←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Standeisky Éva

Az egykori Mozgó Világ és az egykori politika

Németh György: A Mozgó Világ története 1971-1983

A negyvenévesnél idősebb értelmiségiek nosztalgiával emlékeznek azokra a reményteljes időkre, amikor úgy látszott, hogy a monolit pártállami struktúrát kijátszva, elfeledve, levegőnek nézve megteremthető az értelmes és izgalmas szellemi közélet. A hatalmat ügyesen kicselező, az értelmiség körében rendkívül népszerű Mozgó Világ 1983-ban elérte a hatalmon lévők tűréshatárát. A hatalmát ekkor már egyre inkább veszélyben érző pártvezetés el akarta kerülni a lap megszüntetésével járó nyílt botrányt: megelégedett volna a vezetők kicserélésével. A szerkesztőség azonban kiállt a leváltandók mellett. Fiatal értelmiségiek százai, mindenekelőtt egyetemisták csatlakoztak hozzájuk. Az ELTE jogi karán zajlott nyílt vitában a kultúrpolitika képviselője, a fiatalok meggyőzésével megbízott miniszterhelyettes (Tóth Dezső) erkölcsi vereséget szenvedett ugyan, a politikusok azonban keresztülvitték, amit akartak: a régi Mozgó Világ úgy szűnt meg, mintha mi sem történt volna: a lap az új szerkesztőséggel továbbra is megjelent. Az önkényes lépés viszont kiváltotta a régi Mozgó Világ híveinek bojkottját. (A pártállam néhány évvel később megbukott, az új Mozgó pedig azóta is szellemi életünk egyik markáns színfoltja.)

Hogyan illeszkedik a fenti történet 1983 végéig tartó szakasza a pártállam szellemi közegébe?

A mi történt?-re igen részletes válaszokat kaphatunk Németh György Palatinus Kiadónál megjelent könyvéből, a miértekre azonban jóval bizonytalanabbak a feleletek. A mai fiatalok az 1989 előtti idők számos furcsaságán csodálkozhatnak. Miért foglalkoztak egyáltalán a legfőbb irányítók a folyóirattal? Mi köze lehetett egyáltalán egy lapnak a párt és az állam vezetőihez? Miért, mivel irritálta egy folyóirat az állam vezető szerveit? Az egykori Mozgó Világ monográfusa nem vállalkozott annak az űrnek az áthidalására, ami a mai kultúra szerkezetét a pártállami kultúrpolitikától elválasztja. Könyve a „régi" Mozgó Világ körüli történések beható rekonstruálása mellett a folyóirat sorsával összefüggésbe hozható korabeli jelenségekkel foglalkozik: mindenekelőtt a Fiatal Írók József Attila Körével, illetve a Tiszatáj folyóirattal. Ezek azonban nem igazán érthetők az egész, az akkori kultúrastruktúra ismerete nélkül.

Elsősorban a szerző véleményalkotó bátorságát hiányolom. Németh György saját véleménye helyett számos esetben a korabeli szereplők későbbi - a rendszerváltozás körüli, illetve utáni - véleményét idézi minden kommentár, kritikai megjegyzés nélkül, sokszor úgy, hogy a többnyire hosszú idézetek szerzői csak a - tipográfia miatt nehezen kezelhető - lábjegyzetekből azonosíthatók. (Az interjúk zömét a szerző akkor készítette, amikor egyes levéltári iratokhoz még nem lehetett hozzájutni.)

Egy folyóirat története többféle módon közelíthető meg. A legkézenfekvőbbnek a benne megjelent írások elemzése látszik. Németh György azonban nem ezekre kíváncsi. Inkább az foglalkoztatja, hogyan lett egy állampárti nemzedéki almanachból legendás hírű, kultúrpolitikai botrányokat kavaró folyóirat, hogy a folyóirat szerkesztői milyen állomásokon keresztül jutottak el a hatalommal való szembekerülésig. Ellenzéktörténetet ír tehát, s nem olyan kortörténetet, amelyben a „másik oldal", a kultúrpolitika természete és indítékai is kirajzolódhatnának. A könyv legproblematikusabb része a bevezető fejezet: azt sugallja, hogy a régi Mozgó Világ a köztes nyilvánosság fórumaként a rendszerváltozás egyik előkészítője volt. Ez a „köztes nyilvánosság" a szerző szerint megfelel az aczéli kultúrpolitika támogatott-tűrt-tiltott hármasában a tűrt kategóriájának, vagy az első (vagyis a hivatalos) és a második (vagyis az ellenzéki, szamizdat) nyilvánosság mellett a harmadik nyilvánosságnak, mintegy közvetítőként a kettő között. Ezek az állítások az egykori Mozgó Világnak a hatalommal a korábbiaknál radikálisabban konfrontálódó utolsó három-négy évére is csak fenntartásokkal vonatkoztathatók, a megelőzőekre azonban semmiképpen.

A „régi" Mozgó a pártállami kultúra szerves része volt: a párt szervezetének, a KISZ-nek édes gyermeke, majd annak durva és érzéketlen közegéből kiemelve az MSZMP a folyóirat szerkesztőségét a jóval empatikusabbnak látszó Írószövetség felügyelete alá utalta. A periodika vezetői párttagok voltak, ami akkoriban nem is lehetett másként: a vidékről kiemelt fiatal író (Veress Miklós), majd a tehetséges budapesti irodalomtörténész (Kulin Ferenc). A tálentumos szerkesztői gárda azt tette, ami a feladata volt: közölte az új, fiatal generáció műveit, abban a szent meggyőződésben, hogy a párt jobbik részeként a rendszert demokratizálja.

A Mozgó Világ nemzedéki lapként indult, az akkori új generáció autonómiaigényét, szereplési vágyát volt hivatott kielégíteni, ami a nyugalomra vágyó pártvezetőknek mindaddig nem volt ellenére, amíg inogni nem kezdett a talaj a lábuk alatt. A langyos, közmegegyezéses nyugalmi időszak a rendszer egyre érzékelhetőbb korhadásával véget ért. A vezetők idegesek lettek: látszólagos egységük a kívülálló számára is észrevehetően szétesett, s ezt agresszív módon - szigorító intézkedésekkel, ideológiai kampányokkal - próbálták leplezni. Az engedékenység éveiben a szabadabb légkörhöz hozzászokott alkotók ingerülten reagáltak a külső beavatkozásokra: őket nem félemlítette meg a szigor, mint a korábbi rossz tapasztalataikra emlékező idősebb nemzedékek tagjait. A Mozgó Világ élére állított „pártkatonák" kihasználták a lapgazdák és főnökeik közötti ellentéteket, s ügyesen lavíroztak az Írószövetség, a minisztérium és a pártközpont között. S közben ők is változtak: az inspiráló szellemi légkör, amely a lap szerkesztése és a benne megjelent írások visszhangja nyomán kialakult, eltávolította őket megbízóiktól. Eközben a struktúra mit sem változott: a folyóiratoknak a (párt)állam volt a gazdája. Tőle függött a lapengedély, a szerkesztők fizetése, a szerzők honoráriuma és még sok minden. Az állam pedig a pártközpont alárendeltje volt. Ez a teljes egzisztenciális és anyagi kiszolgáltatottság a hatalom sáncain belül - s egy legális folyóirat szerkesztősége mindenképpen oda tartozott - eleve illuzórikussá tett minden rendszeridegen megnyilvánulást.

A demokráciahiányos szocializmus állandó veszélynek volt kitéve: ha a magát minden végső döntésre hivatottnak tartó vezetés rövidre fogta a gyeplőt, az irányítottak „megbokrosodtak", ha lazára, „elbizakodottá váltak", és ki akartak bújni a hámból. A hazai „létező szocializmusban" - többnyire a szovjetunióbeli és a lengyelországi változásokat követve - periodikusan váltották egymást az enyhébb és a szigorúbb időszakok: mindkettő kifinomult válaszreakciókat váltott ki az alávetettekből. A Mozgó Világ akkor vált a pártvezetés számára nehezen ellenőrizhetővé, amikor a szabadabb légkört kihasználó értelmiségiek az addig a megbízóikhoz többnyire lojális szerkesztőket egyre inkább belevitték a szellemi demokrácia erdejébe. A fiatal értelmiségiek csoportjai megszállták a legális fórumokat: belülről próbálták tágítani a kereteket.

Az 1970-es, 1980-as évek fordulóján a Mozgó Világ mellett a Fiatal Írók József Attila Köre borzolta leginkább a kultúrpolitikusok idegeit. Mindkét fórum ki tudott törni a nemzedéki keretekből, ami csak fokozta a hatalom veszélyérzetét. A József Attila Kör vezetői nyílt kártyákkal játszva próbálták az MSZMP vezetőit a szellemi pluralitás felé tolni: pártfelkérésre született reformjavaslataikat az „utcára vitték", melynek következménye a kiharcolt vívmányok visszavonása lett, amit a párton belüli ortodoxok boldogan fogadtak. A Mozgó Világ akkori főszerkesztője „cinkelt kártyalapokkal" játszott. Úgy próbált lapja számára nagyobb mozgásteret kicsikarni, hogy megígérte, nem lépi túl a számára kijelölt határokat, miközben maga is tudta, hogy ígéreteit nem tudja megtartani. Rafinált lépésével időt - éveket - nyert: pezsgést hozott a szellemi életbe, lehetőséget adott a (korlátozott) demokrácia gyakorlására. A hatalom a szokásos fegyvereit vetette be a „mozgósok" ellen: a nyílt és titkos megfigyelést (feltehetően nem csupán egyetlen III/III-as ügynök volt a népes alkotói körben) az „eszmei meggyőzéssel" kombinálta. Ez utóbbival többször is látványos kudarcot vallott. Legismertebb fiaskója a budapesti tudományegyetem jogi karán 1983. október 28-án tartott diákfórum volt, amelynek részletes leírását a könyv utolsó fejezetében olvashatjuk.

A „régi Mozgó" sokszínűsége, eszmei nyitottsága a lap átalakítása után is olyan szellemi tőke maradt, amiből meríthettek az 1980-as évek közepén a hatalom ellen - akkor még egységesen - fellépő reformellenzékiek. Talán még ennél is jelentősebb, hogy a „mozgósok" példát mutattak a demokratikus alkotói és közéleti magatartásmód gyakorlására.

Németh György folyóirat formátumú, a régi Mozgó Világ köntösében napvilágot látott könyvének nehezen lehet meghatározni a műfaját. A cím - A Mozgó Világ története 1971-1983 - szakmonográfiát sejtet. Ezt látszanak alátámasztani a többnyire terjedelmes, sok felesleges információt tartalmazó, ugyanakkor gyakran a főszövegnél is izgalmasabb közlendőket az olvasó elé táró lábjegyzetek, valamint az érdekes, adatgazdag mellékletek (a megjelent, a betiltott és a kéziratos számok impreszszuma, az Aszú-díjazottak névsora, a pályázatok, viták, körkérdések, folyóirat-elemző és -értékelő ankétok, Mozgó Világ-estek, -körök, -klubok ismertetése, valamint különféle szövegek, levelek, gúnyversek, felhívások stb.). Az irodalomjegyzék azonban erősen szűkítve van, nincsen névmutató. Esszé lenne? Erre utalnak a fejezetcímek - Dióhéjban, A kezdet, A kezdet vége és a vég kezdete, Az újrakezdés és a vég) -, a csapongó szerkezet, a meg-megbomló időrend.

Leginkább talán a tudományos krónika elnevezés illik a könyvre, amely alapvetően a korabeli szereplőkkel készített szerzői interjúkra épül, de nem hiányoznak belőle a levéltárakban a témára fellelhető iratok s a nyomtatásban megjelent írások sem.

Végre egy olyan könyv, amely sikeresen használja forrásként a Pándi Pálról szóló interjúfüzért, Csáki Judit és Kovács Dezső munkáját (Rejtőzködő legendárium. Fejezetek egy kultúrpolitikus sorstörténetéből). Az interjúk szerencsés időszakban, közvetlenül a rendszerváltozás előtt készültek, akkor tehát, amikor a nyilatkozók már megszabadultak a hatalom szorításától, de az új politikai kötődéseik még nem késztették őket korábbi közéleti szerepük önkéntelen megszépítésére vagy elhallgatására. Az 1997 körül készült interjúk már le vannak kerekítve, nem érződik belőlük a másfél évtizeddel korábbi korszak szellemisége. Németh György egy Reményi József Tamással készített 1997-es interjújára hivatkozva állítja például, hogy a régi Mozgó Világ szerkesztői megreformálhatatlannak tartották a rendszert, s ez volt az ütközőpont a szerkesztőség és egyes kultúrpolitikusok között: „ez még akkor is így van, ha a levéltári dokumentumokban egyáltalán nem találunk erre utalást" - írja (108. oldal). Én nem becsülném le enynyire a korabeli írásos dokumentumokat, és nem értékelném fel az utólagos visszaemlékezéseket. Éppen a szerző által szerencsés kézzel előbányászott írószövetségi választmányi jegyzőkönyvek, belső pártállásfoglalások, titkosrendőrségi értékelések cáfolják a „mozgósok" rendszerváltó ellenzékiségének legendáját. Az 1980-as évek elején még az ellenzék kemény magja sem gondolt a „létező szocializmus" belátható időn belüli kimúlására. („Nem arról volt szó - olvassuk a Rejtőzködő legendáriumban Kulin Ferenc szavait -, hogy kikerültem volna az egyik vonzáskörből és átestem volna a másikba, hanem egyidejűleg [...] hatott rám a mozgalom [...], tehát mindig számon kérték rajtam, hogy tagja vagyok a pártnak, és hatott rám a másik álláspont is.") A korabeli belügyes összefoglaló a besúgójelentések közül éppen azt emelte ki, ami a szerkesztőség egyik tagjának, Berkovits Györgynek 1982 eleji dohogását tartalmazza: szerkesztőtársai nem követik az ellenzéki fórumok, a Beszélő és a Kisúgó példáját, s a hatalommal való nyílt konfrontáció helyett passzivitásba merülnek (111. oldal).

Németh György könyve egyszerre ad túl sokat és túl keveset. Szinte mindent idéz, ami az egykori Mozgó Világgal összefügg, többnyire azonban adós marad az árnyalt értékeléssel. Az utolsó fejezetek jóval olvasmányosabbak, rendszerezettebbek, mint a megelőzőek. A szerző figyelme a régi Mozgó Világ mellett kiterjed a József Attila Körre és a Tiszatájra, de nem helyezi el témáját a korabeli kultúra és kultúrpolitika hálózatrendszerében. A Tiszatájról szóló „párhuzamos történet" beillesztésére nincs igazán indok. Igaz, egy időszakaszban rokonítható a két folyóirat és a hatalom közötti viszony, de más folyóiratok - Alföld, Forrás - is szerepelhetnének „kontrollanyagként". A Tiszatáj története különben is ismeretes: két írás is szól róla (Gyuris György és Varga Péter munkája).

A kötet nagy nyeresége, hogy megjelentek benne azok a fényképek, amelyeket Helle Mária a szerkesztőség hétköznapjairól készített. A fotókon a szerkesztőség és az alkotói gárda meghatározó személyiségei láthatók. Nem kimerevített tablóképeket látunk, hanem az immár két évtizede mögöttünk lévő értelmiségi világ lüktetését felidézni képes, nagy beleérzésről tanúskodó amatőr képeket.

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk