←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Endreffy Zoltán

Egyházi élet - állami segédlettel?

Vannak-e objektív értékek?
Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené - mondja tanítványainak az Úr Jézus. Az elmúlt kétezer év alatt nagyon sokféleképpen gondolkoztak a keresztények arról, hogy milyen magatartást tanúsítsanak a hatalommal kapcsolatban. Volt, hogy teljesen lemondtak róla, mint az egyház első háromszáz évében ókeresztények. Volt, hogy a pápa az isteni kinyilatkoztatás egyetlen hiteles letéteményeseként magának követelte a királyok feletti hatalmat is, ahogyan VIII. Bonifác pápa fogalmazta meg az Unam Sanctam enciklikájában 1300-ban.
Magyarországon a rendszerváltás óta sem az állam nem befolyásolja hatalmi eszközökkel az egyházakat, sem az egyházak nem terjeszthetik és nem érvényesíthetik a tanaikat állami segédlettel. Legalábbis a Magyar Köztársaság alkotmánya szerint, amely kimondja az állam világnézeti semlegességét.
De vajon csakugyan jó-e az állam világnézeti semlegessége? Nem inkább az-e az állam dolga, hogy támogassa az igaz eszméket és képviselőiket, a kártékony, a közrenddel ellentétes tanok hirdetőit pedig megfékezze és ártalmatlanítsa? Az inkvizíció, a vallásháborúk, az eretneküldözések, a vallási térítéssel egybekötött hódító háborúk, a fasiszta és kommunista totalitarizmusok azt mutatják: szinte leküzdhetetlen hajlandóságot érez az ember, hogy rávegye embertársait a maga által jónak tartott üdvtannak az elfogadására és annak követésére.
E hajlandóság egyik gyökerét az erkölcsi jóról alkotott felfogásban kell keresnünk. Egyrészt vannak erkölcsi relativisták vagy szubjektivisták (ma nem is kevesen), akik szerint nincsenek objektív etikai értékek, és akik ezért nem is képzelik magukról, hogy birtokában vannak az erkölcsi igazságnak, az igazi erkölcsi értékeknek, hanem tudomásul veszik, hogy különböző embercsoportok más és más, egymásnak sokszor ellentmondó értékeket fogadnak el és követnek. Napjainkban például az abortuszszal, a halálbüntetéssel, az eutanáziával vagy a különböző politikai pártokkal és az általuk képviselt ideológiákkal (a szocializmussal, a liberalizmussal, a nacionalizmussal stb.) kapcsolatban. Másrészt vannak erkölcsi objektivisták (ma ők vannak talán kevesebben), akik azt gondolják, hogy vannak mindenkire érvényes etikai normák, hogy ők ismerik is ezeket, és hogy az lenne kívánatos, ha kivétel nélkül mindenki e normákat követné, hiszen ezek objektívak, azaz mindenkire kötelezőek. Ami az általános érvényű vagy objektív normák tartalmát vagy szubsztanciáját illeti, az más és más lehet az erkölcsi objektivisták különböző csoportjai szerint. Lehet a tízparancsolat, a Korán, a reform életrend kiskönyve, a katolikus egyház világkatekizmusa, a Tóra 613 parancsolata, a zöld életreform kalauza stb.
 
Nagy gondolkodók
az erkölcsi értékről
Érdekes lehet mind a szubjektivisták, mind az objektivisták számára, hogy mit tanított néhány nagy klasszikus az erkölcsi értékről. Arisztotelésztől kezdve Jézus Krisztuson át Kantig és tovább minden nagy gondolkodó meg volt győződve (a) először is arról, hogy a jó és a rossz nem az ember egyéni döntésétől, választásától függ, hanem az embernek az a legfontosabb feladata, hogy megtanulja megkülönböztetni a jót és a rosszat. Másodszor (ß) arról, hogy nem az általa elért eredménytől függ egy cselekedet erkölcsi értéke, hanem az belső minősége a cselekedetnek. Harmadszor (g) pedig arról, hogy maga a jó cselekedet (és nem az által elért haszon, elismerés vagy élvezet) boldoggá tesz, gyönyörűséget ad, vagy semmivel össze nem hasonlítható belső elégedettséget nyújt a cselekvő személynek.
Nézzük az (a) pontot!
Arisztotelész szerint akkor boldog az ember, ha mértékletesen, bátran, igazságosan, okosan, bölcsen és a többi erénynek megfelelően cselekszik. Az erényt választani a két lelki rosszaság, a túlzás és a hiány között - figyelmeztet Arisztotelész - nem könnyű dolog. Nem könnyű rátalálni például a gyávaság és a vakmerőség között a bátorságra, a fösvénység és a tékozlás között a nagylelkűségre, az indulatosság és a halvérűség között a szelídségre. Nagy feladat mindenben a középet eltalálni; a kör középpontját sem tudja mindenki eltalálni, hanem csak az, aki ért hozzá. Haragra gerjedni, pénzt adni vagy elkölteni akárki tudhat, mert ez nem olyan nehéz dolog; de azt már nem mindenki tudja, hogy kinek adjon, mennyit, mi célból és hogyan, mert ez nem olyan könnyű dolog. Ezért a helyes magatartás ritka s dicséretes és szép dolog.
Jézus szerint az ő tanításának egyik legfontosabb újdonsága a farizeusok és írástudók tanításával szemben, hogy nem az az ember teljesíti igazán Isten akaratát, aki kínos pontossággal eleget tesz a Tóra 613 parancsolatának és a zsidó hagyomány egyéb előírásainak, hanem az, aki „tiszta szívű", vagyis mindig a lelkiismeretére hallgat, és ha kell, akár meg is szeg bizonyos rendelkezéseket. Mert nincs olyan szabályrendszer, amely minden különböző élethelyzet és minden különböző egyéniség vonatkozásában hiánytalanul kifejezhetné az élő Isten akaratát. Ezért az embernek elsősorban a lelkiismeretére, a szívére kell hallgatnia, hogy megtudhassa, mit kíván tőle Isten egy konkrét helyzetben, egy konkrét pillanatban, egy konkrét emberrel szemben. Ezért a farizeusokat és írástudókat megbotránkoztatva Jézus olykor megszegte a törvényeket: megbocsátott a házasságtörő asszonynak, akit a törvény szerint meg kellett volna kövezni, és betegeket gyógyított szombaton, holott a törvény szerint szombaton semmiféle munkát nem szabad végezni.
Ha viszont eleget tesz valaki a mózesi törvény tisztasági előírásainak, kezet mos étkezés előtt, valamint az előírásoknak megfelelően megmossa a poharakat, korsókat, rézedényeket és a fekhelyét, az tisztának látszik ugyan, ámde Jézus szerint mégis lehet tisztátalan. Mert nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt, hanem ami kijön az ember szívéből (amit helyesel a lelkiismeretével), az teszi tisztátalanná, vagyis a gonosz gondolatok, amelyeknek következményei a paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, csalások, kicsapongások, irigységek stb. (Mk 7,1-23).
Hogy mennyivel fontosabb magánál a kívülről is látható cselekedetnél a belső érzés vagy lelkület, amellyel véghezviszi valaki a cselekedetét, azt még jobban érzékelteti Jézus mondása a szegény asszonyról, aki két fillért dobott a perselybe. Jézus szerint ez a szegény özvegyasszony többet adott a gazdagok nagy értékű adományainál, mert azok mind a feleslegükből adták áldozati ajándékaikat, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát (Lk 21,1-4).
Kant is úgy gondolja, hogy egy cselekedet morális értéke nem a cselekvő szubjektum választásától, ízlésétől függ, hanem attól, hogy a cselekedet összhangban van-e az erkölcsi törvénnyel, a kategorikus imperatívusszal. De ő azt is hangsúlyozza, hogy egy cselekedet morális értéke vagy értéktelensége nem magától a kívülről is látható cselekedettől függ, hanem attól, hogy milyen belső érzületből vagy indítékból viszi valaki végbe. Ahogy Arisztotelészt az érdekli, hogy megfelelnek-e az erényeknek a cselekedetek, Jézust pedig az, hogy megfelelnek-e Isten akaratának - úgy Kant azt kérdezi, összhangban vannak-e a cselekedetek az erkölcsi törvénnyel, a kategorikus imperatívusszal. De Arisztotelészhez és Jézushoz hasonlóan Kant sem elégszik meg a kettő közti, kívülről is látható összhanggal, hanem a belső indítékra, az érzületre vagy az elhatározásra teszi a hangsúlyt, és megkülönböztet a kötelességnek megfelelő (pflichtgemäss) és kötelességből való (aus Pflicht) cselekedeteket.
A különbséget egy szatócs példáján szemlélteti. Tegyük fel, hogy egy szatócs úgy szolgálja ki a vevőit, hogy mindig eleget tesz az erkölcsi törvény követelményeinek, és soha nem csal. Még egy vak öregasszonyt is úgy szolgál ki, hogy kiválasztja neki is a legjobb minőségű árut, azt pontosan leméri, és a pénz elvételénél sem károsítja meg az öregaszszonyt, habár megtehetné. Ám a szatócs e tisztességes, az erkölcsi törvénynek megfelelő magatartásának két indítóoka is lehet. Lehet ez vagy a szatócs üzleti érdeke, hogy vigyázzon az üzlete jó hírnevére, és csalással el ne riassza magától a vevőket. Ez esetben nincs erkölcsi értéke a cselekedetének, noha az összhangban van az erkölcsi törvénnyel. Vagy lehet az indítóok a szatócs tiszta kötelességtudata, vagyis az az elhatározása, hogy ő mindig és minden körülmények között eleget tesz a kötelességének, és ekkor (és csakis ekkor) van erkölcsi értéke a cselekedetének.
Így jut el Kant híres tanításához a jóakaratról: Semmi sem gondolható el a világon, sőt azon kívül sem, amit minden megszorítás nélkül jónak tarthatnánk - az egyetlen kivétel a jóakarat. ... A jóakarat nem attól jó, amit elér vagy véghezvisz, nem attól, hogy alkalmas valamely kitűzött cél elérésére, hanem egyedül az akarás által, vagyis önmagában jó, s önmagában összehasonlíthatatlanul többre becsülendő, mint bármi, ami általa bármilyen hajlam, vagy ha tetszik, az összes hajlam javára valaha is létrehozható volna.
A puszta akarat abszolút értékének ez az eszméje azt jelenti, hogy az erkölcsi érték az akaratnak tisztán belső tulajdonsága. És ehhez sem hozzá nem tehet, sem el nem vehet belőle semmit a cselekedet külső sikere vagy sikertelensége, hasznossága vagy terméketlensége. Kant tisztában van azzal, hogy a hétköznapi, józan ész számára felettébb különös ez az eszme, az ő erkölcsfilozófiájának központi gondolata, és erkölcsfilozófiai műveiben (Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, A gyakorlati ész kritikája) hosszú és nehezen követhető érvelésekkel támasztja ezt alá, amiktől az olvasót ezen a helyen megkíméljük.
Ezért most inkább Arisztotelészhez fordulunk, aki etikai fő művében, a Nikomakhoszi etikában hasonló gondolatot fogalmaz meg, s ezt, nehézsége és mélysége ellenére, talán rövidebben és könnyebben össze tudjuk foglalni, mint Kant indoklását.
Minden tevékenység és elhatározás valamilyen célra irányul, mondja Arisztotelész, és a célok vagy maguk a tevékenységek, vagy a tevékenységeken kívül bizonyos tárgyi eredmények is. Arisztotelész létrehozásnak (hoihsiV-nek) nevezi az utóbbi tevékenységeket, amelyeknek önmagukon kívül eső célja van. E célok sokfélék lehetnek: az orvostudomány célja az egészség, a hajóépítő szakmáé a hajó, a hadtudományé a győzelem, a gazdálkodásé a gazdaság. A létrehozással ellentétben a cselekvésnek (praxiV-nak) nem önmagán kívül eső célja van, hanem itt a jó cselekvés maga a cél. A középkorban még oly fontosnak tartották Arisztotelésznek ezt a megkülönböztetését, hogy jelölésére külön terminusokat vezettek be: az előbbit actio transiensnek, az utóbbit actio immanensnek nevezték.
A mi mai gondolkodásmódunktól idegen lett ez a különbségtétel (amelynek megfelelője a célracionális és az értékracionális magatartás megkülönböztetése Max Webernél). Napjainkra szinte természetessé vált, hogy minden fáradozásunkkal egy olyan célt kívánunk elérni, amely különbözik magától a tevékenységtől - legyen ez a cél pénzben kifejezhető nyereség, haszon; társadalmi pozíciónk javulása; ismertségünk, hírnevünk növelése; valamilyen élvezet vagy bármi. Mutatja e változást például az, hogy a játék, ami a prekapitalista társadalmakban az öncélú tevékenységek legismertebb példája volt, napjainkban legtöbbször valami más dolog megszerzésének az eszköze lett, például a futballmeccsek nézőinél, maguknál a játékosoknál, a pénznyerő gépek tulajdonosainál és használóinál és minden régi játéknál, amely átalakult versenysporttá.
Pedig e különbségtételnek felbecsülhetetlen jelentősége van Arisztotelész etikájában, mert ennek alapján látható be Arisztotelész szerint, hogy a végcél az eredményétől függetlenül maga az erényes cselekvés.
Ezt a gondolatot, amely sok mai ember számára idegen, a következőképpen indokolja.
(i) Minden cselekvés valamilyen célra irányul.
(ii) A célt, amelyre egy cselekvés irányul, akarhatjuk önmagáért vagy valami másért. Ez utóbbira példa lehet a zablakészítés, amely más, lószerszámot gyártó mesterségekkel együtt a lovaglás tudományát szolgálja, a lovaglás tudománya pedig minden más, a háborúval összefüggő cselekvéssel együtt a hadtudományt szolgálja, és így tovább.
(iii) De nem lehetséges, hogy minden dolgot valami másért választunk, mert ily módon ez akár a végtelenségig haladhatna tovább, úgyhogy törekvésünk üres és hiábavaló volna.
(iv) Van tehát valami, ami a végcélja a cselekedeteinknek, ami a legfőbb jó, és amit önmagáért akarunk, minden egyebet pedig csak érte, azaz nem minden dolgot valami másért választunk.
(v) A legfőbb jó a boldogság, mert ezt mindig csupán önmagáért választjuk, sohasem másért.
(vi) De mi a boldogság? Erre akkor felelhetünk, ha meggondoljuk, hogy mi is az ember tulajdonképpeni munkája. Mert ahogyan a fuvolásnak, a szobrásznak és mindenkinek, akinek valami munkája vagy tevékenysége van, ebben a munkájában nyilvánul meg a jó és a helyes, éppúgy van ez az ember esetében is, ha ugyan neki is van valami külön emberi munkája. Ez nem lehet sem az élet, sem az érzékelés, mert az egyik is, a másik is közös bennünk, emberekben, illetve a növényekben és az állatokban. Az ember különleges munkája tehát nem egyéb, mint a lélek értelmes tevékenysége. Ha pedig a boldogság a legfőbb jó, akkor a boldogság abban áll, hogy valaki a maga különleges emberi munkáját nem csupán úgy-ahogy, hanem jól és helyesen vagy kiválóan végzi el. Mint ahogy a kiváló lantos abban tér el az átlaglantostól, hogy mindkettő lantol ugyan, de az átlaglantos csak átlagosan, a kiváló viszont kiválóan. Az emberi értelemben vett legfőbb jó vagy boldogság tehát nem más, mint a lélek kiválóság vagy erény szerinti tevékenysége.
E gondolatmenet mutatja tehát, hogy a boldogsággal együtt az erényes cselekvés is végcél.
A bátorságnál, a mértékletességnél, az igazságosságnál és a többi erénynél a cselekedetnek vagy cselekvésnek a célja Arisztotelész szerint egybeesik magának a cselekvésnek a véghezvitelével. A cselekedet minősége tehát (miként Kant is hangsúlyozta) nem az eredménytől, a sikertől vagy sikertelenségtől függ, hanem a jó cselekvés (az eupraxia) önmagában kívánatos, önmagában elégséges és végcél.
A (g) pont szerint maga a jó cselekedet tesz boldoggá, vagy ad gyönyörűséget, vagy nyújt semmivel össze nem hasonlítható belső elégedettséget a cselekvő személynek.
Arisztotelész szerint a kiváló vagy erényes embert az különbözteti meg a hitvány vagy rossz jellemű embertől, hogy az előbbi a szép és jó tettekben talál gyönyörűséget, ellentétben a hitvány emberrel, aki az alantas cselekedetekben leli örömét. Megijedni, nekibátorodni, megkívánni, megharagudni, megszánni - általában örülni és bánkódni lehetséges a kellő mértéknél jobban és kevésbé is, csakhogy persze mindkettő helytelen; ha ellenben mindezt akkor tesszük, amikor, ami miatt, akikkel szemben, ami célból s ahogyan kell: ez az erény vagy kiválóság sajátsága.
A lelki alkatot, amely lehet lelki roszszaság vagy kiválóság, teszi hozzá Arisztotelész, a kellemes vagy kellemetlen érzésről ismerjük fel, amely tetteink nyomában támad. Aki a testi élvezetektől tartózkodik, s ezt örömmel teszi, az mértékletes ember; de akinek ez rossz érzést okoz, az már mértéktelen. Aki szembeszáll a veszélyekkel, s ezt örömmel teszi, vagy legalábbis nem esik nehezére, az bátor ember; akiből pedig ez kellemetlen érzést vált ki, az gyáva. Aki a javakon, pénzben mérhető nyereségeken vagy kitüntetéseken való osztozkodásnál szívesen beéri azzal, ami jár neki, és nem próbál a kellemes dolgokból minél többet megkaparintani, minél több teher alól pedig kibújni, az igazságos, és épp az mutatja az igazságosságát, hogy gyönyörűséggel, örömmel teszi azt, ami igazságos.
Jézus tanítását a boldogságról a Biblia „boldog-mondásaiból", makarizmusaiból ismerhetjük meg. Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség szerint az boldog, aki megteszi Isten akaratát. A 18. zsoltár szerint az Úr törvényei és ítéletei helyesek, és egytől egyig igazságosak. Vonzóbbak az aranynál, színaranynál, méznél, a lépesméznél édesebbek. A 118. zsoltár pedig, amely az egész zsoltároskönyvben a leghosszabb, az első sorától az utolsóig az Úr törvényét és a törvényt megtartó ember boldogságát dicséri (Zsolt 118, 1-3):
Az boldog, akinek útja bűntelen,
s az Úr törvényeit követi.
Az boldog, aki rendeléseit megtartja
szüntelen,
És őt egész szívével keresi.
Aki elkerül minden rosszat,
s ösvényeiden megmarad.
Jézus a hegyi beszéd híres nyolc boldogságában (Mt 5,3-12) foglalja össze a törvény és a próféták tanításával összhangban az ő tanítását arról, hogy kik boldogok.
Kant szerint az erényességünk tudatával feltétlenül együtt jár az önmagunkkal való megelégedettség, vagyis annak tudata, hogy semmiben nem szenvedünk hiányt. Az erkölcsi törvény szabadon való követése az egyetlen forrása annak a változhatatlan elégedettségnek, amely nem valamiféle különleges érzésen alapul, hanem szükségképpen együtt jár az erkölcsi törvény követésével.
 
Egyház és állam
A fentiekből tanulságos következtetéseket vonhatunk le az egyház és az állam viszonyára vonatkozólag, leginkább a (ß) és a (g) pontból, amelyeket talán senki sem fogalmazott meg Spinozánál tömörebben, aki azt mondta: a boldogság nem az erény jutalma, hanem maga az erény.
Történelmük folyamán az egyházakat mint a népek nevelőit a híveik személyiségének belső, erkölcsi minőségénél jobban érdekelte a hívek kívülről is látható, cselekedetekben megnyilvánuló magatartása, ami teljesen érthető és nem is helyteleníthető. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a keresztény egyházak - miközben arra is buzdították híveiket, hogy legyenek tiszta szívűek (Mt 5,8) - általában inkább arra ösztönözték őket, hogy jól, vagyis az egyház előírásainak megfelelően cselekedjenek.
Több mint ezer éven keresztül - Kr. u. 380-tól, amikor államvallássá lett a Római Birodalomban a kereszténység, egészen a modern szekularizációig, az állam és az egyház szétválasztásáig, ami Nyugaton a 17-18. században kezdődött el - ehhez az állam segítségét is igénybe vették az egyházak. Intézményeik fenntartásához (templomaik, kolostoraik építéséhez, papjaik eltartásához) állami segédlettel adót szedtek be (az egyházi tizedet vagy dézsmát), a tévtanoktól megpróbálták megóvni tagjaikat az inkvizíció és hasonló eljárások segítségével, tanításaik ellenségeit pedig, az eretnekeket megölették.
A keresztény Nyugatnak ezerhétszáz évre (és a 17. század harmincéves vallásháborújára) volt szüksége ahhoz, hogy lassan felismerje: a szelíd és alázatos Jézus nem várja el követőitől tanításának erőszakos terjesztését. Miután Spinoza és Locke megfogalmazta a vallási türelem gondolatát, jó háromszáz évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy a vallásszabadság elve bekerüljön 1948-ban az ENSZ nyilatkozatába az emberi jogokról, utána pedig egyre több állam alkotmányába és valóban érvényesített jogrendjébe is.
Napjainkban sokat beszélünk az iszlám fundamentalizmusról mint a vallási intolerancia kirívó példájáról. Sajnálatos lenne viszont, ha emiatt elfelejtenénk, hogy mi, a keresztény civilizáció gyermekei is mennyire kezdők vagyunk még a vallási és világnézeti türelem terén. Amit mutat például az, hogy a 19. században pápai enciklikák egész sorában ítélték el a liberalizmust és vele együtt a vallásszabadság „téveszméjét". Azzal az - akkor sokak számára meggyőzőnek látszó - indoklással, hogy a tévedésnek nincs ugyanolyan joga a létezéshez, mint az igazságnak, amelynek hűséges őrzője a római katolikus egyház. Az egyház tanítóhivatala csak 1963-65 között, a II. vatikáni zsinaton fogadta el határozottan és egyértelműen a vallásszabadságnak és ezzel együtt az állam világnézeti semlegességének az eszméjét.
Ha ennyire új, még csak negyvenéves a római katolikus világegyházban ez az eszme; ha a magyar katolikus egyház ezer éven keresztül összefonódott a mindenkori államhatalommal; és ha a pártállam akadályozta, hogy a világegyházzal együtt a magyar katolikus egyház is megújuljon, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar katolikus klérus nagy része odaadó híve volt az előző kormánynak, amely sokféleképpen kedveskedett az úgynevezett történelmi egyházaknak. Támogatta őket az állami költségvetésből: finanszírozta a hitéleti tevékenység egy részét, például úgy, hogy az egyházaknak szóló egyszázalékos adóátutalásokat bőkezűen kiegészítette, állami fizetéskiegészítést adott a kistelepülések lelkipásztorainak, templomokat restaurált, műsoridőt juttatott nekik a közszolgálati rádióban és televízióban, egyházi ünnepeket állami ünneppé tett stb. Az úgynevezett nem történelmi egyházakat pedig a híveik száma vagy alapításuk időpontja alapján „másodosztályú" egyházakká próbálta lefokozni.
Bár a vallás sokkal több annál, hogy irányítsa hívei erkölcsi magatartását, a fentiek alapján láthatjuk, hogy az egyházak morális nevelő munkáját miért nem segítik az állami kiváltságok.
Hitük szerint az egyház hívei Isten gyermekei, akik testvérei egymásnak és Jézus Krisztusnak. Az a rendeltetésük, hogy életük folyamán Krisztust mint példaképüket kövessék, és őhozzá egyre inkább hasonlóvá váljanak. Hogy ők is elmondhassák Szent Pállal: „Krisztussal együtt engem is keresztre feszítettek; élek ugyan, de már nem én, hanem Krisztus él bennem". Az a Krisztus, aki jászolban született; aki élete virágjában hajléktalan vándortanítóként élt („a rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania"); aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másokat, és életét adja váltságul sokakért.
Igehirdetésében Jézus újból és újból attól figyelmezteti a tanítványait, hogy az anyagi jólétnek, a gazdagságnak, a többi embertől várt megbecsülésnek és elismerésnek a kísértése el ne fordítsa őket Isten országától és annak igazságától. Márpedig természeténél fogva az államhatalom csak azokkal a javakkal kecsegtetheti az egyházat, a vezetőit és a híveit, amelyektől Jézus óvta őket. S ha ezt teszi, akkor nem önzetlenül teszi ezt a mindenkori államhatalom, hanem azért, hogy cserébe az egyház „szentesítse", legitimálja, elismertesse az államhatalom működését. Amely ily módon az állami politika eszköze lesz. Noha Jézus világosan megmondta a tanítványainak, hogy vagy - vagy. „Nem szolgálhattok két úrnak. Nem szolgálhattok egyszerre Istennek és a mammonnak (vagy a Leviathának).
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk