←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Bajomi-Lázár Péter

A politikai újságírás normái Magyarországon

1. Szakmai teljesítmény és társadalmi presztízs

A rendszerváltás óta romlott a magyarországi nyomtatott sajtó és elektronikus média közmegítélése.1 Presztízsük 1988–89-ben 100 pontos skálára vetítve még 73–75 pontos volt, a kilencvenes évek közepére 49–54 pontosra csökkent, azóta pedig nagyjából ezen a szinten maradt (Závecz 1999: 87–90). Az újságíró-társadalom2 kedvezőtlen társadalmi megítélését mutatja egy friss empirikus felmérés is. Az emberek mindössze négy százaléka mondta azt, hogy teljesen megbízik az újságírókban, 40 százalékuk azt, hogy inkább megbízik, 37 százalékuk azt, hogy inkább nem bízik meg, 13 százalékuk pedig azt, hogy egyáltalán nem bízik meg bennük (hat százalékuk nem tudott véleményt nyilvánítani). Összességében tehát többen tartják megbízhatatlannak, mint megbízhatónak az újságírókat (Bajomi-Lázár & Bajomi-Lázár 2001).3

A presztízsvesztést és a bizalom viszonylagos hiányát az magyarázza, hogy miközben a rendszerváltás idején az újságírók a politikai változásokban játszott úttörő szerepükkel kivívták a társadalom elismerését (Horvát 1997: 63–64; Sükösd 1997/98: 13–17), a demokratikus konszolidáció éveiben már sokan vitatták szakmai teljesítményüket. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) Panaszbizottságához benyújtott panaszok (Bayer 1998: 51–52) és a különböző szintű bíróságokon kezdeményezett perek (Fleck 1998: 123–126) tanúsága szerint főleg a politikai tájékoztatás tárgyilagossága és a személyhez fűződő jogok megsértése miatt támadták őket. A bírálat e két fő csapását követték a közelmúlt politikai kezdeményezései is. 2000 májusában az országgyűlés az újságírók kommunista kollaboráns múltjára (és így mai politikai elfogultságára) hivatkozva terjesztette ki az átvilágítási törvényt a nyomtatott sajtó, az elektronikus média és az on-line lapok vezető munkatársaira. Egy évvel később, 2001 májusában pedig a Lex Répássyként emlegetett törvénymódosítás a személyhez fűződő jogokat “sértő” vélemény vagy értékelés közlése után kötelezte helyesbítés közlésére és közérdekű bírság fizetésére a lapokat és médiumokat – igaz, a törvény később megbukott az Alkotmánybíróságon.4

A politikai tájékoztatás tárgyilagosságának hiánya és a személyhez fűződő jogok megsértése mellett a közbeszéd gyakori témája volt a médiaerőszak, a kisebbségek kedvezőtlen médiareprezentációja, a pornográfia, valamint az újságírók szakmai összeférhetetlensége is (vö. Fletcher & Pallai 2000). Bár az ilyen kérdéseket felvető ügyek ritkán kerültek a Panaszbizottság vagy a bíróságok elé, a közbeszédben való gyakori megjelenésük ugyancsak árthatott a sajtó és a média közmegítélésének. A továbbiakban ezekkel a kérdésekkel nem, csak a politikai tájékoztatással – vagyis a közügyekkel5 és közszereplőkkel6 kapcsolatos írásokkal és műsorokkal – foglalkozom. Nem foglalkozom az újságírás olyan etikai problémáival sem, mint az ajándékok elfogadása, az újságírók által végzett PR-tevékenység és a több különböző orgánumnak párhuzamosan végzett munka (ezekről lásd Vajda & Kaposi 2001).

Írásomban a sajtó és a média szakmai teljesítménye, társadalmi megítélése és a szakmai-etikai önszabályozás közötti összefüggéseket igyekszem feltárni. Azt szeretném bizonyítani, hogy a hatékony önszabályozás javíthatja az újságírók szakmai teljesítményét, és a jobb szakmai teljesítmény kedvezően befolyásolja társadalmi megítélésüket. A jobb társadalmi megítélés pedig védettebbé teszi az újságírókat a megrendszabályozásukra törekvő politikusokkal szemben, így pedig hozzájárulhat ahhoz, hogy a lapok és médiumok jól tölthessék be demokratikus funkcióikat.

Előbb áttekintem a szakmai-etikai kódexek funkcióit, majd leírom az önszabályozás magyarországi helyzetét. Ezután röviden elemzem a magyar kódexekben is teret hódító angolszász szakmai normákat. Végül sorra veszem az önszabályozás hatékonyabbá tétele mellett szóló érveket, és megvizsgálom az önszabályozás elméletileg adódó alternatíváit. Elemzésemhez felhasználom újságírókkal készített háttérbeszélgetéseimet is.7

2. Szakma és etika

Írásomban általában a “szakmai-etikai kódex” kifejezést használom, mert a hazai belső szabályzatok zöme egyaránt tartalmaz konkrét kérdésekben eligazító (azaz szakmai) szabályokat és általános, a helyes döntést erkölcsi megfontolásokból levezető (vagyis etikai) irányelveket. A szakmai-etikai kódexek legfontosabb célja az, hogy az újságírót eligazítsák a munkája során felmerülő dilemmákban. E dilemmák mindig arra vezethetők vissza, hogy a sajtó- és médiapiac különböző szereplőinek – a közönségnek, a közszereplőknek, a tulajdonosoknak, a hirdetőknek és maguknak az újságíróknak – különböznek, néha egyenesen ütköznek az érdekeik.

A közönségnek az az érdeke, hogy minél több információhoz jusson, mert a sajtóból és a médiából szerzett politikaigazdasági ismeretek nélkül nem tudna döntést hozni az országgyűlési és önkormányzati választások és népszavazások alkalmával. A közszereplőknek, elsősorban is a politikai döntéshozóknak viszont az az érdekük, hogy egyes információk – főként a választók szempontjából különösen fontos korrupciós ügyeik – ne kerüljenek nyilvánosságra. A hirdetők sem érdekeltek abban, hogy a közönség megismerjen minden, a működésükkel kapcsolatos tényt, mert piaci pozíciójukat ronthatja, ha például kiderül róluk, hogy korrupció útján jutnak megrendelésekhez, vagy éppen szennyezik a környezetet. A lapok és médiumok tulajdonosainak helyzete különleges. Ők egyszerre érdekeltek abban, hogy minél nagyobb közönséget szolgáljanak ki, abban, hogy tiszteletben tartsák hirdetőik gazdasági érdekeit, és – legalábbis az olyan, nem teljesen konszolidált demokráciákban, mint Magyarország – abban, hogy csak módjával bírálják a politikai döntéshozókat, akik különböző jogszabályokon és intézményeken keresztül nyomást gyakorolhatnak rájuk. Az újságírók érdeke pedig egyrészt azt diktálja, hogy megfeleljenek a közönség elvárásainak, hiszen a népszerűség magas társadalmi presztízst és a tulajdonosokkal szemben jó tárgyalási pozíciót kínál nekik. Másrészt viszont – ha másért nem, anyagi okokból – lojálisnak kell lenniük a tulajdonosokhoz is, és rajtuk keresztül azok érdekeihez.

A közönség, a közszereplők, a hirdetők és a tulajdonosok egyaránt igyekeznek a maguk eszközeivel nyomást gyakorolni az újságírókra. Az elégedetlen közönség nem veszi a lapot, illetve csatornát vált. A politikai döntéshozók olyan törvényeket hoznak és olyan szakhatóságokat állítanak fel, amelyeken keresztül módjuk nyílhat a sajtó- és különösen a médiatartalmak befolyásolására – ezt példázza a politikusokat a médiakuratóriumokba delegáló magyar médiatörvény és a döntéseiben gyakorlatilag felülbírálhatatlan ORTT intézménye. A vállalatok hirdetéseik megvonásával fenyegetik az őket bíráló lapokat és médiumokat.8

A demokratikus politikai újságírás normái szerint a hírek mindig a fennálló viszonyokban beállt változásokról szólnak. E változások a kemény hírek esetében akkor érdeklik a közönséget – és így az újságírót –, ha kedvezőtlenek, azaz olyan eseményről számolnak be, amely felborítani látszik a hétköznapok megszokott gyakorlatát, vagy fenyegeti a társadalom morális rendjét. A demokratikus politikai újságírás a “rossz hír: jó hír” elvére épül, mert azt igyekszik feltárni, ami a közjót fenyegeti. A “rossz hír: nem hír” elve, vagyis a pozitívumokra való összpontosítás és a konfliktusok kerülése csak a tekintélyelven működő hatalmat kiszolgáló sajtót és médiát jellemzi. Demokráciában éppen azért igyekeznek a sajtó- és médiapiac fent említett szereplői nyomást gyakorolni az újságíróra, mert a kemény hírek a status quo átrendeződéséről, a politikai, gazdasági és szellemi javak újraelosztásáról szólnak, így valamilyen formában mindenkit érintenek. A hírek nemcsak beszámolnak az eseményekről, hanem értelmezési keretbe is foglalják őket. Folyamatosan újradefiniálják a valóságot, és újrafogalmazzák a rossz hírek által megingatott társadalmi konszenzust. Mindazok, akik valamilyen formában érintettek a hírekben, úgy igyekeznek befolyásolni az újságírót, hogy a sajtóban és médiában az eseményekről kirajzolódó kép és az új valóság domináns értelmezése a számukra legyen kedvező.

Az újságíró tehát mindig különböző érdekek kereszttüzében dolgozik. Természetesen főként azokkal kerül érdekkonfliktusba, akiknek az érdekeit nemcsak áttételesen, a valóság újradefiniálásáért vívott harcban, hanem közvetlenül is sérti – ezt fejezi ki a hír klasszikus definíciója is, amely szerint hír az, amit valaki valamiért nem akar nyomtatásban látni. Ezek az emberek érdekeiket rendszerint úgy védik, hogy azokat üzleti titoknak, banktitoknak, államtitoknak, szolgálati titoknak, illetve a személyiségi jogok védelme alá eső adatnak minősítik. E minősítés lehet indokolt vagy indokolatlan, de mindenképpen az a célja, hogy a minősített adat ne kerüljön újságíró kezébe. A nagyközönséget képviselő újságírónak azonban néha felül kell bírálnia ezt a minősítést. Azt kell mérlegelnie, hogy nagyobb-e a közlés haszna, mint az általa okozott kár (Frost 2000: 8). A szakmai-etikai kódexek abban segítik az újságírót, hogy eldöntse: nyilvánosságra hozza-e azokat az információkat, amelyeket a közönségnek talán joga van megtudni, de amelyek közlése sérti valakinek az érdekeit. A négy magyar újságíró-szervezet közelmúltban született közös etikai szabályzata például így fogalmaz: “[a]z újságírónak etikai kötelezettsége összevetni a bármiféle titok nyilvánosságra hozatalával veszélyeztetett vagy szolgálni kívánt érdek viszonyát a nyilvánosság és a tájékoztatás kötelezettségével”.9 Azt kell tehát mérlegelnie, hogy fűződik-e közérdek valaki magánérdekének a megsértéséhez.

A szakmai-etikai kódexek abban is segítik az újságírót, hogy ha etikai megfontolások alapján egy információ közlése mellett dönt, akkor azt minél pontosabban tárja a nyilvánosság elé, vagyis szakmailag korrekt módon tájékoztasson. Emellett a szakmai korrektség biztosítékot jelent neki azzal szemben, akinek megsérti az érdekeit, és aki ezért megpróbál fellépni ellene. A belső szabályzat módszertani útmutató, amely az újságíró támadhatatlanságáról gondoskodik. Védettséget nyújt neki, tehát alapvetően preventív jellegű.

3. Szakmai viták Magyarországon

Az újságírás etikai kérdései Magyarországon a rendszerváltás után tematizálódtak a közbeszédben. Az államszocialista rendszerben az újságírás normáit még a tájékoztatáspolitika felelősei jelölték ki, hatalmi eszközökkel; az önszabályozásnak előfeltétele a sajtószabadság (Horvát 2001a: 47). A szakmai-etikai kérdések előtérbe kerülésében a sajtó szabaddá válása mellett legalább három további tényező is szerepet játszott.

Először: a szakmai-etikai viták kialakulásában közrejátszott az, hogy Magyarországon 1956 és a rendszerváltás között nem volt felsőfokú újságíróképzés (Horvát 2001b: 8–9).10 A szakma normáit intézményes képzés híján az idősebb generációk adták át a fiatalabbaknak (Vajda & Kaposi 2001: 32; Horvát 2001a: 59–60). Hiányoztak, vagy csak keveseknek voltak hozzáférhetőek a téma nyugati szakirodalmába bepillantást kínáló szakmai fórumok, folyóiratok, könyvek. Az intézményes képzés hiánya nem kedvezett a szakmailag megalapozott újságírói normák kialakulásának.

Másodszor: előbb a nyomtatott sajtó, majd az elektronikus média privatizációja a közvetített tartalmak bulvárosodásához és kommercializálódásához vezetett. E fejlemény kellemetlen meglepetésként érte a véleményformáló értelmiség egy részét; a bulvárosodás a sajtószabadság nem várt következménye volt.11 A rendszerváltás előtt (az ötvenes évek óta) egyedül a “szocialista bulvárlapként” emlegetett, csak Budapesten, csak az utcán és csak délután terjesztett Esti Hírlap kínált ilyen tartalmakat – ám a többi újsághoz hasonlóan ez is a pártállami sajtóirányítás, és nem a közönség elvárásai szerint működött, ezért a szó mai értelmében nem tekinthetjük bulvárlapnak.

A szakma és a közönség szemében tehát egyaránt újdonságnak számító bulvárosodás lényeges vonása az események dramatizált és perszonalizált ábrázolása. Ez áll a politika reprezentációjára is: a politikai történéseket a bulvárlapok és a kereskedelmi médiumok hírműsorai nem folyamatukban, hanem önálló, szerkesztett narratívaként, valóságos kontextusukból kiragadva mutatják be, így torzítják a valóságot (McNair 1998: 51–55). A háttér, az összefüggések feltárása helyett az eseményekre és a személyekre koncentrálnak. Leegyszerűsítik és sztereotipizálják a történéseket, lehetetlenné téve a tárgyilagos tájékoztatást. Ezért szükség lett arra, hogy a szerkesztőségek formálisan is rögzítsék a tájékoztatás legfontosabb normáit. A budapesti Rádió 1 hírszerkesztési kódexe például külön is felhívja a szerkesztők figyelmét az úgynevezett “5+1” újságírói alapkérdés (mi, kivel, hol, mikor, hogyan és miért történt?) megválaszolására, és részletes utasításokkal, példákkal illusztrálva mutatja be, hogyan kell egy hírügynökségi hírt a műsorba szerkeszteni.

Harmadszor: a kilencvenes évek médiaháborúja felszínre hozta az újságírók tisztázásra váró szakmai szerepértelmezési kérdéseit. A rendszerváltással végleg megrendült az újságírók korábban bevett szakmai szerepfelfogása. A lenini modell – amely szerint a sajtó és a média kollektív agitátor, kollektív propagandista és kollektív szervező – a gyakorlatban már a nyolcvanas években sem működött tökéletesen, a kilencvenes években pedig elvesztette politikai támogatását is. A rendszerváltás alatt és után a szakmai diskurzusban megjelentek az angolszász újságírás normái. Ezek szerint az újságíró “őrkutya” vagy “negyedik hatalmi ág”, amelynek feladata a politikai és az üzleti elit felügyelete. A gyakorlatban ugyanakkor a korszak újságíróit megosztotta az a kérdés, hogy kritikusak vagy lojálisak legyenek-e a demokratikusan választott kormányhoz – e megosztottságot jelezte a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) szakadása és a Magyar Újságírók Közösségének (MÚK) megalakulása 1992. március 14-én. Nem csiszolódtak ki olyan szakmai konszenzusok, amelyeket pártállásra való tekintet nélkül valamennyi újságíró – és a nagyközönség – egyöntetűen osztott volna (Bajomi-Lázár 2001: 94–111). Az etikai kérdésekről folytatott viták tulajdonképpen e szakmai szerepértelmezési kérdésekre kerestek-keresnek mindenki számára elfogadható választ.

Az önszabályozás szükségességét tehát a kilencvenes évek második felében ismerte fel a magyar újságíró-társadalom, és ekkor fogadták el a különböző szintű szakmai-etikai kódexeket. Az évtized végének kezdeményezései közül hármat érdemes külön is megemlíteni. 1999 végén egy magyar újságírókból és a BBC munkatársaiból álló műhely elfogadta a “Visegrádi jegyzőkönyvet”. E szakmai-etikai kódex csak a rádiós és televíziós újságíróknak szól, vállalása önkéntes (lásd Fletcher & Pallai 2000). Röviddel később, 2000 őszén a négy magyarországi újságíró-szervezet – a MÚOSZ, a MÚK, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége és a Sajtószakszervezet – közös etikai szabályzatot fogadott el, amely e szervezetek tagjaira vonatkozik. 2001 februárjában pedig az online tartalomszolgáltatók hoztak közös “Tartalomszolgáltatási kódexet”. Az Index.hu és az [origo] munkatársai által létrehozott, majd újabb, önként jelentkező tagokat felvevő Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületének kódexe a szervezet tagjait kötelezi.

4. Az angolszász újságírás

A rendszerváltás után, a kilencvenes években a Magyarországon folyó szakmai diskurzusban is kezdtek teret hódítani az angolszász újságírói normák. Ezek szerint különösen fontos, hogy

(1)

az újságíró objektivitásra törekedjen, vagyis saját meggyőződését félretéve számoljon be az eseményekről,

(2)

a valós tényekre összpontosítson, vagyis saját véleményének nem vagy csak kisebb terjedelemben adjon hangot, és

(3)

érvényesüljön a belső pluralizmus elve, azaz egy-egy médiumon belül minél többféle vélemény jelenjen meg.

Az angolszász normák a médiatörvényben részben már kodifikálódtak is. A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény rögzíti az objektivitás, a tényközpontúság és a belső pluralizmus követelményét: “A közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. A műsorszolgáltatásban közzétett műsorszámok összessége, illetőleg ezek bármely tartalom vagy műfaj szerinti csoportja nem állhat párt vagy politikai mozgalom, illetve ezek nézeteinek szolgálatában. A műsorszolgáltató politikai tájékoztató és hírszolgáltatási műsorszámaiban […] közreműködő munkatársak […] politikai hírhez véleményt, értékelő magyarázatot – kivéve hírmagyarázatot – nem fűzhetnek.” (4. § 1–3.)

Érdemes felidézni – a teljesség igénye nélkül – néhány önszabályozó kódex rendelkezéseit is. A “Visegrádi jegyzőkönyv” például rögzíti, hogy “[a] semlegesség szabályai a közszolgálati és a kereskedelmi médiára egyaránt vonatkoznak. A szükséges pártatlanság minden adás esetében elvárt, és biztosítani kell a nézetek széles skálájának ismertetését”. Emellett hangsúlyozza, hogy az újságírónak “soha nem szabad kinyilvánítania gondolatait a vita tárgyát képező témában” (Fletcher & Pallai 2000: 16).

A “Tartalomszolgáltatási kódex” ugyancsak leszögezi, hogy “[a] pártatlanság követelménye a lelkiismeretes tájékoztatás egyik alapköve. A Tartalomszolgáltatónak […] a közt és a nyilvánosságot mint egészet és annak sohasem egy részét kell szolgálnia.” A kódex a sokszínűség követelményét is megfogalmazza, igaz, óvatos távolságtartással. Azt mondja ki ugyanis, hogy “[m]ódot kell találni rá, hogy a társadalom sokszínűsége a tartalomban is érzékelhető legyen. Arra kell törekedni, hogy minden esemény és vélemény a jelentőségének megfelelő súllyal és terjedelemben kerüljön feldolgozásra.”12 Ugyanezek a mondatok szerepelnek az RTL Klub szakmai-etikai kódexében is.

A Népszabadság statútuma hasonlóképpen fogalmaz. Rögzíti, hogy “[a] Népszabadság pártoktól, politikai mozgalmaktól és szervezetektől független napilap” (II.1.). A közléspolitikai elvek és törekvések között pedig az első két helyen áll “a hírek közlésénél kiváltképpen tárgyilagosság és hitelesség” és “a vélemények és kommentárok megfogalmazásánál kiváltképpen kiegyensúlyozottság és igényesség” (II.3.).

A Magyar Rádió “Közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzata” ugyancsak leszögezi, hogy “[a] műsorszámok a nézetek tárgyszerű és sokoldalú bemutatásával segítik a hallgatók véleményalkotását” (III.1.1.), és hogy “[a]z eltérő nézeteket, véleményeket – ha lehetséges – ugyanabban a műsorszámban kell bemutatni” (III.1.3.).

Az, hogy a semlegesen objektív angolszász újságírási modell normatív elméletként primátust élvez a magyarországi szakmai diskurzusban, meghökkentő ellentétben áll a mindennapok gyakorlatával. A lapokat fellapozva és néhány rádióállomást hallgatva ugyanis azt tapasztaljuk: a magyarországi média és különösen a nyomtatott sajtó jelentős része inkább azon nyugat-európai lapok és rádiók modelljét követi, amelyek

(1)

nem objektívak, hanem eszméket és politikai pártokat képviselnek,

(2)

a tényekre való összpontosítás helyett a szubjektív kreativitást kultiválják, és

(3)

belső pluralizmus helyett a külső pluralizmust, azaz az “egy orgánum – egy nézet” elvét képviselik.13

Az angolszász szakmai normákkal összevetve a magyarországi politikai tájékoztatás gyakorlatát, az alapvető szakmai-etikai szabályok megsértésének három alapesetét különböztethetjük meg.

(1)

Az objektivitás elvét sérti, ha az újságírók az eseményekről készült tényközlő írásokban és műsorokban hagyják érvényesülni személyes politikai nézeteiket, illetve nem különítik el a tényközlő és a véleményközlő írásokat, műsorrészeket, így egybemosódik hír és kommentár, tudósítás és publicisztika. Példa erre az az eset, amikor a Magyar Televízió “Híradójának” műsorvezetője a Magyar Szocialista Párt egyik politikusának nyilatkozatát a közlő szándékától idegen kontextusba helyezte. Juhász Ferenc azt nyilatkozta: “Az MSZP együttműködik minden olyan párttal […], amely alkotmányosan működik, és betartja a demokratikus működési szabályokat. Ennek megfelelően természetes az, hogy a párbeszédre nyitottak vagyunk minden demokratikus párttal, kivéve a MIÉP-et.” E nyilatkozatot Papp Endre műsorvezető azzal vezette fel, hogy “Juhász Ferenc, az MSZP alelnöke nem zárja ki, hogy pártja a választások idején együttműködjön akár a Munkáspárttal is…”.14

(2)

A tényközpontúság megsértésének két esetét különböztethetjük meg. Az egyik az, ha például dokumentumműsorokban a fikciós illusztráció eszközeihez nyúlnak, vagy éppen fikciós műfajt dokumentarista riportként mutatnak be. A másik, gyakoribb eset, hogy egyes lapok és médiumok úgy közölnek véleményírásokat és -műsorokat, hogy azok nem egészülnek ki a tények leírásával, és így nem igazolt állításokat axiómaként emlegetnek. Az első esetre példa Frei Tamásnak az RTL Klubon sugárzott műsora, amelyben – érdemben máig nem cáfolt információk szerint – a riporter forgatókönyv alapján, statisztával készített interjút tüntetett fel valóságosnak.15 A második esetet példázza a szélsőjobboldali sajtó azon visszatérő, ám empirikusan soha nem igazolt fordulata, amely szerint a magyar sajtó és média egészében domináns helyzetben volnának a baloldali-liberális újságírók.

(3)

A belső pluralizmus elvét sérti, ha a szerkesztők következetesen csak az egyik politikai csoport álláspontját mutatják be. Ezt a gyakorlatot követi például a budapesti Pannon Rádió.16

Miért éppen az angolszász szakmai normák kerültek be a szakmai-etikai kódexekbe? Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején Magyarországon is megjelentek a műholdvevő antennák, így a globális hírcsatornák nálunk is hozzáférhetővé váltak. A CNN, a BBC World és más hírtelevíziók a hazai szerkesztőségek hírforrásaivá váltak. A magyar újságírók nemcsak a külföldi híreket, de a hírek prezentálásának módszereit is igyekeztek átvenni e mérvadónak tekintett forrásoktól.

A második lehetséges ok, hogy a rendszerváltás éveiben és azután a magyar újságírók is hozzáfértek külföldi ösztöndíjakhoz. Egyebek mellett a Soros és a Fulbright Alapítvány támogatásával sokan jártak tanulmányúton az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, így lehetőségük nyílt a helyszínen tanulmányozni az újságírás ott gyakorolt szakmai fogásait.

A harmadik, az első kettőt kiegészítő lehetséges magyarázat, hogy a Kádár-korszak átideologizált, vezércikk-központú sajtója a rendszerváltással végleg kompromittálódott. A korábban az újságírás pártállami-lenini modellje által betöltött hely megüresedett. Ahhoz, hogy az újságírás szakma maradjon, új szakmai ethoszra volt szükség. Erre a célra a tárgyszerűségre és semlegességre törekvő, a politikai-ideológiai csoportokkal szemben távolságot tartó angolszász modell alkalmasabbnak látszott, mint a pártos nyugat-európai sajtó által képviselt hagyomány, mert az ügyeket és eszméket képviselő újságírás a pártállami években diszkreditálódott hazánkban. A szakmai diskurzusban ugyanis sokszor nem nevesült az az újságírás európai és szovjet modelljét elválasztó lényeges különbség, hogy az előbbi külső pluralizmusa tükrözi a vélemények sokszínűségét, míg az utóbbiban a címek pluralizmusa nem jelent tartalmi pluralizmust.

Az angolszász szakmai ethosz átvétele nemcsak meghatározza az újságírók szakmai és társadalmi szerepét, de legitimálja is őket (McNair 1998: 66–68). Egyfajta “kasztba” tömöríti az újságírókat: azok kasztjába, akik ismerik a szakma mesterfogásait. Valamilyen szakmai legitimációra ugyanis feltétlenül szükség van, hiszen az újságíró a világon mindenhol kiváltságos helyzetben van. Ilyen kiváltság például, hogy közel van az információforrásokhoz; hogy egyes bankokban kedvezményes feltételekkel nyithat számlát; vagy éppen sajtóigazolványával ingyen járhat múzeumba. Kiváltságait Magyarországon korábban az legitimálta, hogy a “tudományos szocializmust” képviselő Párt katonája volt. Az új legitimációs elv szerint az újságíró a közönség hangja, “őrkutya” vagy “negyedik hatalmi ág”. Éppen azért van közel az információforrásokhoz, mert erre jogosítja fel a társadalomtól kapott mandátuma, és mert ez a társadalmi munkamegosztásból következő szerepe. Az angolszász modell szakmai-etikai kódexekbe való bekerülése tehát e legitimációt is szolgálja. (Az, hogy az újságírás lenini és angolszász modellje a szakma legitimációja szempontjából ugyanazt a szerepet játssza, persze nem jelenti azt, hogy a kettő egyenrangú volna.)

Az angolszász újságírás normái természetesen nem abszolút érvényűek, és számos kérdést vetnek fel. Az alábbiakban e kérdéseket tekintem át.

4.1. Objektivitás

Az objektivitás azt jelenti, hogy az újságírót munkája során nem befolyásolják személyes, szubjektív nézetei vagy érzései (Frost 2000: 158). A fogalom rutinszerű eljárást jelöl, amely magában foglalja a tárgyszerűséget, a semlegességre vagy pártatlanságra való törekvést, a másik fél megkérdezését, az állítások bizonyítását, a tények és vélemények szétválasztását (Croteau & Hoynes 2000: 131–132; Schulz 2001: 50). Az objektivitás mint újságírói norma egyidős a pozitivista tudományfilozófia megjelenésével. Azon a feltevésen nyugszik, hogy a valóság – és rajta keresztül az igazság – megfigyelhető, rögzíthető és közölhető (McNair 1998: 65–66).

Ugyanakkor az objektivitás mint újságírói módszertan felvet bizonyos problémákat is. Az objektivitás ugyanis absztrakció a szónak abban az értelmében, hogy nincs és nem is lehet a releváns tényeket tökéletesen tárgyilagosan, részrehajlás nélkül, valósághűen megjelenítő lap vagy médium, mert a közlést mindig strukturálja a szerkesztők és az újságírók világképe. Amikor egy-egy eseményt a nap hírei közé válogatnak, valamilyen a priori szempontrendszer szerint fontosnak minősítik.

A tájékoztatás objektivitásának és pártatlanságának nehézségei tehát ott kezdődnek, hogy a hírértéknek nincsenek csalhatatlan kritériumai. Egyes eseményeknek minden szerkesztő hírértéket tulajdonít, de nem minden eseménynek tulajdonít minden szerkesztő egyforma hírértéket. A hírértéket egy sor, az adott eseménytől teljesen független tényező is meghatározza: a rendelkezésre álló műsoridő vagy hely, a közlést megelőző időszak más eseményei, az információk hozzáférhetősége, a hírműsor vagy lapszám narratíváját megteremtő többi hír (Szíjártó 2000). Nem biztos tehát, hogy mindig a valóban hírérdemes események – és csak a hírérdemes események – kerülnek be a hírekbe. Emellett az újságíróknak megvannak a maguk forrásai – szóvivők, politikusok, szakemberek –, akik folyamatosan ellátják őket információkkal. Így a központ, az elitek életéhez kapcsolódó események szinte automatikusan megtalálják a sajtóba és a médiába vezető utat, míg a társadalom perifériáján történő eseményeknek rendszerint kevesebb esélyük van arra, hogy bekerüljenek a hírekbe (Croteau & Hoynes 2000: 123–132).

Az események valóságos jelentése tehát először akkor módosul, amikor az újságíró valamilyen fontosságot tulajdonít nekik azáltal, hogy elhelyezi őket a hírek között. Másodszor pedig akkor, amikor kiemeli őket eredeti, valóságos kontextusukból, és olyan új jelentéskörnyezetbe helyezi őket, amelyet már csak az általa említésre méltónak tartott, illetve a rendelkezésre álló műsoridőbe vagy helyre besűríthetî körülmények alkotnak. A szakirodalom ezt nevezi akaratlan torzításnak (unwitting bias), illetve – utalva arra, hogy e torzítás az újságírás műfaji sajátosságaiból ered – strukturális torzításnak (structural bias, lásd Jenei 2001).

Az újságírók szubjektív értékrendjének érvényesülését Brian McNair egyenesen úgy jellemzi, hogy “[a]z újságírás […] mint minden emberi narratíva lényegéhez tartozik, hogy ideologikus. Olyan kommunikációs eszköz, amely a közönségnek nemcsak tényeket ad át, de (szándékosan vagy sem) átadja mindazokat az előfeltevéseket, attitűdöket, hiedelmeket és értékeket is, amelyek alkotójuk sajátos világképéből fakadnak” (McNair 1998: 6 – kiemelés az eredetiben).17 McNair ugyanitt hozzáteszi persze, hogy az újságíró hiedelmeit és értékeit is számos különböző forrás formálja, és e források így közvetett módon hatást gyakorolnak az újságíró által közvetített világképre is.

A tájékoztatásban megjelenő akaratlan torzítás nem jelenti azt, hogy az újságírók általában, mindennapi munkájuk során ne törekedhetnének objektivitásra és pártatlanságra. Az újságírásnak megvannak azok a formalizált szabályai, amelyek megakadályozzák, hogy a torzítás akaratlan mechanizmusai az elviselhetőnél nagyobb mértékben módosítsák a valóság sajtó- és médiareprezentációját. Ilyenek a már említett rutinszerű eljárások: a másik fél meghallgatása, az információk több független forrás általi megerősítése, a hírforrások rangsorolása, a tényközlő és véleményközlő rovatok megkülönböztetése. Szakmai-etikai hibának azt tekintjük, ha az újságíró durván megsérti ezeket a szabályokat.

Az objektivitás és pártatlanság mint szakmai norma felvet más kérdéseket is. Mindenekelőtt azt, hogy mi az újságíró teendője akkor, ha úgy látja: egy adott ügyben az egyik félnek igaza van, míg a másiknak nincs, vagy egyenesen hazudik? Megelégedhet-e azzal, hogy kikéri valamennyi érintett véleményét, majd azt szöveghűen továbbítja a közönségnek? A kérdés jobbára liberális szakírói egyetértenek abban, hogy az az újságíró, aki csak ismerteti a források mondanivalóját, nem tájékoztat megfelelően, mert az érintettek mindig igyekeznek magukat jó színben feltüntetni (Frost 2000: 23). James Curran úgy fogalmaz, hogy “[a]z elkötelezettség hiánya a hatalmi intézményektől és csoportoktól mint »akkreditált« forrásoktól való passzív függéshez vezet […] az újságírók nem független módon erednek az információk nyomába, és nem az igazságot értékelik a hazugsággal szemben” (Curran 1991: 32). Vagyis az újságírónak meg kell vizsgálnia az állítások valóságtartalmát is.

Vajon hol van az a határ, ameddig az újságírónak még pártatlannak kell maradnia, és amelytől már állást kell foglalnia? A válasz Michael Kunczik szerint az, hogy “[a]mikor sérülnek az emberi jogok, az újságírónak a következményektől függetlenül az abszolút értékű etikusság jegyében kell cselekednie. Az emberi jogok megsértése esetén egyértelműen az igazságosság védelme az újságíró kötelessége…” (Kunczik 2001: 14). Hasonló irányelvet fogalmaz meg az egyik új hazai kódex is: a “Visegrádi jegyzőkönyv” kimondja, hogy “[a]z újságírók nem maradhatnak semlegesek az alapvető emberi és demokratikus jogok kérdésében” (Fletcher & Pallai 2000: 43). E jogok védelmét rögzítik a demokratikus országok alkotmányai és különböző nemzetközi jogi megállapodások is.

Az újságírók nem légüres térben dolgoznak. Megbízatásukat a társadalomtól kapják, felhatalmazásuk ezért arra is szól, hogy megvédjék azokat az értékeket, amelyek a társadalom működésének alapját jelentik. Az emberi és demokratikus jogok egyfajta legkisebb közös nevezőt alkotnak, amelyben az emberek döntő többsége megegyezik. Az objektivitás és a pártatlanság követelménye azokban a kérdésekben kötelez, amelyekben nincs társadalmi konszenzus.

4.2. Tényközpontúság

Az objektivitásnál is problematikusabb az angolszász újságírási modell másik, az objektivitással szorosan összefüggő eleme, a tényközpontúság. A vélemény-újságírás másodlagosságát hirdető szemléletet tükrözik Magyarországon a közelmúltban kezdeményezett, majd megbukott törvénymódosítások is: az 1998-ban felvetett Lex Pokol, amely a “társadalmilag hátrányosnak tekintett vélemény vagy értékelés” helyreigazítási kötelezettségének jogszabályba iktatását javasolta, majd 2001 tavaszán a “személyhez fűződő” jogot sértő vélemények korlátozását célzó, már említett Lex Répássy.

A véleményközléssel szemben a tényközlés primátusát hirdető szemlélet jogossága azonban vitatható, hiszen a világban fellelhető gondolatok éppúgy a valóság részét képezik, mint azok az események, amelyek ürügyén megfogalmazódnak, függetlenül attól, hogy empirikusan igazolhatóak-e vagy sem. A társadalomban meglévő vélemények ismerete éppúgy kell ahhoz, hogy a közönség tisztán lásson a köz ügyeiben, mint a tények ismerete.

A tényközlés primátusát hirdető szemlélet jogossága azért is vitatható, mert az újságírók véleményközlő írások és műsorok nélkül aligha képesek ellenőrizni a hatalmat. A már említett James Curran szerint az, ha az újságírók “a hangsúlyt a »kemény« hírekre és a tényszerű tudósításra helyezik, még előttük is elfedi azt, hogy tudattalanul a hírek szelektálásának és értelmezésének domináns kereteire támaszkodnak” (Curran 1991: 32). Az újságírók ezzel átengedik a valóság definiálását, a közbeszéd tematizálását a politikai kommunikáció szakembereinek (McNair 1998: 152–153). A véleményközlést elhanyagoló újságíró szerepe sokszor a gondosan megtervezett médiaesemények közvetítésére korlátozódik, így a politikusok eszközévé válik. Az pedig, ha a nyilvános napirend meghatározását átengedi a politikai (és az üzleti) elitnek, azt jelenti, hogy kiszolgálja ezeket az eliteket, ahelyett, hogy “negyedik hatalmi ágként” a választók nevében ellenőrizné őket (Nordenstreng 1998: 118). Persze adódhat olyan helyzet is, amelyben a száraz tényközlés nagyobb hatást vált ki, mint a dühös publicisztika – az, hogy mikor melyik alkalmasabb a hatalom ellenőrzésére, az ábrázolt jelenségtől függ. Általánosságban mégis azt mondhatjuk, hogy a véleményközlést elhanyagoló újságírás ellentétes a sajtószabadság instrumentális felfogásával, amely szerint a sajtószabadság eszköz, a népszuverenitás elvén nyugvó hatalomgyakorlás eszköze. A véleményközlést korlátozó törvények célja közvetett módon az, hogy kikezdjék a sajtó és a média ellenőrző funkcióját.

Emellett azért is nagy szükség van véleményközlő műfajokra, mert ezek – némileg paradox módon – az objektív médiahasználatot is szolgálják. A hangsúlyozottan szubjektív vélemények közlése azt jelzi, hogy a lapok és médiumok közvetett módon elismerik: a belőlük kirajzolódó világ képe nem mentes a szubjektív elemektől. Az ilyen írások és műsorok nevesítik a szerkesztőség általános irányvonalát. Tudatosítják közönségében, hogy a lap vagy médium nem a megfellebbezhetetlen és egyedül üdvözítő igazság nevében beszél, hanem egy bizonyos szempontrendszer alapján szemez a világ eseményeiből, és aszerint ábrázolja őket. A véleményközléssel az újságírók nemcsak befolyásolni igyekeznek a művelt olvasót-nézőt-hallgatót, hanem a lapjában-médiumában közöltekkel szembeni kritikus távolságtartásra is ösztönzik. Abból pedig, hogy a szubjektív nézetek közlése elősegíti az objektív médiahasználatot, az is következik, hogy a markáns véleményeket elfojtani igyekvő törvénymódosítás nem az objektivitást, hanem az objektivitás látszatát segíti elő, mert elfedi az olvasó-néző-hallgató elől azt a tényt, hogy lapjának-médiumának irányvonala a tartalom egészében is érvényesül. A markáns vélemények közlése tehát a hiteles tájékoztatás szerves része. A mégoly szubjektív vélemények közlése önmagában nem jelenti a szakmai normák felrúgását.

4.3. Belső pluralizmus

A belső pluralizmus követelménye hagyományosan elsősorban az elektronikus médiához, és nem a nyomtatott sajtóhoz kapcsolódik. E követelmény történetileg a frekvenciaszűkéhez és a csatornák korlátozott számához kötődik, vagyis ahhoz, hogy a vélemények sokszínűsége a természeti adottságok miatt sokáig csak így jelenhetett meg a médiában. A belső pluralizmus követelményének alátámasztását szolgálja az az érv is, hogy – szemben az újságokkal – a rádióban és a tévében közvetített üzenet az adott vételkörzeten belül szinte korlátlan számú emberhez jut el. Ráadásul a rádió és különösen a tévé nemcsak a főként az emberek racionális gondolkodását befolyásoló nyomtatott betűkkel, fényképekkel és illusztrációkkal operál, hanem az audiovizuális eszközökkel hatást gyakorol érzelmeikre is. Hatása így tömeges, szimultán és azonnali, egyszóval nagyobb, mint a nyomtatott sajtóé.

A belső pluralizmus mögött álló érvek azonban ma már vitathatók. A frekvenciaínséget csökkentette a technikai fejlődés: az FM frekvenciasáv birtokbavételével, a műholdas és kábeles sugárzással és az internet megjelenésével a média sokcsatornássá vált. A sokcsatornásság lehetőséget teremtett arra, hogy a különböző társadalmi és politikai csoportok külön csatornákon juttassák el üzeneteiket a közönséghez. Ráadásul a sokcsatornás modell megjelenése fragmentálta a közönséget, így behatárolta a rádió és a tévé potenciális társadalmi hatását is. Különösen igaz ez a helyi és regionális vételkörzetű médiumokra, amelyek csak viszonylag kevés emberhez jutnak el, és amelyek eszköztára – szerényebb költségvetésük miatt – általában kisebb, mint az országos médiumoké. A belső pluralizmus követelménye tehát ma már ezek esetében korántsem magától értetődő. Megfontolandó a belső pluralizmus követelményének eltörlése és olyan jogszabályi környezet megteremtése, amelyben – a nyomtatott sajtóhoz hasonlóan – a helyi és regionális médiumok az alkotmányosság keretein belül felvállalhatják egy-egy eszme vagy társadalmi-politikai csoport képviseletét.

A külső pluralizmus helyi és körzeti médiumokban való engedélyezése nem sérti a sajtószabadságnak a szakirodalomban leggyakrabban szereplő definícióját sem. Eszerint a sajtószabadság egyrészt az újságírók azon joga, hogy bármilyen, akár népszerűtlen tényt vagy véleményt közzétegyenek, másrészt pedig a közönség azon joga, hogy hozzáférjen az információkhoz.18 Ebben ugyanis csak az áll, hogy a közönségnek joga a legkülönfélébb információkhoz való hozzáférés – az azonban nem következik belőle, hogy minden információhoz egyazon forrásból kelljen hozzájutnia.

A magyar szakmai-etikai kódexekben bevett angolszász újságírói normák tehát korántsem problémamentesek. Mégis a belső szabályzatokban és jogszabályokban való kodifikálásuk mellett szól, hogy a nagyközönség is elfogadni látszik őket, így alkalmasak arra, hogy újra legitimálják a presztízsét és tekintélyét vesztett újságíró-társadalmat. Az objektivitásra, tényközpontúságra és belső pluralizmusra való törekvés emellett védettséget is biztosít az újságíróknak, mert ha politikusok vagy az üzleti elit tagjai támadják őket, arra hivatkozhatnak: ők csak tükröt tartanak a valóság elé.

Végül, de nem utolsósorban a nyugat-urópai újságírási gyakorlatban az elmúlt évtizedekben beállt változások is azt jelzik, hogy az angolszász normák könnyebben egyeztethetőek össze a piac követelményeivel, mint az európaiak. Nyugat-Európában a hetvenes és a nyolcvanas években megjelenő kereskedelmi rádiók és tévék a nyomtatott sajtó hirdetési bevételeinek jelentős részét elvonták. A lapok vagy tönkrementek, vagy – hogy közönségüket növeljék és a hirdetési piacon elfoglalt pozíciójukat javítsák – átvették az angolszász újságírási normákat. Lemondtak a számos olvasót elriasztó markáns vélemények közléséről, és kiegyensúlyozottságra törekedtek. Mivel – némi fáziskéséssel – a kilencvenes években Magyarországon is megjelentek a kereskedelmi médiumok, valószínű, hogy fennmaradásuk érdekében a hazai lapok is hamarosan arra kényszerülnek: szélesebb olvasótábort szólítsanak meg, eltávolodjanak politikai támogatóiktól, és az objektív, tényközpontú és belső plurális angolszász újságírás normáit kövessék.

5. Az önszabályozás haszna

A legtöbb hazai szerkesztőségben – különösen a nyomtatott sajtóban – mindmáig nem született kimerítő vagy akár felületes szakmai-etikai kódex (Szűcs 2001: 71, 82). A magyarországi sajtó és média önszabályozása még hézagos, ugyanakkor a már említett kezdeményezések – a “Visegrádi jegyzőkönyv”, a négy újságíró-szervezet közös szakmai-etikai kódexe, a “Tartalomszolgáltatási kódex” – arra utalnak, hogy a helyzet változóban van. A szerkesztőségekénél magasabb szintű kódexek gyengéje ugyanakkor, hogy megsértésük nem vagy csak körülményesen szankcionálható.

Milyen érvek szólnak a hatékonyabb szerkesztőségi önszabályozás mellett? Mindenekelîtt az, hogy ilyen szakmai-tikai kódexekre még akkor is szükség van, ha az adott országban vannak az újságíró munkáját keretbe foglaló jogszabályok és a szakmai szervezetek által elfogadott szakmai önszabályozási kódexek, mert a belső szabályzat növeli az adott orgánum társadalmi presztízsét (Frost 2000: 100). A közönség ugyanis tudja, hogy a sajtó és a média hatalom, legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy ma információink döntő többségét nem saját tapasztalatainkból, hanem belőlük merítjük. A közönség ki van szolgáltatva az újságírónak. Az újságíró és a közönség között mindig strukturális egyenlőtlenség van, mert az újságíró mind társadalmilag, mind földrajzilag közelebb áll a hírforrásokhoz, mint az egyszerű emberek, és mert az újságíró képes arra, hogy gondolatait a nyilvánosság elé tárja, szemben az egyszerű emberekkel, akiknek rendszerint sem a nyilvános közléshez szükséges szaktudás, sem a szükséges eszközök nem állnak rendelkezésükre. Ha egy lapnak vagy médiumnak van belső kódexe, az azt jelzi, hogy munkatársai tisztában vannak hatalmukkal és az azzal járó felelősséggel, és hajlandóak elszámolni e hatalommal.19

Szerkesztőségi önszabályozás azért is kell, mert az alacsony társadalmi presztízs védtelenné teszi az újságírókat a megrendszabályozásukra törekvő politikusokkal szemben. A köz támogatását nem élvező újságírók sebezhetőek. A társadalom elégedetlenségét kihasználva egyes politikusok olyan jogszabályokat sürgethetnek, amelyek szűkítik az újságírók mozgásterét. E jogszabályok abban is korlátozzák őket, hogy hatékonyan lássák el egyik legfontosabb feladatukat, a hatalom ellenőrzését. A szakmai-etikai kódexek tehát megelőzhetik a külső, politikai beavatkozást is.

A szerkesztőségi szakmai-etikai kódex arra is jó, hogy megvédje az újságírót feletteseivel, a vezető szerkesztőkkel, tulajdonosokkal szemben. Ha egy információ közléséréről vagy a közlés módjáról másként gondolkoznak, a belső szabályzatra hivatkozva védheti meg álláspontját, és ezzel elejét veheti az esetleges retorzióknak. A szakmai-etikai kódex tehát nemcsak a külvilággal, de saját szerkesztőségével szemben is megvédheti az újságírót.

Végül azért is nagy szükség van szerkesztőségi szakmai-etikai kódexekre, mert a szakma szabályainak áthágását egyértelművé teszik. Így pedig az újságíró-társadalom egészét is megvédik azoktól a munkatársaktól, akik hozzá nem értésből, hanyagságból vagy önös érdekből megsértik az újságírás normáit, és hírbe hozzák a lapot, médiumot vagy éppen a szakma egészét.

A szakmai-etikai kódexek hatékonysága azonban véges. Amint arra Bettina Peters felhívja a figyelmet, az újságíró-társadalom egészével szemben az egyes újságíró nem feltétlenül érdekelt abban, hogy az újságírói önszabályozás hatékony legyen (Peters 1998: 75). A szakmai normák ellen vétő újságíró el akarja kerülni, hogy felelősségre vonják, míg az újságíró-társadalom éppen abban érdekelt, hogy a szakmai normákat megsértő munkatársakat elszámoltassa. A szakmai-etikai kódexek elfogadása tehát együtt járhat az újságírók közötti konfliktusokkal is. A kódexek érvényesítéséért felelős szakmai testületek a szakmai szolidaritás vagy a személyes barátság okán vonakodhatnak szankcionálni a normák ellen vétő kollégáikat. Ez pedig csökkentheti a kódexek hatékonyságát.

 

6. Az önszabályozás alternatívái

A szakmai normák megtartásának ellenőrzése tehát elsősorban az újságíró-társadalom érdeke. Felmerül azonban a kérdés, hogy vannak-e a szakmai normák ellenőrzésének alternatívái az önszabályozás és természetesen a vitás kérdésekben eljáró bíróságok mellett. Ki fogalmazhat meg szakmai elvárásokat az újságírókkal szemben, és hogyan kérheti számon rajtuk azok teljesítését? E kérdésekre elméletileg négy válasz adható.

A hagyományos liberális sajtó- és médiamodell szerint az újságírók közvetlenül a közönségnek számolnak el. A közönség az eladott példányszámon, illetve a hallgatottsági-nézettségi mutatókon keresztül mond véleményt az egyes újságírók és szerkesztőségek teljesítményéről. A szakmailag dilettáns tartalmakat azzal minősíti, hogy nem veszi őket. Így automatikusan kiszűri az alacsony szakmai színvonalú lapokat, rádiókat és tévéket. A piaci verseny ezáltal automatikusan maga után vonná a sajtó és a média szakmai teljesítményének javulását.

E “piaci darwinizmusnak” is nevezett álláspont Magyarországon először a médiaháború fellángolásának idején, a kilencvenes évek elején merült fel, és eredetileg a piac mint szabályozó eszményét az állami beavatkozás alternatívájaként fogalmazta meg. Magyarország szűkös sajtó- és médiapiacán azonban aligha működik a klasszikus liberális modell. A tulajdonkoncentráció (például a tv2 és a TV3 egyesítése, a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet összevonása, a Blikk és a Mai Nap összeolvasztása, illetve a megyei napilapok de facto monopóliuma) megakadályozza a közönséget abban, hogy a kedvére való lapot és médiumot válassza. Alternatíva híján a sajtó- és médiapiac egyes szegmenseiben az emberek nem a legjobb újságot, rádiót és tévét követik figyelemmel, hanem szűkös és szegényes kínálatból kell választaniuk. A közönség tehát a kis magyar sajtó- és médiapiacon nem mondhat véleményt a szerkesztőségek szakmai munkájáról, és nem ösztönözheti őket szakmai teljesítményük javítására.

Az újságíró-társadalom feletti szakmai felügyelet másik lehetséges eszközét a konzervatív politikai erők által kedvelt megoldások jelentik. Szerintük az újságírók és a szerkesztőségek a választók által közvetlenül vagy közvetve felhatalmazott állami intézményeknek tartoznak felelősséggel. Nálunk ilyen testület az ORTT, annak Panaszbizottsága és a közszolgálati médiumok kuratóriumai. Ez az elképzelés azon a megfontoláson nyugszik, hogy az országgyűlés és az általa delegált testületek legitimitása olyan erős, hogy jogukban áll a többi “hatalmi ágat”, köztük a sajtót és a médiát ellenőrizni.

Kétséges azonban, hogy ez a modell – amelyet a hazai konzervatív politikai elit tagjai intenzíven képviselnek20 – nálunk működőképes-e. Az állami intézmények ugyanis csak akkor lehetnek jó felügyelői a sajtónak és a médiának, ha olyan politikai légkörben működnek, amelyben a parlamenti pártok nem igyekeznek rajtuk keresztül befolyást gyakorolni az újságírókra. Magyarországon – ahol a közszolgálati médiumok kuratóriumai csonkák, az ORTT és Panaszbizottsága döntései pedig időnként ellentmondásosak (lásd Bayer 2001) – aligha lehet politikailag függetlennek nevezni ezeket a testületeket, az újságíró-társadalom előtti tekintélyük pedig legalábbis kétséges. Így arra sem alkalmasak, hogy a szakma olyan alapvető követelményeinek tiszteletben tartása felett őrködjenek, mint például a politikai tájékoztatás tárgyilagossága.

Az újságíró-társadalom szakmai teljesítménye feletti ellenőrzés harmadik lehetséges eszközét a radikális demokratikus politikai nézetek képviselői által kedvelt szakmai testületek – sajtótanácsok, sajtóombudsmanok, az újságíró-szervezetek etikai bizottságai – jelentik. Feladatuk az, hogy kivizsgálják az egyes szerkesztőségekkel szemben megfogalmazott közönségpanaszokat, majd nyilvánosságra hozzák állásfoglalásukat. Ezek a főként az angolszász országokban működő intézmények rendszerint (de nem feltétlenül) magától a szakmától, vagyis az újságíróktól kapják mandátumukat (lásd Rivers & Methews 1993: 279–296; Curran & Seaton 1997: 295–296).

A sajtótanácsok, sajtóombudsmanok intézményének magyarországi bevezetése tudomásom szerint szakmai fórumokon eddig nem merült fel. Ennek talán az az oka, hogy működésük sikerének éppúgy a politikai függetlenség az előfeltétele, mint az állami hatóságok esetében. Valószínűtlen, hogy e testületek Magyarországon beválnának, mivel a pártpolitikai törésvonalak nálunk azt az újságíró-társadalmat is megosztják, amely e testületek tagjait delegálná. Legalábbis ezt mutatja a MÚK MÚOSZ-ból való kiválása és a két szervezet tagsága között azóta is meglévő feszültség – igaz, az elmúlt néhány évben a közös etikai kódex elfogadása és a párbeszéd lehetőségét megteremtő “Kiút” konferenciasorozat e feszültségek oldódásáról látszik tanúskodni. A nagyközönség és maguk az újságírók ugyanakkor az újságírók egyik csoportját változatlanul a jobboldali és konzervatív, másikat a baloldali és liberális pártok hívének tartják; csak kevés újságírót ismernek el függetlennek.21 E szakmai testületek tehát egyelőre nem működhetnek valóban független és minden fél által elismert szakmai tekintélyként.

Az utolsó, politikai-ideológiai irányzathoz nehezen köthető modell szerint a tulajdonosok gyakorolhatnak felügyeletet az alkalmazott újságírók szakmai tevékenysége felett.22 Magyarországon azonban azt tapasztaljuk, hogy a politikai lapok és médiumok esetében a tulajdonosnak sokszor fontosabb a politikai konfliktus kerülése, mint a szakmai szempontok érvényesítése. Ezt példázza a Magyar Hírlap-ügy 2001 májusában: a miniszterelnök “likvidálását” felvető publicisztika közlése után a szerkesztőség – feltehetően a tulajdonos nyomására – két ízben is bocsánatot kért Orbán Viktortól, saját, külsős szerzőjét pedig megakadályozta abban, hogy a lapban reagáljon a történtekre. A Magyar Hírlap ügye egyszersmind azt a mítoszt is szétoszlatta, hogy a külföldi tulajdonlás nagyobb politikai függetlenséget jelent, mint az, ha a lap a hazai – és a politikai elittel összefonódó – elitek kezében van.

A magyar tulajdonban álló helyi és regionális lapok és médiumok tulajdonosainak a helyi politikai erőktől való függősége sok esetben kétségtelen: nem ritka, hogy az önkormányzatok egész oldalakat “bérelnek” a helyi lapoktól, illetve műsoridőt kapnak a helyi médiumoktól (Zöldi 1998: 183). E lapok és médiumok tulajdonosai még kevésbé érdekeltek abban, hogy orgánumuk tárgyilagosan és kritikusan tájékoztasson, mint a külföldi befektetők.23

A politikával alig foglalkozó bulvárlapok esetében pedig a tulajdonos sokszor egyáltalán nincs érdekelve a szakmai-etikai szempontok érvényesítésében. A személyiségi jogok megsértése, a szenzációkeresés növeli a példányszámot.

A magyarországi tapasztalatok tehát azt mutatják, hogy a sajtó és a média társadalmi felügyeletének alternatív módjai a piac tökéletlenségei és a szektor átpolitizáltsága miatt nálunk nem helyettesíthetik a szakmai önszabályozást. Az azonban, hogy a sajtót és a médiát a maga eszközeivel ellenőrző közönség, hatóságok, szakmai testületek és tulajdonosok nem válthatják ki a szakmai-etikai kódexeket, nem jelenti azt, hogy ne lehetne szerepük az újságírók felügyeletében. Az, ha együttesen, egymást is ellenőrizve őrködnek az újságírók szakmai teljesítménye felett, még nem jelenti a sajtószabadság korlátozását. Ha a sajtószabadságot nem egyszerűen az újságírók szabadságaként, hanem általában a társadalom információs szabadságaként – vagyis nem célként, hanem a demokrácia fenntartásához szükséges eszközként – definiáljuk, el kell fogadnunk azt is, hogy a társadalmat képviselő csoportok és intézmények is beleszóljanak a sajtóban és a médiában megjelenő tartalmakba. A sajtó és a média szakmai felügyeletének hatékonyságát csak növeli, ha a társadalom egésze részt vesz benne, feltéve, hogy az egyes csoportok és intézmények szerepe korlátozott.24 Ideális esetben tehát a sajtót és a médiát ellenőrző közönség, hatóságok, szakmai szervezetek és tulajdonosok kiegészítik az önszabályozás jótékony hatását. A politikai és üzleti hatalmat ellenőrző újságíróknak is elszámoltathatóknak kell lenniük.

 

Irodalom

Angelusz Róbert & Tardos Róbert (1998) Médiahasználat vagy médiafogyasztás? A televíziónézés egy új empirikus tipológiája. Jel-Kép, 3. sz.

Bajomi-Lázár Péter (2001) A magyarországi médiaháború. Budapest: Új Mandátum Kiadó.

Bajomi-Lázár Péter & Bajomi-Lázár Dávid (2001) Újságolvasók, tévénézők a magyar sajtóról. Népszabadság, október 3.

Bayer Judit (1998) Az ORTT Panaszbizottsága. Jogi tanulmányok. ELTE–ÁJK.

Bayer Judit (2001) A panaszbizottság ügyei. Médiakutató, ősz.

Croteau, David & Hoynes, William (2000) Media/Society. Industries, Images, and Audiences. Thousand Oaks, California: Pine Forge Press.

Curran, James (1991) Rethinking the Media as a Public Sphere. In: Dahlgren, Peter & Sparks, Colin (eds.) Communication and Citizenship. Journalism and the Public Sphere. London & New York: Routledge.

Curran, James & Seaton, John (1997) Power Without Responsibility. The Press and Broadcasting in Britain. London & New York: Routledge.

Fleck Zoltán (1998) A véleménynyilvánítás szabadságának bírói korlátozása. In: Vásárhelyi Mária & Halmai Gábor (szerk.) A nyilvánosság rendszerváltása. Budapest: Új Mandátum.

Fletcher, Charles & Pallai, Péter (2000) Visegrádi Jegyzőkönyv. A magyar rádiós és televíziós újságírók önként vállalható etikai kódexe. BBC World Service Training.

Frost, Chris (2000) Media Ethics and Self-Regulation. Harlow: Pearson.

Gulyás Ágnes (2000) Bulvárlapok a rendszerváltás utáni Magyarországon. Médiakutató, ősz.

Horvát János (1997) A negyedik hatalmi ág? Jel-Kép, 2. sz.

Horvát János (2001a) Etika, jog, újságírás, média. In: Sükösd Miklós & Csermely Ákos (szerk.) A hír értékei. Budapest: Média Hungária Könyvek.

Horvát János (2001b) Gondolatok az önszabályozásról. In: Csermely Ákos (szerk.) A média jövője 2001. Média Hungária Könyvek.

Hoyer, Svennik & Lauk, Epp (1995) A hivatásos újságírás és a civil társadalom. Történeti áttekintés. Jel-Kép, 1. sz.

Jenei Ágnes (2001) Miből lesz a hír? A televíziós hírgyártás szervezetszociológiai vizsgálata. Médiakutató, nyár.

Kleinsteuber, Hans J. (1997) Federal Republic of Germany. In: Ostergaard, Bernt Stubbe (ed.) The Media in Western Europe. London: SAGE.

Kövesdi Viktor (1999) Hullámlovasok. A kereskedelmi rádiók sztárjai. Budapest: Timsel-Press.

Kunczik, Michael (2001) A demokratikus újságírás. Médiakutató, nyár.

McNair, Brian (1998) The Sociology of Journalism. London: Arnold.

McQuail, Denis (1998) The media and the public interest: Forms of accountability in an open society. In: Zassoursky, Yassen N. & Vartanova, Elena (eds.) Media, Communications, and the Open Society. Moscow: IKAR.

Nyíri Zsolt (2000) Mennyire szabad az amerikai média? Médiaszabályozás az Egyesült Államokban. Médiakutató, ősz.

Nordenstreng, Kaarle (1998) Ethics and professional codes in journalism: New rules for the 21st century. In: Zassoursky, Yassen N. & Vartanova, Elena (eds.) Media, Communications, and the Open Society. Moscow: IKAR.

Peters, Bettina (1998) Rights and responsibilities of media professionals – law and ethics. In: Media and Democracy. Council of Europe Publishing.

Rivers, William L. & Matthews, Cleve (1993) Médiaetika. Budapest: Bagolyvár.

Schulz, Winfried (2001) Preconditions of Journalistic Quality in an Open Society. In: Bajomi-Lázár, Péter & Hegedűs, István (eds.) Media & Politics. Budapest: Új Mandátum.

Sükösd, Miklós (1997/98) Media and Democratic Transition in Hungary. Oxford International Review, Winter.

Szíjártó Imre (2000) A rádiós és televíziós hírműsorok szerkezetéről. Jel-Kép, 4. sz.

Szűcs László (2001) Médiaetikai kódexek a mai Magyarországon. In: Sükösd Miklós & Csermely Ákos (szerk.) A hír értékei. Budapest: Média Hungária Könyvek.

Vajda Éva & Kaposi Ildikó (2001) Etikai dilemmák a magyar újságírásban. In: Sükösd Miklós & Csermely Ákos (szerk.) A hír értékei. Budapest: Média Hungária Könyvek.

Vajda Éva & Weyer Balázs (1998) Kántor nyomoz. Az oknyomozó újságírásról. In: Vásárhelyi Mária & Halmai Gábor (szerk.) A nyilvánosság rendszerváltása. Budapest: Új Mandátum.

Závecz Tibor (1999) Főszerepből karakterszerep. A média presztízse a magyar lakosság körében 1988 és 1998 között. In: Sárközy Erika (szerk.) Rendszerváltás és kommunikáció. Budapest: Osiris.

Zelenay Anna (2000) A “trend nemzedéke” és a televízió. Jel-Kép, 3. sz.

Zöldi László (1998) Merre tart a vidéki sajtó? In: Cseh Gabriella et al. (szerk.) Médiakönyv. Budapest: ENAMIKÉ.

 

1 Nyomtatott sajtón vagy röviden sajtón az évente legalább egyszer megjelenő időszaki kiadványokat, elektronikus médián vagy röviden médián a rádiót és a televíziót értem.

2 Újságírónak nevezem a nyomtatott sajtóban dolgozók mellett az elektronikus médiában alkalmazottakat is.

3 Az adatgyűjtést 2001 augusztusában a Sajtószabadság Központ megbízásából a Szonda Ipsos végezte a felnőtt lakosságot reprezentáló ezerfős mintán.

4 Lásd az Alkotmánybíróság 2001. december 4-i határozatát. A várakozásokkal szemben a testület nem azért találta alkotmányellenesnek a jogszabályt, mert az olyan közérdekű bírságot szabna ki a törvényt sértő lapokra, amelynek felső határát nem rögzíti (ami sokak szerint alkalmas volna arra, hogy a rossz anyagi helyzetű lapok előzetes öncenzúrát gyakoroljanak). Hanem azért, mert a jogszabály nem rögzíti megfelelően a válasz közlésének módját.

5 Közügyeknek azokat az ügyeket tekintem, amelyek közpénzek felhasználásához kapcsolódnak. E definíció alapjáról lásd Vajda & Weyer (1998: 236–237).

6 Közszereplőknek azokat tekintem, akik a közpénzek felhasználásáról döntenek.

7 Kutatásomat a Közép-Európai Egyetem kutatói ösztöndíja segítségével végeztem. Itt mondok köszönetet Horvát Jánosnak, Sükösd Miklósnak és Vajda Évának hasznos tanácsaikért és ötleteikért. Információiért és segítségéért hálás vagyok Désy Jánosnak (Népszava), Domány Andrásnak (Magyar Rádió), dr. Halák Lászlónak (Magyar Újságírók Országos Szövetsége Etikai Bizottsága), Jósfay Györgynek (Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége), Kirschner Péternek (Magyar Rádió), dr. Németh Lászlónak (Rádió 1), Mucsányi Mariannának (Népszabadság), Szakolczai Lajosnak (Magyar Újságírók Közössége), Szikora Józsefnek (Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége) és Uj Péternek (Index).

8 Erről árulkodik például a Radio Bridge és a Coca-Cola Company esete. Az állomás műsorvezetője kigúnyolta a nagyvállalat reklámkampányát: a “Hajrá az aranyért” szlogenjüket a “Hajrá, aranyér” mondattal parafrazálta. A Coca-Colát más fórumon is bíráló műsorvezető később úgy nyilatkozott, hogy ennek az epizódnak is szerepe volt elbocsátásában (lásd Villám Géza in Kövesdi 1999: 220–221).

9 www.muosz.hu/index.cgi?file=etikai 8. § 1.b pont (letöltve 2001. július 4-én).

10 Alacsonyabb fokú képzés azonban – például a Magyar Újságírók Országos Szövetségében – volt.

11 A nagyközönség persze vevő volt a szenzációt hajhászó sajtóra és médiára – ezt illusztrálja az az adat, amely szerint míg a minőségi lapok példányszáma csökkent, a bulvárlapoké a rendszerváltás után felment, majd nagyjából változatlan maradt (Gulyás 2000: 30), valamint az, hogy a kereskedelmi tévék megjelenése óta jelentősen nőtt a tévénézésre fordított idő: miközben az emberek 1993-ban napi 135–161 percet fordítottak tévézésre (Angelusz & Tardos 1998: 6), ma már átlagosan több mint négy órát, pontosan 262 percet töltenek a készülék előtt (Zelenay 2000: 40).

12 www.index.hu/tech/net/onszabaly.

13 A szakirodalomban cause promoting vagy advocacy journalismnak is nevezett európai újságírói modellről lásd például Hoyer & Lauk (1995).

14 Az esetről lásd még a Népszabadság 2001. október 3-i számát.

15 Az esetről összefoglalóan lásd például a HVG 2001. május 26-i számát.

16 Lásd a Sajtószabadság Központ elemzését (www.sajtoszabadsag.hu).

17 A szövegben előforduló angol idézeteket saját fordításomban közlöm – B.L.P.

18 A sajtószabadság e felfogásáról összefoglalóan lásd Bajomi-Lázár (2001: 14–17).

19 Az elszámoltathatóság természetesen nem azonos a cenzurális retorzióval. Az elszámoltathatóság (accountability) fogalmát McQuail így definiálja: “mindazok az önként vagy nem önként vállalt eljárások, amelyek során a média közvetlenül vagy közvetve felel a társadalomnak a nyilvánosságra hozott tartalmak minőségéért és következményeiért, különös tekintettel az általános közjót érintő ügyekre”. Az elszámoltathatóságot és a cenzúrát az különbözteti meg, hogy az elszámoltathatóság célja a nyilvánosság védelme, a cenzúráé viszont a nyilvánosság korlátozása (McQuail 1998: 13).

20 Körmendy-Ékes Judit, az ORTT elnöke például azt javasolta, hogy az ORTT felügyelje az internetet is. Lásd a Népszava 2000. október 26-i és december 11-i számát.

21 A sajtótanácsok, ombudsmanok, az újságíró-szervezetek etikai bizottságai működésének további gyengéje az is, hogy állásfoglalásaik csak ajánlás jellegűek, szankciót nem vonnak maguk után. Kivételt jelent a MÚOSZ Etikai Bizottsága, amely akár a szövetségből való kizárással is sújthatja a szervezet etikai vétséget elkövető tagjait, ám a gyakorlatban még erre sem volt példa.

22 A német sajtótörvény például kimondja, hogy a tulajdonosnak jogában áll meghatározni lapja politikai orientációját (Kleinsteuber 1997: 81).

23 Például a szombathelyi önkormányzat Savaria Forum című hetilapjára gyakorolt politikai nyomásról lásd a Magyar Narancs 2000. május 11-i és a Népszava 2000. augusztus 4-i számát.

24 Ezt az elvet követi például a “fékek és ellensúlyok” elvén alapuló médiafelügyeleti rendszer az Egyesült Államokban (lásd Nyíri 2000: 45–47).

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk