←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Őrszigethy Erzsébet

A „mi falunk"

 

A szóban forgó falu, Környe az utóbbi három évben három autógyárat vesztett. Egy németet, egy japánt és egy franciát. Ha szerencsésebb a gazdaságpolitikai konstelláció, akár nyerhetett is volna. A Tatabányával szomszédos falu (a megyeszékhely sikeres tranzakciójában bizakodva) tárt karokkal várta a BMW-t, ám az autógyár 2000-ben Lipcsét választotta új gyáregysége színhelyéül. 2001-ben Tatabánya a Toyota céget csalogatta a környei határba. A japán autógyár a csehországi Kolin mellett döntött; új beruházását a Szudéták Elba-parti városában kezdte meg. A következő „úgymond" környei autógyár a Peugeot lett volna, de kormányzati balfogás vagy egyéb okok miatt a francia cég a szlovákiai Nagyszombat (Trnava) ajánlatát fogadta el.

Miközben az autógyárak delegációi jöttek-mentek, a beruházásra kiszemelt földön zöldült a vetés, pöfögtek a Patár Rt. gépei, a földtulajdonos környeiek pedig elégedetten nyugtázhatták, hogy földjük hovatovább aranyat ér.
Az autógyárak képviselőivel Tatabánya és Komárom-Esztergom megye vezetői tárgyaltak. A tervezett beruházások helye egy 200 hektáros terület Környe határában. Ha megfelelő ipari nagyberuházó jelentkezik, Környe és Tatabánya előzetes megállapodása szerint a falu a közigazgatási területén lévő határrészt ipari park céljaira átengedi a városnak. Az ipari tevékenységhez szükséges infrastruktúra kiépítésének költségeit a város állja, s a területhasználatért cserébe Környe is részesül az adóbevételből. A létesítendő ipari park tehát Tatabánya és Környe közös adóigazgatása alá tartozó terület lesz. Haszon lenne a városnak, a falunak is - és munkahelyek sokasága a tatai medence lakóinak.
Az egymásrautaltságnak és a sorsközösségnek több mint kétszázötven esztendős múltja van ezen a tájon. A tatai medence és a Vértesalja városainak, falvainak célirányos gazdasági szövetsége az Eszterházy-birodalom keretei közt született meg még a 18. században.
Környe a Tatai-medence és a Vértesalja legnépesebb faluja: a 2001-es népszámláláskor 4336 lakost írtak össze. Kiterjedése is tekintélyes: területe 45 négyzetkilométer. (A Környénél tizenhatszorta népesebb Tatabánya területe 91 négyzetkilométer.)
A falu külterületi lakosainak száma hozzávetőlegesen ötszáz. A legtöbben Környebányán élnek, egy használaton kívüli bánya egykori lakótelepén. Szentgyörgypuszta, Tagyospuszta és Irtáspuszta fennállásuk óta gazdálkodó hely volt, ám az utóbbi esztendőkben egyre inkább „megszabadíttatnak" gazdasági funkcióiktól. (Az agrárnagyüzemek átszerveződését a pusztai nép sínylette meg legjobban.)
Környén találkoznak a vidék életét meghatározó három városba (Tata, Tatabánya, Oroszlány) vezető utak. Kiváló természet- és közlekedésföldrajzi adottságainak is köszönhető korai fejlettsége; a múlt század végén (1880) lakosságszámban egy szinten volt Oroszlánnyal vagy Tatabánya egyik elődtelepülésével, Bánhidával.
Falukép-töredék
Aki Tatabányáról tart ide, a Tatai-tó felé igyekvő Által-ér völgyét kísérő úton lépi át Környe keleti határát. A főutcán a zömében régies, emelt homlokzatú sváb házak mögött alig-alig mutatkozik a lankás kisalföldi táj. A falu közepén a kisebb-nagyobb üzletek előtt élénk, kisvárosias a tülekedés. A forgalmas üzleti negyedet a „templomkanyar" zárja le, ahonnan déli irányban Oroszlány és a Vértes-hegység felé ágazik el az út. A főutcán tovább bandukolva új falukép bontakozik ki. A szerényen meghúzódó polgármesteri hivatallal szemben, a faluház és a „Talpas" kocsmája közötti kis utca végén egy hatalmas tó víztükre világít. A harminchektáros tó partja körbe-körbe lapos, mint az asztal, és még csak nem is sejteti, hogy innen néhány kilométerre a Vértes vadregényes erdei és csúcsai következnek. A falu „hegyei" nem a Vértes felé, hanem a főutca északi fertálya mögött emelkednek. Két év óta járok Környére, de a tájékozódásban máig elbizonytalanít ez a rendhagyó térforma.
Környe térszerkezete nem arányos, nem szabályszerű. Egy sík vidéki település, ha megszaporodik a lakossága, először általában a kertek rovására terjeszkedik, a közeli szántók csak másodjára jönnek számításba. A környeiek osztásra érdemes kertjeiket, szántóikat hamar kinőtték, s a 20. század második felében már csak a „hegy" (inkább domb) és a vízpart között választhattak. A belakott, hosszan elnyúló domboldalon meredek kaptatók kanyarognak, s az aszfaltozott, gondozott utcákban alacsonyabb-magasabb házak sorai tekintenek a tó felé. („Kun Béla, November 7., Április 4., Ságvári Endre! Ilyen utcanevekkel akartok az Unióba menni?" - méltatlankodott a polgármester egy képviselő-testületi ülésen.) Az immár nem „szalonképes" nevet viselő utcákban a terephez igazodva mindenfajta ház van: szokás szerint a szuterén és a manzárd is a lakás szerves része, s nem ritka „hegyi luxus" a tó felé nyíló terasz vagy veranda. Az itteni lakásoknak majdnem a fele többszintes, bár a második, harmadik szint gyakran nem szokványos emelet, hanem például tetőtér-beépítés.
Vajon kik laknak ezen a hegyen? Kik költöztek ide föl, a falu északi peremére? Talán a borisszák, gyanakodhat az idegen a leshegyi pincesorokat látva. Akik ide építkeztek, jobban szeretik a bort, mint a vizet, hiszen a házaikat a szőlőtőkék szomszédságában építették meg, és nem a tó partján. A vizet látni is elég a hegy tetejéről.
A falusi legendárium mit sem tud a környeiek víziszonyáról, hanem éppen a víz faluteremtő erejéről, gazdasági hasznáról és rakoncátlanságáról regél. A hegyre pedig nem a borisszaság hajtotta föl a környeieket, hanem a szükség, ami a faluban körülmények sokaságát jelenti. Lehet itt egymás szomszédja tősgyökeres sváb és felvidéki kitelepített, tatabányai újgazdag és fővárosi értelmiségi, Heves megyei telepes család leszármazottja és Tatabányáról visszaköltöző környei születésű vállalkozó. A vegyes szomszédság nemcsak a hegyen általános, hanem a faluközpont „svábos" stílusú utcasorában és Környe déli negyedében felépített lakótelepén is. A puszták sem zárványok, itt is kevés a nemzedékek óta helyben lakó. Nincs olyan megyéje Magyarországnak, ahonnan ne érkeztek volna Környére telepesek.
(Környéről beszélgetve egy Oroszlányból származó pesti - ötvenéves - ismerősöm csak úgy, mellékesen megjegyezte: „az én gyerekkoromba mindenki lakott Környén, mi is odaköltöztünk három évre". Első generációs környei fiatalasszony mesélte, hogy amikor egy nyugat-dunántúli főiskolán tanulni kezdett, társai megkérdezték tőle, hova való. Hosszas magyarázkodás helyett csak annyit mondott, hogy Tatabányára. Egyikük pontosítani akarta a választ: „Ugye, Tatabánya valahol Környe mellett van?")
A mai lakosoknak 45 százaléka született Környén, de ezek zöme úgynevezett első generációs környei, tehát a szüleik betelepültek. Mindössze egy 13 százaléknyi kisebbségről mondható el, hogy régi környei, mert az apja és az anyja is a faluban született. A falu lakosainak többségét tehát a betelepültek adják - ennek ellenére megyeszerte szorgos, gazdag sváb faluként ismerik. Valamit tehát tudhat ez a falu. Talán képes környeivé változtatni az újonnan érkezőket. Környe asszimiláló erejének titkát a múltban és a jelenben is keresem. Annyi bizonyos, hogy környei ember nem hasonlít arra a falusira, amelyikről 1940-ben Erdei Ferenc egyetértőleg idézi Aquinói Szent Tamás szavait: „A falusi olyan, mint az egykarú és egyszemű ember: nem azért, mintha nem szeretne két kézzel fogni és két szemmel látni, hanem azért, mert nem tud."
A környeiek tudománya üggyel-bajjal, de összeadódott kétszáz-háromszáz éven át. Lehet, hogy nem is „igazi" falusiak? A mai környeit szemlélve mintha inkább mind a két kezével élő „kétjobbkezes" volna.
Van ipara, kereskedelme, mezőgazdasága - kis-, közép- és nagyvállalkozókkal. Van dörzsölt pénzügyi befektetője, háromcsillagos panziója, elegáns étterme, éjszakai lokálja, gyermeküdülője, református konferenciaközpontja, és persze talponállói, gyorsbüféi is. Van szegény és úri negyede, lakótelepe és üdülőövezete, „belvárosa" és peremkerülete, kies parkjai igényes kandeláberekkel, tölgyből faragott Szent Orbán-szobra a szőlőhegyen, kegyeleti parkja faragott kopjafával. Vannak civil, szabadidős, sport és kulturális egyesületei, politikai szervezetei. A faluközösséget szolgálják monográfusai és megszállott lokálpatriótái, felelősségvállaló intelligenciája. A diplomás értelmiség egy része a helyi közszolgálatban tevékenykedik. Az eljáró diplomások az atomizált értelmiség városi stílusú, a falutól elszigetelt életformát követik. A falu külföldi testvérkapcsolatokat ápol, s nyaranta virradatig tartó „National-Fest"-en fogadja a hazalátogató egykori sváb kitelepítetteket.
*
Környe folyamatos, máig nyomon követhető története a 18. században kezdődött. A török világ után újraéledő falu mindennapjait máig tartóan a Tatai-medencében zajló gazdasági-társadalmi folyamatok alakították: a 18-19. században a vidéken főszerepet játszó tatai-gesztesi uradalom, a 20. században a tatabányai iparvidék. Mindkét birtokközpont megszületése és működése a környei lakosság folytonos megújulásával, gyarapodásával és cserélődésével járt. Az állandó népességmozgás irányzéka immár majdnem háromszáz esztendeje az ipar. Az egyik végponton a tatai uradalom áll, amely Magyarország első hagyományos iparvidéke volt, a másik végponton pedig Tatabánya, ahol épp napjainkban bontakozik ki a hazai élvonalbeli ipar.
„A nemesember gyökeresen különbözik a paraszttól,
ahogyan a tulajdonos is különbözik a tulajdonától"
 
Környe történetében az első fejezet főszereplői az ambiciózus Eszterházyak. Illik rájuk a kortárs társadalomtudós, Berzeviczy Gergely leírása: „a földesúr a jobbágyot úgy tekinti, mint gazdaságának folytatásához szükséges eszközt és az ő vagyonának alkatrészét, melyet szüleitől örökölt, vagy vásárlás útján, avagy érdemeinek elismeréséül szerzett, akinek robotját és adózásait a saját jogánál fogva követeli, s akivel a maga szempontjából bánhat el."
Gróf Eszterházy József a 18. század első felében - kiterjedt birtoka felvirágoztatása céljából - telepített katolikus svábokat a faluba, s egyúttal kitelepítette innen a többé-kevésbé őslakos református magyarságot. A történeti tény, hogy az Eszterházy gróf 1746-ban elvette a környei reformátusok templomát, elsőrendűen nem vallástörténeti esemény. A vallás ez esetben a birtokpolitika része, amely új gazdasági szisztémát és létfeltételeket teremtett.
A telepítő, gróf Eszterházy József országbíró (1682-1748) egyházi pályára készült. A jezsuitáknál tanult Sopronban és Győrben. Teológiai tanulmányokat a római Collegicum Hungaricum hallgatójaként folytatott. Bár fontosnak tartotta, hogy az „Anya Szent Egyháznak előmozdítója" legyen, vélhetően nem kizárólag ezért kezdeményezte a lakosságcserét, és talán az sem valószínű, hogy csupán udvarhűsége miatt törekedett birtoka germanizálására. A Környén örökös úrbéres jobbágyokat akarta fölcserélni olyan népességgel, amely elsősorban az uradalmat, Eszterházy majorságait szolgálja. Tehát az örökös úrbéres állapotú jobbágyok zavarták érdekköreit, és nem a magyar reformátusok. (A „magyartalanításhoz" mindenesetre sokban hozzájárult: nem kis része van abban, hogy a 18. század végén Magyarország lakosságának mindössze 36-37 százaléka magyar.)
Kik lehettek majorsági gazdálkodásának előmozdítói? A majorságaiban haszonnal alkalmazható kisiparosok és (az uradalomnak) kiszolgáltatott (lekötelezett) bérmunkások - majorsági szolgálatra, robotos ingyenmunkára, cselédmunkára alkalmas, szerény gazdálkodási praxissal bíró földművesek. Mint az agrártörténész, Wellmann Imre írja, e korszakban a legtöbb új birtokos úgy vélte, hogy „a németekben könnyebben kezelhető s több jövedelmet hajtó jobbágyokat nyer a török időkben kötetlenebb élethez s hagyományos gazdálkodásmódjukhoz szokott magyar parasztoknál".
Mária Terézia telepítéspolitikájának egyik fő célja az iparosság meghonosítása, az iparűzés körülményeinek megjavítása volt. Gróf Eszterházy Józsefet (1727 óta tulajdonos) mint a tatai uradalom birtokosát is e cél érdekében próbálta befolyásolni. A tatai birtok urai Eszterházy előtt bécsi hadiszállítók voltak. A gróf általi tulajdonlásnak és szabad művelésnek, valamint német telepesek befogadásának Mária Terézia által diktált feltétele volt az Által-ér vidékének és a Tatai-medence vízhálózatának rendezése: e vizeket technikailag alkalmassá kellett tenni olyan malmok működtetésére, amelyek különböző iparok kiszolgálására képesek. Eszterházy József megbízására a kor legjobb „magyar ingenieurje", Mikovinyi Sámuel kormányozta a vízrendező munkát: ez volt az előfeltétele annak, hogy az iderendelt német iparosság közreműködésével megszülethessen a terebélyes tatai birodalom. A vízrendezésre Eszterházyt sürgette a szomszédos uradalom is, amelynek tulajdonosa maga a magyar kamara (a kincstár) volt. Eszterházy 1728-ban hívta először Mikovinyi Sámuelt Tatára, s ő készítette el a tatai Nagytó szabályozási tervét. Mikovinyi rajzolta a vármegyetérképeket Bél Mátyás nagy országleíró munkájához, amelyben Bél Mátyás a 18. század eleji Környének is szentelt egy cikkelyt: írt a környei halastóról, a Somló-hegyi szőlőkről és a római kori vízvezeték boltozott csatornájának, támfalainak maradványairól.
A negyvenes években Mikovinyi Sámuel feladata a Tata és Duna közt fekvő 3500 holdas mocsár lecsapolása és a csatornarendszer kiépítése volt. (E terület nagyobbik fele a tatai uradalomé, kisebbik fele a magyar kamaráé.) Mire 1747-ben Mikovinyi a vízrendező munkát befejezte, Környén már rendezkedtek a német telepesek. Meglehet, hogy Eszterházy újdonsült jobbágyaiként maguk is részt vettek a vízrendezés munkálataiban. A gróf megbízottjai először 1733-ban toboroztak a német fejedelemségekben. Akár a toborzások által vagy más úton-módon kerültek németek Környére, valószínűnek látszik, hogy ide kevesebb jobbágy és több iparos jutott. A tehetősebb, célzatosan telepített községekkel Eszterházy József úgynevezett örökös szerződést kötött. Az uradalom tizennyolc (sváb és tót telepesekkel betelepített) faluja közül csak hét falu került kivételezett helyzetbe. E hét telepes falu lakóinak a szerződés 4-6 évi adó- és szolgálatmentességet, szabad költözést s a javak szabad adásvételét garantálta. Környe nem tartozott e szerencsés falvak közé.
Minden szükségest, még férjet is - csak engedelemmel
 
A 18. század közepén (a külön szerződést nem élvező falvakban) a régi szokást követve minden rendtartás nélkül állították munkába a jobbágyokat és a zselléreket, és a robotnak nem voltak szabott napjai. A környeieknek a legtöbb munkát az uradalmi erdő adta, a robotként végzett favágás, fűrészelés, szállítás a Duna partjára, a komáromi révhez és Tatára. A szállítás, szekerezés állandó foglalatosságuk lehetett, hiszen a falu határában halad az ősi kereskedelmi út, a mészárosok útja, ezt keresztezte Környénél a két uradalmi központot, Tatát és Csákvárt összekötő fontos útvonal.
A környeiek különös mestersége volt már a kezdetektől a tavak karbantartása és a halászat. A Tatai-medencében tizenhat falu lakói gondoztak tavakat, és foglalkoztak halászattal. A környei tavak különösen sok munkát adtak, ugyanis a tatai Öregtóban, a nagyigmándi tóban és a két környei tóban hizlalták az uradalom halállományát. A halakat szekereken, hatalmas tartályokban a jobbágyok szállították az úgynevezett nevelő tavakból a környei hizlaló tavakba. Munkát adott a síkvölgyi vadaskert s a nevezetes környei fácánkert, ahol már az 1800-as években fácánokat tenyésztettek. Egy esztendőben 1200 fácánt keltettek ki pulykákkal, s gondozójuk a fácánok táplálásához napszámosokkal heteken át hangyatojást szedetett az erdőben. Különös robotmunka volt, amikor az uraság luxusigényeire vadászkutyákkal keresték a szarvasgombát az erdőségben. Az erdővel mindig sok gondja-baja volt a környeieknek. A környei fővadász nagy hatalmasságnak számított: ő hajtotta erdei robotra a falusiakat. A jobbágyok, ha tehették, a zsellérekre hárították a munka nagyját. Általános volt a tiltott fahordás, a tüzelőfa-gyűjtögetők között az iparosember sem volt ritka.
Eszterházy nemcsak ingyenmunkával terhelte a környeieket, hanem a község mindennapi életének felügyeletéről is gondoskodott. A mindentudó jegyző a földesúr alkalmazottja volt, ő vezette például a helybeliek robotkönyvecskéit. Még a plébánosnak is volt úrbéri szolgálata. 1845-ben a környei templomatya 15 nap gyalogrobottal tartozott. Az uradalom a házasodást is szabályozta. Gazdaságos, áttekinthető egységnek akarta látni a falut: a házak-gazdaságok együtt-tartása érdekében tilos volt a jobbágyok gyermekeit házzal kiházasítani: hozományként pénzt és állatokat kaphattak. Ez az uradalmi szándék egybevágott a svábok német hazájukból hozott törzsöröklési rendjével. Eszterházy nem pártolta az úgymond felelőtlen migrációt: a 19. század elején kismórpusztai legényeket zsuppoltak ki a faluból, akik környei lányokat merészeltek feleségül venni, és „engedelem nélkül" Környén tartózkodtak.
A mai Környe pusztái közül csak Tagyospuszta nem tartozott az Eszterházyak fennhatósága alá. Patár és Szentgyörgypuszta az Eszterházyaknak szolgált. E pusztákon a 19. század közepén szaporodott meg a cselédlétszám. Szentgyörgypuszta mint kasznárság, uradalmi járási központ nagyobb jelentőséggel bírt: 31 alkalmazott mellett még írnokot is tartottak. Ez idő tájt itt kísérleteztek legelőbb az uradalomban cukorrépa-termesztéssel. (A szentgyörgypusztaiak ma - répa nem lévén - azzal kísérleteznek, hogy járható utat nyerjenek Tatabányára. A puszta főutcájának végéből jól látszik a nagyváros és a mező is, ahová már három autógyár nem telepedett le. De hiába a reményteljes kilátás, a várost a pusztaiak csak 12 kilométeres kerülővel érhetik el. A rövidebb, Tatabányának tartó két kilométeres „útféle" kátyús, járhatatlan, száraz időben a magas építésű Wartburg eldöcög rajta, de mentő és autóbusz nem rugaszkodik neki. Terepjáróra aligha futja az ittenieknek: a téesz megszűnése és a környéken is kaszáló privatizáció után a pusztaiak több mint tíz százaléka munkanélküli. Akinek van munkája, Tatabányán, Környén és Tatán dolgozik, de a bejárás ide is, oda is körülményes. A százhúsz szentgyörgypusztainak mindegy volna... Ha nem autógyár, az se baj. Csak történjen már valami, mielőtt megint méteres hófalak kerítik be a pusztát.)
A 19. század második felében az Eszterházy-birtok eladósodásának apró környei nyoma, hogy még a környei alvadásznak, a fővadásznak, a plébánosnak, sőt még a templomnak is tartozott a nagyúr sok-sok ezüstforinttal. Ekkor szereztek nagyobb bérleteket a falu határában kocsmárosok, mészárosok, molnárok.
Hurrá! Megjött a szén!
 
A kézműves-céhes ipar támogatása mellett az Eszterházy család a nehézipart is pártolta volna: 1760-ban nyittatott először bányát Vértessomlón, de érdektelenség és a szállítás nehézsége miatt a bányát bezárták. A következőt húsz évvel később Dorog környékén, Csolnokon indíttatta meg.
A korai ipar vonzerejét mutatja Környe első - demográfiailag követhető - száz esztendejének népességstatisztikája. Környén 1785-ben 133 ház állott. Száz év múlva (1880) 1661-re gyarapodott a lakók száma. Ez bizonyára annak is köszönhető, hogy a 19. század közepén a bányaipar jelentékeny foglalkoztatóként jelenik meg a vidéken: Tokodon szenet bányásztak, Oroszlányban kőbányák nyíltak, a hegyek alján és az erdőkben mészégetők, szénégetők dolgoztak.
A Magyar Általános Kőszénbánya Rt. első aknája a 19. század végén nyílt meg a későbbi Tatabányán. Az új iparág átigazította a foglalkozásszerkezetet. Az 1920-as megyei statisztika a keresők egyharmadát ipari munkásként vagy bányászként jegyzi. Környe iparban dolgozó lakossága a század első harmadában statisztikailag még nem regisztrálható: 1930-ban az iparosok és bányászok aránya nem haladta meg a 20 százalékot, viszont az ugrásszerű népességnövekedés új munkahelyek tömeges megjelenését jelzi. 1920-ra a századfordulóhoz képest 38 százalékkal gyarapszik a lakosság. Jelentős népességet (felvidéki német bányászokat is) hozhatott a század elején megnyíló környebányai bánya. Ekkor közelíti meg először a német nemzetiségűek száma a magyarokét. (1236 magyar, 1156 német, 29 szlovák és 16 egyéb nemzetiségűt írnak össze.)
A fönti iparfejlődés mellett a földművelés szűkös kereteit látva a mezőgazdálkodásból származó bevételek túlsúlyáról aligha beszélhetünk.
A falu újkori történetéből kitűnik, hogy Eszterházy uradalmának árnyékában bajosan lehetett „elparasztosodni" - s mindehhez meglehetős nagyságú parasztbirtokokat összehozni. A földművelők kiugró aránya ellenére sem lehetett Környe gazdálkodó falu, ugyanis a földművesek túlnyomó része csak kis vagy törpebirtokkal (jó esetben 10 holddal) rendelkező családban élt - e földecskék jövedelme aligha volt elegendő a családok fönntartására. A földművelésből élő 1600 környei lakosra 8 közép-, 16 kis- és 300 törpebirtok jutott. A portáknak legföljebb háromnegyedéhez tartozhatott inkább kisebb, mint nagyobb földterület. A 8 középbirtokos nem parasztgazda volt, hanem a pusztákon, kényelmes kúriákban élő földbirtokos vagy városi polgár. Ők részben a pusztai cselédekkel, részben környei napszámosokkal műveltették földjeiket, vagy módosabb környei gazdáknak engedték át kisebb-nagyobb haszonbérletként. A földjüket bérlettel kiegészítő helybeliek sem csupán gazdálkodásból pénzeltek, hanem malomból és kereskedésből is.
Őstermelés és iparkodás - viszontagságokkal
 
Környén fejlett, árutermelő parasztgazdaságok a 20. század elején sem léteztek. Tősgyökeres sváb családokkal (és családokról) való beszélgetésekből sejthető, hogy kevés olyan tehetősebb gazda volt, aki kizárólag birtokából, illetve mezőgazdasági árutermelésből élt. (Az élen álló községi bírónak 59, a törvénybírónak 22 holdja volt a két háború között.) A statisztika Környét a 20. század első felében őstermelő falunak mutatja. Határa jó minőségű búzatermő vidék, s ha ez a föld a parasztgazdák kezén van, eltarthatta volna a falut, de a birtokviszonyok nem engedtek teret a jövedelmező paraszti árutermelésnek. A parasztgazdákra nézve kedvezőtlen birtokszerkezet miatt a népesség egésze már ekkor vegyes foglalkozású: elsőrendű jövedelemforrásuk nem a föld, és főként nem a parasztgazdaság. Állattartásra sem igen rendezkedhettek be: a falu határában lévő legelő javát 100 holdon felüli birtokosok, illetve bérlők használták. A községi erdőbirtok is megfogyatkozott. Az úrbérrendezés idején (1859) még 108 hold erdeje volt a falunak, 1933-ban már csak 20 hold.
A 19-20. században Eszterházyn kívül más birtokosai is voltak ennek a vidéknek. 1935-ben a falu 8000 holdas határából csaknem 5000 hold közép- és nagybirtok - ebből 3000 hold nem környei (budapesti, gyulai, bánhidai, tatai) lakosok tulajdona. A közép- és nagybirtokosok (bérlők) cseléd- és napszámosmunkát kínáltak. (Munkaigényük ugrásszerű növekedését a demográfiai adatok is jelzik: száz év alatt megkétszereződött a külterületi lakosság.) E birtokosokat kiszolgáló népességnek csak egy része lakott a falu külterületén lévő majorságokban vagy majorság jellegű cselédtelepeken. Területileg elkülöníthető cseléd- és napszámos-kolóniák a falu belterületén is voltak. A kis- és törpebirtokosok szintúgy elszegődtek a nagybirtokosokhoz napszámos(idény)munkára.
A gazdák általában a gazdálkodás mellett valamilyen iparosmesterséget gyakoroltak, s vállaltak alkalmi iparbani szolgálatot, falusi szolgáltatást is. Tehát a környeiek - a kis és a nagyobb gazdák meg a földtelen lakosok is - idejekorán rákényszerültek a vegyesmunkás-létre, és hozzászoktak a különböző típusú jövedelemszerzési lehetőségek kihasználásához, halmozásához.
A 19. század végén és a 20. század első felében a kor falusi átlagát meghaladó mértékben laktak a községben iparosok: a mintegy két és félezer lelkes falunak 59 kisiparosa volt. A környei iparosok a lakossági szolgáltatás mellett a majorságokban és a helyi bányaüzemben is találhattak munkát.
A bányász foglalkozás még nem volt általános: 1930-ban mindössze 68 család élt túlnyomórészt a bányából - s e bányászok zöme a bányatelepként létrehozott külterületen, Környebányán lakott. (Környebányának 1933-ban 45 lakosa volt. 2001-ben - jóllehet már vagy harminc esztendeje leállt a bánya - a lakosságszám 270.) Mivel a bánya - az intenzív művelés idején is - bizonyos mértékig szezonális üzem volt (ebben a korban fűtési szezonhoz igazodva ingadozott a munkáslétszám), földművelő és iparoskodó falusiak is tevékenykedtek itt - idénymunkásként.
Környére a 20. század elején sem volt jellemző az elszigeteltség: a környei társadalom ha akarta, ha nem, igazodott a Tatai-medence egyre élénkebb gazdasági folyamataihoz. 1902-ben megépült a Tatabánya-Környe-Kisbér-Pápa vasútvonal. Környebányán 1911-ben megkezdődött a barnakőszén-bányászat. A 20. század első vándorai is erre a munkára költöztek ide. Többen hamarosan odébbálltak, mert a bányászat 1920 és 1930 között átmenetileg szünetelt. A harmincas években a bánya újbóli megnyitásakor megint benépesült a telep.
Az iparos foglalkozás fölvételét megkönnyítette a hazai viszonylatban haladónak mondható Eszterházy-uradalom iparszerű praxisa, melyben eligazodni a környei embernek létérdeke vagy éppen kötelessége volt. A 20. század elején, első felében létesülő bányaüzemekben a munkavállaláshoz előiskola lehetett az iparos gyakorlat és a napszámos-cseléd típusú munka is. A bányában szakértelmet, iparos felkészültséget igénylő, többé-kevésbé szolgáltató munkára ugyanúgy szükség volt, mint a szakmányban végzett segéd- és betanított munkára.
Változást, mindenáron
 
A 20. század harmincas-negyvenes éveiben kiszélesedő helyi munkapiacot a változatosság jellemezte. Az 1945 előtti Környe számos tekintetben vegyes népességű település volt: vegyes a lakosság foglalkozására nézve, vegyes a társadalmi-gazdasági státusát illetően. Tehát nem ipartelep, nem gazdafalu, s kizárólagosan uradalmi birtok sem. Amiben kétszáz esztendeje egységes a falu népe, az elsősorban a vallása - az újkori falutelepítő Eszterházy jóvoltából a túlnyomó többség katolikus. Szintén Eszterházy telepítő munkája nyomán sváb nemzetiségi mivolta jellemezte a falut. (1941-ben 1338 magyar, 11 szlovák és 1461 német nemzetiségű lakost írtak össze.) A tősgyökeres környei - német vagy magyarított névvel - túlnyomóan sváb volt. Ez a svábság adta a falu zömét, akármilyen módban élt, akármilyen foglalkozást űzött.
1945 Környe életében nemcsak politikai kurzusváltást jelentett, hanem népesség- és foglalkozásváltást is. A földosztás meghirdetésekor a környei svábokat nemigen foglalkoztatták a gazdálkodás ügyei: a korabeli megyei jelentések szerint körükben a potsdami konferencia óta általános volt a félelem. Már az új rendszer első hónapjaiban nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak a vagyonosoknak kell félniük, és hogy a sváboknak a nagy hanggal meghirdetett demokráciában nem menlevél a szegénység.
 
*
 
E. Erzsébet egyik dédnagyapja a 19. század közepe táján került Környére. Az Eszterházy-uradalom tócsősznek alkalmazta. Nevéből következtetve inkább tót, mint sváb lehetett, de leszármazottait a 20. században már régi svábként tartották számon. Az egykori tót tócsősz gyermekei, unokái a falusi rend szerint svábul beszéltek. Utódai közül többen meggazdagodtak.
E. Erzsébet a szegényebb ágazathoz tartozott. Öt testvérével együtt tizenöt éves koráig csak a szegény sorsot tapasztalhatta meg, s „vagyoni" helyzetük alapján számíthattak volna a szegénypárti politika támogatására. A hatgyermekes család a falu akkoriban újtelepnek nevezett részén lakott egy kétszobás házban. A szántóra futó ötszáz öles kertben sok-sok gyümölcsfa állt.
„Édesapámék is hatan voltak testvérek, így aztán rá csak két hold jutott, anyám se kapott többet. Ehhez béreltünk a tatai út mellett, hogy mennyit, arra nem emlékszek, én még akkor olyan kislány voltam. Szegényesen, de, ugyi, gazdálkodtunk. Volt tehén, meg egy jó erős stájer lovunk. Kellett is, mert fönt, a falu szélén, dombnak kellett fölhúzni a kocsit. Télen meg napszámba járt édesapám, a bánhidai erőmű építkezésére.
1944 szeptemberében a németek bevonultatták. A magyarok békén hagyták, mert nagyon visszeres volt a lába, fekélyes állandóan, meg aztán 45 éves volt. A németek meg azt mondták, hátvédnek, golyófogónak jó lesz. Októberbe vagy novemberbe hazajött szabadságra, éppen a kertben hátul szedtük föl a krumplit, de hajnali 3 órakor már jött a SAS-behívó, azonnal menni köllött megint. Még Mikuláskor, 44-ben édesanyám tudott vele beszélni, lent volt nála, mert Budán szolgált. És január 8-án, amikor az összeomlás volt, meghalt a Várba, a gránát a lábát levette. Front után hiába kerestük, de sokat mozgolódni nem lehetett, mert, ugye, német katona volt... Ha tömegsírba van, ki tudja, hol van...
Édesanyám ott állt egyedül a hat gyerekkel. A házat el kellett hagynunk, merthogy magasan volt, az aknák rendre beletaláltak, összevissza lyuggatták. Meg aztán a katonák a lovakat bent tartották a padlós szobába, azt nekünk mind helyre köllött hozni. Leköltöztünk nagyanyámékhoz a faluba, a főutcára...
Sajnos, akkor kerültek olyan elöljárók, akik nem lettek volna annak valók. Tudja, ebbe a faluba laktak katolikusok meg reformátusok is, svábok meg magyarok, de nézeteltérés nem volt azért, mert valaki ilyen vagy olyan. Szóval ez a Környe egy nagyon-nagyon jó, egy kimondottan mintafalu volt a háború előtt... Utána meg vitték-hozták a népeket
Édesanyámat 45 júniusába internálták. Sok svábot elvittek Környéről. Ugye, mint németek, még a háború alatt vettünk ilyen naptárat, amilyenek ma is vannak. Ez volt a bűnük. Először Tatára, a gyűjtőbe vitték, onnan Komáromba, aztán Pestre, talán a Ferenc József laktanyába."
(1945 nyarán huszonkét környeit internáltak, majd az ezt követő második csoportban tizenkettőt.)
„Júliusba elvitték édesanyámat, akkor a nagyanyáméknál laktunk, augusztusba meg jöttek a telepesek, és nagyanyámékat kitették a házukból. Abba még most is bent lakik a telepesnek a lánya, a szülei már meghaltak, én jóba voltam velük, mert nem tehettek róla, hogy oda irányították őket. Ahogy mesélték, jöttek a falujukba Környéről ilyen jóféle idevalók, toborozták a népet, és azt hirdették, hogy ez a falu teljesen kipusztult, üres házak vannak, mindennel fölszerelve. Ezzel csalták őket ide, de üres ház úgy lett, hogy kidobták belőle a parasztot, és a telepes ment a helyire. Mikor jöttek nagyanyámékhoz, én még hátraszaladtam a kertbe, mondom, hamar egy kis kosárba valamit szedek a gyerekeknek. Hát kiöntették velem...
Nagyanyámékat a férjem szülei fogadták be, bár akkor még nem volt a férjem. Az ő szüleit nem tették ki, mert a fiuk magyar katona volt. Nem volt rokonság vagy valami, de összetartott a nép... Nagyanyámék odamentek, mink meg haza, a szüleim romos házába.
Én tizenöt éves koromba hatodmagamra maradtam. Minket is ki akartak túrni onnan, de én nem hagytam. Hajnalban a két bátyám elment dolgozni, én meg bezártam az ajtót, és a testvéreimmel elbújtunk a házba. Gondolhatja! Az egyik bátyám 23, a másik 18 éves volt, aztán következek én, én 29-be születtem, az egyik kicsi nyolc, a másik négy, a harmadik kétéves volt. Vagy egy héten keresztül mindennap elbújtunk. De a telepesek nem tágítottak, ott ültek, mint a verebek, amit találtak kinn, gyümölcsöt, ezt, azt összeszedték, arra viszont nem voltak fölhatalmazva, hogy föltörjék az ajtót. Lassan aztán csak elszállingóztak, elfoglalták a nagyparasztok kiüresített házait."
(1947-ben száz sváb családot - összesen körülbelül négyszáz lakost - telepítettek ki a faluból. A német lakosok a „kitelepítendő, felmentett, kivételezett, terhes nők és egyéb korlátozás alá esők" címkéket kapták. Nem tudjuk, hogy például a megszólaltatott E. Erzsébetet testvéreivel melyik kategóriába sorolták, elbeszéléséből viszont sejthető, hogy a zaklatás faluszerte általános lehetett. A kitelepítés augusztus 27-én kezdődött.)
„Az idősebb bátyám 47 januárjában megnősült. Öten maradtunk a szülői házban. Jöttek a rendőrök, hogy csomagolni, mert egy óra múlva itt a kocsi. Most is nagy szám van, de akkor se hallgattam, megmondtam, hogy addig nem megyek, míg anyámat ide nem hozzák, mert én nem vállalom a négy gyereket a magam felelősségére. Pláne, ugyi, a lánytestvérem beteg volt, a másik kettő kicsi, az egyik 41-es, a másik 43-as. Én nem vállalom. Nem érdekel, ha itt lesz a kocsi, hát itt lesz. Háromszor jöttek. Tartottam magam. Ha idehozzák anyámat, abban a pillanatban indulok máris. Fölírták a neveket. Azt ígérgették, hogy Soroksáron megáll a vonat, és értesítik a tábort, odahozatják az anyámat... Mondom, én ilyen beszédre nem adok. Addig-addig pofáztam, meg jöttek, megtelt a vagon, jól van, holnap majd jövünk. Mondom, gyertek, én holnap se fogok menni. Aztán nem jöttek..."
 
*
 
Tatabánya s vele együtt a bánya ezen a nyáron játszott először sorsfordító szerepet a falu életében. A kitelepítettek rangsorában a bányászok a felmentettek közé tartoztak: aki bányász voltáról igazolást hozott, nem kellett elhagynia a falut, illetve az országot. Az ily módon toborzott munkásokkal kezdett „szárba szökkenni" a tatabányai szocialista bánya- és nehézipar.
Tatabánya neve 1902-ben olvasható először hivatalos iratokban - ekkor jött létre Alsógalla község Szénbányatelep nevű külterületi lakott helyéből 4881 lakossal. Az 1910-es népszámláláskor 8104 lakost írnak össze. 1923-ban lesz nagyközség. 1947-ben összevonják Alsógallával, Felsőgallával és Bánhidával. (E három elődtelepülésnek 1941-ben 8000, 17 110, illetve 11 763 lakosa volt.) Az összevonásokat követően 1949-ben 40 221 lakosa lett, ekkor kapott megyeszékhelyi rangot, majd 1956-ban járási s 1990-ben megyei jogú várossá vált.
1947-ben Tatabánya népessége nemcsak a kénytelen-kelletlen bányászokkal gyarapodott, hanem a bányászok sváb rokonságával is. A korabeli rendelkezések szerint ugyanis a bányász nemcsak saját magát, hanem hozzátartozóit is töröltethette a kitelepítendők listájáról. A rendelkezés nem lehetett egészen egyértelmű - a mentesítés tényéről esetenként, egyénenként döntöttek. Előfordult, hogy Tatabányán fontos pozícióban dolgozó férfi nemcsak magát, hanem szüleit is kiválthatta. Az ilyenfajta közvetett mentesítés sok esetben azt is jelentette, hogy a házából már kitelepített rokon Tatabányára költözött a mentesítő rokon lakásába vagy egyéb szükség-lakóhelyre.
E. Erzsébet rokonságából többen is ilyen útra kényszerültek.
„A nagyanyámék, miután kirakták őket a házukból, szívességből laktak, ugye, a jövendőbeli apósoméknál. Aztán azokat is elérte a baj, mert kirakták a házukból őket is, amikor kezdődött a kitelepítés. Apósomék úgy menekedhettek meg, hogy a lányuk férje bányász volt, és odaköltöztek hozzájuk Tatabányára.
Nagyanyámékat is el akarták vinni. Szerencsére az egyik fia Tatabányán volt tűzoltóparancsnok, ő is a bányához tartozott, és föl tudta mentetni a nagyanyámékat. A nagybátyám a maga lakásába persze helyet nem szoríthatott, de volt egy kis telke, azon egy bódé, hát gyorsan ragasztottak hozzá egy kis szobát meg egy kis kamrát, hogy lakható legyen.
A férjem (még legényemberként) bányász volt abba az időbe, őt nem is akarták elvinni, de mégiscsak arra került a sor, hogy kitelepített lett. A bátyja 42-ben a Donnál esett el, idehaza özvegyen maradt a felesége két kicsi gyerekkel. Kitelepítésre jelölték őket, de azt kell mondani, buta asszony volt, őneki nem kellett volna elmennie, hiszen az ura magyar katona volt, én a helyébe kerek perec megmondtam volna, hogy nem megyek. Hát az én férjem megsajnálta ezt a sógornőjét, ugye, a két kis gyerek apja mégiscsak a bátyja volt, és hogy a fiatalasszony ne menjen egyedül, hogy legyen támasza, elkísérte őket Németországba. Az egyik gyerek kilenc, a másik hétéves volt. Egy nagy iskolába lettek elszállásolva, mondjuk, magyar cigányoknak mondták őket, de azért ott is volt olyan, aki megértette, hogy nem önszántukból jöttek el. Onnan egy pékhez kerültek a két gyerekkel. De az én férjem nem maradt, az visszaszökött Németországból. Hát több mint egy évig bujdosott, hol itt, hol ott, hogy a rendőrök el ne vigyék."
E. Erzsébet édesanyja az internálásból 1947. október 26-án érkezett haza, de a széles rokonságból már keveset találhatott Környén. Ki Tatabányára, ki Németországba költözött. Lánya, Erzsébet megszabadult a gyerekek nevelésének és ellátásának gondjától. Mehetett napszámosmunkára.
„A háború előtt volt itt egy földesúr, a Rosenthal, egy zsidó ember, de igen-igen jó ember volt. A szegényeket nagyon fölkarolta. Még a front előtt elment, és a birtokát átvette az állam. Itt a tó partján volt, ahol az a nagy takarmánykeverő van. A háború után az egészet államosították, és én odajártam napszámba, miután édesanyám hazajött. Ez tartott egészen 1949. november 24-ig. Akkor meghalt a nagyanyám, tudja, akit Tatabányára vitt el a tűzoltó fia. Anyámnak kellett a helyére állni, hogy gondozza magára maradt nagyapámat, és azt mondta, hogy te most már maradj a gyerekekkel. Nekem akkor a férjem már négy éve udvarolt. Eljegyzett menyasszony voltam, tavaszra mindenképpen meg akartunk esküdni, pedig semmink nem volt. Egy szál rongy. Ha napszámba mentem is, csak hozzá kellett segíteni a családfenntartáshoz. Ketten kerestünk a családra a bátyámmal. Stafírungról szó se lehetett... Édesanyám azt mondta, hogy most az nagyon mindegy, hogy ti három hónappal később esküdtök vagy előbb. Megesküdtünk hát 1949. december 14-én, egy szál rongy, úgy kellett elmenni, mert a frontkor mindenünket elvittek, az égvilágon semmi nem maradt nekünk. A férjemmel Tatabányára költöztünk a nagyapámhoz, hogy ne legyen egyedül. Dolgozott ő, lovakkal fuvarozott egy nagy kertészetnek.
Júliusba hazajöttünk, mert nem bírtuk a nagyapám nehéz természetét. A férjem mint bányász, ugye, három szakba járt, és nem tudott rendesen pihenni, mert a nagyapám igen agresszív volt, visszajöttünk hát Környére, egy pincelakásba. A temető fölött volt az a pince, egy telepesé, havonta 30 forintot fizettem neki az egyetlen kis szobáért, a plafont kukoricaszár tartotta. Itt laktunk vagy másfél évig.
1951. január 30-án meghalt édesanyám, abban az évben töltötte volna be a 48. esztendőt. Vissza kellett menjünk a szülői házba, hogy a gyerekek ne maradjanak egyedül. Mi 1953-ba kezdtünk építkezni itt, ezen a helyen. Mondogattam sokat a bátyámnak, nősülj már meg, mert ha kész lesz a házunk, itt elkél egy asszony, aki a gondodat viseli, te maradsz a szülői házban. Én nem tudok naponta két kilométert ide fölgyalogolni, hogy rendbe tartsak mindent. A bátyám huszonhét évesen, 1954 novemberében meghalt. Ő a homokbányában dolgozott, és a főnöke megbízta valami sürgős postával. Éjjeles műszakban volt, vagy 16 órát dolgozott egyvégtében. Egy öreg szolgálati motorral jött. Akkor jobbították Környén a főutat, kiszedték a kilométerköveket, és vagy nyolcvan centivel beljebb lefektették az útra. A templomkanyarnál jött szembe egy teherautó, ő megpróbált kitérni, de ezek a fekvő kövek kidobták. Azon nyomban vége volt.
45 januárjában meghalt az édesapám, 45 nyarán internálták anyámat, 47-be volt a kitelepítés, 51-be meghalt az édesanyám, 52. április 9-én meghalt a kislányom, 53-ba meghalt a nagyapám, 54 novemberében pedig a bátyám. Kell még több?
A bátyám halála után két héttel, 1954. december 10-én költöztünk ide a férjemmel és a három testvéremmel. A szülői házat egészen elvesztettük az ötvenes években."
Ahogy Erzsébet asszony elmesélte, a kiürített szülői házat egy pusztáról beköltöző rokona foglalta el. A rokon építkezett a faluban, s az építkezés ideje alatt szívességből lakott itt, de amikor elkészült a háza, a kölcsönvett ház kulcsát leadta a tanácsnál. A tanács (az ötvenes évek végén) mindenféle „papirosmunkát" mellőzve egy telepescsaládot költöztetett ide. Erzsébet asszony hiába instanciázott, a szülői örökséget nem kapta vissza.
Két kisebb testvérét és a maga édesfiait az 1954-ben felépült házban nevelte fel, s indította útnak. Ma a férjével, az egyik fiával és egyik testvérével lakik együtt a 60 négyzetméteres, háromszobás kertes családi házban a falu déli negyedében.
A déli negyed
A déli negyed a falu ősi központjától távol, a vasúton túl kezdődik; az első állandó lakásra szolgáló házait az ötvenes években építették. A háború előtt csak ideiglenes jellegű cselédlakások álltak itt, s maga a terület Rosenthal Lajos 1100 holdas gazdaságának tóhoz kapcsolt birtokközpontja volt. (Rosenthal 1888-ban lett földtulajdonos Környén, birtokát személyesen vezette.)
A déli negyed mai területén a beépítés előtt gazdáknak is voltak kisebb-nagyobb földdarabjai, szántók, öreg szőlők. Rosenthal birtokát az állami gazdaság vette át, s a művelésre kevésbé alkalmas területeket az állam kisajátította, aztán kimérte és eladta építési teleknek. A negyednek ma három utcája és egy lakótelepe van. Két utcában az ötvenes évek elején indult meg az építkezés. A házak egy része az állami gazdaság támogatásával, más része pedig bányakölcsönnel épült.
E. Erzsébeték a férj révén, a bánya segítségével jutottak lakáshoz.
„Ez a telek végeredményben a sógornőmé volt, ő használta. De mivel őt a két gyerekével kitelepítették, a telek az államé lett, és nekünk az államtól kellett megvenni. 295 négyszögöl a terület. Akkoriban ha egy bányász akart építeni, kapott 36 ezer forint kölcsönt. A bánya idehozatta az anyagot, nekünk csak a kézi erőt kellett adni, pénzt semmit. Fölépítették, s utána havonta vonták a részletet a fizetésből... Amit a gazdaság kölcsönével építettek, azok ilyen pirossalakos házak, a mienk viszont téglaház. A mi utcánkban több a bányászlakás, mint a gazdasági."
Az állami gazdaság következő építési akciója a hatvanas években indult: a sikeres működéshez nélkülözhetetlen agrárértelmiség számára hat ikerház épült. Miközben az ötvenes évekbeli házakhoz általában ragaszkodtak a tulajdonosok, az ikerházakat elfoglaló agrárértelmiség csak ideig-óráig maradt környei lakos. A hetvenes években például „sikk" volt Tatabányán lakni, s a gazdaság igazgatójának nem okozott nehézséget, hogy jó szakemberének három-négy szobás lakást szerezzen Tatabányán. Így aztán az ikerházak lakói gyakran váltogatták egymást.
A hetvenes években a környei immár az ország öt legjobb állami gazdasága közé tartozott, az évtized végén több mint kétezer dolgozója volt. Módjában állt hát, hogy munkásainak is lakást építsen. Kétéves tervezés és előkészítés után - az egykori cselédlakások helyén - 1974-ben lakótelep építését kezdték meg, amelyet 1977-ben fejeztek be. Az építkezés előkészítésekor a gazdaság gondnoka Környe mai polgármestere, Horváth Miklós volt. Ő mesélte el, hogy a lakótelepi lakásokat a gazdaság építőbrigádja húzta fel (téglából, nem betonelemekből), s a lakásokat az OTP értékesítette: a hat épületben összesen 72 lakást alakítottak ki. A telepet a mai napig Béke-lakótelepnek hívják. A vételárat csökkentette a gazdaság szociális támogatása. Valamennyi lakásba gazdasági dolgozó költözött.
A déli negyed a nyolcvanas években új házakkal bővült: az egyik ötvenes évekbeli utca hosszan elnyúló kertjeinek végében mértek ki lakótelkeket. Eleinte a szülők engedték át önállósodó gyermekeiknek a kert végét, később már árulták is a beépülő utcára futó kerteket. Új utcát gyakorlatilag nem kellett nyitni, mert erre halad a Vértes felé vezető országút.
A negyed képe az eltérő építési idők és módozatok miatt akár eklektikus is lehetne, én inkább különös hangulatúnak találtam. Az állomás felől a lakótelep nem útvesztőkkel, hanem kacskaringós utakkal, lombos fákkal, alacsony sövényekkel fogad. Két régebbi utcájában a porták egytől egyig gondozottak, a házak egy része szerényen megemelt homlokzatával a sváb stílust követi: a két-három-négy ablakos épületek homlokzata gondosan karban van tartva. Nincs köztük kirívóan modernizált, alig van emeletes. A legújabb utcában, amelyik a kertvégeknek köszönheti létezését, majd mindegyik ház többszintes - emeletes vagy tetőtér-beépítéses, s láthatóan némelyik tulajdonos igencsak nagy gondot fordított a kerítésre és a kapukra. Innen bármelyik ház a régi utcákban idegenül állna, de itt egymás szomszédságában „összepasszolnak".
Kik laknak ma a déli negyedben? A negyed építéstörténetével ismerkedve elsőre úgy látszik, hogy itt az átlagosnál is több a betelepült, hiszen a gazdaság munkásainak java része alföldi toborzások révén került a faluba. Lehetséges, hogy húsz éve talán még telepes sokaságáról lehetett beszélni, de az ezredfordulón a környei születésűek túlsúlya tapasztalható: minden negyedik-ötödik lakosról elmondható, hogy a szülei is környeiek (voltak). Az egész falut tekintve ez a származás minden hetedik-nyolcadik lakosra jellemző. Hogy minek köszönhető ez a tősgyökeres többség? Egyfelől annak, amit E. Erzsébet családjának kálváriája is mutat: a kitelepítések-kilakoltatások, a szülői házak elvesztése, a politika és megélhetés által kiváltott (Tata)bánya-orientáció. A meghurcolt, otthonuktól megfosztott családok az ötvenes években tudtak új otthont teremteni - a falu peremén. A tősgyökeres környeiek másik csoportja, a fiatalabb nemzedék a nyolcvanas években itt talált magának alkalmas telket igényes családi háza felépítésére - szülői segítséggel. Köztük több vállalkozót találni. Az első generációs környeiek az ötvenes években a faluba került telepesek utódai.
A számos régi környei mellett a falu többi negyedéhez képest itt lakik a legtöbb alföldi telepes vagy alföldi telepesek leszármazottja - ők az állami gazdaság hőskorában kerültek ide.
A negyed jelenlegi rétegzettségét leginkább a gazdaság és bánya közelmúltja befolyásolja. Az utolsó tizenöt-húsz év szomorú lenyomata, hogy a nyugdíjasok fele rokkantnyugdíjas: ezek a szokásos korhatárnál jóval korábban nyugdíjba vonuló környeiek a bányamunka közben, a tatabányai ipar összeomlásakor vagy az állami gazdaság (a „kombinát") privatizálása miatt váltak ténylegesen vagy „szociális gondoskodásból" munkaképtelenné. A többség a gazdaság privatizációjának vesztese: mai a munkanélküliek háromnegyedét környei munkahelyről bocsátották el.
Erzsébet asszony a gazdaságból ment nyugdíjba, amúgy szabályosan, 55 éves korában.
„49-től részes földeket vállaltunk a téeszbe meg a gazdaságba. Rengeteget dolgoztunk. Sokszor olyan helyen adtak földet, ahol nyakig ért a gaz. Sokáig nem lehetett bírni, nagyon keveset kerestünk, annyira kinullázták az embert. Közben a tatai kesztyűgyárnak is varrtam mint bedolgozó. Nappal kapáltam feszt, amikor hazajöttem, azt sem tudtam, mihez fogjak, aztán hajnalig varrtam. Ha kiadták a kesztyűt, azt határidőre meg kellett varrni. Ez négy és fél évig tartott, megelégeltem az egészet, és elmentem Bánhidára dolgozni, a BHG-nak volt ott egy leányvállalata. Telefonhoz ilyen apró kis alkatrészeket szereltünk, csupaszoltunk vagy égettünk. Hosszú, világos műanyag asztalokon dolgoztunk, föntről meg villogtak a neonok, állandóan begyulladt a szemem. Az orvos tanácsolta, hogy hagyjam abba. Utána mentem el gazdasághoz, az mégiscsak itt volt a szomszédban. A gabonaraktárban lettem takarítónő. Csak söpörni köllött. Könnyű munka, könnyű pénzért. Ledolgoztam a nyolc órát, és mehettem haza. 1984 márciusában lettem nyugdíjas, tizenkilenc év munka után."
Az itt lakó „aktívak" zöme ma is Környén dolgozik. A falu negyedei közül itt él a legtöbb szakmunkás végzettségű. Erzsébet asszony férje a vájárság mellett a lakatos szakmát tanulta, s velük élő idősebb fiuk a bánhidai erőműben dolgozott harminc évig mint turbinalakatos. Ma mindkét férfi rokkantnyugdíjas. A negyedre jellemző végletességet mutatja, hogy ugyannyi család él önálló vállalkozásból, mint amennyi csak járadékból.
A negyedben 220-230 család lakik, s köztük negyven kisebb-nagyobb vállalkozó.
 
*
 
Magam sem gondoltam, amikor kijöttem E. Erzsébeték házából, hogy egy szomorú élet történetét hallottam. Talán még jó kedvem is volt, mert a 74 éves Erzsébet vidám asszony. Pedig a sorsa ma sem lehet könnyű, helytállására az egész család számít: 78 éves férje harminc éve rokkantnyugdíjas, húga egy gyermekkori betegség miatt szellemi fogyatékos, idősebbik fiának két éve (46 éves korában) agyműtétje volt.
Mindenki próbál persze valamit mozdítani. Ott jártamkor olvadt a hó, és Erzsébet asszony férje a hókotrással foglalatoskodott.
„Muszáj valahogy eltakarítani, mert befolyik a víz mind a ház alá. Jó ez a föld, kertnek nagyon jó, csak az a baj, hogy mi vagyunk a legmélyebben az utcában. Nekünk ide legalább másfél méteres alap, lábazat kellett volna, de a vállalat sajnos csak 64 centiset engedélyezett, és vizesedik. Végig foltozgatom a vakolatot, már kétszer levertük, mégis vizes. A pincébe is idáig érő vizünk van megint. De csak jön már a tavasz, akkor az utcánk nagyon szép, végig mindenütt fák vannak. A házunk előtt két meggyfa virágzik, meg a szembeszomszédoknak is...
A kertben megterem a konyhára való zöldség, de jószágot már nem tartunk. Megvesszük készen, még a csibéket is. Élve kétszáznegyvenér adják kilóját, háromnegyvenér megveszem konyhakészen, kibelezve. Átmosom, és már rakhatom a hűtőbe... Hát már nem vagyok fiatal, délután olyan szívesen leülök, hogy csak na. De mondja, mit csináljak? A három beteg mellett valakinek talpon kell lenni... Két unokám van, ha jönnek, sütök nekik állandóan. A kicsi, az borzasztóan eleven. Mindig azt mondják neki, tiszta öreganyád vagy. Mert énelőttem is az van, hogy amit én el akarok érni, én azt elérem."
 
(folytatjuk)
 
Utószó - az előzményekről
2001 nyarán a fővárosi székhelyű Jelenkutató Intézet a Pécsi Tudományegyetem megbízásából falukutató tábort szervezett Környén. A tábor célja az volt, hogy az egyetem másodéves szociológus hallgatói némi faluismeretre tegyenek szert, és az egyetemi előkészítő kurzusoknak megfelelően tematikus kutatásokat végezzenek. A pécsi szociológiai és szociálpolitika tanszék (2002-től Intézet) vezetője, Nagy Endre évekkel ezelőtt tette rendszeressé a szociológus hallgatók számára a falukutató táborokat. Környére egyetemi oktatók kíséretében negyven pécsi egyetemista érkezett. A pécsi tanárok, a Jelenkutató Intézet munkatársai és a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem szociológiai tanszékéről két szociológus, Juhász Pál és Kuczi Tibor segítette a hallgatók tereppel való ismerkedését. A pécsi egyetemisták mellett egyedi kutatási programmal foglalkozott a budapesti „közgáz" (BKE) tíz hallgatója, Lengyel György tanszékvezető irányítása alatt. A közgázosok kutatási eredményeire nem támaszkodtam a magam „Környe-kutatásában", viszont a pécsi csapat munkáját haszonnal forgattam.
A teljes táborprogram ismertetését nem tartom fontosnak, csak néhány körülményt szeretnék kiemelni, ami a munkámban nagy segítséget jelentett. A táborozás első két napján a hallgatók egy lényegre törő kérdőívvel járták a falut. A bejárás szakmai és pedagógiai célja az volt, hogy a fiatalok legalább halovány szociális képet alkothassanak a faluról. A kérdőív „lekérdezése" nem szigorú penzum volt, inkább csak segédlet, amely megkönnyíti az idegenekkel való szóba elegyedést. Hogy a környei színkép teljes legyen, a falut szektorokra osztva úgynevezett területileg arányos véletlenszerű mintát vettünk. A hallgatók utcákat, házszámokat kaptak, és a szélrózsa minden irányába elindulva bejárták a falut. A kérdőívekben - a várakozásokhoz képest - igen sok hasznos információ összegyűlt, s jómagam mint a tábor egyik vezetője (a hallgatók a tanítványaim) vállalkoztam az adatok feldolgozására. A kérdőívek adatai szakmailag is használhatók: a KSH népszámlálási adataival összevetve környei „véletlenszerű" mintavételünk reprezentatívnak bizonyult. A hallgatók a falu 1440 háztartásából 264-et kerestek fel, s a 4336 lakos közül 819-ről gyűjtöttek adatokat. Hogy milyen sikerrel forgatom kutató munkámban e kérdőíveket, azt majd Környéről szóló írásom sikere dönti el.
Négy pécsi hallgató már a nyilvánosság elé lépett egy közös dolgozattal: a szekszárdi Illyés Gyula Alapítvány szociográfiai pályázatán második díjat nyertek. Írásuk az egykori bányatelepről, Környebányáról szól. Az ottani bányatiszti kastélyban kaptak szállást az egyetemisták a falukutató tábor idején, négy „díjnyertes" hallgatónk megszerette ezt a rendhagyó falucskát. Azóta is vissza-visszatérnek.
A környei kutatás dokumentumait a Jelenkutató Intézet vezetője, dr. Marelyn Kiss József történész-szociológus gyűjtötte össze, munkámban továbbra is segítségemre van.
A falukutató tábor „ötletgazdája" Bencsik János, Tatabánya polgármestere volt, aki anyagiakkal is hozzájárult a táborozáshoz. Terepmunkámban a legtöbb segítséget a környei születésű Horváth Miklóstól, Környe polgármesterétől kaptam. Köszönet mindenkinek.

 

Felhasznált irodalom

 
Bél Mátyás: Notitia Hungariae. Komárom vármegye. Tatabánya, 1989, Megyei Könyvtár.
Erdei Ferenc: Magyar parasztok. Budapest, 1974, Akadémiai (hasonmás kiadás).
Fülöp Éva Mária: A Tata-gesztesi uradalom megszervezése a XVIII. század első felében. Komárom-Esztergom megyei Múzeumok közleményei 4. Tata, 1991. 53-69. o.
Komárom megyei helytörténeti olvasókönyv. Vál. és szerk.: Ortutay András. Tatabánya, 1988.
Magyar városok és vármegyék monográfiája XX. 1936.
Magyarország földbirtokosai és földbérlői (Gazdacímtár). Budapest, 1937, Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal.
Magyarország helységnévtára. Budapest, 1933, Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal.
Magyarország történeti-statisztikai helységnévtára 6. Komárom-Esztergom megye. Budapest, 1995, MTA Történeti demográfiai albizottsága, KSH Népszámlálási Főosztálya.
Marelyn Kiss József: Falutörténeti vázlat a kezdetektől napjainkig. 2002. Kézirat.
Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Budapest, 1948, Teleki Pál Tudományos Intézet.
Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Budapest, 1957, Akadémiai.
Szabó István: A magyarság életrajza. Budapest, 1941.
Szalatnai Rezső: Mikovinyi Sámuel. Élet és Tudomány, 1955. október 26.
Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Budapest, 1979, Akadémiai.
A földosztás története Komárom-Esztergom vármegyében. I. rész. Szerk. Somorjai József. Komárom-Esztergom megyei Múzeumok közleményei 4. Tata, 1991.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk