←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Huszár Tibor

Andropov, a jó barát

A szovjet vezetés tevékeny részt vállalt Gomu©ka elszigetelésében, puccsszerű eltávolításában.1 A LEMP KB 7. plénuma december 20-án realizálta a Brezsnyev üzenetében megerősített tanácsot.2 Gomu©kát és néhány közeli munkatársát leváltották, Edward Gierek lett a párt első titkára.
Gierek visszavonatta az árintézkedéseket, a kedélyek azonban lassan csillapodtak, s jóllehet az új vezetés dinamikus növekedési programot hirdetett meg, a munkásságban - mindenekelőtt Gdanskban és Gdyniában - a sortüzek mély nyomokat hagytak.
Nem áll rendelkezésünkre írásos forrás, milyen mértékben befolyásolta Gomu©ka politikai pályájának véres fináléja Moszkva Magyarországgal kapcsolatos terveit. Lengyelországban a reformok kora már feledésbe merült. Az 1956-ban a politikába megmentőként visszatérő Gomu©ka megcsontosodott doktrinerré vált, és hála Moczar tábornok és elvbarátai nacionalista-dogmatikus kurzusának, az ország az anticionista politika „mintaállama" lett. Az 1968. novemberi pártkongresszuson - amelyről Kádár távol maradt3 - a Moszkva szempontjából „reményteljes" káderek - az említetteken kívül Stanislaw Kociolek, Stefan Olszowsky - bekerültek a vezetői körbe. Valamennyien a Lengyel Ifjúsági Szövetség egykori vezetői voltak, s kitűnő szovjet kapcsolatokkal rendelkeztek.
Nem valószínű, de nem is lehetetlen, hogy az akció eredendően Gomu©ka eltávolítását szolgálta, csak a provokáció „rendezői" elszámították magukat. Ám akár így volt, akár nem, az kiderült: Gomu©ka „daróc-szocializmusa" nem kínált megoldást a halmozódó kelet-európai nehézségekre. Az sem lehetetlen, hogy szuverén, nehezen kiszámítható személyisége vált tehertétellé. Mindez azonban feltevés. Ami tény: a Kremlben felerősödtek a térség sorsával kapcsolatos viták. G. Muszatov történész, a térség ismert szakértője, akinek módjában állt a szerző számára hozzáférhetetlen források áttanulmányozása, egy interjújában említette, hogy az 1968-as eseményeket követően a PB-n belül az is felmerült, hogy a „különutas" Kádárt is meneszteni kellene.4 Andropov - tekintettel 1956-os érdemeire - elegáns formát javasolt, legyen pártelnök azzal a feltétellel, hogy megszabadul a „magyar csehektől", „rossz szellemeitől": nyilván Nyerstől, Fehértől, Aczéltól s talán Focktól. De új csapatot is fel kellett építeni, s platform is kellett. Komócsin látszott a legígéretesebbnek, Pullai, Gáspár és Biszku kapott volna fontos szerepet az átmenet nyugodt feltételeinek szavatolásában.5 A program: munkáspolitikát kell folytatni; az ipar javára kell átcsoportosítani a beruházási forrásokat, jobban kell felügyelni a központi újraelosztást, a társadalmi fogyasztást, határozottabban kell visszaszorítani a kapitalizmust újratermelő álszövetkezeteket, magángazdaságokat, korlátozni a nyugati importot, fellazítási törekvéseket. Muszatov ismeretei szerint Seljepin, Szemicsasztnij ezt kevesellte: Kádár öntelt lett, maga is hajlamos a nacionalizmusra, s elhiszi a nyugatiak különutasságával kapcsolatos dicshimnuszait. Szuszlov is osztotta e véleményt. Brezsnyev nem kötelezte el magát, Andropovra bízta, beszélgessen el Kádárral egy ilyen megoldásról, és máris megnyerte tetszését „a hű barát" azon elgondolása, hogy Kádár közelgő hatvanadik születésnapja alkalmat kínálhatna rá, hogy Kádár maga kezdeményezze a javasolt megoldást.
Moszkvában, illetve Budapesten - nem hivatalos formában - több alkalommal is találkoztak. Ezekről a beszélgetésekről más - igaz, hasonlóan közvetett - forrásból vannak ismereteink. Ugyanis tolmácsként jelen volt Andropov talán legközelebbi munkatársa, Vladimir Krjucskov.6
Krjucskov maga is jól ismerte Kádár Jánost, több poszton követhette pályája alakulását. Önéletírásában történésünk szempontjából tanulságos miniportrét vázol fel Kádár Jánosról. Miután méltatta szerepét az ország konszolidálásában, a reformkurzus elindításában, és tisztelettel adózott puritanizmusának, a jellemzést így folytatja: „De egy személyes tulajdonságáról szólnunk kell, mert az sok dolgot megmagyaráz. Kádár emberként, politikusként is lényegében magányos volt. Ezen személyes tulajdonsága adekvát módon tükröződött politikai tevékenységében. Igen szerette az állandóságot maga körül. Személyes barátai közel álltak hozzá, politikai munkatársként is ragaszkodott hozzájuk, együtt dolgozott velük. De Kádár sajnos foglya lett saját kötődéseinek. Évek során gyakorlatilag megtartotta maga körül ugyanazt a csapatot, összetételét nem változtatta, friss, saját politikai elképzelésekkel rendelkező embereket nem engedett magához közel kerülni... Ezen személyi kötődései korlátozták, gyakran akadályozták tevékenységében, de megszabadulni ezen tulajdonságától nem tudott. S az ily módon kialakult helyzet komoly következményekkel járt. Mert sokan, közöttük igen tehetséges emberek, jóllehet vonzódtak Kádárhoz, s őszinte nagyrabecsüléssel közeledtek hozzá, látván, hogy nem tudnak vele együttműködni, félrehúzódtak, sőt ellenzéki pozícióban találták magukat. És még egy, az előbbi hibával társuló negatívum. Kádár mintegy statikusan nézte az embereket, nem figyelve fel sem fejlődésükre, sem negatív változásaikra, esetleg elfajulásukra."7
Krjucskov - tapasztalt hírszerző lévén - nem nevesíti az említett szereplőket, s időpontot sem jelöl, csak utalást tesz rá: e tulajdonsága a folyamatok észlelésében és megítélésében élete végén is megnyilvánult. Az összefüggés a hetvenes évek kezdetének történéseivel az életrajzban mégis beazonosítható.
Krjucskov néhány oldallal korábban megemlíti, hogy Kádár a magyar felső vezetésben meghonosított rendnek megfelelően hatvanadik születésnapja előtt - ily módon is személyes példát mutatva - a Politikai Bizottság ülésén felajánlotta személyes lemondását. Krjucskov így folytatja a gondolatmenetét: „Kádár azon szándékáról, hogy nyugdíjba vonul, több alkalommal beszélgetett J. A. Andropovval, akivel kapcsolata soha nem szakadt meg.8 Ezen gondolatait Kádár velem is megosztotta."9
Krjucskov mérlegeli az „elhatározás" mellett és ellen szóló érveket, és megemlíti, hogy a társországokban - legalábbis az „első emberek" esetében - példa nélküli lépésről lenne szó, ami a magyar és nemzetközi közvéleményben megütközést váltana ki, s megkezdődnének a vég nélküli találgatások.
„Mindent mérlegre téve végeredményben így döntöttünk: hadd maradjon a maga posztján Kádár változatlanul, de (tekintettel egészségi állapotára) dolgozzon kevesebbet, korlátozza munkaidejét, a stabilitáshoz úgymond ennyi is elegendő. Elmondtuk ezt a változatot Kádár Jánosnak, aki egyetértett azzal, hogy a párt vezetője maradjon, elállva szándékától, tekintettel arra, hogy e posztot 16 éve tölti be."10 (Kiemelés - H. T.)
Krjucskov óvatosan fogalmazó ember, de ez alkalommal a megszokás erősebb volt a figyelemnél. A szövegezésből ugyanis egyértelműen kiderül, hogy a döntés Kádár poszton maradásáról nem Magyarországon született, s nem is a hatszemközti beszélgetéseiken, hanem az SZKP PB ülésén, amely őt a konzultációk lefolytatásával megbízta, bármilyen erős pozíciói voltak Andropovnak. 1970 és 1972 között Krjucskov még a magyar referatúra munkatársa, a döntés körülményeiről és tétjéről pontos információi voltak. S az is érthető, hogy a „többi megfontolásról": Kádár „merevségéről", a bizalmával visszaélő „klikkről", a méltánytalanul háttérbe szorított „új szemléletű", tehetséges káderekről csak a példabeszédek nyelvén szól. Mert az a vita igazi tétje a lengyelországi eseményeket követően, hogy poszton maradása esetén hogyan lehet hatékonyan leállítani a „kádárizációt". S eredménye a döntés: mozgásterét kell korlátozni, s egyetértésével s általa végrehajtani az őrségváltást. Ennek során meneszteni kell az „elfajzásra hajlamosakat": Fockot, Nyerset, Fehért, Aczélt, Tímárt, s előléptetni az „új szemléletű", „friss kádereket": Komócsint, Pullait, Biszkut, Gáspárt, Benke Valériát és Grósz Károlyt. Muszatov szavai egybecsengenek ezzel az értelmezéssel.11
Komócsinék felkészítése feltételezhetően már 1970-ben megkezdődött, a szovjet PB-ben Kádár sorsa felől pedig a lengyel események értékelését követően alakult ki az egyetértés.12 Muszatov vélekedése szerint ebben szerepet játszott az a körülmény, hogy Brezsnyev - jóllehet pozíciója megszilárdult, s élvezte Andropov és Usztyinov támogatását - annál is inkább nyugtalanul figyelt a volt Komszomol-vezetőkre, Seljepinre, Szemicsasztnyijra, mert mindkettő KGB-főnök volt, s megmaradtak a megfelelő hálózati kapcsolataik. Brezsnyev nem felejtette el, hogy Hruscsov megbuktatásában kulcsszerepet játszottak. Seljepin viszont azt őrizte meg emlékezetében, hogy az első titkár „hálából" megszüntette a nem sokkal korábban létrehozott teljhatalmú Párt-, Állami Ellenőrző Tanácsot, amelynek mint KB-titkár ő volt az elnöke.13 Önmagukban ezek a tények nem érdemelnének említést, ha az akkor Komszomol-főnök Seljepin nem lett volna a KISZ-főtitkár Komócsin Zoltán kollégája 1956-1958 között, s nem alakult volna ki közöttük baráti kapcsolat. Továbbá új szerepkörében - úgy is, mint a Szakszervezeti Világszövetség alelnöke - Gáspár Sándorral cimborált. Muszatov szerint azonban az a legfontosabb, hogy a lengyel események után nem akart újólag fiatalítást szolgáló mintát felmutatni kollégáinak. Az 1918-ban született Seljepin nála és a PB-tagok többségénél közel másfél évtizeddel volt fiatalabb.
Mindezek a megfontolások együtt vezettek arra, hogy Brezsnyev a „Kádárt kádárizáció nélkül" megoldás mellett kötelezte el magát - hangsúlyozzuk, a fentebb említett forrásokra alapozva feltételezésünket.
Krjucskov portrévázlata egyébként tartalmaz valós megfigyeléseket: Kádár személyzeti politikája alapvetően konzervatív volt.14 Mindazonáltal alaptalan a megjelölt „csoportokról" való állítása: Nyers Rezső csak a hatvanas évek derekán vált a PB egyik kulcsfigurájává, és nem tartozott Kádár baráti köréhez; Fehér Lajossal kapcsolata évtizedes volt, de magánemberként alig találkoztak, s ez a megállapítás Fockra is érvényes. Kapcsolata a hetvenes évek elején egyedül Aczéllal volt különleges, de a szuverenitását vele szemben is megőrizte. Ami pedig a „mellőzött fiatal tehetségeket" illeti: Biszku 1973-ig kinyilvánítottan második ember volt, a pártépítést felügyelő titkár; Kádár ismeretsége a SZOT-birodalom felett regnáló Gáspárral volt a legrégebbi keletű, vele és Biszkuval Kádár gyakran vadászott együtt, s ha az utóbbi években ritkábban is, ők is az állandó ultipartnerei közé tartoztak.15 Kapcsolata a Nyers évjáratához tartozó Komócsinnal és Pullaival nem volt személyes jellegű, de KB-titkárként mindkettőnek erős pozícióik voltak: az előbbi a külügy, az utóbbi az ideológia területét felügyelte. A politikai irányultság, a lojalitás foka volt tehát a csoportképző erő, s nem az életkor vagy a pillanatnyi pozicionáltság. Egyébként szervezett csoporttá csak az őrségváltás későbbi kedvezettjei váltak.
 
„Brezsnyev elvtárs azt üzente"
1972 januárjában Prágában ülésezett a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete.16 Kádár beszámolójából kiderül, hogy a tanácskozás szünetében - vagy befejeztével? -, nem hivatalos jelleggel „Brezsnyev elvtárs felvetette, hogy kellene kettőnknek találkozni, annyiféle bonyolult egyeztetés van, s nem mint párttitkárok találkoznánk, hanem mint emberek. (!)17 Hazaérkezése után tájékoztatta a beszélgetésről a Titkárság tagjait, majd írásos jelentésben összegezte a Politikai Bizottság számára annak fontosabb tanulságait.18
Kádár jelentése és szóbeli kiegészítője megerősíti a korábban feltételezésként idézett állításokat. Segíti a beszélgetés rekonstrukcióját, hogy fennmaradt Kádár jegyzete az SZKP tevékenységét, a nemzetközi munkásmozgalom helyzetét és a magyarországi fejlődés jellemzőit átfogó terjedelmes brezsnyevi értékelésről.19
Szóbeli kiegészítőjében, majd a vitát követő összegzésben Kádár nem tagadta, hogy „a beszélgetés jellege és célja" előzetesen számára sem volt egyértelmű, és annak személyes és elvtársi jellegét emelte ki. Az előbbi hangsúlyozásával a Brezsnyev által elmondottak kanonizálásának kívánta elejét venni, az utóbbit pedig azért húzta alá, hogy a bírálatot senki ne minősítse az SZKP beavatkozásának a magyar párt politikájába. A vita során mindkét minősítés megkérdőjeleződött, de fogalmazhatunk úgy is: Kádár előzetes aggályai igazolódtak. Ugyanakkor Kádár nem kívánta tompítani a bírálat élét, jóllehet az a magyar politika vonatkozásában helyenként elnagyolt volt.
Milyen kérdéseket emelt ki jelentésében, illetve szóbeli kiegészítőjében a Brezsnyev által elmondottakból? A két ország viszonyát és egységét méltató szavakat nem idézzük, jóllehet Brezsnyev az őt jellemző emelkedettséggel ezeknek is szentelt néhány bekezdést. Hosszabban - s más hangütésben - foglalkozott a Magyarország gazdasági fejlődésével kapcsolatos aggodalmakkal. „Az egyik tárgyalási szakaszban Brezsnyev elvtárs - mindvégig saját, személyes véleményeként - külön és hosszan beszélt arról, hogy nagyon nyugtalanítja őt Magyarország gazdasági helyzetének néhány negatív mutatója, s egyes jelenségek, amelyek mint tendenciák veszélyesek." (Kiemelés - H. T.) Kádár szavaival ezek a következők:
„- A magyar népgazdaság fejlődési üteme most már sok év átlagában nézve elmarad a KGST-országok átlagos fejlődési ütemétől.
- Az utóbbi években gyors tempóban növekedett Magyarország tőkés eladósodásának mértéke (úgy tudják, most elérte az 1100 millió dollárt), ami egyrészről és elkerülhetetlenül bizonyos függést hoz magával, másrészt az évi kamatfizetések súlyosan terhelik a népgazdaságot.
- Olyan folyamatot látnak, hogy (az NDK bizonyos problémáihoz hasonlóan) nálunk az eszközök és a jó munkaerő növekvő része a nagyon fontos állami szektorból fokozatosan a lazább, szövetkezeti és magánszektorba megy át.
- A kereseti viszonyok úgy alakulnak, hogy a lakosság viszonylag kis részének jövedelme gyorsan nő, jelentős munkástömegeké pedig nem vagy csak csekély mértékben. Az árak növekednek, és bizonyos fogyasztási cikkek csak a jókeresetűek számára elérhetők. Ez a dolgozókban elégedetlenséget kelt, s idővel komoly szociális, sőt politikai feszültséggé növekedhet."
A reformmal részletesen nem foglalkozott, de azt megemlítette, hogy arról „különböző vélemények vannak", a jelentésből kitetszően hozzátéve: „de ez a mi ügyünk".
Brezsnyev a helyzetet „nem tartja tragikusnak", és arról is tud, hogy a párt és a kormányszervek foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, és „javító intézkedések is történtek". Mégis úgy véli, hogy a Központi Bizottságnak nagyobb figyelmet kellene szentelnie nekik. Általában a központnak - ideértve a kormányt is - jobban kézben kellene tartania a folyamatokat és a szükséges eszközöket is, hogy a nemkívánatos tendenciákat visszafordíthassa. Amellett, hogy Magyarország egészséges fejlődését kívánja, mint kommunistát még két szempontból foglalkoztatja a kérdés. Országainknak széles körű és fejlődő gazdasági kapcsolatai vannak, s ezáltal is érintve vannak bizonyos mértékig. Ezenkívül: „nagyon nemkívánatos volna, ha bizonyos jelenségekkel elégedetlen magyarok akarva-akaratlanul saját problémáikat annak tulajdonítanák, hogy szorosak és jelentősek - közismerten - a magyar-szovjet gazdasági kapcsolatok."
Szóbeli kiegészítőjében Kádár árnyalta a beszélgetés személyes jellegével kapcsolatos szavait, mondván, hogy „bár Brezsnyev elvtárs első személyben beszélt, a saját nevében, de az egészet átgondolva - a találkozóról - mégsem lehet ezt a beszélgetést magánbeszélgetésnek tekinteni". Szavai egybecsengenek azzal, amit szovjet gazdasági partnereink - név szerint említette Leszecsko miniszterelnök-helyettest, Patolicsev külkereskedelmi minisztert - nemegyszer felvetettek. „Azt hiszem, ezek a vélemények nem ismeretlenek számunkra."
Majd ugyanezt a gondolatot más formában ismételve s egyidejűleg le is fokozva: „Brezsnyev elvtársat ez a mi együttesünk többé-kevésbé ismeri mint személyiséget és mint embert is. Meglehetősen impulzív ember. Ezeket a gazdasági dolgokat elég bizonytalanul is ismeri. Úgy informálják őt. De ahogy ezeket a kérdéseket felvetette, nagyon őszintén vetette fel, komolyan, úgy, mint egy kommunista, nem is úgy, mint aki közvetlenül észrevételez, hanem úgy, hogy erre gondolni kell, nem is véletlenül kerültek szóba a közelmúlt problémái, amelyek a szocialista országokban adódtak. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nekik is óriási gondjai vannak."
A célzások világosak: Prága, 1968; Lengyelország, 1980; a román, a kínai szindróma stb. Más szóval az üzenet lényege: a párt határozottabban ellenőrizze a gazdasági folyamatokat, a külkapcsolatokat, s különösen fontos, hogy az „ideológiai front legyen szilárd". Egyébként röviden utalt is a kultúrpolitikával kapcsolatos kritikai megjegyzéseire, de ezeknek e beszélgetésen - Kádár szavaival - alárendelt szerepük volt.20
Kádár válasza egyrészt politikai „remeklés", másrészt annak világos, egyértelmű kinyilvánítása, hogy egyes megállapítások vitathatóságától függetlenül érti és méltányolja a bennük foglalt szándékokat, s kész levonni a megfelelő következtetéseket.
Kádár válaszának első részében arról szólt, hogy az említett visszásságok a tágabb összefüggések ismeretében csak a jéghegy csúcsát jelentik: „Aztán rátértem az ország adottságaira. Részletesen magyaráztam, hogy mi a reformot nem azért találtuk ki, hogy kitaláljunk valamit, hanem nekünk olyan feladataink vannak, amelyeket meg kell oldani olyan történelmi, társadalmi adottságok között, amiket a jelentésben is vázoltam. Elmondtam, hogy ezer év alatt kialakult egy gazdasági struktúra, s képzelje el, ezt úgy megfaragták, hogy a harmada maradt meg. Egyébként ez őt nagyon meglepte, mert soha nem is gondolt rá. Aztán beszéltem arról, hogy Magyarország nyersanyag-, energiahordozókban szegény, de van egy kapacitása tudományos munkaerőben, sőt szakmunkáserőben; ez is összefügg a történelmi viszonyokkal. S nem kevésbé számít az ország nagyságrendje is. Ugyanígy beszéltem a társadalmi okokról is. Az európai biztonságról van egy elgondolás, amit mi teljes szívvel támogatunk - a határok sérthetetlenségét stb. -, de azért, mondjuk, csehszlovák fülnek, magyar fülnek bizonyos dolgok nem ugyanazt jelentik; mi mégis csináljuk. Elmondtam, hogy gazdasági területen milyen tükrözései vannak a dolognak. Azért említettem meg ezeket, hogy jobban megérthessenek bennünket. Mindazok a kérdések, amelyeket emlegettem - a XX. kongresszus, Hruscsov személye, a csehszlovák ügy stb. -, nekem azt a célt szolgálta, hogy megértésre leljek, megértessem, hogy a mi politikai fő vonalunk honnan ered, miért változtathatatlan. A XX. kongresszus, az 1956-os ellenforradalom és így tovább. Ezek tanulságaiból ered a mi kultúrpolitikánk, gazdaságpolitikánk stb."
Azért tettük idézőjelbe a remeklés szót, mert bár tanbeszédében érvényes gondolatokat fogalmazott meg, ezek a gondolatok tulajdonképpen öncélúak voltak: Brezsnyevnek nem voltak antennái e szavaihoz, s ha a rögzített szövegátiratot a PB tagjai egyáltalán kézbe vették, csak Szuszlov szentelt időt az ilyen részletekre, de ő ebből a szövegből vélhetően azt olvasta ki, amit eredendően is feltételezett: hogy Kádár nemzeti kommunista. Hacsak az üzenetét nem Andropovnak s a magyar referatúrának címezte: gondolják meg, mi lesz az országgal, ha nélküle és ellene kezdenek politizálni!
Ezek az érvei már csak azért sem találhattak célba, mert nem készülvén a beszélgetésre, a konkrét - nemegyszer felületes vagy pontatlan információn alapuló - bírálatokat, vádakat csak elnagyoltan válaszolta meg, s a lényeget tekintve sok vonatkozásban egyetértett azokkal. Válaszában ezt maga is kinyilvánítja.21 Azonban a PB vitájának alapjául szolgáló jelentés ezt az azonosulást nem tette egyértelművé, s a bevezetésként elmondott szavai is csak egy ilyen irányú célzást tartalmaztak, igaz, nehezen félreérthetőt: „Még egy személyes dolog: amikor mindenféle problémákról esett szó, van egy olyan kifejezésem, azzal csitítottam magam közben, hogy ezek a bíráló észrevételek rendkívül fel tudnak mérgesíteni, ha alaptalanok, s még jobban, ha van alapjuk. Megmondom, nem a legjobb pihenés volt a víkend ellenére sem. Azt is meg kell mondani, sok olyan kérdéssel találkoztam - persze szovjet szemmel nézve -, amit valójában itthon is érzünk. Természetesen ez nem fokozta örömömet."
A kádári Politikai Bizottság történetében kevés olyan szenvedélyes s szinte teljes megosztottságot hozó vitát ismerünk, mint az 1962. február 22-i. Ami a két pólust illeti: a reformerek közül Fock szenvedélyesen, Nyers nyugodtabban érvelve, Aczél néhány konkrét állításra utalva utasította vissza Brezsnyev a jelentés által is közvetített téves vagy éppen demagóg állításait, természetesen a kötelező tiszteletköröket követően. De ez esetben néhány mondatra korlátozva: „örülünk, hogy Brezsnyev elvtárs mindezt elmondta"; „az őszinte beszélgetés egymás jobb megértését szolgálta...".
Fock nem egyszerűen a Brezsnyev monológjában fellelhető pontatlan megállapításokat cáfolta, hanem az egész információs rendszert, amelynek közléseire e bírálat alapozódott. Természetesen az MSZMP KB üléseinek anyagait, a költségvetési zárszámadásokat a szovjetek ismerték, de a vezetőkhöz az összefoglalások jutottak el, s ezek magyar részről is szakszerűtlenek, dezorientálóak voltak. S Fock ennek az általa ténynek tekintett állításnak kapcsán a magyar követséget, külkereskedelmi kirendeltséget egyaránt elmarasztalta. A nagykövetet azért is, mert úgy viselkedik, mintha nem a magyar vélemény tolmácsolása lenne a hivatali kötelessége. S a dezinformáció forrásául szolgál, hogy a Magyarországon megforduló szovjet szakértők, akárcsak a szovjet nagykövetség, amely közismerten megosztott22 „...különböző kapcsolatokat építenek ki, mely kapcsolatok nem mindig jók, sokszor maradi erőkre támaszkodva szerzik be információikat".
A félreértések forrása gondolkodásunk s munkánk eltérő stílusa is. „Mi nyíltan vitatjuk gondjaikat, ők ebből megoldhatatlan dolgokra következtetnek, mert a léptékek is mások. Továbbá: nincs egységes álláspontjuk: az ágazati minisztériumokat képviselő miniszterhelyettes egyetért az elképzelésekkel, a funkcionális területeket felügyelő felülbírálja."
Fock lényeges érdekkülönbözőségekre is utal, melyekről nincs nyílt beszéd. Köztük is a legsúlyosabbak az árviták. „Ezek nemegyszer a szerződéseket figyelmen kívül hagyó, egyoldalú áremeléseket eredményeznek, arra is volt példa, hogy leállították a szállításokat." De a félreértések s félremagyarázások szempontjából a legfontosabb, hogy árképzésük önkényes, különösen a fogyasztói árak vonatkozásában, amely „visszafogja a termelést, és torzítja a népgazdaságot". S idézi Koszigin szavait, aki Brezsnyevtől eltérően gondolkodik az árstabilitásról. „...náluk 1962-ben, még Hruscsov elvtárs idejében emelték a húsárakat, sajnos belekerült az a szó, hogy »átmenetileg«, a rossz termésre hivatkozva. Most eltelt hat esztendő az áremelés óta, ha helyesen akarnánk gondolkodni, 40 százalékkal kellene megemelni a hús fogyasztói árát; tarthatatlan állapot, nem tudunk előbbre jutni, a legnagyobb városokban is húshiány van, a falvakról, a vidéki városokról nem is beszélek. Ezzel szemben ezrével kapja a leveleket, s kérdezik, meddig tart még ez az »átmeneti« állapot; Brezsnyev elvtárs azt mondja: nagy vívmány, hogy tartják az árakat. Én Koszigin elvtárs véleményének adok igazat."
Nyers Rezső javasolta, hogy a PB a jelentést vegye tudomásul, és mindenekelőtt a beszélgetés „jogállását" kívánta tisztázni. Az „elvtársi beszélgetés" formulát javasolja, amelyet a bizalom megnyilvánulásának kell tekinteni: „azzal értek egyet, hogy úgy értelmezzük, Brezsnyev elvtárs nem kérdőjelezte meg irányvonalunkat... Reméljük, ez így is van. De nem biztos, ha információt adnánk e beszélgetésről, mindenki így gondolná." Nyers nem kívánt a „szent szöveg" értelmezésébe bonyolódni. Jól érezte: a valóságban a napiparancs a vita tárgya, s tétje a magyar gazdasági reform jövője. Ezért a Brezsnyev által adott helyzetkép felületességétől függetlenül megválaszolja a kritikai megjegyzéseket, elkülönítve a valós problémákat - amelyekkel „húsz éve küzd a Magyar Népköztársaság" - a téves megállapításoktól. Tárgyszerűen elmagyarázza, hogy milyen a magyar hitelállomány belső struktúrája, hogy a magyar külkereskedelem miért „sokirányú", hogy mi a következménye a Szovjetunió viszonylatában jelentkező milliárdos aktívumnak, hogy a hazai üzemek önállósága - ellentétben az elhangzottakkal - nem korlátlan, ellenkezőleg: még mindig nagyobb a kötöttség, mint azt az ésszerű gazdálkodás megengedné.
De Nyers túlmegy „illetékességi" területén. Szóvá teszi, hogy indokolatlanul sokat foglalkoznak Sztálin és Hruscsov személyével, s rákérdez: hol húzódnak az „internacionalista felelősség" határai? Óvatosan fogalmaz, de olyan tilalmi zónában, amelyben a legtapintatosabb kérdés is tabut sért: „Internacionalista felelősség. Felelősek vagyunk egymásért. A Szovjetuniónak nagyobb a felelőssége - ez is rendben van, hiszen ő a forradalom központi vezető ereje. Azért hangsúlyozom, nehogy félreértés legyen. De az se kell, hogy a szovjet elvtársak túlzott felelősséget vegyenek magukra a nemzeti gondok, más testvéri nemzetek gondjai iránt, mert ha túl mélyen veszik magukra ezeket a gondokat, a problémákban való osztozásukat, túl nagy felelősséget vesznek magukra. Erre pedig hajlamos a szovjet vezetés - és ez is a realitáshoz tartozik." Köszönjük meg hát az internacionalista kötelességből fakadó tanácsokat - az elvtársi beszélgetésnek ez így egy fázisa -, de „felelősen irányítsuk a továbbiakban is a politikánkat", vállalva azért a ránk háruló felelősséget.
S Fock Jenőnél továbbmegy az információáramlás torzulásaival kapcsolatban. A problémát ugyanis nem egyszerűen abban látja, hogy az apparátusokban buta vagy rossz emberek dolgoznak. Maga az apparátus a deformáció oka: merev, „beáll egy vonalra", s arra ráhangolódva ömleszti az információt. „Azt hiszem, ez itt is fennáll. Homokba dugnánk a fejünket, ha azt hinnénk, hogy ez nem így van. Természetesen ebből eredően van szűklátókörűség is. Személyes megfigyelésem az, hogy a kommunista mozgalomban van ilyen veszély. Hogy a Szovjetunió vezető szerepét helytelenül veszik; nem minden kommunista tud helyesen, dialektikusan, marxista módon állást foglalni; egy az egyből úgy veszik, ahogy az SZKP mondja, a saját országaikra is. Ezek az emberek félreinformálnak. Becsületes emberek, jó elvtársak, de félreinformálnak. Sok ilyen volt. Ez egy veszély most is. Harcoljunk ez ellen, vitatkozzunk elvtársiasan, küszöböljük ki a félreértések veszélyét."23
Nyers Rezső nem kevesebbet kérdőjelez meg ilyen udvariasan, mint az úgynevezett brezsnyevi doktrína jogosultságát, illetve a hegemóniaelvet. Naiv volt, alvajáró, a veszélyérzete eltompult, vagy ellenkezőleg: éppen a vészhelyzet tette elszántabbá? Maga visszatekintve azt mondta: hajlamos volt a naivitásra.24 Magunk ennyi évtized távlatából elvszerűségét, jellemességét, bátorságát emelnénk ki: 1968 után négy évvel, a testületben is farkastekintetű vitapartnerektől övezve nem lehet, hogy ne tudta volna, milyen kockázatot vállal! Akkor és ott úgy ítélhette meg, hogy a reformpolitika védelmében kockáztatni kell. S hogy valóban ez volt számára a tét, s nem az indulat ragadta el, tanúsítja, hogy az elmondottakhoz rögtön hozzátette: „reformunkat illetően úgy értem Brezsnyev elvtárs hozzáállását, nem mondott ellent, sőt úgy érzem, helyeselt".
Kádár János ekkor érezte szükségét, hogy közbeszóljon: „Azt mondta: különböző vélemények vannak." Nyers azonban nem hagyta magát kizökkenteni: „úgy gondolom, történelmileg a szovjet reform és a magyar reform együtt van". Nyilván taktikai megfontolásból is. Az ügy védelmében odáig ment, hogy számos érvet hozott fel amellett, hogy a gyakorlatban - azon lényeges különbségtől eltekintve, hogy nálunk nem írjuk elő a tervmutatókat a vállalatoknak - „a szovjet reformban a nyereség, az érdekeltség nagyobb, mint a magyar reformban, a mozgó bér nagyobb, mint nálunk... ...a parasztság életszínvonala gyorsabban nő, mint a munkásosztály életszínvonala". S a bérek, jövedelmek az iparban is differenciáltabbak: „...határozat írja elő, egy átlag szakmunkás fizetésénél 15-20-as többlet kell, hogy legyen a művezetőnél, magasabbak a mérnöki és az igazgatói fizetések. A különbség nem ebben van, hanem abban, mi nem azonosítjuk a tervgazdálkodást az adminisztratív tervezéssel." (Kiemelés - H. T.)
Nyers azért „szépíti" a tényeket, mert szolidáris kíván maradni mindazzal, ami a Szovjetunióban - a reményei szerint - rokon. Vitapartnerei ugyanis - mint látni fogjuk - a másságot az eltorzulással azonosítják, s Brezsnyev opciói is tartalmaznak egy ilyen csúsztatást. Természetesen Nyersnek tudomása volt arról, hogy a Szovjetunióban felülkerekedtek a maradi erők,25 de ezt időlegesnek tekinti. „A Szovjetunióban most a reformmal kapcsolatban korrekciót csinálnak. Nem szabad azonban, hogy ez bennünket megtévesszen... S ha kiigazítanak, ebben sem kell szolgaian másolni a Szovjetuniót."
Aczél György érdemi vitába nem bocsátkozott, ám kifejezte csodálkozását, hogy az elvtársak nem voltak ilyen idegesek akkor, amikor már mindenki látta, hogy Novotn´´ vagy később Gomu©ka „hogy mennek a falnak". Elismerve, hogy a kultúrpolitikában voltak és vélhetően lesznek is hibák, nem minden irónia nélkül néhány tény kiigazítására korlátozta mondandóját. Egyetlen jellemző tényt idézünk. Nem igaz, hogy a Szovjetunió nem vásárol magyar filmeket: „húszból átvesznek tízet". A Csárdáskirálynőt például óriási összegért megvették. Ugyanakkor a Húsz órát, Fábry Zoltán filmjét, amely a moszkvai fesztiválon nagydíjat nyert, saját forgalmazásra nem vették át.
A balosokat legmarkánsabban Komócsin Zoltán képviselte. Ő, valamint Pullai és Biszku mindenekelőtt az „elvtársi beszélgetés" jogállását kívánták tisztázni, illetve reflektáltak a bírálat megalapozottságával kapcsolatos kételyekre. Válaszaik egyértelműek voltak: az állásfoglalás hivatalos - kommüniké is megjelent arról -, a bírálat pedig „lényegét tekintve igaz".
Komócsin - vélhetően a Kádár személyi pozícióját megerősítő szovjet döntés ismeretében - a negatív jelenségeket számba véve distinkciót alkalmazott. Kádár értékelésével egyetértett, helyeselte válaszát, a X. kongresszus irányvonalát nem kérdőjelezte meg, s az általánosság szintjén a gazdaságirányítási rendszer reformját méltatta, igaz, mindössze néhány szó erejéig. Mindez azonban csak bevezetőül szolgált azon elvek és értékmegfontolások bírálatához, amelyek a beépített fékeknek köszönhetően csak részlegesen valósultak meg, s a csehszlovákiai események alakulása következtében nem váltak uralkodóvá.
A következő hónapokban többször is részletezett konkrétumoknál fontosabb a hozzászólásában markánsan megnyilvánuló attitűd. Ha összehasonlítjuk, hol van több ok az aggodalomra - érvel Komócsin -, lehet, hogy nem Magyarország áll az első helyen. De nem ez a vitatandó kérdés, hanem hogy „milyen következtetést vonunk le az elhangzottakból. Válaszunk nem lehet az, hogy ha a szovjet vezetés aggodalmakat, problémákat vet fel, majd megvizsgáljuk ezeket, összevetjük a mi álláspontunkkal, s annak alapján döntjük el: elfogadjuk-e vagy sem. A magam részéről igaznak fogadom el, annak alapján, ahogy Kádár elvtárs felvetette. Azt hiszem, ezek elől a tényleges problémák elől nem lehet kitérni." (Kiemelés - H. T.)
De mi van akkor, ha ezek az igazként elfogadott állítások pontatlan információkon alapulnak? Komócsin jó vitatkozó, tudja, hogy álláspontja védhetősége érdekében cáfolnia kell az információk hiteltelenségével kapcsolatos állításokat. „Az a véleményem, hogy a szovjet vezetés informáltsága a mi helyzetünkről nem rosszabb, mint a miénk." Sőt a szakkérdésekkel foglalkozók informáltsága egyik-másik esetben jobb. „Jobban vannak informálva a KGST révén, a kétoldalú magyar-szovjet kapcsolatok révén." Ami nyilvánosságot kap, abból ők is tudnak olvasni. „Aztán itt vannak a belügyi értékelések."
Hiteles a reformról kialakult kép is: „...teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a reformmal kapcsolatos dolgot a Szovjetunióban Brezsnyev elvtárstól kiindulva, Koszigin elvtárssal folytatva, s bezárva a külügyminisztériumi főosztályvezetőkkel, nem mindenki ugyanúgy érti." Kádár, aki e vitában s annak kifejletében végül is pártjukat fogja, e ponton közbeszól. „Vagy fordítva: Brezsnyev elvtárssal bezárva és a szakemberekkel kezdve..." Komócsin nem jön zavarba, s így válaszol: „Igen, de ez így lesz a jövőben is."
A brezsnyevi árstop „védelmében" fogalmaz, amikor kijelenti: lehet „valami közgazdaságilag tiszta, politikai okokból mégsem fogadható el". Végül összegezően: azon „a vonalon kell továbbhaladni, amit a feljegyzés tükröz, így kell kezelni a kérdést politikailag. Csak ez lehet a vezérfonal a pártmunkában, az állami munkában, a következő sorra kerülő tárgyalásokon..." Vagyis fordulatot kell végrehajtani politikánkban, különösen gazdaságpolitikánkban.
Gáspár Sándornak jutott a szerep, hogy a munkásosztály „megsüllyedésével" kapcsolatos „érveket" megfogalmazza, de ő szavakban „operettszindikalista": édeskés, szentimentális, kölcsönös megértést sejtető, jóllehet egy hatalmi központtá kiépített politikai centrumot képvisel. Pullai és mindenekelőtt Biszku azt szorgalmazta, hogy a jelentést a KB önálló napirend keretében tárgyalja meg.
A PB többi tagja - ha megszólalt - a szélsőséges megfogalmazásoktól óvakodva a lojalitását hangsúlyozta. Fehér Lajos, miután a mezőgazdaságot nem támadták, a hallgatást választotta. Ám az egész ülés lefolyásának jellegén ez nem változtat: bekövetkezett az, amit az utolsó hónapok vitái megelőlegeztek: a kádári centrum felbomlott. A helyzet a brezsnyevi beavatkozás értelmében - s az andropovi forgatókönyvvel egybecsengően - annyiban módosult, hogy Kádár a balosok, az úgynevezett munkásisták oldalára állt, és a reformerek védekező pozícióba szorultak.
Kádár válaszában igyekszik azt sugallni, hogy nem történt törés, hogy a fővonal nem változik. Nem egyszerűen színleli a kétfrontos elkötelezettség változatlanságát: a kettősség megőrződik magatartásában. Mi az, amiben módosítva is megőrzi - megőrizni törekszik - saját vonalát? Mindenekelőtt a relatív önállóságra, bizonyos sajátosságok kiiktathatatlanságára irányuló szándék. Az információk megalapozottságáról szólva ezért jelenti ki újólag, hogy „a szovjet elvtársak informáltságáról... figyelembe kell venni, hogy nem pontos. Soha nem is lesz pontos. Az SZKP vezetősége nem ismerheti úgy a magyarországi viszonyokat, mint a magyar vezetés, s még a mi informáltságuk sem olyan pontos! Ezt csak úgy megjegyeztem." (Kiemelés - H. T.)
Más tekintetben - folytatja - ez a beszélgetés „egy széles körű informáltságot bizonyít, ha Brezsnyev elvtárs előveszi és elemzi a Népszabadság fél évre visszamenő számait, ez mind benne van. Tehát semmiféle misztikus dologra nem kell gondolni, bár ilyen is létezik. De nem is ezért emlegetem... Természetes azonban, amit Brezsnyev elvtárs kifejtett... be kell tudni a helyzet különbözőségéből adódó szemléletet, azonkívül a nézetek különbözőségéből adódó véleményeket, mert számtalan gazdaságpolitikai kérdésben, kultúrpolitikai kérdésben jó, a közös az, hogy mindkettő marxista-leninista, de számtalan (kérdésben) eltérő álláspontot képvisel(nek). Ezen sem szabad csodálkozni. Ez szerintem azon nem változtat, ami a dolog lényege: a vezető szovjet kommunisták őszinte beszélgetést folytatnak; ez a döntő, jó akaratú elvtársias beszélgetés."
A misztikus mozzanatra még visszatérünk, a lényeg azonban, hogy Kádár e sajátos fejlődési jellemzők kiemelését a megváltozott helyzetben is szükségesnek ítélte, jóllehet a reális esélye rá egyre csökken. Pallón táncolt, de a palló „láthatatlan" kezek fűrésze alatt egyre keskenyebb lett.
Az a kijelentése azonban, hogy „a magyar párt irányvonalával baj lenne... szóba sem került", továbbá hogy „nekik eszükbe sem jut azt felvetni, hogy a reformot vessük el", s „ezt nem kell és nem is lehet megtenni", már álságos, taktikai célzatú.
Kérdés, miért sugallta a „fő irányvonal" változatlanságát, s álcázta a szovjet vezetés intervenciós szándékát. Kádár számára a Brezsnyevvel folytatott beszélgetést követően - vagy előbb, az Andropovval való gyakori találkozásai során - világossá vált: 1968 után a reformkurzus nem folytatható, s a szovjetek „fejeket" is követelnek. De az országban kialakult törékeny egyensúlyt egy rapid fordulat megingathatta volna, különös tekintettel arra a puccskísérletre, amelytől a posztjára törők nem jószántukból álltak el. S mert a PB-n belül erős pozícióik voltak, Fock Jenő és a többi potenciális érintett azonnali leváltása egyrészt a közvéleményt sokkolta volna, másrészt felerősíti a balos munkásista szárny helyzetét.
Az a kérdés természetesen válaszra vár, hogy tudott-e, s ha igen, mennyire személyekre vonatkoztathatóan Kádár a korábban ellene szőtt összeesküvésről, mert maga e tényt vagy nem említi, vagy megfejthetetlenül misztikus történésekre utal. Az egyetlen közvetlen bizonyíték Aczél György 1985-ben készített írásos feljegyzése, amelyet egy Kádárral folytatott viharos beszélgetés után vetett papírra saját kézírásával. Eszerint Aczél kérdésére, hogy tudott-e az összeesküvés tényéről, s ha igen, miért nem lépett fel ellene, Kádár azt válaszolta: tudtam, de egyetértettem velük.26 Ezek a szavai azonban újabb kérdést vonnak maguk után: ha tudott terveikről, miért tűrte szótlanul, s működött együtt velük még évekig, hiszen köztudottan nem volt sem óvatlan, sem megbocsátó?
Úgy véljük, zárszavában, amely egyben forgatókönyvül is szolgált az őrségváltás első szakaszának levezényléséhez, megleljük ennek magyarázatát.
Az idézett gondolat egy konzervatív reformer maradi, régi, polgárellenes beidegződéseinek látlelete. Annak az alátámasztására szolgál, hogy bizonyos „dolgok" felülvizsgálata akkor is „kötelességünk lenne", ha nem jött volna létre Brezsnyevvel e találkozó, s „ha semmit sem mondott volna nekünk".
„Mi a mi bajunk most a munkával? Mi mindig vitában élünk, vitában dolgozunk, a pártban vitatkozunk, a közvéleményben is vita folyik és így tovább. A szovjet elvtársakkal is. Tizenöt éve így megy. Ez ma is így van. A probléma az, hogy egyrészt nincsenek meghatározó áttörések, amiket elértünk, mert szétágaznak a problémák; a másik, hogy múlik az idő. Nézzék meg, amikor írják az agitpropon a jelentéseket a hangulatról: régen azt mondták, a vezetés, a központ jó, az a helyes, a végrehajtás nem az. Most már nem ezt írják. Olyan határozatokkal találkoznak a tömegek, amelyeket vitatnak. Nem gyűléseken, de őszinte beszélgetéseken. Nem akarok cifra kérdéseket sorra venni, de hány égető problémára mondjuk ki, hogy meg kell változtatni?! Ez is egyik oka annak, amiért nem szállok vitába az SZKP-val. Nagyon jól tudom, hogy mi a helyzet az állami szektor fejlődése körül. Nagyon jól tudom, hogy úgy van, ahogy Brezsnyev elvtárs látja. Igen, a korábbi hibát helyre kellett hozni, ki kellett használni a szövetkezeti szektor potenciálját, a magánszektorét is. De a tény tény marad! Az is tény, hogy a munkás keresete relatíve sokkal kevésbé növekszik, mint az ezekben a szektorokban dolgozó emberek keresete vagy jövedelme. Ezek nem is szélhámosok! Örülök a nagyarányú építkezéseknek, a szaporodó gépkocsiknak, de azért ne felejtsük el: nemcsak mi látjuk, látja az az egyszerű munkás, az öntő vagy a másik, akinek a helyzetén nem tudunk változtatni, hogy a szövetkezeti, a magánszektorban dolgozók menynyivel könnyebben boldogulnak. A mi munkáspárti tagjaink egyszerű, becsületes választópolgárok, Brezsnyev elvtárs és én azonos módon gondolkodunk. Ebben nem látok sértést."27
Az ellenreform egész programja itt mint Kádár János ars poeticája nyer megfogalmazást. S nem előzmények nélkül. Nem egyszerűen folytatódott: új elemekkel is kiegészült a történet. Kádár azáltal, hogy egyetlen szava sem volt Nyers és Fock védelmében, miközben válasz nélkül hagyta a nyilvánvalóan nekik címzett vádakat, utat nyitott a leváltásukat megágyazó rágalomhadjáratnak. Sőt 1972 őszétől ösztönözte, majd időben is tempírozva levezényelte a folyamatot.
 
Kádár János hatvanéves
Aczél György Kádár Jánosról írt portréja tartalmazza a következő megállapítást: „Amikor 1972-ben elköveti azt a taktikai hibát, hogy hetek, hónapok spekulációja után tudatosan végiggondolva megírja nyugdíjba helyezési kérelmét, amit a születésnapi ünnepség után hivatalosan is elküld Brezsnyevnek és a többieknek, akik már tudnak erről, megadja a lehetőséget, hogy Brezsnyev Magyarországra jöjjön, és felfelé buktatva leváltsa őt. Akkor hirtelen a fontos belpolitikai kérdésekben - belső ellenzék, nagyüzemi munkások elégedetlensége, parasztkérdés, bizonyos fajta értelmiségi kérdések - megteszi az engedményeket. Kétszer is elhalasztatja Brezsnyev utazását, hogy végül mire idejön, azt mondhassa: mit kívántok, hiszen mindent megcsináltam. A visszalépés taktikájával védi ki megbuktatását, illetve véglegesnek tűnő levételét a napirendről."28
Aczél György közvetlen tanúja volt az eseményeknek, s az általa többször elbeszélt, majd leírt változat önálló életet kezdett élni, de a most rendelkezésre álló források arra engednek következtetni, hogy e történéseket úgy rögzítette tudatában, ahogy megélte. De mert az emlékezés nem egyszerűen felidézés, hanem újraelgondolás, a visszaemlékezés a megélt résztörténések beállítódásának megfelelően akaratlanul átalakul.29
Mindenekelőtt: közel másfél évtized távlatából Aczél György felcseréli a történések sorrendjét. Ha eltekintünk azoktól a szigorúan titkos tárgyalásoktól, amelyekről Aczél György sem tudhatott, s az SZKP PB e kérdéssel kapcsolatos iratanyagainak hozzáférhetetlensége folytán jelenidejűen is csak valószínűsíthettük, az bizonyosnak tekinthető, hogy Kádár februári meghívása a szovjet vezetésen belüli viták lezárása után, a Kádár személye iránti bizalom megerősítése jegyében történt. Az is egyértelmű, hogy a bizalomnyilvánítást szigorú feltételekkel társították, mert a Szovjetunióban folyó resztalinizáció s az egyre szűkülő szövetségi blokk szempontjából a „liberalizálódó" Magyarország kihívást jelentett. Kádár ezt az üzenetet végiggondolva s annak következményeit vállalva már ekkor, tehát 1972 februárjában döntött, hogy a folytonosság megőrzésének reményében, annak látszatát megőrizve végrehajtja a szovjet vezetés által követelt fordulatot.
Ily módon állt elő az a helyzet, hogy Kádár, akinek vezetésével vagy legalábbis hatékony támogatásával 1966-68 között felülkerekedtek Magyarországon a reformerők, 1972 tavaszán az ellenreformnak vált meghatározó figurájává.
De ahogy centrista alapállásából következően a reformerőkkel sem azonosult teljesen, a munkásista csoporttól is tartotta a távolságot, a velük való szövetséget átmenetinek tekintette. S nemcsak azon meggyőződéstől vezettetve, hogy kormányozni csak középről lehet, hanem mert e csoportnak - ellentétben a reformerekkel - általa is ismerten önálló hatalmi törekvései voltak. Ez a széleskörűen cirkuláló hír hozzá is eljutott. Érdekes, jóllehet nem rejtélyes, hogy Gáspár Sándor - más összefüggésben érintve a kérdést - a Kádár-ellenes szervezkedést hasonlóan kapcsolatba hozza a hatvanadik születésnap előkészületeivel: az 1968-as bevonulást „ő vereségnek fogta fel, koronázatlan királya volt ennek a szocialista tábornak a vezérkarának, és ez olyan dolog, hogy ezt mindenki rossz néven vette, meg rossz néven vették sokan, és ő meg nem szeretett csak ott díszelegni, de arra azért adott, hogy őt ne alázzák meg, és ne maradjon egyedül a véleményével, mert ehhez nem szokott hozzá. Itt egy nagyon nagy játszma vette kezdetét, ezután a csehszlovák bevonulás után, illetve nem is ez váltotta csak ki, hanem ez a bizonyos születésnapi dolog, ami utána volt nem nagyon sokkal, és a felmentését kérte, ő el akart menni, tényleg el akart menni, el akart menni, biztosan el akart menni. Kádár nagyon bizalmatlan volt, nem tudom miért, ő a mozgalomban azt a bratyi szellemet... Amikor ő elfogadta a javaslatot, hogy most ne menjen nyugdíjba, hanem megcsináljuk azt, amiről szó van, az elmaradt, elaludt, nem csináltunk semmit, vagy valakik leszerelték belülről, de én nem tudom, és akkor megjelentek és nem önmaguktól az önjelöltek, a kijelölt önjelöltek, nem az a régi agyrémes régi bolsevik gondolkodás, ez egy valóságos dolog volt, megvolt..."30 (Kiemelés - H. T.)
Arra a kérdésre, hogy kik voltak a jelöltek vagy önjelöltek, ehelyütt sem válaszolt, de ő is megismételte: hatvanadik születésnapja előtt Kádár valóban el akart menni, s éppen az ily módon keletkezett légüres térben léptek színre a trónkövetelők.
A megőrződött források is azt tanúsítják, hogy Kádár valóban kezdeményezte nyugdíjazását. Hivatkozott egyrészt a pártban honos szokásjogra, hogy e korhatárt elérve illő felkínálni a lemondást, másrészt több személyes okot felsorolt, alapvetően azonban taktikai megfontolások vezették. Abban a pókerjátszmában, amely folyt, szerepet játszott, nem először s nem utoljára, s úgy látszik, nem rosszul. 1972. május 10-én kelt levelében a következő személyes indokokra hivatkozik:
„Az első titkári munkakör betöltésénél a személyi adottságokban rejlő, mindenkinél, természetesen nálam is fellelhető különböző hiányosságokat lelkiismeretességgel és intenzív munkával törekedtem mindenkor pótolni. Most azonban - tetszik ez nekem vagy nem - reálisan szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy olyan életkorba léptem, amelyben az ember munka- és teherbíró képessége már nem növekszik, ellenkezően, az idő múlásával évről évre és fokról fokra csökken.
Pártunkban tisztség betöltésére bárki is csak az érdemi és hatékony munka alapján jogosult. Helytelen, ha valaki pusztán múltbeli érdemek alapján, kegyeletből vagy megszokottság miatt marad időn túl egy tisztségben, és beidegzett sablonokkal, a politikai munka mesterségbeli rutinjával próbál úgymond »vezetni«. Én magam semmiképpen nem akarok ilyen helyzetbe jutni. A rám bízott felelős munkát a jó ügy szolgálatának szándékával vállaltam, szeretném azt tisztességesen befejezni és másnak átadni."
Ezek valós indokok. De az már nem, hogy a korábbi vezetőváltásoktól eltérően „most minden feltétel megvan ahhoz, hogy ezúttal végre a Központi Bizottság első titkárának tisztségében esedékes személycsere is normálisan, rendezett körülmények között és mindenféle megrázkódtatás nélkül történjék."31
Jóllehet polgárháborús körülmények nem voltak az országban, de a PB-n belüli ellentétek nemhogy csitultak volna, inkább éleződtek. Kádár lemondásának esetén a még megőrződött látszategység felbomlik, a törékeny konszolidáció alapjaiban inog meg. Olyan helyzet alakult ki e tavaszon, hogy már-már a születésnapi ünnepségek méltó előkészítése volt a testületen belüli egyetlen kohéziós tényező. A PB először 1972. január 11-én foglalkozott az előkészületekkel, s egy négytagú bizottságot is kiküldött saját soraiból a tervezett programok összehangolására.32
1972 tavaszán már egyértelmű volt a szovjet vezetés állásfoglalása. Egyébként Brezsnyev magyarországi látogatását nem Kádár napoltatta el három alkalommal - ez nem is állt volna módjában -, Brezsnyev betegeskedett. Május 11-én, amikor állapota időlegesen javult, újra telefonkapcsolatba lépett Kádár Jánossal, s tájékoztatta a szovjet külpolitika aktuális kérdéseiről. A helyzetet még egyértelműbbé tette az SZKP-nak a május 18-i, tehát a Kádár lemondási kérelmét tárgyaló PB-ülésen ismertetett előzetes közlése, hogy hatvanadik születésnapja alkalmából Kádár Jánost „Lenin Renddel javasolja kitüntetni".33
E helyzetben magától értetődőnek tekinthetjük, hogy a testület, méltányolva Kádár János „emberi és politikai indítékait", „teljes egyetértésre jutott abban", hogy nem tartja indokoltnak kérése elfogadását. Egyidejűleg megbízták Biszku Bélát, Fock Jenőt, Gáspár Sándort és Aczél Györgyöt, hogy a PB állásfoglalásáról tájékoztassák Kádár Jánost, és beszéljék meg vele a levelében felvetett kérdéseket.
A PB 1972. május 22-én már Kádár János részvételével tárgyal a kérdésről.34 Kádár előszóban elismételte álláspontját; a PB tagjai kinyilvánították, hogy „...a Párt érdekében szükség van arra, hogy Kádár elvtárs jelenlegi tisztségét továbbra is betöltse". Egyidejűleg úgy határoztak, hogy a Központi Bizottság legközelebbi ülésén vitassa meg Kádár János levelét, és a PB javaslatát a korábban kijelölt bizottság - idézzük - „egyeztesse Kádár elvtárssal". A PB-ülést az egyensúlyi helyzetre ezúttal is ügyelve Komócsin Zoltán és Nyers Rezső jegyzőkönyvezte.
Történt mindez három nappal a születésnapi ünnepségek előtt, így a KB ülésére csak azt követően kerülhetett sor. A kitüntetéseket nagy nyilvánosság előtt átadták,35 a napilapok közölték az SZKP KB üdvözletét, az MSZMP KB a Parlament Vadásztermében ebédet adott az ünnepelt tiszteletére, melyre a testület és a kormány tagjain, az apparátus vezetőin kívül - az esemény össznemzeti jellegét hangsúlyozandó - közéleti kiválóságokat is meghívtak.36 Ha csak ennyi történt volna, akkor is megelőlegezhető, hogy a KB júniusi ülésén nem fogadja el az ünnepelt lemondását. Kádár hosszúra nyúlt pohárköszöntőjében azonban van egy figyelemre méltó mondat, amely figyelmeztetésként is felfogható. „Amikor Biszku elvtárs azt mondta, hogy egy kivételével mindenki aláírta (a KB) levelét, átvillant a fejemben, hogy beteg volt, külföldön volt vagy tán ellenzékben van az illető. Végül megmagyarázták, hogy én voltam az, aki nem írta alá a Központi Bizottság levelét. Eszembe se jutott, hogy ilyesmi is lehetséges."37
Hatvanadik születésnapján Kádár nem került vészhelyzetbe, ellenkezőleg: a lemondási színjátékot arra használta fel, hogy pozíciója szovjet megerősítése után azok is első titkári megbízatása meghoszszabbítását szorgalmazzák, akik korábban a megbuktatására törtek. A játszma nem volt öncélú: az általa tervezett változtatások végrehajtásához erős legitimációra volt szükség. Ugyanakkor terve időbeni ütemezését mindenképpen segítette a születésnapján demonstrált egység.
E feltételezést megerősíti, hogy a KB júniusi ülésén Kádár János már levele finomított változatát terjesztette be: „A személyem a legkevésbé fontos abban, ami a beadványban le van írva... Ha sikerülne elérni, hogy az elvtársak is így nézzék, akkor a politikai megítélésnél a munka jó része el van végezve. A másik, amit nagy nyomatékkal kérnék, most már én pártolok át a másik oldalra, mert úgy veszem, hogy itt a PB és én mint két ügyfél vagyunk ebben az ügyben - hát hiába, ez így nézett ki egy hónapon keresztül -, tehát ismétlem: nagy nyomatékkal kérném és ajánlanám, hogy a mai tárgyalás és határozathozatal után a kérdést, mint olyant, le kell venni a napirendről. És higgyék el az elvtársak, ami személy szerint engem illet, én képes vagyok rá: leveszem napirendről, kidobom a fejemből, és nem foglalkozom vele. Végzem a munkámat úgy, ahogy eddig végeztem. Azt kérem a Központi Bizottságtól mint testülettől, a Központi Bizottság tagjaitól mint egyes elvtársaktól, hogy jó: most itt tárgyaljuk - kevés ideig vagy tovább, nem tudom, hogyan gondolják az elvtársak -, de ha letárgyaltuk, és határozat van, és abban megegyeztünk, akkor utána a szó szoros értelmében vegyük le a kérdést a napirendről. És azután ne töprengjünk rajta, ne tűnődjünk holnap meg holnapután, van nekünk éppen elég dolgunk testületként is, egyénileg is." (Kiemelés - H. T.)
Az elnöklő Fock Jenő - a nyilvánvalóan egyeztetett vélemény alapján - azon meggyőződésének adott hangot, hogy „a mi Központi Bizottságunk egységét ebben a kérdésben is az fejezné ki, ha kérdés és hozzászólás nélkül egyhangúlag elfogadnánk a Politikai Bizottság javaslatát, és határozattá emelnénk azt. Kádár elvtárs szavai, úgy gondolom, feleslegessé teszik a vitát e kérdésben." S a Központi Bizottság a javaslatot egyhangúlag elfogadta.
A történések értelmezése szempontjából figyelmet érdemel a PB 1972. június 27-i ülése, amelyen megvitatták a szovjet diplomaták, illetve a testvérpártok azon kérdését, hogy kaphatnának-e tájékoztatást a KB júniusi zárt üléséről. A testület úgy döntött, a szovjet diplomaták felé az legyen az álláspont, hogy „ilyen kérdés a pártban nincs", továbbá el kell tekinteni attól, hogy Brezsnyev elvtárson kívül, akinek Kádár János ír levelet, a többi testvérpárt első titkárának tájékoztatást kapjon a kérdésről.(38) Brezsnyev 1972. július 18-án Kádár levelére telefonüzenetben reagált:
„Eddig nem tudtam jelentkezni nagy elfoglaltságom miatt, meg beteg is voltam. Most szeretném közölni:
1. Megkaptam Kádár elvtárs levelét, többször elolvastam. Nagyon köszönöm Kádár elvtárs bizalmát és figyelmességét. Örülök, hogy elküldte nekem ezt a levelet, de még jobban örülök annak a határozatnak, amelyet a PB, majd a Központi Bizottság plénuma hozott.
2. Sok folyó kérdés van, amellyel állandóan foglalkozni kell, nem ártana véleményt cserélni azokról..."
Részlet a Kádár János. Politikai életrajz (2. kötet, 1957. november-1989. június) c. készülő műből.
1 A KGST üléséről, Moszkvából hazatérő Piotr Jaroszevicz első miniszterelnök-helyettes közvetítette az „egyetlen megoldást", Gomu©ka eltávolítását. A konspirációban részt vettek az 1968 novemberében a vezetésben helyet kapó ifjú törökök, mindenekelőtt Jozef Feichma s a KB adminisztrációs ügyekért felelős titkára, Stanislaw Kania, valamint Moczar és Jaruzelsky tábornok. Kania december 19-én utazott Sziléziába Gierekkel tárgyalni, majd Brezsnyev üzenetét követően Jozef Teichma javasolta Gomukának, hogy mondjon le. A kártyákat kiterítették. (Andrej Paczkowsky: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1997, 1956-os Intézet. 76. o.)
2 A Jaroszevicznek küldött levélben Brezsnyev gyors politikai és gazdasági változtatásokat szorgalmazott. Szimbolikus jelentőségű volt, hogy nem Gomu©ka volt a levél címzettje. December 17-én még Gomukának üzent: „módfelett aggódunk", „éjszaka aludni sem tudtam". Uo.
3 Az MSZMP delegációját Biszku Béla vezette.
4 A szerző interjúja G. Muszatovval. Moszkva, 1998. Gáspár Sándor visszaemlékezése szerint Muszatov e történéseknek nem tétlen szereplője volt. A szerző interjúja Gáspár Sándorral, 2000. december 14.
5 Komócsin Zoltán már nem élt, amikor a könyv anyagának előkészítéséhez hozzákezdtem. Biszku nem vállalta a beszélgetést. Gáspár igen, két alkalommal is. E tervekről egy többórás beszélgetés végén, többször megismételt kérdésemre válaszolva említette: „Elmondom, hogy milyen mozgatórugói voltak ezeknek az eseményeknek, egy időben a Szovjetuniótól jöttek ezek az impulzusok, hogy ezeket a revizionista törekvéseket vissza kell fojtani, tényleg itt a kemény vonalat vissza kell állítani, rendet kell csinálni. Ez volt, ez nem a Brezsnyev volt, a Brezsnyev azt se tudta, hogy hol lakik (az Úristen - H. T.), Andropov se... [- Ki volt a főszereplő?] - Nem tudom megmondani... nagykövet volt, egy hernyószobor... Engem befogadtak obligóba az oroszok, ahányszor mentem - és sokszor mentem -, amikor a repülőgép leszállt, este három, de minimum két kávét diktált belém, akart velem vacsorázni, megtiszteltek, hogy vacsoráznak velem, nem tudom, mit akartak...Tudtam, két KB-titkár akar velem vacsorázni, mikor ennek a magyar reformnak a gyenge hajtásai, pl. hogy magántaxit megengedtünk. Vitattuk, vitattuk... Vacsora. És jöttek, hogy mi van, tényleg a kapitalizmust akarjuk visszaállítani? Én meg adtam a bankot, hogy nem értem azt, hogy miről beszéltek. Nem értem..." A kérdésre, hogy ki volt a két KB-titkár, a következő választ kaptam: „Nekem az agyam szelektál, amit nem érdemes megjegyezni, azt nem jegyzem meg." (A szerző interjúja Gáspár Sándorral, 2000. december 14.)
6 A Szovjetunió későbbi KGB-főnöke 1955-től Budapesten tartózkodott, a forradalom napjaiban mint a szovjet követség sajtóattaséja. 1959-től - ekkor Andropov volt a szocialista országokat felügyelő KB-titkár - az SZKP KB Külügyi Osztályának referatúráján dolgozott, majd 1967 után követte főnökét, a KGB munkatársa lett. 1974-ben nevezték ki a KGB I. főcsoportja - a hírszerzés - főnökének. Vladimir Krjucskov: Licsnoe gyelo. Moszkva, 1997, „Olimp" ACT. 97. o.
7 Uo. 67. o.
8 Barta Istvánné említi, hogy Kádár János moszkvai tartózkodása során - nem hivatalosan - gyakran találkozott Jurij Andropovval. A kormány vendégházában - Kádár szálláshelyén - ezek az intim beszélgetések sokszor az éjszakába nyúltak. Nemegyszer Krjucskov társaságában érkezett, s akkor hatszemközt voltak. (Uo.)
9 Uo.
10 Uo. 66. o.
11 A névsort Muszatov rekonstruálta, aki a szereplőket korábbi munkaköreiből következően személyesen is ismerte. Így a történteket nem csak kutatásai alapján idézhette fel.
12 A dicsekvésre hajlamos és tüntetően szabadszájú Marosán György említette a hetvenes évek kezdetén, a Valóság szerkesztőségi beszélgetésein, ahol gyakran megfordult: „Gazsi (Gáspár) hívott, álljak be a csapatba, de én azt mondtam nekik: a János nélkül nem." Vitányi Iván közlése. Kádár menesztése a városban egyébként közbeszéd tárgya volt.
13 Seljepin 1952-1958 között a Komszomol első titkára, 1958-1961 között a KGB elnöke volt. 1961-1967 között a KB adminisztratív ügyekért felelős titkársága s 1964-ben a Központi Párt- és Állami Ellenőrzési Bizottság elnöke. A testületet 1965-ben szüntették meg. 1967-ben lett Szakszervezeti Központi Tanács elnöke, de az SZKP Politikai Bizottságának tagja maradt. Szemicsasztnij minden poszton Sepilov „nyomába lépett". „Nyomulása" 1967-ben torpant meg, amikor Andropov került a KGB élére. Lásd Pihoja: Szovjetszkij szojuz: Isztorija vlasztyi 1945-1991. Novoszibirszk, 2000, Szibirszkij Xonograf. 225-228., 376. o.
14 E feltételezést az ELTE Szociológiai Intézetében folyó empirikus vizsgálatok mind a KB, mind a vezetői törzs vonatkozásában megerősítették. Huszár László-Sponga István: Az MSZMP nómenklatúrája 1957-1989. Kézirat. Készült az azonos című OTKA-kutatás keretében. Ami a felső vezetésben konfliktussal társuló személyi változásokat illeti, ezek száma alacsony. A PB-ben Marosán György, a kormányban Dögei Imre esete hozható fel példaként 1957-1973 között.
15 A szerző interjúja Szamosi Károllyal, aki régi angyalföldi cimboraként e partik negyedik résztvevője volt.
16 Kádár János beszámolója a VSZPT 1972. január 25-26-i üléséről. MSZMP PB 1972. február 1. (MOL M-KS 288. f. 5/574. ő. e.)
17 „Megkérdezte, hogy február közepén mit csinálok. Elmondtam, hogy a naptárt alaposabban meg kell nézni, majd valamikor 5-e körül üzenetet váltunk. Megnézzük még a programot. Részben a nemzetközi, részben a magyar-szovjet kapcsolatoknak sem ártana egy kötetlen, elvtársi beszélgetés."
18 Jelentés a L. I. Brezsnyev elvtárssal folytatott beszélgetésről. MSZMP PB 1972. február 22. (MOL M-KS 288. f. 5/575. ő. e.)
19 Kádár János kézzel írt feljegyzése. (MOL M-KS 288. f. 4/812. ő. e.)
20 „...az ideológiával foglalkozó emberek ezeket a gondokat ismerik. Többször felmerültek a szovjet politikusokkal való megbeszéléseken, ezeknek lényege: működnek a kulturális kapcsolataink, de abban is tükröződik, hogy Magyarország részéről valami sajátos válogatás történik, csak bizonyos kultúrtényezőkkel akarunk együttműködni, olyanokkal, akiket otthon nem a legszilárdabbaknak tartanak. Szabadossággal, lazasággal találkoznak. Ilyen van. Azt is említették, felmerült, nem vesznek tőlünk filmet - nem is tudtam, hogy ilyen panasz van a Szovjetunió részéről. Elkeseredetten mondta: szeretnének venni, de a mai magyar filmek között nincs olyan, amit a Szovjetunió használhatna. Szabadosság, politikai lazaság van bennük. Ezeknek itt alárendelt szerepe volt, nem volt semmi olyan, ami újdonságként merült fel, és itthon ne tudnánk róla."
21 „Brezsnyev elvtárs aggodalmaival vitába szállni nem tudtam a gazdasági dolgokat illetően két okból: egyrészt azért, mert én nem voltam úgy felkészülve tételesen... Másrészt: ami a dolgokat illeti, ezekkel meggyőződésből sem vitatkoztam, mert azok az észrevételek azonosak azokkal a kérdésekkel, amelyekkel mi tizenöt éve foglalkozunk."
 
 
 
 
22 „Tudott dolog, hogy a szovjet nagykövetségen is Tyitov (nagykövet - H. T.) elvtárs idejében kétféle vélemény volt Magyarországról."
 
 
 
23 Nyers Rezső ezen megállapítását a KGST-re is kiterjeszti, megemlítve, hogy a statisztikai információ sem kielégítő - tekintettel rá, hogy statisztikai rendszerünk sem teljesen homogén.
 
 
24 A szerző interjúja Nyers Rezsővel.
 
 
 
25 A centrista Apró Antal így fogalmazott: „Ami a szovjet gyakorlatot, magatartást illeti: én sok év tapasztalata alapján mondhatom, nagyon lényegesen eltér a két ország gazdasági szisztémája. Kint egy állandó készenléti gazdálkodást látok. Nem akarom azt mondani, hogy hadigazdálkodást, de olyan erős készenléti, erős központi gazdálkodást látok. Éjjel-nappal az a kérdés, lenni vagy nem lenni. Mindent alárendelnek ennek a biztonságérzetnek. De olyan elemző, meggyőződéses véleményt, hogy a magyarok helyes utat próbálnak ki, őszintén mondva, néhány közgazdásztól eltekintve, nem hallottam. Van tehát még mindig egy fenntartás velünk szemben, kísérletnek nézik azt, amit csinálunk."
 
 
26 Aczél György hagyatéka. MTA Kt. MS 6047/16.
27 Kádár János 1972. február 29-én levélben tájékoztatta Brezsnyevet, hogy a PB tárgyalt a zavidovói találkozójukról. „Az írásos jelentésben és szóbeli kiegészítésben egyrészről a legnagyobb pontosságra és teljességre törekedtem a közérdekű kérdésekben, másrészről a legmeszszemenőbben figyelembe vettem beszélgetésünk személyes jellegét és a csak nekem szóló elvtársi szavakat." Ugyanakkor arról is tájékoztatta az SZKP főtitkárát, hogy a PB-ülésen „elvi, igen komoly és hasznos tárgyaláson szóba került a Zavidovóban érintett valamennyi lényeges kérdés... Az ülésen felmerült, hogy a legfontosabb gazdasági kérdésekről az eddiginél pontosabban és rendszeresebben kell tájékoztatni a szovjet elvtársakat." (MOL M-KS 288/9/1972/3. ő. e.)
28 Aczél György: Kádár János 1912-1989. Portré VI. Aczél György hagyatéka. MTA Kt. MS 6112/31.
29 „A személy rendesen nem részletről részletre veszi a helyzetet, és nem építi fel gondosan az egészet. A szokásos esetben eluralkodik rajta az a tendencia, hogy pusztán általános benyomást nyer az egészről, s ennek alapján megkonstruálja a valóságos részleteket... A felidézés... olyan konstrukció, mely javarészt ezen az attitűdön alapul, és általános hatása ennek az attitűdnek az igazolása." Frederic C. Bartlett: Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. Budapest, 1985, Gondolat. 299-300. o.
 
 
30 A szerző beszélgetése Gáspár Sándorral, i. m.
31 Kádár János levele az MSZMP Központi Bizottságához. A Politikai Bizottságnak címzett, május 10-én kelt, saját kezűleg írt levele másolata. (MOL M-KS 288. f. 5/581. ő. e.)
32 A bizottság, amelynek Biszku Béla, Fock Jenő, Aczél György és Óvári Miklós voltak a tagjai, többször tárgyalta az ez alkalomból a KB nevében Kádár Jánoshoz intézett levél szövegét, a kitüntetés indokolását, s e kultikus felhangoktól sem mentes fogalmazványok arról tanúskodnak, hogy a két egymással egyébként alig érintkező pólus tagjai leginkább abban versenyeztek, hogy ki hűségesebb a párt megkérdőjelezhetetlenül első számú emberéhez. MSZMP PB 1972. január 11. A levéltervezeteket, indoklásokat s azok végső változatát lásd Kádár János 60. születésnapjával összefüggő dokumentumok. MOL M-KS 288. f. 5/572/a/OM 73/92.
33 Kádár János levele nyugdíjba vonulási szándékáról. 1972. május 18. Zárt ülés. MOL M-KS 288. f. 5/581/1. ő. e.
34 Uo.
35 A Lenin-rend odaítéléséről kommüniké jelent meg, a kitüntetést 1972. november 27-én, a szovjet párt- és kormányküldöttség látogatása alkalmából Leonyid Brezsnyev tűzte Kádár János mellére (nem kis nehézségek közepette, merthogy Brezsnyev keze - betegsége miatt - erősen remegett). Üdvözlő beszédét s Kádár János válaszát lásd MOL M-KS 288. f. 47/812. ő. e.
36 Csak néhány nevet említünk: Bernáth Aurél, Darvas József, Illyés Gyula, Pátzai Pál, Erdély Grúz Tibor, Ortutay Gyula, Barcs Sándor. A díszebéden részt vett Kádár János felesége is. (Kádár János 60. születésnapjával öszszefüggő dokumentumok.)
37 Kádár János pohárköszöntője. MOL M-KS 288. f. 47/1102. ő. e.
38 MOL M-KS 288. f. 5/584. ő. e. Egyébként az ülést követően utasította a KB irodavezetőjét, hogy a születésnapjával kapcsolatos minden dokumentumot „szigorúan bizalmas" felirattal, zárt csomagban rakasson le az irattárba.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk