←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Őrszigethy Erzsébet

A „mi falunk"

II. rész
Az írott falusi krónikákban a régi szép vagy keserves idők adat- és eseménysorrá láncolódnak. Az egykorú leletek és följegyzések illesztékében a megidézett falusi ember (a maga emlékeivel) beszédes tanúja a kornak, de mintha élete külön fogason lógna a falu „okadatolható" történelme mellett. Hiába, hogy éppen az emlékezők sorsa magyarázná a falusi társadalom mintázatát.
Az utóbbi tíz-tizenöt évben a várostörténeti munkák tudományos alaposságával készülnek a falumonográfiák is. Jótékony változás ez, feledteti vagy legalább felülírja a hatvanas-hetvenes évekbeli mellveregető propagandatörténetek tömegét. (Efféléket, mint például a „25 év a szocialista mezőgazdaság útján" - írta a téeszelnök, a főkönyvelő és a párttitkár, 1975-ben, vagy az 1973-ban megjelent „Tizenöt év a közösben. Új úton V. község parasztsága" című 170 oldalas könyvecske, melynek a szerzője ugyancsak egy téeszelnök.) A kilencvenes évektől megjelenő falumonográfiákban nyoma sincs eszmei vagy ideológiai vezérfonalnak, csak a tények iránti elfogultság szembeszökő: olykor a paleolit korból maradt tüzelésnyomoktól az első szabad választásig temérdek nyomatékos dokumentumot tálalnak. A történeti anyagok feldolgozása módfelett elmélyült és tárgyilagos. Talán túlságosan is az, mivelhogy a formális intézmények személytelen összjátékára épülő város mintáját követi, holott a falura éppen a személytelenség és az intézményesültség jellemző legkevésbé. A falu egyéniségét nem a bejegyzett szervezeteinek típusa adja, hanem lakóinak a falusi térrel összefonódó sorsából fölépülő kisvilág. A város karakterének az írásbeliség, a faluénak a szóbeliség felel meg inkább.
A parasztfalunak nincsen levéltára - írja neves agrártörténészünk a régmúlt forrásanyagának hiányaira utalva. A „bőség zavara" mostanság általános. A huszadik század közepétől fölszaporodó dokumentumok java része politikai bizonyítványmagyarázat - hamis „mezei leltár" és „termelési regény" -, a fényképeken pulpitus szónokokkal és örömtől kicsattanó babos kendős demonstrációk.
Támaszthattam volna létrám falujárás közben a régi és új környei monografikus kéziratok halmazának is, ehelyett inkább olyan beszédes környeieket hallgattam, akik szívesen meséltek az itteni kisvilágban zajló hétköznapjaikról, vagy éppen az ide vezető vagy innen eltartó utakról. És minden életmese egy-egy darabkája a környei világot kiadó mozaiknak.
A Komárom-Esztergom megyei Környének - túl a svábok ki- és a felvidékiek betelepítésén - az 1949-es népszámláláskor 3173 lakosa, három téesze és két állami gazdasága volt, és sok-sok bányászlakója. A huszadik század közepe táján innen is irkálták a jelentéseket a „Megyének", és nyilván „zavartalanul" söprötték a padlást. Közben az élet a viszonyokhoz igazodott. A „széncsatában" megfáradt bányászok a tatabányai „komenista plázába" , a konzumba jártak ennivalóért, itt osztották a kiváltságosoknak a parasztportákról begyűjtött élelmet. A falu utcáin rendőrök grasszáltak, de meg nem hiúsíthatták az intelligencia titkos összejöveteleit, a régtől szokásos tarokkpartikat. Hegyháti Alajos iskolaigazgató, Maros János tanító, Láng Antal főjegyző, Horváth Sándor segédjegyző, dr. Eperjes Ernő plébános és más hasonszőrűek a kertek alatt lopakodtak be egyenként a kártyázókat fogadó házhoz. Minden héten másutt volt a találkozó, hogy ki ne figyelhesse a rendőrség, milyen ellenségesen ropogtatják a sós süteményt a tarokkozás alatt. A kártyaszerencsét aligha befolyásolta, hogy például az iskolaigazgató házában valamelyik állami gazdasági fővezér páváskodott, s a jegyző sem búslakodott a kártyaasztalnál, pedig igencsak kifele állt a szekere rúdja a községházáról.
Mindenki kereste a helyét-szerepét az új társadalmi berendezkedésben, és tanácsos volt elfelejteni, hogyan egzisztált a falu ennek előtte. (Az amnézia elsősorban a sváboknak volt kötelező. Az adminisztráció sikert könyvelhetett el: az 1941-es népszámláláskor másfél ezret írtak össze, 1949-ben mindössze három tucat lakos merte német nemzetiségűnek vallani magát.)
A háború után szinte mindenki költözködött. A hatóságok szüntelenül lakásügyekkel foglalkoztak: lefoglaltak, kiüríttettek, kiutaltak szobákat, házakat. Messziről jöttek sokaságát fogadták, s helyezték el az úgynevezett földalapi házakban. (Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 600/1945 M.E. számú rendeletének ötödik paragrafusa kimondja, hogy az állami földalap részére még annak a tulajdonát is elkobozzák, „aki ismét felvette német hangzású családi nevét". E bűnös „cselekmények elkövetőinek..." a hetedik paragrafus szerint „belsőségei is... az államra szállnak át... Méltányos esetben a lakóház... a visszamaradott család számára meghagyható.") Mivel a méltányosság nem tartozott a környei hatóság tulajdonai közé, hovatovább értelmét-tartalmát vesztette a családi porta fogalma. Úgy látszott, a helyi kormányzóság Környét átmeneti szálláshellyé kívánja változtatni. Milyen árat fizetett a faluközösség e nomád időkért?
A falusi történelem szakadatlanságának legfontosabb biztosítéka a helyi hagyományok, szokások és értékrend megőrzése és átörökítése. Erre a küldetésre a legidősebbek hivatottak. Nem az írott szövegeken, hanem a falu öregjein múlik, hogy van-e köze a mának a múlthoz - falu marad-e a falu, vagy lakóteleppé morzsálódik. A huszadik század közepén általános kerítésszaggató jövés-menés egyik mai következménye, hogy Környén kevés a régi időkre emlékezni képes idős tősgyökeres lakos. A sváb hagyományú Környe legöregebbjei se nem svábok, se nem Környe szülöttei. A hetven éven felüliek háromnegyede jövevény. A statisztikai trend szerint minél idősebb valaki, annál kevésbé környei. A környei korfa hóbortos mutatványa, hogy az itteni őslakosok - vagyis akik a faluban születtek - zömében fiatalok.
 
Az elbeszélő: az uradalmi gazda lánya
A falu legöregebb lakója, a 93 éves Kerper Antalné Németh Katalin Somogy megyéből került Környére. Szüleivel és testvéreivel 1913-ban, hároméves korában költözött a faluba, pontosabban a falutól szigetként elkülönülő cselédtelepre. Katica néni apai nagyapja kocsmáros volt a somogyi Mesztegnyőn, fiát uradalomba való szakembernek taníttatta egy somogyi gazdasági iskolában. Mesztegnyő határa a tizennyolcadik század közepe óta a Hunyady grófok birtoka volt: a huszadik század eleji földbirtokos mintagazdaságot működtetett itt, és fontosnak tartotta, hogy alkalmazottai is képzettek legyenek. Ide állt be tanult gazdatisztként a mesztegnyői kocsmáros fia, Katica néni apja. 42 éves koráig szolgált a Hunyadyaknak, eztán szegődött el gazdának Rosenthal Lajos másfél ezer holdas környei uradalmába. Hat gyermeke közül két fiát ekkorra már kitaníttatta: az idősebbikből postafőtiszt, a fiatalabbikból uradalmi intéző lett.
Katica néniéknek Környén a cselédekhez képest kivételezett helyzete volt. Lakásuk az állomással szemben állt, s az állomás mögül odalátszott a Környei-tó. Két hatalmas, „hatszor hatos" szobában és két „háromszor négyes" konyhában rendezkedtek el. (Az országos szokás szerint egy cselédcsaládnak egy szoba, két családnak egy közös konyha járt.) Pincéjük fölött a parádéskocsis lakott. Kétszáz öles kertjükben megtermett a konyháravaló. A baromfiudvart ötven-hatvan tyúk, tíz-tíz kacsa és liba népesített be. Engedelem volt a sertéstartásra is: a két anyadisznó mellett nyolc-kilenc hizlalni való süldő mindig megfért. Konvencióba (természetbeni fizetségként) takarmányt és kenyérnek való gabonát kaptak. Négy hold illetményföldet használtak, a cselédek csak egy-másfél holdat. A gazdáéknak (az uradalomtól) napi három liter tej jutott, a cselédeknek feleannyi. (Az uradalmi istállóból napi kétezer-hatszáz liter tejet szállítottak Tatabányára.) Évente 24 méter cser és bükkfa járt az uraság erdejéből, a cselédek ebből is csak a felét kaphatták. Pontos rendszabályokhoz igazodott a cselédtelepi hierarchia mindenben - Katica néniék kerekes kútból merhették a vizet, a cselédeket a gémeskút szolgálta.
A gazdának a legtöbb dolga minden év november elsején, a cselédek felmondása, szegődtetése idején volt. Akkortájt nagy utakat tett meg a parádéskocsissal, válogatott a környező puszták, majorságok cselédei között. A gazda feleségének (Katica néni anyjának) a mindenkori napszámosokra kellett felügyelnie.
Nagyobb szezonmunkák idején kissé kitágult az uradalom határa. Az uraság sándorfalvai ruszin summásokat hozatott, s ha eljött az aratás ideje, a helybeli svábok is munkát kaptak az uradalomban. A környei és a kecskédi svábok negyvenfős bandáját falubeli sváb aratógazda vezette. Ez lehetett az egyetlen alkalom, amikor a környei svábok és az uradalmi cselédek egy kenyéren, egy társaságban voltak. A nagyobb mulatságokat a falu és a cselédtelep külön tartotta. A sátoros ünnepek első napján a faluban a sváboknak állt a bál, a második napon a cselédeknek. A telepiek májfát is csak másodjára állítottak.
Katica néni, az uradalmi gazda lánya, kifelé törekedett ebből a zárt világból. Apja beíratta a tatai polgáriba - ez a húszas évek közepe táján lehetett. Abban az időben ez különleges, úri dolognak számított. Ahogyan Katica néni visszaemlékszik, a vele egykorúak közül csak öt környei járt polgáriba, három fiú és két lány. A négy polgári után Katica néniből Környén - a faluban! - postáskisasszony lett. A főutcai hivatalban morzejelekkel vette-továbbította a táviratokat, de tanult postáskisasszonyként is a cselédtelepen lakott. A kisasszonysága 1931-ig tartott, ekkor kötött házasságot az egyik uradalmi „kisispánnal". Férje a Fejér megyei Felcsútról költözött a környei cselédtelepre. A mezőgazdasági iskolát végzett férfi a gazda segítőjeként, alárendeltjeként került ide. Katica néninek 1934-ben egy fia, 1939-ben egy lánya született. Férjével és a két gyermekkel a kényelmes gazdalakásból szerényebb (de különkonyhás) cselédlakásba költöztek. Mindennapjaik főszereplője az uraság maradt.
A birtokszerző Rosenthal Lajos - az öreg nagyságos, túl a hatvanadik esztendőn - Pesten, a Bécsi utcában lakott, csak nyaranta jelent meg a birtokon. A Rosenthal-kastélyban két fia, László és Károly lakott. A tóra néző teraszos, emeletes kastély földszintjén hat, emeletén három, a manzárdban két szoba volt. Az urak szolgálatára a faluból egy szobalányt és egy parádéskocsist fogadtak, a szakácsné mindig pesti volt. A környei gazdaságot László nagyságos úr vezette - „közvetlen, áldott jó ember volt" - , a másik fiú, Károly még a háború előtt kiment Amerikába, kávéültetvényes lett. A háború alatt mindegyik Rosenthal eltűnt a faluból, a helybeliek tudomása szerint az országból is. A Rosenthal-família utolsó környei epizódját a kilencvenes években jegyezhette fel a krónikás. A kárpótlás hírére jelent meg a faluban a család amerikai leszármazottja; az egykori birtokviszonyok felől tudakozódott. Az amerikai vendéget Katica nénivel is összeismertették: angol tolmács közreműködésével folyt a társalgás. Nem valószínű, hogy a néni emlékei az uradalom „kváziörökösét" vagyonhoz juttatták.
A negyvenes évek a földbirtokosok számára végveszélyt hoztak, s nem csak Környe zsidó származású urait érte veszteség. Cselédjeiknek nem volt félnivalójuk, sorsuk jobbra fordulására számíthattak a háború után uralomra törő új ideológia fénytörésében. A népességcserés világban Környén talán csak a Rosenthal-uradalom cselédtelepe maradt háborítatlan. Az itteni házakba senki sem kívánkozott. A telep lakói közt sem svábok, sem gazdagok nem voltak, még tősgyökeres környei sem. Az uradalmi gazda kétszobás lakása csupán a telepen minősült előkelőnek, a cselédgazdát kivételezett státusa csak a szolgák élére emelte, nem az úri osztályba. A gazda mégis félt, s amint elvonultak az oroszok, visszatért szülőföldjére, Somogyba: ott halt meg 77 éves korában, 1945-ben. Egy évvel élte túl a feleségét.
Katica nénit a környei cselédtelepen érte apja halálhíre. A nyugalmas uradalmi élet után a fiatalasszonyra is mozgalmas évek következtek. Férje, a felcsúti ember amolyan vezetőféle lett az állami tulajdonná vedlett gazdaságban. Talán emiatt gondolta úgy, hogy jobb sorsra, jobb lakásra érdemes. Kiszemelt egy takaros házat a főutcán, és mindenáron foglalni akart. „Nem értette ő ezt a svábságot, meg azt se, hogy egyik falubeli a másiknak ellensége nem lehet. Milyen dolog az, belemenni a máséba!" A felcsúti ember költözési szándéka miatt mindennapos volt a veszekedés. Katica néni 1946-ban fölbatyuzott, és kisebbik gyermekével elköltözött a férjétől. A fiúgyermek az apjával maradt. „Abban az időben még válóperes tárgyalásra se kellett menni, csak aláírtam a községházán a papírokat." Tán hónapokba se tellett, már új emberének a felesége volt. Második férje őshonos környeinek számított - apai ágról magyar, anyai ágról sváb katolikus.
(Utóbb az első férje is otthagyta a cselédtelepet, s valami átmeneti lakásban kivárta, amíg megüresedett az a bizonyos kiválasztott ház.)
A környei származású férj kalandos életet élt a háború alatt. Katica néni tudomása szerint 1943-44-ben rendőr (csendőr?) volt Budapesten, majd Szálasi kíséretének tagjaként „valahogy Kijevbe keveredett". Hogy onnan hazatért, 1946-ban kinevezték a közeli Kocsra rendőrparancsnoknak, vitte magával Katica nénit, gyerekestől. Kocson volt az első közös lakásuk, s itt járta ki Katica néni kislánya az első osztályt. 1947-ben a kislány Császáron kezdte a másodikat - ekkor ennek a falunak lett a rendőrparancsnoka a férfi. Harmadik osztályos Tatabányán lett a kislány - 1948-ban ide helyezték a férjet beosztott rendőrnek.
1949-ben a Katica néni férje leszerelt a rendőrségtől, s a vándorlásoknak is vége lett. Vettek egy „földalapi" (évek óta üresen álló) házat Környén. Ide született 1952-ben a házaspár közös gyermeke, Antal. A férj új munkahelye a tatai tanácsházán volt, majd később Tatabányára került, a megyei tanácsra. Nyugdíjazása előtt, 1983-ban a megyei állattenyésztési felügyelőségen dolgozott.
Katica néni a lányát, az első házasságából való Szilágyi Erzsébetet 1954-ben beíratta a tatabányai Rákosi Mátyás gimnáziumba. Erzsébet itt is érettségizett, de akkorra már átkeresztelték a gimnáziumot, bizonyítványa pecsétjén Árpád neve szerepelt. ( Lám, nem hiába csattogtatta szárnyát Tatabánya fölött a turulmadár.) Szilágyi Erzsébet a pécsi Janus Pannonius Egyetemen végzett biológia-földrajz szakos tanárként, második diplomáját a debreceni egyetemen szerezte biológusként.
A gyermekek hamar kirepültek a házból. A lány az érettségi után költözött el otthonról, évtizedekig Tatabányán élt és dolgozott. A fiú mezőgazdasági technikumba járt, majd húszéves korában megnősült, és ő is Tatabányára ment lakni.
Katica néni tíz évig élt özvegységben, egyedül: 1988-ban meghalt a férje, és 1998-ban hazaköltözött a lánya. Erzsébet mint mikrobiológus Tatabányán az ÁNTSZ (tisztiorvosi szolgálat) kórház-higiéne-szerológia AIDS-laboratóriumának a vezetője volt. Miután nyugdíjba ment, eladta tatabányai lakását, és megint környei lett.
Anya és lánya kettesben pergeti az időt. Csengő a kapufélfán nincsen, aki ismerős, tudja, hogy a látogatót pontosan jelzi a láncra kötött kutya. Nem falu ez már, mondja Erzsébet, elveszett az a hangulat, ami az embert idekötötte. Sok az idegen, és az idevalók sem törődnek egymással.
Ünnepeken és olykor a hétvégén megelevenedik a ház. A Tatabányán lakó fiú és a családja veri fel a csendet. Katica néni kedvence Krisztofer, a legkisebbik, a dédunoka - tavaly lett első osztályos.
A család, a falu és a környék hírei nem a szomszédságból, hanem telefonon érkeznek kétszobás, fürdőszobás otthonukba. A ház előtti kiskertben két fehérorgonafa nyújtózkodik, mögöttük két zöld keretes ablak fordul az utca felé.
Vajon ma Környén kinek a nevén emlegetik az egykori földalapi házat: a kitelepített sváb Trezl család vagy a több mint ötven éve itt lakó család nevén?
 
A keleti negyed statisztikai „magaslatokból"
Katica néni és Erzsébet asszony háza a falu keleti negyedében áll, a főutca Tatabánya felé eső végén. Néhány házzal arrébb keresztezi a falut a Tatára vezető országút. Ezt a falurészt a háború előtt zömében őshonos sváb gazdálkodók lakták, módosak, kevésbé módosak vegyesen. Az utolsó, a puszta felé tartó utca végén napszámosok telepedtek le. A parasztportákhoz nagyobbfajta belsőség tartozott. (Katica néniék telke cirka 440-460 négyszögöl.) Innen nem messze a lankás domboldalon terebélyeskednek a közepes minőségű, úgynevezett Tatai úti földek. A téeszközpont is ideköltözött Patárpusztáról a hatvanas-hetvenes években, ma a téeszutódnak mondható Patár Rt. kormányozza a helyi mezőgazdaságot a volt téeszirodákból. A negyed tipikus parasztlakóinak többségét elvesztette a negyvenes évekbeli rendcsinálás („rendzavarás") idején, de több régi tősgyökeres környei húzódhatott meg itt, mint a rendezkedés által jobban megviselt falu közepén. A háztartások csaknem negyedében kizárólag környei származású lakos él. (A falu egészében 14 százaléknyi a csak környei származásúakból álló háztartások aránya.) Ma a falu közepében lakik ugyan a környei születésűek többsége, de ezek jó része elsőgenerációs fiatal.
A keleti negyed konzervatívabbnak tetszik a többi falurésznél; esztétikailag és mentalitásában is a legfalusiasabb. Lakóinak 71 százaléka falusi szülők gyermeke - környeieké vagy más falubelieké. Mintha az itteniek a megszokottnál jobban kötődnének házukhoz, lakásukhoz. A telepesek is otthonosak errefelé: 17 százalékuk régi környei, 1950 előtt költözött ide. (A faluátlagban a ma itt lakó betelepültek 9 százaléka érkezett ebben az időben.) A felvidéki származású idősebb betelepültek közül ebben a negyedben kétszer annyian laknak, mint a falu egyéb részein.
Sok az idős, a nyugdíjas: az itt élők egynegyede elmúlt 65 éves. (A falu egészét nézve e korosztály aránya 13 százalék.) A betelepültek valamivel idősebbek, mint az itt születettek. A negyed lakosai közül 59 százalék munkaképes korú (az EU-statisztika kategóriái szerint 15-64 éves), a faluátlag meghaladja a 70 százalékot. A munkaképes kor persze még nem jelenti azt, hogy e korhatáron belül mindenki a munkapiac tevékeny szereplője volna. A negyed felnőtt lakóinak 40 százaléka „aktív". (A faluátlag 55 százalék.)
A viszonylag magas átlagéletkor egyenes következménye, hogy kevés a vállalkozásból és rendszeres munkajövedelemből élő család (7 százalék, a faluátlag kétszer ennyi), s a háztartások 44 százaléka kizárólag valamilyen járadékból (többnyire nyugdíjból) él (a faluátlag 10 százalékkal kevesebb).
Szintén az idősek túlsúlya magyarázza a faluhoz képest alacsony iskolázottsági szintet. Az érettségizettek és a diplomások együttes aránya a keleti negyedben 27 százalék, 7 százalékkal marad el a faluátlagtól.
A Környére legjellemzőbb családtípus a gyermekes házaspár, a keleti negyedben a gyermektelen házaspárok aránya megközelíti a gyermekesekét. Kevés itt a Környén gyakori háromgenerációs család is. A háztartások 54 százaléka egy- vagy kétszemélyes; ez az arány a faluátlagnál 15 százalékkal magasabb.
A keleti negyed házai nem sokat változtak az utóbbi évtizedekben: 84 százalék több mint húsz éve épült, egyharmad részük vályogból. (A faluban a házak 8 százaléka vályog.) Az egyszobás lakások aránya kétszerese a falubeli átlagnak. A lakások zöme nem nagyobb 90 négyzetméternél, de a kis létszámú háztartásoknak köszönhetően egy-egy személyre körülbelül ötven négyzetméter jut. Legalább anynyi, mint a falu más részein lévő tágasabb házakban. Emeletes épületet csak elvétve látni.
A családok túlnyomó részének nem maguk építette, hanem „vett" vagy örökölt ingatlana van: a vásárolt és örökölt házak 27 százalékában több mint húsz esztendeje ugyanaz a család lakik. Az sem ritka, hogy az egykori telepes „földalapiként" vásárolt háza ma leszármazottja örökségeként szerepel.
A keleti negyedben található a környei házak-háztartások egyötöde (280 háztartás). A falu kilenc utcáját foglalja magába, középpontban a református templommal. Öt utca a régi Környe része volt, ma 194 portát számlál. A többi utca újabb keletű. A hatvanas évek elején a termelőszövetkezet utcanyitás céljára átengedte a községi tanácsnak a Tatára és a Tatabányára vezető utak által határolt szögletben lévő szántót. A tanács három utcát nyitott, s itt mért ki új lakótelkeket. A negyedik új utcát valamivel később nyitották, a Tatabánya irányába tartó régi utca kertjeinek részbeni kisajátításával. Az új részen ma 78 lakóház áll, három-, négyszobás lakásokkal. Egyik sem vályogépület. Az építtetők közt a leggyakoribb a környei nagycsaládokból kiváló, külön családot alapító házaspár és a faluba visszaköltöző környei születésű lakos. A vállalkozásból élők aránya itt megközelíti a falusi átlagot. Az utoljára nyitott utca legfrissebb házai a kilencvenes években épültek.
 
*
 
Falvaink tetemes hányadában 1945 és 1990 között folyamatosan csökkent a népesség. Az ötvenes években az ország népességének több mint ötöde elhagyta állandó lakhelyét, és újba költözött. Az általános trend Környén nem érvényesült, sőt, ez az „exodus" éppen hogy Környe javára szolgált: 1949 és 1960 között egyötödével nőtt a lakossága (3173-ról 3954-re). A szocialista ipar közeli fellegvárába, Tatabányára igyekvő jövő-menő népesség egy töredéke Környén kötött ki. (Ebben az időben az ipari beruházások országos átlagát 100-nak véve Komárom megye beruházási intenzitása 226, megelőzi a budapesti 214-es értéket.)
Komárom-Esztergom megye székhelye igazán jelentékeny várossá a hatvanas-hetvenes években vált. Tatabánya a maga 71 424 lakosával 1976-ban a 77 magyarországi város közül a hatodik volt. (Nem számítva a nagyvárosokat, Budapestet, Debrecent, Győrt, Pécset, Miskolcot és Szegedet.) Gyarapodási ütemével a tizenkilencedik: 1960 és 1976 között a népessége 42 százalékkal nőtt (1960-ban 50 373 lakosa volt) - ez persze aligha vethető össze a fejlesztési drillel a nullpontról megugró Leninváros 398 és Százhalombatta 540 százalékos népességnövekedésével.
A térség másik ipari központja, Oroszlány 1946-ban mindössze 1740 lelkes falu. (Környén 1941-ben 2819-en laktak.) 1954-ben városi rangot kapott; a szénvagyon feltárása és az erőteljes iparosodás hatására az ötvenes években hirtelen benépesedett - 1960-ban már tizenháromezer lakosa volt. A népességgyarapodás 11 év alatt 249 százalék. 1960 és 1976 között már „csak" 53 százalékos a növekedés.
Tata (miután 1938-ban Tóvárossal egyesült) 1941-ben több mint 12 ezer lakost számlált, szintén 1954-ben kapott városi címet. Tata nyilván nem bizonyult „elég" szocialistának és „nehéziparinak": 1949-től 1960-ig 31 százalékkal nőtt a lakossága, 1960 és 1976 között 28 százalékkal. Bár a Tatai-medence e két másik városa is bővelkedett új munkahelyekben, lakosaik száma együttesen sem érte el Tatabányáét.
A tatabányai munkavállalókkal egyetemben az Oroszlányban dolgozók is vettek-építettek lakást-házat Környén, a tatai munkahelyeken viszont jóval kevesebb volt a környei. (A mai környei nyugdíjasok mintegy 36 százalékának utolsó munkahelye Tatabányán volt, 10 százalékának Oroszlányban, 2 százalékának pedig Tatán.)
A népességszámot illetően Környe nyertese e városiasodásnak. És nyertes marad a hatvanas években is, amikor a téeszszervezés miatt 200 ezer falusi lakos hagyja el régi otthonát. (E statisztikából bizonyára kimaradtak a szomszédos országokból áttelepült vándorok.)
 
„Illa berek, nádak, erek..."
A tatabányai és a tatai út találkozásától vagy tíz háznyira ékes székely kapu vonja magára a figyelmet. Nem meglepő dolog Környén székelyeket találni, hiszen alig van olyan csücske a történelmi Magyarországnak, ahonnan nem költözött ide telepes. Ennek a háznak valóban lakója egy székely menyecske, de a két családból álló háztartás első embere (a fiatalasszony apósa) nem székelyföldi. Glász József a menye tiszteletére faragta a kaput 2001-ben. A tölgyfa, amelybe kanyargó indákat, virágokat, történelmi és legendás jeleneteket faragott, Erdélyből származik, a tulipánformában végződő egyszerű kerítéslécek anyaga szintén. A kapun szemmagasságban székely rovásírással felirat: „Isten hozott". Odabenn is várja meglepetés a látogatót: egy István királyról készült dombormű, tardosi vörös mészkőből - szintén a fafaragó munkája. Élete során sokféle mesterséget kitanult, sokfelé megfordult.
Glász József 1928-ban született Környén. Se sváb, se gazdag nem volt a famíliája, mégis költözésekkel, kalandozásokkal telt az élete, akár a telepeseké.
„A Glász család frank, francia származású, ezt egy 1860-as iskolai felvételi naplóból tudom. Ebben a naplóban följegyezték, hogy a németajkúakon kívül milyen származásúak telepedtek be a faluba. Jött ide horvát, szerb, szlovák, bolgár nép is, jóllehet még az Eszterházy német telepítése előtti időkben. Apai ágon számon tartották a frank származást. Édesapámnak a nagyapja még tudott franciául, de már az én öregapám, tehát az édesapám apja, ő csak említette, hogy az ő öregapja beszélt franciául.
Anyai ágon az őseim a református Pirityiek. Róluk a 17. századtól van adat, kutattam a nyomaikat a pápai levéltárban. A gróf teljhatalmú volt a területen, a reformáció ellensége, de a Pirityiek maradtak reformátusok, megtartották az őseim a vallásukat. Itt vannak az udvaromban sírkövek. Behoztam a temetőből, hogy tönkre ne menjenek, mert azt átrendezték..."
(Helyi becslések egynegyedre teszik a reformátusok arányát. A 2001-es népszámlálás szerint az egyházhoz-felekezethez tartozók 81 százaléka római katolikus, 17 százaléka református, másfél százaléka evangélikus, a másfél tucatnyi maradék valamelyik kisegyház híve. A teljes népesség 16 százaléka egyházon, felekezeten kívülinek mondta magát, 14 százalék nem válaszolt a vallással kapcsolatos kérdésre. A politikai dresszúra és a népforgalom együttes következményének látszik, hogy a Tatai-medence falvai közül Környén a legmagasabb az ateisták és a válaszmegtagadók aránya. A vallásosság persze még mindig erősebb, mint a szocialista múltú Tatabányán - a megyeszékhelyen az ateisták aránya több mint kétszerese a környeinek.)
„A Pirityiek mindig gazdálkodtak, a Glász pedig iparos, kőműves dinasztia volt valamikor. Az egyik unokabátyám a második világháború után a legkeresettebb kőműves volt a környéken, de hamarosan kiment Amerikába. Elvégezte az építészmérnöki szakot, és Clevelandba lett építési vállalkozó. Édesapám is kőművesnek tanult, kellett a szakma, csak két hold földet kapott jussként.
Én még az öregapámék házában születtem, a Kis utcában - ma is megvan, a patakra néz le az a ház. A szüleim hozzájuk költöztek, amikor összeházasodtak. Innen házbérbe mentünk, a falu legutolsó utcájába, föl a dombra, akkor Újtelepnek mondták azt a részt. A ház véletlenül éppen a jövendőbeli apósoméké volt. Aztán laktunk még bérbe két helyen is, az egyik házban egy Slézinger nevű zsidó családdal együtt, jól megvoltunk. A családi házunk 1935-ben épült fel, itt van szembe.
A gyerekkorom mozgalmasan telt, nem voltam én nyűgös semmihez. Már óvodás koromtól rajzolgattam meg sportoltam, atlétika, egyéb, sok érmet összeszedtem. Mint kisdiák a Rosenthalhoz jártam napszámba. Ő bérlőként került ide, aztán lett tulajdonos. A birtokán aranyat csinált a homokból. Én mentem oda mákot egyelni, köményt csépelni. Meg szójababot termesztett. Mi nem is tudtuk, hogy ilyen létezik egyáltalán. Stikába, zsebbe hoztuk haza a cséplőgéptől a mamának. »Áá, menj a fenébe. Ez nem bab!«
Édesanyám soha sehol nem dolgozott, csak otthon. Mi öten voltunk testvérek, nekem négy húgom született. Apám el tudta tartani még a munkanélküli időszakban is a családot. Önálló iparos sose lett, a bánhidai erőműben kazánfalazóként dolgozott, igen nagy melegben, mert ha valami baj volt, azonnal javítani kellett. Alkalmanként a nagybátyám kőműves-vállalkozásába segédkezett.
Bennünket taníttatott, mi az idősebb húgommal Kisbérre jártunk polgáriba. Onnan én Pápára szerettem volna menni tanítóképzőbe, de a szüleim nem engedtek. Mindig mindenben a család döntött. Apámék és a többi Glász. Tíz testvér érte meg a felnőttkort. Én hiába akartam mást, a nagybátyáim jobban befolyásolták apámat. Arra hajlott, amit ők mondtak. A rokonság intézte el azt is, hogy fölvegyenek Budára, a Ganz »villamosságiba« elektrolakatos-tanoncnak. A János-hegy felé, a Béla király úti kollégiumban laktam, lengyel menekültek is voltak ott abba az időbe. A felső ipariskolát nem tudtam befejezni, mert közbejött a háború...
Környére bevonultak az oroszok, sokáig élveztük a jelenlétüket...
A háború után édesapám mindenképpen azt szerette volna, hogy az ő szakmáját, a kőművességet folytassam. A nagybátyám is támogatta... Nagyon forszírozták, hogy menjek ki Amerikába, tanuljak ott tovább, de mégsem így alakult. Elmentem rádióműszerésznek Tatába, 47-ben végeztem, mondhatom, én lettem az első maszek rádióműszerész Környén. Kimondottan üzletszerű helyiségem nem volt, nem kényszerültem rá, a szüleimmel laktam. Leveleztem szakmabeliekkel, akik Pestről megrendelésre rádiócsöveket szállítottak nekem. Ezután egy kellemetlen stáció következett, muszájból pékinasnak álltam. Menni kellett, mert apám nagyon szigorú volt, sok verést kaptam semmiségekért.
Egy másik nagybátyámnak péksége volt Perkátán, és a család úgy döntött, hogy odamegyek segíteni, mert az asszony két kisgyerek mellett nem tud beállni a pékségbe. Két évig vágtam a fát, dolgoztam a tésztával. Azt szerettem, de a favágás nem ízlett. Én nem akartam pék lenni, rám erőltették. Kitanultam a pék-cukrász szakmát, kaptam papírt róla, de soha nem vettem hasznát. Mikor fölszabadultam, Adonyba küldtek dolgozni. Ott csak két-három hónapot voltam, nem tetszett. Abbahagytam a pékséget. 1949-ben innen, az adonyi Duna-partról elindultam a Muraköz, Csáktornya felé, tervem szerint Amerikába. Az egyik nagybátyám lánya szerzett jegyet egy trieszti hajóra, de én csak a szerbekig jutottam. Még nem értem át a semleges övezetbe, amikor a vasútépítésnél elkaptak a szerbek, rám fogták a géppisztolyt. Tehát nem sikerült, visszadobtak... Nagykanizsán volt ismerősöm, ő adott pénzt, hogy haza tudjak utazni."
Glász József vargabetűi közt az utolsó ez a határátlépési kísérlet volt. Hazajövet beállt a környéken és a falubeliek közt szokásos pályára: villanyszerelőnek jelentkezett a bánhidai erőműbe. A negyvenes-ötvenes években a bányászmunka a messziről jötteknek biztos keresetet, a „bűnös" sváboknak biztos menedéket adott. A Tatai-medence őshonos és szakmával bíró férfinépe igyekezett magának „föld feletti" munkát, ipari üzemet keresni. („A bányát nem irigyeltem, én oda nem akartam sose menni. Jobban kerestem volna, ha ott műszaki ember vagyok, de csak a föld alatt, a pótlékkal.") A környeiek legkedveltebb munkaadói Bánhidán, Tatabánya egyik elődtelepülésén voltak. Az Által-ér hídján átdöcögő vonat ma öt perc alatt teszi meg a Környe és Bánhida közti öt kilométeres távolságot. Ennyi időre a kupéban még leülni sem érdemes. A negyvenes-ötvenes években inkább biciklivel jártak a környeiek.
A bánhidai erőműnek kiváltságos híre volt (angol érdekeltségű cég!), s e hírét öregbítette a háború. („Nem is bombázták, csak egy-két akna csapódott be. Olyan érdekeltség volt, hogy nem bántották a háború alatt se.") Szerencsésnek mondhatta magát, aki idekerült.
Az erőmű építése 1928 márciusában kezdődött meg az angol pénzpiacon szerzett, mintegy 3,3 millió font (92 millió pengő) értékű hitelből. Az erőművet két év múlva helyezték üzembe. A beruházás célja a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal villamosításának kiszolgálása, Észak-Dunántúl villamosenergia-ellátása, illetve Budapest korszerűtlenné vált erőműveinek a helyettesítése volt. Az angol hitelből (a Ganz Danubius Rt. kivitelezésében) 1934-re elkészült a Bánhida-Budapest és a Bánhida-Horvátkimle távvezeték, három alállomás, a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal villamos felső vezetéke, és beszereztek 42 villanymozdonyt.
Az erőműnek ma, több mint hetven éves működés után, meg vannak számlálva a napjai. A megemelkedett légszennyezési bírság miatt nem tud versenyképesen termelni, ezért - a Vértesi Erőmű Rt. vezérigazgatójának 2003. januári nyilatkozata szerint - 2003. december 31-én leáll. Ugyanebben az évben bezár az erőművet kiszolgáló mányi bánya is - 1300-1400 erőműves dolgozó és bányász munkahelye szűnik meg.
A vezérigazgató legújabb nyilatkozata a paksi atomerőműben keletkezett üzemzavar után, 2003. április 30-án jelent meg a 24 ÓRA című megyei napilapban. Eszerint a Magyar Villamos Művek Rt. májusra 10 gigawattóra áramot rendelt a Vértesi Erőmű Rt.-től a kiseső villamosenergia-mennyiség pótlására. A bánhidai erőmű által szolgáltatott villamos energia ára 14-15 százalékkal haladja meg a paksi árat. A vezérigazgató megítélése szerint „e kérdésben... a bánhidai erőmű kedvező helyzetben van." A térség lakói számára ezek után az a legfontosabb kérdés, hogy a paksi üzemzavar befolyásolja-e a bánhidai erőmű jövőjét.
Glász József az erőmű fénykorában kezdett itt dolgozni, még a háború alatt is gondot fordítottak a fejlesztésre: 1943-ban egy új, 21 megawattos turbinával bővítették. A jól szervezett üzemben a technológiai előírások szigorú érvényesítése mellett a villamosipari szakma rangjának, hierarchiájának megőrzésére is törekedtek. Mindenkinek tudomásul kellett venni a kötelező szamárlétrát. („Itt csak akkor lehetett előbbre menni, avanzsálni följebb, ha meghalt valaki.") Glász József pedig „avanzsálni" szeretett volna mindenképp: iskolákat, tanfolyamokat végzett. Hogy munkahelyi pozícióját javítsa, és okosodjon a szakmában, átmenetileg a szintén az erőmű területén lévő, a villamostávvezeték-rendszert kezelő, működtető OVIT-nál is dolgozott.
Tizenhárom éves bánhidai munkaviszony után vadonatúj munkahelyet talált: 1962-ben az akkortájt meginduló oroszlányi hőerőműhöz ment dolgozni. (Hét perc, hét kilométer a környei állomásról induló vonaton.) Villamosipari képzettségének és képzőművész hajlamainak egyaránt megfelelő munkát, beosztást kapott: 1972-től nyugdíjazásáig az erőmű dekoratőre volt. Bonyolult kapcsolótáblákat, védelmi figyelmeztető feliratokat festett és rajzolt, gondoskodott a politikai demonstrációk plakátjairól, díszítéséről is. („Dekorációs tervet kellett készíteni, élethűen megrajzolni emberi alakokat, mit tudom én, Téli palota ostroma, anyám tyúkja...")
Az oroszlányi erőmű - a 2003-as tervek szerint - túléli a bánhidait. A környezetvédelmi törvény levegőtisztasági előírásainak megfelelően épül az erőmű kéntelenítő berendezése: a moratórium szerint a kéntelenítőt 2004. december 31-ig üzembe kell helyezni. A kéntelenítővel ellátott erőmű 2014-ig működhet.
Oroszlány 1945 előtt a környeiek életében nem vitt semmi szerepet. Az ide-odaköltözködés és a munkaalkalom a környeieket csak Bánhidával és Tatával kapcsolta össze. Több nemzedéket magába foglaló környei családfákon mindkét település neve előfordul; a tizenkilencedik századi ősök inkább Tatával, a huszadik századiak inkább Bánhidával közösködtek.
Glász József feleségének, Varga Máriának elődei ide is, oda is kötődtek. Életpályájuk időben igazodott a Tatai-medence munkapiacának átalakulásához. Glászné apai nagyapja fiatal korában - a 19. század végén - az Eszterházy grófok tatai uradalmának pincemestere volt. Fiát - Glászné apját - iskoláztatta: Bécsben kiállított oklevele szerint császári-királyi kertész lett belőle. A fiatal képesített kertészt, Varga Gyulát az Eszterházy gróf egyik bérlője alkalmazta. A bérlő, Andócsy Károly a közigazgatásilag Környéhez tartozó Fácánkertet használta a birtokrészhez tartozó kastéllyal együtt. (Andócsy 550 holdat bérelt az Eszterházyaktól.) Így adódott aztán, hogy a tatai pincemester fia, a kertész Varga Gyula környei lányt választott, az őshonos sváb Wéber család lányát.
Wéberék a főutcán, a falu központjában laktak, nem engedhették hát, hogy a fiatalok a fácánkerti kertészlakásban szűkösködjenek. Az ő rábeszélésükre Varga Gyula és felesége, Wéber Borbála a húszas évek elején falusi házat épített - Környe északnyugati fertályán, a faluszélen. A Varga házaspár nem sokáig lakott Környén, mert Varga Gyula az éppen induló bánhidai erőmű kertésze lett. Lányuk, Mária (1951-től Glász Józsefné) 1932-ben már Bánhidán született. Miközben környei házukat bérlők lakták, Vargáék a bánhidai kertészházban éltek. Évek múltán adtak túl a környei házon, annak árából az erőmű köré épült kertes lakótelepen többszobás, verandás házat vásároltak.
A környeiek, bánhidaiak útja gyakran egyfelé tartott. Az egyik Glász lány és a bánhidai Varga Mária naponta együtt vonatozott Kisbérre, mindketten odajártak polgáriba. Glász József és Varga Mária ismeretsége ez idő tájt keletkezett, de hogy házasság lett belőle, bizonyára a férfi bánhidai munkavállalásának is köszönhető. Az 1952-es házasságkötés után Glász Józsefből is bánhidai lakos lett vagy nyolc esztendőre. A fiatal házaspárnak Vargáék engedtek át egy szobát meg egy konyhát bánhidai házukban. Itt született első fiuk, Béla, de mire a második fiú, Gábor a világra jött, a Glász család már a faluban századok óta honos Pirityiek ősi portáján épített új családi házban lakott.
E családtörténet kacskaringóit követve kétségessé válnak a származással, környeiséggel, tősgyökerességgel kapcsolatos kategóriák. A családfő Glász József családfája szerint őshonos környei volna, más tekintetben viszont csak „visszaköltöző". Felesége „formailag" telepesnek mondható, hiszen nem Környén, hanem Bánhidán született, de talán mégsem telepes, hiszen anyai nagyszülei régi környei svábok. Továbbá Glászék idősebb fia szintén telepes volna, mert Bánhidán született - jóllehet tízéves kora óta Környén lakik, és legtöbb felmenője tősgyökeres környei. A családból a fiatalabb fiú a „legszabályosabb" környei; ő születése óta környei lakos.
Minősítsük bárhogyan Glászék „környeiségét", a család faluszeretete vitathatatlan. Még a legfrissebb családtag, a Csíkszeredáról származó meny is a falu érdekében ügyködik: tagja a környei képviselő-testületnek. Glász József keze nyomával úton-útfélen találkozik a falujáró. A kő, a fa és a fém megmunkálásában is jártas; helyreállította a falu útszéli kő- és fakeresztjeit, ő faragta a kegyeleti park kopjafáját, a svábok kitelepítésének és a svábok betelepítésének emlékművét, fakeresztet faragott a Három Királyokért Alapítvány búcsújáróinak. Lakása is tele van festményeivel, faragványaival, melyek kiválóságát népművészeti seregszemléken nyert díjai minősítik. Mind között talán a legszebb példány két domborításokkal ékesített ökörszarv. Az „alapanyag" a híres alföldi ridegmarha szarva. A marhákat az ínséges háborús években vágta le és mérte ki Stamler hentes (régi jó környei iparosdinasztia sarja), a szarvakból Glász József 1966-ban faragott műalkotást. A körülbelül egy méter hosszú, enyhén ívelt-csavart szarvak felületét ősmagyar mondabeli jelenetek díszítik: Attila és a hunok, a csodaszarvas képes legendája s az összes között a legnevezetesebb, a bánhidai csata. Egyes történészek (és Glász József) szerint a bánhidai csatát, amelyben Szvatopluk fia hadakozott Árpád seregével 894-ben, valójában nem is bánhidai, hanem környei földön vívták. Vajon merre leljük a két település határát?
 
*
 
Akár egy terebélyes fa ágai, gyökerei, annyi felé ágazik a környei történelem. Több kutatója is van a faluban, egyikük Glász József, aki elsősorban a régi leletek, kövek, csontok és a legendák szerelmese. A falu régmúltjáról beszélgetve többször megjegyezte: erről nem mond többet, mert ez az ő „monográfiai nyalánksága". Egyszer majd megírja, egyszer majd megjelenik...
A helybeliek elbeszélése szerint jelentős monográfiai munkássága volt a falu néhai esperesének is, aki régészként és műtörténészként vált közismertté. Környéről szóló írásai, kutatási eredményei halála óta hozzáférhetetlenek. A sváb hagyományokat több civil szervezet is ápolja, számon tartja, sőt, dolgozat is íródott a kitelepítés körülményeiről és a svábok falubeli megpróbáltatásairól. A dolgozat máig kéziratként olvasható csak. A környei állami gazdaság (a kombinát) történetét is írásba foglalták: a kombinát egykori dolgozói szerint ezt az írást megörökölte a céget privatizáló új tulajdonos.
Úgy látszik, hogy Környéről azért nem született máig monográfia, mert sok a szerző, és nincs közöttük egyezség, s az önkormányzatnak bajos a békítő-egyeztető és monográfust kutató szerepet fölvállalnia. A tények lehetnek csalafinták is: ki ezt, ki azt szűri le a történelmi dokumentumokból. Az sem biztos, hogy kívülálló szakértőt elfogadnának a szerzők, hisz környei életük évtizedeit áldozták falujuk kutatására.
 
A gazdaság és a falu szolgálatában
A kézirat, amelyet volt szerencsém átlapozni, az Adatok Környe történetéből címet viseli. Szerzője, Kucsera Károly 1999-ben fejezte be munkáját - sajnos ez idáig nem olvasható nyomtatásban. A mintegy kétszáz oldalas összeállítás címe szerzője szerénységét is kifejezi; a hetvennyolc éves helytörténész nem gondolja magát monográfia- vagy falutörténet-írónak, bár jól ismeri a hely kutatásához nélkülözhetetlen történeti-régészeti irodalmat. A kéziratban fölsorakoztatja a hozzáférhető őskori, római kori leleteket, levéltári források alapján prezentálja többek között a tizennyolcadik századi környei urbáriumot, régi falusi elöljárók listáját, 19. századi úgynevezett fogatpénzek fénymásolatos képét, a környei puszták egykor volt kastélyainak rajzát, fényképét, a puszták történetével egyetemben. A közelmúltról gyűjtött egyes epizódok után akkurátusan följegyzi az adatközlők nevét, korát, lakcímét. Pótolhatatlan és tárgyilagos emléktöredék valamennyi - a helyi elbeszélők közül sokan ma már nem élnek. Az utolsó ötven év helyi történetét színes fényképgyűjtemény illusztrálja.
Az utolsó ötvenöt év, ennyi Kucsera Károly környei élete. Környén telepesnek számít, a negyvenes évek végén költözött a faluba. A Fejér megyei Baracska egyik uradalmi pusztáján született, anyját nem ismerte, apjával talán kétszer találkozott. A pusztai cselédlakásban nőtt fel húgával, nevelőjük és eltartójuk a nagyanya volt. A pusztáról a katonai behívó szólította el. A háború utolját egy felvidéki tanyán töltötte. Egy odavalósi katonacimborájával együtt álltak szolgálatba egy tanyás gazdához. Esténként a szomszédos tanyán találkozott a fiatalság citeraszó, ének és tánc mellett.
A háború vége is a Felvidéken találta, nehéz szívvel indult hazafelé. Itt kellett hagynia választott kedvesét, akit mindenképpen feleségül akart venni. Bajos világ várt akkoriban a felvidéki magyarokra, jönni-menni határon keresztül egykönynyen nem lehetett. Kucsera Károly valahogy visszavergődött a baracskai tanyára, ott várta jövendőbelijét. A lány, ahogyan megállapodtak, titokban becsusszant egy magyarok kitelepítésére rendelt vagonba, így szökött-jutott át a csehszlovák-magyar határon. Az egymásra talált fiatalok Baracskán egybekeltek, röviddel ezután érkeztek Környére szerencsét próbálni.
A régi Rosenthal-birodalmat ekkor már állami gazdaságnak hívták, a cselédlakásokat pedig szolgálati lakásnak. Üres szoba-konyhásat hamarosan találtak. Kucsera Károlynak sok dolga akadt, győzhette, mert a baracskai tanyán minden gazdasági munkába beletanult. Legtöbbet jószágokkal, tehenekkel bajmolódott, ha kellett, az istállóban töltötte az éjszakát. Ma úgy gondolja, ez lehetett az oka, hogy tüdőbeteg lett. Több hónapos kórházi, szanatóriumi kezelés után állt helyre az egészsége. Felgyógyulása után fizikailag kevésbé megterhelő munkákat, munkaköröket látott el. Esztendőkön át jövő-menő feladatokkal bízták meg, a gazdaság minden zugát, minden pontját, dolgozóját ismerte. Ennek is köszönhette, hogy a felelősségteljes mezei és általános leltár egyik vezetője volt.
A hatvanas években sikerült kivergődniük a cselédtelepről, családi házat a gazdaság központjától pár percnyi járásra, a falu déli negyedében építettek. Itt nevelte fel a Kucsera házaspár két fiát, az egyikből tanár lett, a másik fiú ma az állami gazdaságot fölváltó agráripari részvénytársaság alkalmazottja.
A tanárember a szülei megosztott telkére, a telek végébe emeletes házat épített - a ház bejárata a párhuzamos utcára nyílik. A szülők és fiuk családjának kertje összeér. A kisebbik fiú is megnősült, majd elvált, ma gyermekével együtt a szülőkkel egy házban lakik.
Kucsera Károly munkás éveit történeti gyűjtőmunka színesítette. Emellett fúrt, faragott, távcsövet épített, rézdomborítással képek kerültek ki a keze alól, a menyétől kedvet kapva még színes virágokkal meghintett terítőket is hímzett. Hoszszú, keskeny szobája falán egy maga készítette rézdombormű függ, az égbolt mását ábrázolja a Nappal, Holddal, a hét bolygó grafikus jelével és a csillagjegyekkel. A friss tavaszi fényben vörösen vibrál a horoszkóp. (A horoszkópos könyvek szerint Kucsera Károly az oroszlán tüzes jegyében született.)
Egy rejtett sarokból Karcsi bácsi citerát vesz elő, azt is ő faragta-szerkesztette. Évekig az oroszlányi dalkörben játszott, utóbb a környei dalkör citerás kísérője volt. Elpenget néhány népdalt. Még a Felvidéken tanult meg bánni a hangszerrel, ott, ahol a feleségét megismerte. („Szép lány volt nagyon. Most már nem olyan szép, de nagyon-nagyon jó asszony.")
 
Ha a tó mesélni tudna...
Elmondhatná, hogy ki mindenki csőszködött vize és kincsei, a halak védelmében. Kucsera Károly utolsó gazdaságbeli éveiben halászmester volt, ő legalábbis így nevezte beosztását, talán a hivatalos munkaköri formulához igazodva. A környeiek nyelvén Karcsi bácsi tócsősz volt, ez idestova 270 esztendeje örökös falubeli foglalkozás. A tócsőszök nevét nemigen őrzi a helyi emlékezet, a tótulajdonosokét annál inkább. Amikor először rácsodálkoztam a falu közepét elfoglaló víztükörre, eszembe sem jutott, hogy ez a tó nem magától értetődő része a falunak.
Az Eszterházy grófok idején jobbágyvilág volt, a tó hasznát az uradalom lefölözte, a rend nem engedte a jobbágyot halászni. A pecabotot még ki sem találták, az ügyesebbek puszta kézzel is megfogták a halat. Eszterházyak után a Rosenthal-család mondhatta birtokának a tavat s a tóban úszkáló halakat - a gazdacímtár háromholdnyi nádast és 38 holdnyi földadó alá nem eső területet jegyez Rosenthal Lajos nevén. A környeiek főként a tó vizével öntözött kertészetére emlékeznek.
A tó 1945 utáni történetének fejezeteit kellemetlen események tarkítják. A kellemetlenségek sorozatának fő oka ökológiai természetű. A Tatai-medence tórendszerét a térségen végigfutó Által-ér nevű folyó köti össze. Az Által-ér máig viszi-hozza nemcsak a hegyekből lefutó csapadékvizet, hanem az ipari szennyező anyagok tömegét is. A negyvenes évek közepétől-végétől feltartóztathatatlan nehézipar- és bányafejlesztés fölborította a Tatai-medence vízháztartását, s a hegyekből táplálkozó vizek tisztasága is odalett.
Az állami gazdaság megalakulása után a tó állami terület lett, hasznosítása a gazdaságra várt.
A Környei-tó utolsó ötven évének szemtanúja Horváth Miklós, Környe polgármestere. Az ő nagyapja építtette a tó partján az első házat, 1932-ben. Horváth Miklós (sz. 1948) gyerekkora óta látja-figyeli a tó sorsát.
- Öt-hat éves koromba itt tanultam meg úszni, télen meg korcsolyáztunk a tavon, akkor nekünk, gyerekeknek még nem tiltották a fürdést, és nagyon jó vize volt. A partján, a zsilipnél vízimalom volt, gabonaőrlésre alkalmas, régi, rendes nádfedeles épület. 1953 nyarán vitte el az árvíz. Június elsején vagy másodikán 273 milliméter eső esett egyetlen óra alatt, de nemcsak Környén, hanem végig az Általér-völgybe. A dombok összehozták ezt a hatalmas mennyiségű vizet. Itt Környén meg nem nyitották ki a zsilipeket, nehogy elússzanak a halak! Ennek az lett a következménye, hogy a völgyzáró gáton, amit még az Eszterházy építtetett, átcsapott, keresztülfolyt a víz. Elvitte a malmot meg az épületeit, megroggyantotta a hidat, amin Tatabánya felől jön be a vonat. Öregapámék lenn laktak a tóparti házban, másnap csónakkal mentünk be az udvarra. Ott addig soha nem volt víz, pedig az első ház a tóparton.
- Mi lett a tóval a nagy víz után?
- A kezelője a környei állami gazdaság volt. Előfordult, hogy ezen az oldalon fürödtünk, 35 fok melegbe, az állomásnál meg betereltek vagy ötven tehenet. Akkor még a központi majorban volt a tehénistálló. Ha nem jött a vonat, a sorompón áthajtották őket, le a vízhez. Egyet úsztak, kihajtották őket, mentek vissza az istállóba.
- Halat nem tenyésztettek?
- Dehogynem. 1957-be került ide Scherer Mihály igazgatónak. Ilyen bányászellenálló volt, káder, de nagyon normális ember. Amikor már egyre jobban ment a gazdaság, az öreg kiadta bérbe a tatabányaiaknak. A megyei első titkár szólt neki, hogy jó volna nekik valami horgásztó. Scherer meg odaadta, kapott érte a gazdaság ezer forintot, 1972-73-ban legalábbis annyit. Onnan tudom, hogy sportelnök voltam akkor, és kapacitáltam az öreget, hogy adja nekünk a tavat, a haszon a sportegyesületé lehetne. Nem adta az öreg. Éveken keresztül a tatabányai Jó Szerencsét Sportegyesület használta nevelő tóként. Ők nem pecáztak itt, csak lehalászták. Ami őszi halászatkor alkalmas volt, azt kifogták, eladták, a kisebbek meg itt maradtak, és megint telepítettek. Rendőrökkel jártak ide ellenőrizni, keményen. A falusiak között azért a zsebpecák mentek rendesen. A rapsickodás általános volt. Este füttyszóval kellett menni a tópartra. A fütty volt a jel, abból tudta, aki lenn volt, hogy ismerős jön, nem a rendőr. Ha a rendőrök megjelentek, a part menti kertek szinte tele voltak, hozzánk is berohangásztak elbújni. Az én gyerekkoromba még bevitték őket, és röpdöstek a pofonok a rendőrségen.
- Meddig tartott a Jó Szerencsét?
- 87 januárjában igen kemény tél volt, hatalmas hó is, emlékszem, háromszor lapátoltam ki a havat, mert még a garázsból sem tudtam kiállni. És a nagy fagyban nem vágtak léket a tavon, és amikor tavasszal a jég kiengedett, óriási halpusztulás volt. A hígtrágya-öntözés meg az egyéb növényvédő szerek miatt a tó is föliszaposodott. Ezért aztán a Jó Szerencsét kártérítést követelt a gazdaságtól. Erre bepöccent a Scherer elvtárs, persze nem fizetett, és elküldte a tóról a Jó Szerencsét.
A tóban én 72-73 táján fürödtem utoljára. Átúsztam a vasútállomásig, meg viszsza. Közben le-leálltam, és a térdemig ért az iszap. Elhínárosodott. A műtrágya, az a sok nitrát mind belefolyt, nem vezették azt oda, csak hát ahogy folydogált... Ezt még tetézte, amit magával hozott az Által-ér. De a gazdaság nem csinált a tóval semmit. Középen jött az Által-ér, a nagy zsilipen meg kifolyt a víz, a part elnádasodott. Majd a rendszerváltáskor nyert valami kis pénzt a gazdaság a vízügyi alapból, és a tó területének durván a negyven százalékát megtisztították. Az elsekélyesedéshez az is hozzájárult, hogy 67-ben eldurrant a bokodi erőmű gátja, és ami onnan kijött, belefutott az Által-érbe. Az erőműsalakkal, pernyével együtt. A kotráskor a másfél méteres kanál olyan hatvan centit tudott fogni, abból a hatvan centiből harminc centi pernye volt. A tó átlagmélysége a kotrás előtt fél méter, legföljebb 70 centi lehetett.
- Mi történt a gazdaság privatizálásakor?
- Hallottuk, hogy a gazdasággal együtt a tavat is eladják. Azt gondoltam, miután a tó a magyar állam tulajdona volt, meg átmenő vízfolyás, nem szabad eladni. Eladták. Ha eladták, mi megvettük az új tulajdonostól, 5 millió forintért, 1995-ben.
(A tavat eladó új tulajdonos a Magyar Hírlap 2002-es kiadványában a 100 leggazdagabb magyar között a harmincnyolcadik. Becsült vagyona 4 milliárd forint.)
- Mi történt ezután?
- Két év alatt a tó kotrását befejeztük, vagy 100-150 ezer köbméter földet emeltünk ki. A tóra nyertünk pályázaton pénzt, vagy 4 millió forintot. A part rendezését, a környező területek parkosítását 1998-ba tudtuk befejezni, alapítványi pénz is segített. Alapítványunk, a Környezetünk Jövőjéért - Környe, annak a számlájára szépen csordogál a pénz az szja felajánlható egy százalékából. Egyszer 400, máskor 700 ezer forint is összejött.
- Most hogyan hasznosul a tó?
- 1998-ba alakult meg a horgászegyesület. Tagjai csak környeiek lehetnek. Az én házam az én váram a jelszó. A környező négy-öt horgászegyesülettel cserélgetünk.
- Ha idegen idejön, nem horgászhat? Nincs napijegy?
- Az idegen legföljebb nézhet. Napijegy nincsen. Már mondtam nekik, hogy így nem lehet az Európai Unióba menni, meg így nem lehet tóparti fejlesztést csinálni. Így pályázni sem lehet.
- Ez volna a privát tóvédelem? Hogy ne jöjjön megint a „Jó Szerencsét"?
- Egyrészt. Meg az is benne van, hogy sok mindent elvittek tőlünk... Nekem volt hat darab halam egész évben, ezért fizetek évi 21 ezer forintot Hát ennyi pénzért annyi halat adnak a boltba, amennyit akarok. És még pucolnom se kell. Megyek a boltba, veszek magamnak öt szeletet, aztán kész. Én nem vagyok nagy pecás. Csak azért lettem pecatag, mert én lakom itt, a tóparton a legrégebben, és én vagyok az, aki nem loptam halat...
 
(2003 májusában a legújabb hír: 5 mázsa hal pusztult el a Környei-tóban. A helybeliek az Oroszlányból idezúduló szennyvizet hibáztatják.)
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk