←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

Halálhír

Fájdalmasra és panaszosra váltott a magyar irodalmár hangja, mindahányszor eszébe jutott, s gyakran jutott eszébe, hogy költészetünket, ezt a páratlan és nagyszerű teljesítményt nem becsüli a világ, sőt – nyelvi elszigeteltség és egyebek következtében – nem tud róla semmit. El kellene valahogy vinni a hírét Berzsenyinek és Babitsnak, Aranynak és Adynak s – mindenekfelett persze – József Attilának, már csak a világ érdekében is, amely nem tudja, mit veszít tudatlanságával. Így szólt a sirám, benne egy valamelyest kétes logikájú előfeltevéssel (hiszen nem a mi dolgunk, hogy eldöntsük, mi kell belőlünk a világnak, hanem a világé, hogy mi kell belőlünk őneki) és a képtelen álommal, hogy ez a hír egyszer majd tényleg elér mindenhová, az Arizona állambeli Tucson általános iskoláiban a felsősök a “Szeptember végén…”-t és “A grófi szérün”-t elemezgetik az irodalomórán, a Budapestre érkező indiai elnök avval lepi meg vendéglátóit, hogy szellemesen Adyt idézi a magyar államelnöknek, mondván, hogy “jöttem a Gangesz partjairól”… Hogy egyrészt a tucsoni általános iskolában semmiféle verset nem elemeznek, másrészt pedig – mint egyszer Czigány Lóránt epésen megjegyezte – nem ártana először a magyarok körében ismertté tenni a magyar költészetet, erre persze senki sem gondolt.

Közben azután, szerény mértékben és abban a körben, ahol az ilyesmi egyáltalán megtörténhet, a magyar költészet vagy – fogalmazzunk pontosabban – jó néhány magyar költő munkái ismertté váltak a “világban” (ez ugyebár, ha instrumentalizáljuk a fogalmat, nagyjából az angol, francia és német nyelvterületet jelenti, s talán még a spanyolt is, bár csupán másodsorban). Részben magától, a minden irányban működő természetes kulturális ozmózis útján, részben némi célzott gyakorlati segítséggel (például a Magyar P.E.N. Club évtizedekig igen hatékonyan és eredményesen működő nemzetközi versfordítói programja révén) történt meg ez. Persze a londoni, párizsi, berlini utca embere ma sem mormol maga elé Babits-, József Attila- vagy Pilinszky-sorokat (mint ahogy Eliot-, Mallarmé- vagy Celan-sorokat sem), de a maguk tájékozottságára valamit is adó irodalmárok-irodalomtudósok körében ezek a költők – mint ahogy Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes vagy Orbán Ottó is – nem ismeretlenek. Jobb helyeken illik tudni egy-két magyar lírikusról, s Vas István szellemes ismertségi kritériuma is gyakran teljesül: az angol, francia, német kritikusnak vagy tanulmányszerzőnek másokról szólván jut eszébe valamelyik magyar szerző és műve mint hasznos értelmező párhuzam.

Radnótival is ez történt, sőt bizonyos értelemben vele történt meg leginkább: a régebbi magyar költők közül ő a legismertebb a “világban”, legalábbis annak angolul beszélő részén. Ebben nyilván közrejátszott tragikusan sokatmondó életsorsa: költői híre a világban kicsit afféle halálhír is. A hatvanas évek végétől kezdődően lényegében teljes költői életműve hozzáférhetővé vált angol nyelven, olyannyira, hogy számos verse több fordításban is olvasható. Ebben a munkában természetesen részt vettek – kulturális köztes helyzetüket közvetítői szerepben kamatoztatva – magyar hátterű angol és amerikai irodalmárok, George Gömöri, Emery George, Thomas Orszag-Land, Steven Polgar és az itt rezenceált könyv szerzője, Ozsváth Zsuzsanna (Frederic Turnerrel közösen), de neves angol és amerikai költők, Jasha Kessler, Clive Wilmer, Kenneth McRobbie és mások is.

A nyolcvanas évekre Radnóti annyira jól bevezetett név lett angol nyelvterületen, hogy megszülethettek róla az első angol nyelvű irodalomtörténeti-kritikai feldolgozások. Két fontos munka is megjelent Radnótiról ebben az évtizedben, a kaliforniai irodalomprofesszor Marianna D. Birnbaum tömör és célratörő könyve 1983-ban és Emery George hatalmas terjedelmű, enciklopédikus monográfiája 1986-ban. A Radnóti-kutatás emez angol-amerikai ágazata azóta is tevékeny, legutóbb George Gömöri és Clive Wilmer állítottak össze és tettek közzé egy kitűnő tanulmánykötetet a költőről 1999-ben.1

Ezt a sort folytatja most Ozsváth Zsuzsanna, a Texasi Egyetem professzora a (magyarra fordítva) Orpheus nyomában: Radnóti Miklós élete és kora című munkájával.2 Nem minden feszengés nélkül: a tárgyban járatos olvasónak feltűnik, hogy két monográfuselődjét, bár a bibliográfiai részben felsorolja munkáikat, és egyszer-kétszer futólag hivatkozik rájuk, sem az előszóban nem említi, sem a főszövegben nem idézi hosszabban, akár egyetértőleg, akár vitatkozva velük. Nem tér ki tehát arra, hogy az ő könyve, anyagát, témáját vagy módszerét tekintve, menynyiben más és menynyiben új az övükéhez képest, azaz nem érzi szükségét az indoklásnak: miért írta meg ugyanerről a témáról és ugyanebben a műfajban a harmadik könyvet. (Pedig ha másért nem, a jó értelemben vett hírverés céljából is érdemes lett volna hangsúlyozni az előzményeket: használ az ügynek, ha nem a könyvészeti apparátusból kell előbogarászni, hogy Radnótiról immár három monográfiát és egy méretes tanulmánygyűjteményt olvashat az angol-amerikai – és nemzetközi – érdeklődő.)

De lépjünk tovább, egyelőre még általános szinten. Két kultúra közötti köztes helyzetű, közvetítő szerepre vállalkozó irodalmárok könyveiben-tanulmányaiban gyakori szervi zavar, úgyszólván típushiba, hogy a szerző nem tudja következetesen a munka célközönségére vonatkozó világos elképzeléshez igazítani tárgyalásmódját: köztudottként kezel olyasmit, amiről megcélzott olvasójának sejtelme sincs, vagy ellenkezőleg, hosszan magyaráz ott, ahol számíthatna olvasója ismereteire. Ozsváth Zsuzsanna könyve nyilván az angol-amerikai, illetve az angol nyelven is olvasó-író nemzetközi tudományosságnak, kritikusoknak-irodalomtudósoknak-irodalmároknak szól, mégis gyakran – és önkéntelenül – “hazabeszél”. Azaz úgy beszél, mintha magyar szakember-olvasóhoz vagy művelt laikushoz szólna, aki tudja, ki volt Babits, van némi fogalma a Nyugat jelentőségéről, s ha megszorongatják, talán még azt is meg tudja mondani, hol született Vörösmarty Mihály. S ha már Babitsnál tartunk, vegyük őt példának: neve minden magyarázat és bemutatás híján bukkan fel a szövegben, a 25. oldalon már egy dalciklusára is utal a szerző, de hogy ki volt, mikor élt, s mi volt a szerepe, arról csupán a 97–100. oldalon kap tájékoztatást az olvasó, aki valamelyik amerikai, japán vagy francia egyetem könyvtárában igyekszik megtudni valamit Radnóti életéről és koráról. (Van persze példa ennek a fordítottjára is: a 86. oldalon immár harmadszor tudjuk meg Bálint Györgyről, hogy kiváló újságíró volt.) S nemzetközi olvasónk fejfájása csak erősödik, amikor például a 25–26. oldalon, a magyar költészet francia tájékozódásának egy tizenkét soros áttekintésében evvel a névsorral kólintják főbe: Berzsenyi, Csokonai, Kazinczy, Petőfi, Vörösmarty, Vajda, Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász, Illyés, Radnóti, József Attila. Még ha egyik-másik nevet ismeri is, valószínűtlen, hogy irodalmi lexikon után kapjon, és kikeresgélje a többieket.

(Evvel összefüggésben az sem ártott volna, ha a szerző kiiktatja angol szövegéből az itt-ott felbukkanó fogalmi-szóhasználati hungarizmusokat. Egyetlen példa erre, a 33. oldalról: a “monarchia” szó magyarul első helyen “Ausztria–Magyarországot”, az 1867–1918 között fennálló államalakulatot jelenti, míg angol megfelelője, a monarchy szó a királyság mint államforma megjelölésére szolgál; csupán magyar ügyekben viszonylag tájékozott külföldiek tudják, hogy miről is beszélünk mi, amikor a monarchiát emlegetjük.)

Még mindig az általános megjegyzések szintjén: a szöveg, sajnos, eléggé gondozatlan, a figyelmes és tájékozott olvasó terjedelmes hibajegyzéket állíthat össze – apróbb tárgyi tévedések mellett – az elírásokból és sajtóhibákból, mely utóbbiakért persze nyilván nem minden esetben a szerző felelős. Az elírások között egyébként akad meglehetősen kínos is: a “Radnóti” név írásmódja több ízben a (rövid ó-s) “Radnoti” alakra vált. (A magyar ábécé diakritikus jeleket viselő betűivel gyakran megesik idegen nyelvű nyomdai környezetben az ilyesmi, de éppen ezért kell külön ügyelni rájuk.) Néhány további hiba vagy tévedés, sorrendben: “Szerfimov” nevű (így, magyar sz-szel írott formában) szerzőt nem ismerünk a húszas évek baloldali avantgárd irodalmából, ismerjük viszont Szerafimovicsot, a Vasáradat szerzőjét (20. o.); az o és az u nem “high vowels”, azaz “magas magánhangzók” a fonetikában, hanem mélyek, s egyébként is, a stilisztikában – s nem csupán a magyarban – “sötét magánhangzóknak” nevezzük őket (134. o.); “Allen-Fournier” valójában “Alain-Fournier” (144. o.); a Vajdaság szerb neve angolul is “Vojvodina”, s nem “Volvodina” (155. o.). Hiányos a névmutató is, például a főszövegben szereplő szegedi fiatalok közül Baróti Dezső nevét viszontláthatjuk itt, Buday Györgyét viszont nem.

Nagyobb és hitelrontó hiba viszont, hogy a magyar holokauszttal – témájával kényszerű összefüggésben – részletesen és elmélyülten foglalkozó könyvben éppen a rémtettek helyszíneinek írásmódjában mutatkozzék zavar. Kamenyec-Podolszk, ahol 1941-ben mintegy 16–18 ezer Magyarországról kiutasított “idegen” zsidót mészároltak le németek, ukránok és magyarok, előbb “Kemenets-Podolsk” (114. o.), utóbb “Kamenets-Podolsk” (165. o.) alakban jelenik meg. Vonatkozik ez Radnóti személyes sorsának helyszíneire is: a Nyolcadik ekloga végére írt keltezésből ismert Zagubica (helyesen: ‡agubica, ahogy maga Radnóti is írta a helynevet a bori noteszban, gondosan, diakritikus jeles szerb Ń-vel) Ozsváth Zsuzsanna szövegében rendre “Zugobica” alakban szerepel (lásd pl. 210. o.), s még csak gyanúnk sem támadhat, hogy esetleg mi tudjuk rosszul, hiszen a 213. oldalon található térképen “Zagubica” olvasható.

De a szervi zavarok és kisebb-nagyobb tévedések-elírások felemlítése után vegyük most szemügyre a könyv nagyobb, tartalmi összefüggéseit. Műfaját tekintve Ozsváth könyve az angol-amerikai irodalomtörténet-írásban hagyományos ún. critical biography, kritikai (azaz irodalomelemző és -értékelő szempontokat-módszereket alkalmazó) életrajz, amelyben párhuzamosan s a lehetőségekhez képest egymással szükségszerű összefüggésben felfogva történik meg egyrészt a szerző életpályájának megrajzolása, másrészt életműve létrejöttének nyomon követése, illetve az életmű jellegének feltárása és értékének kijelölése. Az utóbbihoz, a voltaképpeni “kritikai” komponenshez szükségképpen tartozik valamiféle elméleti-módszertani kiindulópont. Ozsváth a maga kiindulópontját a monográfia 102. oldalán summázza. Itt Radnóti költészetének értelmezésére és értékelésére nézve terméketlennek minősíti azt, amit “önérvényű”, “műközpontú” értelmezésnek, az irodalmi alkotást “önmagában”, szerzőjétől és szerzője helyzetétől és körülményeitől (jelen esetben a két világháború közötti Magyarország szörnyű ellentmondásaitól) elvonatkoztató irodalomfelfogásnak szokás nevezni.

Evvel – bizonyos fenntartásokkal – egyet is érthetünk. De az egyes költeményeket kommentáló szövegrészekben – teljes és rendszeres verselemzésekre egyébként nem vállalkozik a szerző – ennek az elméleti kindulópontnak a teljesítőképessége, sajnos, többnyire alatta marad a megkívánható szintnek. A vers “tartalmát” vagy “mondanivalóját” iskolásan parafrazáló megállapítások keverednek bennük a vers szerkezetére, dinamikájára vagy képiségére vonatkozó s gyakran bizony impresszionisztikusan semmitmondó, a szóban forgó vers sajátos jellegét megragadni képtelen megjegyzésekkel. Ennél mindkét korábbi monográfusa jobban teljesített: Marianna D. Birnbaum körültekintő, “magyaros” kritikai impresszionizmust a strukturalista stb. módszerekkel józanul egyeztető versmagyarázatai és Emery George alapjában hatáskutató-összehasonlító szempontú elemzései, akárhogy forgatjuk a dolgot, többet és érdekesebbet mondtak el a Radnóti-versekről. Ozsváth verskommentárjai éppen arról nem tudnak igazán revelatívat közölni, amit elméleti kiindulása alapján fontosnak tart: életnek és költészetnek sajátosan radnótis egybeforrasztásáról és – egy párhuzam nélkül való, egyszerre esztétikai és egzisztenciális paradoxon jegyében – e hagyományosan modern dilemmának a kívülről rámért céltalan pusztulást belsőleg értelmes mártíriummá avató halálban megvalósított feloldásáról. Amikor a negyedik “Razglednicát” – ennek a paradoxonnak a végső formába öntését – elemzi, a kudarcot még egy fatális félreértés is tetézi. Ozsváth a jelek szerint úgy tudja, hogy a Der springt noch auf mondat azt jelenti, hogy “Az még mozog”, s agyonlövésre való felszólításként értelmezi, holott a vershelyzet ennek éppen az ellenkezője: a német mondat ugyanis azt jelenti, hogy “Az még felkel”, sőt – gúnyosan – “felpattan”, tehát egyelőre kár golyót pazarolni rá: azaz a vers-énre, a versbeli beszélőre vonatkozik, aki rövid haladékot kapott, s nem a mellette átforduló tetemre; az már valóban nem kel fel (216. és 217–218. o.).

Ugyanígy csupán keveset képes mondani Radnóti költészetének általánosabb jellegzetességeiről is, például a költészetben élt élet és az életté avatott költészet kettősségéről és egységéről Radnóti költészetében (és életében), amelyről Marianna D. Birnbaum sokkal többet tud Ozsváthnál. A könyv Radnóti műfordítás-gyűjteményének, az Orpheusz nyomában kötetnek a címét kölcsönzi ki, mégis, Radnóti műfordítói mukásságával érdemben szinte egyáltalán nem foglalkozik, pedig Emery George annak idején egyenesen Radnóti “kettős életművéről”, az egymással bonyolult, izgalmas és termékeny összjátékba kerülő “eredeti költői” és “műfordítói” életművekről beszélt, s ebben látta Radnóti talán legfontosabb egyéni vonását, műve megkülönböztető jegyét.

Maradna tehát a critical biography másik eleme, az élet és az élet rajza. S fel kell ismernünk, Ozsváth Radnóti-könyvének valójában ez a fő iránya és igazi elkötelezettsége, egyben erőssége is. Radnóti életének nyomon követése során meg-meglegyinti ugyan előadásmódját valamiféle regényírói, azon belül is jobbára amolyan lektűrszerzői érzelgősség és naiv pszichologizálás – honnan tudja például, hogy az Újvidék felé tartó halálmenetben Radnóti idővel “szótlanná vált, és befelé fordult”? (214. o.) –, s a két világháború közötti Magyarország politikai, gazdasági és szellemi közállapotait ismertető szövegrészek is olykor terjengősebbek a kelleténél, Ozsváthnak sikerült megtalálnia és felmutatnia a költő életének mintegy a belső igazságát, az élet anyagának esetlegességében felfedezni az eszmét, a szükségszerűség érvényét sugalló példázatot.

Különös példázat ez. Ozsváth Zsuzsanna a “Holocaust Studies”, azaz a holokauszt-kutatási program vezetője a Texasi Egyetemen, könyve is egy “Jewish Literature and Culture” című szakkönyvsorozat része, azaz a “zsidó irodalom és kultúra” témakörében tett vizsgálódásként jelöli meg önnön szakmai helyét. Önként adódik a nyilvánvaló felismerés, hogy Radnóti élete és költészete nemigen értelmezhető ezen a fogalmi kereten és kutatási szempontrendszeren kívül – de rögtön hozzá kell tennünk, hogy a holokauszt és a zsidó irodalom és kultúra szempontjából Radnóti külön eset, sőt alighanem teljességgel kivételes és egyedi eset.

Hogy miért? Radnóti emberi és költői sorsának példázata a sorsában megnyilvánuló, pontosabban ezt a sorsot mintegy belülről vezérlő “terv”, az élet egzisztencialista értelemben vett projetje. Ennek lényege, hogy Radnóti a hatalom és ideológia “rosszhiszeműsége”, sartre-i értelemben vett mauvaise foi-ja jegyében megalkotott, majd kívülről és hatóságilag ráerőszakolt zsidó identitásnak mindvégig ellenállt, ezt az identitást elfogadni, bensővé hasonítani nem volt hajlandó. Helyette és vele szemben önmagát az Én teljes belső szabadsága hatalmával magyarként választotta meg, s választotta – halála pillanatáig – újra és újra, mégpedig abban az alakban, amelyet külső erő csupán az élete árán vehetett el tőle (sőt még úgy sem): magyar költőként választotta meg magát.

Ebben a választásában nem ismert megalkuvást. Jelképes gesztusok formájában sem volt hajlandó mintegy “visszatérni” zsidónak, a végső fenyegetettség árnyékában sem. Olyannyira ellenállt annak, hogy a külsődlegesen ráerőszakolt identitást bensővé, azaz önérzékeléssé és kultúrává tegye, hogy ez akár érzéketlenségnek, a “természetes” sorsközösség elutasításának, netalán az elemi szolidaritás hiányának tűnhetett fel mások szemében. A közléstîl eltiltott zsidó írókon segíteni próbáló kiadói vállalkozások felkéréseit elutasította, az Ararátban, Komlós Aladár “magyar zsidó évkönyvében” nem kívánt szerepelni, egy zsidó költîi antológiába nem adott verset, mondván, hogy őbelőle senki se csináljon “felekezeti költőt”; katolizált, mégpedig akkor, amikor – mint maga írja egyik levelében – ebből már semmi gyakorlati haszna vagy könnyebbsége nem származhatott; a kötelező csillagviselés napjától (1944. április 5.) az utolsó, bori bevonulásig nem lépett ki az utcára, csak hogy ne kelljen a sárga csillagot viselnie, azaz hatóságilag zsidónak lennie.3

S ugyanennek a “tervnek” volt a része Radnóti halála is. A reá mért értelmetlen halált tudatos választással mártíriummá avatta, s evvel megváltó értelemmel töltötte fel, mégpedig úgy, hogy a zsidókra mért értelmetlen csapást – egészen kivételes módon – nem zsidóként fordította értelembe. Sőt – a szó kulturális nacionalista értelmének egy teljességgel bensővé avatott jelentésében – magyarként; zsidóként vesztette életét, mégpedig magyar keretlegények gyilkos golyójától, de vére hullatásával – önnön szándékát beteljesítve – a költészet és a magyarság mellett tett tanúságot, azaz magyarként adta életét, önnön költő és magyar voltáért,

s így a költészetért és a magyarságért is.

Ez a példázat és a benne rejlő rettenetes paradoxon tárul elénk Ozsváth Zsuzsanna Radnóti-életrajzában, mégpedig megyőzően és mélységesen elgondolkoztató hatással. Egyben alkalmat szolgáltatva a kérdésre, hogy mit is kezdjünk evvel a példázattal, mert hogy kezdeni kell valamit vele, nyilvánvaló.

Lehet ezt a példázatot patetikusan felértékelni. Büszkeség tárgyának tekinteni, mint valami magasztos erkölcsiség, sőt sajátosan magyar nemzeti nagyság képét. Lehet földközeli, józan szkepszissel nyilatkozni róla, mint Fejtő Ferenc tette, aki szerint “szegény Miklós” a magyarsággal való azonosulási vágyában tragikomikus módon “olyan szekér után futott, amelyik nem volt hajlandó felvenni őt”, úgyhogy inkább ne tette volna.4 S – végletes szélsőségként – lehet valamiféle klinikai kínossággal, a dologtól minden pátoszt, erkölcsi, nemzeti és egyéb tartalmat megtagadva, “esetként” diagnosztizálni mint az üldözött kisebbségekhez tartozók sorában egzisztenciális határhelyzetekben oly gyakori patologikus azonosulást az agresszorral.

Hogy ki melyik magyarázatot választja? Az asszimilációból kiábrándult zsidó tudat talán az utóbbira hajlik, a magyar kulturális nacionalista meghatottság alighanem az első magyarázatnak örül; a szélsőségesen épelméjű racionalitást nyilván a középső változat nyugtatja meg.

Hogy én melyiket választom? Talán magánügy, de ideírom: többnyire szélsőségesen épelméjű igyekszem lenni, de Radnóti Miklós ügyében kulturális nacionalista vagyok és magyar.

 

Jegyzetek

1 Marianna D. Birnbaum: Miklós Radnóti: A Biography of His Poetry. München: Veröffentlichungen des FinnischUgrischen Seminars an der Universität München, 1983; Emery George: The Poetry of Miklós Radnóti: A Comparative Study. New York: Karz-Kohl, 1986; és The Life and Poetry of Miklós Radnóti: Essays. Ed. George Gömöri and Clive Wilmer. New York: Columbia University Press, 1999. Mindkét korábbi Radnóti-monográfiáról részletesen írtam. Lásd Takács Ferenc: Marianna Birnbaum. Miklós Radnóti. München, 1983. Irodalomtörténeti Közlemények 88.5–6 (1984): 749–752, illetve Takács Ferenc: Emery George. The Poetry of Miklós Radnóti. Irodalomtörténeti Közlemények 91–92.4 (1987–1988): 496–502.

2 Zsuzsanna Ozsváth: In the Footsteps of Orpheus: The Life and Times of Miklós Radnóti. Bloomington & Indianapolis: Indiana University Press, 2000.

3 Kikeresztelkedésére és a csillagviselésre nézve lásd Melczer Tibor: “Eretnek hadak között hűségre példakép”: Biblikus és hitbéli vonatkozások Radnóti Miklós költészetében. Irodalomtörténet 66.2 (1984): 205–

232, illetve Melczer Tibor. “Kell az áldozat”: Sík Sándor és Radnóti lélekrajzához. Vigilia 54.1 (1989): 33–37.

4 Lásd Fejtő Ferenc: Radnóti Miklós. Budapesttől Párizsig: Emlékeim. (1986) Ford. Balabán Péter. Budapest: Magvető Kiadó, 1990. 171.

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk