←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Kun István

 

Dongahiányos hordó

Április elején Karcagon tanácskozást tartottak, amelyet a Fidesz szokásos szerénységével elnevezett 1. Gazdakongresszusnak, holott csupán a párt paraszti tagozatának megalakítása volt a cél. A tanácskozás után Orbán Viktor volt miniszterelnök a sajtótájékoztatóján meghirdette a programot, hogy a gazdatársadalomnak ki kell kényszerítenie azon törvényeket és kormányzati intézkedéseket, amelyek az uniós tagságunk során reményteli helyzetbe hozzák a magyar gazdákat. Hogy e jogszabályok megalkotását az ő kormánya idején miért mulasztották el, arról nagyvonalúan hallgatott.
A koppenhágai megállapodás (2002. december) alkalmat ad az egész jobboldalnak, hogy krokodilkönnyeket hullajtson a magyar mezőgazdaságot ért „veszteség" miatt, mivel szerintük a megállapodás fölért egy vereséggel. Tény, hogy az uniós agrártámogatások a kezdő évben az ottani gazdálkodókénak csupán a negyedét teszik ki, és ez az arány csak évek múltán éri el az uniós szintet. E témakörben április 15-én parlamenti vitát is rendeztek, amelyet az MDF kezdeményezett azzal a lózunggal, hogy ez a megállapodás csatavesztés. Nem tudható, hogy mit tett volna a jobboldal, ha ő tárgyal. Két lehetősége lett volna: vagy elfogadja az uniós ajánlatot (és ezt tette rajtunk kívül mind a kilenc tagjelölt, mert a 25 százalékos induló arányon javítani egyszerűen nem lehetett), vagy nem írja alá a megállapodást, ami egyenlő lett volna hazánk uniós tagfelvételének elhalasztásával. Ráadásul a magyar tárgyalóknak olyan engedményt is sikerült elérniük, ami merőben ellentétes az uniós gyakorlattal - mondhatni: ott tilos -, nevezetesen hogy a hazai költségvetés kiegészíthesse az uniós dotációkat. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdaságunk 2004-től megkapja az eddigi költségvetési előirányzatot, és mellé csaknem ennyi uniós támogatást - vagyis az eddigiek már induláskor megkétszereződnek.
Politikusaink állandó témája az uniós agrártámogatások körüli húzd meg-ereszd meg, holott a magyar mezőgazdaságnak mások és súlyosabbak a gondjai. És e gondokat nem lehet elintézni a támogatások növelésével, azok sokat segíthetnek ugyan, de ha hiányzik a fogadásuk megalapozása, akkor éppúgy feneketlen zsákba ömlik a pénz, mint ahogyan oda ömlött az Orbán-kormány idején is mintegy 500 milliárd forint. Az még ma is igen tekintélyes summa, épp ezért föl kell tennünk egy kérdést: hol az eredménye?
Mert eredmény végképp nincs, és nem is volt. Mezőgazdaságunk legnagyobb gondja nem a leendő támogatások mértéke, hanem a jelenlegi helyzete, amiről viszont jobb- és baloldalon egyre kevesebb szó esik. És e sanyarú állapotokat kizárólag határozott agrárpolitikával lehetne orvosolni.
 
EGÉSZSÉGES ÉLELMISZEREK. A társadalom alapvető követelménye az agráriummal szemben, hogy feltétel nélkül legyen képes egészséges és kiváló minőségű élelmiszerek előállítására. Ma mindkettővel eléggé súlyos aggályaink lehetnek.
Családunk kezd leszokni róla, hogy Krumpliország fővárosában, a nyíregyházi nagybani piacon vásárolja meg a zsák burgonyáját, mert egyre több benne a húsbarnulásos, a rohadófélben lévő. A külső sor szépen mutat, de csupán arra jó, hogy eltakarja a belső tartalmat. Ilyen az import krumplinál sosem fordul elő, s noha az valamivel drágább, nem kell kidobni a harmadát. Ez a krumplitermelői gyakorlat korántsem ritkaság. Ebben az országban évtizedek során kialakult egy sajátos viszony a termelők és a kereskedők (vagy feldolgozók), tehát a vevőik között, amelyet ekként lehetne jellemezni: ki tudja a másikat jobban becsapni. Bár ritkán kerül napvilágra, azért ez általános gyakorlat. Miért változott volna meg mostanában? És milyen változást lehet elérni támogatásokkal?
Viszont ijesztő riogatás folyik a génmódosított növények (GMO) termesztésével, amely igencsak a hisztériakeltés jegyeit viseli magán. A világban több mint 50 millió hektáron termelnek génmódosított növényeket. Nincs bizonyíték az ártó hatásra - végül is ezt kellene igazolni -, viszont egyes kutatók azt követelik, hogy a GMO-növények forgalmazói bizonyítsák az ártalmatlanságot. Ez így feje tetejére állított követelés. (Nem feledjük az egykori tündökletes szovjet lesajnálást: A genetika burzsoá áltudomány.)
Pedig volna gubanc itt, méghozzá valóságos! Például a forgalomba kerülő sertés- és baromfihús mintegy harmadát - esetleg 40 százalékát - nem látja állatorvos. (Bolti ellenőrzés adata és az illetékes terméktanácsok becslése.) A kaotikus viszonyok közepette az élelmiszerek egy jókora részéről nem állapítható meg, hogy honnan származik, mert azt számlával vagy egyéb bizonylattal a forgalmazó nem tudja igazolni. A 2003-as húsvétot megelőzően csaknem ezer üzletben ellenőrzött a fogyasztóvédelem, megállapítva, hogy a boltok kétharmadában szabálytalanságokat követnek el, hét mázsa húsnak pedig az eredetét sem tudták megmondani.
Piacainkon sorozatosan megszegik az élelmiszertörvénynek a termékek előállítására vonatkozó passzusait, és kistermelők állami szemhunyással árulnak befőttet, savanyúságot, füstölt húst, tisztított baromfit, tejterméket és még a különösen kényes száraztésztát is. Minden hatóságunk évek óta ölbe tett kézzel nézi a törvény tömeges semmibevételét, azt, hogy jóváhagyott - és ellenőrzött - telephely nélküli árusok kínálják a portékáikat.
Olyan botrányok mégsem várhatók, amilyenek az Európai Unióban az utóbbi években kirobbantak. Itt hormonkezeléssel aligha nevelnek borjút, sertést, mert a hormon drága, a vágóállat meg olcsó. (Maximum a brojlercsirke nevelésénél fordulhat elő nemkívánatos vágás előtti antibiotikumos kezelés, ha elnéző az állatorvos.) Ha meg néhány családot sorba állít a vécé előtt a hasmenés, vagy netán kórházba is kerülnek páran, nincs ember, aki kiderítse a fertőzés indokait. Igaz, nem is keresi senki. A magánkonyhákon nem tesznek félre ételmintát, s ha tennének is, ki tudná megmondani, honnan származik a szalmonellás lebbencs.
A növényvédőszer-maradványok annál nagyobb gondokat okozhatnának, ha tudnánk, miben mi lakozik. Rendkívül kevés a széles spektrumú szermaradvány-vizsgálat - a meglévőt még szúrópróbának nevezni is jótékony túlzás -, így gyakorlatilag rejtve marad a ritkábban tudatos, gyakrabban ismerethiány miatt bekövetkező hibás, az egészségre aggasztóan ártalmas növényvédelem. A fő veszélyt a növényházban nevelt kora tavaszi primőrök, továbbá egyes gyümölcsök jelentik. A primőrök esetében a gyakori magas nitrit-nitrát tartalom is egészségkárosító. Vizsgálatot erre se végeznek, vagy csak aggályosan ritkán.
És így tovább. Az említettek csupán példák, de folytatni lehetne a még mindig felvásárolt magas csíraszámú tejig. Az egészséges és kiváló minőségű élelmiszerekre vonatkozó megalapozott és kikényszerítendő társadalmi igény a mai modell zűrzavaros keretei között megvalósíthatatlan.
 
TERMELÉKENYSÉG. Talány. Ma nem lehet adekvát módon megválaszolni a kérdést, hogy milyen értékek jellemzik a hazai mezőgazdaságot. Pár évvel korábban megkísérelték fölmérni az Európai Unió és a tagjelöltek gazdálkodása között meglévő különbségeket, s akkor olyan eredmények jöttek ki - tíz ország átlagában -, hogy a tagjelöltek mindössze 28 százalékos termelékenységgel dolgoznak az unió gazdáihoz képest. Ez azt jelenti, hogy egységnyi termék előállításához nagyjából négyszer annyi munkaidőre van szükségük, mint az uniósoknak. Akkor a magyar gazdaságokról nem esett szó, talán azért, mert valami ok folytán 280 ezer dolgozót vettek figyelembe a termékmennyiség kibocsátójaként - a termelési értékhez képest ez a létszám is irdatlanul sok! -, és teljesen figyelmen kívül maradt az egymilliós őstermelői réteg meg a „láthatatlan magyarok" több százezres serege is.
A termelékenység a mai áttekinthetetlen viszonyaink mellett nem mérhető. Nem tudjuk megmondani, hogy egy liter tej, egy kiló sertéshús, zöldpaprika vagy kajszibarack hány perc munkával állítható elő Magyarországon. Ennek okai:
t Nem tudjuk, hogy pontosan mennyi terméket állít elő a hazai mezőgazdaság, csak sejtjük vagy becsüljük.
t Nem tudjuk megmondani, kik és mennyi időt dolgoznak az ágazatban, és erre még csak becslés sincs.
Mivel sem az osztandót, sem az osztót nem ismerjük, semmiféle konkrét számítási eredményünk nem lehet. Az uniós belépésünk előtt vakon botorkálunk a gödör felé, és ezt mind a jelenlegi, mind a megbukott kormányzat teljesen természetesnek veszi. Az nyilvánvaló, hogy a hazai gazdaságok termelékenységi mutatói - tisztelet a topon lévő kivételeknek! - rendkívül rosszak. És még akkor is azok, ha az általam 300 milliárdosra becsült fekete agrárbiznisz teljesítményével megnöveljük a középkorian hiányos, hol összeírásokra, hol falugazdászi becslésekre alapozó statisztikákban szereplőket. (Megjegyzem: ez a 300 milliárd a saját becslésem, többször leírtam már, de még soha senki nem vette a fáradságot, hogy megpróbálja cáfolni. Pedig szerettem volna konkrét ellenérveket látni, mert az összegben magam sem vagyok egészen bizonyos. Lehetséges, hogy túloztam, de az is lehetséges - és ez a valószínűbb -, hogy rendkívül alábecsültem a láthatatlan produkciót.)
Miből állhat ez össze? A sertés- és baromfitartás 30-40 százalékos fekete forgalmát már említettem, ennek összege igencsak eléri vagy meghaladja évente a 70-80 milliárd forintot. A zöldség- és gyümölcstermesztésben az összes produktum 50-60 százalékáról bizonyosan nem tudhat az országos statisztika, de „csak" azért ennyiről, mert a zöldborsó, a csemegekukorica, az ipari alma, az uborka, a brokkoli és a meggy viszonylag nagy tételek, és ezekről többnyire átvételi jegyek készülnek. Nem így a többiről!
A gabonafélék forgalma több mint 90 százalékban számlára kerül (kivéve a saját állatállomány élelmezésére használt kukoricát), itt más a gond. A kisgazdaságok tömegével nem tudnának számot adni róla, hogy kivel szántatták és műveltették meg a földjüket, ki aratta le a terményt, kivel szállíttatták el - vagyis a gazdálkodók mögött működik egy jókora szolgáltatói biznisz is. Ez pedig legalább egymillió hektár földet érinthet, az összes termőföld hetedét. Arra pedig szót sem érdemes vesztegetni, hogy évente a terméktanács becslése szerint 150-200 millió liter tejet forgalmaznak a tehéntartók közvetlenül kannában, háztól. Értéke a kialakult falusi árakon 15-20 milliárd forint.
Az agrártermelékenység a politikusainknak púp a hátán. Hallgatnak róla. Torgyán miniszter három év alatt ki sem ejtette a száján ezt a bűnös szót. De a Medgyessy-kormány agrárigazgatása sem tarthatja kardinális kérdésnek, hiszen érinteni is alig érintik. A Nemzeti Fejlesztési Terv keretei közé készült Agrár és Vidékfejlesztési Operatív Programban (AVOP, 2004-2006) mindössze egyetlen felsorolásban említették meg. Maga az AVOP egyébként korszerűsítésről beszél negyvenegy gépelt oldalon. De hát miféle korszerűsítés az, ahol a termelékenység ilyen félvállról kezelt ügy?
Jómagam másképp látom: A mezőgazdaságunk jövőjének kulcsa az elérhető termelékenység. Ez sine qua nonja a modernizációnak, a modernizáció pedig az agrárlétnek. A mai becsült átlagos termelékenységgel a magyar mezőgazdaság nem versenyképes semmiféle piacon.
A helyzet okai összetettek, a következmények pedig fájdalmasak:
t Az ágazat éves termékkibocsátása 1988 óta súlyosan visszaesett, az alapul vett időszakhoz képest 30-40 százalék, erre az alacsony színvonalra állt be, és az elmúlt évtizedben semmiféle előrelépésre nem volt képes.
t A főbb termékeket illetően elveszítette legfontosabb külpiacait, és visszaszerezni azóta sem tudta.
t A gazdálkodók gépparkjának - erő- és munkagépeinek - több mint 90 százaléka korszerűtlen konstrukciójú és hihetetlenül elöregedett. (A kombájnok csak aggasztóan öregek - a korszerűtlenek zöme szétrohadt -, viszont nagyon kevés van belőlük.) Folytatódik a keleti gyártmányú, rendkívül gyatra termelékenységi mutatójú erő- és munkagépek támogatása, amelyek olcsók, de újabb évtizeden át kivédhetetlenül gazdaságtalanná teszik a termelést.
t Az ágazat piaci szereplőinek száma elfogadhatatlanul magas, és ez összefügg a kaotikus termelési viszonyokkal. (Csodák csodája, ezt egyszer már elismerte egy politikus: Szanyi Tibor politikai államtitkár egy interjúban jelezte, hogy a mezőgazdaság piaci szereplőinek száma pár év alatt 500 ezerre csökken. Azóta viszont mindenki hallgat róla. Lehet, hogy csak elszólás volt?)
t Összetörtek a termelési technológiák, amelyekkel pár évtizede számos területen a világ élvonalába küzdöttük magunkat. A kisparaszti álmok propagálói és megvalósítói a múlt század harmincas-negyvenes éveinek termelési kultúráját hozták vissza, és megértük azt a felemelő örömöt is, hogy mindezt ideállá emelték.
t A hektáronként átlagosan négytonnás búzatermés óriási különbségeket takar az országban: a nagyüzemek nyolctonnás eredményeitől sok-sok kistermelő kéttonnás, a lekombájnolás költségeit alig fedező hozamáig. A kukoricában nincsenek ekkora eltérések, de azért ott is jókorákra bukkanhatunk a négytonnástól a tíz tonnán felüli termésekig. Szélsőségek minden ágazatban tapasztalhatók, és mindenütt a kistermelők tevékenysége az elfogadhatatlan nívójú. Még a zöldség- és gyümölcstermesztésben is, mert elmaradtak a technológiai fejlesztések.
t Az állattenyésztésben most is a nagy állattartó telepek számítanak a hazai agrárium legértékesebbjének, már amelyik nem rohadt el gazdátlanul, amelyiket nem lopták széjjel, és amelyik még működni képes. Ezekben kiváló minőségű vágósertéseket nevelnek, népegészségügyi szempontból kifogástalan minőségű tejet fejnek és hoznak forgalomba. A telepekkel más a baj: nagyjából tíz-tizenötször annyi dolgozójuk van, mint amennyi a kor színvonalán szükséges. A termelékenységük tehát alacsony. Sosem értek el elég jövedelmet hozzá - a hús és a tej ára mindig politikai kérdésnek számított! -, hogy a technológiáikat fejlesszék, netán automatizáljanak. Ilyen programja most sincs az országnak, pedig a sertés- és baromfiágazatban rendkívül kemény verseny vár a gazdálkodókra.
 
JÖVEDELMEK. Ahol a termelékenység alacsony, ott a jövedelmek is azok. Ez érvényes a mintegy negyedmillió főállású vállalkozóra és alkalmazottra: a munkajövedelmek körülbelül az országos bruttó bérnek átlagosan a kétharmadát teszik ki. A kistermelésben sem jobb a helyzet, noha annak mérése szinte lehetetlen.
Ugyanakkor az agrárium évente több tízmillió napszámot használ föl (és tízmillióként 25 milliárd forint körüli bért fizet ki), ám papírra egyetlenegy napszámos sem került. Sose. Még úgy sem, hogy az alkalmi munka után fizetendő járulékok bevallását pár éve egyszerűsítették. Most az ellenőrzést akarják szigorítani, de az csak több bírságot eredményezhet, több munkahelyet nem. Hiszen erről van szó! A vállalkozásokban - az ágazatba öntött félbillió forint ellenére - öt év alatt ötvenezer mezőgazdasági munkahely szűnt meg. Botrány nélkül, mert botrány csakis az ipari multik elköltözését vagy leépítését kíséri. Országos médiahörgés követi a háromszáz dolgozós cipőgyár leállását, de erről az ötvenezerről szinte szó sem esett.
A megszűnések főként két okra vezethetők vissza:
t A stagnáló termelési színvonal következtében az ágazat eltartó képessége folyamatosan romlik. Növekedésre, bővülésre volna szükség, annak pedig hiányoznak a politikai és gazdasági feltételei.
t A voluntarista módon két esetben is megemelt minimálbér felgyorsította a munkaerő leépítésének folyamatát, mert az elérhető jövedelemszint azzal ellentmondásba került.
Az őstermelés pedig soha nem teremtett munkahelyeket. Nem arra szocializálódott. Ez egy adókerülő kategória, következésképpen a jövőben sem várható, hogy ebben a szférában akár egyetlen dolgozót is alkalmazzanak. Hogy az uniós csatlakozásunk után mi történik ezzel a tömeggel, azt ma még nem lehet tudni. A mezőgazdasági kormányzat szerint a kedvezmények maradnak, csak az elnevezés változik. Ez kétséges. Az unió ugyanis nem ismeri az őstermelés fogalmát. Ismeri viszont a szigorú elszámolások rendjét, amit mi dzsentrimód mellőzünk milliós létszámú populációval szemben. (Kitérő: A kistermelésben érdekeltek nagyon jól tudják, hogy a számukra aranykornak bizonyuló évek hamarosan véget kell érjenek. Jellemző, hogy a referendum során azon megyékben mentek el legkevesebben szavazni, ahol a legtöbb az őstermelő. Kiemelkedik Szabolcs a maga alig 36 százalékával, hajszállal jobb a Hajdú megyei részvétel, és Bács, Csongrád, valamint Békés megyében is jócskán az országos átlag alatt maradt a szavazási hajlandóság. Miért maradtak távol? Mert érezték az uniót támogató közhangulatot, s azt is, hogy nincs erejük ezzel szembeszállni.)
Még súlyosabb a helyzet a tőkejövedelmeknél. A mezőgazdasági (ismét hangsúlyozandó: mérhető) tőkejövedelmek immár évek óta három százalék körül mozognak, ami az országos átlag ötöde. Ennek az a következménye, hogy külső tőke nem áramlik az ágazatba, viszont elviszi a pénzét innen, aki el tudja vinni. A helyzetnek azonban beláthatatlan következményei támadhatnak.
A mezőgazdaság elkerülhetetlennek látszó modernizációjára legalább kétbillió forintra volna szükség. A modernizáció forrásaihoz jócskán hozzájárulnak az uniós és hazai támogatások. Mindemellett legalább 1-1,2 billió (1000, illetve 1200 milliárd!) forint saját erőre is szüksége lenne az ágazat gazdálkodóinak, ennek azonban a megszerezhető hitelekkel együtt is csupán töredékére lehet számítani. A dolgok mai állása szerint a modernizáció pénzügyi fedezete egyszerűen összekaparhatatlan. Nincs benne a rendszerben. Márpedig elő kellene teremteni, méghozzá gyorsan, mert ha nagyon ráérünk vele, akkor nem lesz mit modernizálni.
Az agrárjövedelmek szoros összefüggésben vannak a vidék felzárkóztatásával. A korszerű mezőgazdaság egyik fontos szerepe a falvak népességmegtartó képességének erősítése. E funkcióját a mai körülmények között még mérsékelten sem képes ellátni, noha a lakosság - főként a fiatalabb nemzedék - tömegesen nem mozdult meg. Mostanáig. De vajon meddig tart ez? És hová özönlenek? A városokba? Vagy ismét kitántorognak külföldre?
A vidék fejlesztésére az elmúlt évtizedben eléggé sokat költött a költségvetés, falvak sora urbanizálódott, bár még mindig sok a hiány. Ám hiába építik meg a szennyvizet elvezető csatornarendszert, ha a lakosságnak csupán töredéke képes rákötni a lakását. A vízmű vizét sem mindenki vezette be, mert ahhoz pénz kell, közműfejlesztési hozzájárulás, anyag, szakember, munkadíj. És ennek fedezete két évtized alatt sem teremtődött meg.
A falvak kétségtelen fejlődése mit sem ér, ha a lakosaik jókora hányadának nincs munkahelye. (A városok ipari parkjában létesült vállalkozások többsége nem képes fizetni a napi ingázás útiköltségét, így az ottani munkavállalás nem jöhet számba). A falvak életminőségében még hosszú évtizedekig meghatározó marad a mezőgazdaság. A helyzettel való szembenézésre mégsem szánta el magát egyik kormányunk sem.
Munkahelyek és jövedelem... A két feltétel teljesülése határozza meg részben a falvaink, részben azok lakosságának a jövőjét. Ez a kormányzat feladata, ezt kell megoldania.
 
HONNAN? A piacról. El kell adni a terméket, méghozzá jó áron, és akkor lesz jövedelem. Csakhogy a piac makrancoskodó ló, nem könnyű betörni.
2002 őszén a kormányfő látogatásával egy időben kiállítást is rendeztek Moszkvában: cél a magyar áruk elhelyezésének bővítése, a régi piacok (legalább egy részének) visszaszerzése, a kereskedelmi forgalomban tapasztalható hatalmas magyar passzívum csökkentése. Szabolcs megyét - óh, régi szép idők! - almakínálat képviselte. A megye a hetvenes években olykor 60 ezer súlyvagon almát exportált Záhonyon át, s még az 1981-ben beütött almakrach után is beraktak a széles nyomtávú vagonokba őszönként legkevesebb 25-30 ezer súlyvagonnyit. (Egy súlyvagon = tíz tonna.) Mostanában örömünnepet ül a szakma, ha sikerül eladni öt-hatezer tonnát. Nagy tétről van tehát szó. Érzik ezt a szereplők is, élükön az Alma Terméktanáccsal. Hát lehet, hogy érzik, de az érzület azért nem annyira erős, hogy a moszkvai kiállítás költségeit maguk fizették volna ki. Nem, azt a szabolcsi Területfejlesztési Tanács pöngette le végül - helyettük.
Az almaágazat egyébként a magyar mezőgazdaság állatorvosi lova: minden betegséget föl lehet fedezni rajta. Évtizede lobbiznak eredményesen az új ültetvények költségvetési támogatásáért, azon érvvel, hogy fajtaváltásra van szükség, a jonatán-golden-starking klasszikus trióját korszerű fajtákkal kell fölváltani. Most, a moszkvai tárgyalások során kiderült, hogy az ágazat hangadói által korszerűnek nevezett fajtákból Volgát lehetne rekeszteni, akkora az orosz fővárosban a kínálat. Mást meg nem tudunk ajánlani. Ma e fajták már a múltat jelentik. Egy tájékozott kertész beismerte: a fajtaváltás csődöt mondott. És a beléöntött sok milliárd adófizetői forintunk a semmibe hullott.
A szövetkezetesedés immár tíz évvel ezelőtt kikerülhetetlen lett volna, de az ágazat főbb szereplői nem ismerték föl e szükségszerűséget, s elmaradt az összefogás. Az étkezési alma termesztése pedig az összes termés - talán évi 600 ezer tonna - tizedére zuhant. (A többi igénytelen ipari alma.) Ma már minden piaci akciójuk költségeit a büdzsétől várnák, a téli tárolástól a csomagoláshoz használt dobozokig. Marketingtevékenységről szó sem lehet, arra nincs pénz, és abban az Agrármarketing Centrum sem tudna eleget segíteni: évi hárommilliárdos költségvetése most egyedül az almaágazat marketingjére lenne elegendő. És akkor hol marad a többi? Mivel az asztali alma termelése ma már hazánkban pocsékul összezsugorodott, és e mennyiség képtelen kitermelni a marketingráfordításokat, a piaci helyfoglalásra még segítséggel sem lesznek képesek. Az ágazat napjai meg vannak számlálva, a túlélés reménytelennek látszik. A tőkeerős uniós szövetkezetek nem irgalmas szamaritánusok, hogy a konkurenciát pátyolgassák, inkább kíméletlenül kiszorítják az üzletekből, és megsemmisítik. Finom bolzanói, holland vagy spanyol almát fogunk enni.
Az almához hasonlít szinte mindegyik ágazat. Saját marketingre egyik sem képes, ahhoz hiányzik a belső összefogás. A borászok vagy két éve eljutottak odáig, hogy összeszámolták: mennyi pénzre lenne szükségük a piacszerzéshez. Egymilliárdra taksálták, alighanem jól, takarékosan és átgondoltan. Semennyi sincs. 2002-ben a tejágazat kért és kapott bő hárommilliárdot a költségvetésből az exportjának támogatásához. Az idén a sertésexporthoz szükséges lepöngetni a milliárdokat (e sorok írásakor még csak becsülni sem lehet, hogy mennyit), az ágazat szereplői azonban alighanem tüntetni fognak, mert keveslik. Egyáltalán: az agrártermékek piacra jutási támogatása sok tízmilliárdra rúgó éves tétel a büdzsében.
Csakhogy ez semmire sem elég, és a célja is más lenne. Nem tudja pótolni például a termelők szövetkezeteit, és azok tevékenységét. A ma gálánsan támogatott termelői értékesítő szövetkezetek (a tészek) elhanyagolhatóan kicsik, nem piaci meghatározók. A fejlett világban hatalmas szövetkezetek jöttek létre, egy-egy terméket tekintve az egész országot átfogóak, sőt gyakran átnyúlnak országhatárokon is. (Ilyen almaszövetkezetre lett volna szükség a kilencvenes éveknek legalább a közepéig.) E szerveződések komoly tárgyaló partnerok mindenütt, és működésük mellett elképzelhetetlen, hogy a gazdálkodók alkupozíciói a nullával legyenek egyenlők. Nálunk viszont... Ezt mindenki tudta és tudja az agrárirányításban, csak éppen a felszámolására irányuló okos intézkedések hiányoznak mindmáig.
Helyette az állam mindenható szerepének hangsúlyozása volt hallható, és hangzik most is. Emiatt aztán a gazdálkodók a felvásárlási árak alacsony voltáért a kormányt kárhoztatják, noha a saját szövetkezeteiknek hiányát kellene. De erre a képzelt mindenhatóságra még a baloldali kormány is rájátszik: 2003 elején például olyan döntést hozott a sertésfelvásárlási árak támogatásáról, hogy e hiedelmet nem eloszlatta, hanem táplálta. És nem ez az egyetlen!
Piacot sem tud szerezni a kormány, noha ezzel állandóan hitegetik a termelőket. Nemegyszer megkérdezték már: Szüksége van-e az országnak a kistermelői tejre? A kistermelői hízósertésre? Az almára? A meggyre? Meg ki tudja, mire nem. És mindig azt felelték, hogy igen, szüksége van. A válasz botrány, maga a torgyánizmus. Nincs rá szükség. A vevő senkit nem vár tárt karokkal. Azt lehet eladni, aminek a gazdálkodó ki tudja harapni a helyét a piacon. Amíg a termelőket központilag áltatják, amíg a termelési viszonyokat nem szabadítják meg a fejetlenségtől, amíg az ágazatban meghatározó a fekete biznisz, s amíg a jogszabályi feltételeket sem teremtik meg, addig a hazai mezőgazdaság piacszerzést tekintve béna marad.
Márpedig gazdaságos értékesítés hiányában nincs se jövedelem, se új munkahely. Csak az árakból lehet megélni, a támogatásokból nem. Jó árat pedig kizárólag szervezett marketingmunkával lehetséges elérni. A marketing pedig drága ügy. Ám a hiánya még drágább! A hazai mezőgazdaság fő küzdőtere a jövőben a piacokért folyó harc, és erre ma felkészületlen.
 
HIÁNY. Olyan jelenségeket emeltem ki a hazai agrárhelyzetből, amelyeket növekvő dotációkkal képtelenség megoldani, és az Európai Unió akármennyit adna, a semmibe hullana. A mi agrárstruktúránk ma dongahiányos hordó, amelybe ezerakónként ömlik a bor, de egyetlen pohárkával sem képes megtartani belőle. Tizenöt éve sodródik a mezőgazdaságunk olyan pályán, amely egyre csak lejt, és nem akadt a politikusaink között egy sem, aki akár csak kísérletet tett volna a sorvadás megállítására. Illetve kísérletnek tekinthető próbálkozások születtek. 1997-ben összeállították például a Nemzeti Agrárprogramnak nevezett kívánságlistát, az azonban az évek kegyetlen ítélete szerint pótcselekvésnek bizonyult. Ilyen kísérletnek - ám sokkal inkább populista blöffnek - tekinthetjük az Orbán-kormány családi gazdaságok számára nyújtott 2001-es preferenciáját is. Oly csábítónak látszott!... Csakhogy. Amit az Európai Unióban családi gazdaságnak neveznek, az nálunk már kifejezetten nagyüzem. Van ilyen nálunk? Van. Pár tucat. A többi, a sokezres tömeg olyan kisüzem, amelynek szemernyi esélye sincs a termelékenységi versenyben. (Persze kiválóan meg lehet élni két hektáron is, csak be kell fedni azt a két hektárt, s a növényházakban folytatott célszerű munka nyomán a terméket megfelelő szövetkezeten keresztül el kell adni. Mindehhez talán elég egy 200 milliós beruházás.) Ha az Orbán-kormány törekvései megvalósulnak, akkor a magyar mezőgazdaság néhány éven belül egyszerűen összeomlott volna. A Fidesz választási veresége után szerencsére hamarosan leállították a program képviselte refeudalizációs törekvéseket, voluntarista buzgóságot, dilettáns gazdaságszervezést.
A Medgyessy-kormány és a parlament gyors döntésekkel eloltotta a fenyegető bozóttüzeket, és e döntések jogosak. Egy kormány működését azonban az eredmény minősíti. Vajon mi történt egy év alatt a mezőgazdaságban? Mi fejlődött? Képesek-e megfordítani a káros tendenciákat? Megkísérelték-e a korszerűtlen struktúrák felszámolását? Alakul-e biztató jövőkép az agráriumban?
És e kérdések kötelezőek. A baloldal azt ígérte, rendbe teszi a mezőgazdaságot. A rendbetételnek azonban semmi jele, noha a kormányzati ciklus negyede eltelt. De mintha a szándék is hiányozna. Az ágazat pedig továbbra is válságról válságra bukdácsol. Fejlődésről szó sincs! A stratégiai ágazatok - főként a sertés- és baromfitartás - képtelenek válaszolni a világgazdasági kihívásokra, és gyors ütemben sorvadnak. És ez a jellemző minden agrárterrénumra!
Picinykét visszafogottabban, de tartalmilag folytatódott az a kisparaszti álmokkal hitegető, nacionalista mázzal bevont populista és demagóg politika, amely 1988 óta rátelepedett a hazai közéletre, amely szétverte az ország leginkább versenyképes gazdasági ágazatát, amely öt évtizeddel visszavetette a paraszti mentalitást, amely derékba törte az agrárfejlődésnek még a gondolatát is, és amelyet jómagam torgyánizmusnak nevezek. Politikusaink el sem bírják képzelni, hogy megszabaduljanak a hazug sikerpropagandától, hogy ne olcsó népszerűségre törekedjenek, hogy igazi értékek vezéreljék őket, s hogy megpróbálják valóban életben tartani a hazai agráriumot. Egyenes úton haladunk a korántsem vidám jövő felé, amikor a pár évtizede még a világ élvonalába tartozó magyar mezőgazdaság a népámítás áldozatául esik, és többé nem számít tényezőnek.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk