←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Sipos Balázs

A felszabadult sikoly

Régi idők újdondásznői
„Hogyan képzeli, Nagysád, hogy szerkesztőségben hölgy is üljön? - kérdezte döbbenten a szerkesztő (úr) Bédy-Schwimmer Rózsától 1902 körül. - Hiszen akkor az urak nem dolgoznának többé, hanem udvarolnának! Nem vagyunk még érettek az ilyen kísérletre."1
Így kezdődött (és végződött) a magyar nőmozgalom lelkes szervezőjének hivatásos újságírói pályája, annak ellenére, hogy ekkor már több lap közölte írásait. Mert a nőírók tárcáinak, novelláinak, verseinek megjelenése az újságokban, az, hogy ők női folyóiratokat szerkesztettek, elfogadott volt ugyan a századforduló Magyarországán, de hivatásos újságírók ekkor még nem lehettek.
Férfi pályatársaik nem erkölcseiket féltették tőlük: legalábbis azok bizonyosan nem, akik bejárónőnek csúfolták a redakciókban időről időre feltűnő, írásaikat megjelentetni akaró és ezért - szerintük - mindenre felajánlkozó nőket. („Vagy nimfomániás volt, vagy szokatlanul becsvágyó" - jellemezte egyiküket Vázsonyi Endre, alias Rémusz bácsi.)2 Többségük egyszerűen alkalmatlannak tartotta a nőket a hírlapírói munkára. Egy „hibájuk van az újságíró-kisasszonyoknak - írta például Kálnoki Izidor az első zsurnalisztanők megjelenését szemlélve. - Nem tudnak írni."3
„A nő, aki tollat ragad, jóformán kizáróan a szépirodalmi babérokat rejtegető titokzatos erősséget ostromolja. Nyilván a fantázia túltengése és a temperamentum okozzák, hogy vérbeli újságíró, hozzá politikai újságíró nagyon kevés akadt eddig a nőírók sorában" - fogalmazta újra az ítéletet 1930-ban Sztankay Géza.4 Az irodalomtörténész Bánhegyi Jób 1939-es könyvében, a Magyar nőírókban ugyanezt állította. Úgy vélte, hogy a „logikus tervezés, szigorú formatörvényekhez való igazodás nem női tulajdonság".5
Látszik, hogy Kálnoki, Sztankay, Bánhegyi és itt nem idézett társaik felismerni véltek valaminő biológiai eredetű, illetve biológiai jellegzetességekből fakadó különbségeket férfiak és nők között, ami miatt ők nem egyformán alkalmasak a különféle munkákra.6 Ennek, azaz a nemekről alkotott esszencialista felfogásnak természetesen létezett konzervatívabb típusa is, amely szerint a nő varázsütésre megszűnik nő lenni, ha nem a házaséletben, a családi gazdaságban serénykedik.7
Mindezt persze nem csak a férfiak vallották. Nem csupán ők mérlegelték egyes pályák nőiességét, nem csupán ők hitték, hogy a nők helye biológiai okok miatt van a családban, a tűzhely, a férj - a férfi mellett. Lesznai Anna a 20. század első évtizedében például - igaz, nem valláserkölcsi alapon - ehhez hasonlóan vélekedett. Bár némi erotikus izgalmat okozhatott olvasójának, hogy Lesznai szerint mindegy, ki az, aki „házunk felé jő", hogy „mi magunk vagyunk csak nélkülözhetetlenül fontosak - a papnők -, a szertartás végzői", ám az egyenjogúságért küzdő nőtársai joggal nehezteltek rá a következő mondatokért: „A szerelem, ez az örök egyetlen, amit meglátnunk adatott az úgy lehet százarcú életből. Ez az egy kapunk van: ezen járunk be az örökkévalóságba... Minden más... idegen sallang csak rajtunk."8 Mondom, joggal neheztelt e miatt a kijelentés miatt például Dienes Valéria, a férfiak és nők egyenlőségét a tudományos életben „bizonyító" filozófus - pedig akár köszönthette volna is annak kimondását, hogy a két nem nemi vágyai egyenjogúak.
Az, hogy a redakciók mégis megnyíltak a nők előtt, egy férfiúnak, Barna Dórinak köszönhető. A magyar reportage ősatyja adott újságírói munkát például Antal Gézánénak, aki úgy érezte, hogy „neki mondanivalója van" a honi kórházak mizériáiról. Miután megírta cikkét e tárgyról, ismeretlenül felhívta az Esti Újság szerkesztőségét, majd a telefonba beolvasta (mint később kiderült) a lap másnapi vezércikkét. Ugyancsak Barna Izidor alkalmazta Hollósné De Grobois Nandine-t, akinek legelőször meg kellett tanulnia gyorsan cikket írni, „egy tekintetre megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől s mindenből szépen kihámozni azt, ami a közönséget érdekli".9
De Grobois Nandine visszaemlékezése e rövid részletében a kor újságíró-ideálját írta le. A századfordulón ugyanis a fontos események megtudása, az azokról szóló tudósítások (riportok) lehető legrövidebb idő alatt való megírása: azaz a gyors hírszolgáltatásra való képesség különböztette meg a hírlapírót a nem hírlapírótól.10 Ez magyarázza, hogy miért nem tekintették a lapokba, mondjuk, tárcákat megjelentető (nő)írókat (hivatásos) újságírónak. A Női írók és zsurnaliszták című tanulmány szerzője, Tábori Kornél 1912-ben például Szederkényi Annát, Erdős Renée-t és Lux Terkát is szépíróként tartotta számon, igaz, utóbbi kettőről megjegyezte, hogy regények, novellák mellett újságcikket is bőven írnak.
Tábori - lévén modern fölfogású ember - nem hitt benne, hogy a pályaalkalmasság nemekhez volna kötve. A nők által írt nagyszabású külföldi riportok legalábbis meggyőzték, hogy „a nők nem maradnak mögöttünk fáradságos zsurnalisztikai munkában sem".11
E helyütt már csak két kérdést kell megválaszolni: azt, hogy ki volt az első hivatásos újságírónő, és azt, hogy miért választotta ezt a pályát.
Az első inkább hiúsági kérdés. A Budapesti Újságírók Egyesületének 1912-es almanachjában Tábori Zempléni P. Gyulánénak adta a pálmát. Az idézett írást követő visszaemlékezésében De Grobois Nandine kijelentette: „arra holtomig büszke leszek, hogy Magyarországon én voltam az első újságíró-aszszony". Pár oldallal hátrébb a Tábori által nőpoétának nevezett Stephani Elza sem adta alább: „Így lettem az első női zsurnaliszta Budapesten, azaz az első nő, aki egy nagy napilap kötelékébe tartozott, saját íróasztala volt (!) és színház- és zene-kritikákat írt." (Kiemelés az eredetiben.) Stephani, mielőtt megszerezte volna az elsőséget, ráadásul tudott egy újságírónőről, Fuchs Malvinról, aki azonban (szerinte) „nem volt az igazi". Az ebben a könyvben csupán szépíróként említett Szederkényi Anna pedig a két világháború között azt terjesztette, hogy ő volt „az első nő, aki hivatásos újságírónőként dolgozott".12
A négy és fél első helyezett közül Zempléni P. Gyuláné és Hollósné De Grobois Nandine egyaránt férjük halála, azaz megélhetési okok miatt kényszerült munkát vállalni. Előbbit az (is) ösztönözhette az újságírói pálya választására, hogy ura, Zempléni P. Gyula hírlapíróként dolgozott. Fuchs Malvinnak - miként Antal Gézánénak - mondanivalója volt: azért kezdett írni, mert amikor gyerekeit este fél nyolckor lefektette, férje már barátaival ült a kávéházban. És mi mást tehetett volna egy fiatal asszony, „akinek nincs barátnője, sem udvarlója... ha szeretne mesélni és gondolatait közölni"?
A saját bevallása szerint szocialista Stephani Elza független életre vágyott, aminek csak egyetlen módját ismerte: az újságírást. Ám függetlensége csupán egy évig tartott: ekkor férjhez ment, és követte urát Svájcba, majd Amerikába. Ezzel pedig akaratán kívül modellt állt Kálnoki Izidornak (Vulpes) az Újságíró-iskola újságíró-kisasszonyokról szóló fejezetének megírásához. Kálnoki ugyanis úgy vélte: a nőnek nem azért van szüksége hivatásra az életben, hogy azt gyakorolja, hanem azért, hogy jobban mehessen férjhez, ha akar. „A biztosított kenyér, amely lehetővé teszi a leánynak, hogy leány maradhasson, nem akadálya, hanem elősegítője a házasságnak" - írta.13
Vulpes tán tréfált, Bródy Lili azonban semmiképpen se. Mert a szépíró zsurnaliszta (vagy zsurnaliszta szépíró) egyik regényének főhőse, Manci, addig, amíg gondtalan és kissé léha életét élte, a férfiak és nők szexuális egyenjogúságát reprezentálta ugyan, ám üdvösséget: férjet nem nyerhetett. Amikor tanulni és dolgozni kezdett, látszólag egyenrangúvá vált férfikollégáival - de csak addig, amíg az egyik igazgató udvarolni nem kezdett neki. Mert a regénynek ettől a pontjától világosan láthatta az olvasó, hogy férfi és nő szexuális jogai mégis eltérnek egymástól, miként azt is, hogy az előnyös férjhez menetelhez szükséges ugyan a tanulás és a hivatás, ám a házasság „boldog" és „harmonikus" működtetésének inkább akadálya. (Így és ezért lett Manci előbb Margittá, majd újra Mancivá.)
Az „irodalmi" és a „konkrét" férfi persze másként viszonyult felesége vagy menyasszonya és általában a nő irodalmi ambícióihoz, munkavállalásához. A Magyarországba írogató Galamb Margit férje például kifejezetten büszke volt neje sikereire: Rákosi Viktor elismerő levele „véletlenül" mindig nála volt, hogy minden rokona és ismerőse olvashassa. Ez azonban kivételesnek tűnik, hiszen az 1890-es években még általános volt az előítélet mindenféle nőíróval szemben. Légrády Imre, a Pesti Hírlap tulajdonosa és főszerkesztője viszont egy évtized múlva már csupán az érzéki tárgyú írásművektől tiltotta őket.14 Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap és az Esti Újság irányítója ugyanekkor (1909-ben) egy nőt, De Grobois Nadine-t vállalata titkárává és ezzel néhány újságíró-férfiú egyik irányítójává nevezett ki.
 
A „magyar nők eszményképe"
Tizenhét évvel később ezt egy másik és jelentősebb kinevezés követte: Szederkényi Annáé a Kis Újság élére. Országos, politikai és napilap felelős szerkesztője ezt megelőzően (és évtizedekig ezt követően) még nem lett nő. Szederkényi ráadásul írói és közéleti szerepvállalásának fontos értékévé tette a nők felemelkedését és a családot. Igaz, az első világháború és a forradalmak kora részben változást hozott felfogásában: egy kicsit konzervatívabb lett. Ami azonban nemcsak azt tette lehetővé, hogy Bethlen István kegyéből 1926-ban felelős szerkesztő legyen, hanem azt is, hogy az irodalmi életben, a sajtóban, a rádióban és különféle gyűléseken a „magyar nők eszményképeként" szerepeljen. (A címet az adományozó Csongrády Árpád, a szlovenszkói Világosság című havilap szerkesztője így indokolta: Szederkényi „az anya, a nő- és a gyermeknevelés mélyreható szent eszméinek legalaposabb ismerője és ez eszmék legbátrabb harcosa".)15
A későbbi felelős szerkesztő már 1919 előtt aktív volt a fővárosi nőegyesületekben, kidolgozta az Anyák Iskolájának tervét az „alsóbb néposztályok asszonyainak és leányainak" iskolán kívüli oktatására, majd részt vett a Nyomorék Gyermekek Otthona, a Stefánia Anya- és Csecsemőotthon, illetve a Szülők Iskolája felállításában. A nagy háború és a Tanácsköztársaság után „a forradalmak által feldúlt otthonok megmentéséért" küzdő szervezetekben vállalt szerepet, így például az általa alapított Magyar Anyák Szent István-napi Bizottságában, amely minden évben „nemzeti jutalomban" részesítette a (leg)többgyermekes anyákat. Ez utóbbi, Magyar Anyák Nemzetvédő Bizottságaként is említett szervezet 1935. augusztus 20-án, a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepén például a tizennégy gyermeknek életet adó herceg Batthyány-Strattmann Lászlónénak adományozta az érmet. Hat évvel később pedig e bizottság nevében Szederkényi kért engedélyt a Kormányzó Úr Őfőméltóságától, hogy a hozzájárulásukkal a sokgyerekeseknek épített házak egyik, a többitől elütő színű tégláján a kormányzó kézjegye szerepelhessen. Horthy Miklós azonban ezt feleslegesnek és költségesnek ítélte, és kabinetirodáján keresztül kérte: tekintsenek el ettől a szándéktól.16
Ám tévedés lenne azt gondolni, hogy Szederkényi Anna született konzervatív és tanult tekintélytisztelő volt. Őt magát legalábbis szíven ütötte az 1930-as évek elején, hogy azt vetették szemére: „vissza akarom ültetni a nőket a hímzés mellé" és „reakciós vagyok". Igazságtalannak tartotta a vádat, hiszen „mindig azt hirdettem, hogy a nő... soha nem lehet eléggé művelt, eléggé haladó, hiszen nem a mának nevel". E panaszos levélben, amelyet Bozzay Margitnak, a Pesti Napló asszonyrovata vezetőjének írt 1932-ben, felidézte egy régi beszélgetését a „nagy intelligenciájú, igen nagy képességű" Glücklich Vilmával, aki „a legelső úttörő nők egyike volt idehaza". Aki azt kérdezte tőle: „vajon miért vagyok én ellensége a feminizmusnak? Mivel tudom megmagyarázni, hogy én, aki a legelső hivatásos újságírónő voltam Magyarországon, aki tisztán és kizárólagosan az újságírásból éltem - harcolok az akkor induló feminizmus ellen." Szederkényi ekkor így felelt a kérdésre: „kétféleképpen lehet feminizmust csinálni: hirdetni a feminizmust vagy élni ezt az életet, de úgy, hogy odahaza vár a gyerek, vár az otthon, vár a kötelesség és a kenyérkereső helyen vár a munka".17
Szederkényi Annát ugyanis a munkamegosztás: a férfi és a nő közötti egyenlőtlenségnek ez az aspektusa foglalkoztatta egész életében. Még meglehetősen fiatal leány volt (apjának a küldött cukorkát és az Új Idők legfrissebb számát egyszerre köszönte meg), amikor egy szüleinek írt levelében azt furcsállta, hogy miközben mindenki természetesnek tartja: a tudós férfi nyakkendőt se tud kötni, addig az okos nőnek csinosnak kell lennie, mintha egyébre nem lenne gondja.18 Évekkel később, 1918 nyarán Jászai Marinak rettenetesen sok munkájára panaszkodott: regényt írt, lefordított két könyvet, „közben Könyvtárba is jártam és anya voltam és gazdaasszony".19 És - bár nem említi, de mi ne feledjük - különféle nőszervezetekben is tevékenykedett.
Szederkényi Anna ugyan 1918 előtt sem volt feminista, „de" korai műveivel megbotránkoztatta konzervatívabb olvasóit. Szerintük A kőfalon túl című, 1910-es színdarabja „szabados felfogású", az egyenjogúság ekkor az írónő számára „a legteljesebb érzelmi és erkölcsi korlátlanságot" jelentette.20 Ez az olvasat azonban ellentétes az írói szándékkal: az otthon és a család mindig is a legfontosabb színtér és érték volt Szederkényi számára, ami több korabeli írásában is látszik. A „naiv olvasókat" azonban a pályakezdés idején a műveiben - mondjuk az Amíg egy asszony eljut odáig 1916-os regényben - még fel-felbukkanó mohó örömök megtéveszthették.
A már említett lelki és felfogásbeli fordulat nemcsak alkotásaiban érhető tetten; magánéletében is fellelhető a (talán nem túl erőltetett) párhuzam. Szederkényi első férje Haraszthy Lajos költő volt ugyanis: vele és Göndör Ferenccel (aki 1919 után forradalmi szereplése miatt bécsi emigrációba kényszerült) Hárman címen közös verseskötetük is megjelent - az előszót ehhez Ady Endre írta. Szederkényi azonban valamikor 1912 és 1915 között elvált a költőtárstól, és Párniczky Ede pénzügyminisztériumi osztálytanácsoshoz ment férjhez. Ekkor már megcsömörlött a nagyvárosi élettől, és a romlatlan vidéken keresett menedéket. Jászai Marinak arról írt, hogy „a föld tanít az igazságra", hogy „valahányszor visszakerülök ide az egyszerű lelkű - és nem sokrétű és ahány rétű, annyi színű - emberek közé, mindig tisztábban látom azt az embertelen és emberhez méltatlan életet, amelybe a város sodorja bele az emberek legtöbbjét". Korát olyannak látta, „ahol és amelyben felfalják egymást, belefojtják egymást a saját vérükbe ezek a szörnyetegek", ám erősen bízott abban, hogy a háború kiváltotta „a lelkekből kultúra, a béke utáni vágyakozást".
A Tanácsköztársaság alatt másmilyen tapasztalatokat szerzett. 1919 tavaszán-nyarán elmenekült Budapestről, az „égő katlanból. El abból a városból, az elevenek kriptájából ide, a falura - az égő pokolba." Az égő pokolba, ahol a helybeliek gyűlölték őt és (ami Szederkényit annyira megrázta, hogy valamilyen formában későbbi műveiben is visszatért rá) megtagadták Istent, mondván: „az már kiment a divatból".21
1919 után - mindezek hatására - direkt összefüggést fedezett fel a család és a nemzet sorsa között: ha a feleség jól vezeti a kiadásokról a háztartási könyvecskét, hozzájárul a nemzet jólétéhez; ha a nők nem tudják nevelni és boldogságba kormányozni családjukat, akkor „az otthonokkal együtt pusztul el a nemzet is". Úgy érezte, hogy részben a forradalmak és a háború miatt csökkent az otthonok iránti tisztelet, szeretet és kegyelet - részben meg azért, mert „olyan sokan vagyunk asszonyok, akiknek a nap legnagyobb részét kenyérkereseti pályán, távol az otthontól kell eltölteniök".
Szederkényi a rádióban tartott előadásain is vissza-visszatért felfogása modernségének és a feminizmushoz való viszonyának kérdéséhez. A „nőkérdést" azért kárhoztatta, mert az szerinte nem felelt meg a magyar viszonyoknak, és emiatt „nálunk a jogaiért harcoló nő a vicclapokba került, és ettől a figurától nem láttuk meg a kialakuló új dolgozó nő típusát". Az ideális családanyát jó gazdaasszonyként ábrázolta, aki egyszerre bibliai feleség és a korral haladni tudó modern asszony, azaz „kenyérkereső bajtárs - túl az otthon küszöbén -, de azon belül annyira intelligens, olyan magas kultúrájú, olyan öntudatos, hogy le tud egyszerűsödni a bibliai feleség alázatos, önkényes megadásáig". Erről szólt a féltékenységről tartott előadásán is: a nőket megértésre intette férjük esetleges titkai iránt, és egyetlen helyes felfogásnak azt nevezte, „amelyik a nőt a házasság szentsége, vagyis az egyhez kötöttség útján kiemelte a szeretkezés fertőjéből és fölmagasztalta az anyaságba".22
Mivel a családot, az otthont mindennél fontosabbnak tartotta (az általa vezetett „családi bulvárlap" legjelentősebb eredményének azt a „sok száz családi fészket" tartotta, „amelynek felépítése sosem történt volna meg a Kis Újság közreműködő tanácsa, útmutatása, szerető kalauza nélkül"),23 természetes, hogy a dolgozó nő és a családanya szerepek közötti konfliktust nála mindig a második „nyeri". Így történik ez a Felszabadultak című, önéletrajzi elemekre és például Kéthly Annával folytatott beszélgetésre épülő regényében is. Ennek hősnője, Héderváry Tamásné, amikor „az önálló karrier dicsőségéig emelkedve elveszti saját családját", rájön, hogy nem lehet „asszonyfejjel férficélokért" küzdeni: leül anyósa mellé, és attól fogva ketten dolgoznak a soha el nem készülő hímzésen.24
Amit Héderváryné nem tudott megtenni, azt Párniczkyné, úgy látszik, igen: sikerült összeegyeztetnie hivatását (felelős szerkesztője volt egy napilapnak, szerkesztett egy női lapot is, utóbb főmunkatársa lett a Friss Újságnak), szépirodalmi tevékenységét, a közéleti munkálkodást és a családi kötelezettségeket. A Bozzay Margitnak a Felszabadultak megjelenése után írt levelében mégis furcsállotta, hogy nem értik meg őt, és azt jövendölte, hogy ennek csak sokára jön el az ideje. „Sok könyvet fognak még megírni addig, amely könyvekben a dolgozó nőt úgy fogják beállítani, hogy végigvonszolja magát a különböző férfiszobákon és végigvonszolják őt a különböző férfiszobákban... És be fogják állítani úgy ezeket a dolgozó nőket, hogy minden így van rendjén. Hogy nem történt velük semmi baj. Nem ártott nekik mind ez a fertő, ez a kloaka, amelyikben meghenteregtek. Hogy joguk volt hozzá, mert hiszen mint önmaguknak eltartói nem tartoztak felelősséggel senkinek, nem tartoztak felelősséggel annak az otthonnak és annak a férfinak, aki egyszer talán gyermeket is akart tőlük."25 Ez azonban már Erdős Renée története (is).
 
A „legnagyobb női szenzáció"
Amikor 1902-ben megjelent Erdős Renée Versek című kötete, egy kritikusa megállapította: ha ezeket Amerikában írta volna, ott börtönbe csukták volna. De szerencsére nem ott írta őket, s „így szabadon járhattam, kelhettem..." - emlékezett és emlékeztetett a botrányhősnő.26
Erdős századfordulón írt verseivel, majd a két háború között megjelent regényeinek jó részével a konzervatív kortársaknak egyetlenegy problémájuk volt: a szex. A felszínen az, hogy (Bánhegyi Jób szavaival) Erdős Renée műveinek szinte egyetlen témája volt: „a nő szexuális párbaja a férfiúval különféle alapadottságok és helyzetek között".27
Valódi gondjuk azonban nem ezzel lehetett. Vagy pontosabban: vélhetőleg kevesebb fenntartásuk volt a külföldön is jelentős sikert elért Nagy sikoly (például Veliki Vrisak) című regénnyel, mint, mondjuk, az Alkotók című drámájával szemben. A Nagy sikoly ugyanis a könnyűvérű nők szerepeltetése ellenére a patriarchális társadalom szédelgő feldicsérése. A jelentős mennyiségű szeretővel és egy unokaöccsel háló nagynéni, Tonia öngyilkos lesz, míg egyik kedvesének, a nőfaló Illésfy Sándornak behódol felesége; a kielégíthetetlen vágyaira panaszkodó színésznő, Ida Bondieu egyszer csak eltűnik (vélhetőleg jó útra tér); a nászútján megcsalt feleség, Roessler Dóra pedig viszszakullog férjéhez (Illésfyhez) és aláveti magát akaratának - mert belátja, hogy a nőnek nem saját boldogsága, hanem a család szolgálata a mindennél előbbre való. Dóra történetén keresztül Erdős azt is megmutatja, hogy sehová se vezet, ha egy feleség „lelkibb alapra" kívánja helyezni kapcsolatát, ha szerelmet keres a házasságban, ha arra vágyik, hogy ura „az embert is lássa benne, ne csak az asszonyt". És a regény végén Illésfy asszonnyal mondatja ki a tanulságot: a nők élete „a kötelességek útja, az asszonyi elhivatás útja... amelyről távolról, sugárzón integet felé az eljövendő Szépség, a legnagyobb Feladat, a Megújhodás, a legfőbb Ígéret - a GYERMEK".
Ha a konzervatív kortársak meghökkenhettek azon, hogy a szeretkezés végét jelző nagy sikoly a regény címe (amelynek főhőse Héderváry Tamásnéhoz hasonlóan elbukik az egyenrangúságért folytatott küzdelemben), az Alkotók miatti mélységes felháborodásuk könnyen érthető. Mert a drámában Szalay Anna szobrásznő csupán azért csábít el egy férfit, mert anya szeretne lenni, s amikor ez a vágya teljesül, szakít vele. „A műnek megdöbbentő tanulsága az, hogy az alkotó nőnek jogában áll mindent feláldoznia a művészet kedvéért, mert csak teljes erkölcsi függetlenség birtokában képes nagy alkotásra" - dohogott Bánhegyi Jób.28
Erdős Renáta - ahogy ismerősei nevezték - ráadásul valami ehhez hasonlót tartott követendőnek saját életében is. Volt jegyese egy színésznek, kedvese Bródy Sándornak, a rossznyelvek szerint sikerei okának, akinek 1905-ös öngyilkossági kísérletét szakításukkal magyarázták. És eközben, 1904 márciusától, Jászi Oszkár is ostromolta „Édes Renée"-t.
Jászi szenvedélyesen szerette őt, addigi élete „legnagyobb női szenzációját". Neki írt első levelében még bajtársnőnek nevezte, ám első személyes találkozásuk után már úgy érezte, hogy „vére hatalmába jutott", hogy ura, a tudomány és gyermeke, a szocializmus már nem tölti ki életét, hogy hiába csókol másokat, hiába csókolja végkimerülésig „az édes és vállalkozó ajkakat". És mindeközben megértő is próbált lenni. Kapcsolatuk elején ígérte, Bródy nem tud majd többet, mint azt, amit már úgyis tud: „hogy mindketten jó pajtásságban élünk, hogy én csodálom Magát, mert nagy és hatalmas, mint egy pogány istennő - kicsiny és édes, mint egy iskolás lány". Később, úgy látszik, elfogadta Erdős Renée felfogását is arról, hogy a szellemi alkotáshoz alkalomadtán egy „szerelmi gépre" van szükség. „Nagy embereknél elképzelhető, hogy a szerelem ép olyan amorális dologgá váljék, mint az ivás, táplálkozás, dohány vagy kávé" - írta.29
Heves kapcsolatuk azonban alig két hónapig tartott: ekkor Erdős Renée elutazott Ausztriába, Franciaországba, majd Olaszországba; 1905 és 1914 között, kisebb-nagyobb megszakításokkal, Rómában tartózkodott. 1909-ben, tizenkét évvel azután, hogy nevét Ehrenthal Regináról Erdős Renée-re változtatta, katolizált, műveiben pedig megjelentek új hitének motívumai. 1910-ben már Prohászka Ottokárral levelezett, a katolikus irányzat irodalmi reprezentánsának számított, bár „a kath. érzés" „megütközött" darabjai, versei némelyikén, az erotikus és a misztikus elemek keveredésén. Mások mellett Rákosi Jenő is kifogásolta például, hogy Máriát, Jézust túl emberinek, alkalmanként „gyönge hitűnek" ábrázolta. Erdős Renée azonban nagyregényeivel ebben az életében is bizonyított, s Rákosi 1916 januárjában már csak azt sajnálta, hogy nem neki sikerült tehetségét olyan utakra „átterelni", amelyeken ő is szívesen látta volna „haladni".30
Erdős 1913-ban Fülep Lajossal kötött rövid házasságot, ám már ismerkedésük-közeledésük idején egyértelművé próbálta tenni, hogy az alkotást mindennél fontosabbnak tartja: „Dolgozni kell s ez azt jelenti, hogy nem szabad hogy bárki is hiányozzék az embernek."31
1918-ban felbomlott házasságuk után Erdős minden szempontból önállósította magát. Ekkor már tizennégy éve rendszeresen publikált Az Újságban, többezres példányszámban jelentek meg regényei, és így „gyönyörű szép, de értelmetlen verseinek",32 valamint írásainak jövedelméből (1926 és 1931 között évente legalább 18 ezer pengő) villát tudott vásárolni Rákosszentmihályon, tarthatott szobalányt, szakácsot és kertészt - valamint egyedül nevelte gyermekeit. Csakhogy cselédei loptak, a háztartással nem tudott úgy foglalkozni, ahogy szeretett volna, mert akkor nem lett volna elég ideje és energiája írni. Kinézett hát magának egy nála tíz évvel fiatalabb titkárt, Istvánt. Emiatt a város a szájára vette: azt pletykálták, hogy valójában férjként kívánta alkalmazni, ami - érthető módon - bántotta Erdős Renée-t. Rómába menekült a Szent Év idejére - és végül ott kötöttek polgári házasságot. István hazatértük után „kezébe vette a háztartás gyeplőjét, amit én magam úgy sem tudtam volna dirigálni... Kezébe vette a gyermekek gondozását. Felszabadultam. Dolgozhattam..." - írta az 1946-os Különös önéletrajzban Erdős. Második urát szemlélődő alkatként, „gyermeki kedélyűként" jellemezte, egyaránt tartotta múzsájának és gondnoknak. Megtudjuk tőle, hogy a múzsa nem szeretett olvasni, a regényeket meg különösen rühellte, az ő kéziratait mégis többször elolvasta; különben pedig asztalosműhelye volt a szuterénben, és csodálatos fákat ültetett a kertben.33
Életének ez a boldog időszaka 1938-ban véget ért, amikor „keresztényből zsidóvá degradáltak és magyarból bitanggá". A háború után írt önéletrajzában jó keresztényként mindenkinek megbocsátott, aki miatt egész addigi élete összeomlott, aki miatt neki és családjának bujkálnia kellett. Csak egy ember volt, akit 1946-ban is gyűlölt: a korábbi esztergomi érseket, a még a Sant Anselmo Egyetem tanáraként megismert Serédi Jusztiniánt, akinek haláláért ő, a mélyen hívő katolikus, lefekvés előtt, minden este imádkozott. Gyávának tartotta, amiért és ahogy 1944-ben elzárkózott a segítségnyújtástól. Talán éppen az 1944. május 3-i levél miatt, amelyben Serédi arról írt: „illetékes helyen általános elvi jelentőségű megoldásokat" szorgalmazott „a felmerülő nehézségek [a zsidóüldözés] enyhítése" érdekében, de:
„Külön kivételezésre még akkor sem látszik lehetőség, amikor az érdekelt félnek rendkívüli érdemei vannak. Jelen esetben tehát sajnos nincs módomban külön lépéseket tenni, ha nem akarok eredménytelenül közbenjárni. Bízzék Istenben és tegyen mindent az engesztelő áldozat oltárára."34
A katolikus egyház dicsőségét szépirodalmi formában megjelenítő valamikori sztárírónőnek a felszabadulás után másfajta „mártíromságot és igazságtalanságot" kellett elszenvednie. Villájába nem tudott beköltözni, csak a Schlachta Margit által szerzett lakásba, a Kairó kávéházzal szembe, ahol negyven évvel korábban Bródy Sándorral „gyilkoltuk egymást halhatatlan szerelmünkkel, ami még most is tart". Második férje elvált tőle, és elvett egy fiatal nőt, aki 1944 nyarán megmentette az életét. „Én megértem őt és helyeslem álláspontját, de... jelenléte nagyon hiányzik", mert korábban „ő gondoskodott mindenről".
„Küzdenie kell[ett] és házimunkákkal foglalkoznia ahelyett, hogy gazdagítaná az emberiséget, új és új nagy regényei megírásával" - tudjuk Megyeri Sáritól, az ekkor Párizsban élő régi barátnőtől.
És már az alkotás sem szerzett örömöt. Egy 1947-es levelében rettenetes helyzetére panaszkodott, arra, hogy „nem tudok bekapcsolódni ebbe a literatúrába, engem az öregek közé sorolnak... Itthon egyszerűen lehetetlen az ilyennek, mint én vagyok. S ez tart a felszabadulás óta." Megyeri próbálta ugyan vigasztalni azzal, hogy „a Maga lányai és azoknak gyermekei biztosan [megélik] az Erdős Renée irodalomba iktatásának hivatalos ünnepségét" - ám úgy látszik: eredménytelenül.35
Jegyzetek
1 Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1912. Budapest, 1912. 62. o.
2 Vázsonyi Endre: Cédula a szivarzsebben. (Szerk. Juhász István.) Budapest, 1989, Magvető. 120. o.
3 Kálnoki Izidor: Újságíró-iskola. Budapest, 1915. 86. o.
4 Sztankay Géza: Sztankayné Ivády Antónia. A Sajtó, 1930. 12. sz. 629. o.
5 Bánhegyi Jób: Magyar nőírók. Budapest, 1939, Szent István-Társulat. 12-13., 15. o.
6 Pontosabban közülük Kálnoki a kor sztereotípiájáról tudósított.
7 Pető Andrea: „Minden tekintetben derék nők". A nők politikai szerepei és a nőegyletek Magyarországon a két világháború között. In: Nagy Beáta-S. Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Debrecen, 1997, Csokonai Kiadó. 273. o.
8 Idézi Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé." A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905). Budapest, 1996, Kortárs Kiadó. 187-188. o. - Pedig e szavak a férfi-női egyenjogúságot hirdették, hiszen nem a péniszirigységről, azaz nem arról szóltak, hogy a nő csak a férfihoz viszonyítva értelmezhető. Luce Irigaray: A diszkurzus hatalma, a nőiség alárendeltsége. In: Bókay Antal-Vilcsek Béla-Szamosi Gertrúd-Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2002, Osiris. 483-485. o.; Toril Moi: Feminista irodalomkritika. In: Ann Jefferson-David Robey (szerk.): Bevezetés a modern irodalomelméletbe. Összehasonlító áttekintés. Budapest, 1995, Osiris. 248-253. o.
9 BUE Almanach i. m. 46., 52-53. o.
10 Lásd például: Sajó Aladár-Róna Lajos: Az újság. Újságírás - Újságkiadás. Budapest, 1902. 82., 127-129. o.; Szabó László: A modern újság. Dick Manó, 1916. 36. o.
11 BUE Almanach i. m. 37-39. o.
12 Magyar asszonyok lexikona. Szerk. Bozzay Margit. Budapest, 1931.
13 Kálnoki: i. m. 85. o. Stephani (Bolgár Elekné) azonban két évvel később, visszatérve Magyarországra, a Budapester Presse, majd a Pester Lloyd kötelékébe lépett.
14 Erdős Renée: Emlékeim. Budapest, 1931. 6., 21. o.
15 Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, Ms 10.225/ny. (Csongrády Árpád levele Szederkényi Annának, Csúz, 1929. február 28.)
16 Uo. Ms 10.225/n. (özv. Batthyány-Strattmann László hercegné levele a Magyar Anyák Nemzetvédő Bizottságának, 1935. augusztus 28.); Ms 10.225/o. (A Kormányzói Kabinetiroda levele Szederkényi Annának, 1941. január 17.)
17 Uo. Ms 10.225/u. (Szederkényi Anna Bozzay Margitnak, 1932. szeptember 11.)
18 Uo. Ms 10.225/ü. (Szederkényi Anna levelei szüleinek, é. n.)
19 Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Levelestár, Szederkényi Anna Jászai Marinak, Gergelyfalva, 1918. június 24.
20 Bánhegyi: i. m. 134. o.
21 OSZK Kézirattára, Levelestár, Szederkényi Anna Jászai Marinak, Gergelyfalva, é. n.; 1916. július 6.; é. n. (1917. augusztus?); Tápiósáp, 1919. június 24.
22 MTA Kézirattára, Ms 10.225/h. 1., 3-4., 7-8., 13., 34. f. (Szederkényi Anna előadásai a Nőnevelési Szemináriumban, é. n.); Bánhegyi Jób: I. m. 135. o.
23 Kis Újság, 1934. február 6.
24 MTA Kézirattára, Ms 10.225/q. Kéthly Anna levele Szederkényi Annának, 1932. április 30.; Török Sophie: Nők az irodalomban. Nyugat, 1932. 24. sz. 629. o.
25 Uo.
26 Erdős: i. m. 16. o.
27 Bánhegyi: i. m. 111. o.
28 Uo. 107. o.
29 OSZK Kézirattára, Levelestár, Jászi Oszkár levelei Erdős Renée-nek, 1904. március 26., április 20., május 27., június 4., június 8., é. n. 39., 40., 42-43., 49-50. levél.
30 Uo. Prohászka Ottokár Erdős Renée-nek, Székesfehérvár, 1910. augusztus 26., október 6.; Rákosi Jenő Erdős Renée-nek, 1914. december 24., 1916. január 6. - Erdős és Finta Sándor szobrászművész ekkori szerelméről lásd Kádár Judit: „A legerotikusabb magyar írónő": Erdős Renée. In: Szerep és alkotás. i. m. 118-120. o.
31 MTA Kézirattára, Ms 4586/150.; Babus Antal: Fülep Lajos az 1918-1919-es forradalomban. III. www.jamk.hu/ujforras/02510.htm
32 E szavakkal kért tőle verset Ágai Béla, Az Újság szerkesztője 1921. július 5-én. (OSZK Kézirattára, Levelestár.)
33 Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára, 2160/152. 12-13. p.; Erdős Renée: i. m. 28., 30. o.
34 PIM Kézirattára, Uo. 7-8. f.; OSZK Kézirattára, Levelestár, Serédi Jusztinián Erdős Renée-nek, 1944. május 3.
35 MTA Kézirattára, Ms 1935/6. Erdős Renée Megyeri Sárinak, Budapest, 1947. április 14.; PIM Kézirattára, uo. 5. f.; OSZK Kézirattára, Levelestár, Megyeri Sári Erdős Renée-nek, Párizs, 1946.; Fond 160/183. Erdős Renée Tábori Pálnak, Budapest, 1947. április 12.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk