←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Ludassy Mária

 

Ré publique vagy ré totale

A modern republikanizmust az különbözteti meg az antik köztársasági ideáltól, hogy kiinduló- és végpontja az autonóm ember, a szabad individualitás. Az ember, aki nemcsak társadalmát alkotja meg önnön racionalitásának képére - ahogy ezt az újkori szerződéselméletek fogalmazzák meg -, hanem saját természete is (legalábbis nagy részben) saját tudatos tevékenységének a terméke. Ezt az eszmét Pico della Mirandola, a firenzei neoplatonikus gondolkodó úgy fejezte ki, hogy a teremtett lények közül egyedül az ember szabad, mert újrateremtheti önnön természetét: felemelkedhet az angyalok közé, de lesüllyedhet az állatok közé is. E végtelen dinamizmus nemcsak „az emberi méltóság" forrása lehet, ahogy a reneszánsz filozófusnál, hanem a korlátlan érdekérvényesítésé is, miként Hobbes híres-hírhedt bellum omnium contra omnese esetében. Az ember sem metafizikailag, sem fizikailag nem korlátos szabadsága a kölcsönös destrukció végzetét vonja maga után - mivel természettől nem születtünk társadalmi lénynek, köztársasági kötelezettségeink nem adottságok, hanem magunk teremtette, önként vállalt kötelezettségek. A szabad kreáció és az önkény a Leviatánban ikertestvérek: éppen mivel nincsenek természet adta, „velünk született" morális és politikai kötelezettségeink, a pozitív jognak kell mindent megteremteni, ami a társadalmi életben az eltérő érdekek modus vivendijét kialakíthatja, s Hobbesnál ezt csak egy teljhatalmú állam képes biztosítani. A szabad szerződés a politikai participációról való lemondást megkövetelő államot hoz létre, ez a commonwealth csak az alattvalók negatív szabadságát (gazdasági tevékenység, magánélet) biztosítja, az antik polisz részvételi demokráciája világtörténelmi veszteséglistára kerül. A modern liberális demokrácia filozófiai megalapítójának tekintett Locke kikerüli a korlátlan érdekérvényesítés szabadságából származó csapdát azzal, hogy megőrzi az újplatonikus-keresztény tézisét az ember istenképmásiságának: van „velünk született" természeti-erkölcsi törvény, amely természetes jogaink (az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz) harmóniáját biztosítja a társadalmi szerződés által létrehozott renddel. Ez utóbbi sem az antik respublikák direkt demokráciája, ám a modern képviseleti rendszer kidolgozásával megteremti a politikai részvételt helyettesítő parlamentarizmust mint a politikai hatalom mindennapi ellenőrzésének intézményes garanciáját. Legnagyobb erénye Locke liberalizmusának, hogy a szabadon vállalt kötöttségek modern eszményét kiterjesztette a vallási közösség szabad megválasztására is, ezzel a hitéletet kimenekítette az állami szabályozás politikai zsarnokságából, és a polgári társadalom alapjoga, a gyülekezési szabadság fennhatósága alá vonta.
A „régiek és a modernek szabadsága", ahogy Benjamin Constant fogalmazott, az antik közvetlen és a modern képviseleti demokrácia különbsége a 18. század közepére vált éles világnézeti választóvonallá, s a század végére - természetesen a francia forradalom jakobinusok dominálta korszakában - lett a vallásháborúk vérességét is felülmúló politikai polémia központi kérdése. Az „egy és oszthatatlan" köztársaság jelzőpárosa vérpadra küldte a plurális és parlamentáris köztársaság képviselőit. A vita Rousseau Társadalmi szerződésével kezdődött: a magánérdekek és a magánéletek sokféleségének el kell tűnnie a köztársaság egységes érdeke és egynemű erkölcse világában, a „moi commun", a közösségi én megőrzés nélkül megszünteti a partikuláris ének materiális vágyait és spirituális álmait. A magánszféra megsemmisül az egységes republikánus erény olvasztótégelyében, a magánmeggyőződések sokfélesége az állampolgári hitvallás politikailag előírt konfessziójában. A kereszténység egyetemes emberszeretetét az ókori pogány államvallások nemzetségi-törzsi kötöttsége váltja fel, a sokféleség képviseletét az egyhangúan megnyilvánuló népakarat (a volonté générale) egysége és oszthatatlansága. Midőn a forradalom fényes napjaiban a „vive le roi!" halkuló hangját a „vive la nation!", majd a „vive la république" diadalmas kiáltása nyomta el, ez a nemzeti szuverenitás, ez az „une et indivisible" köztársaság a Leviatán abszolutizmusának folytatását, a rousseau-i általános akarat tévedhetetlenségét jelentette. Locke köztársasága, a hatalommegosztáson és az elidegeníthetetlen természetes jogokon, a vallásszabadságon és piacgazdaságon alapuló polgári társadalom eszménye amerikai álom maradt. „A köztársaságban csak a republikánusok állampolgárok - mondotta Robespierre 1794. február 5-én A politikai erkölcs elveiről szóló beszédében. - A Köztársaság számára a királypártiak, az összeesküvők csupán idegenek, jobban mondva ellenségek. Vajon a belső ellenségek nem szövetségesei a külső ellenségnek? A gyilkosok, akik belülről szaggatják a haza keblét, az intrikusok, akik megvásárolják a nép képviselőinek lelkiismeretét, az árulók, akik áruba bocsátják a népképviseletet, a fizetett bértollnokok, akik meggyalázzák a népi forradalmat, pusztítják a köztársasági erényeket és erkölcsi ellenforradalommal készítik elő a politikai ellenforradalmat, vajon kevésbé bűnösek-e, kevésbé veszedelmesek-e, mint a zsarnokok, a köztársaság nyílt ellenségei, akiket szolgálnak? Mindazok, akik apagyilkos szelídséggel e bűnösök és a nemzeti igazságszolgáltatás boszszúálló pallosa közé állnak hazug érzelgősségükkel, a köztársaság ellenségei, a zsarnokságnak csatlósai, Anglia és Ausztria felé száll sóhajuk, melyet az emberiesség nevében rebegnek..."
Sieyès abbé, aki pedig hírneves „Mi a harmadik rend?"-jének azon gondolatával, hogy a harmadik rend minden, az egész nemzet, csak az első két kiváltságos rendet kell kivenni belőle, maga is hozzájárult a köztársaság eme kirekesztő, a polgárokat „két pártra, a népre és a nép ellenségeire" osztó (Robespierre) felfogásához, thermidor után így fogalmazott: „amit eddig alkottunk, az nem ré publique, hanem ré totale volt", azaz a köz dolga helyett valami totális dolog. Ugyanezt a gondolatot Benjamin Constant úgy írta le, hogy a királyi abszolutizmus helyébe lépő rousseau-i-robespierre-i népszuverenitás „a nép minden részének holokausztját követeli meg a nép egésze nevében". Tőle származik az antik és a modern respublika nagyhatású megkülönböztetése: a régi respublikák a poliszpolgár magánéleti szabadságának totális önfeladását követelték meg a politikai életben való közvetlen részvétel érdekében, míg a modern köztársaság a magánélet és a magánérdek, a privacy és a magánvélemény tiszteletben tartásán alapszik, igaz, a politikai életben való részvételt az x évenkénti szavazással tudja le, megelégszik azzal a parlamentáris-reprezentatív rendszerrel, amelyet Rousseau és Robespierre az ókori rabszolgaságnál is rosszabbnak ítélt. Az ő republikanizmusuk lényege nemcsak az az „antikizáló póz", amelyet Constant nyomán Marx is kiemel, hanem a republikánus erény azon eszménye, amely a magánérdek totális feladásán és a közjó feltétlen primátusán alapszik, s ez utóbbi kikényszerítője a politikai állam. Constant individualizmusa a felfogás kritikájaként megelőlegezi a rawlsi liberalizmus és a republikanizmus 20. század végi vitáit: „Ezek az érvelések az általános érdekről, az általános célról és minden általánosnak nevezhető dologról az általánosság eszményének obszessziójából adódnak. Hiszen mi más volna az általános érdek, mint az egyéni érdekek egyeztetése? Mi más az általános képviselet, mint az összes részérdek képviselete...?" Manapság egyre több kételyünk támad, hogy a privátjavak kalkulációjából kijő-é - ahogy azt a 18. század végi „láthatatlan kézben" hívő liberálisok vélték - a közjó, a köztársaságnak „mint olyannak" a közös java. Én azonban változatlanul jogosnak tartom Constant aggodalmát, hogy a közre hivatkozva túlságosan könnyedén átcsúszhatunk az individuumok feláldozását könnyedén vevő ideológiák bűvöletébe, mely talán kevésbé kiábrándító, de veszedelmesebb világnézet, mint a „kaparj kurta" álláspontja. „Ha a törvény előírná nekünk, mint azt oly gyakran tette az elmúlt zavaros időszakokban, hogy lábbal tiporjuk erkölcsi kötelezettségeinket és érzéseinket, ha ama képtelen ürüggyel, hogy emberfeletti és megszentelt odaadással tartozunk annak a valaminek, amit felváltva királyságnak vagy köztársaságnak neveztek, a törvény megtiltaná nekünk bajba jutott barátaink segítségét, vagy előírná legyőzött ellenségei üldözését... az ilyen törvény essék erkölcsi kiátkozás alá, fogadjunk engedetlenséget a törvény nevével felruházott igazságtalanság, a közjó nevével takarózó bűnök rendszere ellen!" A polgári engedetlenség lehetősége, az egyéni lelkiismeret autonómiája nélkül a köztársaság semmivel sem különb az ázsiai despotizmusok vagy a modern totalitarizmusok államánál.
Az egység és oszthatatlanság jakobinus, illetve államszocialista ideálját, a hatalommegosztást elvető köztársaság eszméjét én ilyen zsarnoki elvnek látom. Ellenelve és ellenszere a pluralizmus, a köztársaságot alkotó individuumok erkölcsi és eszmei, vállalkozási és vallási szabadságának elismerése. Az emberi jogok teljességének a köztársaság alkotmányos alapelvévé tétele. Az egység csak vészhelyzetben valóságos, a köztársaság normális napi életét a sokféleség dominálja. A vélemények egységesítése a legrosszabb, ami egy modern respublikával és respublikában történhet. Amikor eleink a tordai országgyűlésen elfogadták a négy nagy felekezet vallási szabadságát, nem úgy jutottak egyezségre, hogy szentháromsághívők és szentháromság-tagadók egységesítésével előírták, hogy Erdélyországban a kétistenhit kötelező, hanem hogy először és egyedül Európában a trinitáriusok mellett biztosították az antitrinitáriusok vallásszabadságát is. Mi is ekként cselekedjünk a sokhitű Magyar Köztársaságban.

Elhangzott a Respublika Kör és a Bibó István Társaság által rendezett A köztársaság eszméje című konferencián 2003. április 26-án.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk