←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Domány András

Másfajta raj?

Adatok és tények a távozóban lévő Országgyűlésről

…ilyenek vagyunk.

Új nép, másfajta raj.

Másként ejtjük a szót, fejünkön

másként tapad a haj.

(József Attila: A város peremén)

Tudom, tudom, a költő egészen másra gondolt 1933 tavaszán. Mégis állandóan ez a néhány verssor motoszkált bennem, amióta arra készültem, hogy az új Országgyűlési Almanachról írjak. Hiszen amikor egy új törvényhozó testület működni kezd, és – mint nálunk 1990 óta mindig – jelentős részben kicserélődött, az embernek az az első gondolata: kik ezek az emberek, akiken most annyi minden múlik négy évig? Honnan jöttek, mit hoztak magukkal?

A Jelenkutató Alapítvány csapata Marelyin Kiss József főszerkesztő vezetésével, az Országgyűlés kiadásában és támogatásával most a ciklus legvégére készült el a hagyományos – de persze sok más hagyományhoz hasonlóan ötven évig szünetelt – kiadvánnyal, míg korábban (lásd Mozgó Világ 1993/6, 1997/1) már a közepe táján, és ezzel megvárakoztatta a “tényirodalom” iránt érdeklődőket. Ennek azonban van előnye is: kevés kiegészítést kell beletenni a következő almanachba a mostaniról, mert hiszen a 2001. novemberi végleges zárás és a ciklus vége között már kevés változás várható.

A magyar választási rendszer olyan, hogy aki az egyéni választókerületek többségét elviszi – még ha a pártlistás szavazáson lemarad is, mint a Fidesz 1998-ban az MSZP mögött 4 százalékkal –, azé a legnagyobb frakció. Mivel pedig ez a szerep eddig mindig másnak jutott, a változások is itt a legnagyobbak, ezt az új népet érdemes alaposan szemügyre venni. 1994-ben a Fidesz – még nem “Magyar Polgári Párt” – mindössze 20 listás képviselővel jutott be, egyéni mandátumot nem is szerzett, és a felbomlott KDNP-ből átlépettekkel kibővülve 32 fős frakcióval zárta a ciklust. 1998-ban 148 képviselője volt (azóta számuk 144-re csökkent), közülük 90 egyéni – ez a 176 választókerület több mint felének megszerzését jelenti –, 48 megyei és 10 országos listás. A rengeteg új, érdekes táblázattal bővített almanachból kiderül, hogy zömük (60 fő) beosztott diplomás volt a rendszerváltozás előtt, és csak 24 vállalati intézményi vezető. 33 Fidesz-képviselő pedig életkora miatt csak iskolás volt akkor – a többi pártban összesen mindössze hárman vannak ilyenek –, mert a vezető kormánypárt frakciója a sok idősebb tag ellenére is a legfiatalabb: átlagéletkora 41 év, míg az egész Ház átlaga 46 év, a két legöregebb képviselőcsoporté, a kisgazdáké és a MIÉP-é (az 1998-as induláskori adatok szerint) 50, illetve 53 év. Az 1990 előtti foglalkozáshoz visszatérve: a 134 fővel indult, azóta hárommal bővült MSZP-frakcióban 52-en (39 százalék) dolgoztak politikai és állami tisztségben hivatásos politikusként, 35-en pedig vállalati, intézményi vezetőként. A Kisgazdapártot kivéve, ahol az 1998-as képviselők csaknem ötödének érettségi vagy szakmunkásképző a legmagasabb végzettsége, az iskolázottságban alig van különbség: a törvényhozók 92 százaléka diplomás.

Maradjunk még a Fidesznél, amelynek frakcióját kettébontottam az elemzés céljából. Először a fiatalabbakat, az eredeti Fidesz-korosztály tagjait néztem, akik legfeljebb néhány évet dolgoztak a rendszerváltozás előtt, esetükben tehát nem a személyes pályafutás érdekes, hanem a család. (Kissé önkényesen 1959-et választottam évszámhatárnak, mert ekkor született néhány ismert politikus, akit még ide akartam sorolni.) 72-en vannak ilyenek – a frakció fele –, és feltűnő, hogy közülük 45 fő (63 százalék) első generációs értelmiségi! Néhány példa, a képviselő végzettségével, zárójelben az apa és az anya foglalkozásával: Arnóth Sándor bölcsész (mozdonyvezető és adminisztrátor), Dorkota Lajos jogász (betanított munkás és általános iskolát végzett adminisztrátor), Ivanics Ferenc mérnök (buszvezető és varrónő), Kozma Péter jogász (öntödei munkás és téeszmunkás), Kövér László jogász (lakatos és adminisztrátor), Rogán Antal közgazdász, pártalelnök (boltvezető és szakácsnő), Tállai András közgazdász, államtitkár (szerelő és portás), Tóth István üzemmérnök (szobafestő és háziipari hímző). Ahol pedig a szülők értelmiségiek, ott gyakran ők az első generációsok – a nagyszülőkről szólva sokan említenek nyolc-tíz gyerekes zsellércsaládokat –, vagyis nagyon kevesen érkeztek régi értelmiségi famíliából. Érdekes az is, hogy Bartha László, Sasvári Szilárd és Vidoven Árpád édesapja hivatásos katona volt (már csak az utóbbi aktív), Balla Mihályé határőrtisztként, Sági Józsefé pedig megyei rendőr-főkapitánysági alosztályvezetőként vonult nyugalomba. Továbbá az említett 72 képviselőnek mindössze egynyolcada, 9 fő budapesti. (Aki tényleg itt élt, mert néhány továbbinak csak a szülőhelye a főváros.) Nem akarok pszichologizálni és erőltetett magyarázatokkal előállni, de ezeknek az adatoknak szerintem van jelentőségük.

Félreértések elkerülése végett jegyzem meg, hogy az 1945 utáni társadalmi mozgások, felemelkedési lehetőségek nem csak a Fideszben figyelhetők meg. Íme néhány példa szocialista értelmiségiek szüleinek foglalkozásáról: Bajor Tibor filozófus (esztergályos és házmester), Balogh László jogász (6 osztályt végzett földműves és háztartásbeli), Jakus Zoltán orvos (segédmunkás-fűtő és háztartásbeli), Koleszár Lajos orvos (vasutas és szakácsnő), Szabó Vilmos bölcsész (kazánfűtő és takarítónő). Ha figyelembe vesszük, hogy sok honatya testvéreinek egy része ma is fizikai munkás, továbbá kissé meglepő módon az értelmiségi szülők némelyikének felnőtt gyermeke szintén kétkezi munkával keresi kenyerét, az időnkénti látszat ellenére semmiképp nem állítható, hogy a valóságot ne ismerhetnék. A családleírások nem elefántcsonttoronyra utalnak.

Más szempontból néztem a Fidesz-frakció idősebbik felét, a 40 fölöttieket. Általános benyomás, hogy ezek az emberek kevés kivétellel nem politizáltak 1988–89 előtt – néhányan ki is fejtik életrajzukban, hogy neveltetésük, személyes felfogásuk, világnézetük nem engedte a bekapcsolódást annak a rendszernek a közéletébe –, és az akkori kereteken belül viszonylag békésen élték életüket. Ez egyébként nem csak rájuk igaz. Az MSZP eltérő helyzetére visszatérek még, az egykori ellenzéki aktivitás pedig elsősorban az SZDSZ és kisebb részben az MDF képviselői között jellemző. (Mivel az érintettek többnyire az előző két almanachban is szerepeltek, a róluk ezek kapcsán leírtakat itt nem ismétlem meg.) Nem értékelésnek vagy ítéletnek szánom, pusztán tényként rögzítem: a mai politikusok jelentős része elviselte vagy tudomásul vette azt, ami sokáig megváltoztathatatlannak látszott, többé-kevésbé be is illeszkedett, és nem tartozott a rendszerváltozás aktív előkészítői közé, sőt többségük a részvevői közé sem. Jó néhányan például évtizedeken át ügyvédek voltak, vagy tanítottak, orvosi vagy állatorvosi hivatásukat gyakorolták, esetleg vállalati középvezetőként dolgoztak, és semmiféle politikai tevékenységről nem ejtenek szót. Néhány példa a Fideszből: Babák Mihály szarvasi polgármester élete nagy részét városa költségvetési üzemének műszaki vezetőjeként, illetve a Városgazdálkodási Vállalat igazgatóhelyetteseként töltötte. Fónagy János 1981-től az Ózdi Kohászati Üzemek vezető jogtanácsosa, majd vezérigazgató-helyettese volt. Gyimesi István gyáli polgármester 1975 és 1989 között taxizott. Gubicza Tibor 1955 óta falusi tanító, két évig iskolaigazgató is. Hadházy Sándor visegrádi polgármester műszaki ellenőr volt az OVIBER-nél, Herbst János ÁFÉSZ-boltvezető, Homa János újságíró Miskolcon, Körömi Attila egy pécsi Csemege-áruház helyettes vezetője, Láyer József jelenlegi Hajdú-Bihar megyei közgyűlési elnök a nyíracsádi művelődési házat igazgatta, Perlaki Jenő vegyész végzettségét hasznosítva magánvállalkozó volt, Rapcsák András hódmezővásárhelyi polgármester 1985-től főmérnök volt a Metripond gyárban, Steinerné Vasvári Éva a Tiszai Olajfinomító mérnöke, Szita Károly mai kaposvári polgármester a megyei növényvédő állomás munkatársa, Tállai András 1983-tól (24 éves korától, három évvel a főiskola elvégzése után) egy mezőkövesdi szakmunkásképző iskola igazgatóhelyettese, Várkonyi András a százhalombattai költségvetési üzem igazgatója.

Az is szembeötlő, hogy sokan – és nem a most huszonévesek – csak jó pár évvel a rendszerváltozás után kezdtek a politika iránt érdeklődni. A fideszesek közül Balla Mihály 1997-ben “barátai hatására”, Rigler Zoltán 1994-ben “környezete ösztönzésére” mozdult meg. Ugyanezt mondja magáról Tállai András (1994) és Vígh Ilona (1997). Sok esetben az derül ki, hogy a helyi Fidesz keresett meg addig nem politizáló értelmiségieket, vállalkozókat, boltosokat, és ajánlott fel nekik önkormányzati vagy országgyűlési képviselőjelöltséget. (A kisgazdáknál Balogh Gyula írja, hogy 1994-ig teljesen lekötötték vállalkozásai, és csak akkor lépett a közélet porondjára barátai és ismerősei rábeszélésére.) Meglepő eset Polonyi Kornél egykori idegenvezetőé, aki a Balatoni Intéző Bizottság osztályvezetőjeként ment nyugdíjba, és 1994-ben, 67 évesen látszólag előzmény nélkül lett a Fidesz színeiben megyei közgyűlési tag, vagy Sáringer Gyula rovarökológus akadémikusé, a Pannon Agrártudományi Egyetem volt rektoráé, aki 1945-ös kamaszkori politizálását és 1989–90-es rövid kisgazda párttagságát követően 1998ig várt, és akkor, 70 évesen vállalt képviselőjelöltséget a Fidesz listáján. Volt, aki frissen belépett párttagként rögtön a helyi szervezet egyik vezetője lett, mint Tóth Gábor Aszódon, Tóth István Kalocsán vagy Molnár Oszkár Edelényben. Az utóbbi példa azt is mutatja, hogy a Fidesz megbecsülte a máshonnan érkezőket. Molnár Oszkár ugyanis az SZDSZből lépett át, ahogy Nyitrai András és Steinerné Vasvári Éva, vagy a korábban SZDSZ-képviselő Szabó Erika és a már a parlamentben 1992-ben pártot váltó Horváth László. Bartha László szegedi polgármester eredetileg a Köztársaság Pártban, Balsay István és Básthy Tamás 1990-ben a Népfrontból kiindult és sikertelen Hazafias Választási Koalícióban, Szita Károly a Magyarországi Zöld Pártban próbálkozott.

1982-től a tápiószentmártoni Aranyszarvas TSZ osztályvezetője, 1986-tól főkönyvelő, 1988-tól elnökhelyettes, 1994-től elnök, majd mindmáig a szövetkezetből alakult részvénytársaság elnök-vezérigazgatója: igazi MSZP-s “zöldbáró”-karrier, nemde? Pedig a látszat csal, az adatok Czerván György Fidesz-képviselő szakmai pályafutását írják le. És nincs egyedül a kormányoldalon, ami azért érdekes, mert ebben a ciklusban számos törvény nehezítette a mezőgazdasági társas vállalkozások életét. Nem tudom, a tápiószentmártoni cég mennyi földet bérel és kitől, tehát mennyire veszélyezteti létét a 2001 végén elfogadott földtörvény-módosítás, amely a jelenlegi földhaszonbérlőt a szerződés lejártakor a lehetséges további bérlők között a sor végére helyezi, de talán nem véletlen, hogy a parlamenti pletykák már a külső üzletrészekről szóló vita idején is Czerván Györgyöt emlegették mint plenárisan ritkán szóló, de a háttérben aktív lobbistát, aki majd kihúzatja a legártalmasabb paragrafusokat a tervezetből. Más kérdés, hogy aztán nem így lett. Még két fideszes és egy kisgazda képviselő van, aki ma is mezőgazdasági nagyüzemet irányít: Farkas Sándor szakbizottsági elnök Fábiánsebestyénben volt téeszelnök, most rt.-vezér (1975 óta ott dolgozik), Szabó Ferenc 1978 óta a kocséri téesz műszaki vezetője, Csatári József (FKGP) pedig az almanach szerint – miközben 200 hektáron magángazdálkodást is folytat – mindmáig szövetkezeti elnök Kunfehértón, bár más hírek a szövetkezet végelszámolásáról szóltak. További hét fideszes és öt jelenlegi vagy volt kisgazda képviselő életében játszott jelentős szerepet az általuk ideológiailag és történelmileg annyit támadott mezőgazdasági termelőszövetkezet: közülük Cseh Sándor (volt MIÉP, most FKGP) 11 évig főkertész volt Nyírkátán, Gyimóthy Géza (volt FKGP, most független) 14 évig állattenyésztési ágazatvezető Naszályon, Kerényi János (Fidesz) 1975-től egészen 1993-ig a pirtói Május 1. Szakszövetkezet elnöke, Lengyel János (FKGP) téeszelnök Csaholcon, Szabó János honvédelmi miniszter (FKGP) jogi osztályvezető a Sasad TSZ-ben. A sors rosszmájú iróniája, hogy az 56 után internált Tamás Károly (FKGP, csak néhány napig volt képviselő, mert közigazgatási államtitkári kinevezése miatt már 1998 nyarán lemondott mandátumáról, de az almanachban ő is benne van) Faddon épp egy Lenin nevét viselő téeszben volt főállattenyésztő, majd elnök.

Ha már itt tartunk: egy kb. 400 életrajzot tartalmazó könyv Magyarországon elkerülhetetlenül tükrözi a 20. század összes borzalmát és bűnét. Ezt pedig éppúgy nem szabad figyelmen kívül hagyni az elemzésben, mint a hetvenes-nyolcvanas évek viszonylag békésebb körülményeit. Három olyan képviselő van, aki már 1944-ben összeütközésbe került a tömeggyilkos hatalommal. Vitányi Iván (MSZP) a Gestapo foglya volt Sopronkőhidán, miután a Magyar Diákok Szabadságfrontja és a Görgey-zászlóalj tagjaként, a Kiss János altábornagy vezette csoport futárjaként részt vett az ellenállásban. Horváth Jánost (Fidesz) mint ellenállót, a Szabad Élet Diákmozgalom tagját a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék 1944 decemberében letartóztatta, és halálra ítélte. Életét szökéssel sikerült megmentenie. Varga László (Fidesz), a parlament 91 éves korelnöke szintén a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék foglya volt. Őszintén izgat, vajon mit gondolhat az utóbbi két tiszteletre méltó idős politikus, amikor a 21. század elején az egykori nyilas sajtó – számukra személyesen jól ismert – hangvételével találkozik, vagy amikor például a Magyar Fórumban többször is azt olvashatta, ha olvasta, hogy a náci megszállás és a nyilas kormány alatt Magyarországon alkotmányos rend volt, az ezzel szembeszegülők pedig idegen szolgálatban álló hazaáruló terroristák voltak. Tehát ők is. Nyilvános véleményt erről nem hallottam tőlük.

1945 után is sokan szenvedtek el repressziót származásuk, nézeteik, politikai tevékenységük miatt. 63 képviselő említ ilyesmit családjára vonatkozóan: bebörtönzött, internált, kuláklistára helyezett, kitelepített, állásuktól és vagyonuktól megfosztott, szakképzettségük ellenére segédmunkási státusba száműzött szülőkről, nagyszülőkről olvashatunk. Ez nyilván nyomot hagyott a gyerekek, unokák lelkében és gondolkodásában, befolyásolva későbbi magatartásukat. A legnagyobb arányban a kisgazdapárti és az SZDSZ-frakcióban fordul elő meghurcolt családtag (13, illetve 9 főnél). A Fideszben húszan számolnak be ilyen esetről, az MSZP-ben pedig tizennégyen, a képviselőcsoport minden tizedik tagja. Ez már az 1994-es országgyűlés almanachjában is feltűnt: a szocialisták sem csupa boldog családból érkeztek, az ő szüleik sem mindnyájan voltak a rendszer kedvencei. Hiesz György édesapja a recski láger foglya volt, ugyanakkor édesanyját is két évre bebörtönözték, és kiszabadulásuk után is csak segédmunkások lehettek. (Ő jóval később, 1966-ban született.) Csabai Lászlóné özvegy édesapja öt évet töltött börtönben politikai okokból, majd három hónappal kiengedése után meghalt, ezért ő hároméves korától nevelőszülőknél élt. Kósáné Kovács Magda kiváló orvos édesapja 1956 után soha többé nem kaphatott vezető beosztást, mert az István Kórház munkástanácsának elnöke volt, és ezért fegyelmivel elbocsátották. Vagyis ahogy az 1945 utáni felemelkedés, a szegényparaszti vagy munkássorból értelmiségivé válás nem feltétlenül tette az érintetteket a rendszer hívévé, a politikai okokból elszenvedett börtön, bántalom sem mindenkinek a gyermekeit fordította azzal szembe.

Viszonylag kevesebben, 39-en vannak azok, akik személyesen is megtapasztalták, hogyan bánt a pártállam vélt vagy valódi ellenfeleivel. A skála széles: a kisebb-nagyobb zaklatásoktól, a továbbtanulás megakadályozásától vagy a sorozatos elbocsátástól a börtönig, internálásig terjed. (Persze az sem mindegy, hogy az összeütközés a Rákosi-korszakban vagy a nyolcvanas évek végén történt, hiszen a hatalom módszere és ereje változott.) Itt az SZDSZ-frakció mutathatja fel a legnagyobb, 42 százalékos arányt 10 fővel. Megjárta a börtönt az először halálra ítélt Mécs Imre, más frakciókból Cseh Sándor (FKGP), Fenyvessy Zoltán (MIÉP), Horváth János (Fidesz). (Továbbá 1989-ben Prágában Deutsch Tamás.) Itt az MSZP-ből kevesen szerepelnek, mindössze hárman: Vitányi Iván állásvesztéssel fizetett “ellenforradalmárságáért”, Nemcsók Jánost egykor a középiskolából tették ki politikai okokból, Takács Imrét pedig a debreceni egyetemről a püspökladány-petritelepi általános iskolába helyezték 1957-ben, nyilván nem jutalomból. Igaz, ő például 9 év múlva már belépett a pártba.

Ezzel el is jutottunk a következő, az eddigieknél nehezebb ponthoz. A korábbi almanachokhoz hasonlóan most sem vagyok ugyanis meggyőződve arról, hogy az egykori párttagságot illetően pontosak az adatok. (Ideértve a szülőkét is, amiről gyakran szintén pletykák terjengenek ismertebb fiatal politikusok esetében.) Sőt egy-két esetben pontosan tudom, hogy hiányos az életrajz. Ám a kiadványban az szerepel, amit maga a képviselő jóváhagy. (Ez csökkenti ugyan a kötet tudományos értékét, de enélkül sokan nem lennének hajlandók együttműködni a kutatókkal. Igaz, zárt anyagként a nem nyilvános adatok is megmaradnak, a mai kutatók és olvasók unokáinak örömére.) Márpedig a külön tárgyalandó MSZP-n kívüli 249 képviselő közül csak tizenegyen említik, hogy tagjai voltak az MSZMPnek. (A jogelődnek pedig mindössze négyen. Vitányi Iván [MSZP] a Magyar Kommunista Pártból került a Magyar Dolgozók Pártjába, az MSZMP-be aztán csak 1972-ben lépett be. Horn Gyula MDP-tag volt, és átigazolt az MSZMP-be. Tardos Márton [SZDSZ] MDP-tag volt, de 1956 után pártonkívüli maradt, sőt egy ideig politikai repressziók is érték. Meglepő, hogy a Fideszben is megtalálható a Rákosi Mátyás vezette MDP egyik volt tagja: az említett Polonyi Kornél, aki az 1948-as pártegyesülésig szociáldemokrata volt, és 1956 után nem lépett át Kádár pártjába.) A nem képviselő miniszterek és államtitkárok nem szerepelnek az almanachban, így Stumpf István, Pintér Sándor, Martonyi János miniszterek, Chikán Attila volt miniszter, Bogár László miniszterelnökségi államtitkár egykori MSZMP-tagsága nem kerül be a statisztikába. Ami a képviselőket illeti, a Fideszből Gógl Árpád és Sümeghy Csaba 1968–1989 között volt az állampárt tagja (az utóbbi a Magyar Iparszövetség elnökeként 10 éve szoros munkakapcsolatban áll a politikai ellenfél MSZP képviselőjével, Tokár Istvánnal, aki az Iparszövetség felügyelő bizottságát vezette, majd 1998 óta a szervezet alelnöke), az 1999-ben elhunyt Gyuricza Béla nyugállományú tábornok 1961–1989 között. Farkas Sándor 1986-ban 11 év után “tagdíjfizetés megtagadása miatt” maradt ki, Sági József pedig 1987-ben “kizárását megelőzendő” lépett ki az MSZMP-ből, ahová “családja plebejus származása, baloldali hagyományai nyomán” lépett be. (Az ő édesapja dolgozott a megyei rendőr-főkapitányságon.) Homa János mindössze a rendszer végnapjaiban, 1988 ősze és 1989 nyara között fordult meg a pártban. Fónagy János közlekedési és vízügyi miniszterről megtudhatjuk: az Ózdi Kohászati Üzemeknél különböző vezető tisztségeket betöltött jogász az MSZMPből – a szöveg alapján bizonyára 1988 körül – “azért lépett ki, mert a tervezett társasági törvényt a Ptk. módosítása nélkül kívánták megalkotni, s ez végül spontán privatizációhoz vezetett”. Ebből kikövetkeztethető, hogy addig párttag volt. Érdekes még Gubicza Tibor esete: ő azt említi, hogy húsz évig volt tagja a járási úttörőelnökségnek.

Az SZDSZ-ből egyedül Bauer Tamás volt MSZMP-tag, de őt már 1974-ben kizárták. A MIÉP és az MDF képviselői közül senkinél nem szerepel ilyen adat, a kisgazdáknál viszont három helyen. Lengyel János 1989-ig, Pokol Béla 1976 és 1988 között volt párttag, Tóth Imre pedig, aki 1974–87-ben a sarkadi művelődési központot igazgatta, 1987-ben kilépett a pártból. Boros Imre tárca nélküli miniszter életrajzában nem tesz említést a témáról, de korábban, Torgyán József vádjaira válaszolva arról nyilatkozott, hogy a Magyar Nemzeti Bank pártbizottságának nem volt titkára, csak egyik pártalapszervezetének. (Boros különben az 1983-ban többekkel együtt az adósságválság kezeléséért kapott Állami Díját sem írta be.)

Más a helyzet az MSZP-ben, ahol az egykori MSZMP-tagság az alapeset. Hét kivétel van, ha pontosak az életrajzok: Bodzás Ferenc (ő agrárszövetséges, nem is MSZP-tag), Szilágyi Péter, Warvasovszky Tihamér székesfehérvári polgármester, Molnár Gyula (ő ezek szerint 1987–

88-ban már pártonkívüliként lehetett Óbudán a kerületi KISZ-bizottság titkára, ami korábban nemigen fordult elő), Tóth Sándor, továbbá az 1970-ben született Tóbiás József és a Ház Benjáminja, az 1977-es Zuschlag János, akinek már módja sem lett volna az MSZMP-t kipróbálni. Ezzel szemben a szocialista frakció 36 százaléka, 50 képviselő dolgozott valaha a párt, a KISZ vagy a szakszervezet függetlenített politikai apparátusában. (Más képviselőcsoportokban erre nincs példa.) Ez persze igen különböző szinteket és rangokat jelent, kerületi-városi KISZ- vagy pártbizottsági beosztott munkatárstól felfelé, és az esetek nagy részében a nyolcvanas évekre vonatkozik. (Podolák György például 8 éven át, 1987-ig a Ruhaiparigép- és Kerékpárgyár függetlenített párttitkára volt, 1993-tól viszont már a Csepeli Gyáriparosok Szövetségének elnöke.) Az egykori állampárt legmagasabb rangú exfunkcionáriusa a mai MSZP-képviselők között Szűrös Mátyás, aki 1983 és 1989 között az MSZMP Központi Bizottságának titkára volt. Ez azért érdemel említést, mert a magukat nemzetinek nevező erőkkel rokonszenvező, pártja többségétől gyakran eltérően szavazó Szűrös múltját sosem emlegetik az MSZP politikai ellenfelei, és neki azt sem róják fel, hogy az átvilágító bizottság többszöri felszólítása ellenére sem mondott le tisztségéről. (A belügyi jelentések egykori olvasójaként került e körbe, ahogy Gál Zoltán vagy Medgyessy Péter vagy a karhatalmista múltja miatt is idetartozó Horn Gyula, akiknek állandóan szemükre vetik, hogy nem távoztak a közéletből.) Formálisan még magasabb rangot viselt Vastagh Pál Csongrád megyei első titkárként és a Politikai Bizottság tagjaként, ő azonban e tisztségekben a párt megszűnése előtti néhány hónapot töltötte csupán, és akkor ez már messze nem jelentett akkora hatalmat, mint akár két-három évvel azelőtt.

29 olyan képviselő van, aki 1990 előtt tanácstag volt, vagy választott tanácsi tisztséget viselt. Közülük többen említik, hogy 1985-ben a lakosság vitte be őket a helyi tanácsba, mint például Túri Kovács Béla ügyvédet (most FKGP, környezetvédelmi miniszter) Szentendrén. Heten voltak tanácselnökök: Balsay István (Fidesz) 1987-től Székesfehérvárott – 1990ben polgármesterként folytatta –, Csiha Judit (MSZP) Budapest VII. kerületében, Gubicza Tibor (Fidesz) Pusztaszabolcson – 1985-ben már 26 éve tanított a faluban, amikor tanácselnök lett, és aztán 1998-ig két ciklusban a polgármester is ő volt –, Gyárfás Ildikó (MSZP) Kazincbarcikán, Hargitai János (Fidesz) Nagynyárádon – ő is megmaradt a falu élén 1990 után –, Wekler Ferenc (SZDSZ) Mecseknádasdon – a korábbi vezetőket győzte le 1985-ben lakossági szervezéssel –, valamint Szabó György (MSZP), aki a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tanácselnöki székből ült át ugyanott a megyei közgyűlés elnökéébe.

Tízen voltak képviselők 1990 előtt is. Horváth János (Fidesz) 1945–47-ben a Független Kisgazdapárt, Varga László (Fidesz) 1947–48-ban a Barankovics vezette Demokrata Néppárt színeiben ült az Országházban – az előbbi börtönnel fizetett érte, az utóbbit emigrációja mentette meg ettől. A továbbiak mind későbbiek és szocialisták. Fodor Sándor és Pásztohy András 1980–90-ben, Nagy Sándor 1980–85-ben (ekkor a Népköztársaság Elnöki Tanácsának is tagjaként) és 1988–90-ben volt képviselő. A többiek 1985-től: Filló Pál, Jakab Róbertné, a jelenlegi Agrárszövetség-elnök Mayer Bertalan (az akkori új szabályok alapján spontán jelöltként, tehát nem a Népfront javaslatára), Solymosi József és a mandátumát azóta egyedüliként folyamatosan őrző Szűrös Mátyás.

Ennél talán fontosabb, mert érdemibb hatása van a jelenlegi munkára, hogy a képviselők 55 százalékának, 213 főnek van önkormányzati múltja 1990 óta. 100 fideszes, 64 szocialista, 22 kisgazda, 11 MDF-es, 6 szabad demokrata, valamint 5-5 MIÉP-es és független törvényhozó volt legalább helyi képviselő-testületi tag az elmúlt években. Ez nyilvánvalóan sok tapasztalatot jelent, és egyfajta kádernevelés, utánpótlás-keresés is zajlik a településeken, megyékben. 117-en (30 százalék) jelenleg, az országgyűléssel párhuzamosan is dolgoznak önkormányzati képviselőként vagy vezetőként – az előző ciklusban csak 32-en voltak ilyenek! (Van, aki egyszerre három szinten működik: Juharos Róbert [Fidesz] például a VIII. kerület alpolgármestere, a fővárosi közgyűlés és az országgyűlés képviselője.) Teljesen új jelenség, hogy a 19 megyei közgyűlés közül kilencnek (Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Békés, Jász-Nagykun-Szolnok, Bács-Kiskun, a Dunántúlról csak Győr-Moson-Sopron és Komárom-Esztergom) az elnöke országgyűlési képviselő. Közülük 8 fideszes, a kilencedik csak volt, de most független: Helmeczy László (Szabolcs-Szatmár-Bereg). 28 képviselő aktív polgármester (15 fideszes, 7 szocialista, 4 MDF-es, 2 kisgazda), 10 pedig alpolgármester (7 fideszes, 2 kisgazda, egy szocialista). Ezek egy része az önkormányzatban kezdett, és utána indították el országos szinten, másokat viszont 1998 őszén, már országgyűlési képviselőként “dobtak be” a helyi választási küzdelembe. Meggyőződésem, hogy sok egyéb politikai és “hatalomtechnikai” szempont mellett ezért is ragaszkodik a Fidesz (de a hat frakció közül egyedül ő) a háromhetenkénti plenáris ülésezéshez. Megyét, várost irányítani ugyanis nagyon nehéz úgy, ha minden hétnek csak a második felét tölti otthon a vezető. Érdemes egyébként felsorolni azt a tíz országgyűlési képviselőt, aki 1990 óta egyfolytában áll települése élén: a Fideszből Básthy Tamás (Kőszeg, korábban KDNP), Fazekas Sándor (Karcag), Gyimesi István (Gyál), Hadházy Sándor (Visegrád), Kovács Zoltán (Pápa), Ódor Ferenc (Garadna, egyúttal a megyei közgyűlés elnöke is Borsodban) és Rapcsák András (Hódmezővásárhely, korábban KDNP), az MDF-ből Gémesi György (Gödöllő) és Szászfalvi László (Csurgó), a Kisgazdapártból Tóth Imre (Sarkad). (A parlamentben Rapcsák kivételével csak 1998 óta vannak jelen.)

Teszek egy kitérőt az országgyűlés legkisebb frakciójához. Az egykori MDF-ből kiszakadt, önmagát nemzeti radikálisként meghatározó, mások által gyakran szélsőjobboldaliként vagy még gorombábban megjelölt MIÉP 13 képviselőjének életútját érdemes külön is megnézni, és mivel kevesen vannak, a legegyszerűbb ezt egyenként megtenni. Sőt egyet ki is hagyhatunk, hiszen Csurka István pártelnök-frakcióvezető pályafutását mindenki ismeri. De kik a többiek, és mivel töltötték az elmúlt évtizedeket? Nem ígérem, hogy ezzel megfejthetjük a MIÉP-jelenséget, de nézzük. Balczó Zoltán – a híres öttusázó öccse – villamosmérnök, 1975 óta főiskolán tanít. Rövid MDFtagság után követte Csurkát a MIÉP-be. Bogdán Emil 1990–94-ben még MDF-képviselő volt, nyugdíjas állatorvos, aki több mint 20 évig a martonvásári kutatóintézetben dolgozott. 1970–75 között politikai klubot vezetett, amelyet a hatóságok betiltottak. Ott volt a lakiteleki találkozón. A Fradi eladásával kapcsolatos nyilatkozatával ismertté – sokak szemében hírhedtté – vált Bognár László bölcsésztanár, szociológusdoktor, katolikus teológiát is tanult. Ókori neveléstörténetet tanított főiskolán. Ötszörös magyar bajnok 60 és 110 méteres gátfutásban. 1993–94-ben már volt MDF-, majd MIÉP-képviselő, 1994–98-ban Göd polgármestere. Erkel Tibor zenész, a Magyar Rádióban 1970-től zenei főrendező, 1983tól a zenei főosztály vezetője. Közben zeneakadémiai tanszakvezető, illetve négy évig minisztériumi osztályvezető. Mindezt pártonkívüliként tette, hiszen, mint írja, még a KISZ-be sem volt hajlandó belépni, amiért anno 1957-ben megfosztották ösztöndíjától. 1986-ban, tehát még a pártállami időszakban Erkel-díjat kapott. (A névazonosság nem véletlen, dédapja a Himnusz zeneszerzőjének öccse volt.) Fenyvessy Zoltán munkásként végzett jogi egyetemet, előbb vállalati jogász volt, 1991-től ügyvéd. Középiskolásként izgatásért kétszer is börtönbe került négy, illetve hat hónapra. Ő is az MDF-ben indult. Gidai Erzsébet közgazdászprofeszszor, pszichológus végzettséget is szerzett, az NDK-ban volt levelező aspiráns, de tanított a még különálló másik Németországban is. Pályafutását a Semmelweis Orvostudományi Egyetem marxizmus–leninizmus tanszékén kezdte. Hat évig az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében volt osztályvezető, majd 1989–91-ben a Szakszervezeti Gazdaság- és Társadalomkutató Intézetet igazgatta. (A SZOT, majd az MSZOSZ vezetője akkor Nagy Sándor jelenlegi szocialista frakcióvezető volt.) 1991-től a Pozsgay Imre vezette “harmadik utas” Nemzeti Demokrata Szövetségben politizált, majd pártonkívüliként lett a MIÉP képviselője. (Mint hírlik, 2002-ben már nem jelölik.) Ifj. Hegedűs Lóránt 1992 óta református lelkész, köztudottan a dunamelléki püspök fia. Kapronczy Mihály agrármérnök, dolgozott földhivatalban, Zöldértnél és téeszben, majd 1982-től egyéni gazdaként. A Kisgazdapártból még az előző ciklus képviselőjeként kizárták, ekkor lépett be a MIÉP-be. A legfiatalabb frakciótag, a 40 éves Kiss Andor 1985-ben szerzett mérnöki diplomát, azóta beosztott mérnökként, majd építésvezetőként dolgozott, részben Németországban. 1985-ben Tahiban a helyi párttitkár ellenében tanácstaggá választották, rövid ideig önkormányzati képviselő is volt. Lentner Csaba főiskolai és egyetemi közgazdászdiplomával előbb egy téeszben volt állattenyésztési műszakvezető, majd a jegybank győri igazgatóságán elemző közgazdász, főelőadó a Magyar Külkereskedelmi Bankban, aztán fiókigazgató a Dunabankban, amelynek eladásával kapcsolatban 2001 végén leleplezőnek szánt dokumentumokat mutatott be az Országgyűlésben. A Kisgazdapártból az előírt fél év várakozás után 2001 végén átlépett Zakó László olajmérnöki végzettségének megfelelően dolgozott. És végül Rozgonyi Ernő: geodéta, technikus, vállalati csoportvezető volt, majd 33 éves korában, 1966-ban estin szerzett főiskolai végzettséggel a Pénzügyminisztériumba került. 1978-ban a tárca lakáspolitikai önálló csoportjának vezetője lett, majd 1984-ben “szakmai és politikai ellentétek miatt” a KB-tag Szlameniczky István vezette SZÖVOSZ-hoz távozott, ahol a lakásszövetkezeti főosztályt vezette. Életrajza a meghökkentő fordulatot sem nélkülözi: “1970–71-ben a Fővárosi Főügyészség izgatás és közösség megsértése vádjával szigorított börtönbüntetést tartalmazó [vád-?]iratot nyújtott be ellene. A büntetést a Legfelsőbb Bíróság pénzbírságra mérsékelte, amely mentesítette a súlyosabb következmények alól.” Vagyis egy ilyen büntetőeljárás alatt, majd izgatásért jogerősen – ha enyhe büntetéssel is – elítélve mindvégig zavartalanul dolgozott a Pénzügyminisztériumban, és tanított a mérlegképes könyvelői tanfolyamon!

Az almanach nem csak politikáról szól, emberi portrékat is tartalmaz. A szülők kapcsán már érintettem ezt, de most folytatom, már csak azért is, mert a kormány annyira hangsúlyozza a gyermekvállalás támogatását. Összeszámoltam, hogy 24 képviselőnek van háromnál több testvére, és 25-nek háromnál több gyermeke. De aki nagy családban nőtt fel, az nem feltétlenül alapít maga is ilyet, mert csak hárman tartoznak bele mindkét csoportba: Iványi Gábor (SZDSZ), Ivanics István és Szinyei András (Fidesz). Egyébként a testvérek számát illetően a rekorder Iványi Gábor (SZDSZ): 10, Pallag László (volt FKGP, most független): 8, Ivanics István (Fidesz) és Gémesi György (MDF): 7–7. A legtöbb gyermeke (8) Mécs Imrének (SZDSZ) van, őt Iványi Gábor (SZDSZ) és Nógrádi László (Fidesz) követi 6–6 gyermekkel. A fejenkénti átlagos gyermekszám frakciónként sorrendben a következő: MDF 2,8; SZDSZ 2,6; FKGP 2,4; MIÉP 2,1; MSZP 2,0; függetlenek 2,0; Fidesz 1,8. A Fidesz feltehetőleg azért is áll a sor végén, mert – a fiatalabb átlagéletkorral csak részben összefüggésben – az összesen 38 gyermektelen képviselő többsége, 25 fő e frakcióban található.

A politizálás a jelek szerint a családi élet stabilitásának sem tesz jót. Míg ugyanis az országos statisztika szerint a lakosság 9,3 százaléka elvált (igaz, ezt furcsa módon a 15 év fölöttiek között mérik), az Országgyűlésben ez az arány 14,2 százalék. 55 képviselőnek bomlott már fel legalább egyszer a házassága: 17–17 fideszesnek és MSZP-snek, 6–6 kisgazdának és SZDSZ-esnek, 4 MIÉP-esnek és 3 MDF-esnek. Amiből az a tanulság is leszűrhető – főleg a frakciók létszámához viszonyítva a számokat –, hogy legalábbis e körben a házasság szentségéről szóló vallási tanításoknak nem sok közük van a valóságos személyes sorsokhoz és döntésekhez, még azoknál sem, akik már válásuk idején is vallásosak voltak, és nem csak később zajlott le bennük világnézeti változás.

61 képviselő tartotta fontosnak megemlíteni, hogy családja részben vagy egészben nem magyar származású. (Az előző ciklusban is nagyjából ugyanennyien voltak.) A Fideszből 25-en, az MSZP-ből 21-en, az SZDSZ-ből és a FKGP-ből 5–5-en, a MIÉP-ből 4-en utalnak erre, az MDF-ből pedig egy fő. Ezek zöme, 49 a korábbi ciklushoz hasonlóan német (sváb, szász, osztrák, svájci) származású, de német nemzetiségűnek csak ketten vallják magukat: Schmidt Ferenc (Fidesz) és Wekler Ferenc (SZDSZ). Rajtuk és Jakab Róbertnén (MSZP), a szlovák szövetség volt elnökén kívül más kisebbségi nincs a parlamentben, most első alkalommal roma sem. A korábbinál kevesebben, 71-en említik családjuk vagy saját maguk vallását: közülük 35-en katolikusok és 25-en reformátusok, ami az utóbbiak országosnál magasabb arányát mutatja. A Fideszből 22-en (15,3 százalék) tartották ezt említésre méltó tényezőnek, az MSZP-ből – a szülők, nagyszülők vonatkozásában – 21-en (ez is 15,3 százalék), a kisgazdák közül tizenegyen (egyharmaduk), az SZDSZ-ből és az MDF-ből 6–6 (25, illetve 37,5 százalék), a MIÉP-ből hárman (23 százalék). Az összetétel többnyire vegyes, de a vallást megjelölő képviselők közül a Fideszben egyértelműen a katolikusok dominálnak, a Kisgazdapártban pedig a reformátusok. A zsidó hitfelekezetnek most is ugyanaz a két képviselő a tagja, aki az előző ciklusban: Suchman Tamás (MSZP), aki a keszthelyi hitközség alelnöke és Timár György (FKGP), aki 1991–93-ban a MAZSIHISZ vezető elöljárója volt. Zsidó származásra utal még Horn Gábor (SZDSZ), akinek “apai ősei gazdag zsidó polgári család tagjai” voltak és Tardos Márton (SZDSZ), aki “református vallású asszimilált magyar zsidó családba született”. (Szüleit a nyilas érában meggyilkolták.) Emellett Üszöghy-Bleyer Jenő (MSZP) szól arról, hogy “szüleit a nácik 1944-ben Auschwitzban megölték”.

Egészen másképp, de a személyi vonatkozások közé tartozik a sport iránti érdeklődés. A már említett gátfutó-bajnok Bognár Lászlón (MIÉP) kívül Csatári József (FKGP) I. osztályú birkózó, Kiszely Katalin (volt FKGP, most Fidesz) ifjúsági válogatott kézilabdázó, Szakács Imre (Fidesz) ifjúsági és sportállamtitkár nyolc évig hivatásos kézilabdázó volt. Fenyvesi Máté (FKGP) valaha 76-szor szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban, 1999-ben egy időre az FTC ügyvezető elnöke is volt. Lotz Károly (SZDSZ) 1960ban, Gémesi György (MDF) 1981–84-ben volt tagja a kardvívó válogatott keretnek. Jelenleg Katona Béla (MSZP) a Vasas SC társadalmi elnöke, Baráth Etele (MSZP) a Magyar Kajak-Kenu Szövetség, Farkas Sándor (Fidesz) a Magyar Lovassport Szövetség, Gémesi György (MDF) a Magyar Vívó Szövetség elnöke. Balsay István (Fidesz) a Magyar Kosárlabdázók Szövetségének társelnöke. Kosztolányi Dénes (Fidesz) a Magyar Aerobik Szövetség elnöke és a Magyar Torna Szövetség társelnöke, Márton Attila (Fidesz) aktív sportrepülőként a Magyar Repülő Szövetség elnökségi tagja, és így tovább.

Mint említettem, az életrajzokat a Jelenkutató Alapítvány munkatársai hoszszú interjúkat is felhasználva állítják össze, de végül az kerül be, amit a képviselő jóváhagy. Nyilván ennek tulajdonítható, hogy Várhegyi Attila (Fidesz-választmányi elnök, volt államtitkár) egyáltalán nem szól az ellene évek óta folyó, elsőfokon az eredeti vádhoz képest enyhébb, de elmarasztaló ítélettel végződött és e sorok írásakor még másodfokú ítéletre váró büntetőügyéről, Atyánszky György (volt FKGP, most független), akit időközben jogerősen – bár csak pénzbírságra – elítéltek csődbűntettért, és a Tocsik-ügyben érintett, megismételt elsőfokú eljárás alatt álló Boldvai László volt MSZP-pártpénztárnok pedig igen szőrmentén tesz említést a témáról. Továbbá persze nem derülnek ki olyan részletek, amelyek nem is illenek e műfajba, de egyéb forrásokból tudhatók. Más füllel hallgatja az ember Fodor Gábor SZDSZ-képviselő és a miniszterelnök polémiáját, ha tudja, hogy ez a két élesen szemben álló ember valaha – alig tucatnyi éve – jó barát, kollégiumi szobatárs volt. Vagy Bóka Istvánról (Fidesz) megtudható az életrajzból, hogy jogász, Alsóörs polgármestere és a Balatoni Fejlesztési Tanács elnöke – az azonban nem, hogy az ELTE Jogász (később Bibó) Szakkollégiumában annak idején ő vette át Orbán Viktortól a diákönkormányzat vezetését. Pedig ennek a Fideszben jelentősége van.

Ha már itt tartunk: a Fidesz legismertebb vezetői már a két előző almanachban is szerepeltek, mégis van két motívum, amelyet a pontosság kedvéért érdemesnek tartok felidézni, mert gyakran emlegetik őket tévesen. Az egyik, hogy Kövér László valaha az állampárt egyik intézményében dolgozott. Nos, frissen végzett jogászként, 1986-ban mindössze fél évig volt egy ifjúságkutató csoport segédmunkatársa az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében. Ez, mint emlékezhetünk rá, szabad szellemű és párttagságot el nem váró műhely volt annak ellenére, hogy formálisan pártintézménynek volt besorolva. Kövér e fél év után Soros-ösztöndíjas lett, majd egykori kollégiumában nevelőtanár. Vesse szemére, aki akarja, konfrontatív stílusát, idézze fel a szocialista eszmékkel rokonszenvező, Torgyánt és Csurkát pedig élesen elítélő egykori nyilatkozatait, de a “Társtud” Intézetet előhozni értelmetlen. A másik ilyen ügy Orbán Viktor oxfordi ösztöndíja, amelyre egyes lapok még manapság is megjelenő olvasói levelei szerint a Kádár-rendszer küldte őt a nép pénzén, ő pedig rút hálátlansággal fizetett ezért. Nos, ezt is jobb lenne elfelejteni, Orbán ugyanis Kádár halála után negyed évvel, 1989 szeptemberében ment ki Oxfordba Soros-ösztöndíjjal, de a választások közeledtével félbeszakította programját, és mindössze négy hónap után, 1990 legelején hazajött. Kádárnak és a magyar népnek tehát semmi köze nem volt ehhez.

Végül néhány érdekesség. Említettem már, hogy Balla Mihály barátai hatására csak 1994-ben kezdett politikával foglalkozni, a Fideszbe pedig 1997-ben lépett be. De vajon mekkora szerepet játszott ebben az, hogy 1991–93-ban éppen az alcsútdobozi általános iskolában tanított? Vagy mit szólhatnak a Fideszben ahhoz, hogy a gépész, műszaki tanár és közgazdász végzettségű Tóth Ferenc “1996-ban a kőbányászattal foglalkozó Mészkő és Dolomit Részvénytársaság kereskedelmi igazgatója lett, amely beosztásában a mai napig is dolgozik”. A mai napig! Pedig ez nem más, mint id. Orbán Győző nagy ellenfelének, a Dunaferr-ügyben ismertté vált Zarándok Jánosnak a cége! Takács Imre (MSZP) és Tállai András (Fidesz) nemcsak az almanachban szerepelnek az ábécé jóvoltából egymás mellett, hanem az előbbi az utóbbit tanította is a hajdúszoboszlói közgazdasági szakközépiskolában. Előfordult, hogy az államtitkár zavarában “Takács tanár úrnak” szólította a vele vitatkozó ellenzéki honatyát. Francz Rezsőről (MSZP) elmondható, hogy ő Losonczi Pál utóda, ha nem is államfőként. Ugyanis 1984-ben még abban a barcsi Vörös Csillag TSZ-ben lett elnökhelyettes, amelyet egymást követve évtizedekig a két Losonczi fivér vezetett, 1994 óta pedig ő az elnök, csak a cég neve változott Dráva-Coopra. Az még nem meglepő, hogy a nekem mindig komolynak tűnő Nyitrai András mérnök (Fidesz) kamaszkora óta basszusgitározott beat- és rockzenekarokban, de azon elcsodálkoztam, hogy 1997-ig, azaz 53 éves koráig fel is lépett. Torgyán Józsefné Cseh Máriáról (az FKGP-frakcióból kizártként a függetlenek között ülne, ha betenné a lábát az ülésterembe, de férjével együtt nem teszi be, amióta kizárták) se sokan tudhatják, hogy a Bányászati Aknamélyítő Vállalat könyvelője volt, mielőtt elvégezte volna a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola énektanszakát és Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját. Utána Pécsett volt operettprimadonna húsz évig. Kosztolányi Dénes (Fidesz) anyai nagyapja újságíróként, az MTI főszerkesztőjeként olyan parlamenti almanachok szerkesztője volt, amilyenről most írok. És végül egy népmesei ízű történet: az 1999-ben elhunyt Zilahi József MDF-képviselő apai nagyapja azon a nyíregyházi megyeházán volt urasági parádés kocsis, ahol ő az előző rendszerben 23 évig főtisztviselő, majd az újban közgyűlési alelnök volt, és ahová 1994-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megye közgyűlési elnökeként, amolyan mai alispánként vonult be.

Végül jön a kötelező zárófejezet: éberségem jeleként minden elismerésem mellett is leleplezek néhány hibát, jól tudva persze, hogy egy ilyen lexikonméretű kötet sosem lehet teljesen hibátlan. Nos, például Tóth István kalocsai Fidesz-képviselővel az MSZP-s Alföldi Albert helyett fiát, a színész-rendező Róbertet győzették le az 1998-as választáson, pedig ő nem is indult. Lakatos András állítólag az MSZMP városi politikai bizottságának volt tagja valaha Kisvárdán, pedig én még emlékszem, hogy azt végrehajtó bizottságnak hívták, Politikai Bizottság csak a központban létezett. Kovács Lászlót a valóságos 1963 helyett 1983-ban léptették be az MSZMP-be, az 1959-ben született fideszes Koltai Ildikó pedig a könyv szerint úgy volt 1977-től az Olajterv külkereskedelmi tanácsadója, hogy csak 1984-ben érettségizett. Fazekas Sándorról (Fidesz) azt írják, hogy 1994 óta képviselő, pedig csak 1998 óta az. Eörsi Mátyás (SZDSZ) életrajzában az áll, hogy “anyai nagyanyja, Büchler Józsefné Auer Fanni szociáldemokrata politikus az 1945–47 közötti Nemzetgyűlés képviselője” volt – csakhogy az ezen nemzetgyűlésről részben ugyanezen csapat által készített történeti almanachban a hölgyet akkori asszonynevén, Hajdú Ernőnéként lehet megtalálni. Ez talán az éberségi teszt? Továbbá “közellátási népbiztosnak” is nevezik a nagymamát, miközben népbiztosok csak 1919-ben léteztek, ő – ugyancsak a történeti almanach szerint – 1945-ben “a fővárosi közellátási kormánybiztosság vezetőhelyettese” volt. És végül egy apró rosszmájúság: az almanachban néhány hónapos képviselősége miatt szereplő Demszky Gábornál (SZDSZ) a szerkesztők egy brosúrával lemaradva az előző feleségét nevezték meg. De e kifogások súlyából is látszik: Marelyin Kiss Józsefék ismét kitűnő munkát végeztek. Jöhet a 2002-ben választandó országgyűlés almanachja.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk