelem őszinteségét és az eszköztár korlátozott voltát bizonyítják. Mintha romantikus, nagy tablók (esetleg: Goya?) kompozícióihoz készült színvázlatok volnának: a foltrendszerek túlságosan lazák ahhoz, hogy kifejezzék az űzöttség-üldözöttség éles, felhasító fájdalmát, de a letompított (munkácsys) kolorit erőtlen, zavaros ahhoz képest, hogy kavargást, pánikot, végletes érzéseket kellene kifejeznie. A híressé vált mű, a Menekülő asszony valóban drámai: olyan, mint egy nagyobb kompozícióhoz készült, kidolgozott előtanulmány.
Rudnay a háború után nem is próbálkozik drámai tömegjelenetekkel, és a népélet-ábrázolással is (amennyiben korai művei azok voltak) felhagy. A kilencszázhúsz utáni nagy kiábrándulások idején ő egy olyan szomorkás pszeudotörténeti világba vonul vissza, amely megint csak egyéni, zárt és nehezen értelmezhető. Feltétlen festői készsége, finom ízlése és beleérző képessége olykor Rubens-szépségű nőportrék magasába lendíti (Kékruhás leány), olykor - megint csak - Vermeer ihletettségét célozza meg, csoportképein méltatói olykor Veronese hatását vélik fölfedezni. Vigyázat, soha nem utánzó. Csak tűnődő utánérző. Egy nagyon igényes, nagyon ihletett és nagyon csalódott kismester szép elvágyódásának bizonyítékai azok a jobbára rokokót, jobbára kuruc kort, de olykor azért biedermeiert s mégis olykor biedermeieres parasztközösséget idéző tánc-, mulatás-, ritkábban csatajelenetek, amelyek életművének nagyobbik felét adják. Nem lehet azt pontosan elmondani, hogy kik ezek az eleve kitalált jelenetekben szereplő, óvatosan akonkrét foltokkal megfestett figurák, akik rögtönzött sátrak és kárpitok alatt koccintanak, beazonosíthatatlan színhelyeken táncolnak, és értelmezhetetlen hidak alatt lakomáznak. De - ez a szomorú - mára már a megfejtés senkit nem is érdekel. Legyünk nyersek: unalmasak. A kortársak - minthogy a foltpiktúrából azért ki-kivillan valami rokolyaszerűség, dolmány-emlék, néha egészen felismerhetően teljes huszáruniformis is - a magyar múlt nosztalgikus megidézését látták ezekben a jelenetekben, de ez csak afféle lehetőség, aki akar, élhet vele.
Rudnayt az igényessége megóvta a pőre historizálástól. Őszinte, de időszerűtlen magyarságküldetése visszafordította kora magyar festészetének útjáról, erkölcse és mértéktudása azonban visszatartotta a hazugságoktól. Festőpályájának elején az előtte járó generáció, benne a nagybányaiak között mestere, Hollósy heroikus és változó sikerű harcot folytat az addigi nemzeti didakszis ellen, a festészet felszabadításáért. Hollósynak ez mérsékelten sikerül, Ferenczy Károly monográfusai gyönyörűen ábrázolják, hogy a mester tematikus, majd ravaszul áltematikus képek révén miként jutott el fokozatosan az önfeledt természetábrázolásig, a zavartalan, tiszta festőiségig. A fiatal Rudnay ugyanebben az időben adta a fejét hazafias eszmék és nemzeti tematikák megjelenítésére. Vállalkozásának anakronizmusát - mert igazi talentum volt - feltétlenül éreznie kellett. Ezért adta elő mintha-nemzeti jeleneteit a mintha-történeti szereplőkkel mintha-archaizáló stílusban. Nagybánya mély, szabad lélegzetét későbbi tájképein sem merte beszívni, méltán legismertebb, mert legfinomabb falurészletéből, a Nagybábonyi utcából kilencven év múltán látott el Barbizonig.
Hogy hajdan népes tanítványi köre, legendás főiskolai tevékenysége ellenére életművét fél évszázada csend követi, s az utókor számára - ma is - ez az életmű érdektelen, annak talán ez a magyarázata. Mert igaz, hogy a nótajátékos mély, igaz élménye tiszteletre méltó és elvitathatatlan, legyen akármilyen terjedelmű a repertoár. De csak addig, amíg magánkörben marad, vagy amíg van azonos igényeken felnőtt, meghitt hallgatóság.

 

Rudnay Gyula (1878-1957). Ernst Múzeum, Budapest, 2003. június 4. - július 6.  


rolrolFáy Miklós

Háttérnő

Májusban meghalt June Carter Cash, és ahogy kimondom, érzem, hogy aligha indítom meg a könnyek áradatát, mert az első önkéntelen és kézenfekvő kérdés, hogy ugyan ki az a June Carter Cash. A második vezetéknév esetleg segít? Cash. Johnny Cash. Az ő felesége. Aki szereti az amerikai zenét, az tudja, kikről van szó. De ki szereti az amerikai zenét? Mármint a countryt? Talán még az amerikaiak sem, mert ők is utálják a redneckeket, a vörös nyakúakat, akiknek a szabadban való munkában leégett a gallér fölött a bőrük, és kalapban járnak, meg kockás ingben, sört vedelnek, és tahók, tahók, tahók. Az egész countrynak van egy kis undok mellékíze, mintha valaki itthon a lakodalmas rockért lelkesedne. Pedig emögött van azért valami hangszeres tudás, de persze ott van ez az idejétmúlt férfiasság. Szégyellem, de ez a fajta férfiasság tetszik. Nem valami nagy szám, tudom, John Wayne volt ilyen a westernfilmekben, nagy, csöndes és kőkemény, és Johnny Cash ilyen a könnyűzenében. De mindkettőjüknél a szerep és az élet valahogy összenőtt. Szerettem John Wayne humorát. Amikor azt kérdezték tőle egy sajtótájékoztatón, hogy igazi-e a haj a fején. Igazi, csak nem az enyém. Johnny Cashhez pedig a lánya elvitte a vőlegényét, aki azt gondolta, hogy keménykedik egy kicsit, és bejelentette, hogy egy szobában akar aludni a lánnyal. Johnny Cash csak ránézett: nem ismerlek még annyira, fiam, hogy hiányozzál.
Valamit hadd mondjak mentségemre is. Egyéb countryt nem hallgatok. Csak Casht. Mert szeretem a hangját, mély, bársonyos, beszédhez hasonló. Nem csoda, hogy egy ideig Cash rádióbemondóként kereste a kenyerét. Mert a varázsos hang, meg a jól énekelhető dalok ellenére sem indult ez a pálya olyan könnyen. Igaz, lentről kezdődött, J. R. Cash egy farmon született, és gyerekkorát azzal töltötte az iskola mellett, hogy a gyapotföldeken dolgozott. Az ötvenes években kezdett benne mocorogni a zenei tehetség, de még nem találta az irányt. A kézenfekvő a rock and roll lett volna, de valahogy nem illett a fazonjához. Megpróbálta az Elvis-frizurát, de a zenei érdeklődése a gospel felé húzta. Innét találta meg végül a countryt. Először a menedzser ötletére a rejtélyes J. R. monogramot Johnnyra cserélte, aztán írni kezdte a dalait. Egy év múlva az I Walk the Line című dalából kétmillió lemezt adtak el.
Még ebben az évben találkozott June Carterrel. Nem volt nála hirtelen fellobbanás, talán mert már volt felesége és gyermeke. June Carter, aki az akkoriban híresnek számító Carter Family formációban lépett föl, kicsit megperzselődött: „nem mertem a szemébe, abba a két fekete achátkőbe nézni, mert féltem, hogy beszippant a lelke". De a két achátkő azért nem akadályozta meg a nőt abban, hogy máshoz menjen hamarosan feleségül. Aztán eltelt öt év, és Johnny Cash kitalálta, hogy ezentúl a Carter Familyvel fog együtt turnézni. Megkezdődött az őrület. June Carter hamarosan megírta a Ring of Fire című dalt. Azt mondják, korszakalkotó mű, mert a countryzene történetében először fordul elő, hogy a szerelem valami sötét hatalomként jelenik meg, és nem mint kedves és nemes érzemény. Lehet, hogy ez is igaz, de messze nem olyan fontos, mint a dal elején megszólaló mariachi trombiták, a mexikói hangulat, ami fölött perzsel a szerelem tüze. És mondani sem kell, hogy June Carter nem magának írta a dalt, hanem Johnny Cashnek, aki elképesztő slágerré futtatta föl. Nem véletlenül: talán ez a legjobb dal, amit pályafutása során énekelt. Ami, tekintve, hogy a későbbiek során Bob Dylan külön neki is írt egy dalt, amit ő maga soha nem is próbált meg előadni, talán mégsem csekélység.
De June Carter nemcsak dallal segítette Casht, hanem, ha már beleszeretett, rendbe tette az életét is. Casht ugyanis a hatvanas évekre utolérte a sztárság, már kezdett hírhedtté válni a színpadi viselkedésével, indokolatlan dührohamaival, masszív gyógyszer- és alkoholfüggőségével. Aztán June Carter jött el az életébe, és mindenről leszokott, mindenből kigyógyult. Öt évvel a Ring of Fire után összeházasodtak. És tényleg csak a halál választotta el őket.
Persze nem úgy kell elképzelni, hogy June Carter nélkül Johnny Cash nem vitte volna semmire. Cash nem a karrierjét köszönheti a feleségének. Csupán az életét. Hogy mi Cash titka, azt össze lehet számlálni, és talán kiderül, hogy ennyi adottság együtt szükségképpen egy másik minőséghez vezet, olyan countryhoz, ami több mint zene, több mint a vidéki Amerika, több mint érzés, inkább életmodell. A tehetség alapja természetesen a hang. Ehhez jött még a megjelenés, jóllehet Johnny Cash nem éppen szépfiú. De megtermett, magas férfi, barázdált képű, az arckifejezése komor, a pillantása mély. Az egyik Columbóban ő alakította a gyilkost. Nem lehet ráfogni, hogy színészzseni volna, de abban a részben mégis neki drukkoltam.
Mi kell még? Előadói tehetség. Megvan. Szemtanúk mesélik, hogy amikor először lépett föl a San Quentin börtönben, újév napja volt. Előző este mulattak egy kicsit, úgyhogy a főhősnek semmi hangja nem maradt a görbe szilveszter után. Ehhez jött még a műfaj, 1958-ban. Amikor mindenki Elvist akarta hallani, nem ezt a búgó hangú ürgét a „hello, I am Johnny Cash" dumájával. És ha ennyi csapás nem lenne elég, a zsúfolt börtönbe mi mást is vihettek volna a rabok szórakoztatására, mint sztriptíztáncosnőket. És Cash kiállt a tömeg elé hang nélkül, a meztelen nők helyett, és megőrültek érte. Ami Cashből dokumentálva van, az mindent alátámaszt. Lehet, hogy ma az ő dalai az eredeti változatban butusnak hatnak, a hangszerelések lyukasak, és a világuk finoman szólva is poros. Lehet? Egészen biztos. Egy olyan dal, mint az A Boy Named Sue ma aligha lenne előadható. De tegnap sem volt az. A dallam szinte csak kánta, a szöveg pedig kínos. Egy Sue nevű fiúról szól a dal, aki elhatározza, hogy megkeresi az apját, aki ezt a hülye nevet adta neki, és agyonveri. Meg is találja az öreget, de mielőtt a nagy hirig végén a gyerek meghúzhatná a ravaszt, az apja azt mondja neki, hogy légy hálás fiam, mert e miatt a név miatt verekedted végig ifjúságodat, és ettől vagy olyan kemény, hogy még velem is el tudtál bánni. Jaj, de vicces. Nyilván azért, mert a szöveget a Playboy humoristája alkotta. De ahogy Cash előadja ezt az ostobaságot, a San Quentin börtöntöltelékei félholtra nevetik magukat.
Ami még Johnny Cash személyes érdeme, minden előadói képessége mellett, hogy komolyan tudta venni magát és azt a világot, amit a dalokkal teremtett maga körül. Vagyis ő nem egyszerűen énekelt a sittesekről, de el is ment a börtönökbe föllépni. Nem egyszer, a felhajtás kedvéért, hanem rendszeresen. És ha már ott volt, végigénekelte a repertoárját, nemcsak a slágereket fújta el, meg a bluesokat arról, hogy a lírai én mennyit szenved a börtönben, hanem belekezdett a térítő munkába is, vallásos énekeket is előadott. Mit csináljon, ha ezt érezte kötelességének? Erről énekel a Man in Black című dalában: azért hord feketét, mert együtt érez a világ szegényeivel, a megtiportakkal, az eltévedtekkel, és azokkal, akik még nem hallottak a Bibliáról. És persze tényleg fekete ruhában is jár.
Ez a hitelesség az, ami Casht mégis az átlag könnyűzenészek fölé emeli. Mert nem véletlenül futott ő be ilyen hosszú karriert. Az ötvenes évek közepétől készíti a lemezeket, és még a kilencvenes években is volt egy világraszóló dobása a U2-val. Bono szorgalmasan vokálozik Johnny Cash mögött. És mindenki megtiszteltetésnek veszi, ha Cash előadja egy dalát, a Rolling Stones éppúgy, mint Bruce Springsteen. Persze fontosabb, hogy ebben a mindenkiben benne van Bob Dylan is, aki mégis talán a legfontosabb dalszerző volt a huszadik századi Amerikában. És Dylan meghívta Casht, hogy duettet énekeljenek egy olyan dalban, amit egyedül már fölvett. Öngyilkosság, mert Dylan természetesen nem egy hangfenomén, a vézna kis hanggal kiállni a férfias, dús orgánum mellé értelmetlen kockázat. És mégis: Bob Dylan olyan alázattal dolgozik Cash mellett, hogy le a kalappal. Van egy pillanat, amikor véletlenül ketten más szöveget énekelnek. Dylan gyorsan lehalkítja a hangját, hagyja, hogy a Cash-féle változat maradjon. Nem lényeges a különbség, de mégis Dylan a szerző, joga volna tiltakozni. Eszében sincs.
Régi történet, régi hősökkel. Talán keseregni sem érdemes amiatt, hogy a mai slágerlistákon nem ilyen kaliberű alakok szerepelnek.
 
 
Wanted Man. The Very Best of Johnny Cash. Sony, 2000.

rolrol Molnár Gál Péter

Egy ipari termék leírása:

Az operaház fantomja

Bemutatták Az operaház fantomja című Londonban (1986) készült amerikai Broadway-musicalt. Valószínűen a magyar színháztörténet előadásrekordja lesz, évekig műsoron marad. A bemutatót megelőzően már a szeptemberi előadásokra is fogyóban voltak a jegyek. A színház jó munkájához amerikai gyakorlatú promóció társult.
A siker gyászt hozott a színházművészetre. Gazdagodtunk egy szórakoztatóipari termelőüzemmel. A színház - betéti társasági taggá csikart - társulata nyújtogathatja üres sapkáját a körút sarkán: vagy belekerül néhány év múlva a következő produkcióba, vagy éhen hal.
Az előadás plakátja a Madách Színház partecédulája. Bevégeztetett. A közönség felcsigázottsága és föltehető folyamatos támogatása örvendetes tény, egyszersmind a Madách Színház elmúlt ötven évének végét jelenti. Ami ezután következik, az már más intézmény lesz. Westend a körúton. Broadway-színház a VII. kerületben. Ejthetnénk érzelmes emlékkönnyeket, miszerint itt volt robusztus humorú Dulszka asszony Dayka Margit, Tímár József itt tetőzte be diadallal életművét, és lett a színházművészet Sarastrója, Kiss Manyi itt ámította a közönséget áradó emberismeretével és tévedhetetlen biztonságú tragikai erejével, komikai vénájával, Tolnay Klári itt volt a magyar színház grande dame-ja. Amit ezentúl Madách Színháznak hívnak, csupán névrokona az eltávozottnak. A Madách nem a Károlyi István és Pünkösti Andor Madách téri Madáchának volt a folytatása. Révai József alapította ellen-Nemzetinek 1951-ben. Az évadvéggel-színházvéggel záruló Madáchnak a továbbiakban nem lesz köze ahhoz a színházhoz, ahol Bozóky István megrendezte az Éjjeli menedékhelyet Tímár Józseffel, Daykával, Tolnayval... Soós Imrével (1956), ahol Pártos Géza még életében igazat szolgáltatott Füst Milánnak a Boldogtalanokkal (1963), a Negyedik Henrikkel (1964), a költő elholtát követően a Catullusszal (1968), ahol Ádám Ottó megrendezte az Anna Frank naplóját (1957) és Bródy A medikusát (1959), ahol Gábor Miklós-Vámos László Hamletje volt musicalsiker (1964), ahol Kerényi Imre - a színház jelenlegi igazgatója - kitűnt első rendezésével, egy olasz komédiával (1967), Szép Ernő Lila ákácával (1968), Alekszej Tolsztoj Rakétájával és Fejes Endre Vonó Ignácával (mindkettő 1969-ben, utóbbi három a Kamarában). Kerényi tizennégy éve visszautasította, hogy pályázati úton nyerje el a vezetői állást. Új demokrácia új dalaként a Madách Színház társulata közfelkiáltással kérte igazgatójául a rendezőként és munkaszervezőként addigra nagy tekintélyű művészt. Közigazgatásilag szabálytalanul. Színházi szempontból helyénvalóan. (Hozzáteszem: Lengyel Józsefen kívül - aki nem vette át a kiutalt Kossuth-díját lágerfenntartóitól - csak Kerényi Imre tagadta meg a Grósz-kormány idején a Kiváló Művész kitüntetés elfogadását. Kerényi akkoriban háttal állt a színházi életnek. Fizetés nélküli szabadságra ment Ausztriába németül tanulni. Az új politikai szelek hazasodorták. A Jurta Színház társadalmi vitáihoz.)
Az operaház fantomja előadása gondos, szakszerű, pontos, pallérozott munka, ízléses látványosság, ritkaságszámba menő összedolgozottság. Rendszerint elfelejtődik, hogy a színház nemcsak Thália oltára, hanem üzem is. Eltérő képzettségű, feladatkörű, eltérő illetményű dolgozókat hívunk összefoglalóan színháziaknak. A Gaston Leroux regényéből kifejtett musical előadásának estéin nem történik színészet, és semminemű köze nincs a látottaknak a művészethez: tisztelegni kell azonban a létrehozó szakmunkások előtt. Ügyelők, világosítók, díszítők, zsinórmunkások, kellékesek, öltöztetők, fodrászok remekül összeműködtek. Dicséretes munkájukat aláhúzta a főpróbán az egyik színváltozás fennakadása. Galiba történt a zsinórpadláson. Kénytelenek voltak leállni. Húsz perc szünetet kértek. A modern színház bosszút állt Az operaház fantomján: a számítógépbe beprogramozott világítási és műszaki jeleket nem lehet ott folytatni, ahol a Garnier Opera díszletmunkásai tudták volna (közülük egy díszítőt megelevenít a kitűnő Vikidál; igaz: utóbb fölakasztják a zsinórpadláson). A színlapon szereplők legjobbja Kentaur (díszlet) és Götz Béla (világítás-szcenika). A koreográfus Seregi László hatalmas stílus- és korismerettel, kaján emlékezettel beállított néhány táncbetétet. A Madách tánckara komor kecsességgel adja elő a gúnyos tánctörténeti idézeteket.
Andrew Lloyd Webber munkássága a recenzens számára mindig is technicolor, szélesvásznú muzsika. Életkorral is magyarázható ez. Fülemnek mintha számítógéppel készült volna a zene. Még ha vérébe mártott lúdtollal írta is a lord a kottát. (Munkásságában egyetlen kivétel: a Macskák. Kivétel abban a zenetörténeti értelemben is, hogy nagy költő verseire nehezebb komponálni.) Hasonlót hasonlóval mérve -- Lloyd Webbernél többre tartom Irving Berlint (1888-1989), hazai pályáról meg a műegyetemet végzett Zerkovitz Bélát (1882-1948).
A dalszövegek fordítására kiírt pályázatot Galambos Attila „Abszint" jeligéjű pályamunkájával nyerte el még múlt év szeptemberében. Novemberre a 159 jelentkező közül csak 51 maradt versenyben a szerepekért. A rendező és a zenei vezetők közülük választották ki a mostani üzembiztonsági okokból többszörös szereposztás alkalmazottjait. Az énekes szereplők taglejtései klónozottak. Személyiségük oly erős, hogy csak egyeztethetőségükön múlik: ki kerül éppen színpadra és kivel.
A nekünk jutott főszereplőnő, Bíró Eszter kiemelten említendő. Olyan jelentős személy, hogy a Gundel művészeti díjak kiosztásánál több kategóriában is jelölést kapott, de csak egyben nyert - egy hónappal Az operaház fantomja bemutatója előtt. Ha egy énekes színésznőről egy hónappal előre tudni lehet, hogy milyen lesz, oda szükségtelen a színikritikus. Ez okból le is mondtam a további részvételemről. Nem említeném, ha nem hozzák sajtó útján nyilvánosságra a zsűri összetételét, és ha nem látom utólag magát a díjazottat.
A színház építhet egykori dicső korszakára, de nem élhet hajdani dicsőségéből.
A felemlített nagy színészek más korban éltek. Máskor rendezett itt Ádám Ottó. Máskor rendezett másként Kerényi. Mást igényelt a közönség. Más kor: egészen másfajta dalok. Úgy fest: a következő évek Madách Színházát népszavazás hívta elő.
 
 
Zene Andrew Lloyd Webber. Versek Charles Hart. Szövegkönyv Richard Stilgoe-Andrew Lloyd Webber. További versek Richard Stilgoe. Hangszerelés David Cullen-Andrew Lloyd Webber. Fordította Galambos Attila. Koreográfus Seregi László. Jelmeztervező Vágó Nelly. Zenei vezető Kocsák Tibor. Rendező Szirtes Tamás.
Az operaház fantomja: Csengeri Attila, Miller Zoltán, Sasvári Sándor; Christine Daaé, énekesnő: Bíró Eszter, Király Linda, Mahó Andrea; Vicomte de Chagny: Homonnay Zsolt, Miller Zoltán; Carlotta Giudicelli, operaénekesnő: Pelle Erzsébet, Rösler Orsolya, Sáfár Mónika; Umberto Piangi, operaénekes: Pankotay Péter, Rozsos István; Monsieur André, operaigazgató: Mikó István, Szerednyey Béla; Monsieur Firmin, operaigazgató: Galbenisz Tomasz, Weil Róbert; Madame Giry, balettmester: Bajza Viktória, Bencze Ilona; Meg Giry, a lánya, baletttáncosnő: Haffner Anikó, Kuthy Patricia, Ladinek Judit; Joseph Bouquet, zsinórmester: Barabás Kiss Zoltán, Vikidál Gyula; Monsieur Reyer, korrepetitor: Bognár Zsolt, Laklóth Aladár; Monsieur Lefevre, az Operaház leköszönő igazgatója: Koltai János, Lőte Attila; Árverési kikiáltó: Lesznek Tibor, Pusztaszeri Kornél.
 

rolrol Barna Imre

Álmodni, hogy meghalok

Egy Darkót ismertem már futólag, fiatal költő volt Nagyváradon, mulatós éjszaka után belefulladt szegény a Dacia szálló medencéjébe a sötét nyolcvanas évek hajnalán. Ha megússza azt a hajnalt (a Dacia szállót, a sötét nyolcvanas éveket), ma szenátor Bukarestben, könyvkiadó Pesten, üzleti tanácsadó Montrealban, költő akárhol.
Ha, akkor. Ezen a világon.
Mert visszaút amúgy a határtalan, de véges felületű Stephen W. Hawking-gömbmindenségben sincs. Hacsak valami átjárón át egy másik univerzumba, egy másik, bár majdnem ugyanolyan medencepartra nem, ahol talán máshogy alakulhat még ez meg az. Az a sötét hajnal.
Annak a Darkónak, Donnie-nak, aki Richard Kelly amerikai huszonéves első, tavaly bemutatott és máris cult movie-gyanús filmjében címszerepel, a neve sötét. Ő 1988 októberében, a Reagan-korszak legvégén, a „Bush vagy Dukakis?" kérdés és Halloween előtt alig egy hónappal még csak tizenhat múlt, „írónak vagy festőnek" készül, és úgy hal meg, hogy éjjel, álmában ráesik az égből egy ismeretlen eredetű Boeing 747-es hajtómű.
Ha meghal.
Ha nem, akkor a baleset hajnalán kinn a szabadban ébred, egy mezőn, hegy tetején, mellette a biciklije. Ahogy a szemét dörgölve szétnézne, embernagy óriásnyúl lép elé, és figyelmezteti: 28 nap, 6 óra és 42 perc múlva vége a világnak.
Az óriásnyulat Franknek hívják, és nagyon emberszerű. Donnie pedig problémás kertvárosi kamasz, mint Holden Caulfield vagy az „ok nélkül" lázadó James Dean, de neki nemcsak a hormonjaival, hanem az idegeivel is baj van, úgymond (a javítót is megjárta, pszichiáter is kezeli, gyógyszert is szed): holdkóros félálomban el-elkóborol, skizoid hallucinációi vannak, képzelt lényekkel társalog. Frankkel, a nyúllal például. A repülőgép-hajtómű viszont nagyon is valóságos. Donnie szobája helyén szinte csak egy lyuk marad; elképzelni is rossz, mi lett volna, ha Donnie az ágyában alszik aznap éjjel.
A képzeletnek persze tág tere nyílik. Tágítja a nyolcvanas évek electric vagy wave-popja, ez a pszichedélikus szintetizátorhangokban tobzódó, szürrealisztikusan romantikus, sötéten szórakoztató zene, amely - ki hitte volna? - ma már ugyanúgy megfestheti egy amerikaias „így jöttem" típusú high school-film hanghátterét, mint a régebbiekét, Lucasét, Coppoláét és a többiekét a rock and roll. Drágakövekkel parázslik az ég, kéken közeledik a gyilkos hold, elvisz magával a gyilkos idő, ekhózza Donnie fejében Echo & the Bunnymen már a nyitó jelenetsor közben, megadva egyúttal mintegy a Frank nevű, világok közt átjárkáló nyúl (nem Alice-csodaországbeli rabbit, hanem bunny) nevében is a teendők irányát. Frank utasítására Donnie újabb és újabb, mind durvább stikliket hajt végre alvajártában-keltében: egy főnyomócső meglékelése útján vízzel árasztja el az iskolát, majd felgyújtja a várost lelki terror alatt tartó New Age-guru házát (hogy azután a tűzoltók, majd a helyszínelő rendőrök titkos gyerekpornó-lerakatra bukkanjanak a pincében), de közben mindez mintha egyre sürgetőbb összefüggésbe kerülne az idő legyőzésének, vagy másként az időutazásnak a problémájával. Így kerül a képbe - a film sejtelmes dramaturgiájáért főleg és mesterileg felelős David Lynch mellett - Steven Spielberg, továbbá egy kivételt képezően rokonszenves tanár is: ő káoszról és tervszerűségről, Istenről és az idő „féregjáratairól" beszélget Donnie-val, és titkon egy könyvet ad neki, mely Az időutazás filozófiája címet viseli. Így vetül új fény a könyvet valaha - Hawkingot jóval megelőzve - szerző „Halál nagyira", erre a ma már zombiszerű, százegy esztendős boszorkányra is, aki naponta több százszor ellenőrzi a mindig üres postaládáját...
Sajátos körvonalú részletek, utalások, sejtelmek, víziók és hangulatok hívják elő a történetet. A végkifejlet jelentőségét illetően semmi kétség nem lehet; arról a forgatókönyv az első képkockától kezdve gondoskodott; időről időre felirat jelzi a dátumot, illetve a jelzett világvégéig még hátralevő napok, órák és percek számát. Fontos kérdés persze, hogy becsapósan-e. Mert a hatásos filmeszközök keltette feszültség növekedtével a bizonytalanság is egyre növekszik. Az ismétlődő scifi-jelenetek mind racionálisabb, a reálisnak látszó képsorok viszont mind képtelenebb magyarázat után kiáltanak. Mi a képzelet műve, és mi nem az?
Beül-e például csakugyan Donnie és alvó barátnője mellé Frank, a nyúl a sötét és üres moziba, rémfilmet nézni? És leveszi-e egyszer csak Donnie zavartan leszegett fejű kérésére a holdfényesen kéklő álarcát, és látni-e, hogy emberarca van, és a szeme véresen kiszúrva, mert kiszúrta valaki, Donnie szúrta ki?
Egyvalami biztos: Donnie lázadása. És hogy ez a lázadás nem „ok nélkül" való. Oknak ott a világ... plusz még ez-az.
Kelly érzékenységére és tehetségére vall, hogy Donnie szülei konzervatívok, de nem idióták, sőt nagyon is árnyaltan jellemzett, érző szívű emberek. Körükben a Dukakis szó nagyobb felzúdulást vált ki a vacsoraasztalnál, mint az, hogy fuckhead. Az iskola, New Age-guruval és Graham Green-üldöző fundamentalista tanárnővel súlyosbítva, már cudarabb környezet, de élvezetes botrányok helyszíne. A legnagyobb baj mindazonáltal nem univerzumközi és nem is társadalmi, hanem lélektani eredetű. A hiperérzékeny kamasz a saját megharcolt magánya, időbe vetettsége, halállal fenyegetettsége ellen lázad. A szeme összeszűkül, az állkapcsa megfeszül, sandít és somolyog, no tomorrow, no tomorrow. A halálfélelem halálvágyba, a szeretetigény agresszivitásba hajlik. The dreams in which I'm dying are the best I ever had, azt a legjobb álmodni, hogy meghalok. Donnie vállát a mindenség sorsáért viselt felelősség súlya roskasztja, Donnie fél a kudarctól. Versenyt fut az idővel, és közben tör-zúz. Az angolórán kreatív rombolásról beszél. A pszichiáterasszony későn öleli anyás keblére, addig inkább csak a gyógyszeradagot növelné. Egyvalaki fogadja el olyannak, amilyen: az új lány az osztályban, akinek az apja megkéselte egyszer az anyját, és akit a jófejek kinéznek maguk közül.
Az utolsó napon, persze hogy Halloween maskarás éjszakáján, kétféle végkifejlet is adódik. Lövés is dördül - hús-vér ember-e vajon az áldozat? -, és a megtalált „féregjáraton" az idő is visszatüremkedik. Donnie ezúttal nem hallgat az óriásnyúlra... és szörnyet hal a saját ágyában: telibe találja a titokzatos („idő"-közi?) repülőgépmotor.
Nos? Akkor most meghal, vagy nem hal meg? Álmodta csak az egészet? Melyik verziót? A visszaszámlálósat? A szörnyethalósat? Egyiket sem? Mindkettőt?
A szálakat nézőként elvarrni alighanem hasztalan erőlködés lenne. Talán sokat markolt a rendező, és talán kevesebbet fog így, mint foghatna amúgy. De talán mégiscsak így a jó. Valahol úgyis hiba van minden kérdésben. A főszereplő Jake Gyllenhaal alulról sandítós, esendően gonosz és gonoszul esendő mosolya viszont tökéletes. A lassított felvételekből és kavargó felhőkből meg kissé megárt a sok, de sebaj. Ilyen film ez; és különben sincs még készen.

Az, aki rákattint a film honlapjára (www.donniedarko.com), már az intróból - a bekapcsolódás dátumától, órájától, percétől és másodpercétől függően - megtudhatja ugyanis, hogy a „tangenciális világegyetem" 595 napja, 23 órája, 45 perce és 7 (8, 9, 10, 11...) másodperce omlott össze. A továbbiakban, zongoraszóra és Frank, az óriásnyúl suttogását követve, dokumentumokkal szembesülhet; Donnie intézeti elbocsátólevelével például, vagy két megtévesztően igazinak látszó újságkivágással: a Middlesex Times-Dispatch 1988. december 29-i száma „Halál nagyi" elhunytáról, ugyanezen újság 1999. augusztus 13-i kiadása pedig arról számol be, hogy a rokonszenves tanár, három gyermek atyja, aki vidéki tanárkodásának kezdetéig a CIA munkatársaként dolgozott Washingtonban, gyanús körülmények között cserbenhagyásos autóbaleset áldozata lett... Kedves látogató, ha tovább kattintgatsz, akkor előbb-utóbb, két világvége közt, rólad is kiderül valami.

 

Donnie Darko. Színes amerikai film, 112 perces, 2001. Rendező-forgatókönyvíró Richard Kelly. Operatőr Steven B. Poster. Zene Michael Andrews. Jelmez April Ferry. Látvány Alec Hammond. Vágó Eric Strand. Producer Adam Fields. Szereplők Jake Gyllenhaal, Maggie Gyllenhaal, Daveigh Chase, Mary McDonnell, Patrick Swayze, James Duval, Beth Grant, Jena Malone.  

rolrol Takács Ferenc

Cakó vagy eszterág?

A művelt olvasóközönség, beleértve a literátus szakmabeliek zömét is, nálunk a nyelvészettel jobbára a Lőrincze-Grétsy-Balázs vonal mentén került eddig érintkezésbe: Magyarországon nyelvész az, aki - szakmai tekintélye teljes súlyával - megmondja, mi helyes és mi nem helyes a nyelvhasználatban, mit hogyan kell mondani, mit hogyan nem szabad mondani, és mi az, amit végképp tilos mondani (vagy írni). Ismerős dolgok ezek: ha irány, akkor -ba/be, ha hely, akkor -ban/ben (de mi a helyzet magukkal az „irány" és a „hely" szavakkal: ha, mondjuk, az Északi irányba tartok megfogalmazás a helyes, akkor helytelen-e az, hogy Az ételt helyben hozzák?), a taccs helyett mondjunk partdobást (a kidobta a taccsot helyett persze mégsem mondhatjuk, hogy kidobta a partdobást), a hóna alá nyúlni rút germanizmus, egy német kifejezés otrombán szó szerinti fordítása (per analogiam viszont bajban vagyunk Sütő András regénycímével, ugyanis az anyám könnyű álmot ígér egy közkeletű román szófordulat szó szerinti fordítása), és így tovább.
Hallott persze valamit ez a literátus értelmiségi kör a modern nyugati nyelvészetről, elsősorban Chomskyról és a generatív grammatikáról (ennek még a szakkifejezései is, a mélystruktúra és társai, fel-felbukkannak - persze csak hasonlatként - az irodalomkritikában), de alkalmasint úgy gondolta, hogy ezen a téren is az a helyzet, mint sok minden másban: ugyanabból a dologból van egy nyugati és egy honi változat. Ami odakint általános (vagy elméleti) nyelvészet, mely a jelek szerint a modern kor és modern gondolkodás vezértudománya (hogy mást ne mondjunk, a „kettős spirál", a genetikus kód modellje is nyelvészeti-kommunikációelméleti metafora), ugyanaz idebent „édes anyanyelvünk" „művelése", „ápolása", sőt „védelme" (ez utóbbit, a „nyelvvédelmet" egyébként ma már promulgált törvény alapján büntetési joggal felruházott hatóság végzi, legalábbis az idegen nyelvű feliratok terén).
Hogy szakmai berkekben évtizedek óta a „nyugati változathoz" - valójában: a modern nyelvtudomány épp érvényben levő paradigmájához - következetesen illeszkedő munka folyik nálunk is, hogy a magyar nyelvnek régóta létezik modern elméleti nyelvészeti alapokon álló leírása (többféle is, ahogyan ez a tudományban megszokott), ez a művelt nagyközönség előtt rejtve maradt. Nem csoda: a nyelvészetnek ez a formája rendkívül szigorúan formalizált tudás és módszer, a laikus számára olyan, mint a matematika. Tessék csak belenézni a honi nyelvészeti szakpublikációkba, s elolvasni például, hogy mi a helyzet a j hang likvidai státusával fonotaktikai megvilágításban, hogy mit mond a kormányzás-és-vonzerő-elmélet arról, hogy vannak-e szóvégi mássalhangzók a magyar nyelvben, vagy hogy a kormányzási mondattan szerint a kvantor-emelés mindig fókuszpozícióba hozza-e a kérdéses argumentumot. Legtöbben egy szót sem értünk mindebből. Azt viszont rögtön észleljük, hogy mivel nem foglalkozik ez a nyelvészet: a nyelvtől „idegen", a nyelv „egészségét", hovatovább „életben maradását" fenyegető „fertőzés" leküzdésével vagy legalábbis lokalizálásával, a könnyen ilyen-olyan betegségekbe eső nyelv „ápolásával" (ezek, tessék megfigyelni, orvosi, közelebbről járványügyi-közegészségügyi metaforák), mint ahogy a nyelvi „dudva" és „gyom" irtását, a „vadhajtások" nyesegetését, az „idegenszerűségek kártékony burjánzásának" a megfékezését, pozitív oldalról pedig a nyelv, e szívünknek oly drága növény „művelését" (megannyi kertészeti-mezőgazdasági-növényvédelmi hasonlat) sem tekinti feladatának.
Pedig ez a nyelvészet - vagyis hát az igazi nyelvészet, a köjálos-gyomirtós „nyelvészettel" szemben a nyelvészet - végtelenül érdekes dolog, mégpedig úgy, ahogy minden tudomány és intellektuális tevékenység: önmagában és önmagáért érdekes. Ezt igyekszik belénk sulykolni a költőként, íróként és műfordítóként jól ismert, bár eredeti foglalkozását tekintve nyelvész Nádasdy Ádám az utóbbi tíz-egynéhány évben írott cikkeiben, különösen a Magyar Narancsban vitt „Modern Talking" című rovatában. A „sulykolás" kifejezéssel illetni ezeket az írásokat persze mélységesen unfair dolog: Nádasdy páratlanul könnyed stílusban cseveg a nyelvről, azokról a nyelvi jelenségekről, veretes régiségekről és mai (ha nem egyenesen holnapi) újdonságokról, amelyekkel mindennap találkozunk, s közben szinte észrevétlenül szoktatja hozzá a laikus olvasót az elméleti nyelvészet gondolkodásmódjához. Afféle klasszikus haute vulgarisation, amit művel: nem próbál közlendőjét egyszerűsítve leereszkedni olvasója tájékozottsági szintjére, de kerüli a szakmai publikációkban megszokott, sőt kötelező, ám a laikus számára jórészt követhetetlen formális levezetéseket, konvencionális jelölésekkel végzett bonyolult leíró műveleteket. Ezek pótlására vagy „kiváltására" mindig kéznél van nála a találó hasonlat, a gyakran szellemes allegóriává kikerekedő metafora, a mindennapi élet folklórjából vett vicces példázat. Olvasóját így is gyakran elég kemény agytornának veti alá, de ehhez gondosan megadja a testnevelői (és sohasem a gyógytornászi) segítséget. Hogy a nyelvészet bizonyos részterületei nem jutnak szerephez ezekben az írásokban - a munka dandárját a fonológia és a morfológia végzi, kevesebb a dolga a szintaxisnak, a szemantika csupán alkalmilag segít be (vagy ki) -, ezt a szerző is jelzi, s ez amúgy is belterjes szakmai kérdés, ennélfogva ezekkel a népszerűsítő írásokkal kapcsolatban felvetni értelmetlen. Azt viszont le kell szögezni, mégpedig kellő nyomatékkal, hogy Nádasdy írásai és a belőlük készült könyv Magyarországon az első olyan munka, amely az általános vagy elméleti nyelvészetnek nevezett tudományágat népszerűsíti a művelt olvasóközönség szélesebb körében, mégpedig a lehető legmagasabb színvonalon, s lényegében teljes sikerrel.
Lényegében: a sikernek ugyanis volt (és van) egy igen tanulságos negatív kísérője. Nádasdyt - legalábbis egy ponton, viszont sarkalatos összefüggésben - félreértették. Hiába ismételgette, eleinte türelmes mosollyal, később némi ingerültséggel, hogy a nyelvészet dolga a tényleges nyelvhasználat szabályszerűségeinek a feltárása és leírása, hogy tudományos szempontból minden helyes, amit az emberek használnak, s ennélfogva minden ember helyesen használja anyanyelvét, pontosabban azt a szociális és regionális nyelvváltozatot, amelybe beleszületett és amelyben felnőtt (Nádasdy: „Így beszél az édesanyja, attól tanulta"), olvasói közül sokan ezt értetlenkedve, sőt riadalommal fogadták. Ezek szerint nincsenek szabályok, mindent szabad, nincs senki, aki megnyugtatna, hogy mi a helyes és mi a helytelen, a „műveletlen" suksükölés ugyanolyan „jó" nyelv (sőt - miként Nádasdy rámutat - logikusabb, mivel egynemű, azaz „szabályosabb" nyelvhasználat), mint az én művelt és gondosan érvényre juttatott „tjuktjükölésem" (Nádasdy terminusa erre a „logikátlan" nyelvi zárványra)? Furcsa lelkület tükröződik ebben a riadt értetlenkedésben: liberális és egalitárius gondolkodású emberek, minden tekintély és szabály ellenségei vagy legalábbis gyanakvó kritikusai, ha a nyelvről van szó, váratlanul klasszikus autoriter-hatalomfüggő személyiségjegyeket mutatnak fel. A szabály szigorát és a tekintély hatalmát kérik számon a szerzőn, s nehezen emésztik, hogy nyelvhasználatuk bizony nem emeli fölébe őket az övükétől valamelyest eltérő nyelvhasználattal élő honfitársaiknak. Ezt a különös sóvárgást a megnyugtató nyelvi law and orderre Nádasdy cikkei sokakban kiváltották: a szerzőnek egy alkalommal Esterházy Pétert is le kellett teremtenie, amikor az öntörvényű posztmodern nyelvteremtő író kisiskolás tétovasággal visszakérdezett, hogy mármost „szabad-e" vagy „lehet-e" így vagy úgy használni az úgymond szót.
Nádasdy így aztán liberális, engedékeny, sőt megbocsátó nyelvész hírébe keveredett. Azóta sem értik, hiába magyarázza (utoljára egy interjúban, amely idén júniusban jelent meg), hogy „a nyelvhelyességgel nem foglalkozom. Azt próbálom megtanítani: a nyelvész számára nem létezik ez a fogalom. (...) A nyelvtudós nem mondhat mást, mint a biológus: minden állat helyes, amely a földön szaladgál. Az, hogy valahol, valakik, az ízlésük, a kulturális hagyományaik alapján egyes jelenségeket helyesebbnek neveznek, nagyon érdekes - de ez a szociológus asztala, nem a nyelvészé."
Világos beszéd. Nádasdy nyelvészként befejezte a dolgát avval, hogy a nyelvhelyességgel és hasonlókkal való foglalkozást - ismételjük, az általa művelt tudomány érvényben levő paradigmájának a szellemében, sőt e paradigmából következőleg kötelezően - kizárta a nyelvészet köréből.
De a mások dolga éppen itt kezdődik.
A mai nyelvművelés-nyelvvédelem, ez az ilyen-olyan fokon intézményesült társadalmi tevékenység része, pontosabban egyik formája egy ennél általánosabb, történetileg szívós és hosszú életű társadalmi-politikai praxisnak: a nyelv „életébe" való önkényes és művi beavatkozásnak, a nyelv - mindig tekintélyalapú s többnyire intézményes-publikus formát öltő - szabályozásának, az átvitt értelmű vagy - nemritkán - szó szerinti veendő nyelvi törvényhozásnak (ami bizonyos esetekben „nyelvi" vagy „nyelvészeti" érvekkel legitimálja magát, míg más esetekben megvan ezek nélkül). Ez lehet úgynevezett regulatív szabályozás, mely a meglévőtől, régről ismerttől való eltérést, a „szabálysértést" szankcionálja, azaz a változásnak (és az újdonságnak) igyekszik útját állani. Ilyen a modern kori magyar nyelvművelés-nyelvvédelem, de ide tartoznak más „purista" törekvések is, a franglais hivatalos ellenzése Franciaországban stb.
Másik esete a dolognak az úgynevezett konstitutív szabályozás, az, amikor a nyelv meglévő szabályai mellé újakat alkotnak vagy a régi szabályokat felcserélik, azaz a meglévő, régről ismert nyelvből egy attól eltérő újat alkotnak meg. Ebben az esetben a szabályozás művileg megváltoztatja a nyelvet, mintegy új nyelvet hozva létre. (Ez persze legolajozottabban a szókincs terén működik, de kiterjedhet a hangtanra, alaktanra, sőt - ritkábban - a mondattanra is.) Manapság is van példa az ilyen típusú mesterséges beavatkozásra. Például Horvátországban és Szerbiában jelenleg intenzív „nyelvészeti" munka folyik, hogy a két nemzeti nyelvet mentől inkább elhasonlítsák egymástól. De ugyanilyen konstitutív szabályozás alkotta meg a modern ivritet, Izrael állam nemzeti nyelvét az ősi héberből. S ugyanilyen, erősen konstitutív jellegű művi szabályozás hozza létre a kora újkori Európában a „protonemzeti" standard nyelvváltozatokat: Luther Márton a Biblia fordításához különféle német dialektusokból keveri ki azt a német nyelvet, amit akkor még (1534-ben) senki sem beszélt, de amiből idővel a Hochdeutsch, a német nyelv nemzeti normája lett; a firenzei Accademia della Crusca tagjai eldöntik és 1612-ben szótárilag rögzítik, hogy mely szavak az „igazi", „tiszta" toszkán nyelv szavai, s melyek nem, amivel létrehozzák az akkor még senki által nem használt olasz irodalmi nyelvet, egyben a standard nemzeti nyelvváltozatot. Ugyanide tartoznak egyébként a különféle később lezajló európai nemzeti „nyelvreformok", például az „igazi" norvég nyelv megalkotása (rögtön két rivális változatban!) a tizenkilencedik század folyamán, vagy a magyar nyelvújítás, egy kevesek által használt, funkcióhiányos és pusztán dialektális változatokban létező nyelvből a standard nemzeti nyelvváltozat tudatos és művi megalkotása. Hogy a nyelv életébe való önkényes és művi beavatkozás páratlanul hatékony és gyökeres hatású lehet, erre a magyar eset fordítottja, az ír „nyelvújítás" a legjobb példa: az ír nemzet - racionális megfontolásokból, a nemzeti felemelkedés érdekében, egyben a nemzet vezetőinek tekintélyétől biztatást nyerve - a tizenkilencedik század folyamán egy össznemzeti mozgalom sodrában önként „elfelejtette" és az angolra cserélte édes ír-kelta anyanyelvét.
Mindehhez a nyelvészet modern paradigmájának valóban semmi köze, viszont nagyon is köze van hozzá annak, ami ennek a társadalmi-politikai, azaz hatalmi praxisnak az igazi kontextusa: nemzetnek és nacionalizmusnak. A nemzet újkori megalkotásának része, kísérője, ha nem egyenesen szükséges feltétele a nemzeti nyelv megalkotása; a nemzet későbbi fennmaradásának záloga a nemzeti nyelv önazonosságának („tisztaságának" stb.) a megőrzése. A nemzetet nyelvében kell megalkotni és nyelvében kell megőrizni: valahogy így szól a - nevezzük így - nyelvi nacionalizmus axiómája. Ami azzal jár, hogy ebben a gondolatkörben és nyelvezetben a nyelv mintegy a nemzet metonímiája, így verbális és praktikus kötelességeink ugyanazok a nyelvvel szemben, mint a nemzettel: ugyanúgy védelmezzük és dicsőítjük, mint a nemzetet, ugyanúgy írunk hozzá verseket, mint a nemzethez (viszonylag új keletű példa: Faludy György „Óda a magyar nyelvhez" c. költeménye), ugyanúgy kell hinnünk kivételességében és felsőbbrendűségében, mint a nemzetében. („Nincs még egy nyelv a világon, amely a magyarhoz hasonlóan..."; „Nyelvünk kivételesen gazdag árnyalatokban és képszerűségben..."; „Más nyelvekkel szemben a magyar....")
Ennek a nyelvi nacionalizmusnak történetileg az első szövetségese az újkori gondolkodásban a racionalizmus volt: amire szükség van, azt elő tudjuk állítani, csupán akarat kérdése; ami kimaradt a természetből, az művileg pótolható, sőt pótolni kell. Ami van, azt pedig racionalizálni, azaz gazdaságos működésre átállítani szükséges (kizárni a félreértések lehetőségét és minimalizálni a kommunikációhoz szükséges erőkifejtést), majd ezt a racionalizált formát, miután egyszer s mindenkorra rögzítettük, kiterjeszteni - mintegy nyelvi fennhatóságként - mindazok fölé, akik a nemzethez tartoznak vagy tartozni kívánnak. Ez a konstitutív korszak a tizennyolcadik század, a modern nemzet létrejöttének - vagy inkább létrehozásának? -, egyben a standard nemzeti nyelvváltozatok megalkotásának a kora egy sor európai országban: Jonathan Swift 1712-ben javaslatot tesz „az angol nyelv kijavítására, tökéletesítésére és rögzítésére" (correcting, improving and ascertaining the English tongue), amit aztán dr. Johnson ültet át a gyakorlatba 1755-ös Szótárában, mely hamarosan a megfellebbezhetetlen tekintélyű nemzeti intézmény rangját vívja ki magának, maga lesz az angol nyelv.
A nyelvi nacionalizmus később új szövetségesre talál: a racionalizmus helyett és után a romantikában. Ami korábban a teremtő akarat műve volt, jelentős részben mesterséges, ember alkotta produktum, jól összeválogatott, illetve jól megcsinált alkatrészek mechanikus öszszeszerelése, az most a természet egy darabjának mutatkozik, szerves egésznek, növénynek, sőt egyedi, kizárólag rá jellemző lélekkel vagy szellemmel rendelkező élőlénynek, amely csakis az lehet, ami, belső, organikus lényege teszi szükségszerűen épp ilyenné. (Vö.: „a nyelv szelleme", „nyelvérzék" stb.) Ez a romantikus nyelvfelfogás marad minden későbbi regulatív szabályozásnak a hivatkozási alapja: „a nyelv így nőtt, tehát ilyennek kell megőrizni" (szellemeskedik Nádasdy), öntözni, trágyázni szükséges, kártevőktől, növényi betegségektől óvandó, metszőollóval, gallyazó fűrésszel csak igen óvatosan szabad rámenni, ha egyáltalán.
Ez a növény, ez az élőlény az etalonja mind a mai napig a nyelvvédőnek-nyelvművelőnek. Egyben el is takarja előle a korábbi szövetséges, a racionalista akarat szerepét. Pedig ami a nyelvőr számára öröktől való, lényegétől adott organizmus, az bizony eredetileg nem kis részben művi csinálmány, az önkény műve volt, „emberi szerzés" (hogy Tinódi Lantos Sebestyént idézzem). Azaz nem szükségszerű, hogy a magyar nyelv épp olyan, amilyen; másmilyenre is csinálhatták volna. Merő véletlen műve, a nyelvújítók önkénye például, hogy a rendszertanban Ciconia alba néven ismert madárfaj magyar megnevezésére a három akkoriban használatos alak, a cakó, az eszterág és a gólya közül a legutóbbit választották be a standard nemzeti nyelvváltozatba, amely azután kiszorította a használatból a másik kettőt: a cakó ugyanolyan hosszú, az eszterág ugyanolyan jól hangzik, elterjedtségi szempont nem játszott szerepet. Azaz másképp is választhattak volna, s most Tompa Mihály versének „A cakóhoz" lenne a címe, eszteráglábról beszélnénk, vagy a cakóhírben gyönyörködnénk. Ugyanígy megtörténhetett volna, hogy a Kazinczy (tekintély és finom ízlés) proponálta lepe kiszorítja a Csokonai és társai (lenézett suksüknépség) kedvelte pillangót, s most Puccini operáját Lepekisasszony címen hirdetnék a plakátok. Hogy nem így történt, ne keressük az okát: véletlen.
A nyelvi szervesség romantikus mítosza mégis keményen tartja magát, s leginkább ott, ahol kedvelt klímája, a nacionalizmus éltető levegőjét szívhatja. Ma már persze teremtés helyett korlátoz inkább, konstitutív pátosza újabb időkben regulatív kellemetlenkedéssé savanyodott. Mégis, hol rejtettebb, hol nyilvánvalóbb módon, mindmáig ez a romantikus nyelvi nacionalizmus a „nyelvvédelem", „nyelvápolás" és hasonlók végső hivatkozási alapja, a „helyes" és a „helytelen" közötti értékterhes választásnak, az „igaz" és „talmi" magyarság nyelvi téren is végrehajtott elkülönítésének a legitimációja. „A magyar nyelv leghívebb megőrzője az évszázadok folyamán a magyar paraszti nép volt", köszön vissza Herder kétszáznál is több év távolából a „Haza a magasban": Magyar Nemzetismeret c. kiadvány (Lakitelek, 2002) első kötetének 113. oldalán. Ugyanitt természetesen az is kiderül, hogy más társadalmi csoportok - a hív nyelvmegőrzés tekintetében mindenképp, de talán másban is, mintegy a fortiori - megbízhatatlanok, tehát velük szemben a nyelvet védeni kell, mégpedig „az idegenszerűségektől, a felületes, helytelen használattól, a városi élet bábeli forgatagában gyorsan végbemenő nyelvromlástól", szögezi le a fejezet szerzője, Alföldy Jenő.
S természetes, hogy ahol a nemzet leglelke honol, ott a nyelvre is úgy vigyáznak, mint a szemünk fényére. „Védjük meg nyelvünket a szándékos rombolástól. Nyelvünk nélkül elveszünk, és feloldódunk az idegenség tengerében. Tanuljunk nyelveket, de ápoljuk, műveljük, építgessük-szépítgessük csodálatos anyanyelvünket." Egyszerre regulatív, egyszerre konstitutív nyelvvédelmi-nyelvművelési program, jobban meg sem lehetett volna fogalmazni. Szerzője Csurka István, forrása egy 2002-ben terjesztett röplap: A MIÉP kiáltványa március 15-ére.
Ez persze már rég nem nyelvészet (mint ahogy sohasem volt az). De Nádasdy Ádám remek nyelvészeti könyve mellé odakívánkoznék (? ikes ige, optativusban) egy másik könyv is, amely legalább annyira érdekesnek ígérkezik, mint az övé. Az imént vázolt dolgokról szólna, egy tartós történelmi-társadalmi jelenség „megértő" (bár meg nem bocsátó) szociológiája lenne, s erre a kérdésre keresné a választ: Ha egyszer nincs mit védeni a nyelven, miért védjük mégis?
 
 
Nádasdy Ádám: Ízlések és szabályok. Budapest, 2003, Magvető. 313 oldal, 2290 forint.  

rolrol Almási Miklós

Nem-e lehetne-e?

Annak idején a haverok ezzel szórakoztak a seregben, legalábbis e bevezető formulával próbáltunk eltáv.-ot (netán szabit) kisírni az szd.pk-tól, üti-től. Mert ez volt a nyerő formula, szemben a nyelvhelyes (netán szolg.szab.-ot követő) kunyerálással. Később aztán vicces benyögések fordulata lett, mára lassan felejtődik - katonaélmény. Nem hittem volna, hogy ez a formula tudományos elemzés tárgya lesz, ahogy most a Kontra Miklós által szerkesztett nyelvszociológiai kötetben. (És az 1988-as reprezentatív felmérésben.) Amiből, mellékesen, az is kiderül, hogy a „nem-e" kezdetű kijelentés/kérdés előfordul magasabb iskolai végzettségűek (jobb módúak, városiak) beszédében is. Hogy tehát a zavar nem a tahóság megnyilvánulása. Ugyanerre mutat rá a kötetben Pléh Csaba is Stigmatizáció és nyelvi tudat c. kitűnő dolgozatában: vajon van olyan cizellált beszélő, aki sohasem mondott még olyasmit, hogy ott ülök a váróterembe, s beállít két rendőr? Előfordul, naná!
Viszont a könyv egyik legizgalmasabb elemzése a nyelvi precizitás szociológiai és egyben kontextusbeli variabilitása. Magyarán: a beszélő érzékeli, hogy bizonyos helyzetekben elő kell venni a sztenderd (elvárt) nyelvhasználatot (nemcsak ismeri a normál nyelvkészletet, de tudja, hogy „most" nem illik nyelvileg bunkónak mutatkozni). A nyelvhasználat presztízsértékét nemcsak a figyelő, a tanár, a magát magasabb besorolásban érző vagy a szociológus jegyzi, de maga a beszélő is, akinek - úgy tűnik - széles készlete van a különböző nyelvi játékokból, és (úgy tűnik, jelentős hányada) ismeri azokat a finomságokat, amikkel meg lehet nyerni egy-egy játszmát. Kényszerű száműzetésem idején én is „játszottam": primkó környezetben elővettem a kőbányai dialektust, még hanghordozásban is, pláne nyelvtani alakban, szókincsben - és beilleszkedtem. Nem érte szó a ház elejét. Amire persze néhány pofon után jöttem rá: amíg nyomtam a precíz, nyelvhelyes értelmiségi sódert, furcsán néztek rám, és elzárkóztak. Kőbányaiul viszont a titkokat is megtudhattam - pl. mikor kell félni, ki a besúgó, hogyan lehet lazítani stb. Ez már bonyodalmasabb nyelvi játék - szociológiailag és történelmileg egyaránt. Persze nekem volt hová viszszanyúlni: gyerekkor, külvárosi nyelvkészlet nem vész el. Hogy aztán morálisan ez vajon hazugság-e vagy csak túlélési készlet, azt döntse el más...
A könyv szándékából és bizonyító anyagából arra is fény derül, hogy a preskriptív nyelvművelés - ami a követendő nyelvhasználatot nemcsak ajánlja, hanem bünteti a tőle eltérőt - diszkriminál. Így aztán ezzel a szociállingvisztikai vizsgálatokat összefogó kötettel egy hatalmi szótárt (is) kapunk. Nevezetesen arról, hogy bizonyos használatban lévő nyelvi formulák (pl. gyógykezelés miatt kórházba kellett mennie) jelentős elfogadottságnak örvendenek (a lakosság háromnegyed része helyesnek véli), ugyanakkor a tankönyvek az ilyesmit nemcsak elítélik, de használóját a társadalmi hierarchia alacsonyabb fokára száműzik, ott-tartózkodását jogosnak ítélik. Ugyancsak fekete pontot kapnak a nyelvjárások használói. E csoportokat ez a nyelvőrfelfogás stigmatizálja, ahogy Kontra mondja. És szociológiailag is be van lőve a stigmatizálók csoporteredete: akik „fentebb" érzik magukat - műveltségben, vagyoni helyzetben, lakóhelyben. Nyelvileg gyakorolt hatalmi játék a társadalmi mezőben. Ilyesmit eddig is sejtettünk, de nemigen vettünk róla tudomást. Ez (is) szociolingvisztika.
Pedig, mint már céloztam rá, a társadalmi forgalmazás mezőjében nem dönthető el egyértelműen, hogy aki „nák"-ol, az bunkó. Sok minden befolyásolja ezt a használatmódot - tehát az ún. sztenderd magyartól való eltérést -, de ez használati mód, és nem hatalmi besorolás. Kontra nem használja ezt a hierarchiát építő-fenntartó megfogalmazást, de Bourdieu vagy a szociállingvisztika klasszikus írásai így vették fel (pl. Basil Bernstein, akinek téziseit empirikusan nem tudták ugyan igazolni, de aki felkavarta a nyelvi kompetencia társadalmi hátrányairól alkotott elképzeléseinket). Eszerint nem az a baj, hogy a gyerek a nem sztenderd formulákat használja, hanem az, hogy nem is nagyon érti, mit mond neki a tanár, miről beszélnek felső középosztálybeli társai, és így nemcsak diszkriminálódik (mivel társai lenézik beszédszokása miatt), de rosszabb is történik vele: nem képes követni azt, amit tanítanak, és ami még rosszabb (ez már Bourdieu), kikerül abból a közforgalomból, ami az iskolák legfontosabb ember- és kultúraformáló közege, a peer-group eszmecserékből. Amiből aztán súlyos mobilitási hátránya lesz. Vagyis a nagy röhögés, ami a „nem-e lehetne-e" gúnyos-ironikus használatát kísérte akkor, elég szemét gesztus volt - most már így utólag. Pedig a mögötte rejlő szemléletmóddal, nyelvi kompetenciával ma is élünk, mert tahónak tartjuk a nem sztenderd nyelv használóit, miközben mi magunk sem tudjuk eldönteni, hogy pl. az „én is innék egy pohár tejet, ha adnál" - helyes vagy helytelen, sztenderd vagy nem sztenderd magyar. (A felmérés egyik példáját idéztem.) Ugyanakkor tény, hogy az általános iskolában el kellene sajátítani - meg kéne tanítani! - a helyes magyar beszédet (leszoktatni a suk-sükölésről...).
A Kontra Miklós szerkesztette (és jelentős hányadában általa írott) könyv - ill. az a kutatási irány, amelyet kollégáival képvisel - kritika, sőt tán lázadás. Legalábbis én mint e téren laikus annak veszem. Lázadás a nyelvművelésnek ama ágazata ellen, amely normatív szabályait tukmáló módon adja közre, s közben stigmatizálja a nyelvi elemeket kétesen vagy rosszul használókat. És egyáltalán - kérdi Kontra - milyen alapon dönti el ez a típusú nyelvművelő, hogy mi jó, mi nem, ha nem járt még a terepen, ha fogalma sincs a nyelvet használók habitusáról? Itt aztán pontot is teszek a könyvforgató lelkesedésem végére, mert itt iskolák, szakmai viták hálójába gabalyodnék, ami nem kenyerem, s nem is értek a tárgyhoz.
Szociológiai tényezők hatása a nyelvhasználatra azt jelenti, hogy életkor, vagyoni helyzet, lakás (régió, város-falu), nem stb. hogyan befolyásolja a sztenderd (helyes-helytelen) használatot. Meg a nyelvi változásokat. A bevezetőben idézett „nem-e" mondat pl. az iskolai végzettség emelkedésével csökken, városban kevésbé dívik, nők precízebbek. De ami igazán érdekes, az a „kereszthibák", amikor magasan kvalifikáltak tévesztik a ban-ba használatát. (Hajam égnek áll, amikor tekintélyes foglalkozásúak „megállapodtunk a kérdésbe" furcsasággal merednek a nézőre a képernyőről.)
A rendszerváltás idején - ígéri a cím, ami persze csak hozzávetőleges (a vizsgálat 1988-ban zárult), de a nyelv és használata lassan változik, így az akkor talált jelenségek olykor máig tovább élnek. Ami itt a rendszerváltás körüli időkre utal, az a nyelvi bizonytalanságok elszaporodása. (Erre a bizonytalanságra, a nyelvi rendszer előforduló kétértelműségeire Pléh Csaba hívja fel a figyelmet.)
Különben az empirikus anyagból nekem az tetszett, amilyen sebességgel cserélődött az elvtárs-úr címzés. (Erről Angelusz Róbert-Tardos Róbert dolgozata számol be.) Én azt találtam, hogy már legalább húsz éve az elvtárs ironikus kontextusban szerepelt, a köznapi forgalomban („főnök", jó ember, hapsikám, az úr stb. helyettesítette - szintén ironikus felhangokkal). Vagyis a késő Kádár-kor idején is kitérő, rejtőzködő volt a megszólítás társadalmi használata. Különösen a negyven alatti generáció élt az informális címzéssel. Ugyanakkor persze az igazi főnökség - uralmi-reprezentatív dimenzió - esetében használták, ám ha „elvtikém" haver volt, keresztnevezték. Falun jobban, ami természetes, ott az egymás közti elvtársozás furán vette volna ki magát. De az informális keresztnevezés mintha az egész társadalmat keresztben-hosszában jellemezte volna: főnök természetesen inkább beosztottját, visszafelé ritkábban (titokban mégis...) A fafejű „jó elvtársat" arról ismerted meg, hogy „jó napot" köszön hölgykollégáinak, véletlenül se kezicsókolomozott... Így aztán gyorsan ment az átállás, most viszont azt tapasztalom, hogy az urazás válik olykor ironikussá, igaz, nem politikai okokból. (Morális fosztóképzőként, műveletlenség jelzéseként stb. - városban. A rejtőzködést vadabb terepen ismerhettük meg - lásd a választások előtti felmérések téves adatsorait, majd annak lassan kiderülő okait. „Majd hülye leszek megmondani nekik...") Vagyis: bujkálásra vagyunk szocializálva, de itt, a megszólítási formák választékában szabadabban játszogathatunk. Így aztán találó a könyvcím: ma is ezekkel a formulákkal élünk, csak bonyodalmasabban, játékosabban, rejtvényszerűbben. (Gondolj egy laptopos prezentáció nyelvi és hardver rituáléjára, valamint az utána következő - informális - nyelvi játékok különbségére. Nyelvszínház.)
A kötet nyelvjárási térképét külön eltettem magamnak, olykor - mint Bernard Shaw Pygmalionjának Henry Higginse - megpróbálom „belőni", ki honnan került Pestre. Abból a maradványból, ami csiszolt (olykor túl korrekt) beszédmódjából kihallik. (Nem sok sikerrel persze...) Szóval tanulságos kötet, csak ne fáradj el a sok cluster, faktor, score, valószínűségi eloszlás, kereszttábla tudományosan szolid, olvasmányosan nehéz anyagában.
 
Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, 2003, Osiris. 374 oldal, 3480 forint. 

rolrol Győrffy Iván

Az izombohóc

A szépség, a külső teljesség és tökéletesség keresése az évezredek homályába vész. Kultúrtörténészek szerint a görög kultúra volt az első, amely behatóbban kezdett foglalkozni a testi jelenségekkel, és amely az egészséges, izmos, edzett férfitestet példaképül állította. A görög szépségeszmény a porladó századok során többször visszaköszönt (klasszicizmus, „fasiszta realizmus" stb.), és több fontos átalakuláson ment keresztül; napjaink izzadságszaggal átitatott testkultusza azonban már csak nyomokban emlékeztet a gümnaszionok és szobrászműhelyek éltető hagyományára. Georges Vigarello állítása szerint a leglényegesebb eltérés, hogy a test identitása változott meg gyökeresen. A jólét, az egészség fokozott igénye, a betegségtől és a tisztátlanságtól való tragikomikus irtózás, a testi megjelenésre és a (sokszor szélsőséges) teljesítményekre összpontosított figyelem annak a jele, hogy önmagunk kiteljesítését egyre inkább a testen keresztül próbáljuk elérni. A test önmagunk elmélyítésének terepe lett, a wellnesz (és a fitnesz) a fizikai gyakorlatokon keresztül kívánja a szellemet becserkészni és a maga mintájára átalakítani. Tudatunk már nem az agyunkban, nem is a szívünkben, hanem az idegvégződéseinkben, bőrünkben, húsunkban fészkel. A test tudata a végső valóság tudata, minden csak ennek relációjában létezhet és nyer értelmet. A test határai kijjebb tolódtak, így minden, ami a testet fenyegeti, illetve szükségleteit nem kellőképpen szolgálja - agresszió.
A testkultúra társadalma sem létezhet vámszedők nélkül. Hatalmas iparágak, kereskedelmi láncok és hús-vér áruk tűntek fel a színen. Utóbbiak abból élnek, hogy - megfelelő tarifáért - közkinccsé tegyék, mintegy fogyasztásra kínálják fel magukat. Ilyen Schobert Norbert is a kis magyar testkultúrapiacon. És mivel a megfelelő célcsoportokat - azaz mindenkit, akinek testideálja van, és kész áldozni is érte - leginkább a médián keresztül lehet elérni, sőt a média csinál egyáltalán gusztusos terméket az alapanyagból, a Norbi művésznéven közismert személy is évek óta a televízió által ér el kiugró eladási statisztikákat. (Saját bevallása szerint havonta 15-20 alkalommal lép fel: vagy ingyen, vagy 200 ezerért. Ha az alkalmak felét fizetősnek vesszük, az havi 2 millió forintos keresetet jelent, és akkor még nem számoltuk a magánedzéseket, a kitüntetett médiaszerepléseket, a bevásárlócentrum tetejére épített fitneszközpont bevételeit és a ládaszám terjesztett promóciós anyagokat.) Az egykori gyalogjárőr, majd rendőrtiszt saját testének javításában, közszemlére tételében és egy testközpontú életfilozófia átadásában találta meg élete értelmét. Története elismerésre méltó: kövér, gátlásos kamaszból egy év alatt kisportolt, rámenős fiatalemberré vált, a túlhajszolt teljesítményvágy élsportolóként súlyos sérülést okozott neki, tolószékbe kényszerült, lassan, szívós akaraterővel és hihetetlen elszántsággal épült fel betegségéből, és lett fél Magyarország fitneszpéldaképe (sokaknak szexbálványa is). Csupaszon szemlélve az általa közreadott üzenet nagyon egyszerű, és szimpatikus elveken nyugszik: sok mozgás, szinte bármilyen étel, csak módjával és fegyelmezetten. Ellenzi a vitamintablettákat, a csodaszereket és mesterséges táplálékkiegészítőket, a felduzzasztott izmokat „médiatúlkapásnak", „drognak" tekinti. Szeretné, úgymond, könnyen, szenvedés és pótszerek nélkül kordában tartani magyarok és külföldiek (kazettáit tucatnyi országban terjesztik) testsúlyát és lelki épségét.
Az elvek tehát elfogadhatók, a csomagolás azonban legtöbbször elriasztó. Norbi hosszú évek óta vándorol a tévécsatornák között, hol egyedül, hol szép leányzók karéjában, hol betonon, hol tengerparton gyúrja izmait. Újabban az RTL Klub délutáni sávjában izeg-mozog, közvetlenül a Balázs és a Mónika bulvár-showműsorok bemelegítéseként. Persze nem napi harminc percben, amennyit az emberek megmozgatásában alapvető időtartamnak tekint, még csak nem is a műsorújságban beharangozott tízben. Hétköznaponta mindöszsze 4-4 percben osztogatja élettanácsait és válogatott elmésségeit. Maga a mozgás, a tévétorna fokozatosan másodlagossá vált. Korábban még a kiképzésvezetői múltból megmaradt harci elemeket vegyítette a „hagyományos" aerobic-tanfolyammal, most viszont leginkább bohóckodik. Csatlósul kapta Ábel Anitát, aki már a köztévé legendás Szomszédok című sorozatában is eljegyezte magát a természetes életmódnak, s médiakarrierje azóta is töretlenül ível. Együtt álldogálnak a budai hegyek egyik hoteljának kertjében, a kéklő medence, a vakító nap és a suhogó fák előtt. Egyik nap főzőcskéznek egy kicsit, a másikon nyelvük serény mozgatása mellett időnként a lábukat és a kezüket is felemelik.
A környezet művi, csupán szájbarágós illusztrációként szolgál. Azt szemlélteti, hogy a Norbi mint médium által közvetített életformával magunk is a természetesség, rendezettség és tisztaság magasabb fokára juthatunk. Amúgy pedig helyzetkomikumra alkalmas: Norbi mindenkit felszólít, hogy a napon tornásszon (jobban izzadjon? lesüljön? - nem derül ki), húzza ki székét a napra, hiszen az árnyékban hagyott szék az az árnyékszék. Vicce olyannyira félresikerül, hogy még a nem éppen komolyságáról ismert Ábel Anita is megdermed. És ez így megy percről percre, Norbi széles jókedvet erőltet magára, fecseg-locsog, be nem áll a szája. Róla, kedélyéről, családi állapotáról, életszemléletéről nagyon sokat megtudunk, de a három bemutatott lábemeléstől edzettebbek nem leszünk. A kereskedő és az áru közötti kis távolság is megszűnik, és ő maga lesz a termék, csakhogy a csomagolás alatt már nincs tartalom. A Testpercek elérhetetlen távolságba kerül Schobert Norbert életmód-vezetési elveitől: egybeolvad az őt követő show-műsorokkal, aerobic-gesztusokkal tarkított kabarédélutánná válik.
Norbi az évtizedes televízió- és VHS-tapasztalat birtokában is komoly beszédtechnikai problémákkal küzd. Hadar, nyerít, belevág saját és társai szavába. A műsoridő rövidsége ellenére néhány részlet többszöri visszanézésre is érthetetlen marad. Nem tudni, bizonyos kifejezésekkel kapcsolatban ismerethiánynyal küzd, és zavarát leplezi, vagy egyszerűen csak nehezére esik kimondania őket. Az egyik adásban úgynevezett „lájt görög húsgombócot" készít (a serpenyő körüli ugrándozással egyszersmind az edzésprogramot is letudja), és a bele való marhahússal kapcsolatban megjegyzi: magas karotintartalma miatt különösen ajánlott. (De lehet, hogy kreatin, esetleg kerozin. Ember legyen a talpán, aki érti, mily szó röppent ki fogai kerítésén.) És máris itt van egy újabb vicc: a pasidnak - magyarázza Anitának - mindenképpen érdemes ilyet főzni, nagyon jó hatású lesz a dolog, vérbő lesz tőle az ember... Ábel kínosan feszeng, a közeli svenkben fél centis sminkje alatt is látszik, ezt nem kellett volna. Norbi, aki a honlapján teljes étrend- és mozgáscsomagokat kínál, később is birkózik a fogalmakkal. Lehet kapni a közértekben, mondja, „ilyen zabkorpás vagy egyéb ilyen fogyis zsömlét" - mire Ábel szótagolva kijavítja: di-a-be-ti-kus. Igaz, mit is lehet a képernyőn várni attól, aki írásban így fogalmaz: „Óriási sikerrel dübörög nálam a személyes táplálkozási térkép és az ez által kialakított életmód étrend kialakítás... Mindenki fogy vele nagyon szépen, mert személyre szólóan állítom össze a táplálkozást és a mozgást. Úgyhogy senkinek nem kell többet semmilyen ételéről lemondania, de sajnos csak itt személyesen az ATSA-ban (Norbi Életmód Program Központi Klub) tud megtörténni." (Lásd még www.norbi.hu) Feltűnő jelenség továbbá, hogy miközben Anita magázza, Norbi tegezi a közönséget - ezt is csak a bohócnak nézik el. Norbi a groteszk, morbid humorral is eljátszik, hasonlatos lesz a burleszkfigurához, aki szeretni való, mégis kegyetlenül kinevetett esetlenségében egyre-másra balesetet szenved. Elviccelődik azon, hogy a nátriumtól (vagy annak hiányában?) ödémássá válik a lába, a fűszerezéshez használt babérlevélről pedig saját sírdíszítése jut eszébe. Lényeges különbség, hogy a némafilmek pantomimbábja jórészt merev, hullafehér arccal csetlik-botlik az életben, nincs tudatában saját komikus gyámoltalanságának, Norbi viszont nevet önnön fekete humorán, bár minden önirónia nélkül. Hasonlít a hasbeszélőhöz is: hol egy, hol két bábbal dolgozik, amelyek időnként fellázadnak alkotójuk ellen, visszabeszélnek neki, és ez a humor kiapadhatatlan forrása. A két félre hasadt, skizofrén ember (nő és férfi, bábos és báb) a komikum egyik legősibb gyökeréig hatol, a teljesség vágya, a hiány fájdalma és az ezekből fakadó keresetlen évődés, az újraegyesítés nevettető küzdelme nyomokban Norbi erőlködésén is visszatükröződik.
Norbi gátlások nélkül hatol be a kamera bármelyik oldalán helyet foglalók intim szférájába, miközben szélesre tárja az ajtót saját territóriuma előtt is. Anitát negédes szavakkal becézgeti, „életemnek", „tündérvirágomnak" titulálja. A következő napi adásban berángatja feleségét, Rubint Rékát is (akivel néha közös, néha külön termékcsoportot alkotnak a fitneszpiacon), és megjegyzéseket tesz a várandós asszony méhében növekvő közös gyermekükre (milyen gyakorlatra vajon mit csinál a magzat a hasban - haha, diszkókid; és egyebek). Kitüntetett szerepe van a dramaturgiában az erotikának. Főzés közben simogatja, átfogja Anita karját és vállát, tornázáskor intim közelségben mozog a két nő között, s ez mindhármuknak folytonos, nyelvcsiklandó örömöt okoz. Egy alkalommal, csípőkörzéskor, letérdel mögöttük, és felszólítja az operatőrt, zoomoljon a lányok altestére, adjon róluk egy kitartott közelit. A ringatózó női csípők totálja az erotikum bevonásának egyik legkézenfekvőbb, leghatásosabb eszköze - jól tudja ezt Norbi is. És itt érdemes egy kis kitérőt tenni. Norbi, éppen mert a kortárs testkultúra egyik fő idolja, soha nem ment el szó nélkül az erotika mellett. Vizuális és verbális módon egyaránt sűrűn kacérkodott vele. Többször büszkén nyilatkozta, hogy ugyanazon operatőrt alkalmazta a tornázó lányok fényképezésére, mint Kovács „Kovi" István, a pornófilmrendező. A kamera a csípőkre, fenekekre, kombidresszből kikandikáló keblekre fokuszált, a szóban forgó mozdulatsorokat sokszor csak kikövetkeztetni lehetett (ezt sok néző nehezményezte is, mások nyilvánvalóan éppen ezért bámulták a képernyőt). Később ezt az operatőrt Norbi - saját elhatározásból, a negatív visszajelzések miatt, esetleg vezetői nyomásra, nem tudni - már nem foglalkoztatta, és egyszerűen csak „szexmániásnak" minősítette. Kovács „Kovi" Istvánnal azonban máig szívélyes a kapcsolata: a közismerten túlsúlyos rendezőt úgy szabadította meg több mint ötven kilójától, hogy fogadást kötött vele: amelyikük veszít, az a másik filmjében fog szerepelni. Nos, Norbi győzött, és bár nyilván bízott tapasztalataiban (amelyek azonban a partner fegyelmezettsége nélkül fikarcnyit sem érnek), mégis rávilágított: a fitneszkazetták és a pornófilmek más-más polcon foglalnak ugyan helyet a videotékában, más műsorsávba tartoznak a televíziókban, mégsem különböznek egymástól esszenciálisan. Az ő fizikuma ugyanúgy egy tárgyiasult idea, a tökéletes élvezet, a borzongató szépség megtestesülése, mint a nemi aktusban közreműködőké. (És éppoly távol is van a hétköznapi valóságtól.) Az eltérés csupán a fokozatokban lakozik.
Norbi bohóckodik, virtuálisan szeretkezik, de harcol is a képernyőn. A kick-boxból ismert rúgásokat és ütéseket alkalmazza az izmok felpezsdítésére, gladiátor-videokazettákat árul, Hősök Tornáját rendez a közterületen, nem utolsósorban pedig hadat üzen a zsírnak. Halál a zsírra, egészségetekre! - kiabálja, üveg borral a kezében, a főzős műsor végén; szevasztok, zsírpusztítók! - ordítja az edzés bevezetéseként. Az ember tehát harcban áll a világgal teste védelmében, mindent, ami káros lehet rá - arra az égi mintaképre, ami szemünk előtt lebeg, s földi helytartóként Norbiban és társaiban nyilvánul meg - kíméletlenül meg kell ölnünk. Csak így érjük utol a mestert, csak így tettünk meg mindent testi és lelki épségünk helyreállításáért.
Norbit a testkultuszban és a vele egybefonódott médiában is az új igényeknek megfelelően állították elő. Miközben mások protein- vagy adrenalinbombákkal dobálóznak, ő a kalóriákkal bűvészkedik, miközben mások óriási vasakat emelgetnek, vagy levetik magukat a hegyoromról, ő könnyű, majdhogynem nevetségesen egyszerű mozdulatokat kínál. Mások Héraklész fizikumát, ő a fürge, hamiskás Hermészét állítja előtérbe. Miközben egyetlen anyagot sem fetisizál, magát avatja csodaszerré, megismételhető, bárki számára bátran fogyasztható áruvá, amely azonban csak az ő médiaáruházában kapható. Műsora, a Testpercek erről szól, és még jó ideig erről szól bármi, amit Norbi csinál - amíg a testkultusz új területekre nem téved, s a publikumnak már elege lesz az izombohócból.

 

Testpercek - Fitnesz Norbival, 2003. május 10-11., RTL Klub 16.15. Műsorvezető Schobert Norbert, Ábel Anita; készítette Iko produkció.  

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk