Joana Breidenbach-Nyíri Pál
„Filharmonikus pofák"
Elméleti fizikusok a Szovjetunióban
Vologya Gribov többnyire a dolgozószobája díványán feküdt, és gondolkodott. Matematikai levezetéseket végzett gondolatban, és amikor a probléma részletei beleilleszkedtek a világról alkotott fizikai képébe, felült. „Nem vagyok okosabb, csak többet gondolkozom" - vallotta.
Gribov a huszadik század legjelentősebb elméleti fizikusai közé tartozott. 1930-ban született Leningrádban, és 1997-ben halt meg Budapesten. Többek között az ő nevéhez fűződik az elemi részecskék nagyenergiás kölcsönhatásainak elmélete. De nem csak a szervetlen anyag ismeretével tett mély benyomást azokra, akik találkoztak a markáns arcélű, gyűrött homlokú, átható pillantású, mindig cigarettázó fizikussal. Gribov éppúgy megkérdőjelezte a politikai dogmákat, mint a tudományosakat. „Az igazság mindig konkrét - idézte tanítóját, Lev Landaut. - Ami általános, az három kategóriába sorolható: triviális, hamis vagy patologikus." A hatvanas években a Szovjetunióban, a hruscsovi „olvadás" idején Gribov azzal a kérdéssel izgatta föl értelmiségi társait, vajon nem felelős-e Sztálin előtt Lenin is a szocialista eszmék elkorcsosulásáért. Valamivel később azt a széles körben elfogadott nézetet kérdőjelezte meg, hogy a szocializmus és a kapitalizmus végső soron ugyanabba az irányba halad, és kijelentette, hogy az Egyesült Államok visszafordíthatatlanul megelőzte a Szovjetuniót.
A Szovjetunióról Nyugaton uralkodó kép egy poszttraumatikus társadalomé, melynek brutalizált és közönyös tagjai a tagadásba és a vodkába süllyedtek. Ennek a diagnózisnak az egyoldalúságát mutatja az elméleti fizikusok egy csoportja, amely a szovjet élet tekintélyelvűségének, fakóságának és kényszerű konformitásának sivatagában kialakította a kritikus gondolkodás, szenvedélyes eszmecserék és emberi tisztesség oázisát.
A ma még Oroszországban élő fizikusok lakásai magukért beszélnek. A lépcsőház obligát vizeletszagán átjutó látogató a szovjet szabványgiccs - nippekkel, sohasem használt teáskészletekkel és Puskin összes műveivel tele üvegvitrinek - helyett olyan szobákat lát, amelyeket könyvek tartanak össze. Mindenütt könyvek tornyosulnak: a padlón, a polc alatt, az asztalon, a zsúrkocsin, a szekrény tetején és az ablakpárkányon. Köztük fényképek a legendás Leningrád környéki elméleti fizikai nyári iskolákról és a Pamírban tett hegymászótúrákról, Goncsarova-reprodukciók és barátok festményei. A polcokon a „bárdok" - Okudzsava és Viszockij -, Richter és Gould lemezei. És minden dolgozószobában a tulajdonosok mesterségének címere: a kockás pléddel letakart dívány.
Gribov fizikusnemzedékének története - ahogy az egész szovjet fizikáé - egyszerre dicsőséges és tragikus. A totalitárius államnak, amelyben éltek, szüksége volt rájuk a modernizációhoz és a hatalom gyakorlásához, ugyanakkor gyanakvó és ellenséges volt intellektusukkal szemben. Optimális munkakörülményeket biztosított nekik - miközben lehallgatta és a halálba küldte őket. A fénymásoló gépek szabadabb használatáért fölszólalni már vakmerő tettnek számított.
Ablak a szabadságra
Vologya Gribov 1947-ben érkezett a leningrádi egyetemre fizikát tanulni. „A fizika abban az időben divat volt, mind az atomenergián akartunk dolgozni. A fizikai tanszéken magamra találtam. Megtaláltam azt... aminek az életemet szentelhetem. Akármi történik, sose leszek teljesen boldogtalan" - írta később Inna húgának.
A huszadik században az volt a fizika, ami a biotechnológia és az informatika ma. A háború után különösen a magfizika vonzotta a fiatalokat világszerte, nemcsak mint kimeríthetetlen energiaforrás és pusztító fegyverek alapja, hanem úgy is, mint válasz a világegyetem szerkezetére vonatkozó alapvető kérdésekre. A hatvanas évek végéig a haladásba vetett hit éppoly erős mozgatóerő volt a Szovjetunióban, mint Nyugaton. A fizika, amit e cél legfontosabb eszközének tekintettek, különösen itt vált a tehetség mágnesévé. Miért vonzott enynyi fiatal tehetséget?
Először is szilárd intézményi háttere volt. Közvetlenül a hatalomátvétel után a bolsevikok úgy döntöttek, hogy a birodalmi időkben erősen elmaradott orosz fizikának fel kell zárkóznia a világ élvonalához. A természettudományoknak forradalmasítaniuk kellett a termelőerőket és általuk minden mást: a gazdaságot, a társadalmat, az egyént. A polgárháború javában dúlt, amikor Abram Ioffe - korábban Röntgen diákja Göttingenben - 1918-ban megnyitotta a petrográdi Fizikai-Műszaki Intézetet, az elsőt a következő években megnyíló kutatóintézetek sorában. Az első atombomba ledobása után a szovjet fizika még nagyobb lendületet vett. Igor Kurcsatov vezetésével megindult az atommagprogram. Szerte az országban óriási titkos telepek épültek, köztük Kurcsatov 2-es számú laboratóriuma Moszkva mellett és a külvilágtól teljesen elzárt Arzamasz-16 Julij Hariton vezetésével. A fontos „nyílt" intézetek gyakran Moszkva előkelő kertes udvarházaiban kaptak helyet.
Az intézetekben dolgozó kiemelkedő kutatók valóban a világszínvonalra katapultálták a szovjet fizikát. A Tudományos Akadémia Fizikai Intézete elméleti osztályát Moszkvában a későbbi Nobel-díjas Igor Tamm vezette, és olyan munkatársai voltak, mint Andrej Szaharov, Vitalij Ginzburg és Jevgenyij Feinberg. Ioffe leningrádi iskolájának neveltjei a Nobel-díjas Pjotr Kapica, Lev Landau és N. N. Szemjonov éppúgy, mint az atombombaprogram vezetői, Kurcsatov, Hariton és Jakov Zeldovics és a tudományirányító Jakov Frenkel, Abram Alihanov és Anatolij Alekszandrov.
A leningrádi elméletiek kulcsfigurája Lev Landau volt. A Koppenhágában, Niels Bohr mellett megtapasztalt kozmopolita tudósmiliőtől megihletve Landau előbb Harkovban, az Ukrán Fizikai-Műszaki Intézetben, majd a Kapica vezette moszkvai Fizikai Kérdések Intézetében heti szemináriumokból, tankönyvsorozatból és egy vizsgasorból álló oktatási rendszert hozott létre. A magas, vonzó, provokatív, karizmatikus, szenvedélyes és kérlelhetetlen Landau egyedülálló intellektuális légkört teremtett, amely mély hatást gyakorolt sok tanítványára és munkatársára.
Amikor Gribov nemzedéke egyetemista lett, a hidegháború éppen elkezdődött, és sürgős szükség volt fizikusokra. Fizetéseiket megnégyszerezték és bőséges forrásokat bocsátottak kutatásaik rendelkezésére. Több fizikus jutott be az Akadémiába, ami gyorsabb hozzájutást jelentett a jobbfajta lakáshoz vagy dácsához, és különleges élelmiszercsomagokkal járt. Az ilyen kedvezmények sokat jelentettek egy olyan országban, ahol a legtöbb élelmiszer éppolyan hiánycikk volt, mint a gyermekcipő vagy a vécépapír. Csakhogy a Sztálin által megemelt fizetések Hruscsov alatt már stagnáltak, és a hetvenes években egy átlagos fizikus már kevesebbet keresett, mint az őt az intézetbe fuvarozó buszvezető. Mint mindenki másnak, a fizikuscsaládoknak nagy erőfeszítésükbe került alapvető igényeik kielégítése, a luxuscikkek megszerzéséről már nem is beszélve. Egy ismert akadémikus felesége, aki igyekezett lépést tartani a párizsi divattal, arra kényszerült, hogy egy Moszkvába látogató magyar bébiszitter miniszoknyájára tegyen vételi ajánlatot. Egy másik, egyébként eléggé tartózkodó természetű akadémikus büszkén mutogatta vendégeinek a világoskék vécécsészét és mosdókagylót, amit a szovjet elosztórendszereken keresztül sikerült megszereznie.
Nemcsak a tudomány iránti eufória és a fizikusok privilégiumai késztették tehát a háború utáni fiatalokat a fizika tanulására. A Szovjetunió restriktív intellektuális légköre is szerepet játszott. A Sztálin utáni fizikusnemzedék, amely az utolsó háborús években nőtt föl, olyan társadalomban élt, ahol a Sztálin alatt átélt borzalmak nem juthattak kifejezésre. A kivégzett és táborokban eltűnt rokonok kollektív emlékezete cenzúra alá esett. A kritikusan gondolkodók számára a fizika ritka ideológiamentes teret jelentett, amelyben megengedték, sőt elvárták az igazság keresését.
Egyes fizikusoknál az objektivitásba vetett hit a bölcsészeti eszmefuttatások teljes elutasításával párosult. Ebben is Landau volt a mintakép. Amikor 1931-ben Koppenhágában egy újságíró az oktatás szabadságáról kérdezte a Szovjetunióban, Landau ezt válaszolta:
„Nem értelmetlen a matematika, a fizika, a csillagászat, a kémia, a biológia; értelmetlen a teológia, a filozófia, különösen a filozófiatörténet, a szociológia stb. Mármost a helyzet egyszerű. A nem értelmetlen diszciplínák tanításában teljes a szabadság. Ami az értelmetlen tudományokat illeti, be kell vallanom, hogy az egyik fajta gondolkodást előnyben részesítik a többivel szemben."
A harmincas és negyvenes években az ideológiai tisztogatás a fizikát is elérte. A „filozófusok" tűz alá vették a relativitáselméletet és a kvantummechanikát mint „burzsoá" és „idealista", a dialektikus materializmussal összeegyeztethetetlen elméleteket. A legtöbb jelentős leningrádi, moszkvai és harkovi fizikus áldozatául esett az 1938-39-es letartóztatáshullámnak. „Mindig volt a táskámban egy törülköző és egy darab szappan arra az esetre, ha valamit találnának ellenem. Annyi akadémikust tartóztattak le és lőttek agyon, hogy senki se tudta, ki következik" - mondja azokról az időkről a kilencvenéves Jevgenyij Feinberg elméleti fizikus.
A negyvenes évek végén a fizikát újabb nagyszabású támadás fenyegette. Tervek készültek egy kongresszusra, amelyen vezető fizikusokat ideológiai hibákkal kellett volna megvádolni. Ha a kongresszusra sor kerül, a szovjet fizika a szovjet genetika sorsára juthatott volna. Sztálin kegyeltjének, Trofim Liszenko „agrártudósnak" ebben az időben sikerült betiltatni a Szovjetunióban a genetikát. Genetikusok ezrei vesztették el állásukat. A fizikuskongresszust azonban két nappal a kitűzött dátum előtt lefújták. Berija titkosszolgálati főnök ugyanis még időben értesült róla, hogy az atombomba programja a kárhozatra ítélt „burzsoá" elméleteken alapul. „Hadd fussanak. Később is lelőhetjük őket" - egyezett bele Sztálin.
A fenyegetések ellenére a fizikát alig befolyásolta az ideológia. Bár a tankönyveknek a Heisenberg-féle határozatlansági relációról szóló részei kijelentették, hogy annak értelmezésekor a lenini elméletet kell követni, az „idealizmust" ért támadások valójában csak néhány opportunista és középszerű fizikusra hatottak.
Amikor Borisz Altsuler - ma az elméleti fizika professzora Princetonban - a hatvanas években elhatározta, hogy fizikus lesz, mint mondja, „a Szovjetunióban nyilvánvalóan korlátozottak voltak a pályaválasztási lehetőségek. Sok foglalkozás nem létezett, vagy nem nyújtott intellektuális szabadságot. A természettudományok voltak az egyetlen pálya, amelyik viszonylagos függetlenséget adott intellektuális és gazdasági értelemben is." Ezért azok közül is sokan fizikusok lettek, akik valójában mással akartak foglalkozni. Amikor Lev Okuny 1947-ben elvégezte a középiskolát, irodalmat akart tanulni:
„A szüleim nagyon határozottan ellenezték ezt a pályát... Én mégis úgy gondoltam, hátha van ennek a foglalkozásnak is olyan területe, ahol az ember tisztességes lehet. Egy barátommal elmentünk a Moszkvai Egyetem filológia tanszékére, és a légkör nem tetszett. Talán ez volt, ami megmentett. Először is láttuk a diplomamunkák témáit a falon. »Az én névmás Avvakum műveiben«, meg hasonlók. Aztán bementünk a szobába, ahol a titkárnő ült, és a dékánnal akartunk beszélni. De közben bejött egy professzor táskával - emlékszem a táskára, és emlékszem az öltönyére, a táskáját a hóna alá fogta, és szinte kétrét görnyedve nyitotta ki az ajtót, mintha benn egy isten ülne... Én és a barátom egymásra néztünk, sarkon fordultunk, és többet nem tettük be a lábunkat az épületbe. A fizikusok közt sohasem láttam senkit úgy viselkedni, mint ahogy az a filológusprofesszor."
A legtehetségesebb diákok közül sokakat befolyásolt a szabadság iránti vágy, amikor úgy döntöttek, hogy az egyetem utolsó éveiben elméleti fizikára szakosodnak. Amíg a kísérletiek ki voltak szolgáltatva az anyagi körülményeknek, az elméletieknek csak az agyukra volt szükségük a munkához. Az országban, ahol éltek, ez nagy előny volt: Landau a börtönben végezte el lökéshullám-számításait, később pedig azok a fizikusok, akik nem kaptak tudományos állást, otthon dolgozhattak. A Szovjetunió lemaradása a számítógépesítésben egészen a hetvenes évekig nem befolyásolta az elméleti fizikusokat.
A friss diplomás fizikusokat rendkívül kötetlen munkastílus fogadta. A forradalom után a bolsevikok körülnéztek Amerikában és Európában, és az oktatást a kutatástól elválasztó német tudományszervezési modellt találták a legmegfelelőbbnek. Az egyetemek mint tömegintézmények pártosságát meg kellett védeni a gyakran kétségbevonható lojalitású kutatók befolyásától. A friss diplomások munkahelyét a felsőoktatási intézményeket felügyelő minisztérium szabta meg, általában az iparban vagy egy úgynevezett postafiókban, azaz titkos kutatóintézetben, amelynek csak egy postafiók volt a címe. Az elitet aspirantúrába küldték, hogy aztán kutatói pályára lépjenek.
Borisz Altsuler így írja le az elméletiek informális munkastílusát 1978 és 1989 közötti munkahelyén, a Leningrádi Magfizikai Intézetben: „Nem voltak különösebb kötelezettségeink. Nem kellett tanítanunk, és lényegében szabadon döntöttünk arról, hogy mivel foglalkozunk. Amerikában az emberek el se tudják képzelni azt a szabadságot. Itt [Amerikában] egy csomó időt töltünk pályázatok írásával, aztán vagy kapunk pénzt a kutatásra, vagy nem. Leningrádban ha valaki, mondjuk, szilárdtestfizikáról át akart nyergelni részecskefizikára, nem volt gond: legföljebb át kellett mennie egy másik csoportba."
Senki sem kifogásolta, amikor Jurij Doksicer, Gribov leningrádi tanítványa egy évet töltött Rigában, hogy beteg szüleit ápolja. Landau is, Gribov is utált írni. Gribov életében egy könyvet sem publikált, Landau pedig csak azért publikált rendszeresen, mert az írást társszerzői végezték.
Miközben a fizikusok széles körű szabadságot élveztek, és nem követeltek tőlük azonnali eredményeket, nemigen tudták kihúzni magukat a bombákkal és atomerőművekkel kapcsolatos munkák alól. A legtöbb fizikus egyszerűen elvégezte, amit „föntről" elrendeltek. Pomerancsuk, Landau egyik kiemelkedő tanítványa „atomerőműveket számolt az ITEF-ben [Elméleti és Kísérleti Fizikai Intézet] a hatvanas években - mondja Okuny -, és a csoportjában az emberek, hogy úgy mondjam, a saját szórakozásukra csináltak tiszta tudományt, de valamilyen gyakorlati munkát is kellett végezniük. Nekem egy jugoszláv és aztán egy kínai reaktort kellett kiszámolnom." Pomerancsuk csak azután mentette föl Okunyt az alkalmazott számítások alól, hogy „tiszta" tudományos munkáját végezhesse, miután Okuny a paritás nem megmaradásán kezdett el dolgozni, és rendszeresen adott elő Landau szemináriumain.
A szovjet ideológia kezdettől fogva hangsúlyozta a kutatás és az ipar szoros kapcsolatát. A tudománynak a népet kellett szolgálnia, nem elefántcsonttornyokba bezárva működnie. A gyakorlatban azonban a gazdaság nem volt képes felhasználni a tudományos innovációt. Ráadásul az elméleti fizikának csak néhány eredménye szolgált az atombombaprogram, az atomreaktor-program és az űrprogram alapjául, miközben a többinek nem volt azonnali gyakorlati haszna. A fizikusok azzal érveltek, hogy a fizika fejlődése sokszor váratlan felfedezéseken múlik, és általában sikerült rávenniük a „vezetőséget", hogy azt kutathassák, amit akarnak. „Nem hazudtunk - mondja Borisz Ioffe elméleti fizikus az ITEF-ben. - Csak azt mondtuk, nem tudjuk, hogy ez vagy az nem lehet-e később fontos."
Gribov köre
A húszas évektől a harmincas évek elejéig Oroszország lakosságának más hátrányos helyzetű csoportjaihoz, a munkásokhoz és parasztokhoz hasonlóan a zsidók előtt is megnyílt az út a tanuláshoz és a társadalmi felemelkedéshez. Megszűnt a zsidók letelepedését a birodalmi Oroszország bizonyos területeire korlátozó törvénykezés. Az ezt követő népmozgásról jegyezte fel a naplójában 1927-ben egy stetlre utalva a híres geofizikus Vernadszkij, a forradalom előtti liberális politikus: „Moszkva részben Bergyicsev lett; a zsidóság ereje rémítő." A stetlekből a nagyvárosokba jött zsidók között volt Landau néhány későbbi diákja, például Iszaak Pomerancsuk és Leonyid Pjatyigorszkij. Rövid ideig a zsidók még a munkásoknak, parasztoknak és „nemzeti kisebbségeknek" járó kedvezményeket is élvezhették. Így Matesz Agresztet, egy belorussziai stetlből származó, később a bombán is dolgozó fizikust 1933-ban annak ellenére fölvették a leningrádi egyetemre, hogy megbukott az orosz felvételin, arra hivatkozva, hogy az orosz nem az anyanyelve.
1937-ben a sztálini nemzetiségi politika szakított a pluralizmussal. Később a háborús propaganda az ország morálját igyekezett erősíteni az orosz nacionalizmus felélesztésével, a győzelem után viszont az állam az elnyomás újabb eszközeként használta föl azt. A „nyugati burzsoá tudomány előtti hajbókolás" ellen 1947-ben beindított kampányt két évvel később a „kozmopolitizmus" elleni követte. A „kozmopolitizmus" - akár ma Magyarországon - a zsidókra utaló kód volt, és a Sztálin haláláig tartó évek a masszív állami antiszemitizmus évei voltak.
Gribov egyetemi barátai általában meggyőződéses ateisták voltak, de személyi igazolványuk hírhedt „ötös rubrikája" szerint zsidók. „Úgy látszott, hogy 1950-52-ben megismétlődnek a harmincas évek végének a kegyetlenségei. Az idősebbek már kifejlesztettek magukban egy túlélési technikát - mondja egyikük, Geraszim Eliasberg -, és bezárkóztak a kívülállók előtt. Beletelt egy időbe, mire mi, elsőévesek rájöttünk, hogy nekünk is így kell viselkednünk."
Sokan közülük a kitűnő tanulásért járó aranyéremmel érettségiztek, aminek vizsga nélküli felvételivel kellett volna járnia. Ennek ellenére mondvacsinált indokokkal különvizsgára küldték őket, ahol zsidó és más „megbízhatatlan" jelöltek megoldás nélküli feladatokat kaptak.
„Eltökéltem, hogy magfizikus leszek - mondja Eliasberg -, de mint zsidó nem választhattam a magfizika-szakirányt. Úgyhogy amikor másodéves lettem, cinikus elhatározásra jutottam. Elmentem a Komszomol-titkárhoz. Amikor a pasas megértette, miről van szó, azt mondta: »Van itt az egyetemen az a Tito-klikk. Írj egy leleplező cikket róluk a faliújságba.« És én megírtam. De akkor jött Vologya Gribov a barátjával, Ljonya Altsulerrel. Beszorítottak egy sarokba és azt mondták: »Még egy ilyen, és többé nem állunk szóba veled.«"
A baráti körhöz tartozott Ljonya Altsuler későbbi felesége, Tanya is, aki ma Borisz fiával együtt Princetonban él, és egy főiskolán tanít matematikát. „Volt egy tósztunk - meséli. - Azt mondtuk: »Arra, hogy!« Ami azt jelentette: »Arra, hogy megdögöljön!« - mármint Sztálin."
Az állami antiszemitizmus túlélte Sztálint. Amikor Mihail Kobrinszkij elméleti fizikus - ma a moszkvai Atombiztonsági Intézetben dolgozik - a hetvenes években friss kandidátusként el akart helyezkedni, az illetékes minisztérium szibériai egyetemekre küldte el. Másfél éven keresztül mindegyik elutasította. Abban az időben zsidó fizikusok egy csoportja kivándorlási kérelmet adott be, és az egyetemek vezetői féltek, hogy Kobrinszkij, akinek a dossziéján nagy betűkkel állt, hogy „zsidó", bajba keveri őket. Még a nyolcvanas évek végén is voltak egyetemek, ahol a zsidó felvételizőket rendszeresen megbuktatták. Néhányan mégis felvételiztek, és a sikertelen vizsga után leírták, és sokszorosítva terjesztették a zsidóknak készített megoldás nélküli feladatokat. A diszkrimináció ellenére a kiemelkedő szovjet fizikusok nagy része zsidó volt. Ebben nyilván döntő szerepe volt annak a ténynek, hogy a zsidók számára hagyományosan kényszerű túlélési eszköz volt az intellektus és a tanulás.
Gribov 1953-ban végezte el az egyetemet. Az atomenergiai minisztérium - újbeszéd nevén Közepesgépgyártási Minisztérium - a kalinyini területen levő Rzsev városba küldte tanítani. Ezt a kinevezést azonban a bürokratikus abszurd mintapéldájaként sikerült elcserélnie a Leningrád Kalinyin kerületében fekvő Rzsevka környék esti munkásiskolájára. Napközben Gribov a Fizikai-Műszaki Intézet szemináriumaira járt.
„Vologya nagyon jó volt - emlékszik Karen Ter-Martiroszjan (ma az ITEF-ben), aki Gribovot bevitte a szemináriumra -, és bátorítottam, hogy tegye le az elméleti minimumot Landaunál." Landau „elméleti minimuma" a fizika egészét átfogó kilenc vizsgából állt. Sokan megpróbálkoztak vele, de csak negyvenhárom vizsgázónak sikerült. Nem járt érte semmi - csak a tudat, hogy elsőrangú fizikusok, és a jog, hogy tegezzék Landaut. Utóbbi egalitarizmusára jellemzően bárki eljöhetett vizsgázni. Sosem mulasztotta el, hogy válaszoljon a Szovjetunió távoli városaiban élő, a fizika tanulásához tanácsot kérő munkások leveleire, és buzdítsa őket az egyéni felkészülésre.
Landau nem csupán a szupravezetési kutatásaiért 1962-es Nobel-díjat nyert sztárfizikus volt, akinek kilenckötetes elméletifizika-tankönyve a világ legelterjedtebb szakkönyvei között van, hanem magával ragadó egyéniség is. Kötetlensége és impulzivitása ellentétben állt a szovjet társadalom konformizmusával. Szemináriumai gyakran hangzavarba torkolltak: mindenki félbeszakította az előadót, és saját érvelését igyekezett fölírni a táblára. A gyakran kíméletlen, sőt sértésektől sem visszariadó Landau a tanítványaitól ugyanazt a kérlelhetetlen igazságkeresést követelte meg, ami őt magát hajtotta. Általában otthon dolgozott, dolgozószobája díványán heverve fogadta kollégáit, és amikor megunta az eszmecserét, egyszerűen a falnak fordult.
Megint Ter-Martiroszjant idézzük: „Landau elhárította az első kísérletemet, hogy bemutassam neki Gribovot. »Már ismerek egy Gribovot, a színészt, és semmi kedvem megismerkedni még eggyel« - mondta." De sok más leningrádi fizikussal együtt Gribov is látogatta Landau legendás moszkvai szemináriumait. Tanya Altsuler így emlékszik kettejük első találkozására: „Gribov éppen csak elkezdte az előadását, amikor Landau elhagyta a termet. Vologya teljesen összetört. Aztán éjfélkor telefonált egy barátja, és azt mondta: »Azonnal menj Dauhoz. (Ez volt Landau beceneve.) Beszélni akar veled a kérdésről.«" Nem kellett sok idő, hogy Landau nagyon jó véleményt alakítson ki a fiatal leningrádiról. Külön alapot hozott létre, hogy Gribov hetente el tudjon jönni a moszkvai szemináriumra. Itt találkozott Pomerancsukkal is, akinek később barátja és szerzőtársa lett.
Landaut 1962-ben súlyos autóbaleset érte. Rajongóit sokkolta a hír. Nyolcvanhét fizikus váltotta egymást a kórházi ágynál. Landau túlélte, de hat évvel később bekövetkezett haláláig krónikus fájdalmak gyötörték, és tudata időnként elborult.
Az absztrakt és intuitív intellektus különleges keveréke gyorsan a leningrádi elméleti csoport vezetőjévé tette Gribovot, és a hatvanas-hetvenes években világszínvonalra emelte az 1973-ban a Leningrádtól ötven kilométerre délre, Gatcsinában megnyílt új Leningrádi Magfizikai Intézetben (LIJAF) helyet kapó csoportot.
Landau 1960-ban azt hitte, hogy az elemi részecskék világát már föltérképezték. Ekkor azonban új részecskék tucatjait fedezték föl, és ezek elméleti magyarázatot követeltek. Ebbe vetette bele magát Gribov. Szemináriumai olyanok lettek az „új" leningrádi iskola fizikusai számára, mint Landau szemináriumai Gribov nemzedékének. Ahogy azok, ezek is a végtelenségig folytak, és a világ másik feléről is vonzottak látogatókat. Egyetlen professzor vagy diák sem volt biztonságban Gribov „agresszív barátságosságától". Vologya Anyiszovics, a LIJAF fizikusa így emlékszik első találkozására végzős diákként Gribovval:
„Körülbelül tíz ember van, és valaki beszél, és még értem is, amit mond. Egyszerre csak felugrik egy fekete hajú, markáns, keskeny arcú férfi, és mond valamit, és máris semmit se értek. Kicsit még bosszant is a dolog: minden jó volt, mért kellett ennek felugrania! Váratlanul egy második, valamivel idősebb férfi... is felugrik, és erős kaukázusi akcentussal vitatkozni kezd. Vologya [Gribov] és Karen [Ter-Martiroszjan]. Ezek után totális káosz következik. Az előadó eltűnik, Vologya és Karen kiabál egymással, krétát ragad, valamit ír. A végén Vologya egyedül marad a táblánál, és valamit magyaráz. (...) Az egészből nem értettem semmit... úgyhogy hazamentem."
Landau és Gribov másban is hasonlítottak. Mindketten a maga teljességében „érezték" a fizikát. Akár kvantummechanikáról, akár szilárdtestfizikáról volt szó, mindig készek voltak hozzászólni a legkülönbözőbb témákhoz, és nem volt kétségük afelől, hogy mindegyikről valami újat tudnak mondani. Alekszandr Belavin fizikus emlékszik egy szilárdtestfizikai szemináriumra a Moszkva melletti Csernogolovkában Landau halála után alapított Landau Elméleti Fizikai Intézetben. „Gribov felállt és részletesen elmagyarázta, miért nincs igaza az előadónak. A végén azt mondta: »Jó volna, ha most itt volna egy specialista.« Valójában az előadó volt a téma egyik legismertebb specialistája."
Jurij Doksicer, ma az Université Paris VI tanára ezt mondja Gribov módszeréről:
„Mélyen ismerte és mesterien alkalmazta a matematikai módszereket a fizikában. (...) Különböző oldalakról közelítette meg a kérdést, megragadva a lényegi elemeket, és a fizika különböző területeiről kölcsönvett leegyszerűsített modellekkel és analógiákkal illusztrálta azokat. (...) A stílusát nem ismerők gyakran zavarba jöttek... Volt, aki becsapva érezte magát: egypár krétarajz, egy kis gesztikulálás, ez minden? Az ilyen hallgatók nem értették, hogy... Gribov számára nem volt kérdéses, hogy a fogadó fél képes reprodukálni a szükséges matematikai levezetéseket."
„Vologya egy kicsit hipnotizőr volt - mondja Anyiszovics. - Tudta, hogyan győzzön meg logikájával másokat. Ez nem azt jelenti, hogy mindig igaza volt, de amit előadott, szép volt és mindenkit rabul ejtett. (...) Aztán a szemináriumnak vége lett... Alig mentük száz métert, mire valaki megkérdezte: »Várjatok csak, miről is győzött meg bennünket Vologya? De hát az lehetetlen!« »Hát persze hogy lehetetlen!« Aztán legközelebb megint csak meggyőzött bennünket."
Gribov csapatában hihetetlen intenzitás és alkotókészség volt. Minthogy munkahelyet változtatni nehézkes, többszörös engedélyeztetést igénylő folyamat volt, fizikusok egy-egy csoportja általában sok évig dolgozott együtt. Miután valakit fölvettek egy munkahelyre, a teljesítményhez kötött anyagi jutalmazás korlátozva volt, és nem várták el sem a gyakori publikálást, sem gyors eredményeket az aspiránsoktól. Az elméletiek munkafolyamatát az intenzív gondolkodás - a dívány - és az állandó egymás közti párbeszéd - a szeminárium - határozta meg. A szemináriumokon fölmerülő kérdéseket közösen vizsgálták meg minden lehetséges szemszögből. Így a „forró" ötletek gyorsan terjedtek, és az egyes kutatók gondolkodása a csoportéra támaszkodott. Ahogy Anyiszovics mondja Gribov osztályának munkastílusáról: „Minden kérdést megosztottunk egymással és együtt beszéltünk meg. Olyan nem volt, hogy valaki magának tartott meg egy ötletet. Aztán mindenki egyszerre számolta ki, és az eredménnyel visszajött."
Az elméletiek vezéregyéniségek köré csoportosultak. A háború utáni korszakban ilyen volt Landau, Pomerancsuk, Gribov mellett Igor Tamm az Akadémia moszkvai Fizikai Intézetében (FIAN) és Nyikolaj Bogoljubov, a dubnai Egyesített Atommagkutató Intézet (EAI) igazgatója. Ezeknek a kiemelkedő kutatóknak a maguk módján nagy intézményes és szellemi tekintélyük volt. Mint az intézetek vagy részlegek vezetői anyagilag támogathatták vagy szabotálhatták az egyes kutatásokat; igaz, a rendelkezésükre álló eszközök nagysága politikai kapcsolataik függvénye volt. Minthogy a zsidó jelentkezők informális diszkriminációján kívül az állások betöltésére nem léteztek általános feltételek vagy szabályok, az elismertebb kutatók viszonylag szabadon választhatták meg tanítványaikat és munkatársaikat. És miközben a tudományos viták a tökéletes egyenlőség szellemében folytak, a tanítványok ritkán kérdőjelezték meg mestereik tudományos nézetrendszerét. Az autoritárius szerkezetnek és a közösségi odaadásnak ez a keveréke a kreatív gondolkodóknak olyan kritikus tömegét teremtette meg, amely képes volt a vitát hosszú távon is magas színvonalon tartani.
Másfelől a guruk szellemi tekintélye korlátként is hathatott, megakadályozhatott váratlan eredményeket. Gribov tekintélyének is megvolt az árnyoldala. Zseniális ötleteket adott a csapatának úgy a kvantumtérelmélet, mint a szilárdtestfizika vagy a magfizika terén. „De - mondja Anyiszovics - az osztályról az volt az elképzelése, ami Dzsingisz kánnak: ha valaki kidugja a fejét, azt valószínűleg levágják." Így aztán a tanítványok nem merték sokkal kijjebb dugni a fejüket, mint a mester. Gribovnak tíz évre volt szüksége, hogy fölismerje a kvarkok jelentőségét a hadronfizikában, és közben a csapat is elszalasztott néhány fölfedezést.
A fizika mint életforma
A Gribov köréhez tartozó leningrádi fizikusokat és a Landau Intézetben és az ITEF-ben dolgozó „moszkvai leningrádiakat" nem csak tudományos gondolkodásmódjuk és munkastílusuk kötötte össze: életmód- és értékközösséget is alkottak. A fizika sokkal többet jelentett számukra szakmánál: hivatás volt és életforma.
Amikor nem voltak az intézetben, az elméletiek otthon dolgoztak, gondolkodtak, vitatkoztak, dohányoztak: Gribov második felesége, a szintén fizikus Nyíri Júlia kifejezésével „fizikáztak". Fiuk gyermekként megszokta, hogy a „gondolkodás" a munkavégzés látható - díványon fekve gyakorolt - formája, a beszélgetések pedig mindig valamiről szólnak.
A legfontosabb intézetek nyári és téli elméleti fizikai iskolái a tömény „fizikázás" orgiái voltak. A Leningrádi Fizikai-Műszaki Intézet (később a LIJAF) a lugai vagy a Finn-öböl partján levő narvai akadémiai üdülőben tartotta nyári iskoláit, amik Gribov körül forogtak. Esténként a fizikusok az üdülő szobáiban gyűltek össze. Jurij Doksicer, akit apja alapos zenei nevelésen kényszerített keresztül, Okudzsava-, Galics- és Viszockij-dalokat játszott a gitárján. Alekszej Kajdalov az ITEF-ből énekelt.
A fizikázást hegymászó és kajaktúrák szakították meg. Ezeken egész baráti társaságok vettek részt. A vegyész Ljuba Bresszler és fizikus bátyja, Mihail a hatvanas években együtt túrázott Gribovval és első feleségével. „Stílusban illettünk egymáshoz. Még mielőtt bemutattak volna bennünket... volt ez a kifejezésünk, hogy »filharmonikus pofák«. »Filharmonikus pofáknak« tűntek nekünk, mi meg nekik" - mondja Bresszler.
Szórakozóhelyek nem szerepeltek a Sztálin utáni nemzedék életében. A társasági élet korábbi formái - kávéházak, bárok, éttermek - eltűntek vagy túl drágák voltak. Így aztán otthon maradtak, és Mandelstam meg Gumiljov szamizdatban terjesztett verseit, Szolzsenyicin prózáját vagy nyugati utakon beszerzett Agatha Christie- és Irving Stone-regényeket olvastak. Lakásaikban színészek tartottak fölolvasóesteket, Bulat Okudzsava és Vlagyimir Viszockij énekelt. Tudós elvtársak című dalában Viszockij a tudományos kutatók mezőgazdasági munkaerőként való fölhasználásának gyakorlatát énekelte meg:
Tudós elvtársak! Docensek és kandidátusok!
Belefáradtatok az ikszekbe, a nullákba
belezavarodtatok?
Ültök, atomokra bontjátok a molekulákat,
És megfeledkeztek a földeken bomló krumpliról?
(...)
Úgyhogy buszon elérjük szépen Szhodnyát,
Onnan meg ügetés - és semmi sóhajtozás!
Mert a krumplit, ugye, tiszteljük mind,
Törve is, sósan is!
„Amikor megérkeztem a leningrádi egyetemre fizikát tanulni - mondja Nyíri, akkor frissen érettségizett, lelkes szocialista -, a kollégiumban nem volt senki. Megkérdeztem, hova lettek a diákok, és azt a választ kaptam, hogy »krumplin vannak«. Gondoltam, ez biztos valami kifejezés, amit nekem nem tanítottak meg az oroszórákon."
Politikai nézetek
A harmincas évek közepéig Landau forradalmi nézeteket vallott. Jevgenyij Feinberg visszaemlékezése szerint csak akkor hagyott föl a vörös ingek viselésével, amikor közölték vele, hogy az pincéregyenruha. Landau méltányolta a szovjet kormány racionalitás- és tudománypártiságát és egyházellenességét. Egy az Izvesztyijában megjelent cikkben még 1935-ben is úgy érvelt, hogy a szocializmus jobban kedvez a tudomány fejlődésének, mint a kapitalizmus, mert társadalmi származásától függetlenül elősegíti az egyén tehetségének a kifejlődését. 1938-ban azonban egy Sztálint fasisztának bélyegző röplap készítésének vádjával Landaut asszisztensével, Koreccel együtt letartóztatták. A fizikusok és tudománytörténészek között nincs egyetértés arról, valódi volt-e a röplap. Gorelik és Feinberg szerint igen, Landau tanítványainak többsége szerint viszont nem. Korecet mindenesetre húsz év munkatáborra ítéltek, Landaut viszont intézetigazgatója, a befolyásos kísérleti fizikus, Pjotr Kapica közbenjárására egy év börtön után szabadon engedték. Miután a szovjet kormány megakadályozta, hogy 1934-ben egy hazalátogatás után visszatérjen cambridge-i laboratóriumába, Kapica előjogának tartotta, hogy többször is személyesen írjon Sztálinnak, és soha nem érte miatta bántódás. Ezúttal azt közölte Sztálinnal, hogy fontos számításokhoz szüksége van Landaura. A Landau szabadulása utáni hónapokban Kapica és Landau valóban kidolgozta a szupravezetés elméletét, amiért Landau 1962-ben, Kapica pedig 1967-ben Nobel-díjat kapott.
A börtön a rendszer ellenségévé tette Landaut. Utasításra elvégezte ugyan az atomrobbanáskor végbemenő energiaátviteli folyamatok számításait, de miután 1949-ben és 1953-ben Sztálin-díjat, 1954-ben pedig Szocialista Munka Hőse címet kapott, „tudós rabszolgának" nevezte magát, és azt tanácsolta barátainak: „minden erőtökkel törekedjetek rá, hogy elkerüljétek az atommagügyek sűrűjét", hozzátéve, hogy „a mi tudományunk a teljes prostituálódás állapotában van" (ezek a kijelentések a KGB lehallgatóberendezéseinek köszönhetően maradtak fenn). Alighogy Sztálin meghalt, Landau kijelentette, hogy nem dolgozik tovább a hidrogénbombán. Amikor egyik tanítványa, Mojszej Kaganov megkérdezte, mit tett volna, ha ő fedezi föl a hidrogénbombát, Landau azt válaszolta: „Nem tudtam volna visszatartani magam attól, hogy végigszámoljam. De aztán lehúztam volna a vécén."
Abban az időben, amikor a fizikusok többsége meg volt győződve az Egyesült Államokkal szembeni nukleáris egyensúly szükségességéről, ráadásul a hruscsovi „olvadás" alatt sokukban újjáéledt az „igazi" szocializmus megteremtésének reménye, az ilyen nézetek rendhagyóak voltak. Andrej Szaharov, a hidrogénbomba egyik atyja ezt írja: „Egyrészt izgatott a lehetőség, hogy kiemelkedő fizikát csinálhatok. Másrészt belső meggyőződésem volt, hogy ez a munka szükséges. (...) Katonának éreztem magam ebben a tudományos-technológiai háborúban." Jevgenyij Feinberg visszaemlékezése szerint a legtöbb szovjet polgárhoz hasonlóan ő és FIAN-beli kollégái, Igor Tamm, Vitalij Ginzburg és Andrej Szaharov is sírva fakadtak Sztálin halálának hírére, és egészen Hruscsovnak az SZKP huszadik kongresszusán megtartott beszédéig nagy államférfinak tartották a diktátort. Landau és sok tanítványa számára viszont 1953. március ötödike régi óhajt váltott valóra.
Leegyszerűsítés volna azt állítani, hogy Landau köre nyíltabban ellenzéki volt, mint Tammé, és ezért rosszabb bánásmódban részesült. Az előbb említett „moszkvai" fizikusok közül mindegyiknek voltak tisztogatásoknak áldozatul esett rokonai, és ők maguk is közel jártak a letartóztatáshoz. A politikai nézetkülönbségek nem jelentettek feltétlenül akadályt Landau követői és kollégáik között. Gribov a kommunizmust nemcsak kivitelezhetetlen, de kifejezetten rossz ötletnek tartotta, mégis nagyra értékelte Bruno Pontecorvo olasz fizikust, aki mint kommunista 1950-ben átköltözött a Szovjetunióba. Ami számított, az az emberi tisztesség és a kritikus eszmecserére való feltétlen hajlandóság volt. A pártvonalhoz hű fizikusok ritkán jöttek Landauhoz vagy Gribovhoz, mert tudták, hogy azok ki nem állhatják az opportunistákat.
Gatcsinai osztályvezetőként Gribovnak voltaképpen párttagnak kellett volna lennie. Ő azonban kibújt a belépés alól, és az osztályán dolgozó hetven fizikus közül is csak négyen-öten voltak párttagok. Ez még az általában igen alacsony tagsági statisztikájú fizikusok esetében is szokatlan volt. A mintegy kétezer gatcsinai kutatónak körülbelül tíz százaléka volt párttag. A mutatók alacsonysága a vezető fizikusoknak is fejfájást okozott. Lev Okunyt a szintén pártonkívüli Pomerancsuk megpróbálta rábírni a belépésre. „Azt mondta: »Nézd, az osztályunkon nincsenek párttagok, ez nem jó, úgyhogy nem tennéd meg a többiekért?« Amire én azt válaszoltam: »Parancsolj, csak utánad.«"
Amikor az ITEF elméleti osztálya végre szerzett egy párttagot - egy Cukerman nevű fizikust -, a tagsági statisztika további javulását akadályozta, hogy új tagot csak két meglévő tag ajánlásával lehetett fölvenni. A krónikus párttaghiány időről időre kellemetlenségeket okozott. „Mindenkinek, aki külföldre szeretett volna menni, magyarázatot kellett adnia a kerületi pártbizottságon, hogy miért nem lépett be. Mondtunk valami olyasmit, hogy »még nem készültem fel megfelelően«" - mondja Alekszej Kajdalov, az osztály munkatársa.
Kevés szovjet fizikus vált Andrej Szaharovhoz vagy Jurij Orlovhoz hasonló nyílt ellenzékivé. Orlov, a Szovjet Helsinki Bizottság egyik alapítója évtizedeket töltött szibériai táborokban és száműzetésben, miután rosszul ítélte meg a nyilvános kritikának az „olvadás" idején eltűrt szintjét, és egy ITEF-szemináriumon demokratizálást követelt. Szaharov az ötvenes évek végén emelte föl a szavát először a politikai foglyokért, később pedig számos beadványt írt a párt- és állami vezetéshez az atomrobbantások veszélyeiről, végül a demokrácia és a szólásszabadság legismertebb szószólójává vált a Szovjetunióban. Egyes zsidó fizikusok, akik kivándorlásiengedély-kérelmét a hatalom elutasította, kényszerűségből kerültek szembe a rezsimmel. Mivel elvesztették munkahelyüket, és nem vehettek részt a tudományos közéletben, „földalatti" szemináriumokat rendeztek lakásaikon.
„A szívünk mélyén és a konyhában a legtöbben ellenzékiek voltunk, de a nyilvános ellenállás ritkább volt, mint a biológusoknál, akiket akadályoztak a munkájukban" - mondja Ilja Rojzen, Vitalij Ginzburg tanítványa. Nagyon kevés fizikusnak kellett egyértelműen választania a szakmai elismerés és az emberi tisztesség között úgy, ahogy a legtöbb művésznek és bölcsésznek.
Csodálták Szaharov kurázsiját, de belátták, hogy a politikai aktivitás elzárja az utat a tudomány magas szintű gyakorlása előtt. Hiába gondolkodtak az elméletiek tovább a börtönben és a táborban, ők sem tudtak fontos munkákat létrehozni az üldöztetés körülményei között. „Választanom kellett a tudomány művelése és a KGB meg a kormány elleni harc között. (...) Úgy gondoltam, az első számú kötelességem, hogy a legjobb tudásom szerint műveljem a fizikát. De a második számú kötelességem az volt, hogy ne tegyek semmi rosszat... ne áruljak el senkit, ne lépjek be a pártba" - mondja Okuny.
Időnként a fizikusokat - ahogy másokat is - fölkérték egy valakivel szolidaritást vállaló vagy valamit elítélő nyílt levél aláírására. Akik nem akartak aláírni, azok néhány napra eltűntek. Amikor az akadémia elnökét, a Joffe-tanítvány A. P. Alekszandrovot megkérték, ítélje el Szaharovot hivatalos levélben, egy állítólagos többnapos ivászat miatt „sajnos" elérhetetlenné vált.
Ami Gribovot illeti, őt nem keresték ilyenekkel. Közismert volt, hogy semmit sem ír alá. Paszternak ellen sem, de Szaharov mellett sem. Nála a fizika állt az első helyen, és Gribov nem akarta veszélyeztetni az osztályát, amelyet Doksicer emlékezete szerint amúgy is „zsinagóga" néven emlegettek az ott dolgozó zsidók nagy száma miatt. Más zsidó osztályvezetőkkel ellentétben, akik a feltűnés elkerülése végett kétszer anynyira vigyáztak, nehogy egypár zsidónál több legyen a munkatársaik között, Gribov a rájuk akasztott nemzetiségi címkétől függetlenül harcolt a jelöltjeiért.
Poloskák és árnyékok
Bár Tamm-mal ellentétben Landau 1938 után sohasem kockáztatta meg a nyílt szembehelyezkedést a rendszerrel, kihívóan szovjetellenes kijelentései miatt rendszeresen korlátozták érintkezését külföldi kutatókkal, és igyekeztek csökkenteni hazai befolyását. Miután hazatért Koppenhágából, harminc év alatt csak egyetlen alkalommal engedték külföldre: csehszlovákiai gyógykezelésre balesete után. Iskolához tartozástól függetlenül sok fizikusnak volt része ugyanilyen bánásmódban. A hatalom bizalmatlansága a nélkülözhetetlen, de rosszul irányítható kutatókkal szemben a peresztrojkáig változatlan maradt. Éberen figyelte őket. Ella Ringyina kísérleti fizikus, Landau unokahúga párnát tartott a telefonon, hogy a poloska rosszabbul „halljon". Informátorokat szerveztek be: Landau figyelésére például többek között Karen Ter-Martiroszjant próbálták rábírni, sikertelenül. Egy nyugati útról visszatért fizikus lelkes élménybeszámolója végén a besúgók kedvéért hozzátette: „De ha meggondolom, hogy eközben kénytelenek a kapitalizmusban élni!..."
Három szomszédvár
Nem minden szovjet elméleti fizikus volt feszült viszonyban a hatóságokkal. A Tamm körül csoportosuló moszkvai iskola a Landau körénél kompromiszszumkészebb híre ellenére sem élvezte a vezetők bizalmát, így az ötvenes évektől kezdve Nyikolaj Bogoljubovot, a szupravezetés-elmélet és a térelmélet úttörőjét szemelték ki ellensúlynak, és kenték fel hivatalos szovjet elméleti fizikai géniusszá.
Miközben a Landau és Tamm iskolái közötti érintkezés általában jó volt, Landau és Bogoljubov között a hatvanas évekre annyira megromlott a viszony, hogy Pomerancsuk a szovjet elméleti fizika három szomszédváraként emlegette Dubnát, a FIAN-t, illetve a moszkvai ITEF és a leningrádi Fizikai-Műszaki Intézet (később a LIJAF) szövetségét. A következő évtizedek konfliktusainak részben tudományos, részben erkölcsi és politikai okai voltak. Landau nagyra értékelte Bogoljubov munkáját, de élesen reagált annak tudományos megalkuvásaira és politikai manőverezésére.
Bogoljubov középszerű, de a hatalom elvárásainak politikailag megfelelő fizikusokkal vette körül magát. Gyorsan terjedt a vád, hogy pozícióhalmozásuk nem áll arányban tudományos teljesítményükkel. Maga Bogoljubov dubnai főigazgatósága mellett a kijevi Elméleti Fizikai Intézet igazgatója, az Akadémia matematikai osztályának titkára és a Matematikai Intézet osztályvezetője lett.
Az iskolák tudományos stílusukban is különböztek. Bogoljubov és tanítványai axiomatikája, igen formális és matematikus stílusa idegen volt Landau fizikaképétől. Emellett Landau egalitárius stílusával szemben a Bogoljubov-iskolában erős volt a tekintélytisztelet. Hogy ki melyik iskolába került, azt gyakran a véletlen döntötte el. Sok egyetemista azonban tudatosan igyekezett Landau és Gribov környezetébe kerülni, mert, ahogy mondták, ott csinálták az „igazi" tudományt. Az egyik iskolában nevelkedett fizikusok átkerülhettek ugyan egy másikba, de a stílusok különbözősége miatt nem mindig érezték otthon magukat. Vologya Anyiszovics a leningrádi Fizikai-Műszaki Intézetből érkezett a protvinói részecskegyorsítóra. A gyorsítót az ITEF-en tervezték, de Bogoljubov egyik tanítványának, a központi bizottsági tag Logunovnak sikerült megszereznie fölötte a fennhatóságot.
„Amikor Protvinóba mentem, azt hittem, hülyeség ez az egész szöveg a különbségekről... de úgy tíz év múlva határozottan eldöntöttem, hogy nem akarok Protvinóban lenni. Történt valami, ami teljesen kiütött. Egy szemináriumon találtam egy hibát egy munkában, amelyiknek Logunov társszerzője volt... Hogy, hogy nem, a szeminárium egyszerre befejeződött... Másnap Logunov hívatott az óriási irodájába... Minden civilizáltan ment, én elmagyaráztam, ő megértette. És máris kaptam - akkori mércével mérve - egy óriási prémiumot. Leesett az állam" - meséli Anyiszovics.
Nyugati kapcsolatok
Nyugati kollégáikkal való kapcsolataik korlátozása fájdalmasan érintette a szovjet fizikusokat. A harmincas évek közepéig rendszeresen publikáltak külföldi folyóiratokban, de később a kapcsolatok ritkábbá váltak, és a háború idején csaknem teljesen megszűntek. Ez az állapot uralkodott az ötvenes évek közepéig. Azt a tizenöt évet kivéve a szovjet fizikusok hozzáfértek a legfontosabb folyóiratokhoz - olyanokhoz, mint a Physical Review -, de a késés, amivel hozzájuk jutottak, bosszúságot okozott. „Az ötvenes évek elején számolgattuk, mennyivel maradtunk le amiatt, hogy el vagyunk vágva a világ tudományosságától. A folyóiratok, az nem elég. Konferenciákra, együttműködésre volt szükség" - mondja Novozsilov.
Ezek 1959-ben váltak ismét lehetővé, amikor egy fontos fizikustalálkozót, a Rochester-konferenciát a Szovjetunióban rendeztek meg. A konferencián Borisz Joffe is ott volt.
„Minden intézet kapott egy kvótát, hogy hány résztvevőt küldhetett. A miénk, az ITEF kicsi kvótát kapott, de mivel minden résztvevő magával vihetett egy vagy két titkárt, én Alihanov, Okuny meg Marshak titkáraként kerültünk a listára. Mielőtt a konferencia elkezdődött, a szovjet delegáció vezetője összegyűjtött bennünket és azt mondta: »Elvtársak! Ezúttal nem tudjuk elkerülni az érintkezést.« Mintha nem azért ment volna oda mindenki, hogy meghallgassa Murray Gell-Mannt és Hans Bethét!"
I. M. Halatnyikov, Landau tanítványa és a róla elnevezett moszkvai intézet későbbi alapítója 1961-ben megrendezte az első háború utáni nemzetközi elméleti fizikai találkozót a Szovjetunióban, amit 1963-ban megismételt. Fokozatosan újból engedélyezték szovjet fizikusok külföldi útjait, először a „baráti" országokba, majd Nyugatra is. A hetvenes években létrejött a szovjet és dán fizikusok együttműködési szervezete, a Nordita. Ekkor viszont a Szaharov száműzetése ellen tiltakozó amerikai fizikusok bojkottálták a szovjet konferenciákat. Néhányuk inkább a kivándorlásukban megakadályozott zsidó fizikusok „házi" szemináriumait látogatták meg, és elküldték cikkeiket Szaharovnak.
Gribov - Doksicer szavaival „nem éppen a szovjet vezetés álma a lojális polgárról" - sokáig nem mehetett külföldre. (A Szovjetunióban ezt az állapotot külön melléknév jellemezte: nyevijezdnoj, kb. „kiutazhatatlan".) Annak ellenére nem engedték ki, hogy a hetvenes években Nyugaton több konferenciát is tartottak a „Gribov-kópiákról". A külföldi utak engedélyezéséhez szükséges, személyes részletekre vonatkozó kérdésekkel tarkított űrlapok ma is moszkvai íróasztalának fiókjában vannak. A megalázó hivatalos folyamaton kívül az engedélyezés gyakran intézményközi egyezkedések tárgya is volt. A hatvanas években a Szovjetunió az UNESCO-s hozzájárulását részben úgy törlesztette, hogy fizikusokat küldött Indiába az ottani oktatást segítendő. Jurij Novozsilov - annak idején a Szovjetunió képviselője az UNESCO-ban - ezen a programon keresztül segített hozzá több fizikust nyugati utakhoz. Gribov például indiai útja jutalmaként onnan az Amerikában tartott Rochester-konferenciára utazhatott. De a Brezsnyev-korszakban sok olyan fizikust is megakadályoztak a kiutazásban, akik a hatvanas években rendszeresen voltak külföldön.
„1968-ban meg akartam hívni Gribov csapatából Alekszej Anszelmet Londonba - mondja az angol fizikus, Elliot Leader. - A meghívásokra általában ilyen választ kaptunk: »Hálásan köszönjük X. professzornak küldött meghívását. Ő sajnos nem tehet eleget a meghívásnak, de helyette elküldjük Y. professzort« - aki persze politikailag megbízható volt." A kiutazási engedélyt az osztályvezetőtől kezdve az intézetigazgatón és a párttitkáron át a Központi Bizottságig vagy az atomenergetikai minisztériumig mindenkinek jóvá kellett hagynia. 1988-ban fordult elő először, hogy minden szovjet meghívottnak engedélyezték a részvételt egy nagyobb nyugati konferencián.
Ugyanakkor - mondja Lev Okuny - „a Nyugattal való érintkezés hiánya bizonyos értelemben talán áldás is volt, mert eredetiséget adott annak, amit csináltunk. Sok jelentős dolgot először Oroszországban csináltak meg, például a Regge-analízist Vologya [Gribov], a CP-sértést az ITEF emberei és Landau. Ezek iránymutatóak voltak a Nyugat számára." Amerikában három szovjet fizikai szakfolyóirat angolra fordított változatát adták ki. Ennek ellenére Okuny szerint nyugati kutatók gyakran nem hivatkoztak a szovjetek cikkeire. „Volt, hogy tájékozatlanság, volt, hogy arrogancia miatt."
A publikálási engedély megszerzésével kapcsolatos bürokratikus hercehurca is akadályozta a kutatási eredmények gyorsabb terjesztését. Mire a tudományos közösség meggyőződött egy elképzelés helyességéről, és az intézeti bizottság és a központi cenzúrahivatal, a Glavlit is megadta az engedélyét, ugyanaz a felismerés esetleg már megjelent Nyugaton.
Parfüm és narkotikum
Gribov élet- és munkastílusa megváltozott. 1980-ban Leningrádból Moszkvába költözött második feleségéhez. Tanítványai a leningrádi csapatot ért nagy csapásnak tartják távozását, és Gribovnak is hiányoztak az intenzív viták. „Barátságos agresszivitása" nem illett igazán a csernogolovkai Landau Intézetbe. Napjai egyre inkább a díványon, gondolkodással teltek, amit csak néha szakított meg írás, otthon tartott viták és hetente egy út az intézetbe.
A Szovjetunió összeomlásával, 1991-ben véget ért az elméleti fizikusok és a totalitárius rendszer szimbiózisa. A katonai kiadások csökkentek; az akadémiai intézetekben leestek a vezetékek a mennyezetről és a vakolat a falról. Intézeti fizetésből ma már nem lehet megélni, folyóiratokra nincs pénz, és Putyin újra bevezette a publikációk engedélyeztetését. Az ITEF kivilágítatlan folyosóin, Csernogolovka és Gatcsina erdei sétányain még szembejönnek a régi gárda fizikusai, de legtöbben csak látogatók Koppenhágából, Genfből, Tel Avivból vagy Kaliforniából, ahol az anyagi helyzetük - no meg az egyetemeik anyagi helyzete is - összehasonlíthatatlanul jobb. A halála előtti éveket Gribov is nagyrészt olyan helyeken töltötte, mint Princeton vagy Bonn.
A legnagyobb változás azonban a fizikusok önazonosságában történt. Landau és Gribov nem annyira a Szovjetunióban éltek, mint inkább saját fizikai világukban. Ez a világ azokból állt, akiknek, ahogy ők mondták, „volt egy képe", vagyis akik a fizikában éppúgy átlátták a jelenségek közötti bonyolult összefüggéseket, mint a politikában. Ebben a párhuzamos világegyetemben a fizikusok olyan értékeket, célokat és prioritásokat követtek, amik különböztek a környezetükben elfogadottaktól. „A munka megváltás volt, egyfajta belső emigráció, lehetővé tette a személyiség megőrzését" - írja Jevgenyij Feinberg. „A munka és a tudomány minden volt a számunkra: parfüm, sőt narkotikum" - mondta Vitalij Ginzburg.
A huszadik század első felében még kevés különbség volt a Nyugat és a Szovjetunió között a tudomány elit-egalitárius természetében, a „központi alakok" szerepében és a fizika életstílusában. A háború után a nyugati tudomány demokratikus intézményekhez kényszerült igazodni, elvesztette pozitivista vonzerejét, és más szakmákkal volt kénytelen szembeszállni a legtehetségesebb pályakezdőkért. Sokfelé hangzott föl a vád, hogy a természettudomány nem értéksemleges, hanem az emberiség jóléte iránt érzéketlen, baljós célkitűzéseket követ. A Szovjetunióban a természettudósoknak - részben a nyilvános társadalomtudósok egyértelmű hiteltelensége miatt - sikerült megőrizniük az emberi fejlődés kultúrafüggetlen igazságokat előállító mérnökeinek kijáró tekintélyt. Sajátos helyzeténél fogva a fizikai elitkutatás megőrizte bizonyos fokú belső függetlenségét és az intézményes demokrácia megkötéseit nélkülöző kiválasztási folyamatot követő belső, közösségi demokráciáját is. A fizika továbbra is gondolkodásmódot és életformát jelentett. A mai Oroszországban, akár Nyugaton, már csak egy szakma a sok között.
Főbb felhasznált irodalom
Dokshitzer, Yu. L.: V. N. Gribov, 1930-1997. In: A. V. Smigla (szerk.): Continuous Advances in QCD 1998. World Scientific, Szingapúr, 1998.
Fejnberg, Je. L.: Epoha i licsnosty. Fiziki. Moszkva, 1999, Nauka.
Gorelik, Gennadii: Andrei Sakharov: Nauka i Svoboda. Moszkva-Izsevszk, 2000, RKhD.
Holloway, David: Stalin and the Bomb: The Soviet Union and Atomic Energy 1939-1956. New Haven, 1994, Yale University Press.
Ilizarov, Sz. Sz.: „Ja nyizvegyon do urovnya »ucsonovo raba«..." (Atomnij projekt - Landau - CK KPSzSz). In: Je. P. Velihov (főszerk.): Proceedings of the International Symposium. Science and Society: History of the Soviet Atomic Project (40s and 50s), 2. kötet. Moszkva, 1999, IZDAT.
Isztoricseszkij Arhiv, 1993: Po dannim agenturi i operatyivnoj tyehnyiki 3. sz., 151-161.
Landau-Drobanceva, Kora: Akagyemik Landau: Kak mi zsili. Moszkva, 1997.
Szaharov, A. D.: Voszpominanyija. 1. kötet. Moszkva, 1996, Prava cseloveka.