←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol Hajdu Tibor

Nevében él a nemzet?

Karády Viktor, az ismert szociológus adatfeldolgozó munkatársával kitűnő új könyvet jelentetett meg, amely tudományos értéke mellett a szélesebb közönség érdeklődésére is igényt tarthat. Összefoglalja a magyarországi hivatalosan engedélyezett névváltoztatások történetét és statisztikáját, és szakszerűen, nagy adatbázisra támaszkodva elemzi őket történeti, politikai, nemzetiségi, társadalmi és más nézőpontokból. (Az adatbázis reprezentatív metódussal kiválasztott 13 300 saját felvételt tartalmaz az 1894-1956 évkörön belül; ritka nagy minta a magyar szociológia történetében, gondolja meg az Olvasó, a választások várható eredményét nagyobb tömegre alkalmazott 1 ezres mintából próbálják általában kitalálni.)
A nagy munkával és hozzáértéssel elvégzett elemzésnek meg is van az eredménye - az alábbiakban csak néhány fontos megállapítást halászhatunk ki az adatok tengeréből.
A családnév („vezetéknév"), mint Európa nagy részén, nálunk is a 16. század körül válik általánossá. Törvényes szabályozását, amely erőszakos németesítéssel járt, csak a 18. század végén - 19. század elején végezték el. A névmagyarosítás a nemzeti öntudat ébredésével társadalmi-politikai mozgalomként indult az 1840-es évek táján. Karády kimutatja, milyen szorosan kötődik az eredmény a hatalmi-politikai viszonyok alakulásához. 1848-49-ben magasra ugrik a névmagyarosítások száma, majd a bukás után az önkényuralom érvényteleníti őket, akár a Kossuth-bankót. A Bach-korszakban 1853-tól 1860-ig mindössze 15 névváltoztatást engedélyeztek, a rövid életű alkotmányos kísérlet éveiben, 1861-62-ben már több mint ötszázat. Bécs ismét megszorítja a gyeplőt: 1863 és 1866 között az évi engedélyezési átlag 88. A kiegyezés után szabad magyarosodni: 1867-ben 160, 1868-ban 383 engedélyt adtak ki. (Az eredmény mindig késik egy kicsit a politikai fordulathoz képest.) 1880-ig 150-200 körül stabilizálódik az évi névváltoztatások száma.
A liberális kormányzat helyesli, de nem erőlteti a névmagyarosítást, sőt nem is tesz különbséget a névváltoztatás iránya szerint - magyarról másra is szabad nevet cserélni. A magyarosítások 1880-81-es ugrásszerű növekedését sem hivatalos nyomás okozza, hanem ez évek elég erőszakos társadalmi mozgalma a fővárosban s más városokban is, amikor a vendéget anyanyelvén üdvözlő kereskedőre vagy pincérre a hazafias kuncsaft ráförmedt: magyarul!! A 48-as ellenzék lelkesen propagálta a névmagyarosítást, de a hatalom csak a millennium éve körül avatkozik be: Bánffy Dezső miniszterelnök olyan erélyesen tudatta a közalkalmazottakkal, hogy hazafias kötelességük eldobni német vagy szlovák családnevüket, hogy egyetlen évben (1898-ban) 6722 névmagyarosítási kérést nyújtottak be: a kérelmezők 72 százaléka vasutas. A honvédségnél a keresztneveknek sem kegyelmeztek. Fejérváry honvédelmi miniszter 1896-ban kiadott rendelete szerint a katonák nyilvántartásánál keresztnevük magyar változatát kell használni, nemzetiségüktől - és akaratuktól - függetlenül. (Karády adatai mindig a Horvátország nélküli Magyarországra vonatkoznak, így nem is említi, hogy a horvátokkal a rendelet kivételt tett.)
A Széll-kormány 1901-től szakított Bánffy erőszakos módszereivel; Karády érdekesen részletezi, hogyan liberalizálódott újra a névváltoztatási gyakorlat egészen 1918-ig. Amihez a magam részéről annyit tennék hozzá: a példa is mutatja, mennyire erőltetett a történeti publicisztikában vagy oktatásban ma is elterjedt fekete-fehér, kuruc-labanc elhatárolás. Bánffy Habsburg-hű „67-es" volt, csak éppen soviniszta, Fejérváryt, Ferenc József kedvencét jogosan gúnyolták „nagy labancnak", de tudta, milyen könnyű megszerettetni a közvéleménnyel a honvédséget, ha néhány paszomány megkülönbözteti a „közös" hadseregtől.
Kik jártak elöl a névmagyarosításban? Köztudott, hogy a zsidók: a Ferenc József-i érában a kérelmezők mintegy felét teszik. (1894 előtt 47 százalék, onnantól 56 százalék körül.) A második hely a németeké: a névmagyarosítók negyede, vagyis létszámukhoz képest erősen felül vannak reprezentálva, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az erdélyi szászok nem is vettek részt a névváltoztatásban, aminthogy nem is asszimilálódtak. Csak utánuk következnek a szlávok, az érintettek egyötöde, tehát nagy számukhoz képest alulreprezentáltak, ráadásul egyenetlenül, főleg a katolikus szlovákok magyarosítanak, az evangélikus szlovákok, a ruszinok, délszlávok kevésbé. (Hozzátenném: a szlovákos nevű katolikusok egy része már elmagyarosodott vagy viszszamagyarosodott tirpák, palóc.) A románok aránya csekély, s azok egy része is átmenetileg romanizálódott görög katolikus vagy református magyar család.
Karády részletesen kimutatja: a románok tartózkodásában a nemzeti és vallási különállással egyenrangú tényező, hogy igen magas köztük a falun élők aránya. A jobbágyfelszabadítás és urbanizáció árnyoldalaként megindult, és nem állt meg mindmáig sem a magyarországi falusi népesség tragikus kulturális, gazdasági, társadalmi leszakadása. Természetesen nem azért tekintünk valakit hátrányos helyzetűnek, mert megőrzi román nevét: szimptóma ez, s a könyv adatokkal bizonyítja, mennyire (bocsánat a divatjamúlt szóért:) osztályjellegű és városi tünet a dualizmuskori névváltoztatás. Egy adat a sok közül: a dualizmuskori zsidó népesség fele fizikai dolgozó vagy kisiparos, de ezek a rétegek a névmagyarosítók egyhatodát teszik csupán, s még az egyhatod jelentős hányada is akkor, amikor osztályt készül változtatni, magasabb iskolába megy a család nagy fia.
Karády világossá teszi, hogy a névváltoztatás ekkor még a társadalmi elit és a középosztály ügye, megemlítvén, hogy a nemesek más kategóriába tartoznak, hiszen nem változtathatják nevüket, de nem próbálja meg elemezni a nemesi és polgári elit bonyolult korrelációját e téren, például az eredeti német vagy szláv név meghagyása mellett magyar nemesi előnév kérését a királytól. Így lett például Auer Róbert tőzsdetanácsos „alsóterényi Auer" (1910), Back Hermann gőzmalom-tulajdonos „bégavári Back" (1896), a német lovag Baccarcich Sándor altábornagy, amikor a magyar testőrségbe lépett (1896), egyúttal magyar nemes is, „nagyécsei Baccarcich" néven.
A Horthy-korszak első felében a fenti tendenciák alig változnak, sőt már a 20. század elejétől stagnálás mutatkozik, egyszerűen azért, mert a mobilitásra törekvők révbe (vagy csődbe) értek. Egyetlen lényeges eltérés tapasztalható 1919-1932 között: kevesebb a zsidó névmagyarosító, mert számukra megszűnik vagy csökken a hivatali karrier, felsőoktatásba jutás, érvényesülés lehetősége. Ahogy a zsidók megkeresztelkedése sem tömeges (1918-
1938 között 8-9 százalékos), a névváltoztatás mértéke is az értelmiségi strátumba még bejutók számával arányos, bár jelentős a vegyes házasságok szerepe is. 1933 és 1937 között újra ugrásszerűen nőtt a „keresztény" névmagyarosítók száma, a Gömbös-kormány nyomására, sőt parancsára, elsősorban a hadseregben, vitézi rendben és más egyenruhás, közalkalmazotti szervezetekben.
A második világháború éveiben jelentős országrészek átmeneti visszatérése ad lökést a névmagyarosításnak, sokszor visszamagyarosításnak, a közalkalmazottakra gyakorolt - ellenkező irányú - presszióban ugyanis a román és csehszlovák szomszéd sem maradt el tőlünk. A könyv idézi P. F., egy észak-zempléni falu igazgató-tanítójának kérvényét 1944 márciusából. P. F. először 1916-ban magyarosította meg szlovákos hangzású nevét, amelyhez a csehszlovák tanfelügyelő erélyes felszólítására 1925-ben visszatért. 1939-ben tüstént visszamagyarosított, de nem kapott engedélyt az -y végződés használatára, amit 44-ben ismételten kért, hivatkozva arra, milyen jól jönne az tartalékos zászlós fiának. A visszatérő magyarok mellett növeli a névváltoztatók számát, hogy különböző utakon a parasztság, kisemberek egy része is érdekeltté válik (telepítés, vitézi rend, a felsőbb iskolába jutók lassan növekvő aránya).
1938 után a zsidó származásúak névváltoztatását nem engedélyezik. Új jelenség a visszanémetesítési akció, főleg falun a Volksbund hatására, bár ennek számaránya sokkal kisebb, mint ahogy a közhiedelemben él: 1941-44-ben a névváltoztatási kérések csupán 4,7 százalékának célja a magyar név németre cserélése, és bizonyos fokig ezt is ellensúlyozza, amikor nem egy esetben a fél falu kéri a névmagyarosítást egyrészt náciellenes tiltakozásból, másrészt félve az SS-be való besorozástól.
Az 1945-1956 közötti névmagyarosítási hullám ismét új társadalmi-politikai tendenciákat jelez. Ennek felmérése, elemzése még folyamatban van, de bizonyos, hogy 1945-56-ban mintegy 62 ezer kérés érkezett a hatóságokhoz, ami családtagokkal együtt körülbelül 104 ezer személyre vonatkozik. A monográfia itt is pontosan és nüánszokig nyúlva követi a politikai-társadalmi összefüggéseket, és nemegyszer tesz a témán túlmutató fontos megállapításokat. Így például felveti, hogy amit általában nacionálbolsevizmusnak, a sovinizmus sztálinista adoptálásának tekintenek, az inkább az egypárti világnézet, centralizáló apparátus értetlensége és türelmetlensége minden partikularizmussal, így a nemzeti érzéssel szemben is. Dokumentálja, hogy az 1945-46-os évek kérvényezőinek több mint fele német, több mint harmada zsidó, és a nagy részben elutasított sváb beadványokból kielemzi, hogy a párttagságra hivatkozó németek 54 százaléka az SZDP-be, 22 százalékuk a Kisgazdapártba, 20 százalékuk az MKP-ba menekült a kitelepítés elől. Hogy a kitelepítés menynyire meghatározó ok volt, többek között Z. M. bajai hölgy 1946. augusztusi beadványa igazolja, amelyben visszavonja 1945. májusi kérését:
„Tisztelettel értesítem Önöket, hogy miután mindig magyar anyanyelvűnek vallottam magamat, kiderült, hogy kitelepítésemről szó sincs, éppen ezért névváltoztatásomat mégsem kívánom eszközölni." A sok idézet elősegíti, hogy az olvasó beleélhesse magát a különböző korok furcsa levegőjébe és szóhasználatába.
A zsidó névmagyarosítások igen alapos elemzéséhez lenne két megjegyzésem. Indokolt az utalás a nagyfokú alkalmazkodókészségre, viszont túlzás azt írni: „a német név viselése kibírhatatlan erkölcsi megpróbáltatássá vált". Inkább azt említeném, hogy éppen a vallásos zsidók sohasem érezték igazán magukénak II. Józseftől kapott, gyakran pejoratív német nevüket, sőt az anyakönyvvezető által ajánlott utónevüket sem; családi körben „igazi" héber-jiddis nevüket használták. A másik: a pártkáderek névmagyarosítását nem „követelték", csak forszírozták, számos tudományos, egészségügyi, sőt belügyi élkádert tudnék felsorolni, aki megtartotta német nevét, a régi szocdem vezetők közül akár minisztert, nagykövetet is.
Az ötvenes évektől változik a magyarosítások jellege: elmosódnak a származási sajátosságok, eltűnnek a politikai okok és visszautasítások, előtérbe kerül a családi ok (például a „törvénytelen" gyerek felveszi apja nevét), a „névesztétika", a szabadulás a szóvégi y-tól - amelyért 1944 előtt hiába küzdöttek a szigorú hatósággal -, a magyarul csúnyán, nevetségesen hangzó nevektől, amivel az ötvenes évek közepén már a kérések mintegy felét indokolják. (Karády etikusan általában mellőzi az igazi neveket, de itt ad néhány jellemző példát: Ganaj, Maus, Narr, Elephant, Buzi, Halál, Hullai, Bugyi, Tolvaj, Romolhatatlan, Spisák, Pisár, Lofink, Rothfaß, Dintenfaß, Finkelstein, Pimpli.)
 

A jóváhagyott névváltoztatások évi átlaga

1867-1880 193
1881-1897 937
1898-1914 2910

 

Karády Viktor-Kozma István: Név és nemzet. Családnév-változtatás, névpolitika és nemzetiségi erőviszonyok Magyarországon a feudalizmustól a kommunizmusig. Budapest, 2002, Osiris. 378 oldal, 3500 forint.

 


rolrol Almási Miklós

Magyar vagyok, magyar...

„Delet harangoznak szerte Magyarországon, ez a harangszó..." - elemi iskola, az osztály vigyázzban áll, kórusban mondjuk a szöveget. Így kezdődött, és jóval később a „nekünk Mohács kell" soraival, meg Örkény „magyarni" ige elemzésével folytatódott, közben pedig valami irtózatos honvággyal Amerikában, amiért is több hónappal korábban jöttem haza, szégyenkezve kollégáim előtt, hogy nem bírtam cérnával. („Mért nem maradtál kint, te marha...?") Arra akarok kilyukadni, hogy a nemzeti tudat jelenséghalmaza vaskos problémaköteg, ráadásul olyan mitológiákkal van körülvéve, annyi előítélet, tévedés, mellébeszélés fonja át, hogy ember legyen a talpán, aki itt rendet vág. Csepeli erre vállalkozik, empirikus felmérések, kemény és szoft adatok összemérésével. Mert nem olyan egyszerű ez a nemzettudat, még nálam sem, meg barátaimnál, értelmiségi kollégáimnál, akik nem disszidáltak, csak elmélkedtek róla éveken át (amíg be nem csukódtak a kapuk - ezúttal kívülről).
Amivel azt akarom mondani, hogy fennhangon vagy titokban mindnyájan mondjuk/tudjuk, milyen meghatározó (és milyen rejtélyes, többértelmű) a nemzettudatunk. Csak éppen nem ismerjük a hálót, a probléma részletes raszterét, mert jelentős része rejtetten él velünk. Csepeli most ezt bányássza elő. Ezért aztán könyve először egy apró adatelemzéssel fogott meg - mit megfogott, lebilincselt. Hogy ti. a számok, meg a kérdezés furfangja mire képes. Egyik felmérésükben - többek között - két állítás szerepelt a nemzeti büszkeségről, a válaszadónak vagy cáfolni, vagy helyeselni kellett a kijelentéseket. Az egyik azt mondta, hogy „büszke vagyok magyarságomra", a kicsit távolabbi másik meg úgy szólt, hogy „szégyellem, hogy magyar vagyok". A két állítás nem állt semmiféle értékelő viszonyban egymással. Az összegzésben aztán a következő derült ki: a büszkeség tézist elfogadók 83 százalékon vannak, a szégyent elutasítók 93 százalékon, pedig - elméletben - a két számnak stimmelni kellene, hiszen ugyanarra vonatkozik. De nem - mondja Csepeli, és itt a kérdezni tudás fontosságára hívnám fel a figyelmet -, mert az elutasítás mögött egy fura szociálpszichológiai képlet rejlik, s ők (a kérdezők) épp erre voltak kíváncsiak. Nevezetesen: ha a jelentős hányadában érzelmi tónusú nemzeti hovatartozás-tudatot támadják (a „szégyellem..." ilyen „támadásnak" minősült), akkor azonnal beindul az ellenreflex, a védekezés, a harcoskodás, a nemzeti érzés felbuzdulása. Amiből sok minden magyarázható a társadalmi tudatot illetően. Hogy harci jelszóként más, mint normál életben (itt alig van jelentősége), hogy mozgósítható, lázítható, és válaszadásra, válaszaktusokra késztet. Ismerjük.
De arról fura mód kevesebbet tudunk, amit pedig Csepeli pár éves távlatban megismételt felmérése többször is kimutatott, hogy hazánk lakosságának többsége nyitott a világra, esze ágában sincs etnocentristának lenni, hogy szeretne nyelveket tudni (tanulni), hogy nem nézi le szomszédait. Hogy tehát az, amit etnocentristának, netán nacionalistának lehet nevezni, valahol az 5 százalék körül kóborol. (Ami legfeljebb azért meglepő persze, mert hangja nagyobb a Hősök terén is, meg olykor a médiában is.) Ugyanakkor viszont - mondja a könyv - erősen növekszik a gazdasági nacionalizmus. Magyarul: egyre többen figyelik rosszalló szemmel a külföldi tőke térfoglalását (bár ez se veszélyes: e vélemények aránya úgy 30 százalék körül lehet). Azt mondanám, érthető, olykor én is mérges vagyok, miért kellett eladni (hagyni másnak megvenni) pl. a tejipar teljes vertikumát, egyáltalán az élelmiszeripar jelentős részét - nekik megéri, miért ne érte volna meg nekünk is? De lehet, hogy tévedek: annak idején, mikor mindezt eladták, nem volt pénz a kasszában, és most is vannak balhék a tejipar körül, de talán lehetne jobban csinálni (megtérüléssel...). Szóval ez az ún. gazdasági nacionalizmus nem igazi gond, mindenütt van, olykor erősebb is, mint a miénk, kormányzati szinten űzik (l. a gazdasági háborúkat EU-tagok között, EU és USA között...). Inkább azt mondanám, jó dolog, hogy érdekli az embereket a számok tengere - egy idő után az átlagválaszok kompetenciája is magasabb lesz.
Csepeli több mint húsz éve végzi a nemzettudat elméleti és empirikus kutatását - nemegyszer kapott a füle közé érte, hol innen, hol onnan. De ő mindig visszament a kiindulóponthoz, a döntő kérdéshez: milyen alapon vallja magát a megkérdezett magyarnak? Bár csak egy lábjegyzet erejéig, de kiderül, hogy 45 előtt elsősorban a származás, anyanyelv és születési hely számított konstitutív elemként, és csak a későbbiekben, már a szocializmus éveiben került előtérbe az önbesorolás mint kritérium. Ami - akárhogy is nézzük - jelentős változás. Hiszen „bárki mondhatja magáról, hogy ő magyar, de..." kezdetű mondatok még ma is hallhatók, mégis, az adatok arról szólnak, hogy az identitás önrendelkező mozzanatát végre elismeri a társadalom. Piros pont a társadalomnak.
A tanulmány mozgósítja a számok, táblázatok mögötti elméleteket (frisseket, régieket). Az idegenekhez való viszonyban pl. a „mi-csoport" és az „ők-csoport" közötti (elméleti) különbségre támaszkodik: a mi-csoport természetesen pozitív értékhordozó, az ők-csoport negatív, ez az ősembertől a ragyogó intelligenciájú csipgyártó főnökig így volt-van. (Hogy miért, az persze messzire vezetne. Bár kemény szociológiai tény, máig nem értem, hogy miért lesz az én identitásom jobb, ha kineveztetek magamnak egypár ellenséget. Mindegy.) Ennek az elméletnek árnyékában vizsgálja az idegenek hazai megítélését, merthogy magyarságkép nincs valaminő „ellenségkép" nélkül, és igen valószínű, hogy más nemzetkép sincs az „ők"-től való elhatárolódás híján, legfeljebb ennek az elhatárolódásnak vannak udvariasabb formái. (Halkabban négereznek...) Ami e felmérésekben érdekes, az a generációs különbség. Igaz ugyan, hogy a „negatív" idegenek listáját - sajnos természetesen - a cigányok vezetik, de a fiatalabbaknál a kínaiak vagy a zsidók kisebb százalékban fordulnak elő, vagyis kevésbé érzékenyek a xenofób vagy antiszemita hatásokra. Ami nagy dolog, mert azért ők is nézik/hallják a szalonképessé tett antiszemitizmus megnyilvánulásait. A számok számok. És biztatóak - újabb piros pont.
Kicsit elkalandozva arra gondolok, hogy a magyar nemzeti érzésvilág talán szomorúságában különbözik más nemzetek identitásszínezetétől. Csepeli könyvének címe („A nagy világon e kívül..." ugyancsak ezt a kesernyés, sírva vigadó életérzést idézi meg, s bár a szöveg nem említi, ez a sajátság beleivódott köznapi habitusunkba. Amerikai szociológusok (meg írók úgy általában) már rég tanakodnak, miért vagyunk mi magyarok ilyen pesszimisták. (L. pl. a rutin panaszpanelt: „Hogy vagy?" „Jaj, ne is kérdezd..." - hétköznapi csevegésmodell a búbánatos sötéten látásról...) Azt mondják, hogy a történelmi kudarctapasztalatok akkumulálódnak. És persze a lengyelek (netán horvátok) se sokkal optimistábbak, szóval lehet, hogy van valami kelet-európai szomorkás identitásféle. Mégis, a magyar pesszimizmus azért feltűnő, mert alatta fantasztikus dinamizmus rejlik: ha igaz lenne ez a köznapi (vagy irodalmilag rögzített) pesszimizmus, nem jöhettek volna az építés-újépítés korszakai (reformkor, 67, 45, 60-as évek, a rendszerváltás) tele jelentős felfedezésekkel, épületekkel, eszmékkel és művekkel. S nem utolsósorban viccekkel (olykor akasztófahumorral) vagy finom iróniával. A nemzettudathoz azonban még ezekben a fellendítő korszakokban is hozzátartozott a „balsorstól" űzött szomorúság valamilyen alakzata. Ami mindenképp kérdés: akkor most melyik az igazi?
Csepeli is vizsgálja ezt a kognitív diszszonanciát, igaz, onnan elindulva, hogy a megkérdezettek szerint kik/mik lehetnek okozói a magyar balsorsnak: az oktulajdonításra kérdez, hogy ti. történelmi kudarcainkat kinek/minek rovására írjuk. Ez a kérdéskör - és ami mögötte van - szomorú, ám reális történelmi tapasztalatok feldolgozását, valóságos traumák értelmezését jelenti (akkor is, ha a válaszok félrevisznek). Viszont amiről én beszélek, az a rutinszerű, köznapi szinten is tenyésző bú, ami legfeljebb távoli eredetében hajazik egykori történelmi kudarcélményeinkre, ma már beleivódott habitusunkba. Ami azért fura, mert párban él az ügyességgel, flexibilitással, humorral és csipetnyi - a sanyarú életet ízesítő - cinizmussal: olyan tulajdonságokkal, melyek köszönő viszonyban sincsenek a nemzeti sötéten látással. Kettős tudat. Van ilyen.
És hát itt van a szkeptikus nemzettudat. Annyi minden fontosabb számunkra - napi túlélés, holnapi kenyér, gyerek pályára állítása, mi még? -, szóval ezt a tudatblokkot többnyire zárójelbe teszszük. Csepeli is jelzi ezt az értelmiségi szkepszist, sőt a Gesellschaft és Gemeinschaft (Tönnies-től származó) ellentétpárjába helyezi el a liberális és népies nemzeti nemzettudat jelenségeit - az előzőbe a szkeptikus, élcelődő, az „anynyi fontos dolog van a világban" típusú kerül. Igen ám, de aztán egyszer mégis csak leíródik az a mondat, ami mindnyájunkban ott él: az otthonlét, a magától értetődés érzése (és az utána való vágyakozás), az, amit csak idehaza találunk meg. Mitológia ez is? Nem hiszem. Bár tudom, van, akiből hiányzik - nem is politikai alapon, csak éppen nem rezonál benne ez a húr. De nem is ez a fontos. Ebben a globalizációs világban egyszer csak ismét fontos lesz (lett), nem a gazdasági prioritások vagy a búsongó magyarkodás szintjén, hanem, mondjuk, a „transzcendentális otthontalanság" (Lukács) ellenében, ami fenyeget. Hogy legyen a világnak valaminő - persze virtuális és csak számunkra létező - középpontja, ahonnan ki lehet mozdulni, és ahová vissza lehet térni. Kerek az elemzés. A többit a számokból magadnak is megkonstruálhatod. Tanulságosak.

 

Csepeli György: A nagyvilágon e kívül... Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon 1970-2002. Budapest, 2002, Jószöveg Kiadó. 180 oldal, 1490 forint.  


rolrol Molnár Gál Péter

Mi a különbség?

Jean Darcante, egykori színész, az ITI hajdani főtitkára egyszer Budapesten illusztrálta, mi a különbség a kelet-európai és a nyugat-európai színész között. A nyugati egyetlen éles, szabatos mozdulattal leül. Keleti kartársa előbb megnézi a háta mögött a széket. Megigazítja. Ránehezedik, megtartja-e. Felhúzza nadrágja szárát, nehogy kitérdelje. Mély levegőt vesz. Leül. Körülményesen elhelyezkedik. Hátradől, kifújja a levegőt.
A Trafóban a Szabadkai Népszínház bemutatta Ágota Kristóf Trilógiája alapján a rendező Ilan Eldad és Brestyánszki Boros Rozália által (Bognár Róbert és Takács M. József regényfordításának felhasználásával) elkészített színpadi változatát. Ilan Eldad Szabadkán született. Lengyel Ivánként Belgrádban diplomázott a filmszakon. Tel Avivban rendező. A Szabadkai Népszínház vendégrendezője a Ljubisa Ristiæ-korszakot követően. Dulton Trumbo Johnny háborúja monodrámáját Bozsó Péternek és Martin Shermann Rose monodrámáját Vári Évának megrendezte a Budapesti Kamaraszínházban.
Most a Trafóban a svájci (-magyar) regény dramatizálásával mutatkozik a Népszínház csapatával.
Az elmúlt év elején ugyanezt ugyanitt a belga De Onderneming társulat játszotta. Merőben másként.
Ágota Kristóf regénytrilógiája (A nagy füzet; A bizonyíték; A harmadik hazugság) keserű, kínos remeklés. A Csikvandon született (1935) svájci írónő nővére Kristóf Attilának, a Magyar Nemzet publicistájának, akivel együtt voltunk újságíró-süvölvények. Ágota Kristóf több irodalmi nyelven átnyúló sikere nem könynyű mesével traktálja az olvasót. Engesztelhetetlenül kemény, talányos története. S ahogy a magyar olvasó kiérezheti belőle közelmúltját, más nyelveken is érvényesnek mutatkoztak a belé fogalmazott emberi sorsok.
A belga társulat az „örök" felé érvényesítette a színpadi elbeszélést. A vajdaságiak a helyi színezetet hangsúlyozták. A rendező nélküli, kollektív munka a De Onderneming társulat egységes előadását eredményezte. A vajdaságiaknál a rendezés sem fogta egybe a nagy színházi rutinú színészeket a tehetségesnek látszó harmadéves színinövendékekkel. A belgák előadásában artikuláltan szólt a magyar történelem közelmúltja. (Talán mert egyikük - a Belgiumban élő lengyel színész, Ryszard Turbiasz - irányt mutató tapasztalatokkal rendelkezett.) A szabadkai előadás népszínműként az örök emberi körül kereskedett. Nem a színészi tehetségük csekélyebb. A színházi hagyományok eltérőek. A belgák a kozmosszal szemben játékosak. Játékosan használják a teret. A történelmet. A mesét. A színházi konvenciókat. Négyen eljátszották a regénytrilógiát. Tárgyszerűnek fogadják el a világot. Nincs érzelmi ellenérzésük, a tények nem váltanak ki belőlük indulatokat. Megrendülés nélkül, szárazan fogalmaznak. A szabadkaiak „figurái" játékosabbak. Megjelenítenek. Színeznek. Zsánerfigurákat mintáznak. Tizenketten játszszák. Meghatódottan meghatni akarnak.
Kivégzett szerelmesét siratja egy fiatalasszony. Legörbül szája. Sír. Siránkozva beszél. Eltorzul arca a fájdalomtól. Hajába markol. Sőt: partnere hajába nagy fájdalmában. 180 éve Birch-Pfeiffer Sarolta asszony A lowoodi árva című pityeregtető játékát hasonló eszközökkel adhatták egy palicsi kocsmában az arra szekerező vándorszínészek.
A papír- és könyvkereskedőnél pénz nélkül vásárolna az ikerpár. Kérdéseikre fölfortyan a kereskedő. Fokozódó, peturi indulattal harsog a kisfiúkra. Jellegzetes magyaros színészi túlerővel. Hangerő-drámázás. Nem kizárólag színészeti klisé. A színészet a társadalom elszólása. A művészi elképzelés ellenére is működik. Átlátszik a legeltökéltebb elszántságon is. Hiába akar a színház - mondjuk - előkelően szaloniasnak mutatkozni: egy angol teázási szalonkomédiából is kihallatszik napjaink eltitkolt joggingsuhogása. Modern akar lenni: beledalol a karzatnak szavalás ősi hagyománya. Tiszta erkölcsre biztat a színház a nyílt tekintetű sikkasztók napjaiban, de csak hangját tudja tornáztatni: az erkölcs rejtve marad a színen. Köznapjaink érintkezése érdesen ideges. Egymást nem ismerő emberek ellenségesen közlekednek gyalogosként, járművezetőként. Bizalmatlanul gyanakszunk egymásra. Egy sértett ország lakossága csak ürügyre vár, hogy harsogva levezethesse feszítő indulatait.
A színház a „kor tükre". Erősebben működik az, amit szándéktalanul állítanak világukról a játszók, mint az, hogy miként kellene eljátszani valamely színdarabot.
A belga és a vajdasági előadás összevetése árulkodik az ágyról, amiből a színészek felkeltek, hogy próbára menjenek. Az előadások társadalmi tesztek. A színészi alakítások gazdagabban beszámolnak a szerep eljátszásánál társadalmi elfojtásokról és fölgyülemlett feszültségekről.
Mi a rendező költői elképzelése a világról? Átüt rajta a színészek idegrendszerében hordozott hétköznapi mikrokörnyezet.
Talán észre sem vesszük, ha nem a Trafó esztétikai szerelőcsarnokában mesélik el ugyanazt a történetet másként a belgák és másként a vajdaságiak. A belgák két estére összesűrítették a Trilógiát. A vajdaságiak egy estén két felvonássá hígították. Másfél óra az első rész. Még hosszabb - fél óra - a második. Az este második felében főként az érdekel, hogy fejünk fölött a magasban gunnyaszt két árnyék a világítószerkezeten. Mi lesz a szerepük? Miért nyomorognak a vastraverzen? Mire várnak? Végül havat hintenek a nyitott esernyőikkel körbemasírozó társulatra. Bőséggel, jól zsírozottan hull a kövér műhó. Egy rózsaszálat raknak a szín közepén a fénypászmába. Összepászítottan egy nadrágszíjjal. Egy rózsaszál szebben beszél...
Jut eszembe a János vitézről a Boszorkány. A Boszorkánynak gúnyolt nagymamát játszó, a Népszínháznál vendég Karna Margit a népszínműjátszásban szerzett gazdag tapasztalatait hasznosítja mindvégig. Az előadás végi tapshoz levetette ormótlan bakancsát. Magas sarkú cipőt húzott. Lesminkelte jellemmaszkját.
 
Nem fáj. Szabadkai Népszínház, Vajdaság - Trafó: Kortárs Művészetek Háza.
Színpadi adaptáció Ágota Kristóf Trilógia című regénye alapján Ilan Eldad és Brestyánszki Boros Rozália. Rendező Ilan Eldad. Díszlet- és jelmezterv Janovics Erika m. v. Zeneszerző Matlári Miklós. Zenei munkatárs és az egyik zenei tétel társszerzője Rusic Vladimir. Játsszák G. Erdélyi Hermina, Karna Margit m. v., Katkó Ferenc, Kovács Frigyes, Mess Attila, Pálfi Ervin f. h., Pesitz Mónika, Ralbovszki Csaba, Szilágyi Nándor, Sziráczky Katalin, Szőke Attila f. h., Vicei Natália.
 

rolrol Barna Imre

A finn, az orosz és a lapp

Hihetetlen, de volt olyan kor, amelyben művészetről szólván szinte szitokszónak minősült az „általános emberi". Pedig a kor, a szóban forgó, emberileg nagyon is általánosnak - hiszen öröknek - látta és láttatta magát. „Döntsd el, hova állsz!" - kérte számon, Erósz és Thanatosz iránti mély megvetéssel, a köz ügyeit, és kapóra jött neki, hogy e téren tulajdonképpen konszenzust teremtett a téboly. Godot-ról vagy Übü papáról szó sem lehetett anélkül, hogy végső soron ne a megálló idő permanens botrányára és benne a magunk kisszerűen konkrét mikrovilágára gondoljunk szűkölő izgalommal. A reálisan létezőre, amelyben rendőri segédlettel, malgré soi, az avantgárd is átpolitizálódott, és amely cenzori szigort és nagypublikumi érdektelenséget egyesítve rekesztette ki magából a konszenzusra fittyet hányó keveseket. Ellenzéki házibulik emlékezetesen derűs színfoltja volt a hetvenes évek végén Dalos György „történelmidráma"-paródiája, melyben a nézőnek a Kádárt, illetve Nagy Imrét játszó színész szópárbajáról titkon Görgeyre és Kossuthra kellett volna asszociálnia. De Jeles András zseniális Álombrigádja, amelyben pedig Dzsingisz kán tatárjai és Vámosi János mellett maga Lenin elvtárs is felbukkant egy pillanatra, alkalmasint sem tiltott műként, sem a tiltás múltával nem vált igazán részévé semmilyen „diskurzusnak". A magyar filmben sokáig, szinte máig; míg a Simó-osztály körüli végzős aligharminc-, sőt huszonévesek ki nem bökték, meg nem mutatták végre, hogy a történelem őszerintük csak egy történet a sok közül, az idő pedig folytatódik, ha meg-megáll, körülnéz is néha.
Az „általános emberi" persze a zord idők kimódolt vagy természetes, vélt vagy valós áthallásaiban is ott visszhangzott. Sőt azokban csak igazán. Szovjet háborús filmben is akár. Szállnak a darvak, Tatjana Szamojlova hanyatt a fák alatt, forog a kamera, körkörösen összeérnek, kavarognak az égen a fák. Ballada a katonáról, akinek, mielőtt meghalna a Nagy Honvédő Háborúban, egy lány jut az eszébe: a szép, csupasz, érzéki lábát mosta az a lány egy kútnál. Kavargó fák és hosszú combok nem képezték a rendszer részét. Igazuk volt a cenzoroknak: résen kellett lenni.
Alekszander Rogozskin, az ötvenes szentpétervári rendező mindenesetre nem készíthetett volna akár csak húsz éve sem olyan filmet, amelyben egy lapp rénszarvaspásztor-menyecske kunyhójába vetődő szovjet tisztnek és egy SS-egyenruhába bújtatott finn mesterlövésznek nem a történelmi igazság oszt szerepet az 1944-es év szeptemberében, hanem a szex és a halál, Erósz és Thanatosz. A Vörös Hadsereg tisztje, Ivan, naplót vezetett és verseket írt, míg bele nem bukott: irományaiból bűnjel, belőle magából szovjetellenes összeesküvő lett. A haditörvényszéktől és a várható főbelövéstől egy légitámadás, az elvérzéstől pedig ugyanaz a már említett rénszarvaspásztor-menyecske, Anni menti meg, akinek kunyhójába a pacifizmusa miatt társai által láncra vert, de végül szerencsésen kiszabaduló Veiko is betér, hogy szerszámot kérjen, amivel a bilincset lereszelhetné magáról.
Itt kezdődik a tulajdonképpeni történet, három, egymás beszédéből egyetlen kukkot sem értő ember groteszk kamaradrámája.
Az természetesen egy hagyományos háborús filmben is jól elsüthető poén lehetne, hogy mindenki mindenkit félreért. Ivan Veikót (azt hiszi róla, hogy fasiszta, többször is meg akarja ölni, míg egyszer csak valóban el nem sül kezében a pisztoly), Veiko Ivant (Tolsztojt, Dosztojevszkijt, sőt Hemingwayt idézve bizonygatja neki, hogy nem német fasiszta ő, hanem finn jó barát), Anni mindkettejüket (csak a férfit látja bennük, derűsen dolgoztatja és nőként is kedvére használja előbb az egyiküket, majd a másikukat, hiszen négy éve már, hogy a férjét elvitték, azóta nem volt férfival). A félreértéseket azonban nem oldja a helyzetük, a háttér, a régi vagy új és még újabb történelemkönyvekből jól ismert háború történéseinek, összefüggéseinek logikája. Azoknak az ő furcsa háromszögükhöz bizony aligha van több közük, mint amennyi az igazi Dániának a kérdéshez: To be or not to be? A háttér tényeiről több kiderül a Kiskakukk másfél órája alatt, mint tíz régi szovjet háborús filmben, mégsem hivatottak többet mondani, mint amit az agg Füst Milán mondatott Hábi-Szádival: „Semmi sincsen egészen úgy." Ivant már az orosz, Veikót már a finn társai is félreértették, s ez utóbbira épp azért kényszerítenek SS-egyenruhát, mielőtt láncra vernék, hogy az őt előbb-utóbb felfedező oroszok németnek nézzék, és e további félreértés folytán mint ilyet szó nélkül lepuffantsák.
Azt persze, hogy a szereplők félreértik egymást, csak mi, nézők tudjuk. Csak mi értjük, mit mond finnül Veiko, hogy vág vissza neki oroszul Ivan, hogyan csitítja őket lappul Anni. Elolvassuk a feliratokat, és mindent értünk.
Hogy is van ez?
Esti Kornél sem érti, legfeljebb találgatja, mit mesél, harsog és hüppög, súg és kiált neki, miért bántódik meg, majd miért bocsát meg neki könnyek közt mégis a bolgár kalauz. De nem tudhatjuk mi sem, mert nem kötötte az orrunkra Kosztolányi, és ez így van rendjén. Rogozskin viszont feliratoz - még szép, szinkronizálásra mégsem gondolhatott -, és ezzel mindentudóvá tesz bennünket. Belegondolt-e vajon?
Mulatni természetesen csak akkor mulathatunk a süketek párbeszédén, ha értjük (mi értjük), ki mit mond. Akinek pedig mégsem a mulatság a legfontosabb, elkomolyodhat annak a többihez képest igen hosszú jelenetnek, már-már „film a filmben"-etűdnek a láttán, amelyben Anni sámándob-szava erősebbnek bizonyul a halál - fehér inges, angyalszerű fiúcska - hívásánál, Veiko lelke visszafordul az álomian északi tájon, és visszatér Anni kunyhójába, ahol a saját, lőtt sebbel küszködő teste fekszik.
Elképzelhető persze, hogy nem véletlenül kap ekkora nyomatékot ez a jelenet. Hogy kulcsjelenetnek, hogy valamiféle - általánoson és emberen túli - életerő- és természethitvallásnak szánta Rogozskin. Anni „primitív" alakja egyébként is mintha fölébe nőne a két balfácánénak. Őshonos tevés-vevése rendet sugall a rendetlenségben. Történetet a zűrzavarban; történetet, amelynek végül mintha a narrátorává is ő válna. Ivan és Veiko háborújának vége, hazaindulnak (úgy válnak el egymástól a keresztútnál, mogorva tétovasággal, mint Tom Waits és John Lurie a Down by Law-ban), Anni, a Kiskakukk pedig marad, ahol volt, ezer éve már; és tél lesz, tavasz és nyár, és évek múltán még mindig ott ül Anni az álomian északi tájban, és mesél-mesél az ikergyerekeinek, Ivan és Veiko két fiának...
Nem rossz.
De azért még jobb volna nem érteni. Nem tudni oroszul, finnül, lappul. Bámulni a bolgár kalauzt, ahogy sírva és nevetve a jegyünket kéri, és találgatni, mit akar. Remélni csak, hogy kiderül.
 
Kiskakukk (Êóêóøêà). 99 perces orosz film, 2002. Írta és rendezte Alexander Rogozskin. Szereplők Anni-Kristina Usso, Viktor Bicskov, Ville Haapasalo. Gyártó: CTB Film Company. 
 

rolrol Takács Ferenc

Filioque

avagy
Apámuram, a Szentlélek
James Joyce Ulyssesének első fejezetében Buck Mulligan, a folyvást kajánkodó orvostanhallgató avval henceg, persze tréfásan, Hainesnek, az Írországot, úgymond, tanulmányozó angol egyetemistának, hogy barátja és lakótársa, Stephen Dedalus, ifjú esztéta és zsenge költőpalánta, valóságos géniusz, hiszen, ha ledöntött néhány korsóval, bármikor matematikailag kimutatja, hogy Hamlet unokája Shakespeare nagypapája, és ő maga apjának szelleme. Stephen találva érzi magát, hiszen valóban ezen rágódik, az őt apjához fűző lehetetlen viszonyról: nem hajlandó vele egy levegőt szívni, annyira nehezen tűri, mégis, bár lelkileg megszabadult tőle, fájó hiányát érzi az atyai szeretet uralmának. Egymást szerető, egymást gyűlölő apák és fiúk, s halálos viszonyuk, melyben hol az apa, hol a fiú az áldozat - ezt darálja tudata, Shakespeare és a Hamlet is ezért foglalkoztatja. Kicsivel később Haines megjegyzi, hogy egy teológiai elemzést olvasott a Hamletről: az Atya és Fiú eszméje, a Fiú vezekel atyjáért, elégtételt szerez érte, és így eggyé válik vele stb. Majd Rómára és a katolikus egyházra terelődik a szó. Stephennek most röpke látomása támad: Herézis hordái futnak csámpás infulákkal: Photius és az istenkáromlók népe, melyhez Mulligan is tartozik, és Arius, életen át harcolva Atya és Fiú egylényegűségén, és Valentinus lábbal tiporva Krisztus inkarnált testét, és a furfangos hitcsavaró Sabellius Africanus, aki azt állította, hogy az Atya Maga Önmaga Fia.
A mégoly vázlatos hittudományi ismeretekkel - vagy jó lexikonokkal - rendelkező olvasó is hamar kisüti, hogy ezek az eretnekségek mind a kereszténység sarkalatos misztériumával, a Szentháromsággal kapcsolatosak. Azaz mind Apának és Fiúnak a viszonyát és ennek a viszonynak a természetét taglalják, más és más módon és más és más irányban tévelyegve. De írhatjuk kisbetűvel is: az apa-fiú viszonnyal vannak elfoglalva, erről jutnak Stephen eszébe, mégpedig annak az asszociációs sornak a mentén, ahol Stephen és apja, illetve Hamlet és Hamlet atyjának szelleme található.
Atyának és Fiúnak, apának és fiúnak a viszonya ötlik minduntalan a szemünkbe Umberto Eco újabb (ál)történelmi (ál)regényének (hogy melyik a kettő közül, erről később, azazhogy alább), a Baudolinónak az olvastán is. Vélhetőleg azért, mert Eco tudja, hogy ez a viszony nem csupán teológiai és individuálpszichológai téren hordoz és közvetít alapvető jelentéseket. Apának és fiúnak viselt dolgai egyben narratív archetípust vagy archesémát is alkotnak, olyan alaptörténetet és alapszerkezetet, amely alighanem minden más elbeszélés (egyik, legfontosabb, netalán kizárólagos) generálója.
Még inkább belátható, hogy ez így van, ha az evangéliumi változatot kiegészítjük annak freudi variánsával. Ez utóbbi elbeszélés a patricidium és az incestus ősélményének a lenyomatát viseli, hiszen míg az Evangéliumban az Atya a megváltás műveként feláldozza Fiát, az Anya pedig kétszeresen, az Atyától és a Fiútól is szeplőtlen marad, a freudi őstörténetben a fiú felnőtté válása az apa helyének átvételét jelenti, azaz az apa megölését és az anya másodszori, ezúttal vérfertőző megszeplősítését. Azaz Freud változata valóságos ellennarratíva: pontos pandanja az evangéliumi történetnek, de közben önmaga ellentétébe fordítja, s evvel egyben kinyilvánítja rejtett értelmét is.
Hogy mindez mit is jelent „horderőben" a szépirodalomra, különösen az elbeszélő irodalomra nézve, azt, gondolom, nem szükséges hosszan magyarázni (ha valakinek mégis szüksége lenne ilyen magyarázatra, olvassa el például Sigmund Freud Dosztojevszkij és az apagyilkosság című esszéjét). Hogy Umberto Eco valamikor mindenképp ráharap a témára, utólag ez is logikusnak tűnik most, hogy a Baudolinót olvassuk: a könyv a Joyce-kutatóként is jegyzett, mégpedig igen jól jegyzett szerző ötszázvalahány oldalas széljegyzete Stephen látomásához, melyben játékos reflexió tárgya lesz az őselbeszélés, annak evangéliumi és freudi változata, valamint mindaz, vagy legalábbis nagyon sok minden, ami evvel az elbeszéléssel a kettő között eltelt történelmi és irodalmi időben megesett, illetve elhangzott.
Ami a történelmi és irodalmi időt illeti, Eco ezúttal is ennek az időnek a sűrűjéből merít, szó szerint középről, mivel ezúttal is kedvenc középkorában játszódik a történet (pontosabban: kedvenc középkorával játszik a történet). A főhős, Baudolino 1204 áprilisában kezdi elmesélni élettörténetét, Konstantinápolyban. Gyászos körülmények között: a várost elfoglalták, s most éppen feldúlják a negyedik keresztes hadjárat vitézei, akik - főleg Velence üzleti és hatalmi megfontolásait követve - nem a Szentföldet, pontosabban a Szaladin szultán által nemrégiben megkaparintott Jeruzsálemet igyekeznek visszafoglalni, hanem a Keletrómai Császárság megdöntésével vannak elfoglalva. (Győzedelmes pusztításuk révén létre is jön a rövid életű Latin Császárság s vele a kereszténység politikai egysége, ám Bizánc ebbe úgy belerokkan, hogy sohasem tér magához, végül képtelen lesz ellenállni az új birodalomnak: az ottomán terjeszkedésnek.)
Baudolino hosszú életpályája egyébként szintén egy birodalom igézetében szárnyal fel: szinte gyermekkorában találkozik I. Frigyes német-római császárral, akit Barbarossaként (azaz Rőtszakállúként) tart számon az emlékezet. Evvel egyben létre is jön az első és a legfontosabb apa-fiú viszony a könyvben: az itáliai mihaszna és nagyot mondó parasztfiút a császár megveszi természetes apjától, s ettől kezdve fiaként bánik vele: Párizsban taníttatja, fontos megbízatásokat ad neki, hol maga mellett tartja tanácsadójaként, hol követségbe küldi, közvetítőnek, főleg a neki oly sok bajt okozó s császári tekintélyét elismerni vonakodó észak-olasz városokba.
Viszonyuk és történetük - legalábbis részben - az evangéliumi változatot követi: Baudolino az Atya megtestesülése az emberek között, az Atya üzenetét közvetíti körükben, illetve közbenjár érettük az Atyánál, s ennek során nincs olyan áldozat, amelyet Fiúként meg ne hozna hőn szeretett Atyjáért. (Kapcsolatuk egyébként a Szentháromságnak antitrinitarista felfogását allegorizálja: a Fiú nem teremtő, hanem teremtett lény, azaz ember, Istennek csupán fogadott, s nem vér - azaz: lényeg - szerinti Fia, legfeljebb az Atyához hasonló lényegű. Lásd a számunkra elsősorban Madáchtól ismert homoousion/homoiousion-vitát, illetve az ariánus eretnekséget.)
Áttételesebb módon, azaz metaforikusan persze maga Barbarossa is egy Atya-Fiú viszony része. Ő a császárság tekintélyét és hatalmát igyekszik helyreállítani Róma és Nagy Károly birodalmának örököseként, s ennek során szembe kell szegülnie a pápával, és meg kell törnie világi hatalmát: azaz lázadó Fiúként kell magának is Atyává válnia, vagy legalábbis az Atyával egyenrangú féllé, ha nem mindjárt azonossá vele (ami a Stephen Dedalus által is említett sabelliánus eretnekséggel analóg, mely tagadja, hogy az Isten egysége tartósan a Szentháromság három személyévé különülne el). Végül így is történik: a császár kiegyezik III. Sándor pápával.
Ez nem kis részben Baudolino érdeme, akinek a császár mindig kikéri a tanácsait, és megszívleli ravasz javaslatait. Baudolino a császár és a császárság valóságos eszmei és gyakorlati tótumfaktuma: hol várostromnál segít győzni cseles haditervvel, hol mindkét fél számára elfogadható szerződésformulákat dolgoz ki, hol a császár tekintélyét erősítő szent ereklyéket szerez be (vagy állít elő). Egyébként is minden lében kanál: szítja és terjeszti a Grál-legendát, s meg is találja a titokzatos edényt, mégpedig természetes apja - a Szentháromság-analógiában: József - fából faragott bögréjének a képében (tudjuk, hogy a legenda szerint is egy József nevű ember, Arimateai Szent József fogta fel a Grál-edényben Krisztus vérét); felleli a Háromkirályok mumifikálódott holttestét és ezt a páratlan értékű ereklyét is a birodalmi propaganda szolgálatába állítja; s - végül - ő eszeli ki, hogy vegyék fel a kapcsolatot János presbiterrel (vagy János pappal) akinek keresztény birodalma, valóságos földi paradicsom, valahol messze-messze Napkeleten található, s aki áldásával kikezdhetetlenül legitimálhatná Frigyes császárt és a Német-római Birodalmat. Azaz mindvégig segíti és védelmezi atyját, s mellette van a harmadik keresztes hadjáratban is, mely egyébként a császár utolsó útja: Barbarossát 1190-ben Kilikiában (Örményországban) éri a halál.
Az evangéliumi történet mellett viszont rejtett ellennarratívaként jelen van Frigyes és Baudolino történetében a freudi változat is. Frigyest Kilikiában - legalábbis Eco, illetve Baudolino szerint - meggyilkolták. Hogy ki tette, nem tudni (Eco Frigyes meggyilkolását minden krimiszerző becsvágyó jutalomjátéka, az úgynevezett „bezárt szoba rejtélye" formájában adja elő), ez csupán hosszú évekkel később, a latinok által feldúlt Konstantinápolyban derül ki. Baudolino ekkor megtalálni véli a gyilkost, akivel végez is, és evvel - úgy hiszi - megboszszulta a Német-római Birodalom császárának halálát. Ám kisvártatva kénytelen szembesülni a ténnyel: Frigyes élve került ki a bezárt szobából, s voltaképpen ő, Baudolino végzett a tetszhalott császárral. A fiú - akit egyébként egész életében vérfertőző vágy hajtotta mostohaanyjához, Beatrixhoz, Frigyes feleségéhez - megölte apját, hogy apa, önmaga apja lehessen (lásd - hitelvi oldalról - ismét Sabelliust).
Azazhogy Isten lehessen, egyedüli Teremtője minden más Teremtménynek. Mint ahogy az is: története végén, azaz története elbeszélésének a kezdetén maga mondja el hallgatójának, Nikétasznak, aki császári kancellár és történetíró, s aki Baudolinót kicsivel korábban a Hazugság hercegének nevezte: Szeretek megtörténtté tenni ezt-azt, és szeretem, ha csak én tudom, hogy ami történik, az az én művem. Niketász erre csupán ennyit mond: Elnézően úgy fogalmaztam, hogy a Hazugság Hercege lennél, de most értésemre adod, hogy te bizony nem az akarsz lenni, hanem az Atyaúristen.
Atyaúristen, a világ Teremtője, azaz minden dolog Szerzője: Baudolino és Nikétasz szavai kétértelműek, mivel egybecsúsztatják a teológiai és az esztétikai beszédmódot. Baudolino ugyanis irodalmi értelemben vett Szerző is, ő az elbeszélő, akinek elbeszélése nem utólagos beszámoló a létezőről, hanem minden dolgok elsődleges létrehívása: amíg csak lódítottál, töpreng magáról és életéről Baudolino, csupa olyasmit eszeltél ki, ami nem volt igaz, de igazzá vált. Pndapetzimben, ahová János pap országát keresve jut el hősünk, a Diakónus, János pap fogadott fia (ismét Atya-Fiú-viszony) az úr. Elmondja Baudolinónak, hogy ő sohasem látta az őt fiává fogadó János papot, s abban sem biztos, hogy János pap országa létezik-e egyáltalán. Baudolino megnyugtatja: a te atyád országa igenis létezik, olyan emberektől hallottam róla, akik hittek benne. A hit igazzá teszi a dolgokat; a földijeim egy új városban hittek, olyanban, amely egy nagy uralkodóban is félelmet kelt, és a város meglett, mert ők hinni akartak benne. A János pap országa igaz, mert a barátaimmal az életünk kétharmadát annak szenteltük, hogy megtaláljuk.
Ez persze esztétikai hit: Baudolino a teremtő képzelet modern művészetbölcseleti doktrinájával érvel itt. Hogy mármost ennek mi lenne a teológiai ősképe, nem kell sokáig keresgélnünk, nyilván a Szentháromság harmadik személye a logikus jelölt. Spiritus sanctus, Holy Ghost, der Heilige Geist: a Szentlélek nemcsak Lélek, Szellem is, az esztétikai képesség mozgatója, mely az ihlet, azaz inspiráció formájában végzi dolgát, a spiritus, a Szellem mintegy átjárja a Szerzőt.
S vajon mi ennek az esztétikai Szentléleknek a viszonya Frigyeshez, az elbeszélt Atyához és Baudolinóhoz, az elbeszélő Fiúhoz? Pndapetzimet mindenféle csodalények, a középkor képzeletvilágának szörny- és torzalakjai népesítik be: szkiapodok, panotioszok, pigmeusok, gigászok, panuatiszok, nyelvetlenek, núbiaiak, eunuchok és senkiselátta-szatírok. Mindegyikük más és más felfogást vall a Szentháromságról, még olyan is akad, aki a nyugati kereszténység álláspontján van, amely szerint a szentlélek egyaránt származik az Apától és a Fiútól. Ezt persze az ortodox állásponton levő panuatiszok tagadják és Photius VIII. századi konstantinápolyi pátriarkával egyetértésben vallják, hogy „a Fiútól" (filioque) kifejezés utólagos, nyugati betoldás a niceai hitvallásba, azaz szörnyű eretnekség, mivel a Szentlélek kizárólag az Atyától származik.
Van azonban egy szekta Pndapetzimben, a pigmeusok, akik szerint az igazság ennek éppen az ellenkezője: szerintük a Szentlélek kizárólag a Fiútól származik, az Atyától nem. Ez az eretnekség két szempontból érdekes. Egyrészt azért, mert pontosan fedi Baudolino „esetét". Ebben a könyvben a Szentlélek, a Szellem, a teremtő Elbeszélés mindenestül őtőle, a teremtett, mivel emberi születésű Fiútól származik: minden, ami van, ő általa van, még az Atyát, Frigyest és Birodalmát is beleértve, hiszen ugyanolyan igaz hazugság ez is az ő elbeszélésében, mint János pap országa. Másrészt viszont azért érdekes a pigmeusok álláspontja, mert ez a Szentháromság-felfogás sohasem létezett, a pigmeus eretnekség mindenestül Eco találmánya, az Elbeszélő Elbeszélőéé, Baudolino Teremtőjévé. És tulajdonképpen ez ennek az (ál)történeti (ál)regénynek (valójában inkább metaelbeszélés formáját öltő esztetiko-teológiai traktátusnak) szellemes és ihletett tanulsága: modern művészet-vallásunk, teremtés-hitünk, az Alkotó, a Teremtő Képzelet és a Műalkotás fogalmaival dolgozó esztétikánk valójában teológia, burkolt Szentháromság-tan.
Annak viszont a legszélsőségesebb eretnekség, sosemvolt ultrafilioque-izmus. Vagy egyszerűbben és pontosabban: ecoizmus.
 
Umberto Eco: Baudolino. Barna Imre fordítása. Budapest, 2000, Európa. 548 oldal, 2600 forint.  

rolrol Rózsa Gyula

Toulouse-Lautrec, a szocreál

Toulouse-Lautrec modelljei mind roszszul végezték. La Goulue, a Moulin Rouge kánkánkirálynője elhízása után virágárus, birkózónő, állatszelídítő, majd együtt él egy férfival, aki vásári látványosságként mutogatja, Jean Avril a táncospálya végén férjhez megy egy újságíróhoz, megözvegyül és szintén szegényházban hal meg, még Valentin, a kígyóember jár a legjobban, ő nem sokkal sikerei csúcsa alatt, kilencszázhétben meghal. May Belfort egészsége meggyengül, elhagyja a színpadot, a másik brit May, Milton nyomtalanul tűnik el, a széles kalapos, vörös sálas Bruant már 1895-ben visszavonul vidékre - egyedül Yvett Guilber-ről, a fekete kesztyűs díváról tud valami pozitívat felmutatni az alapos művészettörténet: ő később írni kezd, esszéket publikál a belle epoque-ról, és 1944-ig él.
Suzanne Valadon öngyilkossági kísérlete ehhez képest sikertörténet; akkor is, ha Toulouse-Lautrec ezek után nem vette feleségül.
Toulouse-Lautrec arcképeiről ezek a típusfátumok sorra leolvashatók. Nemcsak az ördögien pontos ceruza-, szén- és tusrajzokról, amelyek a mulatókban, bordélyokban és táncpajtákban in situ készültek, hanem azokról a grafikai - litográfia - fő művekről is, amelyeket most teljességükben állított ki a bécsi Leopold Múzeum. Avril, a számtalan olajképpel körülimádott Toulouse-Lautrec-rajongó az 1899-es, kígyós plakáton azért eléggé hisztérika, és a Jardin de Paris falragaszán is enyhén affektáltan királynői. May Milton szánandóan ferde szájú, és táskás, apró a szeme. Aristide Bruant öntudatos ajkára némi kegyetlenség rajzolódik. Valentin - nincs kímélet - arisztokratikusan, karcsún idiotisztikus. Môme Fromage táncosnő közönségesen, hájasan az. Guilbert, az intellektuálisan is csodált Guilbert, két Guilbert-albumnak is hőse úgy néz ki huszonhét évesen a feltartott, hegyes orrával, a sovány kezeit leplező fekete kesztyűivel egy kilencvennégyes litográfián, mint egy reménytelenül ötvenéves kielégületlen kékharisnya. Romantikus kijelentéseket kedvelők megkockáztathatnák, hogy Henri de Toulouse-Lautrec, a géniusz már akkor, a kilencvenes évtizedben látta sorsukat, mindazt, ami az ő nem kevésbé pocsék kilencszázegyes halála után bekövetkezett. Racionálisabb elmék rámutathatnának, hogy hiszen a hősök és hősnők esendőségének felérzéséhez nem kellett váteszi előrelátás, elegendő volt a csillagok előéletének ismerete. A múlt-múltszázadvég fényes-félvilági karrierjei kivétel nélkül úgy történtek, mint a sematikus-didaktikus szépirodalomban.
Mosónő, akrobata, borkereskedő, áruházi eladó, gyerekszínész, kitartott - a festő ismerhette ezeket a sötétségeket, amelyek a görögtüzes pályaszakaszokat előírás szerint megelőzték, de nem ezek érdekelték. Ő igenis a felívelő, kibomló, káprázatosan gyönyörűséges szakaszt ábrázolta, amely elbűvölte, de nem vakította el. Jane Avril hajlékonyan lejtő fekete kosztümje, amelyre oly erotikusan rajzolja ki a testformákat a sárga-zöld kígyódíszítés, s amelyet annyi diadallal keretez fent a tűzvörös hajlángolás, lent a tűzvörös szegély. A vékonyka May Milton ugyancsak két dimenzióba simuló, mert így fenségesebb a fekete háttérre rajzolódó zubogó táncruhája. Aristide Bruant diabolikusan hatalmas vörös sálja az uralkodói tekintet alatt és a nagy, fekete köpönyeg fölött. A jóravaló szürkésbarna spriccelt mintázat Môme Fromage táncosnő anyás szoknyáján, a Moulin Rouge sárgán ragyogó atmoszférájában. Valentin sziluettjének transzparenciája érdekelte, mert a La Goulue önfeledt merész táncfigurája és a mulatók szapora ritmusa érdekelte, amelyre ez a ködszerű figura rárajzolódott és amelyet kiemelt.
A nagyművészet magasába emelte a litográfiát. Nem biztos, hogy ez volt „a" műfaja és „a" technikája, mert furcsán kevert, sajátos olajképein legalább ilyen tökéletesen célt ért az anyagokkal. De egy tömegben látva azt a háromszázötven lapot, amelyet a múlt századi berlini gyűjtő, Otto Gerstenberg még az első világháború előtt megszerzett, s amelyet most Toulouse-Lautrec összes grafikai műveként mutatnak be, bizonyossá válik, hogy az életműben nincsenek minőség- és presztízsfokozatok. Ha kellett, apró, sűrű, impresszionista pacákat spriccelt a litográfkőre, mint a Cha-U-Kao bohóclány kilencvenhetes lapján, ha kellett, leheletnyi akvarelles áttetszőségeket vitt fel csupán, hogy poétikus legyen zöld fátyol és narancsvörös hajkorona agressziója a Marcelle Lender-portrén. Aztán - nem csak műfajt meghatározó plakátjain - rázendített a tömör lokális színekre, a nagy, mindig kétdimenziós vörös énekesnőjelmezekre, kihívó fekete harisnyaárnyképekre, még feketébb és még kihívóbb karcsú, hajlékony, ragadozó estélyi ruhákra. Ez utóbbiakat mindig lazított környezettel enyhítette-provokálta: vázlatos, néhány vonallal jelzett színpadi deszkákkal, közömbös, csaknem unalmas tompa hátterekkel, finom pasztellárnyalatok tűnődő ködszitálásával. Bravúrosan játszott a színek és formák intenzitásával, akárcsak az érzelmekkel. Higgadtabban: az érzelmekkel a színek és formák intenzitása révén bravúrosan tudott játszani.
Érzelmei bonyolultak, ellentmondásosak és ezért totálisak. Kronologikusan részben, tartalmilag egészen tagja annak a jobb híján posztimpresszionistaként címkézett óriásgenerációnak, amely mert - kényszerült - az impreszszionizmus áldott optimizmusával brutálisan szakítani, a harmónia lehetetlenségével gyönyörűségesen szembenézni. Toulouse-Lautrec nem ment a diszharmóniát maga mögött hagyva a déltengeri szigetekre tüntetően azonosulni, mint Gauguin, és nem terjesztette ki a gyötrelmet és a feszültséget összemberi méretekre, mint van Gogh. Ő a tiltakozását is, az azonosulásait is egy kisebb, de általa nem kevésbé teljessé lett világban találta meg. Mondhatni, osztálykeretek között. Valóban: mintha egy belső népművelési minisztérium, egy önkéntes képzőművészeti tervgazdálkodás küldte volna Toulouse grófját, Nagy Károlyig visszavezethető felmenők, keresztes hadvezérek és albigens eretnekvezérek leszármazottját egy számára addig idegen világba, hogy megismerje. Nálunk mentek így a festők az ötvenes-hatvanas években az üzemekbe. És az üzembe küldött festő megismerte az üzemet, és azonosult az életével. Az, hogy az ösztöndíjat nem az üzem fizette, sőt, továbbá hogy az azonosulásra testi-lelki adottságai predesztinálták, ne rettentsen vissza a felismert párhuzamtól. Már csak azért sem, mert az élet sűrűjében keletkezett művek éppen olyanok lettek, amilyet hatvan évvel később a festőket üzembe küldők szóban mindig elvártak, de sohasem kedveltek: megmutatták a szépségeket, de a problémákat is.
Toulouse-Lautrec nem lett tendenc művész. Két tájékozódási pontot felvéve a nagy korszaka előtti és utáni huszonöt-huszonöt évből: éles szeme nem a kíméletlenül ostorozó Daumier-é, s nem a proletárt, burzsoát egyaránt a gyűlöletig kritizáló George Groszé. Szereti a világot, a kövér, élveteg, zabáló és emésztő habitué-világot is, és nem tartja sem ócska sajnálatokra méltónak, sem zavartalanul tökéletesnek azt a másikat, amelyet az habituék felzabálnak és megemésztenek. Művészete gyönyörködtet, és finoman, visszahúzottan karmos. És talán nem kell a bécsi kiállítás látogatójának előző este feltétlenül Krúdyt olvasnia, hogy felötlődjenek benne a tematikánál sokkal mélyebb, lényegibb rokonságok és azonosságok.
 
 Toulouse-Lautrec összes grafikája. Gerstenberg-gyűjtemény. Leopold Múzeum, Bécs, 2003. április 11. - augusztus 31.

rolrol Fáy Miklós

Nem hagy békén

Van annak valami csekélyke haszna, hogy nem ezt a mesterséget folytattam 1978-ban Milánóban. Mert az biztos, hogy olyanokat írtam volna a Scala Manon Lescaut-előadásáról, ami miatt ma is pirulnék, és egyszer és mindenkorra fölhagynék az előadóművészeket értékelő kritikussággal szinte elkerülhetetlenül együtt járó jósolgatással. Mert, ugye, annak a kényszernek az újságírók sajnos nehezen tudnak ellenállni, hogy egyszer még elmondhassák: én már akkor megmondtam, illetve én figyelmeztettem. Ráadásul mindkét esetben nagyon kevés a kockázat. Ha valaki elsöprően tehetséges, nem nagy művészet fölfedezni, és ha a tehetség végül mégsem érik be, hát annyi baj legyen: a körülményeket és az előadó jellemét mindig lehet hibáztatni. Elég ötven emberről kimondani, hogy világsztár lesz, és ha az egyikből tényleg az lesz, akkor már nyugodtan veregethetjük a vállunkat: megmondtuk előre. Baljóslatoknál pedig még biztosabbra megyünk: előbb vagy utóbb minden hang tönkremegy, és minél előbb szóltunk, annál érzékenyebb a fülünk. Olyan ez, mint azt mondani valakire, hogy hamisan énekel. Ha a másik szól, hogy dehogyis, csak furcsálkozó arcot kell vágni, és visszakérdezni: te nem hallod?
De azért a jósolgatásnak is kell hogy legyen valami időkorlátja. És 1978-ban a Scalából kifelé jövet biztos hogy arról beszéltem volna, hogy jó ez a Plácido Domingo, gyönyörű a hangja, tehetséges a színpadon, és ha korpulens is, mégis előnyös a külseje, de nincs mese, ez két év múlva már nem lesz a pályán. Nem létezik. Végig erőlteti a hangját, nyomja, mint a bolond, és már egyazon eladáson belül is mérhetetlenül lefárad, az első felvonásban még frissen, fiatalosan szól, de mire a harmadik felvonásban a nagy áriájához ér, már fátyolos az orgánum, a magasságon is kicsit csal, éppen megfogja, és már gyorsan ajkához (pontosabban az arca elé) emeli a kapitány kezét, mintha csak azért nem tudná tovább tartani a hangot, mert neki közben játszania is kell. Így nem lehet hosszú ideig a színpadon maradni. Ez a fiú két év múlva már visszaköszönni nem tud.
Azóta, mint tudjuk, eltelt huszonöt év, és Domingónak egyelőre még előre kell köszönni. Ezt megúsztam. Csakhogy ez a picinyke szerencse eltörpül ahhoz a végtelennek látszó balszerencséhez képest, hogy nem hallottam Sass Sylviát ugyanebben az előadásban. Illetve hogy erről nálunk nem beszélnek, nem ismerik, nincs. Mert enélkül egyszerűen nem lehet megérteni azt a jelenséget, akit Sass Sylviának hívnak. Az én generációm számára Sass Sylvia majdnem fölfoghatatlan legenda. Mert elmondják, hogy volt néhány jó évada, de ilyen típusú énekes ezer van a világban, ma többnyire oroszok és ukránok. Jó hangok, biztos zenei alapok, és akkor futnak néhány kört a világ nagy operaházaiban (vagy a kisebbekben), amíg van hangjuk, érdekesek, aztán szépen elkezd fogyni minden, nemcsak a hang intaktsága, hanem a meghívások is, megbillen a személyiség egyensúlya, és marad a szomorú élet a romokon. Láttam már ilyet egy ukrán szopránnal egy jelentős európai operaháznál. Az első évben mindenki lelkesedett érte, a következő kettőben nem győzték ellátni szerződésekkel, nagynál is nagyobb szerepekkel. Idén láthattam az utolsó felvonást is: az énekes hangja halvány emléke volt csak a három évvel korábbinak, ő maga tablettákon él, a férje alkoholista, a gyerekük nyolcéves korában olyan fejlettségi szinten van, mint a kétévesek. Jövőre már nincs szerepajánlata a szopránnak.
Ha nem ennyire drámai, ha nem enynyire önpusztító is, Sass Sylvia mégis valami hasonlónak látszik azoknak, akik fénykorában nem láthatták. Néhány jó év a legnagyobbak között, Domingo és Carreras partnereként, vagy Soltival a zenekari árokban. És túl nagy szerepek, Lady Macbeth és Turandot, amelyek aztán elvégezték a maguk pusztítását ezen az alapvetően mégis lírai hangon. Fogyatkozó felkérések, sikertelen visszatérési kísérletek, tanítás. De az eddigi eredmények nem igazolják Sass Sylvia énekesi tudatosságát, igazán kiemelkedő tanítványa egyelőre nincsen, és akiből megpróbált mégis énekest faragni, a bariton Fekete Károly csak szánalmas másolata az eredeti Sassnak. Láttam őket egy kettősben, és gurulni kellett a nevetéstől. Mindketten nagy gesztusokkal, fojtott, kellemetlenül mesterkélt hangon boszorkánykodtak.
Voltaképpen meg is nyugodtam volna ebben a nem tudásban, ha nem kerül elő újra egy régi Don Giovanni-lemez, Solti vezényletével, Sass-sal Donna Elvira szerepében. Azon ugyanis van egy ária a második felvonásból, ami egyszerre teljes fegyverzetben mutatja be ezt az énekesnőt, egy egyébként nem éppen rá jellemző szerepben. De ami töltés lehet ebben a három percben, a megcsalatott szerelem és kinevetett hűség tragédiája, és ami nemesség lehet ennek az elviselésében, az itt hallható. Sass Sylvia csodálatos, hosszú frázisokat énekel, nagyszerű a légzéstechnikája, közben a hangja sötét, veszedelmes, de mégis fájdalmas. Ha akarná, elfújhatná a Don Giovanniját, de ő szereti, nem tehet róla. Lehet, hogy erősnek hangzik a szó, de számomra ez az ária kultúrsokkot okozott. Önmagában is egy olyan oldalát mutatja meg a szerepnek, amelyet nem szoktak mások megmutatni, pedig a szövegben minden benne van, csak valahogy Mozart eleganciája megtévesztő lehet, Sass Sylvia pedig a gyanús emlékeiből élő, szomorúan festegető énekesnőből egyszeriben teljes fegyverzetbe és diadalba öltözött primadonnává vált. Semmi sincs úgy, ahogy azt az ember képzeli, minden mozdulatot és pózt hitelessé változtat egyetlen ária.
Azóta keresem Sass Sylvia régi felvételeit, és aki keres, az persze talál is. Nem tudom, hogy törvényesen, valószínűleg nem, de mindenesetre van az interneten egy cím, ahol régi opera-előadások videofelvételeit forgalmazzák. És a listájukon két Sass-előadás is rajta van, egy Macbeth és a már emlegetett Manon Lescaut a Scalából, 1978-ból. A rendezés nem nagyon érdekes, de szakmunka: amit látni kell, az látható, aki a fontosakat mondja, azt igyekeznek beszervezni a színpad közepére. Domingón kívül még két nagynevű partnere van Sass Sylviának, az egyik a színpadon, Renato Capecchi, túl fénykorán, kisebb szerepben és körülbelül ennek megfelelően, a másik a zenekari árokban a Fantomas-arcú Georges Pretre, aki elég szép karriert csinált abból, hogy Callas őt kérte hanyatláskori lemezein karmesternek. Domingo természetesen jó, a vitatható énektechnika ellenére, de alapjában véve kicsit sok. Túl impozáns személyiség ahhoz, hogy a szerelmes diákot eljátszhassa, az első felvonásban nem felel meg egymásnak semmi, az ártatlanból hirtelen szerelemre ébredő fiatalember olyan, mint egy álruhás herceg, még elegáns sétabotot is forgat a kezében. Mindez csak azért fontos, hogy tudjuk: Sass Sylviát nem a környezete emeli magasra címszereplőként, hanem időnként éppen megfordítva, ő viszi magával a többieket.
Ha kell csúcspontot keresni, éppenséggel lehet: a második felvonás és annak is a szerelmi kettőse. Előtte Sass Sylvián nem lehet egészen pontosan eligazodni. Nagyszerű, fiatal és vonzó jelenség, kicsit idegenszerű, ahogy megjelenik a színen, keleties arcával, szép, magas arccsontjával, különös vágású szemével, föltűzött, hosszú hajával, de pont ez az, ami kell. Az egzotikum, a varázs, hogy megértsük, hogyan lehet az, hogy des Grieux az előbb még szerelemben járatlanságával kérkedett, és egy pillanat múlva mégis nyakig benne van. Csak az a furcsa, hogy az ártatlanság, aminek Manont is körül kellene lengenie, sehogy sem érzékelhető. Sass Manonja nagyon pontosan tisztában van azzal, hogy milyen hatást vált ki a környezetéből, észreveszi des Grieux-t, játszik vele és neki. Mivel ez annyira különbözik a Manon-hagyományoktól, van a nézőben némi bizonytalankodás, hogy ez vajon tudatos szerepformálás (amely egyébként megfelel az eredeti Prévost-történetnek, hiszen Manont az apja nem véletlenül akarja zárdába küldeni, hanem mert észrevette, hogy nagyon is kacér), vagy Sass alkatától volt idegen ez a hamvas tudatlanság. Túl sokat azonban nem érdemes gondolkodni rajta, mert jön a második felvonás.
Tökéletes? Egyáltalán nem az. Vannak apróbb hibák, van egy olyan kellemetlenség, amely ma már, visszanézve valahogy jelentősnek látszik: Sass a kettősben egy pillanatra elfullad, arca kicsit eltorzul, óvatosan köhögni kezd. Ugye, ugye, mondaná az ember, meg hogy sok a terhelés már itt is, de valószínűbb, hogy csak valami félrement a toroknál vagy a gégénél, mert utána rendületlenül folytatja. Ennél érdekesebb, hogy az ária mennyire leválik az alakítás egészéről, hogy pont ott, ahol két percbe kellene sűríteni a pillanatot, az előzményeket és a bekövetkezendőket, nem sikerül. Sass mozdulatai megnőnek, a hang megélesedik, előjön az, ami végig jellemzi művészetét, a Callas-utánérzés. De amíg a maga helyén ezek a callasizmusok egészen mást jelentenek, vagy legalábbis elfogadhatóak és értelmezhetőek, itt minden billeg. Mert amikor a kettősben Callas jellegzetes mozdulatával öleli át magát, akkor ennek értelme van, körülbelül az, ahogyan Callas is használta, a magány, a közszemlére tett nőiség, a védtelenség állapotát jelenti - itt egy kicsit azzal megfűszerezve, hogy Manon már tudja: nem hatástalan, amit tesz. És egymást követik a jelenetek, egészen új értelemben. Jön Manon bátyja, hogy jó napot, húgocskám, látom, durcás vagy ma. Egy átlagos előadásban ez csak semmitmondó társalgás, Sass azonban amikor visszakérdez, hogy miért lennék durcás, kimereszti a karmait, idegesen zongorázik egyet a levegőben. Ettől azért lényegesen más értelmet kap a pillanat, egyrészt Manon türelmetlensége, unalma, nyugtalansága lesz erőteljesebb, másrészt a báty és húg közötti kapcsolatban a hierarchia világosabb: Manon az erősebb, ő tartja el a testvérét.
Egy másik pillanatban Manon felsóhajt a közeledő ünnepre gondolva: én leszek a legszebb. Minden más előadásban az énekesnő ezt arra használja, hogy Manon talán nem is egészen ártatlan, de mégis bájos kacérságát fejezze ki vele. Sass azonban fájdalommal és lemondással a hangjában mondja: nincs mit várnom a mától. Aztán kiderül, hogy téved, mert jön des Grieux és a kettős.
Ha lehet hang helyett mozdulatban kifejezni a csúcspontot, akkor az a pillanat az, amikor Manon úgy érzi, elveszíti a férfit, leül a karosszékbe, leveszi rizsporos parókáját, és földhöz vágja. Tulajdonképpen nincs összhangban a mozdulat a szöveggel, hiszen Manon mindjárt arról fog énekelni, hogy nézd, de csuda gazdag vagyok, tehát éppenséggel pompájának teljes fényében kellene beszélnie erről. De hát Sass éppen ettől a mozdulattól kezd ragyogni: saját, feltűzött haja ragyog a mesterkélt frizura alatt, egyszerre fiatal lesz, természetes és csodaszép, ember legyen a talpán, aki ellenáll neki. Pontosabban: az már nem is ember. Mert Sass Sylvia énekel, abroncsos szoknyában, szépen, fiatalon, diadallal. Mindörökre.
Végszó helyett álljunk meg egy pillanatra. Mert egy ilyen pálya után könynyen mondják, hogy igen, szegény, túlerőltette a hangját, nem kellett volna, és akkor ma is énekelne. Na és? Volt egy világ, ahol a keletieknek ha egy lehetőségük volt, meg kellett ragadniuk. Nem volt választás, és nem volt még egy dobás. Sass Sylvia megragadta, megtette, végigfutotta, megfizette az árát. De a pályadíj már nem vehető el tőle. Ez a pillanat megmarad, és aki kicsit is tudni akarja, miről szól a Manon Lescaut, az nem tudja kihagyni őt. Akkor most még egyszer a végszót: szépen, fiatalon, diadallal. Mindörökre.
 
Puccini: Manon Lescaut. Sass Sylvia, Plácido Domingo, Renato Capecchi. Vezényel Georges Pretre. Teatro alla Scala, 1978.  

rolrol Győrffy Iván

Egy nő az űrből

A nagy kereskedelmi csatornákon futó valóságshow-k nézettsége folyamatosan és rohamosan csökken, terjedelmük és tartalmuk egyre jelentéktelenebb. A tv2 megalázó vereségének tudatában már kétségbeesetten számolja a napokat, mennyit kell még elviselnie a konkurens lábaitól tiporva, időről időre új beszélgetős show-kkal és riadt filmvásárlásokkal áll elő, de már az RTL Klub is jobban bízik sorozataiban, vetítéseiben; lélekben már az őszre készül, amikor a Survivor - A túlélő című aszociális valóságshow várva várt licence beérik. Ezt, a leköszönő és a diadalmenettel érkező műsor közötti interregnumot igyekszik Anettka tőle korántsem váratlan húzással a maga javára fordítani. Május 1-jét követően a tervek szerint egy évig folyó „űrvalóságshow-t" indított az elhanyagolható nézettségű, de a kishirdetők által kedvelt, be(le)szólós és lenge öltözetű műsorai miatt az elmúlt években közismertté vált Budapest TV-n. A többi hasonló szériától ezt a produktumot első látásra is élesen megkülönbözteti célja: a tabudöntögető, kalandvágyó és rivaldafény-éhes producer/műsorvezető/beszállító személyes ambíciójának egyelőre illuzórikus beteljesítése.
A mindent elsöprő vágyálom pedig röviden így hangzik: Magyar nőt az űrbe! Itt az ideje, hogy Magyarország csillagvizsgáló szuperhatalom legyen, a kádári patriarchális paternalizmust követően pedig az ezredkezdet diszkriminációmentessége teremtsen esélyt a történelem-orosz szakos, máskülönben velejéig honleány Tyereskovának! Anettkát a realitások - ahogy a köztelevízió elnökválasztása alkalmával - ezúttal sem zavarják: az űrutazáshoz előteremtendő megszokott 20, más források szerint csupán 5 millió dollár (a magyar médiasztárt nyilvánvalóan diszkont árral édesgetik), a felkészülés további milliói (ukrán MiG-ek megfizetése a magyar hadvezetés elutasító magatartása miatt, egyebek), a Kecskeméti Katonai Kórházban végzett kínzás közeli tesztsorozatok (melyeken önbevallása szerint 127 százalékon (!) megfelelt), egy valóságshow megrendezésének szakmai, technikai, anyagi és humánerőforrás-szükségletei. A lényeg, hogy az emeltdíjas - és még a magyar kereskedelmi médiában is szokatlanul magas költségű - telefontarifákból, valamint a közelebbről meg nem nevezett „nagykereskedelmi" szponzoroktól öszszeszedjék az elengedhetetlen forintmilliárdokat, egyúttal kijelölhessék Anettka virtuális klónját, aki teljes értékűen helyettesítheti őt az űrben, ha az utolsó pillanatban mégis kidőlne a sorból - mint tette azt a listán állítólag egyedüliként előtte álló Cameron Diaz.
Nem csupán a játék üzenete, menete is igen egyszerű: hetente hat lány költözik be a Cape Canaveralban lévő űrbázist mintázó lakómodulba, kettő a szavazatok alapján továbbmegy, így az 52 hetes játékfolyam végén 104 potenciális pótűrhajósnő áll Anettka rendelkezésére. Közülük a katonaorvosok választják ki az igazit. A többit a tervek szerint melegebb éghajlatra küldik, esetleg ideiglenes űrlakóparkot rendeznek be nekik. A lányok tehát kizárólag a hírnévbe és Anettka lába nyomába kapaszkodhatnak, a legnagyobbat a nézők kaszálhatják: a szerencsés hetente garzonlakást, álomutazást, dél-koreai csodaautót és 12 millió forint készpénzt nyerhet. Egyetlen aprócska feltétel szükséges: minden héten 350 ezer néző emelje fel a kagylót 400 Ft + áfa + kapcsolási díjért, azaz szerény számítások szerint is több mint 170 millióval gyarapítsa az Anettka Produkció bankszámláját. Ebből csurranna-cseppenne a beköltözésre vágyó nézőknek, akik akár bruttó 700 ezret is magukkal vihetnek.
Ám a Visszaszámlálásban nem csupán a kényszeres nagyotmondás, a telhetetlen számmisztika szakadt el meszszire a földtől. A második hét első éjjele véletlenül sem úgy indul, ahogy ígérve lett. Hat lány helyett kettő kucorog a szoba-fürdőszobás szocreál panelkégliben. Szó sincs már nedves törülközőről fürdés helyett, zacskóba ürítésről és más űrgusztustalanságról. Van viszont zuhanyozó és angolvécé, klasszikus lakótelepi harmonikaajtóval működő étellift, ahová a hangszóróból recsegő Space Brother behelyezheti válogatott küldeményeit. Hiszen azért az élethűségnek is vannak határai...! A két teljesen hétköznapi leányzó természetesen nem 200-400 ezer dolláros szkafanderban (újabb nagy számok!), hanem fekete egyentangában, nadrágban, és ASP (Anettka Space Project) rövidítésű, sárga előkés fekete pólóban jelenik meg.
Anettka a stúdióban készíti elő a terepet, Magyari Bélával és az első hét sztárjaival köríti a majdani izgalmas látnivalót. Felhangzik az előző hetekben unalomig játszott kedvcsináló is: Farkas Bertalan és Anettka vállvetve buzdítanak a részvételre. (Ebben, zárójelben mondom, Anettka ismét felvillantotta különös tehetségét, hiszen az első magyar űrhajós január végén egy bulvárlap hasábjain még „marhaságnak" nevezte a botrányhősnő álmát, majd alig néhány nap leforgása alatt gyökeresen meggondolta magát - azóta is teljes mellszélességgel a képernyőnek feszül.) A feltételek szigorúak, de nem teljesíthetetlenek: mindössze tökéletes szellemi-fizikai épség, érettségi, angol vagy orosz nyelvtudás, 30 év alatti életkor és 175 centimétert meg nem haladó testmagasság, továbbá biológiai-mentális női identitás kell hozzá. A vendégekre mindez nem vonatkozik - akár teleköhöghetik mind a 20 légköbmétert.
Maga a műsor csak nem akar kezdődni, előbb még egy autóápolási örökreklám fut 20 percben. Végre bejön Tünde és Ági, ismerkednek a tereppel, rendezkednek, Space Brother hangos rosszallása kíséretében nyomorgatják a harmonikaajtót. A szobában három kamera van, mind a plafonon, kettő közülük fekete-fehér képet közvetít. A fürdőszobában még egy található a vécécsésze fölött, szemérmesen félrenéz, a kádat is alig súrolja pillantásával. A képminőség hihetetlenül rossz, a hang azonban egyenesen kritikán aluli: teljes hangerővel is csak űrszeméttel, ventilátorzajjal fertőzött szófoszlányokat lehet elcsípni, a csőből beszélő műszakvezető tanár utasításai sokszor érthetetlenek. Néhány mesterkélt, kifejezetten időhúzásra termett laktanyaprogram szakítja meg az élő adás hét hajnali óráját: gyakori lázmérés, ütemre tisztálkodás, a 30 másodperces takarodó-ébresztő állandó ismételgetése, evés-ivás, ügyeletváltás, nagytakarítás, egy óra torna. Aztán következhet a napi specialitás is: ezúttal kétszer egy órában „űrjátékot" kell előadniuk a bennlakóknak, melynek forgatókönyvét maguk írják.
A Visszaszámlálás - úgy, ahogy van - tömény unalom: a lányok nem tudnak mit kezdeni az életre szóló lehetőséggel, hétköznapi táboréletet élnek, idejük jobbára a kimondott és kimondatlan szabályok értelmezésével telik (lehet-e ezt így vagy úgy... most mit csináljunk... megmondják-e már...?). Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy nem nyújtanak élvezhető látványt, ironikus megjegyzéseket fűznek a helyzethez, amelyhez hozzáidomították őket. „Képzeld el a nézőket - mondja egyszer Tünde -, marhára várják, hogy történjen valami, és nem történik semmi...!" Tornázás közben is megjegyzik: „Ezen aztán izgulhatnak körömrágva a tévénézők!" „Ja, marhára." Pótcselekvésekhez folyamodnak: szőrmentén beszélnek életükről, legjobb nyaralásaikról stb., de fél órák telnek el úgy is, hogy csak ülnek a széken vagy a földön, látványosan kornyadoznak, az asztalra borulva szundítanak, kortyolgatják az ásványvizet, és nem szólnak egy szót sem. A nézők idegeit csak a szintúgy érdektelen közjátékok stimulálják: időnként bekapcsol a „vészvilágítás", amíg „a földi irányítás dolgozik a problémán", a vízöblítést elzárják, és a vécé tartalmát vödörrel kell leönteni, és így tovább. Az űrjátékban a lányok ismét csak a túlélésre hajtanak: röhögéssel, szobaátrendezéssel, a játék átbeszélésével múlatják az időt. „Reméljük, nem látják sokan" - jegyzik meg. Szemlátomást fogalmuk sincs a valódi űrhajósviszonyokról, sem ők, sem tanácsadóik nem vették komolyan a felkészítést; rajzfilmek, sci-fik, Airport-szériák, latin-amerikai szappanoperák vezetik gondolataikat és mozdulataikat. Hol mintha parodizálnák, hol pedig horrorba fojtják az űrhajóslét ismérveit, de kedvet semmi esetre sem csinálnak hozzá. Idegességükben állandóan a hajukat igazgatják, föltűzik, kibontják, arcukat eltakarják, kacarásznak, és látványosan semmittesznek. Space Brother pedig vélhetőleg már régóta mélyen alszik. (Nem is baj, addig sem brummogja ostoba parancsait.) A műsort a maradéktalan monotóniától és nézhetetlenségtől a minden átmenet nélkül leadott sok-sok reklám- és promóciós blokk menti meg. Az egyikben betelefonálásra és belátogatásra buzdítanak. A másik elején Anettka fél percig a szemét forgatja, szemléltetésül, hogy úgynevezett Szemforgató-reklám következik. Ebben újra meg újra ugyanaz a hat-hét alacsony költségvetésű etűd váltja egymást, Anettka hangját s néha testét is kölcsönzi a termék hitelesítéséhez. A szerkesztők fura humorát dicséri a tény, hogy a blokkban utolsó vastagbéltisztító táplálékkiegészítőt követően a lakómodulban a lányok éppen étkezéshez készülődnek. Végül a harmadik, mintegy 20 perces bejátszás több alkalommal is ízelítőt ad a budaörsi repülőtéren előző nap történtekből, hosszan és kimerítően. Anettka és az első klónsorozat tagjai egyenként repülőgépre szállnak, majd a műsorvezetőnő egy ejtőernyős erszényében 4000 méterről kiugrik, ruhája alatt Csipetkével, a kacsacsőrű emlősnek kinéző plüssállattal. Földet érve a kamerába röhögi: Kurva jó volt!
Ám hiába töltik ki a benti érdektelenség óráit kültéri és előre gyártott unalommal, nem segít rajtuk. A Visszaszámlálást így is az igénytelenség, az egyhangúság, a szerkesztés és tartalomszolgáltatás átfogó hiánya jellemzi. Ezzel a hozzáállással Fehér Anettka minden bizonynyal csak a megcélzott több százezer néző töredékét ültetheti le a képernyő elé, és ők sem fogják 500 forintért sűrűn kapkodni a telefonkagylót. Egy alapvetően izgalmas, jobb sorsra érdemes ötlet megbukott a kisstílű médiasztár nemzetfelemelő programba burkolt, zabolátlan önmenedzselésén, és már az első hét végére kivérzett.
 
Anettka Space Project - Visszaszámlálás. Budapest TV, 2003. május 8., csütörtök, 0.20. Műsorvezető Anettka, Petra, Totó; főszereplők Tünde, Ági; technika: Anettka Médiaiskola; műszakvezető tanár Vas Gábor; adásrendező Gerencsér Tamás; designer: Szekret-A; producer Fehér Anettka.  

 
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk