←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Majoros Sándor

A lyuk

Nemrég tudtam meg, hogy Anti bátyámnak talán szerepe volt abban, hogy Jugoszlávia végül szétesett. A gyászos események sora ezerkilencszáznyolcvanhétben kezdődött, amikor a bátyámat fölvették a szövetkezet takarmánykeverő üzemébe. Anti ekkor már tizenhetedik éve mászta a villanypóznákat, és véste a falat különféle építkezéseken. Most úgy vélte, elrendeződik az élete. Szó mi szó: rá is fért volna némi nyugalom. Az utóbbi időben csőstül jött rá a baj: elhagyta a felesége, öszszetörte a Zastava 750-esét, kétmillió dinárt bukott valamilyen telekügyleten, de mi volt mindez ahhoz képest, ami következett!
Egy borús, szeles októberi reggelen Anti háromnegyed hétkor riadt fel álmából, és bárhogy igyekezett, csak fél nyolcra ért a munkahelyére. Pósity, a főnöke a műhely ajtajában várta, és a késés súlyosságát jelezve nagy ívben megnézte a karóráját. A mester megpaskolta a biciklijéről éppen csak lekászálódó, párnavirágos ábrázatú bátyám vállát, s nagy kedvesen azt mondta neki:
- Máma spéci dolgod lesz ám, ecsém!
Szótlanul vonultak végig az örökké sötét, hallisztszagú raktáron, s a keverőüzemhez érve lemásztak a pincébe. Ezen az ördögi helyen két hatalmas villanymotor őrjöngött, mindenféle gépeket, szerkezeteket működtetve. A nagy zajban csak ordítozva lehetett volna szót érteni, de Pósity meg se próbálta. Krétát vett ki a zsebéből, és kispárna méretű négyzetet rajzolt a betonra. Aztán mutogatva bátyám értésére adta, hogy a jelölt helyen át kell lyukasztania a falat.
Ha ilyen feladattal bízzák meg, az ember lábából egy szempillantás alatt kiszalad az erő. Anti bátyám is megroggyant kissé, mert hát tudta, hogy ez a fal negyven centiméter vastag, s annak idején nem spórolták ki belőle a cementet. Isten veled szép, nyugodt karbantartóélet, gondolta, most rögtön bemegyek az irodába, és kikérem a munkakönyvemet. De aztán eszébe villant, hogy „ezek" - és Pósityra sandított - talán éppen erre számítanak. Nem adhatta meg magát ilyen könnyen. Közömbösséget színlelve bólintott, s már indult is, hogy spiccvésőt és félkézkalapácsot szerezzen.
Harminchat éves korára minden villanyszerelő megtanulja, hogy a munkát nem érdemes elkapkodni. Egy kis vésés, egy kis csavarozás után jöhet a kávé, az apatini világos, vagy ha nőnemű lények vannak a közelben, a kedélyes beszélgetés. Anti addigi munkahelyein több tucat gyakornoklányt döntött már hanyatt a falból kilógó kábelek és drótgubancok árnyékában. A takarmánykeverő üzem raktárában ismerős fiatalasszonyok csomagolták a csirketápot, joggal hitte, hogy ezt a gyakorlatot karbantartóként is folytathatja.
A műhelyben a többiek már a reggelire hozott elemózsiájukat rendezgették. A nejlonzacskók zörgésén kívül mást nem is lehetett hallani. Bátyám ebből megértette, hogy röviddel előbb őróla beszélgettek. Dávid Kálmán, ez az ötven körüli mester, akinek trombózisos bokája néhány héttel korábban, éppen reggeli idején fakadt fel, odafordult hozzá, és azt mondta:
- Az a fal negyvenes vasbeton, és annyi benne a cementol, mint a rossz nehézség. Ha nekem valaki azt mondaná, véssek rajta egy lyukat, hát bemennék az irodába, és rögtön kikérném a munkakönyvemet!
Buzgón helyeselt mindenki, a bátyám meg csak állt a zsongás kellős közepén, s csak arra ügyelt, hogy a vigyor ne hervadjon le az arcáról.
- Sokkal nagyobb a baj, mint amilyennek látszik - emelte föl a mutatóujját Darázs Sanyi bácsi, a leszázalékolt udvaros, aki csak reggeli idején szokott betévedni a műhelybe. - Ne felejtsétek el, hogy az idén mi megyünk Mariborba!
- Most írják össze a listát! - kiabált valaki a stószba rakott alkatrészes ládák mögül.
- Na látod! - fordult Antihoz az öreg udvaros. - Ha nem végzel időre avval a munkával, ezektől még az is kitelik, hogy itthon hagynak.
Mivel a bátyám elképzelni sem tudta, miből maradhat ki, karbantartó cimborái megmagyarázták neki, hogy a szövetkezet időtlen idők óta munkakapcsolatban áll egy maribori székhelyű szlovén céggel. Úgy öt-hat évvel ezelőtt a fejesek elhatározták: a munkásnépnek is lehetőséget adnak egymás jobb megismerésére. Azóta minden kukoricatörés után találkozik a két kollektíva. Abban az esztendőben Mariboron volt a vendéglátás sora.
- Nagy eszem-iszom van ám ilyenkor! - bólogatott az öreg udvaros.
- Utána meg tánc élőzenével és rengeteg bögyös, faros szlovén lánnyal - tette hozzá a trombózisos lábú Dávid Kálmán.
- Pontosan két hét múlva kicsípjük magunkat, és irány Maribor! - kiabált a satupad mellől Sinkovics Nikola, a majd két méter magas géplakatos.
Anti bátyám összetörten somfordált ki a műhelyből. Egész délelőtt a raktárban gubbasztott. Tudta, hogy spiccvésővel, kalapáccsal a fal ellen semmit sem tehet. Isten veletek, nagy csöcsű szlovén lányok!, sóhajtotta, s már tápászkodott volna, hogy kivegye a munkakönyvét, amikor az öreg udvaros megállt előtte.
- A beton az egyetlen matéria a világon, amit erővel nem lehet megbontani - mondta, és leguggolt a bátyám mellé. - Követ, fát azt igen, de betont soha. Technikája van ennek, barátocskám, speciális technikája, amit csak kevesen ismernek. De mondok neked valamit - és itt egészen közel hajolt a bátyámhoz -, régebben a topolyai Május Egyben dolgoztam, és ott gyakran előfordult, hogy a besablonozott, megkötött betont utólag át kellett szakítani. A főnök ilyenkor mindig előráncigált valahonnan egy bajsai embert, aki pár óra alatt kivéste a lyukat. Nem ütött nagyokat, mégis úgy hullott körülötte a beton, mint a záporeső.
Bátyám megjegyezte, hogy az ilyen emberek általában gyorsan halnak, és hogy a titkukat magukkal viszik a sírba, de az öreg udvaros megnyugtatta: ez az ember él, sőt azt is tudja róla, hol lakik.
- Elmehetnénk hozzá délután... - bökte ki végül.
Anti eleinte húzódozott, de mert villanyszerelői becsülete és a szlovéniai utazás forgott kockán, végül beleegyezett, hogy munka után kölcsönveszi a vállalati Zastavát. Aszfaltúton fél óra alatt Bajsára lehetett érni, ám ők ketten nem rendelkeztek az utazáshoz szükséges vállalati papírokkal, így inkább a Krivaja patak völgyében, gidres-gödrös földúton zötykölődtek. Szerencsére a Zastava bírta a terepet, és tengelytörés nélkül értek a telecskai dombok között fekvő faluba. Darázs Sanyi bácsi jól ismerte a környéket; szinte percek alatt meglelték a betonvéső ember különös fekvésű parasztházát.
A szürkére meszelt épület dombtetőre épült, és magas téglafal vette körül. A dombot megkerülve valóságos szerpentinen jutottak fel a ház vaskapujához, ami tárva-nyitva állt. Bátyám bekormányozta a Zastavát az udvarra, s mert a gangon hét-nyolc ember sörözgetett, arra gondolt, valamilyen családi összejövetel kellős közepébe csöppent. Kellemetlenül érezte magát.
Az öreg udvarosnak nem voltak gátlásai: kikászálódott a kocsiból és elkurjantotta magát:
- Kell-e segítség, emberek?!
- Az mindig kell! - kiáltott vissza valaki a gangon ülők közül. Ő volt a házigazda, Pék Jánosnak hívták. Rögtön letegezték egymást az öreg udvarossal. A fogadtatás a bátyámat is megnyugtatta.
- Betonügyben jöttünk - mondta.
- Már régen nem foglalkozok betonnal - hunyorgott Pék gazda.
- Hát mivel foglalkozik?
- Csirkével.
Anti az öreg udvarosra sandított, aki úgy hunyorgott, mintha napba nézett volna.
- Holnap reggel hozzák az új turnust. Most fogunk almozni - mondta a betonember, és a gang felé mutatott. A sörözgetők visszaintegettek. - Ha akarnék sem érnék rá.
- Nem is azért jöttünk, hogy elhívjuk - dadogott a bátyám. - Tanácsot szeretnénk kérni.
Pék János csípőre tette a kezét, s hosszan a bátyám szemébe nézett.
- Jól van - bólintott végül. - Adok tanácsot, ha segítetek. Le kell szecskáznunk hétszáz bála szalmát, és csak heten vagyunk. Ha ti is beszálltok, éjfélre talán végzünk vele.
- Éjfélre?! - hüledezett a bátyám. - Nyolcra vissza kell vinnem a kocsit...
- Akkor nem lesz üzlet - mondta a betonember, és otthagyta őket.
Darázs Sanyi bácsi megmarkolta bátyám mellén az inget:
- Mi az, hogy vissza kell vinned a kocsit?! - sziszegte. - Ekkora lehetőséget nem szalaszthatsz el! Még senkinek sem árulta el a titkot, pedig sokan környékezték.
- Akkor miért éppen velem tenne kivételt?
- Mert meg van fogva! Reggelre jönnek a csirkék, és az istálló nincs beszalmázva. Rá van kényszerítve, hogy egyezséget kössön. Gyere, ne vacillálj!
- Ha nem érek vissza nyolcra, tudni fogják, hogy magáncélokra használom a kocsit, és úgy kirúgnak, mint a pinty.
- Na és? Ha te leszel a környéken a legjobb betonvéső, annyi pénzt kereshetsz, amennyit csak akarsz!
- Nem akarok egész életemben betonvéséssel foglalkozni - zárta le a vitát Anti.
Hallgattak egy darabig. A többiek közben befejezték a sörözést, és a gazdasági udvar felé szállingóztak. Az egyik ember lerántotta a ponyvát az istálló bejárata mellett álló szecskavágóról. Bátyám odapillantott, s megállapította: erőtlen és lassú egylovas villanymotor működteti. Eszébe jutott a megoldás.
- Visszamegyek a műhelybe, és elhozok egy ötlovas motort! - kiáltotta. - Pár óra alatt leszecskázzuk vele mind a hétszáz bálát!
Pék gazda meghallotta a kiáltást, és visszafordult.
- Akkor mire vársz?
Három óra már elmúlt, Antinak iparkodnia kellett. Bepattant a kocsiba, fölbőgette a motort, és átszáguldott Bajsán. Nem érdekelte a sebességkorlátozás, sem a hivatalos papírok hiánya: az aszfaltúton robogott vissza a falunkba. Szerencséje volt, egyetlen rendőrautóval sem találkozott, s a vállalati portás is épp szilvaszedő körutat tartott az egyik gyümölcsösben. A villanymotort gond nélkül kivihette.
Fél óra múlva már a betonember udvarában szorgoskodott: a szecskavágóról leszerelte a régi villanymotort, s a helyére feltette az újat. A rögzítőcsavarok természetesen nem stimmeltek, de a bátyám villanyamerikánert is hozott magával, és pillanatokon belül új furatokat készített. Már csak egy apróság maradt: a biztosítékpatront három hajszáldróttal meg kellett erősítenie, hogy elbírja a megnövekedett terhelést, aztán elérkezett a pillanat: bekapcsolta a közel négyszeres teljesítményűre frizírozott gépet.
A szecskavágó megrázkódott, felbőgött, és akkora port kavart, hogy a közelében állók alig látták egymást. Pék János saját kezűleg kapott fel egy bála szalmát, és beletuszkolta a garatba. A szecskázó egy pillanat múlva már okádta is ki magából a gyufaszál nagyságúra vagdalt matériát. Jöhetett az újabb bála, s mert az emberek rájöttek: jobban is meg lehet a gépet terhelni, egyik bálát a másikkal tömték be, éspedig úgy, hogy el sem vágták rajtuk a nejlonmadzagot.
Néhány perc múlva a bátyám észrevette, hogy ezek a nejlonmadzagok fennakadtak a zúzalék irányát szabályozó lemezen, és egyre jobban fékezik a zúzalék útját. Ez azzal fenyegetett, hogy a masina előbb-utóbb eldugul, s mert a biztosíték alaposan meg van patkolva, leég a motor. Óvatosan odanyúlt tehát, hogy a leghosszabb madzagszálnál megragadva kihúzza az összegubancolódott anyagot. Jobb kezével az arcát védve előrehajolt, s bár tudta, hogy attól a madzagvégtől néhány centiméterre éles acélkések tucatjai peregnek, úgy gondolta, ez a távolság elég ahhoz, hogy biztonsággal elvégezhesse a műveletet. De a szalma olyan mennyiségben és olyan sebességgel tódult ki a lyukból, hogy vakon kellett kitapintania azt a bizonyos legmesszebbre kilógó madzagot. Sikerült is megfognia, ám a gubanc erősebben szorult be a lemez alá, mint gondolta. Óvatosan rátekerte mutatóujjára a madzagot, hogy erőteljeset rántson rajta.
Könnyű elképzelni, mi történhet egy ilyen mozdulat után: a bog kiszabadul, ám a gép egyik acélkése eléri, és iszonyú erővel visszarántja. Mivel a bátyám ujja rá van hurkolva a madzagra, a nejlon nem csúszhat ki a kezéből, hanem könyékig húzza alkarját a háromezres fordulattal pergő acélkések közé. A masina duhhan egyet, mintha valaki nyers tököt lódított volna belé, Anti pedig hátralép, fölemeli a kezét, és döbbenten látja, hogy bal könyöke alatt az egész karja hiányzik. A csonkból még nem tódul elő a vér, így a furcsán megduzzadt, izom voltát teljesen nélkülöző hús között még az eltépett inak fehér csíkjai is meglátszanak.
Így kellett volna történnie, hajtogatta később a bátyám százszor is, s nem értette, milyen láthatatlan égi vagy netán földi hatalom avatkozott bele a történések normális menetébe. Újra meg újra felidézte azt a pillanatot, amikor a mutató- és hüvelykujja közé csippentett madzagot már majdnem az ujjára tekerte. És ebben a sorsdöntő pillanatban egy kéz nehezedett a vállára, Pék Lajos keze. A házigazda azt kiabálta a fülébe: ő jobban ért ehhez a masinához, engedje át neki a madzagot. És a betonember ugyanott folytatta, ahol Anti abbahagyta: óvatosan rátekerte mutatóujjára a madzagot, és erőteljest rántott rajta. A bog ettől ki is szabadult, ám a gép egyik acélkése elérte, és iszonyú erővel visszarántotta. Mivel a betonember ujja rá volt hurkolva a madzagra, a nejlon nem csúszhatott ki a kezéből, hanem könyékig húzta alkarját a háromezres fordulattal pergő acélkések közé.
Ma is megszédül a bátyám, ha eszébe jut ez a délután. Nem érti, honnét termett ott a házigazda. És azt sem, hogy ő miként húzhatta vissza a kezét azzal az utolsó utáni mozdulattal, hiszen már érezte, hogy a madzag megfeszült. Mintha az idő megdöccent volna egy másodpercre, hogy két egymással párhuzamosan futó sors-fogaskerék helyet cseréljen. Ennél elfogadhatóbb magyarázat azóta sem jutott eszébe.
Rutinos munkásemberek voltak a szecskázók, rögtön tudták, mi a teendő: egyikük lecsatolta a nadrágszíját, és a könyöke felett elszorította a házigazda karját. Többen a levágott testrész darabjait kezdték keresni, mert úgy emlékeztek, ha idejekorán visszavarrják, a kar még megmenthető. De hiába volt minden igyekezet: a szecska ledarálta és szalmával elegyítette Pék János kezét.
Mentőt hívni telefon híján nem lehetett, ezért a bátyámnak kellett Pék Jánost a bajsai ambulanciára szállítania. Öt perc múlva oda is értek, ám a sérültnek addigra már olyan fájdalmai voltak, hogy majdnem szétrúgta a műszerfalat. Az üléshuzatot és a kárpitot is csúnyán összevérezte.
Hazafelé jövet Anti elfelejtett kettesből hármasba kapcsolni, de az öreg udvaros is csak bámult a szélvédőre, eszébe sem jutott, hogy szóvá tegye a motor fölösleges bőgetését. Az éjszakát mind a ketten átvirrasztották. Darázs Sanyi bácsi elszívott vagy fél kiló kapadohányt, Anti meg nyitott szemmel feküdt az ágyon, s állandóan az járt az eszében, hogy ha nem üzemeli be az erősebb motort, a gép nem szedi össze a madzagot, és Pék gazda bal keze épségben megmarad. Ráadásul holnap ismét munkanap, s a pincében ott várja a betonfal.
Másnap észrevette, hogy Pósity tűnődve nézegeti a Zastava elszíneződött üléseit, ám mielőtt kérdéseket intézhetett volna a bátyámhoz, ő fogta a spiccvésőt meg a félkézkalapácsot, és bevonult régi helyére, a takarmányraktár egyik csöndes zugába. Dél felé járt az idő, amikor az öreg udvaros is odaérkezett.
- Már azt hittem, nem is jön dolgozni - zúgolódott Anti.
- Bent voltam Szabadkán - mondta az öreg, és leguggolt a bátyám mellé. - Meg kellett látogatnom a komámat.
- És hogy van?
- A körülményekhez képest tűrhetően. Nem ártana, ha te is bemennél hozzá.
- Én? - kapta föl a fejét Anti. - Elvittem az ambulanciára, segítettem lefogni, hogy beadhassák neki az injekciót, és gyors felépülést is kívántam neki, amikor a mentőbe tették, de hogy még meg is látogassam...
- Pedig most kiszedhetnéd belőle a titkot - suttogta az öreg udvaros. - Testileg-lelkileg össze van törve. Ez már gyónás közeli állapot.
- Nem vagyok én pap, hogy meggyóntassam!
- Ugyan már! - nevetett az öreg. - Az is elég lesz, ha leülsz az ágya szélére, és elbeszélgetsz vele egy kicsit.
Anti csak legyintett erre, de amikor az öreg elcsoszogott, fogta magát, és bement az irodába. Legkézenfekvőbb volt valamilyen hazugsággal előrukkolni, ám ő az igazságot mondta: egy ismerősét tegnap baleset érte, és meg szeretné látogatni az illetőt. Korábban kéne hazamennie. Pósity nagyon furcsán nézett rá, de végül mégiscsak elengedte. Fél háromkor Anti bátyám már a szabadkai autóbuszon zötykölődött.
A kórházban aznap nem volt látogatás, ám a baleseti sebészetre éppen akkor hozták be egy kettős karambol sérültjeit, így a bátyám észrevétlenül felsurranhatott a második emeletre, ahol Pék János feküdt.
Mielőtt Anti egyetlen szót is szólhatott volna, a betonember megnyugtatta: ne bánkódjon, nem őt hibáztatja a történtekért.
- Nem véletlenül mondtam, hogy értek ahhoz a masinához. Huszonöt éve szecskázok vele, és nem első alkalommal torkollott fel benne a madzag. Mindig ki tudtam piszkálni, de az is igaz, hogy ekkora fordulaton nem ment soha...
Anti bátyám tudta, érezte, hogy akármit is mond, csak ront vele a helyzetén. Kínjában a hatalmas, légypiszkos ablaküveget nézte. A folyosón sietős léptek kopogtak, valaki szerbül káromkodott.
- Én nem hibáztatlak téged, fiam - könyökölt ép karjára a betonember. - Tudom, hogy azért jöttél ide, mert bánt a lelkiismeret. Hát ne bántson! Huszonhét éve nem dolgoztam betonnal, mégis jogot formáltam rá, hogy megtartsam ezt az istentől kapott titkot. Most bezzeg megbüntetett, úgyhogy baszhatom az egészet. Pedig annak a kurva betonnak nincs is titka, vagy ha igen, legfeljebb annyi, hogy nem szabad úgy nézni rá, mint egy tömör, kőből és cementből készült építményre, hanem mint erőre, ami velünk szemben áll. Hatalmas, masszív hadsereg, minden porcikájában ott az egység, a megbonthatatlanság. Nem vésni kell, hanem harcolni ellene. Egy kicsiny ütközés itt, egy kicsiny ütközés ott. Ha ezeket a rácsapásokat ritmikus pontossággal, és mindig változó irányból végezzük, akkor a hadsereg erői átcsoportosításával próbál védekezni. Minél gyakoribbak és minél csekélyebben a rácsapások, annál biztosabb a győzelem...
Ez lenne a titok? A betonvésés isteni titka? Anti bátyám alig tudta leplezni csalódottságát. Hazafelé buszozva már olyan ideges volt, hogy majdnem elvétette az állomást. Alig várta a holnapot, hogy az öreg udvarosnak is beszámoljon a fejleményekről.
- Tömören fogalmazott, de a lényeg azért elmondta - hümmögött Darázs Sanyi bácsi.
- Mi értelme van ennek? Ha legalább azt mondta volna, hogy a vésőt tizenöt fokos szögben kell tartani, vagy hogy két nagyobb után egy kisebbet kell csapni rá, de ő csak a hadseregről papolt. Most hogy kezdjek vésni?
- Sehogy - rándított egyet a vállán Darázs Sanyi bácsi. - Második számú terv: nem csinálunk semmit.
- Akkor egyrészt kirúgnak, másrészt nem visznek el Szlovéniába!
- Nem te leszel az egyetlen, aki elszabotálja a munkát. Nikola se vakarta le a mohát a padlós raktár tetejéről, Kálmán pedig már két éve adós a mázsaház kifestésével. És ezek mind a ketten ott lesznek a szlovéniai csapatban. Miért éppen te lennél kivétel? Na és az se biztos, hogy szükségük van arra a lyukra. Lehet, hogy holnap valakinek eszébe jut, és egy méterrel feljebb, a padlón keresztül eresztik le a pincébe azt a csigát.
- Ha így van, miért rángatott bele ebbe az egészbe? - pattant fel a bátyám. - Annak az embernek, akit komájának nevezett, fél karja ráment.
- Kíváncsi voltam, hogy képes vagy-e megoldani egy ilyen semmi kis ügyet - mondta az öreg sértődötten. - De csak tökölődtél. Ami pedig Pék Jánost illeti, anynyira komám, mint bárki más. Tegnapig két szót sem váltottam vele.
- Mégis letegezte!
- Miért ne tegezném? Egyidősek vagyunk!
Az öreg udvaros ezzel faképnél hagyta a bátyámat. Ő pedig Pék János és Darázs Sanyi bácsi tanácsa közül az utóbbit fogadta meg: nem nyúlt hozzá a betonfalhoz. Hagyta, hogy az elvégezetlen munka Damoklesz-kardja ott csüngjön a feje fölött, s ezzel az elhatározásával Pósity hallgatólagosan egyetértett. Meg is volt rá minden oka: azzal a nem létező lyukkal egyszer s mindenkorra lehiggasztotta a bátyámat. Attól fogva egyetlenegyszer sem késett el, sőt ha olyan ótvaros munkákról is volt szó, mint a padlós raktár alatti folyosó izzócseréje, szó nélkül végezte a dolgát.
Két héttel az események után három különbusz indult a gyárudvarról Mariborba, a szokásos összejövetelre. Bátyám a műszakiaknak rezervált járműben kapott helyet, s a szokásosnál is vaskosabb tréfákkal múlatták az időt. Mariborba érve már olyan emelkedett volt a hangulat, hogy a városnévtáblánál rájuk várakozó szlovén útvezetőt - akit Hostnikar Zvonkónak hívtak - rávették, tegyenek kitérőt a központ irányába. Eleinte nem akart kötélnek állni: idegesen nézegette az óráját, s azt mondta, már így is késésben vannak, de mert az erősen spicces társaság a busz eltérítését is kilátásba helyezte, komor ábrázattal beszállt az erősen pálinkaszagú járműbe.
Nem sokkal ezután megérkeztek egy viszonylag előkelő maribori vendéglő elé, és nagy zsivajgással beözönlöttek az elegáns étterembe. Csak két férfi ült az egyik asztalnál - egyetemista kinézetűek voltak mind a ketten -, a bárpultnál pedig mogorva ábrázatú pincér mosogatott. Hostnikar Zvonkónak és a bátyámnak a két férfihez legközelebb eső asztalnál jutott hely. Anti már az úton is erősen pityizált, s itt még megivott egy dupla pelinkovácot. Ez az alkoholmennyiség már untig elegendő volt ahhoz, hogy előhozza legutálatosabb tulajdonságát, a szereplési vágyat. Hosnikar Zvonkóra való tekintettel szerbül beszélt, ám ez a tény nem akadályozta meg abban, hogy előadja Pék János történetét. Ha kicsivel józanabb, biztosan észreveszi, hogy valamivel távolabb Darázs Sanyi bácsi elsápad, aztán elvörösödik, s hogy úgy általában: igen kellemetlenül érzi magát. De Anti ekkor már megmámorosodott saját hangjától, és senkire sem volt tekintettel.
Mivel a történet kellőképpen véresre sikeredett - a bátyám jól beszél szerbül -, a szomszéd asztalnál ülő férfiak abbahagyták halk csevegésüket, és nyílt érdeklődéssel feléjük fordultak. Ő pedig képtelen volt visszafogni magát: elmesélte a kórházban tett látogatását, s azt is, amit a betonember mondott neki. A hosszabbik arcú egyetemista ekkor odafordult hozzá, és - szerbül - azt mondta:
- Nagyon érdekes, amit mondott, kérem, megismételné?
- Hogyne - mondta Anti, szintén szerbül, és újból belekezdett a történetbe, ám az egyetemista leintette:
- Csak a betonra vonatkozó részt, ha kérhetném.
A bátyám vállat vont, és újfent előadta, hogy a betonnak nincs titka. Vagy ha igen, akkor legfeljebb annyi, hogy nem szabad úgy nézni rá, mint egy tömör, kőből és cementből készült építményre, hanem mint erőre, ami velünk szemben áll. Hatalmas, masszív hadsereg, minden porcikájában ott az egység, a megbonthatatlanság. Nem vésni kell, hanem harcolni ellene, éspedig olyasfajta hadviseléssel, hogy egy kicsiny ütközés itt, egy kicsiny ütközés ott. Ha ezeket a rácsapásokat ritmikus pontossággal, és mindig változó irányból végezzük, akkor a hadsereg erői átcsoportosításával próbál védekezni. Minél gyakoribbak és minél csekélyebbek a rácsapások, annál biztosabb a győzelem...
Csönd lett.
- Érdekes, nagyon érdekes - mélázott az egyetemista, és társával együtt feltápászkodott, de még mielőtt távozott volna, odahajolt a bátyámhoz, és bemutatkozott:
- Örvendtem a szerencsémnek: Janez Jansa vagyok.
Nem sokkal ezután a mieink is felcihelődtek, és teljes egészében elfelejtették ezt az epizódot, sőt a maribori kirándulásról is csak annyi emlékük maradt, hogy végig esett az eső, elmaradtak a sportmérkőzések, a nagy kecerészések, a szokásos város- és vállalatnéző séták: a motelszobákba húzódva ittak és kártyáztak hajnalig.
Majdnem napra pontosan két évre rá a jugoszláviai sajtó egy szlovén szerző cikkéről kezdett polemizálni. Az illető vette a bátorságot, és a Jugoszláv Néphadseregről írt elmarasztaló kritikát. Csak a belügyesek és a téma iránt fokozottan érdeklődők tudták, hogy valamilyen Janeznek hívják. Azt hitte mindenki, őrült ez az ipse. Mindenesetre 1991-ben a szlovén területvédelmi egységek hol itt, hol ott felbukkanva addig zaklatták a Jugoszláv Néphadsereget, amíg az el nem kotródott Szlovéniából.
Antit ekkoriban már az új házassága foglalkoztatta - két hónappal korábban vett el egy kétgyerekes elvált asszonyt -, s ezek felett az amúgy is megcenzúrázott hírek felett könnyedén átsiklott. A nyilvánvaló összefüggésekre nekem is az öreg Darázs Sanyi bácsi hívta fel a figyelmemet, mert már nagyon fogta a rák, és nem akart úgy sírba szállni, hogy ez a súlyos teher a lelkén maradjon.
- Ne mondj semmit annak a marhának! - célzott a bátyámra, miután hívásának engedelmeskedve meglátogattam. - Ha nem tudja, fölösleges is szekírozni.
Mióta megnősült, Anti messzire hajította a fázisceruzát. Apósának hetven hektár földje van, ezt műveli éjt nappallá téve. A szétcincálódott, majd romjaiból új életre kelt szövetkezetben én vagyok az egyetlen karbantartó villanyszerelő. Néha lemegyek az elhagyott keverőüzem pincéjébe, és hosszan nézem azt a négyzetet, amit tizenöt évvel ezelőtt Pósity rajzolt a falra. Nézem ezt az ábrát, s amikor káprázni kezd tőle a szemem, odamegyek és végighúzom rajta a kezem.
 
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk