←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
 
Tandori Dezső

Mégis

Mégis csak a tevékenység marad,
na és ha mint értelmének hiánya!
Nézem, mint mozdulatlan lombokat,
nézek a fák közeli oldalára,
míg külső oldaluk a szél cibálja
a kemény, nagy nyári égbolt alatt.
 
Mégis a tevékenység. És ha ön-
ismétlés, felforrósuló öröm,
kihűlő öröm, fakulás, na persze,
Ismétlődik, mint eddig sok ezerszer,
ugyanazon a körön, más körön,
égövön, évszakon, egyre csak, egyre.
 
Egy-kettőre vége lesz ennek is.
De ettől még az igaz - nem hamis,
és nem lesz tőle a hamis - igaz.
Az irodalomtól eligazultam,
 
és semmi hamisság, és semmi gaz
ármány nem igazolja, nem toroltam
meg semmi fájdalmat és semmi vétket.
Csak tétlen fejeztem be az egészet.
 
 
 

Eleje-vége

Eleje-vége ugyanaz,
mint nyárősz, téltavasz,
és körbe-körbe,
hogy szíved így
maga-magát gyötörje.
Gyötörje nem irígy
világ-körén,
ez voltam-vagyok én,
ez vagyok-nemleszek.


 
 
Egybecsusszannak a szavak,
rendjük volna a vak,
a vad rend, amelyből alig
kérek. Ami kijózanít,
eltántorít.
Ami nem józanít ki,
makacsul az se mondogatja: annyi
 
mindennek túlján bírd tovább.
Közhelyeken lépdel a láb,
a nyelv, az ujjak zsibbadója.
Most még mi volna?
A zsibbadás, igen, az ujjban,
egy-egy villám a lábban.
Villamosról nehezen lépek le általában,
és nincs, hogy írógépem egyre túrjam, túrva-túrjam.
 
És nincs, hogy bármi új van.
Újabban az van, ami túl van.
 
 
 

Az állvány

Hiába hagyod abba, csukod össze.
Hiába hagysz fel vele - késve késő.
Számon kérik magadon magadat.
Szádon szavadat. Mondjuk, így: „Na és ő?"
És ez te volnál. Hogy újabb körökre
vállalkozz. De nincs ilyen változat.
 
Valami megváltozott? Mindig is
ilyen volt, ez volt? Jobban ugyanaz lett?
Akkor lehetne csak, ha lelkedet
már kilehelted?
Így valahogy: sértő, „módolt", hamis?
A némuló búcsúszimfónia
 
hangja legyen mindegyre - friss?
„Fejét csócsálta, és maga
mögött bezúzta az ajtót." Remek
lenne egyszer ilyet félre-fordítani.
De most magad vagy valami
„félre, eltűnés a színpad mögött", a

 rongyok, tört székek, vascsövek

túlján. És kint? Csak dőlj neki a fának,
mint vizelve az állat,
képzeld magad madárnak,
hullj le, fúrd át a rossz kövezetet,
állj meg, mint a mit sem tudó cövek.
 
 
 
 
Jenei Gyula
 

farsang

Sztyepan Pehotnij emlékének
 
a sárga színű fény a földig ér,
a zongorán lefolyt, s a férfinép
kisasszonykákat ölel, úgy ígér,
fülükbe súgva ezt-azt - táncot lép.
 
a zongorán lecsorrant már a fény,
sötét ruhák és sápadt flitterek
keringenek, az arcokon remény
dereng a fekete maszkok megett.
 
ruhák suhannak és a sarjú szép
szavak, de félve száll a báli had,
ha botlik az ütem, s a szív kihagy.
 
amíg lehet, mazurka szól, s a kép-
en, mit tükör mutat, mosoly szalad:
a pillanat a gyönge fénybe fagy.
 
 

játék

tavaszi hó

véletlen hópelyhek
kerengenek
dobálja
tekeri őket a szél
akár fenn a varjúkárogást
lustán fekszenek az
égre
a vén feketeségek
már kiteleltek
túl vagyunk
járványon
csikorgó időn
élvezik a
langyos hóesést
s a hó elolvad
mihelyt az aszfalthoz ér
túl vagyunk
teleken
túl vagyok
éveken
elvetélt szerelmeken
harminchét nyálas őszön
néha dolgozom máskor
ölelőzöm
gyereket nevelek
izzadt nyarak tapostak
rajtam
meghúzódtam egy
pohár italban
káromkodásban
hogy ne legyek egyedül
harminchét év múltja
mögöttem
tanultam fegyelmet
kétkedést
mire vittem és
miért nem
mint hulló pelyhet
évszakok
örvénybe forgatja napjaim
isten
s riadtan kárognak a
varjak
tél ez vagy tavasz
miféle tréfa
hull a hó és olvad
megyek a fiamért a
bölcsődébe

Kovács Mikó Edina

Őszi hexameter

Zöldek a hamvas olajfák, őrzik a nyár melegét még,
és egy-két sárgás levelet rezget csak a nyírfa,
összesimulva a párok, a parton még meg is állnak,
zsongó, lomhán langyos a szürkéllő kora este.
Ám a narancsszínű, homok- és sóval teli ládák
rendben felsorakoztak, már biztos: jön a tél. Jön.
 
 
 

XL.

Elbűvöl a reptér: ide érkeztem.
A határőr kedves, biccent felém.
Sóhajtok: szerencse, mert ha vétkeztem
volna bármit, tán nem is érteném.
Itt a város! Sok csodás meseház,
csak nem találom köztük az utat.
Túl nagy, túl szép, nem hagyja, hogy ne fázz...
Ezer tábla ezerfelé mutat.
Egy mosoly, két kérdés: hová, miért?
Hogy onnan! Kicsit kever Bukaresttel,
de megszoktuk már régen, semmiség.
Bemutatkozunk, leszáll; vége ezzel -
mégis jó tudni: a hatmilliárd
között él valahol egy Lionard.
 
 

XLI.

Mint lemezé elakadt tű alatt,
a napok forgása csak topogás:
ta-tam, ta-tam... Bár a ritmus maradt,
s becsapott, hisz majdnem szívdobogás.
Kezdődött, véget ért, míg a Nap kelt,
míg ültünk hangtalan - se kézfogás,
se pillantás -, míg a hajnal letelt.
Vitt külön világban szőtt álmokat:
egyik a másikra sosem felelt,
elszálltak egymás felett vagy alatt,
és fáradtan mind lehullt, kimúlt.
Ezért, hogy hármunk közül csak a Nap
borzongott meg, és szótlan elpirult.
 
 

XLII.

Nyár volt, kitágult orrcimpájú-fajta.
Lecsúszott az ég, s pihent idelenn.
Kitárt karokkal elhevertem rajta,
a Hold hunyorgott álmodozva fenn.
A nyárhoz kaptalak - nem volt felár.
És elgondoltam sokszor, hogy lesz újra,
 
 
süpped az ég, réten pihegve vár,
és hallgatunk, csillagok közé bújva.
Vagy Párkák pókhálós, fehér kezét
találom meg, akik hozzád vezetnek,
sétálok majd, s hagyom, hogy észrevégy...
S csak néha jön egy gondolat, eretnek:
oly régóta álmodlak, attól félek,
ha szembejönnél, meg sem ismernélek.
 
 
 
 
Mestyán Ádám

Anna

Világít. A szemét óceánnak hívják.
Ha mozog, körülötte mozdul a fém,
a szövet, a fa: bűvereje mindre hat.
Annát szeretni - így volna jó élni.
 
„Nincsen szám, arcom..."
Anna elvitt egy filmre: Nézd.
Nem volt más, csak tengerkék.
A kezét akartam, élni vele.
 
Anna néz. Hínár úszik a szemében,
göcsörtös halak, Bóbita táncol.
Anna szomorú, sötét a víz.
Hullámzunk: álmosan, olajosan.
 
 

Kazamata

Hát a lélek? Tobzódó otthonok
között üres helyet nem talál.
Hogy örökké? Vagy nem is?
Alagutat váj a térbe: időt merít,
és lassan csöpögteti. Várat épít,
de abbahagyja - a pincerendszer túl
nagy falat, vákuummal tölti fel.
Így a meg-nem-épült és
fel-nem-tárt kazamaták lakója
nem remélhet turistacsoportokat.
Mégis ül és szépítkezik.
 

Selyemkimonó

D. P.-nek és N. A.-nak, akik angyalok
 
Egy öreg kínai olvasott a homokban.
Kiskorában így tanult verset írni:
rajzolt a parti fövenyben, ha hibázott,
eltörölte és újra el.
 
A szél suhogott a selymen.
A szél suhogott a selymen, mint aki
elfáradt és megpihen egy sírkövön.
Kiskorában így tanult meg verset írni.
 
Madárszárny-zajú énekében három
dinasztia bukott meg. Szem, száj, kezek.
A bőre porcelán volt, jádefényű.
Kiskorában így tanult meg verset írni.
 
Fájdalma nincs, félni se fél.
Olvas a homokban. Gyűjti a fényt.
 
 
 
 
Horváth Ferenc

A McDonald'sban

Mert sánta jambus forma kell, ha országunk
szekere a téma, most segíts te, Hippónax,
nagy döccenőid illenek ma versembe:
roppanjon a ritmus, rossz kerék ahogy reccsen.
 
Pannóniánk az ünnepelt, a költőnek
vigalma még sincs: résen áll, akármennyit
is hablatyolnak itt meg ott a fényekről,
radírozgatva ostobán az árnyékot.
 
A poéta már-már közbeszól a versével,
de hagyja aztán... Metrumát, a sántítót
az ezredévnek adja, majd befal gyorsan
a McDonald'sban este tájt egy hamburgert.
 
 

Pedig

Jaufré Rudel emlékének
 
 
 
 
pattanásig feszített pillanat,
sárgás szemfehérje:
az erek szálán vörös cikkan,
ahogy a kiszámított véletlen
lusta ívén összeér.
a férfi újra és újra ráfordul
az ellene és érte lihegőre.
végül csak a fekete örvényt látja:
 
s a mind szaporább ziháláson átüt
valami ősi kánon.
metronómnál gyorsabb
szívdobogás.
túl az utolsó döfés orgazmusán
kiüresedik a lélek,
az aréna,
ha a játék véget ér.
 

Trubadúr-dal 2001-ből

(Öt SMS-ben)
Nem is mondom, miért dobog
a szívem sebesen -
én asszonyom, úgyis tudod;
elrebegte már az okot
sok-sok SMS-em.
 
Olyan mély ez a szerelem,
s végtelen a tere:
lángol, míg billentyűzgetem,
néked szóló üzenetem
minden karaktere!
Jön százhatvan karaktered,
mondja, forró a szád,
s küldi az ölelésedet...
De szép e színnél színesebb
virtuális világ!
 
S így röppen egyre jelre jel
a roppant téren át...
Amíg nem jössz, velem leszel,
s én hagyom, ahol rejtezel,
a szomszédos szobát.
Szítja a szenvedélyemet
neved is, Emese,
mert erre jól rímelhetek -
hadd legyen verses műremek
híved SMS-e
15

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Augusztusi számunkban sajnálatos módon Vadász Géza két verse hibásan jelent meg. A szerzőtől és az olvasótól elnézést kérve ezt a két verset most - remélhetőleg - hiba nélkül újraközöljük.

 
 
Vadász Géza

Lányok

Ágneske egy puritán,
Kényeskedő úrilány,
Mara festett képeket
Nézeget az ég helyett,
 
Kati macskát símogat
Forró szoknyája alatt,
Lea fiús-gyermeteg
Diáklányokkal fecseg,
 
Helga várja hallgatag,
Hogy jöjjön egy balga tag,
Zsó hűséges, még szeret
(Amíg lesznek ékszerek).
 
Ilyenek mind, hány de hány
Kacérkodó szende lány:
Hányják-vetik a hátsókat,
Mégis megvetik a csókot.
 
 

Egy úrinőről

„Unom a pállott férfibút!
Fanyar szivarka, nyűtt zsakett...
Ég önnel!" - mondta. Nem pirult:
Egy félmosollyal útra tett.
 
„Agyő, szép asszonykám, agyő"
Feleltem erre könnyedén,
„Ha nem én voltam a nagy ő,
Magából sem lesz költemény."
Tavasz van, ébred a világ,
pattan a rügy, zöldül az ág,
kézben a lant, pendül a húr:
dalolni kell most, trubadúr,
zengd el a szerelem dalát!
 
Akár a szív, forró a nap,
frissen fut a perc, a patak,
párjának dalol a madár,
s mert határtalan a határ,
mindent lehet, mindent szabad.
 
Mindent szabad, mindent lehet,
és én mégsem vagyok veled,
mégsem ölellek, asszonyom,
csak pengetgetem lantomon
vágyakozva az éneket.
Pedig az ágyfüggöny mögött,
pedig a karjaid között
de jó is volna lenni most,
tetőled csókot kapni ott,
s kutatni, hol a lábközöd.
 
Megkóstolni kebled havát,
feledni mit, hogyant, hovát,
mikor már egy a fenn s a lenn -
s ajkadról nem röppenne nem,
csupáncsak a tovább, tovább....
 
De ha ölelnél, asszonyom,
mire vágyhatna még dalom?
Nászunk örök ígéretét
őrizze hát a messzeség:
az éteri amor de lonh.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk