←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Hajdu Tibor

Kádár és köre

Huszár Tibor mintegy Kádár-életrajza melléktermékeként tette közzé Kádár válogatott levelezését, a mutatókkal együtt több mint nyolcszáz oldal terjedelemben. (Kedves, jó Kádár Elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből 1954-1989. Budapest, 2002, Osiris.) A kötet fontos és tanulságos, nemcsak az érdeklődő olvasó, de a korszakkal foglalkozó történész vagy politológus is sok olyasmit megtudhat belőle, aminek ismeretétől eleddig el volt zárva. Ez nem a szakszerű kritika helye, hanem a figyelemfelhívó könyvismertetésé, tehát megtartóztatom magam attól, hogy elmélyedjek módszertani problémák elemzésében. Két ilyen probléma mégis anynyira lényeges, hogy szóvá kell tennem.

Az egyik: válogatni nehéz (kiadtam néhány kötetnyi levelezést, tele vagyok együttérzéssel), minél terjedelmesebb a válogatás, annál nehezebb. Még annál is nehezebb, mert a Kádár-titkárság levelezési alosztálya országos panasziroda volt, s a kérelmező nemigen tudhatta, hogy kérése Kádár kezébe kerül-e. A szerkesztő általában csak olyan leveleket közöl, amelyekre Kádár reagált. Viszont joggal kérdezheti az olvasó: ha közlik néhány tucat író, művész kényszeredetten kedveskedő kísérőlevelét, amellyel megküldi legújabb művét annak, aki segítheti, de főleg megtilthatja újabb munkái megjelentetését, akkor miért nem közlik mindegyikét? Akiét közszemlére tették, joggal kifogásolhatja, miért őt teszik nevetségessé, s miért nem X. vagy Z. kollégáját? S itt megérkeztünk a másik problémához: az utószóban nem esik szó arról, kért-e a publikáló engedélyt a levélíróktól. Ha kért, minden tisztelet megilleti időrabló és kellemetlen fáradozásáért. Ha nem kért, megsértette azok személyiségi jogait, akik nem „közszereplőként" (miniszter, KB-munkatárs) vagy nem közérdekű témáról írták leveleiket.

Az ilyesfajta szakmai problémáknál azonban a közönség számára fontosabb, hogy az összeállítás nagyon jó, mert Kádárra és a róla elnevezett korszakra jellemző sok-sok meghökkentő és hézagpótló levelet közöl. A legalaposabb monográfia sem pótolhatja az ilyen korhű dokumentumokat, a levelek nincsenek rövidítve, „szerkesztve", ezért eredeti sutaságukban adják vissza írójuk stílusát és törekvését, hogy mondandójukat a megfelelő bevezetéssel és garnírunggal tálalják. A regényíró nagy tehetséggel elérheti az eredetiség látszatát, de az olvasó nemcsak az igazat, a valódit is látni akarja. Itt aztán megkapja, csak győzze gyomorral.

A kötet nem támasztja alá azt az elképzelést, amelyet ma sokan vallanak a 20. század szobor után kiáltó nagy magyar politikusáról, de az ellenkezőjét: a gonosz rendszert fenntartó gonosz helytartó képét sem. Levelei sorai közül egy középszerű, műveletlen és művelődni nem is vágyó, az alkotó értelmiség társaságát és egyáltalán: minden idegen társaságot kerülő, utazni sem szerető, az új jelenségek, találmányok iránt alig érdeklődő, gondolataival is szűk körben mozgó ember unott arca tekint ránk. Ami nem kisebbíti politikai érdemeit - hogy a rendkívül művelt, okos és sokoldalú Rákosi még híveit is állandó félelemben és bizonytalanságban tartó őrjöngése helyett elhozta a nyugalom és unalom országát, a mindig többségben levő kispolgárok megelégedésére. A kor megtalálta benne a maga emberét, ő pedig megértette és jól játszotta szerepét. Nemhogy többnek: kevesebbnek igyekezett látszani önmagánál, legyen csak nyugodt Hruscsov és Brezsnyev vagy a magyarságra gyanakvó rossz szomszédi lelkiismeret, tőle ugyan nem kell tartani. A vezetés ülésein tartott beszédei vagy bizalmas beszélgetései is okosabbnak mutatják, mint szűkszavú és rejtőzködő levelei.

Már-már egyoldalú ez a levelezés: többnyire csak röviden válaszol a hozzá írt hosszú levelekre, ritkábban fordul ő maga valakihez, hiszen élőszóban érintkezhetett kiválasztott szűkebb környezetével, azokkal, akikkel leginkább szóba állt. Kinek írt magától? Szovjet és más külföldi vezetőknek, a szovjet követnek, ha valamit kért tőlük. Nagy ritkán elkerülhetetlen részvétnyilvánítást vagy gratulációt régi ismerősnek. Ha közvetve fordultak hozzá - például mikor Dobi István felhívta figyelmét a nagybeteg Kovács Béla, a szovjet lágerben éveket töltött kisgazda politikus cikkére.

„...a cikk olvasása közben... az a Kovács Béla jutott eszembe, aki te magad voltál 13-14 évvel ezelőtt. Nem szégyellem leírni, hogy úgy tűnik nekem, már az akkori Kovács Bélában is több jó vonásnak kellett lennie, mint amennyit mi, kommunisták, képesek voltunk meglátni benned. Hiszen csak ezen jó vonások segítségével lehettél képes arra, amire sajnos nem sok ember képes: te legyőzted önmagadat is, azt, ami rossz vonás volt régebben benned, azaz azt, ami a múlthoz, a régi világhoz kötött. Tudom, mint kevesen tudják, milyen különlegesen nehéz évek során, különlegesen nehéz körülmények között tetted meg ezt. Tetszik nekem az írásban az is, hogy önérzetes és öntudatos ember hangján szól. Nem udvariasságból, hanem szívből, belső örömmel gratulálok Neked cikkedhez. Elszomorít, hogy egészségi állapotod nem jó..." (1959. február 23.)

Sajátosan rímel erre a levélre az, amelyet válaszul írt Kovács Istvánnak, régi társának az illegális KB-ban, amikor Kovács kevesellte a neki felajánlott állást:

„Túlságosan lebecsülöd Te még mindig az embereket is, a posztokat is. Teszerinted az Adria selyemszövőgyár igazgatója talán nem is dolgozik a szocializmusért... Te sok évig olyan helyzetben voltál, mint a magyar nép fiai közül kevesen: teljes mértékben kibontakoztathattad képességeid, teljes mértékben megmutathattad, mit tudsz. Meg is mutattad, és ezt sokan látták, még nem is felejtették el! Mi akkor hát a panaszod? Én még ma sem felejtettem el azt a Kovács Istvánt, aki Te valamikor, még az illegalitás viszonyai között voltál, azt az embert én nagyon becsültem. De úgy látszik, Te magad vagy az, aki az egykori jobbik énedet már sok évvel ezelőtt eltemetted és elfeledted. Ezért azonban ne reánk, önmagadra vessél." (1960. április 21.)

A Kovácshoz írt levél elutasító hangját bizonyára motiválja a keserűség, hogy régi barátjának a pártvezetés befolyásos tagjaként egy szava sem volt az ő bebörtönzése ellen; de ennél fontosabb a teljesen hatalomcentrikus szemlélet, ami levelei stílusán érződik. A kötet, megtörve saját időhatárait, az 1956. novemberi kezdést, közli Kádár két fontos levelét Rákosihoz 1954-1955-ből. E levelek tanulságát Huszár az életrajzban is hangsúlyozza; milyen céltudatosan tör a hatalomra a börtönéből szabadult Kádár, tegyük hozzá, milyen természetesen használ alázatos, rá nem jellemző hangot Rákosival, a hatalom birtokosával (mint később Hruscsovval, Brezsnyevvel) szemben. S amikor ő van hatalmon, ugyanígy természetes a fensőbbséges hang azokkal szemben, akik kiestek a hatalomból: Kováccsal, később Marosánnal vagy Sándor Józseffel szemben. Ha nem kívánta is meg régi börtöntársaitól, mint Rákosi, hogy magázzák, feltűnő, mennyire tartózkodott a tegeződéstől az 56 után általa felemelt új vezetőkkel - egy különben tegeződős apparátusban.

Még feltűnőbben nyilvánul meg a hatalom tudata, amikor olyanoknak válaszol fensőbbséges hangon - Illyés Gyula, Németh László, Ortutay Gyula -, akiknél érezhetné, hogy némi tekintetben nem kisebbek nála. Az értelmiséghez való viszonyában mégis van változás - s ez bizonyos stílusváltást is jelez, az „aki nincs ellenünk, velünk van" elhangzása után. Ahhoz képest, ahogy 1960-ban és 1961-ben legorombította Ortutay Gyulát, mert azt hitte, hogy a Népfrontnak támogatnia kell Déry Tibort, Illyést és más politikailag kétes írókat (aztán „tekeregtél, mint a sikló, amelynek farkára léptek..."), vagy ahogy 1960-ban csak üzent a hozzá művei publikálása érdekében személyes levélben forduló Lukács Györgynek: „amennyiben úgy érzi, hogy Magyarországon nincs biztosítva alkotó szabadsága, a PB nem látja akadályát annak, hogy kivándorlási szándéka esetében ilyen irányú kérésével az illetékes állami szervekhez forduljon", 1970-ben már megköszöni Lukácsnak a neki küldött könyvét, sőt gratulál a Goethe-díjhoz, sőt Déryt „tisztelt barátjának" szólítja.

Kit becsült igazán, túl a politikán? Kassák Lajost nyilvánvalóan. Egyszer fogadta, segítette, hogy kiállítást rendezhessen, és meg is nézte a kiállítást. Kodály Zoltántól lenyelte a világos célzást: „49 után az írókat nem üldözték, noha Arany János, Jókai, Vörösmarty, Bajza többé-kevésbé aktív támogatói voltak a Kossuth-kormánynak... a Horthy-rendszer csak olyanokat távolított el, akik 1918-1919-ben vezető állást vállaltak, pl. jómagamat. A rokonszenvezők tovább dolgozhattak, mert nélkülük megállt volna az egész tanügyi apparátus." (1959. október 21.)

Ritka eset: Kádár válasza hosszabb, mint Kodály levele. „Rendben van, konzervatív ember, úgylátszik, mi nem tudjuk a szocializmus eszméjének Önt megnyerni. Ön eljár politikailag velünk szemben álló emberek érdekében. Rendben van, ez Önnek jogában áll, patronáltjai magyar állampolgárok, ha a törvényeket nem sértik meg, jogvédelem jár a volt szerzetesek számára is." Ki is nyilvánítja személyes tiszteletét:

„A húszas évek közepén a Wesselényi utcai polgári fiúiskola tanulója voltam. Nem volt zenei hallásom, gondolom, arra való hangom sem, így nem kerültem a karénekesek közé. De gyermekésszel is felfogtam valamit abból a nagy és szép dologból, amit Ön és az Ön által támogatott Borus tanár úr az iskola nagyhírű énekkarával akkoriban elértek. Az iskolában láttam Önt először és 10-12 éves koromban tanultam meg tisztelni nevét. A felszabadulásig megtanultam Önről annyit, amennyit még a gyalázatos Horthy-rendszerben is meg tudott egy magamfajta, zenével nem foglalkozó, de a nép ügye és a kultúra iránt érdeklődő munkásember tanulni."

Ezek a nem nagyszámú ifjúkori viszszaemlékezések talán a legrokonszenvesebbek leveleiben. Idézzünk még egy másfajtát - a kötetben külön csoportba gyűjtött gyerekkori, mozgalmi barátokkal váltott levelekből. A talán magyar nemzetiségű Herceg Djordje egykori bácskai partizán Kádár képét az újságokban látva ismerősnek találta. Leírja, hogy amikor már harmadik éve raboskodott a Conti utcai katonai börtönben, egy hasonló arcú, sakkozni szerető magyar fogoly került közéjük, akivel aztán együtt szöktek meg a halálmenetből, amikor nyugatnak hajtották őket. Négyen tartottak Buda felé, egy cigánycsapattal találkoztak, akik enni adtak nekik. Kettesével mentek, ő és Kádár elöl. „Rövid idő múlva járőrbe ütköztünk. Az egyik ember katonaruhában volt, a másik polgári személy pedig a Nyilas Szervezethez tartozott. A budapesti elvtársnál volt igazolvány, úgyhogy itt elváltunk. Engem bezártak a nyilasoknál. Az elvtársról többet nem hallottam."

Kádár hamar válaszolt: „érdeklődik, azonos vagyok-e azzal a budapesti emberrel, aki Önnel és néhány más rabbal együtt 1944 őszén Nyergesújfalun megszökött a Conti utcai börtön katonai kísérettel evakuált menetéből? Azonos vagyok! A szóban forgó esemény 1944. november első felében történt. Az Ön által idézett események jó emlékezetéről tanúskodnak, másrészt számomra az Ön személyét azonosítják. Világos: mi együtt szöktünk meg akkor. Jól tette, hogy írt. Így legalább annyi év után, én is megtudtam, hogy Önnek is sikerült hazavergődnie, és ma is él... Akkor én a közeli Dorogra gyalogoltam, s onnan egy reggeli munkásvonattal Budapestre jutottam..." (1977. december 5.)

A szerkesztő néhány más, az időrendbe szedett levelek sorából kikülönített tematikus csoportot is képezett: „politikai barátság" címmel főleg Aczél Györggyel váltott leveleit, „magánlevelezés" címmel későn jelentkező apjával, mostohatestvérével, apai rokonságával (Kádár szerelemgyerek volt, apja nem is támogatta) és 1954-1964 között feleségével folytatott levelezését. Ezeket Huszár az életrajz 1. kötetében alaposan elemzi. Felesége érdeklődési, műveltségi köre férjéénél is jóval szűkebb. Gondolkodásmódjukban, politikai nézeteikben, szerény életigényeikben sok a hasonlóság. Kádárné levelei azt dokumentálják: nem véletlen, hogy a nőktől éppenséggel nem, de a házasságtól 35 éves koráig óvakodó, hallgatag magányát védő Kádár miért éppen őbenne találta meg azt, akinek társaságát aztán élete végéig el tudta viselni. Nem volt sakkpartner, csak csendes társ. (Leveleit Huszár nagyrészt közölte a Mozgó Világban, így az olvasó már ismerheti őket.)

Kádárné 1945-től férje letartóztatásáig az ÁVH-n dolgozott, mellékes beosztásban mint a postára adott levelek ismeretlen olvasója. 1956 után hasonló cenzori munkaköre volt a Tájékoztatási Hivatalnál, egy időben férje ellenére kiharcolt vezető beosztásban (érdekes levelek dokumentálják, hogy érte el ezt). Amit csak azért említek, mert jellemző Kádár kötődésére a változó nevű politikai rendőrséghez, keserves tapasztalatai ellenére. Vigyázott rá, hogy a „szervek" ne hatalmasodjanak el úgy, mint a Szovjetunióban vagy Romániában. Az 1962 körüli konszolidáció, a leginkább kompromittáltak leváltása után ügyelt rá, hogy a belügyminiszter és helyettesei politikailag súlytalan személyek legyenek - de tudta, hogy mégiscsak ezek a legszilárdabb támaszai. A levelezés tanúsítja, hogy végül azok hullottak el - Pőcze Tibor, Tömpe András, Feri Sándor (az utóbbiak közeli barátai) és mások -, akik radikális tisztogatást akartak, de megvédte a „hasznos hülyéket", mint Nezvál Ferenc igazságügy-minisztert (akinél tudatlanabbat nem sokat láttam). Ha enyhébb, elviselhetőbb, rendezettebb módon is, mint Rákosi alatt, a Kádár-korszakban rendőrállam maradt Magyarország - ezért van, hogy máig morális aknákra lépünk.

A be- és feljelentő levelek más területekről is sűrűn érkeztek (a szerkesztő itt bizonyára szelektált) - egy kevésbé közérdekű ügy tisztázásáért a történészszakma nevében köszönetet kell mondjak Huszár Tibornak. 1979-ben jelent meg, majd szinte másnap bevonatott Borsányi György Kun Béla-életrajza. Tisztességes, bár mai szemmel csaknem apologetikus munka - sok jót mond el Kunról, és csak annyi rosszat, amenynyi elengedhetetlen volt, ha az igazsághoz ragaszkodik. Nem tudtuk pontosan, kik voltak a betiltás kezdeményezői, sokan a szovjet követségre gyanakodtak, alaptalanul: a két feljelentő Kádár sakkpartnere, Szerényi Sándor és Kun Béla unokája, Kun Miklós történész.

„Szüntelen megújuló megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a könyvnek számos olyan részlete van, amely az egykor a Komintern VB által elítélt frakciós irodalom hatása alatt, sőt a Horthy-kurzus és a »modern« antikommunista publicisztika és történetírás kijelentéseihez igazodva dolgozza fel a KMP illegális harcát... - írja a tudós kaméleon -, az SzKP XX. kongresszusa óta nem volt példa a nemzetközi munkásmozgalomban, hogy egy pártalapítóról, Lenin közvetlen munkatársáról... egy marxista kiadó ennyi negatívumot gyűjtött volna össze." (1979. június 6.)

Borsányit nem büntették meg, ilyesmi Kádárban fel sem merült, sőt megmaradhatott a Párttörténeti Intézetben, csak a könyv példányait jegelték néhány évre. Évekkel később, Kun Béla közelgő 100. születésnapjára hivatkozva Kun Miklós ismét felajánlotta denunciánsi szolgálatait: „Csak mióta levelemet elküldtem Kádár elvtársnak, négy olyan publikáció is napvilágot látott különböző orgánumokban, amelyek negatívnak mondható beállításban érintik Kun Béla tevékenységét..." (1984. február 18.) Az ajánlat sem Kádárban, sem munkatársai körében nem talált vevőre, 1984-ben már igazán másfajta gondjaik voltak: a gazdaság válsága és annak kísérő jelenségei. Az ez irányú figyelmeztetések közül Szalai Sándor akadémikus levelét emelném ki a gabcsikovo-nagymarosi vízlépcsőről, mellékelve a vezetésével kidolgozott részletes bírálatot: „Önnek... most kell megtudnia, miféle politikai robbanóanyag van itt elrejtve." (1983. április 26.)

Kádár válaszából: „Bár húsz évvel ezelőtt láttuk volna a tudomány embereinek ezzel kapcsolatos gondjait, akkor még ennyire sem mentünk volna bele a dologba. Most, amennyire rajtunk múlik, lefékeztük a munkálatokat, hogy egy kicsit nyugodtabb időben újra elővehessük..." (1983. április 29.)

Nyugodtabb idők nem jöttek, s a fenti válasz hiába bizonyítja, hogy az öreg Kádár látott még valamit a gazdaság és társadalom problémáiból: megoldásukra nem volt már képes.

Azt mondják, a stílus maga az ember. Kádár az ember és politikus mégis jobb volt, mint a stílusa. Aminthogy más politikusoknál az ellenkezőjére is találhatunk példát.

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk