Maros András
(regényrészlet)
A sarokasztalnál húztam meg magam, a zavaros vizű akvárium mellett. Harcedzett guppik fogócskáztak az iszapos, fajsúlyos vízben. Életkörülményeiket szemlélve azt feltételeztem, hogy ideig-óráig víz nélkül is kibírnák, kis testüket a száraz akvárium aljához verdesnék, úgy haladnának fogócska közben. A játékautomaták látványától nyaki izmaim megfeszültek, mint amikor a fogorvos beindítja a fúróját az ember orra előtt, és közelít vele a kisebb méretű sárgadinnye befogadására is alkalmas nyitott száj felé. Csak akkor sikerült megnyugodnom, amikor elkezdtem játszani az idegesítő gépek valamelyikével. A bárpulthoz siettem - három gyors, szökellő lépés. Feldúlt hangon kértem Dundit, a bárpultos lányt, töltse fel a gépet a pénzemért járó egységekkel. Arany és ezüst színű, pepitás rövid körmét a kis célszerszámon kocogtatta, a kulcshoz legkevésbé sem hasonlító kulcson, hozzám hajolt, arcunk majdnem összeért, felébredt bennem a félelem, amit gyerekkoromban a kövér emberek és a terhes nők iránt éreztem. Dundi feltöltötte a gépet. Ötszáz forintért játszhattam. A játékmasinákat rafinált fickók tervezik. Egy bizonyos távolságból bosszantsák az embert, úgy vannak kitalálva, erre szolgál a sok-sok tarkálló, villódzó ikon, a bugyborékoló magas hang, amely akkor tör elő a gépből, amikor az ember épp elnyomja a cigijét és hátradől, kezd örülni a csendnek, hozzáfogna a desszerthez. Ugyanakkor, talán valami speciális csip beépítése nyomán, a bosszantás bizonyos szintjét átlépve a gép magához rántja az embert. Az igenlés és tagadás dialektikája - működik.
A pókergépnél egy öregasszony ült, hadd üljön, gondoltam, a pókergépet mindig is közönnyel méricskélem, talán mert nem találtam elég idegesítőnek, nem volt hangja, és villogni sem tudott rendesen. Meg azért sem vonzott annyira, gondolom, mert ismertem a játékszabályait. Hanem az a gyümölcskosár...
Nyolcas téten kezdtem, ahogy a profik, profin elsősorban Kalocsai úr értendő, kompromisszumokat nem ismerő megszállott, a felesége olykor-olykor rajtaütésszerűen ellenőrizte, ott van-e a férj az Éhes Oroszlánban, és ha igen, játszik-e. Naná, hogy ott volt, naná, hogy játszott. Hol máshol lett volna? Hangos szóváltás, válással való fenyegetőzés a nő részéről, döbbenetesen magas pénzösszegek repkedtek a levegőben: „Már félmilliót eljátszottál, te önző szemétláda!" „Dehogy játszottam el annyit, nem tudsz rendesen számolni, hiányoztál, amikor az összeadást tanultátok a suliba'!" Az asszony egyszer erősítést hozott magával, egy ránézésre nyápic, ám - mint hamarosan kiderült - félelmetes erejű nőt; ketten könnyűszerrel leválasztották a gépről az aznap magát lottyadtra ivó és védekezni képtelen Kalocsait, kiráncigálták az Oroszlánból. Volt, hogy Kalocsainé a fizikai fellépés helyett az érzelmi vonalon indult el: leleplező útjára magával vitte közös gyermeküket, a kis gombszemű Danit, aki szövegét hibátlanul megtanulva, határozott anyai utasításra arcára öltött gyászos pillantással kérlelte az apját, fogják meg egymás kezét, menjenek haza együtt, elkelne egy kis segítség a számtanleckében, és öszsze kéne rakni a távirányítós traktort, mert szétesett.
Kalocsai úr számtalanszor kiürítette a gépet (lepadlózta, egyesek így mondták), amiről szégyenszemre fogalmam sem volt, mit jelent, tudniillik az ilyen gépekben belül nincs pénz, azaz nem lehet kiüríteni, egy kijelző van csak rajtuk; a játékos, ha elérkezettnek látta a pillanatot, magához rendelhette Dundit, olvassa le, hogy a játékos által bekiáltott pénzösszeg megegyezik-e a kijelzett mennyiséggel; Dundi kivette a pénzt a kasszából, és átnyújtotta a nyertesnek. Fizetni: Dundi munkakörének legvidámabb résztevékenysége, szívből örült minden nyereménynek, megtehette, hiszen ő csak egy alkalmazott volt havi fixért. A fizetést a gép „kiherélése" követte - ezt a szakkifejezést értettem, úgyhogy használtam is: „Ki kéne herélni a masinát!", kiáltottam magabiztosan, önelégülten viszonozva néhány vendég furcsálló pillantását. Amikor elkezdtem rendszeresen járni az Oroszlánba, nagyobb figyelmet kellett volna fordítanom a helyi terminológia elsajátítására. Most már késő volt tisztázni, mi mit jelent. Törzsvendég lettem.
Ha egy vonalba kerül négy darab szilva, az tiszta ügy: nyerés. Vagy négy narancs, négy dinnye, négy valami. Viszont amikor alulra került két körte, felülre meg egy cseresznye (vagy fordítva), és abban a sorban, amelyiket nézni kell, az égvilágon semmi sem volt, na, akkor vajon miért nyertem? Én sosem írtam fel kapásból a nyereményt, mert megtanultam a nagyoktól, hogy az kicsinyeskedés („felírni a nyereményt" - nem logikus kifejezés, de legalább értettem). A gyümölcsök „lestoppolása" sem jutott eszembe soha. Kalocsai sem stoppolt.
Félóráig tartott ki az ötszázasom.
A bárpulthoz ültem, a magas, körlapú székre - imbolygó tákolmány -, Dundival gólyalábnak hívtuk, amit ő rém viccesnek talált. Az elnevezésben rejlő humort gyakorta oly módon fokozta, hogy jól elnyújtotta a hosszú ó-t: „góóóóólyaláb", „Nem ülsz ide a pulthoz, a góóóóóólyalábra?". Ha netán én mondtam ki ezt a szót ugyanígy elnyújtva, akkor egyszerűen kikelt emberi mivoltából, és szánalomra, olykor aggodalomra okot adó módon visongott a röhögéstől.
Kértem még egy sört, de azt már hitelbe.
Míg Dundi el nem tűnt a konyhát leválasztó, lógó színes szalagok mögött, szemmel követtem hatalmas farát. A férfiszem minden esetben követi a női fart, még ha az egy Dundiéhoz hasonló, silány minőségű far is. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a szokás, mely szerint a férfi maga elé engedi a nőt, nem az udvariasság, hanem a női hátsó látványa iránti sóvárgás jegyében honosodott meg a világ minden országában. Dundi a konyhába viharzott, e rövid táv lelépésével hatalmas teste fölkavarta az álló, füstös levegőt; mert e napon nemcsak pultosként tevékenykedett, hanem a „kézilány" szerepkört is betöltötte. Frissen elmosott pohárba akarta csapolni a sörömet. Szeret engem ez a lány, gondoltam.
- Nem korsó, csak pohár - szabadkoztam.
- Korsó - mosolygott, csapolt.
Ő ananászlével felöntött vodkát ivott. Koccintottunk. Amikor nem a főnök zárt, mindig megivott valami vodkatartalmú löttyöt.
Ekkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget Dundi furcsa mosolyának, és annak sem, hogy a szokásosnál serényebben végezte a zárással járó teendőket. A konyhában egy szemvillanás alatt öltözött át. Mint egy génhibás földönkívüli, úgy nézett ki, ahogy előjött zöld nadrágkosztümjében, kisminkelve, hatalmas, puffasztott fekete téli dzsekijében, amely ruhadarabnak ebben az évszakban már rég a szekrény mélyén lenne a helye. Hirtelen sokkoló ajánlattal állt elém: ő és én menjünk át a Barackba, dobjunk be egy cseresznyét. Még nyitva van, hebegte izgalommal telt hangon, ismeri a tulajt, neki általában ingyen méri, nagyon finom, mert házi. Megkockáztatta: még a vodka-ananásznál is jobb. Nem akartam megbántani Dundit, de attól tartottam, kénytelen leszek. Szívesen vele tartanék, hazudtam, de meg kell várnom Boldizsárt, ma vele kell mulatnom, megígértem neki. Nem sok hiányzott, hogy azt is hozzáhazudjam: „nagyon-nagyon sajnálom". Tegyük át a cseresznyézést holnapra, álltam elő a meggondolatlan javaslattal. Dundi ügyet sem vetett a kifogásra, mintha meg se hallotta volna - leszögezte: nem muszáj cseresznyepálinkát innom, sörözhetek is, a sör is házi, fantasztikusan jó. Mit akar tőlem ez a nő? - tűnődtem magamban. Ekkor már fél éve jártam az Oroszlánba, és úgy hittem, mindketten pontosan tudjuk, kinek mi a feladata: én rendelek, ő felszolgál, és röhög a bárgyú, kizárólag az ő számára gyártott vicceimen. „Semmi közöm ehhez a vicchez" - tagadtam volna makacsul, ha valaki egyszer szembesített volna bármelyikkel is. „Kézilányos napjain", amikor megpillantott a konyhából, a színes szalagok közé dugva hatalmas fejét kimosolygott rám, mondott egy-két rémes poént, és akkor én nevettem. Egy idő után egész hitelesen tudtam röhögni olyan vicceken, mint „Ne szórakozz a vizes pohárral, mert kicsúszik a kezedből, és akkor olyat kapsz, hogy nyulat fogsz." Ennyiből állt a mi kapcsolatunk. Adtam-e valaha bármiféle jelét is a személye iránti érdeklődésnek? - töprengtem a cseresznyepálinkázásra szóló meghívás okait találgatva. Nem. Kizárt dolog. Ugyan számtalanszor rúgtam be úgy az Éhes Oroszlánban, hogy másnap egyetlen mondatomra sem emlékeztem, mégis nyugodt lelkiismerettel jelenthettem ki magamnak: soha, soha. A Dundinál eggyel följebbi kategóriába tartozó nők sem érdekeltek, tíz sör után sem. Kettővel följebbi, hát, esetleg, hangulat kérdése. Márpedig Dundi akart valamit. Szexet, alighanem. Kedvességemet ezen a napon hibásan dekódolta. Ha egy férfi kedves vele, akkor az mindjárt meg is akarja dugni, általánosított, és ez ellen neki bizonyára semmi kivetnivalója sem volt. Dundi nem kimondottan tiszta erkölcsű nő - ennek megállapítására elegendő volt csupán néhány fejezetet megismernem zalaegerszegi múltjából, Boldizsár barátom részletekig menő elbeszélésében: Dundi, mielőtt felkerült Budapestre, egy gyér forgalmú, városszéli bárban dolgozott; egyszer, zárás után főnökével a fűtetlen raktárba vonult, leterítettek egy pokrócot, és akkor ott és úgy. Közben a férfi Dundi meztelen hasán, oldalra folyt mellei között pornóújságot lapozgatott. Dundi tizenhárom éves korában vesztette el a szüzességét, egy autósmoziban, az iskolaigazgató közreműködésével. Legyen elég ennyi.
Nem fogok vele cseresznyepálinkázni - határoztam el.
Dundi hál' istennek nem vette sértésnek. Talán mert segítettem neki lehúzni a bolti rolót.
Ácsorogtunk az üzlet előtt, beszélgettünk. A főnökre panaszkodott: hogy az nem követi az inflációt.
Váratlanul az étterem bejárata mellett álló telefonfülkébe rontott, a füléhez rántotta a kagylót, tárcsázott. Viszont elfelejtett érmét dobni a készülékbe. Hagytam, hadd játssza végig a jelenetét. Beszélni kezdett a telefonba. Egy nem létező személy türelmét kérte: „Sietek, sietek - hadarta lelkesen, nevet is adott az illetőnek: - sietek, sietek, Tibikém, százig... nem, ötszázig... számolj el, és ott vagyok." Ahogy kimondta a férfinevet, a szeme sarkából rám pislantott, de csalódnia kellett: nem bírtam magamra erőltetni a „megbántott, féltékeny férfi" szerephez illő pofát. Elköszönt Nemlétező Tibortól, majd a türelmetlenséget gyenge színészi játékkal kifejezve egy helyben topogott, és jobbra-balra huzigálta a száját. Sietnie kell, mondta felém fordulva, mert már nagyon várják valahol. A bebútorozatlan garzon várta Kispesten, a magány, a kábeltévé meg a kifizetetlen csekkek.
Miután elbúcsúztunk, két puszi, elindultam az italozással töltött, homályos estékre kijelölt útvonalamon (az úgynevezett „levezető körön"): a Palásthy úton el egészen a bankig, megkerülni a háztömböt vissza a Salgó utcán. A táv az esetek döntő többségében megfelelő hosszúságúnak bizonyult, hogy valamelyest kitisztuljon a fejem, volt egy fa, amelyet alkalmanként hányással tápláltam. A gondos előkészületek eredményeképpen csak igen ritkán fordult elő, hogy az ágyban, lehunyt szemem mögött zavarog a sötét végtelen. Ezúttal egyéb ok miatt választottam a sétát: a nagyanyám még ébren volt - holtbiztos megérzés, évek rutinja. Hazaérkezni kizárólag alvó nagymamához szabad: alaptörvény. Mielőtt e törvényt megalkottam és jóváhagytam, számtalan traumatikus élményben volt részem. Sokszor azt hittem, már alszik, és nem aludt. Hanem a sötét szobájából kiszólt álmos, rekedt hangján: „Hány óra?" Kevés kivétellel mindig tizenegy órát jelentettem. „Az nem lehet", kontrázott bizonyos napokon. „Persze hogy nem lehet, mert már kinn világos van" - hangzott volna az őszinte válasz. „Tényleg, úristen, már elmúlt tizenegy, már éjfél van" - hangzott ehelyett a hazug válasz. Ennyivel egyébként el lehetett intézni a dolgot. Befordult a fal felé, elcsöndesült. Vagy valami imát mormolt. Egy imádkozó nagymama az egyik szobában, egy háborgó gyomrú, szédelgő unoka a másikban, akinek szájából kimoshatatlannak hitt, avas bűz árad, saját szagának belégzésétől meg-megvonaglik, lebutított elméjén émelyítő emlékképek suhannak, épp kezd józanodni, a Palásthy út felől felhallatszik az első villamos zaja - az érfelvágásra hajlamos ember hasonló körülmények között nem tétlenkedne. Kíváncsi lettem volna, hogy más huszonhárom éves ember, aki ötven négyzetméteren lakik kettesben a nagyanyjával, miként tud helytállni. Szívesen összetoboroztam volna ezeket a fiatalokat, hogy kicseréljük tapasztalatainkat, észrevételeinket, havi egy alkalommal, szeminárium keretében.
Ráérősen mászkáltam. A hányásra kijelölt fához értem, megvizsgáltam a tövét, nem voltak ott a nyomaim.
A Palásthy úton, az éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt előtt, mint mindig, zajlott az élet. Az egylábú fickó előredőlve támaszkodott a mankóján, és fennhangon érvelt a magyar jégkorongsportba invesztált pénzmennyiség hiábavalóságáról. Biccentettem neki, ő meg leállított. Igyak meg vele egy sört, mondta várakozásteljesen, fejét a vállára ejtette, kérlelő tekintetét a szemeim közé szúrta. Az udvarias elutasítás nála a személyes sértéssel volt egyenlő. Kinyitottunk egy-egy sört. A jégkorong témában vele ellenszegülők eloldalogtak. Elújságolta, mi minden történt vele utolsó találkozásunk óta. Egy újabb hőstett. Marci bácsi - mindenki így hívta az egylábú fickót; sajnos sokszor én is, hiába taszított mérhetetlenül a közvetlenség, a barátkozás effajta megnyilvánulása: lebácsizni a korombelieket. A legújabb hőstett: valaki az elhaladó villamos nyitott ablakán keresztül azt kiáltotta Marci felé: „Gyere, nyomikám, szaladj, megvárunk!" Marci, el tudtam képzelni, hunyorított, mint mindig, amikor dühroham környékezi, egyébként így jobban is látott messzire; sikerült megjegyeznie az illető arcát, kis taknyos középiskolás, a barátai előtt akart felvágni. Marci szólt a boltvezetőnek, ugorjanak kocsiba, kapják el a gyereket. Két megállóval a kisbolt után megelőzték a villamost. Marci bevárta a szerelvényt a megállóban. Két utas fölsegítette. Odabicegett a szájhőshöz, és durr, egyetlen szó nélkül lekevert neki egy jókora pofont. A második ütéstől, ami egy fonák volt, a szemtelenkedő az ajtónak esett, hanyagul lezárt hátizsákjából szerteszéjjel repültek füzetek, könyvek. Sírásra görbülő száját tapogatta, vérzik-e, majd kétségbeesett pillantását körbehordozva segítséget remélt a barátaitól; a két pofon között felkiáltott, hátha valamelyik utas a segítségére siet, vagy maga a villamosvezető előjön a kalickájából, és a váltóvassal hadonászik. Nem történt semmi. A következő megállónál Marci leszállt. Beült a boltos autójába, aki időközben felzárkózott. Visszamentek a bázisra, az éjjel-nappaliba, sörözni.
Marci volt a legfiatalabb a bolti társaságból. Huszonöt éves. A sikeres érettségit ünnepelte barátaival egy Duna menti faluban. Részegen, fogadásból beúszott. És megközelített egy hajót, ami már nem volt a fogadás része. „Kalóztámadás!", kiáltotta a parton aggodalmaskodó barátnőjének és a jól szórakozó barátoknak. A hajócsavar levágta a jobb lábát. „Nem szabad nagyzolni a barátok előtt, abból csak baj származik" - vonta le a tanulságot. Talán az őt gúnyoló középiskolás srác is levonta, kisebb árat fizetve a leckéért.
Marci egyszerű gondolkodású, könnyen befolyásolható ember volt, vagyis társadalmilag veszélyes elem. Gyakorlatilag bármibe bele lehet rángatni. Ha úgy jött ki, hetente cserélte politikai nézeteit, átmenet nélkül váltott egyik szélsőségről a másikra, pillanatnyi nézetét az határozta meg, milyen beállítottságú emberrel beszélt utoljára. Fiatalkori, határozottan egy irányba mutató tervei a Duna-parti ünneplés nyomán mind meghiúsultak. Élsportoló volt, pingpongozó, minden adottsága megvolt hozzá, hogy nemzetközileg jegyzett versenyző váljon belőle. A baleset után még egy ideig játszott a mozgássérültek csapatában, a Halasi Olivér SC-ben, aztán hanyagolni kezdte a sportot; először csak a csapatedzésekről hiányzott, később a meccseken sem jelent meg. Megkezdte élete „motiváció nélküli" szakaszát. Félszaksz - sajnos így pontos, nem látni a végét. Az állami segély a felesége keresetéből lenyesett (ellopott) összeggel kiegészítve biztosította a konstans részegséghez szükséges anyagiakat. Szóval elvolt.
A boltos nevét mindig elfelejtettem. Pedig már számtalanszor bemutatkoztunk egymásnak. Ő sem tudta, hogy engem hogy hívnak, ebben is biztos voltam. Az egyik becenevét tudtam ugyan, de az - hasonlóan a bácsizáshoz - nem állt a számra; kerültem hát a megszólítást. „Hallod?", mondtam inkább, és ez ebben a körben rendjén is volt. A boltos nem kedvelt engem. Féltékeny volt Marcira és Lórira, akik elvileg az ő barátai.
Mindjárt a kezdetek kezdetén kiderült, hogy a boltos és én nem leszünk olyan nagyon jóban. Éppen beszélgettünk az üzlet előtt, Marci, Lóri és én, amikor egyszer csak kijött a boltból a tulaj (aki eddig „a boltos" néven szerepelt). Marci beosont az üzletbe, aztán Lóri is. Kettesben maradtunk odakinn, a boltos meg én.
- Jó kis bolt ez - szólaltam meg, mosolyogtam.
- Kicsi - mondta a boltos, és az utca túloldalán parkoló autókat nézegette.
- Azért nem rossz. A kis bolt is lehet jó.
Rövid szünet következett.
- És a bolt előtt mit csinált? - eveztem más vizekre.
- Hús - felelte, és még mindig nem nézett rám.
- Tessék?
- Húsban utaztam.
- Ja, értem. Hús. A hús, az jó dolog. Azt eszik az emberek rendesen - nyalogattam a talpát, hátha e nyájas modortól meglágyul, és hajlandó lesz végre rám nézni.
- Szar. A hús, az szar. A sajt a jó.
- Tessék?
- Sajt - emelte meg a hangját, mintha nagyothallóval lenne dolga.
Talán azt is zokon vette, hogy kíváncsiságom e ponton megfeneklett. Hogy elköszöntem tőle, és gyors iramban elhagytam a környéket. Felháborodottságomban megfeledkeztem Marciról és Lóriról, be sem köszöntem nekik.
Hónapokkal később, egy őszinte, részeg pillanatomban kis híján félrehívtam a boltost, hogy felvilágosítsam: nem áll szándékomban elhalászni előle a barátait; azt persze nem tettem volna hozzá, hogy már csak azért sem áll szándékomban, mert Marci és Lóri nekem az égvilágon semmit sem jelentenek. Mindig beléjük botlottam a kijózanító sétáim alatt, és türelmesen meghallgattam őket, nem tehettem róla, hogy egyes emberek ennyivel is beérik. Marci nagyon látványosan kedvelt engem. Ha „normális kétlábú" lenne, mondogatta, szívesen járna velem házibulikba, hiányzik neki az a fajta élet, amit én élek. Szentül hitte, hogy én a táncos bárok ünnepelt macsója vagyok, a magukat ilyen-olyan módon kellető, riszáló nők kedvence, a mély kivágású blúzokban rengő cicik alapos ismerője. (Egy világ omlott volna össze benne, ha valahogy a tudomására jut, milyen passzív, milyen jelentéktelen az én éjszakai életben való jelenlétem.) Marcinak én szállítottam a híreket arról a bolygóról, amelyre, ha tehetné, ő is szívesen és rendszeresen utazna. Márpedig tehetné, hívtam magammal, nem is egyszer, de ő csak legyintett, és jobb lábának hűlt helyére mutatott. Én akkortájt nem tudtam volna megnevezni egyetlen személyt sem, akire, hogy úgy mondjam, felnéztem volna, aki azt csinálta, amire én vágytam. Talán mert nem vágytam semmire.
Kedvenc, zöld kordnadrágom zsebébe süllyesztett kezem a kapukulcs után kutatott. Egy helyben ugráltam, semmi csörgés. Ijedten az órámra pillantottam: fél egy. Nagyanyám már alszik, gondoltam. Legalábbis abbahagyta a rádiózást, ami nála elképzelhetetlen az olvasólámpa égetése nélkül. Mindkét zsebemet kiürítettem: gyűrött, használt zsebkendők, egy négyrét hajtott papírlap, rajta egy hittérítő versike tele elírással, egy jó seggű hittérítőnő nyomta a kezembe, négy buszjegy, rágópapír. Hiába próbáltam felidézni otthonról való távozásom körülményeit, nem emlékeztem, holott színjózanon indultam el otthonról, és kivételesen színjózanon is érkeztem haza. Egyszer, egy nyári estén hasonló tanácstalansággal bámultam ugyanezt a kaput, a kulcs és az alvó nagymama fent a lakásban, én meg odalent, és akkor bizony jócskán be voltam rúgva, néhány kemény rúgást mértem a vaskapura. „Az ellenállás értelmetlen", kiáltottam a bűnözőcsalogató rendőri mondatot, de a masszív kapu nem adta meg magát - az 59-es villamos megállójában tértem nyugovóra, egy megcsonkított padon, az első villamos ébresztett, arra nyitottam fel a szemem, hogy „Az ajtók záródnak". Reggel hatkor hazamentem, nagyanyám pánikhangulatban fogadott, ötkor felkeltette a szomszéd Terkovicsnét, aki hálóingben és hajhálóban magyarázott a gangon, fel kell hívni a rendőrséget, kerestetni kell engem, ugyanis manapság sorra tűnnek el a városból a huszonhárom éves fiúk. Érkezésemkor nagyanyám ökölbe szorított kezével csapkodta a levegőt, sem előtte, sem utána nem láttam még ilyen hisztérikus állapotban, kisírt szemmel mért végig, „Merre jártál?", zihálta, és nem figyelt a furcsábbnál furcsább válaszaimra, indulatai áthangolták a beszédmódját, mintha gargalizált volna, úgy recsegtek a szavai. Aztán lassan lecsillapodott, és már nem is tudom, miképpen, de valahogy sikerült elhitetnem vele, hogy csak újságért mentem le, újságért, amit neki hoztam.
Vajon ha most részeg lennék, milyen módszerhez folyamodnék? - töprengtem; a vasajtó szemlátomást nem készült magától kinyílni.
Várhattam volna, hátha jön egy későn hazatérő házbéli. Nem vártam. Megnyomtam a kapucsengőt.
Jó két percig csengettem, mire nagyanyám jelentkezett. Mintha a MIR űrállomásról beszélne, olyan volt a hangja. Nem haragudott, és nem volt meglepve. Közönyös hangon tárgyalt velem, a kapunyitást egyelőre elodázta. Mintha megbeszéltük volna: e napon nem viszek magammal kulcsot, későn jövök, majd fölkeltem, aztán egy kicsit dumálunk a kaputelefonon, tisztázzuk, hány óra van, ilyesmi. Csakugyan, így történt, nagyanyám megkérdezte: hány óra? Súlyos taktikai hiba lett volna, ha ezúttal is tizenegyet jelentek; a nagyanyám ágyától a kaputelefonhoz az étkezőn át vezetett az út, s az étkezőben, a fiókos szekrényen ott magaslott az a bitang nagy számlapú óra - egy józan estén bukni le a „tizenegy órával"... ehhez fogható ésszerűtlenség hirtelen nem is jut az eszembe... esetleg az, hogy az ember a fagylaltba alulra kéri a vaníliát és felülre a csokoládét.
A liftből még mindig nem mosták fel Boldizsár barátom húgytócsáját. Rejtélyesen sötétlett a száraz folt a drapp linóleumborításon. A szag elszállt, a nyom megmaradt.
Nagyanyám természetesen nem feküdt vissza. Ott ült az étkezőben, hálóingben, sötétben. És várt. Engem várt. Amint az étkezőbe léptem, automatikusan felkapcsoltam a villanyt - ez nálam egy mozdulat. A fénytől felszisszent.
Beszélgetni akart e szokatlan időpontban. Nappal sem beszélgettünk, nemhogy éjjel. Vártam a kérdéseit: merre jártam, mit csináltam.
- Merre jártál? - kérdezte fesztelen modorban, akár egy profi vallató. Fölgyújtottam az étkezőasztalon porosodó olvasólámpát, és az arcom felé fordítottam, nem bízva benne, persze, hogy nagyanyám érti: a vallatás így hiteles.
Ásványvizet bontottam. Majd kiugrott a szemem a szénsavas korty után. Azt mondtam, hogy egy barátomnál voltam, és a szüleivel beszélgettünk, észre sem vettük, hogy elment az idő.
Némán ültünk egymással szemben. Visszacsavarta az olvasólámpa nyakát. Számára nem volt közömbös, hogy áll a lámpa nyaka, mint ahogy az sem volt mindegy, hogyan állnak a szőnyeg rojtjai. Otthon felejteni a kulcsot: észbontó hiba. Mi a rosszabb - tettem fel magamban a kérdést -, Dundival cseresznyézni a Barackban vagy a nagyanyámmal ülni éjjel egy órakor az olvasólámpával megvilágított étkezőben, és beszélgetni.
- Rettenetesen fáj a lábam - nyöszörögte, majd elmesélte, mivel telt a délutánja. Olvasni akart, de nem tudott, mert minden számára érdekes könyvben kicsik a betűk. Le akart menni sétálni a játszótérre, de nem ment, mert rettenetesen fájt a lába. Föl akart tenni egy mosást, de nem tett, mert nem találta a mosógép kulcsát. Naná, hogy nem találta. Nem találhatta, ugyanis Boldizsár az egyik nap elkérte, én meg odaadtam, ajándéknak szánta egy barátjának, tökéletes célszerszámot látott benne a kokain fogyaszthatóvá tételéhez, arra az aprító folyamatra, amelyet az amerikai filmekben arany hitelkártyával végeznek a nagymenő bűnözők. A kicsi magyarok Hajdu Biomat kulccsal aprítanak.
Ugyanebben a jelenetben részegen nem tudtam volna helyt állni. Fegyelmezetten hallgatni nagyanyám bajait, miközben forog a világ? Képtelenség.
Nagyanyám vagy nagymamám? Attól függ. Hangulat kérdése. Gyengédebb pillanataimban: nagymamám, vagy nagyim. Az esetek túlnyomó részében: nagyanyám - kellő távolságból, enyhén lenézően. Ily módon persze apám anyja közelebb volt egy tárgyhoz, mint egy élő személyhez, és ezt többnyire helyénvalónak is tartottam. Boldizsár előtt sosem volt nagymamám. A barátnőm előtt Nagyi lett volna, de nem volt barátnőm. A lányok szeretik, ha a pasijuk érző lény - vélekedtem -, és a „Nagyi" szó tele van kedveskedéssel, törődéssel. Nagyanyámnak egyébként adtam egy görögösített nevet is: Nagyesz. Ezt elsősorban belső monológjaimban használtam, néha-néha kapott csak helyet egy-egy félhangos mondatban. „Nagyesz, már megint mi van?" - ebben, még ha annyira nem érzékelhető is, van egy csöppnyi elnézés, megbocsátás, olyasmi, amit a háziasszony érez ügyetlen kisfia iránt, aki kiborítja a konyhakőre a kakaót. „Nagyesz, te jó isten! Nem leves ez, hanem főzelék!"
A ház, amelyben nagyanyám lakott, az ötvenes években épült azzal a koncepcióval, hogy majd az Akadémia telepakolja tudósokkal. Csillagászok, fizikusok, kémikusok, matematikusok éltek itt egykor. A lakógyűléseken gyakrabban esett szó a kvantumelméletről, mint arról, ki mikor mossa föl a lépcsőházat, kinek van elmaradása a közös költséggel. Kicserélődött a társaság, és ez a nagyanyámat roppantul megviselte.
A negyedik emeleten korábban lakott egy fizikusnő, hetente többször is összejártak a nagyanyámmal, kávézgattak, pletykáltak, aztán a nő férje (biológus) váratlanul meghalt, az elözvegyült asszony meg kiköltözött idegsebész fiához Helsinkibe. Egy ideig leveleztek, sőt szó volt róla, hogy nagyanyám kimegy hozzá látogatóba, Finnországba, aztán a barátnő egyetlen nyisszantással elvágta a baráti szálat: megszüntette a kapcsolatot. Megsértődött nagyanyámra, amiért az, ígéretei ellenére, nem szerzett magyar feleséget a busóálarc-fejű fiának. Kész horrorfilmhős a fiatalember, láttam róla fényképet, nem is egyet, egy egész sorozatot. „A kisfiam Helsinki utcáin" - írta a kísérőlevélre nagyanyám exbarátnője. Fogvacogva lapozgattam a felvételeket, miközben azzal a gondolattal kezdtem el játszani: mi van, ha a fényképen látott alak egyszerre csak életre kel, a kezével kinyúl a fotóból, belekap a hajamba, és közben ordít.
Állítólag egy tudósházaspár gyermeke volt az az eszetlen fajankó is, aki télen, a csöppnyi, bebetonozott belső udvarban mosta a kocsiját, és zokon vette, amiért a mosószeres víz ráfagyott a kocsijára. Dühében a mosókefét az egyik garázsajtónak hajította, a liftben talán sírva is fakadt.
Nagyanyám szomszédjában Terkovicsék laktak. Nekik már semmi közük nem volt a tudományhoz. A férj két fejjel alacsonyabb volt a feleségénél. Amikor elvette a nőt, az még csak tizenkilenc éves volt, még nem érte el végső magasságát. (Nálunk annak idején az iskolában a lányok már nyolcadikos korukra, tizennégy évesen szinte kivétel nélkül mind elérték a testükre kiszabott magasságot. Boksa Mercédesz még előbb, őt már tizenkét éves korában érdemes volt az öltözőszekrénynek taszítani, és jól letapizni. Még ha oltári nagy pofon volt is az ára. Korrekt mell, merészebb felfedezők elmondása szerint szőr is, ahol kell.)
- Aki ilyen késő jár haza, mint te, az inkább menjen Kukutyinba zabot hegyezni - mondta nagyanyám megunva a zúgó csendet. Olykor-olykor felmerült benne a kukutyini száműzés gondolata, de ennél azért hosszabb felvezetéssel jutott el az ítéletig. Így, a semmiből, csakhogy mondjon valamit, korábban nemigen száműzött. Például amikor egész nap feküdtem az ágyon, „gyengélkedtem", valami vírus lehet, panaszkodtam alig érthető, dög másnapos, elhaló hangomon; egy jó darabig úgy tűnt, hogy sajnál, aztán délután öt óra felé léhaságra kezdett gyanakodni, ami elvei szerint ugyanolyan átkozni való bűn, mint a paráznaság, tett egy-két megjegyzést, foghegyről oda-odalökött pár gyanakvásra utaló mondatot, és csak ezek után jött Kukutyinnal. Valamelyest tehát előkészítette. Az ő Kukutyinjának lakosai amúgy a legkülönbözőbb helyekről érkeztek. Például olyan pedagógusokat is gátlástalanul odazavart, akik réges-régen, nem értve egyet nagyanyám tanítási módszereivel, kifúrták őt az iskolából. Nagyanyám első férje is Kukutyinba került. Hiába faggatództam, ki volt a nagyapám, nagyanyám nem nyilatkozott, mindössze ennyit jegyzett meg: „Na, az is inkább menjen Kukutyinba zabot hegyezni!" „De miért?", kérdeztem. „Mert ott a helye", válaszolta. Néhány olyan barátnőjét is kukutyini kényszerzabhegyezésre ítélte már, akik még csak nem is sejtették, hogy valaha rossz fát tettek nagyanyám tüzére.
(Azt gyanítom, hogy a Makón töltött gyerekkori éveiben ragadt rá nagyanyámra ez szólás. Bizonyára a felnőttek közül sokan dobálóztak ott Kukutyinnal, elvégre Kukutyin egy Makó közelében lévő, Kübekháza és Ferencszállás között elterülő, létező település, a csángók találták ki ezt a nevet. Kukutyin egyébként nemcsak azért nevezetes, mert a zabhegyezés Mekkája, hanem mert 5-7000 évvel ezelőtt készült, kövér nőket ábrázoló szobrocskákat tártak ott fel, valamint jellegzetes spirális motívumokkal díszített agyagedényeket. Egy fiatal archeológus, miután tüzetesen átvizsgálta a leleteket, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Kukutyinban akkoriban emberevők laktak.)
Hogy kikapcsoljam nagyanyám horkolását, erőteljesen gondolkozni kezdtem a Boldizsárral megkezdett közös munkánkon, amely „a leggiccsesebb kép megalkotása" munkacímet viselte. A feladat: kitalálni egy olyan giccses képet, amelynek láttán kapásból felfordul az ember gyomra. Sokáig a következő kép állt az élen: egy szivárvánnyal átszelt vízesés előtt, egy háborítatlan tisztáson, biztonságban és szárazon zongorázik egy kisfiú, fehér ingét meglobogtatja a langyos szellő, fekete, enyhén kinőtt (és ettől nagyon bájos) öltönyt és csokornyakkendőt visel, a zongora hófehéren csillog a késő tavaszi napsütésben. Elhatároztuk, hogy ha sok pénzünk lesz, óriásplakátot készítünk, amely ezt a képet ábrázolja, és feltétlenül kihelyezzük, mégpedig a magyar határ közeli osztrák faluba, Parndorfba, az Elektro Lakatos hifibolt és a kamionoshotel közé. Valamiért mindketten azon a véleményen voltunk, hogy ott szeretni fogják.
Boldizsár volt a legjobb barátom. És voltak pillanatok, amikor elhittem, hogy ő is a legjobb barátjának tart engem. Sokszor azonban, amikor kihagyott egy-egy buliból, programból, elszontyolodtam. Ilyenkor olyanokat választott helyettem, akiknek be sem mutatott. Nem engedett a közelükbe. Tudtam a létezésükről, a fejemben voltak a nevek, de megismerni őket sokáig nem volt alkalmam. Mulatozásunknak Boldizsár néha azzal vetett véget, hogy fogta magát, hívott egy taxit, beültünk, előbb engem vitettünk haza, aztán elbúcsúzott, megy haza aludni, holtfáradt, mondta, aztán utólag kiderült: egy másik buliba volt hivatalos, ahol persze meg is jelent. Boldizsárra mégsem lehetett haragudni. Csalódottságom legfeljebb egy-két napig tartott. A következő közös buli vagy akár egy jó hangulatú telefonbeszélgetés minden rosszalló feltételezést feledtetett.
A Tájfun Pubban ismertem meg Boldizsárt. A Tájfun akkoriban a legmenőbb budai kocsma volt. Akkortájt nyíltak a városban a fölsőbb rétegeket célzó szórakozóhelyek, amelyeket azzal a lendülettel el is neveztek pubnak. És ez elég volt ahhoz, hogy a Szabadság-hegyről, Rózsadombról ilyen-olyan autóikkal leguruljanak a szórakozni vágyó pénzes ifjak. Ami engem illet, ifjúnak ifjú voltam, pénzesnek viszont nem. Egy Lídia nevű lány miatt tévedtem a Tájfunba, híreim szerint ő csütörtökönként odajárt a barátnőivel. Az információ tévesnek bizonyul: Lídia nem volt. És én ott köröztem bután a Tájfunban, kezemben egy langyos sörrel. A bárpulthoz ültem. Váratlanul hátba bökött egy ismerősöm, Ignác a neve, ha jól emlékszem, apám egyik barátjának a fia. A bárpultnál beszélgettünk, amikor is Ignácot hátba bökte Boldizsár. Ismerték egymást. Immáron hárman beszélgettünk, ámbátor az én szerepem ekkorra „a megfigyelő-bólogatóra" degradálódott. Egészen addig ment ez így, míg Boldizsárt hátba nem bökte egy roppant csinos lány, afelől érdeklődött, miért nem csatlakozunk mindannyian ahhoz a sarokban ücsörgő társasághoz, amellyel Boldizsár eredetileg érkezett. Ignác valami rémesen rossz szöveggel lelépett, én pedig zavaromban beleegyeztem. Odaültem a sarokasztalhoz, egy csomó vadidegen közé. A fiúk-lányok egymás tekintélyes hangerejét túlüvöltve kommunikáltak. Először vitatkoztak egy kicsit, arról, helyes eljárás-e az abortusz abban az esetben, ha az anya szociális helyzete nem teszi lehetővé megszületendő gyermekének zavartalan nevelését. Ezt követően a társaság tagjaival történt humoros sztorikat kezdtek egymásnak mesélni, vagyis inkább ordibálni. Nagyjából ismerték a történeteket, vagy már nagyon be voltak rúgva, mindenesetre már egy-egy szótag kimondása is gyakran hullámzó röhögést váltott ki a hallgatóságból. Egyesek, akik, figyeltem, szinte alig fogyasztottak alkoholt, megjátszott részeg elragadtatásukban néha összecsókolóztak a poén után. A lányok nem sztoriztak, hanem csak nevettek, ők azért voltak ott, hogy nevessenek. Aztán három sör után én is beszálltam. Fél szemmel már figyeltem Boldizsárt, az ember észreveszi, ha szemmel tartják, márpedig Boldizsár szemmel tartott, ő volt az egyedüli a társaságban, aki engem, az ismeretlent emberszámba vett. A titkot, hogy nyomban feltűnt, mennyire figyel engem, azóta is őrzöm, különösebb cél nélkül. Utólag visszagondolva úgy tippelem, hogy az átlag fölötti sebességgel történő sörfogyasztással vontam magamra Boldizsár figyelmét. Szóval én következtem, sztorit vártak tőlem is. A három elfogyasztott korsó sör dacára megilletődötten kezdtem bele egy történetbe, amit én személy szerint viccesnek találtam. Egyetlen apró szépséghibája volt a sztorinak: nem velem történt meg. A Miskolcon élő másod-unokatestvéremmel történt. Izgultam. Egy verekedős sztori volt, elbeszélésem szerint én voltam a főhős. Egy vicces félreértés nyomán - nőügy - hárman meg akartak verni, aztán végül én vertem meg mindenkit.
(Épp aznap vágattam le a hajam sündisznósra, magam sem hittem benne, hogy jól fog állni, mégis megtettem, és a végeredmény engem igazolt: úgy néztem ki a kerek fejemmel mint a Monchichi baba. „Hazudik a Monchichi, nézzetek rá, hogy néz ki, ez még egy tízéves kiscsávót sem tudna elintézni, nemhogy három melósfigurát" - szinte hallottam hallgatóságom gondolatait.)
És nem jártam messze az igazságtól:
- Hazugságvizsgálóra kéne kötni a csávót - mondta a fekete göndör hajú, kék szemű fiú, Boldizsár egyik barátja, az egyetlen olyan ember, aki még Boldizsárnál is nagyobb népszerűségnek örvendett női körökben; minden lány szeme rajta csüngött, úgy nézett ki, mint a gyönyörű és szimpatikus kiskamasz a progresszív olasz filmekben.
Dermedt rémület hatotta át a lelkem, azon nyomban rendeltem egy dupla fütyülős barackot. Megittam és távoztam. A Tájfun előtt elkapott Boldizsár - adjam meg a telefonszámomat, mondta, és én megadtam. És ne vegyem komolyan a Balázst (progresszív olasz filmhős), be van rúgva, azért ilyen agresszív, tette hozzá.
Nagyanyám alighogy visszafeküdt, máris nagyban horkolt. Én viszont nem bírtam elaludni. Először Dundi ajánlatán töprengtem (mégis mit képzel ez a lány), aztán hol Boldizsár járt az eszemben, hol a szüleimre gondoltam. Ausztráliában élő szüleimre, akik elég régen hallattak magukról. Utoljára a születésnapomon hívtak föl, hogy megkaptam-e a csomagot, amit küldtek, és én mondtam, hogy nem kaptam meg. Azt is mondtam, hogy itthon minden rendben, illik ezt mondani. Apám egy kis atlétikai klub edzőjeként dolgozott Brisbane-ben, ausztrálokat próbált megtanítani a gerelyhajításra, maga sem hitt benne, hogy sikerülni fog neki. A hitetlenséget Ausztráliában egészen jó pénzzel honorálják. A két évvel azelőtti születésnapomra egy eredeti kenguruszőrrel borított félméteres játékkengurut küldtek. Fogásért kiáltott az állat merev farka, a sok fogdosásnak viszont az lett az eredménye, hogy a farokról lekopott az eredeti kenguruszőr. Baromi ronda így, szegény állat.