←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kovács Ákos

Az Új Kenyér ünnepe

(I. rész)

Szabó Miklós emlékének

Magyarországon – főleg a rendszerváltás óta – szinte általánosan elfogadott vélemény, s ebben a szellemben írnak róla az újabban megjelent lexikonok, kézikönyvek és a kutatók is, hogy az új kenyér ünnepét 1949-ben, az alkotmány elfogadásakor szovjet minta alapján “kreálták”.

E tanulmány az ünnep keletkezéstörténetének feltárásával arra igyekszik fényt deríteni, hogy csakugyan szovjet vagy esetleg más minta alapján kreálták-e az új kenyér ünnepét, hogy ezzel összefüggésben a különböző politikai rendszerek és pártok saját céljaik szolgálatában mikor és hogyan használták fel az új kenyér felajánlásának, átadásának, megszegésének toposzát, illetve hogy ez a toposz – több mint egy évtizeddel az új kenyér ünnepének megszűnte után – hogyan él tovább napjainkban is.

Sztrájkok, bizalmas miniszteri leiratok

A 19. század végén az Alföldön és tizennégy dunántúli megyében a korábbi évtizedekhez hasonlóan újra fellángoltak az aratósztrájkok, s ez Darányi Ignácot, a Bánffy-kormány földművelési miniszterét néhány rendkívüli intézkedés megtételére késztette.

Ezek közé tartozott többek között a “munkaadók és mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozásáról” szóló, a sztrájkok letörésére szolgáló úgynevezett “rabszolgatörvény”is,1 amelyről joggal állította a külföldi szakirodalom, hogy a “legbarbárabbak közé tartozik, amit emberi agy valaha is kitervelt embertársai elnyomására”.2

Figyelmet érdemel azonban Darányinak egy más jellegű, bár végső soron ugyanazt a célt szolgáló rendelkezése is, amely a Földművelésügyi Minisztériumnak valamennyi gazdasági egylet elnökéhez, több vármegye közigazgatási előadójához, illetve gazdabizottsági elnökéhez intézett, “bizalmas, saját kezéhez” jelzéssel szignált leiratában fogalmazódott meg. (E forrásra többnyire pontatlanul hivatkoznak a kutatók: megjelenésének dátuma ugyanis nem 1901, hanem 1899. július 6.)3

A miniszteri leiratban foglaltak szerint a sztrájkok csillapodtával a “birtokos és a munkás közötti viszonyt, mind a két fél érdekében, bensőségesebbé, bizalmasabbá, pátriarchaliasabbá” kellene tenni. Méghozzá nemcsak különböző községi hitelszövetkezetek, ingyenes községi népkönyvtárak, munkás-olvasóegyletek és segélyalapok létrehozásával, hanem úgy is, hogy a gazdák a cselédeiket negyvenévi hű szolgálatukért – lehetőleg ünnepélyes keretek között – dicsérő okleve-

lekkel és jutalomtárgyakkal tüntetnék ki.

A munkaadó és a munkás közötti jó viszony megteremtését szolgálná továbbá annak a régi aratási ünnepnek a felújítása is, “melynek keretében a birtokos a jól bevégzett munka után munkásait vendégül látja, és azokkal együtt örömünnepet ül a legjelentékenyebb mezőgazdasági munka szerencsés befejezésekor”. Kívánatos lenne, fejeződött be Darányi leirata, ha a gazdaközönség, természetesen csak szigorúan az érintettek bevonásával, bizalmas megbeszélést tartana, és a fentebb ajánlott ünneplési formákat mielőbb megvalósítaná.

A miniszteri leiratnak azonban, amelyet Újítsuk föl az aratási ünnepeket címmel a napi sajtó melegen méltatott, nem lett meg a várt eredménye. Ezért Darányi 1901. június 20-án újból kiadta, s egyben arra szólította fel a gazdákat, hogy a “munkáskérdésben kifejtett társadalmi működés felől [tehát az aratóünnepek megtartásáról is – K. Á.] engem időnkint bizalmasan tájékoztatni szíveskedjenek”.4

Mielőtt ennek a második miniszteri leiratnak az eredményéről szólnánk, röviden nézzük meg, hogy mik is voltak ezek az aratóünnepek. Mindenekelőtt azt kell tudni róluk, hogy a miniszter állításával szemben közel sem voltak régiek. Ugyanis a velük kapcsolatos legkorábbi adat is csak a 18. század elejéről való,5 maga az ünnep pedig abból állt, hogy az aratás befejezésekor az aratók – legtöbbször lányok és asszonyok – búzakalászból, mezei virágból aratókoszorút kötöttek, s azt ünnepi menetben a földesúr vagy annak alkalmazottja elé vitték. Itt az aratógazda bejelentette, hogy learatták a búzát, és hagyományos köszöntőt mondott a gazdára és feleségére, akik megvendégelték az aratókat. Ezután kezdődött a hajnalig tartó táncmulatság.

A kutatók általában egyetértenek abban, hogy az aratóünnepeknek sem tájanként, sem országosan nem alakult ki általános formájuk. Egyesek szerint a szokás három,6 mások szerint öt7 egymástól nem mindig jól elhatárolható ünneplési mozzanatból állt. Abban viszont valamennyien egyetértenek, hogy az ünnep megtartása csak a más vidékről jött béraratóknál volt általános. A maguknak aratók – még az olyan gazdag aratóhagyományokkal rendelkező településen sem, mint Mezőtúr8 – nem tartottak aratóünnepet.

Ez különösen abból a szempontból fontos, hogy Darányi felhívásának igen sok helyen egyszerűen nem lehetett eleget tenni, hiszen nem volt mit felújítani. A másodszor kibocsátott miniszteri leirat azonban érezhetően megtette a hatását, és a lapok számos tudósítást közöltek arról, hogy hol és mikor rendeztek felújított aratóünnepet. Voltak olyan gazdák, akik – mint például Nagy-Bölöny József 9 vagy Wenchkheim Dénes gróf Dobozon, Almássy Dénes gróf Gyulaváron, Eckstein Fülöp Boldván, dr. Salgó József Gyomán és Gosztany Kálmán Ludason – csupán a miniszter ösztönzésére rendeztek aratóünnepet.10

Mások viszont, mint például Szentiványi Zoltán császári és királyi kamarás, valamint Szentiványiné született Somoskőy Jolánta azt közölték a sajtó képviselőivel, hogy nagybecskereki birtokukon milyen sikerrel keltették új életre ezt a szép, de náluk már évek óta feledésbe merült szokást.11

Mindez természetesen azzal járt, hogy az ünnep életre keltése, mint arról Somogyban is beszámoltak,12 szinte mindenütt a földesurak és alkalmazottaik kezébe került. Így volt ez Bánkúton, ahol a József főherceg kisjenői uradalmához tartozó Rózsa-majorban Késmárky István intéző,13 a Zemplén megyei Nagygéresen, ahol Klein Mór kasznár,14 a kalocsai főkáptalan csalai pusztáján, ahol Draskovics Kálmán uradalmi gazdatiszt és neje,15 vagy Körösladányban, ahol kereki uradalmában maga a gazda, gróf Hoyos Miksa rendezte az ünnepeket.16

Mivel ezeken a településeken korábban egyáltalán nem voltak aratóünnepek, gyakran előfordult, hogy a rendezők az ünnepség szerves részéhez tartozó szokáselemeket egyszerűen elhagyták. Az aratás befejezését, a “végzést” jelző koszorúátadást például a kengyeli uradalomban Blaskovich Elemér aratói mellőzték, s az intézőség egy tagjának köszöntője után az áldomást rögtön a hajnalig tartó táncmulatság követte.17

Sokkal gyakoribb volt viszont valamilyen új, az aratáshoz korábban egyáltalán nem kötődő, attól teljesen idegen szokáselemnek a beemelése. Így például a korábban már említett szilasi uradalomban este fényes tűzijátékot és szavalóestélyt,18 Szegeden pedig szépségversenyt tartottak; másutt a megjelent előkelőségeknek különböző társas szórakozásokat rendeztek; a jeles alkalomból dr. Salgó József és Gosztony Kálmán földesurak Darányi minisztert üdvözlő táviratban köszöntötték;19 gróf Apponyi Albert, a képviselőház elnöke20 és gróf Mailáth József is táviratot küldtek “az ő kedves aratóiknak”, kijelentvén, hogy szívük szerint ők is ott vannak “az egyszerű, az igaz emberek között”; vagy: az ünnepségeken a földesúr szűkebb és tágabb rokonságán, a helyi értelmiségen kívül gyakran Tisza Kálmán, gróf Tisza István és neje,21 sőt Károly Ferenc József képviseletében a királyi udvar is megjelent.22

Új, idegen elem volt továbbá az is, hogy eleget téve a miniszteri leirat azon óhajának, hogy a földbirtokos és munkás közötti viszonyt a jövőben bizalmasabbá “pátriarchalisabbá” tegyék, az aratók mindig lelkesen éltették a körükben megjelent “uraságot és áldott uraságnét”. Nagybecskereken például azt a kívánságukat fejezték ki, hogy “adjon a magyarok Istene e szép hazának minél több, a nép javáért igazán nemes ambícióval fáradozó ilyen főurat”.23 Nagymarján “ékes mondókában köszönték meg Zámory Mária alapítványi hölgynek mint a birtok úrnőjének irántuk való jóságát”;24 Tiszalökön az aratók elsősorban azt köszönték meg, hogy a nagymértékű amerikai kivándorlás ellenére az uraság eddig nem alkalmazott a faluban idegen munkaerőt, s “ez mutatja azt, hogy itt a szorgalmas és tisztességes munkás mindig megvolt, és biztosítja azt, hogy meg lesz becsülve ezután is: mert e nemes érzéstől van áthatva az uradalom tisztikara is. Mindnyájan szívvel-lélekkel kívánjuk, hogy Őméltóságáékat az Isteni Gondviselés igen soká éltesse!”; Pusztaszentgyörgyön Darányi miniszter aratói gyűltek össze, “s ékes rigmusokban, hálálkodó szavakkal köszöntötték fel a népszerű földesurat, aki az aratóünnepet, ezt a régi patriarkális szokást, mely a magyar gazdát és munkásait a szeretet szálaival fűzi össze, újból életre keltette”.25 Körösladányban Hoyos Miksa grófnak arra is volt gondja, hogy miközben az aratók előtte kalapot levéve fölsorakoztak és az irántuk tanúsított mérhetetlen jóságáért mondtak köszönetet, a jelenetet egy “odarendelt fényképész” 26 meg is örökítse.

Volt ezeknek az aratóünnepeknek két másik, korábban szintén ismeretlen eleme. Az egyik a negyvenévi szolgálatukat letöltő “hű cselédeknek” oklevéllel való kitüntetése,27 illetve az a szokás, hogy a földesúr vagy annak megbízottja az “izgatók által szított gyűlölködésre”, illetve annak megakadályozására hívta fel az aratók figyelmét. A fegyivásárhelyi uradalom aligazgatója egy ilyen beszédben óva intette a munkásokat “a dolgozni nem szerető s felbujtásból élni akaró emberek kerülésére, s népies nyelven tartott szavakban mutatott rá a szocializmus káros következményeire”.28 Egy ilyen, a “felforgató, mérges eszmék” veszélyére figyelmeztető beszéd után a Mohácsi-szigeten lévő telki gazdaság aratói közül pedig “vagy száz munkás kalaplevéve, esküre emelt ujjal fogadta meg künn az Isten szabad ege alatt, hogy mindvégig hűek maradnak a magyar hazához, és nem hallgatnak a lelketlen izgatókra, sőt ha egy közéjük téved, maguk fogják rá fölhívni a hatóság figyelmét”.29

Ha összevetjük ezeket a miniszteri “megrendelésre” született, szervetlen szokáselemekkel megtűzdelt aratóünnepeket azokkal a spontán kialakult agrárszokásokkal, amelyek kevésbé látványosak ugyan, de az “élet” betakarításának misztériumát egyszerű hiedelmekkel párosítva, természetes rítusokkal fejezték ki, rögtön észrevesszük, hogy a két ünneptípusnak alig van köze egymáshoz.

Ez persze érthető, hiszen a “tűzijátékos” aratóünnepeket nem a misztérium felidézésének, hanem egy 19. századi sztrájkhullám levezetésének igénye hívta életre. Arra a kérdésre viszont, hogy az aratóünnepek ki tudták-e elégíteni a velük szemben támasztott igényt, a Szatmár megyétől az Alföldig újra meg újra fellángoló aratósztrájkok adták meg a választ.30

Az aratóünneptől a kenyér ünnepéig

Alighogy a gazdasági társaságok elnökei másodszor is kézhez vehették Darányi nevezetes, az aratóünnepek “felújítását” szorgalmazó leiratát, a sajtóban máris lelkes méltatások jelentek meg a kezdeményezésről, s különösen arról, hogy általa a kisember “sorsa javításán fáradozik”. Mindössze egyetlen újság figyelmeztetett arra, hogy bármilyen szép és nemes a szóban forgó terv, nem lenne helyes annak hatását túlbecsülni, s abban bízni, hogy az aratóünnepek felélesztésével egy csapásra megszűnik majd a munkaadó és munkavállaló között feszülő összes ellentét.31

Az aratóünnepek felújítását egyes lapok úgy is népszerűsíteni próbálták, hogy névtelen vagy álnéven jegyzett színes, hangulatos tudósításokat közöltek egyegy közelebbről meg nem nevezett uradalom aratóünnepéről.32 Az élet koszorúja címmel33 megjelent, a miniszterre “jól van, uram legyen veled a magyarok Istene” áldást mondó tudósítás (lásd 10. o.) mindenekelőtt azért érdemel figyelmet, mert az aratóünneppel kapcsolatban itt említik először az új kenyeret.

Mielőtt azonban erre részletesebben kitérnénk, érdemes megjegyezni, hogy a tudósítást egy az aratóünnepek gyűjtését szorgalmazó fölhívással együtt az Ethnographia folyóirat októberi száma is közölte. Mindez azért különös, mert a nagy tekintélyű tudományos folyóirat pontos név- és helymegjelölés nélkül nem szokott cikket közölni. De különös azért is, mert a folyóirat szerkesztői tudták a legjobban, hogy a beszámoló nem hiteles. Nem hiteles azért sem, mert az aratóünnepekről szóló kevés számú leírás között egy sincs, amelyik az új kenyeret bármilyen vonatkozásban is említette volna. A folyóirat szerkesztői azonban – félretéve a tudományos szempontokat – engedtek a minisztérium vagy Darányi óhajának, és leközölték a cikket.

Egyébként a miniszter hatását nem csak itt, hanem a Révai Lexikon (1911) aratóünnep szócikkében sem nehéz felfedezni.34 Ennek szóhasználata ugyanis szintén arra utal, hogy miniszteri leirat ismeretében íródott. (Ezt látszik igazolni, hogy a Révai Lexikonnál korábban megjelent és annál jóval alaposabb Pallas Lexikon [1893] az aratóünnepről egyetlen sort sem írt.)

Visszatérve az aratóünnepre mindenekelőtt azt kellene tisztázni, honnan került ebbe a minden kétséget kizáróan fiktív leírásba az új kenyér. A választ alighanem az Apostolok oszlása néven ismert és a középkorban július 15-én megtartott liturgikus ünnepnél kell keresni. Ugyanis – amint erre Bálint Sándor rámutatott35 – az új kenyérnek (úgy is mint a mindennapi élet egyik fő szükségletének) egyházi tisztelete ide, a 16. századba nyúlik vissza. Bálint Sándor megállapítása az is, hogy az új kenyér megáldása az Apostolok oszlása ünnepén még élő hagyomány volt, sőt bizonyos külföldi párhuzamokból arra lehet következtetni, hogy élő hagyomány volt az aratókoszorúk kötése és az ostyasütésre felajánlott kévének (Jézus kévéje) templomban való megszentelése, amelyek így természetesen egyházi szentelménynek számítottak. Mivel azonban a tridenti zsinat eltörölte ezt az ünnepet, s az új kenyér sem számított többé szentelménynek, az ünnep is teljesen elhomályosult.

Ehhez az egykor valóban élő, de évszázadok óta feledésbe merült liturgikus hagyományhoz nyúlt tehát vissza a szóban forgó cikk, s próbálta azt újraéleszteni, illetve a felújított aratóünnepek szokásrendszerébe illeszteni.

Nem is sikertelenül, hiszen a szegedi alsótanyai gazdasági egyesület egyleti helyiségéből rövidesen már gabonával telt ökrös szekér indult a templomba, ahol az egykori liturgikus hagyománynak megfelelően “Nagypál Kilit, az alsótanyaiak plébánosa ünnepi mise kíséretében megáldotta a gabonát”.36 Ugyanilyen búzaszentelés volt a szegedi gazdasági egyesület felsőtanyai alosztálya által rendezett aratóünnepségen is, ahol a “hálaadó istentisztelet után Niedermayer Antal plébános ájtatos szavak kíséretében áldotta meg a termést, amelyet Kovács Takács István hatökrös szekere vontatott a templom elé”.37 Kiss János áldozár Zákányban már nem a templomban, hanem a szabad ég alatt, tábori misén szentelte meg a kápolna elé vontatott búzás szekereket.38 A középkori liturgiát, pontosabban a kalászkoszorúk megáldását idézte a monori aratóünnep is, ahol, amint azt a lapok is megírták, “a kalászkoszorúkat a templomokban megáldották, azután ünnepélyt rendeztek, amelyen Rabár Endre dr., a Gazdakör elnöke az aratóünnep jelentőségéről tartott előadást”.39

Hasonló szertartás volt 1920-ban egy Szegeden rendezett aratóünnepélyen is, ahol “a templom oldalánál tábori sátor alatt felállított oltárnál Zadravecz István tábori püspök fényes segédlettel misézett, melyben a zenét s éneket az alsóvárosi műkedvelői zenekar szolgáltatta P. Sinkovics Frigyes szentferencrendi áldozár vezetésével. Mise közben Zadravecz István tábori püspök hazafias és mély egyházi tartalmú alkalmi beszédben bontogatta ki a lelkek szárnyait. Majd megáldotta a feldíszített szekéren levő búzát, valamint a szegények részére való 150 drb. fehér cipót, amelyet szétosztottak. (A város ma még 50 drb. fehér cipót osztott ki a szegények között.)”40

Szinte természetes volt, hogy búza- és kenyéráldással bővülő aratóünnepeknek a húszas évek elejétől lassan megváltozott a nevük is. Az ecsédiek velük kapcsolatban például kenyeres búcsúról41 beszéltek, a szegedi lapok viszont arról írtak, hogy “közel száz kocsi jelezte, hogy a tanyavilág minden részéről zarándokolnak el az emberek a kenyér ünnepségére”,42 illetve hogy “a Bába Keresztnél P. Frigyes ferencrendi áldozár tartotta a misét, mely után gyönyörű beszédben glorifikálta a kenyér ünnepét”.43 A szerb megszállás alatt lévő Röszkén viszont, ahol a helyi ifjúsági egyesület 1922-ben rendezett aratóünnepséget, a helybeliek a magyar kenyér ünnepének (kiemelés – K. Á.) nevezték.44

Ezeknek az egyházi rítusokkal kibővített aratóünnepeknek az elterjedését az is segítette, hogy a néphit párhuzamot látott az élő kenyér, azaz Krisztus és a mindennapi kenyér között. Tudniillik hasonlónak látta a maga aratását az utolsó ítélethez, amikor az Úr az üdvözült lelkeket csűrébe takarítja, és amikor az evangéliumi magvető példázata valóra válik: a konkolyt elválasztja a búzától, azaz az elkárhozottakat az igazaktól. Úgy, ahogy erről a tápéiak énekeltek:

Eljött az aratásnak nagy napja

Emlékeztet ítélet napjára

Mink vagyunk az Isten gabonája

Eljön Jézus maga aratására…

Az Úr Jézus megrostál bennünket,

Rostába teszi a mi lelkünket.

Kit a rosta kihullajt a földre,

Nem juthat az mennyei örömbe…45

Másrészt a kenyérre a keresztény tanítás is sokszor hivatkozik. A kenyér eszerint Isten ajándéka, az ember számára annyira fontos, hogy aki ennek híjával van, az mindennek híjával van (Ter 28,20). Aki szenved, akit Isten látszólag elhagyott, az a “könnyek”, a “szorongás” kenyerét eszi (Zsolt 42,4); aki viszont örül, az örömben eszi kenyerét (Préd 9,7). A kenyeret a bűnös ember ugyanakkor csak kemény munkával tudja magának biztosítani: “Arcod verejtékével eszed kenyered, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél” (Ter 3,19). Jól ismert Jézus tanítványainak az az alázatos kérése is, hogy “A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt 6,11), vagy amikor a kenyérből már “Mindnyájan ettek és jóllaktak” (Mt 6,11).

Az evangéliumok is gyakran hivatkoznak a kenyérre. Az utolsó vacsora részeként a kenyér Krisztus keresztáldozatát jelképezi: “Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem«.” (Jn 6,26) A csodálatos kenyérszaporításnál pedig Jézus azt mondja magáról: “Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér, aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” (Jn 6,51)

A csodálatos kenyérszaporításnál egy pillanatra meg kell állni, hiszen a fentebb idézett szegedi kenyéráldás, illetve kenyérosztási jelenet is nyilvánvalóan ide kapcsolódik. Ahhoz az evangéliumi jelenethez, amelyben “Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak”. (Mt 14,13–21) Az itt említett öt kenyér fordul elő ugyanis a húsvét vasárnapi kenyér megáldásakor elmondott, a katolikus liturgiában ma is meglévő imában.46

Ezek a hol kenyeres búcsúnak, hol kenyérünnepségnek, hol az új kenyér ünnepének nevezett aratóünnepek a későbbiek során csak annyit változtak, hogy az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet miatt a korábban liturgikus kenyérosztásnak mindinkább szociális színezete lett. A szegedi alsótanyai aratóünnepségről, ahol korábban mindössze néhány kenyeret osztottak szét, most azt írták a lapok, hogy a kenyér és munka jelentőségét hangsúlyozó mise után “megható jelenet volt a 300 kiló kenyér kiosztása, melyet Fábiánné irányításával a harmadrend osztott szét a szegényeknek”.47 Igen sok alsóvárosi szegény vonult a templom elé 1930-ban is, amikor a gazdasági egyesület több mázsa kenyeret osztott ki az arra rászorulóknak.48

Az új kenyér ünnepére, úgy is mint agrárkultuszra, az agrármágia sajátos formájára a szakirodalom gyakran hivatkozik. Jórészt azonban annak hangsúlyozása nélkül, hogy a vele kapcsolatos rítusok nem a középkori liturgikus hagyomány továbbélésének, hanem egy “fölülről érkező” hivatalos intézkedésnek voltak köszönhetők.

Így fordulhatott elő, hogy egy Mesterszállásról ismert adat alapján az ott készült úgynevezett dubik kalácsot, amelyet a gazda az aratók között szokott kiosztani, a szakirodalom ma is “hagyományos aratásvégi ételként” említi.49 Ezzel a kétségkívül érdekes adattal csak egy baj van. Nevezetesen az, hogy a “hagyományos aratásvégi ételre” vonatkozó adatot egy a Darányi-leirat után húsz évvel későbbi gyűjtés említi először.50

A rosszul kelt és rosszul sült kenyér

Talán az eddigiekben is feltűnt, hogy amikor azt próbáltuk tetten érni, hogyan alakultak át az aratóünnepek “kenyérünneppé”, a legtöbb esetben Szegedre és a környékbeli tanyákra hivatkoztunk. Nem véletlenül, hiszen a Darányi-leiratok itt találtak a legnagyobb visszhangra, itt rendezték buzdításukra a legtöbb aratóünnepet. Nemcsak a háborúba be nem hívott és a nehéz aratást egyedül végző idősebb férfiak és asszonyok vettek részt bennük, megtartásuk a fronton harcoló katonafiaik között is hagyománnyá érett, amelyet még a lövészárokban is felidéztek:

“Egy csillagos éjszaka után, amikor hajnalig gránáteső zuhogott, éppen Péter Pál napjára ébredtünk. (…) Egymás mellett fekszünk a tűzvonalban, mikor látom, hogy egyik baka a másiknak valami fehér lapot nyújt át. Mindegyik baka végigolvassa, és mosolyogva adja tovább. Hozzám is került a lap, és én is mosolyogtam. Kétszáz lépésnyire az ellenség, és mire nem gondol a baka! A pokol tornácában sem hagyja el ősmagyar humora. Íme a fehér lapról a következő sorokat olvasom le: MEGHÍVÓ: Az olasz harctéren küzdő magyar bakák által folyó hó 29-én Péter Pál napján rendezendő aratási ünnepélyre. A műsor a következő: Ünnepi szentmise, melynek kezdetére a jó öreg 30 és feles figyelmezteti a híveket. Ezt követi a szokásos kalászszentelés, melyet a díszszekéren 4 centiméteres felszalagozott olasz generális vontat. Díszkörmenet szuronyos magyar bakák által kimért olasz foglyokkal. Az ünnepélyt díszebéd követi. ÉTLAP: Tyúkhúsleves apróra metélt acélgolyóval; csirkepaprikás srapnelgombóccal, fonottas bombából, gránátalma, különböző borok zárt srapnel- s gránáthüvelyekben. Este táncmulatság, melyet magyar bakák járnak olasz foglyokkal, a jól szervezett kvartett (30 és feles schwere, feldkanone és apró fegyver) közbejöttével.”51

A szegedi és Szeged környéki aratóünnepek kétségkívül igen látványosak voltak. Ezért is jelentette ki egyszer Daepiner miniszteri államtitkár, hogy ezt a “gyönyörű magyar szokást” ideje lenne a Dunántúlon is meghonosítani.52 A lapok tudósításai szerint az ünnepséget általában a lovasbandérium festői csapata nyitotta meg. Elöl árvalányhajas kalapban, pörge bajusszal, karddal, sújtásokkal kivarrt ezüstpitykés piros vagy zöld mellényben és bő szájú lobogó ingujjban jöttek a legények. A bandérium után ment két tucat fölvirágozott kocsi, a kisgazdák kocsijaiban sok “egészségtől kicsattanó, százszorszép, karcsú derekú alsóvárosi menyecske, valamennyien gyönyörű nemzeti viseletben ékeskedtek”.53 A kisgazdák kocsija után ment a kévés szekér zászlókkal, virágokkal díszítve, körülötte pedig vállukon gereblyével, kezükben sarlóval az alsóvárosi leányok. A menet előbb végighaladt a Mátyás király téren, a Rákóczi utcán, a Petőfi Sándor sugárúton, majd a Tisza Lajos körúton és a Szentháromság utcán újra visszatért Mátyás király térre.

A valóban impozáns aratóünnepségek azonban az első világháború után megváltoztak. Nevezetesen: a búza- és kenyéráldás, a díszes felvonulás, valamint az aratók megjutalmazása után sokszor egy másik, az aratóünnephez nem tartozó, sőt attól mindinkább függetlenedő helyi ünnepre került sor.

A Szeged-Felsőtanyai Mezőgazdasági Egyesület például a “tanya nagy patrónusának”, Lázár György polgármesternek az emlékére szervezett egy ilyen ünnepséget, amelynek keretében leleplezték az Imre Sándor tanyai csőszlegény által készített képet. Ennek a csatlakozó rendezvénynek azt a jellegét, hogy inkább társasági esemény volt, semmint aratóünnep, jól mutatja, hogy amikor a különböző szervezetek a kép feldíszítésére hozott virágadományaikat elhelyezték, az egyesület elnöke mély sajnálkozását fejezte ki a miatt, amiért elnöktársának, Korda Józsefnek sürgősen haza kellett mennie, mert felesége betegsége nem engedte meg, hogy hosszasan távol legyen családjától…54

Módosult ezzel együtt az ünnepség műsora is, így például az előadásra kerülő versek, a Himnusz, a Szózat után már nemcsak az alkalomhoz jobban illő olyan költeményeket szavaltak el “nagy készséggel”, mint a Telt kalász,55 az Aratóünnep,56 Pósa Lajos Aratnak,57 hanem Papp-Váry Elemérné: Hitvallás (Hiszekegy)58 című vagy vele rokon szellemiségű, direkt politikai műveket is. Gera József levente például felpattanva egy ló hátára “bátor, szilaj hangon elszavalta Kárpáthy P. Üzenet Erdélyből és Szűcs Laci a Hargita tövében című irredenta versét”.59

Új elem volt az is, hogy Szegeden és a környékbeli tanyákon műkedvelői előadásokat rendeztek, és ezeken népszínműveket, illetve néhány helybeli szerzőnek egyfelvonásos darabját adták elő.60 Nagy sikere volt például annak az Aratás című egyfelvonásosnak, amelyet Vajas József népköri elnök kifejezetten az aratóünnepre írt, és melynek cselekménye néhány szóban így foglalható össze: a tanyán éppen aratóünnep van, ám a gazda és családja szomorúan gondol arra, hogy fiuk a messzi távolban, idegen országban harcol a magyar hazáért. Amíg ezen búslakodnak, a fiú váratlanul betoppan, s az aratóünnep vidám kézfogóvá válik.61

A szereplők – akik között természetesen ott volt az író több családtagja, így Vajas Mariska, Vajas Erzsike, Vajas István – aligha bajlódtak sokat a színpadi átöltözéssel, hiszen ugyanabban a sujtásokkal kivarrt, piros és zöld mellényes ruhában léptek fel, amelyiket a délelőtti felvonuláson viseltek. Ez nem is volt meglepő, hiszen a délelőtti aratóünnep csak annyiban tért el a délutáni népszínműtől, hogy az előbbi jeleneteit nem a népköri elnök, Vajas József, hanem a hatóságok írták és rendezték, eljátszani viszont mind a kettőt ugyanazok a “pörge bajszú, pitykés mellényű” meg az “egészségtől kicsattanó, karcsú derekú” alsóvárosi legények és leányok játszották el.

Egyébként azt, hogy az aratóünnepen felvonulók nemzeti színű szalagokkal felpántlikázott női meg a magyaros ruhát utánzó férfi viselete valóban egy “népszínműszerű öltözékhez”, illetve valamilyen “kosztümnek minősíthető viselethez” volt hasonlatos, a “legszögedibb szögedi”, Bálint Sándor személyesen is megfigyelhette.62 Azt a közlését viszont, miszerint “mise közben a pap megszentelte a kévéket, a búzavirágból font koszorút, esetleg a hamarjában sütött újkenyeret”, az aratóbeszámolók nem támasztják alá. Az aratóünnepek időpontját ugyanis mindig a hatóságok határozták meg, méghozzá úgy, hogy azokra sokszor nem az aratás befejezése után, hanem a közben került sor, s így előfordult, hogy maguk az aratók kérték, hogy a rendszerint vasárnap megrendezett bálból hazamehessenek, és hétfőn pihent erővel folytathassák a betakarítást.63

Mivel tehát az aratóünnepeket gyakran a munka dandárjában voltak kénytelenek megtartani, nem valószínű, hogy azért hordták be, csépelték ki, őrölték meg az addig learatott gabonát, hogy a kenyéráldás szertartására valóban “új kenyeret” süthessenek, illetve hogy ilyen új lisztből sütött 300–400 kg kenyeret osszanak szét a szegények között, majd ismét folytassák az aratást. Sokkal valószínűbb, hogy a kenyeret nem az új, hanem az előző évi lisztből sütötték, vagyis az “új kenyér” a szertartások során nem szakrális szerepet töltött be, hanem afféle “szükséges színpadi kellék” volt.

A két háború közötti aratóünnepek színpadszerűségét, teatralitását nem is annyira a korabeli újságcikkek, mint a Néprajzi Múzeumban őrzött, úgynevezett magyaros stílusban készült felvételek fejezik ki legjobban. Ezek azok a fényképek, amelyekről mint a paraszti életet idealizálva bemutató felvételekről a kritika – teljes joggal – mindig is fenntartásokkal szólt.64

Az aratóünnepekről készített felvételeknél azonban nem ilyen idealizálásról van szó. Ha megnézzük például a Néprajzi Lexikon aratóünnep szócikke mellett közölt, a Nógrád megyei Kazáron készült felvételt, rögtön észrevesszük, hogy itt nem a fotó, hanem maga a szcéna idealizált, amelyen a bricsesznadrágos földesúr éppen kezet fog egy az árvalányhajas kalapját illendően a kezében szorongató aratógazdával. Ez a jelenet, amelyet a fotós igen realista, sőt naturalista módon ábrázolt, híven tükrözi a földesúr és a munkavállalók “patriarchális” viszonyát kellőképpen kidomborító Darányiféle aratóünnepek világát.

Az említett felvétel és a szintén az aratóünnep eseményeit megörökítő többi fénykép65 voltaképpen nem is elsősorban a népszínművek világát idézi, hiszen azok mindig valamilyen cselekményt ábrázoltak. Az aratóünnepek viszont a földesúr és az aratógazda közötti rövid interakción kívül főleg statikus szcénákból álltak, s ezért sokkal inkább a 19. században oly népszerű és kizárólag illusztratív szerepet betöltő ábrázolathoz, némaképlethez, ismertebb nevén a tablóhoz66 hasonlítottak. Érezték ezt az újszegediek is, hiszen amikor egy aratóünnep végén a Vigadóban esti műsort rendeztek, az aratók több szcénából álló s nyilván a népviseletbe öltözött aratók felvonulását, az aratókoszorú átadását stb. ábrázoló látványos aratótablót mutattak be.67

Feltűnt azonban a két háború közötti aratóünnepeknek egy olyan új eleme is, amely alapjában változtatta meg jellegüket. Nevezetesen, hogy egyre több magas rangú világi személyiség, főleg országgyűlési képviselő, pártelnök stb. jelent meg rajtuk, s mondott az addig egyházi jellegű ünnepségen világi, sőt kifejezetten politikai beszédet. Amikor nem sokkal a háború befejezése után az egyik aratóünnepen Aigner Károly főispán például a Magyarországra nézve szégyenletes trianoni békeszerződésről beszélt, az alsótanyai hallgatóságának fel is tette a kérdést:

“Mikor ma kora pitymallatkor a bogárhátú, fehéren villogó kis magyar tanyák muskátlis ablakán bemosolygott a napsugár, és kicsalogatott benneteket a természet szabad templomába, hogy hálát adjatok Istennek a mai kenyérünnepen, amiért munkátokat bő aratással jutalmazta, vajon jutott-e eszetekbe, hogy ez a kenyér mennyivel kisebb lett, mint a boldog békevilágban volt? Vajon jutott-e eszetekbe, hogy ez a gyönyörű kenyér alakú Magyarország miért néz most úgy ki, mint egy rosszul kelt, rosszul sült kenyér? Azért, magyar testvéreim, mert mikor Károlyi Mihály és cinkostársai a magyar szabadság kenyerét sütötték, internacionális kovászt használtak hozzá. Azért, mert a szép magyar kenyérországot körülfogták az ellenséges patkányok, az oláhok, a rácok, a csehek és az osztrákok, és mindegyik levágott magának belőle akkorát, amekkorát Károlyi Mihályék koncul dobtak nekik…” 68

Politikai célok szolgálatába igyekezett állítani az aratóünnepeket Kószó István dr. államtitkár is, amikor egy felsőtanyai ünnepségen arról beszélt, hogyan öli meg az országot a drágaság, hozzátéve, hogy hiába igyekszik ezen a kormány minden lehetséges módon segíteni, ha a trianoni békeszerződés levágta Magyarország kezét, lábát; elvették természeti kincseit, el sóját, ércét, szenét. Az államtitkár végül tolmácsolta a kormány üdvözletét, majd melegen méltatta a kormányzó azon igyekezetét, hogy Magyarországnak megint nagy, ezeréves határai legyenek.69

Ezek a szinte minden aratóünnepen megismétlődő politikai beszédek azzal jártak, hogy egyházi jellegű ünnepség egyre inkább nyílt politikai fórummá változott, ahol az egyházi szertartást végző áldozár helyett a politikusoké lett a főszerep, ami a helyiekből láthatólag ellenérzést váltott ki – a szegedi és Szeged környéki gazdasági egyesületek mindenesetre többször is próbáltak kitérni az aratóünnepek megrendezése elîl. Vagy úgy, hogy a kisebb települések ünnepségeit összevonták,70 vagy úgy, hogy – mint például 1932–1936 között – nem rendeztek ünnepségeket.71

Az országos szervek – közülük is elsősorban a Faluszövetség – ennek ellenére úgy ítélték meg, hogy a szegedi ünnepségek igen sikeresek, és mintául szolgálhatnak az ország különböző részein rendezett ünnepségek egységesítésére. Legalábbis erre lehet következtetni a Szövetség kulturális osztálya által kiadott, az aratóünnepek rendezésére a legapróbb részletekig kitérő programjából, amely érezhetően a szegedi ünnepségek koreográfiájának ismeretében készült.72 (Lásd 21. o.)

A Szövetség kulturális osztályának még arra is volt gondja, hogy felhívja a tagegyesületek figyelmét egy 1927-ben Szentesen rendezett aratóünnepre, amelyen a felvonuló aratók hatalmas rudakon Nagy-Magyarország kalászokból és virágokból összeállított térképét vitték. Nyilván ennek példáját szem előtt tartva hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen “hatásosan egészítené ki az ünnepséget, ha kalászokból, búzavirágokból és egyéb mezei virágokból Csonka-Magyarország határait állítaná össze a vezetőség (erősebb drótra lehet a kalászokat ráfűzni), és az ünnepség keretében szép jelmondatok kíséretében Nagy-Magyarország elszakított részeit mutató, szintén kalászból összeállított részekkel egészítené ki 4 leány vagy legény a csonka ország határait”.

A szegedi és Szeged környéki aratóünnepek országos elterjedését az is segítette, hogy a város, amelyet a sajtó ezekben az években már az “Alföld igazi metropolisaként” emlegetett, 1933-ban emlékezett meg a nagy árvíz ötvenedik évfordulójáról. Ennek alkalmából Szegedi Hét címmel olyan ünnepi eseménysorozatot rendeztek, amelynek végrehajtásában a lapok szerint “volt stílus és érzék a nagy arányok iránt” is, s amely eseményt a kormány egyúttal a “Délvidék életerejének demonstrációjának” szánt.73

Az azonban, hogy Szeged rövidesen valóban az országos érdeklődés középpontjába került, annak a döntésnek volt köszönhető, amelyet Tormay Géza államtitkár elnökletével a fővárosban hoztak. Eszerint – mint arról a szegedi lapok is beszámoltak – a kormány régi tervét megvalósítva elhatározta, hogy 1939. június 29-én s ettől kezdve minden évben Szegeden, a Duna–Tisza közének fővárosában rendezteti meg a “legszebb magyar ünnepet, az új kenyér ünnepét” (kiemelés – K. Á.).74

A magyar kenyér ünnepét az aratás megkezdésének hivatalos napjára, Péter-Pálra tűzték ki. Megrendezését a Magyar Bokrétaszövetség vezetőjére, Paulini Bélára bízták, kiemelve, hogy az idő sürget, mert az első Magyar Kenyér Ünnepének előkészítését a szabadtéri játékok befejezése után azonnal meg kívánják tartani.

Koszorúk, bokréták, ő

si faji emlékek

Azt követően, hogy a magyar parlament hosszú vita után 1891-ben végül elfogadta, majd törvénybe iktatta az ipari munkának vasárnap és ezzel kapcsolatban Szent István napján mint nemzeti ünnepen való szüneteléséről szóló törvényjavaslatot,75 kiderült, hogy a törvény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Láthatólag beigazolódott azoknak a képviselőknek a félelme, akik attól tartottak, hogy a soknemzetiségű és különböző vallású állampolgárok nem érzik majd egyformán magukénak a nemzeti, sőt állami ünneppé minősített, ám a többség által változatlanul katolikus egyházi ünnepnek érzett Szent István-napot.76

Az Országos Nemzeti Szövetség ezt az ellentmondásos helyzetet szerette volna feloldani augusztus 20-ának “össztársadalmibb” tartalmat kölcsönözve, amikor többek között azt javasolta, hogy az aratóünnepek valamiképpen a Szent István-nappal “hozassanak kapcsolatba”. Javaslatukban Darányi minisztert az erkölcsi téren soha meg nem szűnő gondoskodása miatt egyszerűen a “nép atyjának” nevezték, s megfogalmazásuk szerint az általa felújított aratóünnepek “nagyfontosságú, a népre nemesítő, oktató, hazafias irányú, nagyon becses tartalmat nyernének, s a sokszor csak puszta megvendégelésből álló ünnep a kellő felfogás és vezetés mellett a népre fölemelő, erkölcsi értékére nézve nagy jelentőségűvé, a nép életében örömünneppé válnék”.77

Tulajdonképpen az Országos Nemzeti Szövetség javaslatának életrevalóságát volt hivatott demonstrálni az 1902-ben Kecskeméten rendezett díszkivonulás is, amelyen a Szent István-ünnepen pruszlikos, ingvállas aratónőkkel és férfiakkal aratószekér vonult fel a városban.78 Mivel azonban a kecskeméti példa nem talált követőkre, sőt rövidesen maga az Országos Nemzeti Szövetség is megszűnt, úgy látszott, hogy az aratóünnepek nem fogják betölteni a Szent István-napi ünnepek világi rituáléjában a nekik szánt kitüntető szerepet.

Közel negyedszázaddal később azonban Mayer János földművelésügyi miniszter, a Faluszövetség elnöke a Szent István-napi ünnepségeken ismét megidézte az aratóünnepek szellemét. Először csak úgy, hogy a szokásos Szent Jobb-körmenet után sok száz népviseletbe öltözött földművest vonultatott fel a Vár udvarán, később viszont a Tolna megyei, szentesi, sátoraljaújhelyi, csökölyi, besenyőtelki férfiak már búzakoszorút is átnyújtottak a kormányzónak, akit az elébe siető miniszter a következő szavakkal köszöntött:

“Elhoztuk és felajánljuk az egyes vármegyék búzakoszorúit a falusi nép nemzeti munkájának szimbólumaképpen. Ez a szimbólum elsősorban az életet adó mindennapi kenyeret jelenti, de jelenti mindnyájunk életét is, amelyet a haza javára felajánlottunk. A magyar falvak népe ösztönösen érzi, hogy az az ősi szellem, amely ma Budavárában honol, mentes minden idegen aspirációtól. Itt minden sóhaj és minden fohász ennek az országnak a boldogulásáért száll az ég felé. Ezért jött fel a magyar vidék népe ma a fővárosba, hogy a nemzeti szent tűz egyik ősi forrásából merítsen erőt a további küzdelmekre.”79

Bármilyen impozánsak is voltak azonban ezek a Szent István-napi stilizált aratóünnepek (a földesúr szerepét a kormányzó, az aratógazdáét a miniszter, a népviseletbe öltözött és aratókoszorút hozó falusiak az aratók szerepét játszották el), a Faluszövetség által kezdeményezett és nemzeti búzaünnepnek nevezett Szent István-napi demonstráció sem tudott a nemzeti ünnep szerves részévé válni. A próbálkozások azonban nem maradtak abba.

A harmincas évek elején rendezett Szent István-napi ünnepségeken, illetve az ünnepet megelőző napon ismét népviseletbe öltözött falusi csoportok jelentek meg a főváros utcáin. Ahol elhaladtak, végig a Rákóczi úton, a Mikes utcán, az Erzsébet körúton, az Andrássy úton, majd a Vilmos császár úton egészen a Központi Városházáig, hogy ott aratókoszorúval köszöntsék Ripka Ferenc főpolgármestert, az autók és a villamosok mind megálltak, utasaik pedig lelkes Éljen! és Hipp hipp hurrá! kiáltásokkal köszöntötték a színes pártákban, pruszlikokban, lengő ráncos szoknyában felvonuló és a Már minálunk babám, már minálunk babám kezdetű nótát éneklő különös menetet. A lapok szerint a díszes menet “igazi gyöngyösbokrétaként koszorúzta meg a várost, a járdákon pedig tízezrekre menő tömegek álltak meghatódva, és nézték a magyar vidék eme nagyszerű manifesztációját, a felvonulók komoly méltósággal, áhítatukban szinte felmagasztosodva a koszorúik fénye valahol Csaba útja körül ragyog rá az égre”.80

A menetben természetesen ott volt a saját megfogalmazása szerint a magyar népművészet ápolására és újravirágoztatására alakult Gyöngyösbokréta-mozgalom vezetője, Paulini Béla újságíró, a Bukfenc, a gyermekek lapja című egykor rendkívül népszerű gyermekújság szerkesztője, akinek 1931-től meghatározó szerepe volt a Szent István-napi ünnepségek megrendezésében.81

A fővárosi sajtó már a Gyöngyösbokréta első bemutatkozását is igen nagy elismeréssel fogadta, s a látottak, illetve hallottak alapján szinte valamennyi lap azt emelte ki, hogy “Budapest, ez a cinikus világváros ezen az estén felfedezte magyarságát”.82

A Városi Színházban fellépő, többek között a Sárközből, Bujákról, Mezőkövesdről, Boldogról toborzott szereplők, akikkel lelkesedésük fokozására az előadás előtt Paulini jóféle bort is itatott, olyan sikert arattak, hogy a közönség szinte megbabonázva nézte, amint “lassú mozgásuktól árnyékok jelennek meg a hátsó kulisszafalon, amely nagy távolságok méreteit érezteti, s a mozgó árnyékokban az őshazai dallamok fölött mintha az ősök árnyékai járnának: sorra jönnek mind a vitézek, a volgai lovasok árnyai, lassú ügetésben vonulnak el a láthatatlanba, a nótából támadtak föl, s a dallamokkal tűnnek el a végtelenségbe”.83

A számos emlékezetes fellépés közül külön is ki kell emelni a Gyöngyösbokréta 1933. évi Szent István-ünnepi, igen nagy sikert aratott előadását. Az ünnep fényét az is emelte, hogy a magyar kormány meghívására augusztus 19-én igen kedves és fontos külföldi vendégek látogattak a fővárosba. Megérkezésük előtt a politikai rendőrség természetesen az ilyenkor szokásos összes szükséges óvintézkedést megtette: a Petőfi téri hajóállomástól az Erzsébet hídig kordont vont, ahol csak a meghívottak tartózkodhattak, lezárták a Duna korzótól lefelé vezető lépcső valamennyi lejáratát, előállították a politikailag gyanús egyéneket stb. Amikor aztán este 9 óra 10 perckor a Dunagőzhajózási Társaság Petőfi téri állomásán a szerb Vojvoda Misics nevű gőzös kikötött, a magyar nemzeti ünnepre hivatalos Hitler-ifjak nyolcvantagú küldöttségét a “Deutschland, Deutschland über alles” ismert dallama fogadta, amire, mintegy viszonzásul a meleg fogadtatásért, a Hitler-ifjak tört magyarsággal a magyar Himnuszt kezdték énekelni.84

Hasonlóképpen lelkes hangulat volt a nemzeti ünnep másik nagy eseményén, a Gyöngyösbokréta három különböző alkalommal megismételt előadásain is. A nézők elragadtatása már akkor érezhető volt, amikor felment a függöny, és a színpadon közel harmincféle népviseletben háromszáz szereplő jelent meg, s mutatta be többek között a kun legénytáncokból, a bujáki fonóból, a mezőkövesdi aratóünnepből stb. álló műsorát.

A nagy sikerű előadás láttán a lapok főleg Paulini puritán rendezői elképzelését dicsérték. Kiemelték, hogy a “népi dolgokban” igen tájékozott Paulini “nyilvános szemlét tartott előttünk a magyar néplélek fölött. Nem korrigált semmit, csak összefogott. Nem szépített, csak föltárt. Nem hangsúlyozott, csak vezette a dallamot. Hagyta a tiszta, megejtően szép paraszti erőt ömleni a maga ősi sodrával. S mindenkit meggyőzött ezekkel az egyszerű eszközökkel is róla, hogy neki, a mögötte elszélesült mezőknek s a föld mesemondó tágasságán élő népnek van tapogatózó s értelmét, lényegét, líráját vesztett világunkban igaza. Neki van igaza, mert nyílegyenes útja van az anyagtól a teremtő és szépségeket árasztó lélek határtalan végtelenjébe, mert irányt tud adni, egyensúlyt és békét, erejének csúcsán fényt sugároz a faji lélek harmóniája.” 85

A Gyöngyösbokréta előadásairól megjelent valamennyi beszámoló kiemelte, hogy a legnagyobb sikere a minden előadáson műsoron lévő mezőkövesdi aratóünnepnek és a szentistváni énekszámnak volt. A nézők egyszerűen nem tudtak betelni a híres matyó népviseletbe öltözött mezőkövesdiekkel, akiknek előadásából az “aratóünnepek földszagú poézisét” vélték kiérezni, de elragadtatással hallgatták a szentistvániak “nem sejtett finomságokat, leheletnyi árnyalatokat” produkáló ötszólamú gyermekkórusát is, amelyet árvalányhajas süvegű apró karmesterük vezényelt.

A siker természetesen érthető volt, az viszont nem, hogy Paulini vajon honnan “tárta fel” és “vonultatta színpadra” a mezőkövesdi aratószokást. Mezőkövesden ugyanis a szakirodalom szerint sem Darányi leirata előtt, sem utána nem tartottak aratóünnepet. Mi több, ebben a szegény, szűk határok közé zárt faluban, amely a maga szétaprózott parcelláival nem tudta eltartani lakóit, s ezért évente sok ezer idénymunkást, summást bocsátott ki, még a cselédjutalmazást (egyébként ezt is Darányi szorgalmazta) sem a szokott hónapokban (június–július), hanem januárban tartották meg.86

Paulini tehát egy sohasem volt “mezőkövesdi aratóünnep” díszletei között tartott “nyilvános szemlét a magyar néplélek” fölött. Színpompás előadása feltűnően rokon vonásokat mutatott egy másik, nem hitelesebb történeti alapokon nyugvó rendezvénnyel, a Tarnay Gyula borsodi alispán és Izabella főhercegasszony kezdeményezésére 1910-ben a budapesti operabálon mágnásszereplőkkel színre vitt matyólakodalommal.87 Voltaképpen ennek az elsősorban a középosztály körében kialakult s mind nagyobb méreteket öltő matyókultusznak a következtében lett már Paulini Gyöngyösbokréta-mozgalma előtt is Budapest Matyóország fővárosa.88 Ezért is jutalmazta oly nagy tapssal a Városi Színház közönsége az “ősi” szokásaikat, táncaikat, dalaikat bemutató mezőkövesdieket, s ezért, pontosabban az “ősi faji emlékek”89 felelevenítéséért állt ki a Gyöngyösbokréta-mozgalom mellett – nem kevés politikai tőkét biztosítva ezzel Paulininak – Milotay István, a Magyarság című lap főszerkesztője.

Ami a politikai tőkét illeti, arra szüksége is volt Paulininak, mert az etnográfusok, folkloristák közül többen fenntartásukat hangoztatták a Gyöngyösbokréta-mozgalom tevékenységével kapcsolatban. A Néprajzi Múzeum igazgatója éppen a mezőkövesdi gyermekkórussal és az “idétlen” gyermektáncokkal kapcsolatban egyenesen úgy fogalmazott, hogy Paulini, a lelkes, de a néprajztudományban teljesen járatlan szervező “ősi hagyatékként” olyasmit állít színpadra, aminek a népi hagyományhoz semmi köze, hozzátéve, hogy igen veszélyes a Gyöngyösbokréta tevékenysége kapcsán szüntelenül Turánt és Ázsiát emlegetni akkor, amikor tudjuk, hogy “a bokréta egyik-másik gyöngyének nemcsak őseit nem tudjuk igazolni, de pontosan tudjuk róla, hogy kortársaink közül kinek fia borja.”90

A Gyöngyösbokréta zajos sikerét azonban a fenti szakmai ellenvetések nem befolyásolták. Már csak azért sem, mert Paulini a Gyöngyösbokréta tevékenységét igyekezett Bartók, Kodály, Vikár, Lajtha és más, a népi kultúra megmentéséért valóban sokat tett népdalgyűjtők és zeneszerzők munkásságához kötni, illetve azt velük hitelesíteni. Például úgy, hogy egy a Gyöngyösbokréta munkásságát bemutató brosúrában, a mezőkövesdi aratóünnepről készült, a valósággal nem sok rokonságot mutató fotó mellé az előbb említett zeneszerzők által gyűjtött népdalok kottáit, illetve az azokról készített fényképeket helyeztette el.91

A Városi Színházban minden Szent István-ünnepen előadott “ősi mezőkövesdi aratóünnepek” sikerét az is garantálta, hogy az esemény egyrészt a Magyar Rádió színes helyszíni tudósítása,92 másrészt elemi iskolai olvasmány lett. Olyan olvasmány, amely arról szólt, hogy abban a földesúri házban, amelyben addig csak az előkelő vendégek érezték igazán otthon magukat, most az aratók a szívesen látott vendégek. “Most ti vagytok benne idehaza, ti, tisztességtudó, szegény emberek, akik eljöttetek, hogy megköszönjétek az uraság jóságát, ki szíves kézszorítással ismeri el becsületes munkátokat!”93

Ez a szöveg egyébként jól illeszkedett azokhoz a külföldről érkezett beszámolókhoz, amelyek mind arról szóltak, hogy az aratással, a termésbetakarítással kapcsolatos ünnepeket Németországban is hivatalosan elismert nagy állami ünnepként tartották számon. A németországi Hameln melletti Bückeberg-hegy oldalán 1934-ben például félmillió ember ünnepelte a termés betakarítását. A lapok szerint különvonatok százai, autók ezrei vitték az embereket a helyszínre. A nagyszabású ünnepséget természetesen megszemlélte Adolf Hitler német birodalmi kancellár is, aki az aratási menetek felvonulása után beszédet mondott. Belpolitikai témákról szólva főleg azokra az intézkedésekre tért ki, amelyeket a nemzetiszocialista rendszer a parasztság érdekében tett. Miután a kancellár elmondta az összes német rádióadó által sugárzott beszédét, és a felvonulóktól átvette az aratási koszorút, az állami ünnepséggé változó arató és terménybetakarítási hálaünnepen az összes fegyvernem részvételével katonai gyakorlatokat mutattak be.94

Nyilvánvaló, hogy ezeknek a németországi és olaszországi95 termény-betakarítási hálaünnepeknek a hatására rendeztek hasonló ünnepségeket a Heves megyei Horton is. Ez a Magyarországon addig ismeretlen ünneplési mód egyrészt azt jelentette, hogy szemben az aratóünnepekkel a hálaadás itt már nemcsak a gabonára, hanem az összes betakarított terményre, tehát a burgonyára, a zöldségre, a hagymára, a tökre, de a gyümölcsökre: a szőlőre, a szilvára, a körtére, a dinnyére stb. is kiterjedt.

Másrészt viszont mert Horton az ünnepet, annak a legapróbb részletét is az egyház rendezte, az aratóünnepek valamennyi világi elemét elhagyta, s az egész ünnepet szakralizálta.96 Ezért tartottak például a körmenet indulása előtt a szabad ég alatt litániát, ezért elevenítették meg az egyiptomi József álma néven ismert bibliai történetet fehér ruhás kislányok, míg mások kis kévékkel megrakott szekeret húztak, ezért vittek az aratókoszorúkon kívül búzakalász-feszületet is, ezért hordozták körbe a nemzeti lobogó mellett a pápai zászlót, a Jézus Szíve- és a Mária-szobrokat stb.97

Az 1930-as évek közepére tehát a Magyarországon nem csekély propagandával népszerűsített aratóünnepeket, majd a külföldi példa nyomán életre hívott terménybetakarítási hálaünnepeket az érdekelt egyházi és világi hatóságok igyekeztek a maguk céljainak szolgálatába állítani. A kormány felelős szervei azonban úgy találták, hogy ezek a rendkívül sok embert megmozgató aratóünnepek további lehetőségeket rejtenek magukban. Ezért is döntöttek az illetékesek a magyar kenyér ünnepének szegedi megrendezése mellett, s határoztak úgy, hogy a nagyszabású ünnep megrendezését a Szent István-napi ünnepségeken már kétségkívül nagy sikert aratott s a kormány föltétlen bizalmát élvező Paulini Bélára bízzák. Az ünnep jelentőségét hangsúlyozandó pedig elhatározták, hogy Szegedre az ország minden részéről filléres vonatokat indítanak, és ezen a napon a városban minden más rendezvényt betiltanak. Szeged, a magyar Alföld fővárosa és metropolisa lázasan készülődött a nem mindennapi eseményre…

 

 

Földmívelésügyi magyar királyi

Minister.

6878/eln.-szám

VI/2

Bizalmas, saját kezéhez!

Méltóságos Főpolgármester Úr!

A munkásosztállyal való társadalmi foglalkozás tárgyában a gazdasági egyesület elnökökhöz intézett fenti számú leiratomat másolatban Méltóságodnak a midőn megküldöm, azon reményemnek adok kifejezést, miszerint Méltóságod a gazdaközönség helyes irányú társadalmi működésének mindenkor támogatására lesz, s különös gondot fog arra is fordítani, hogy a törvényhatósági és községi tisztviselők és közegek a maguk részéről ez irányban szintén tevékenykedjenek.

Fogadja Méltóságod tiszteletem őszinte nyilvánítását.

Kelt Budapesten, 1899 évi július hó 6-án.

Méltóságos

Márkus József úrnak,

a Lipót-rend lovagja, főrh. tag, a székes-főváros főpolgármestere

Budapesten.

 

A földmívelésügyi magyar királyi minister folyó 1899 évi július hó 6-án 6878/eln.-VI/2. Szám alatt kelt és valamennyi gazdasági egyleti elnökhöz, továbbá Árva-, Kolozs-, és Máramaros-vármegye közgazdasági előadójához, valamint NagyKüküllő- és Kis-Küküllő-vármegye gazdabizottsága elnökéhez intézett “bizalmas, saját kezéhez” jelzésű leiratának másolata.

x x x

A mezőgazdasági munkásoknak, különösen az 1897 évben nagyobb hullámokat vert mozgalma, a rendes mederbe tért, és így bárha az megszűntnek s a munkáskérdés rendezettnek is tekinthető, kétségtelen, hogy a mostani viszonylag nyugodtabb helyzet immár alkalmas arra, hogy a szenvedélyek lecsillapodtával a magyar gazdaközönség a munkáskérdés rendezése érdekében a maga leghathatósabb társadalmi tevékenységét minden irányban érvényesítse.

A kormányzati intézkedéseknek javarészt sikerült a munkásosztályt az agitatió befolyása alól megszabadítani és meglazítani ama összeköttetéseket, melyekkel az izgatók a munkásnépet magukhoz fűzték. Mivel azonban a munkásosztály önkéntelenül vezetőt keres, nyilvánvaló, hogy az erre hivatott gazdaközönség a közvetlen érintkezés révén minden tagjának közreműködése által nem iparkodik a munkaadó és a munkás közötti kapcsolatot céltudatosan megerősíteni, s ha csak egyesek foglalkoznak e kérdéssel, más alakban talán, de ismét tért fog hódítani az agitatió, mely soha sem késik a munkásnép helyzetét, hangulatát minden kínálkozó alkalommal felhasználni.

Tudom, hogy a gazdaközönség előrelátó bölcsességét a munkások mozgalmai által okozott gazdasági zavarok nem tévesztették meg, s nem a visszatorlás gondolata, amely egyénenkint foglalkoztatja, hanem azon módok és eszközök mérlegelése, amelyek révén a birtokos és munkás közötti viszonyt, mind a két fél érdekében, bensőségteljesebbé, bizalmasabbá, pátriarchalisabbá lehetne tenni.

Egyénenként az emberséges bánásmód, a munkás megbecsülése, a jóindulatú tanácsadás, a szükségben való megsegítés által bizonyára minden gazda hozzájárul a jelzett cél eléréséhez, ámde ezenfelül kívánatos az is, hogy a saját munkásaival való érintkezésen kívül minden gazdálkodó foglalkozzék a községebeli munkásosztállyal is, mert a saját munkásaival való érintkezés által még nincsenek teljesítve azon feladatok, amelyek ellátása a munkáskérdésben a társadalomra tartozik.

(…)

Az eddigi tapasztalások szerint továbbá rendkívül előnyös hatással van a munkásosztályra, ha a negyvenévi hű szolgálatokért adományozott díszérmek s a hű cselédek és jó munkások kitüntetésére szánt pénzbeli jutalmak és dicsérő oklevelek átadása alkalmából a gazdaközönség ünnepélyeket rendez, és azok keretében a jutalmazottak ünnepléséről oly formában gondoskodik, hogy a kitüntetés értéke a munkásnép előtt ez által is nyilván valóbbá tétetik.

Az újabb intézmények közül a munkásosztállyal való társadalmi foglalkozás tekintetéből ezekre utalván, a munkaadó és a munkás közötti jó viszony istápolásának egy igen régi módjáról is megemlékezhetem, s ez: az aratási ünnep, melynek keretében a birtokos a jól bevégzett munka után munkásait vendégül látja, és azokkal együtt örömünnepet ül a legjelentékenyebb mezőgazdasági munka szerencsés befejezésekor. Ez a régi szokás általában nem azért maradt el, mert költséges volna, hiszen nem az elfogyasztott élelmiszerek és italok mennyisége a fontos, hanem elmaradt azért, mert lassan elmosódott céljának tudata, az együttes ünneplés helyett a munkásoknak készpénzben vagy terményben ráadásul kiadtak annyit, a mennyibe az ünnepség került volna, feledvén, hogy az ilyen adomány rideg kiosztása nem pótolja az érintkezésnek azt a közvetlenségét, mely a munkás megbecsülésének jele, és nem pótolja azt a patriarchális szíveslátást, mely oly nagy hatással van a munkás kedélyvilágára s mely hozzájárul ahhoz, hogy a munkás a birtokosban mindenkor jóakaróját lássa.

Akkor, amikor azt látjuk, hogy külföldön a munkaadók tervszerűleg újabb és újabb módokat keresnek arra, hogy a munkások kedélyét az agitatió ellen megőrizzék, s újabb és újabb formákat honosítsanak meg, melyek keretében a munkaadó és munkás közötti viszony ridegségét enyhíteni és bensőségteljesebbé lehet tenni: kívánatosnak látszik, hogy a gazdaközönség az egész vonalon, tervszerűen ellensúlyozza az agitatiót, és az izgatók által szított gyűlölködés, és bizalmatlankodás, a kalandos vágyakozások helyett a tisztes, békés, szorgalmas munka szeretetének és megbecsülésének érzelmeit istápolja a munkások körében.

Jóllehet sok bajlódást, sok türelmet, elnézést, fáradságot kíván azon társadalmi feladatok betöltése, melyeket a békés fejlődés biztosításának érdeke elutasíthatatlanul a birtokosok elé szab, de mert egyes birtokosok kiváló méltánylást érdemlő buzgó tevékenységét ismerve, meg lehetnek arról győződve, hogy kellő irányítás után, tervszerű vezetéssel a magyar gazdaközönségnek minden tagja kivétel nélkül készséggel hajlandó lesz az együttes működésre, felkérem C z í m e d e t, mint akinek önzetlen buzgalmát ismerem, szíveskedjék a megyebeli gazdaközönség társadalmi tevékenységének ügyében vezetésre hivatott birtokos társaival /: a dolog természete szerint :/ bizalmas értekezletet tartani, ez alkalommal a helyi körülmények számba vételével a tevékenykedés eszközeit és módjait megállapítván, oda hatni, hogy a gazdatársadalom egészének közös érdekéből is, kivétel nélkül minden gazdálkodó tényleg és valósággal teljesítse is azon társadalmi kötelességeket, amelyek elől kitérnünk, s amelyeket elhalasztanunk nem lehet, ott sem, hol e tevékenység a mozgalomnak még óvszeréül szolgálhat, ott sem, hol erre a már észlelt mozgalomnak ellensúlyozására szükséges.

Amidőn hangsúlyozom, hogy részemről a gazdaközönség társadalmi tevékenységét minden rendelkezésemre álló eszközzel kész vagyok támogatni, jelzem, miszerint örömmel venném, ha C z í m e d a munkáskérdésben kifejtett társadalmi működés felöl engem időnkint bizalmas tájékoztatni szíveskednék.

Darányi s. k.

A másolat hiteléül:

olvashatatlan aláírás

minist. eln. s. hiv. igazgató

BFL. IV. 1402. b. Bp. Szfv. Főpolgármesterének általános iratai. 494/1899. Leirat sz. 6878/1899) VI/2 Földmívelésügyi Minisztérium elnöki iratok.

 

 

Az élet koszorúja

A magyar ember a szemes termést életnek nevezi, ugyanannak tehát, amiről az ő vallásos tudása azt tartja, hogy az a legfőbb jó. Új búzából, ha kisül az első kenyér: a magyar ember áhítattal nyúl hozzá, s az élet e friss adományát imádság közt szeli meg, azzal a tudattal, hogy az élet adója megadta immár a mindennapit egy esztendőre. Az első kenyeret – jó gabonakenyér – rendszerint akkor szelik meg, amikor az aratást befejezik, s keresztben az őszi árpa, hatosba rakva a zab. Ilyenkor nagy csöndesség támad a mezőn. A sárguló tarló között kinőtt muharon, amint a ló legel, meghallatszik a harapása. Kereszt alatt ül a számadó kepés, előtte két leány, s körülötte a munkásnép. A számadó öregember véknyabb fajta petrencerúdra föltűz egy koszorút, búzából módosan összekötött koszorút, inkább koronát. A lányok még virágot és papírból való pántlikát is kötnek rá. Az öregember akkor fölkél, fölemeli a búzakoronát.

– Istennek hála. Megvagyunk.

Szétnéz mindenki a mezőn, amelyet annyi verítéke harmatozott bé. Ki-ki megnézi holmicskáját, sarlóját, kaszáját, subáját, meg van-e minden, ott-é a szekeren a többi más egyéb. Az öregember megszólal:

– No, Isten segedelmével, atyafiak, induljunk.

Az alkony már leszállóban. Megindul férfi- meg asszonynép egymás mellett és egymás után. A gyerekek a kocsiban. A fáradt emberek aztán nótába fognak. Nem valami cifra újba: becsületes régi nótába, amit az öregek ismernek, s úgy mennek végig a dűlő utakon a gazda portájáig. Amíg mennek, fölúszik az égre a hold, a csillagok kigyúlnak, elszenderülőben a falusi világ, csak az ő nótázásuk hangzik. Az udvaron ott várja őket a gazda a maga háznépével, szíves szóval, atyafiságos jóindulattal. A tekintetes asszony kezében jóféle mézes ital, a tekintetes úréban meg az új kenyér, amit a tekintetes asszony maga dagasztott, maga sütött. Az öreg arató elmondja a maga mondókáját, hogy ím végezete vagyon az munkának, keresztben van az élet, Isten gondján ember munkája becsülettel rendbe jött, hát most már a felséges teremtő adjon mindnyájunknak pihentető nyugodalmat. A gazda azután vendégül látja a maga aratóit. Az eperfa alatt a hosszú nagy asztalon nagy kondérba a habart kaszás leves, tálakban a pirosra sült bürgehús. Csapon egy ántalag bor. A gazda is közéjük ül a lakmározóknak, meg az úrfiak is. A tekintetes asszony nem, mert úgy illik, hogy kiszolgálja a legöregebb aratót, akit bácsinak szólít, s akinek a lakoma után, amikor fölzendül a muzsika, odaengedi a derekát, s úgy megy vele táncba az udvaron. A tekintetes úr is rakja, az úrfiak is, a kisasszony is, aki pedig olyan éppen, mint a liliomszál, majd eltörik a vékony dereka, hanem a nézése meg a szava az olyan, hogy csupa gyönyörűség. Ezen az aratóünnepen a munkás és a munkaadó összeolvad a szeretet érzésében. Atyafiaknak érzik magukat, akiket egy föld tart el, az a föld, amelyet annyiszor vérükkel áztattak apáink. Mégis jó az isten, hogy a nagy munka után így együtt vigadhat a magyar. A birtokviszonyok és a gazdasági helyzet megváltozása, amely a munkás és a munkaadó pátiárkális, benső viszonyán ugyancsak nagy csorbákat ütött, ezt a kedves, szívet fölmelegítő, ősrégi aratószokást kivitte a divatból. A néplélek megértésére, a falusi szívek ismeretére vall az a rendelet, amelyet Darányi miniszter ez ősi szokás életrekeltése dolgában kiadott. Tegnap jelentést adtunk már róla. Most dicsérettel fordulunk Darányi miniszterhez: jól van, uram, legyen veled a magyarok Istene.

Budapesti Hírlap, 1901. július 12.

 

 

Aratóünnepek

Szövetségünk minden évben mozgalmat indít az aratás befejezése után rendezendő aratóünnepségek megtartására. Ez a régi, szép magyar ünnepség az utóbbi évtizedekben kiveszett, pedig ma minden alkalmat meg kell ragadnunk arra, hogy a falusi gazdamunka és a mezőgazdaság fontosságát és jelentőségét hangsúlyozzuk, a munka becsületét és az erős magyar nemzeti érzést ápoljuk, gondozzuk.

Szövetségünk felhívja összes tagegyesületeit és törzstagközönségeit, hogy ahol a körülmények megengedik, az aratás befejezése után aratóünnepséget rendezzenek, és annak megszervezésére az előkészületeket már most megtegyék. Szövetségünk kulturális osztálya, mint a múlt években, az idén is vállalja az ünnepségek programjának összeállítását, a szükséges és ez alkalommal előadásra alkalmas költemények és színdarabok kiválasztását, és az ünnepélyeken kiküldöttjével képviselteti magát.

A múlt esztendőben Szövetségünk útmutatásai szerint rendezett aratóünnepségek tapasztalatai alapján az alábbiakban közöljük egy egész napos aratóünnepség programját. Természetesen ezt a helyi viszonyok szerint kibővíteni és átalakítani kell, de az ünnepség gerince a következő lehet:

Vasárnap reggel, az ünnepség napján az aratók és általában az aratásban résztvevők egy meghatározott helyen összegyűlnek (ez a hely lehetőleg kint a learatott földek között, útkereszteződésnél, faluvégén vagy út melletti keresztnél, szobornál legyen), az asszonyok és a leányok mindegyike kalászokból és mezei virágokból csokrot készít magának, a férfiak pedig aratószerszámaikat veszik magukhoz. Közösen néhány nagyobb, úgynevezett aratókoszorút fonnak, amelyet külön egy legény és egy leány visz magával az egész ünnepség alatt. Négy vagy öt kenyeret sütnek az új búzából, amelyet szintén a menet összeállításakor magukhoz vesznek. Az aratók menete ezután megindul a községbe a főutcán végig. Legelöl megy egy zenekar vagy énekkar, utána lovasbandérium, majd az aratók az aratókoszorúval, a kenyerekkel és a szerszámaikkal együtt. A községháza vagy a templom előtt gyűlnek össze, itt az énekkarok éneke után valaki a földmívelés jelentőségét, a mezei munka megbecsülését méltató beszédet mond. Utána menetben bevonulnak a templomba, ahol az aratók a templom főhajójában vagy oltár előtt állanak fel. A mise vagy az Istentisztelet után a pap beszéd kíséretében megáldja az új kenyeret és az új termést. Az aratók ezután zeneszóval vagy dalolva ismét végigvonulnak a községen.

Délután valahol kint a szabadban, ahol majálist szoktak rendezni, vagy valamelyik külső tanyán, tanyai iskolánál vagy a learatott gabonatáblák között felállítandó sátornál kezdődik az ünnepség második része. A délelőttihez hasonló menetben vonulnak ide ki az aratók, ahol már várja őket a község lakossága. Egy díszesen leterített asztalnál foglalnak helyet: a község első gazdája, földbirtokos, a község vezetői, főszolgabíró, főjegyző és körülöttük helyezkednek el a gazdák családjaikkal és az érdeklődők. Az aratók velük szemben állnak fel. A legidősebb arató beszédet mond, és az aratók átadják az új kenyeret és az új termést a községnek. Ezután az első gazda és a község vezetői áldomást isznak az összes aratókkal. Az áldomás után jön az aratást méltató beszéd, utána pedig az első gazda vagy a község bírója beszéd kíséretében megszegi az idei búzából sütött első kenyeret, és a kenyér kóstolásra sorra jár az aratók között is. Az ünnepséget hazafias énekek és szavalatok fejezik be. Ezután kezdődik az aratómajális künt a szabadban, tánccal egész reggelig. Este vagy kint a délutáni ünnepség helyén vagy pedig bent a községben műkedvelői előadás.

Hatásosan egészítené ki az ünnepséget, ha kalászokból, búzavirágból, és egyéb mezei virágokból Csonka-Magyarország határait állítaná össze a vezetőség (erősebb drótra lehet a kalászokat ráfűzni), és az ünnepség keretében szép jelmondatok kíséretében Nagy-Magyarország elszakított részeit egészítené ki 4 leány vagy legény a csonka ország határait.

A mindszenti tanyák által tavaly rendezett aratóünnepségen pl. hatalmas rudakon vitték végig az aratómenetben Nagy-Magyarországnak kalászokból és virágokból összeállított térképét.

Ott, ahol nemcsak a község maga rendezi az aratóünnepet, hanem abba valamely uradalom is bekapcsolódik, ott természetesen a földbirtokost is felköszöntik.

A Falu, 1928. június

 

 

Jegyzetek

E tanulmány egy nagyobb munka első négy fejezete. Az anyaggyűjtésben részt vett Sztrés Erzsébet.

1 Fehér György: Darányi Ignác, a Bánffy-kormány földművelésügyi minisztere. Agrártörténeti Szemle, 1997/1–2, 131.

2 A Monatschrift für Christliche Sozialreform című folyóirat cikkét idézi: Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása. Gondolat, 1982, 317.

3 A téves adatra először Madarassy László hivatkozik, tőle pedig szinte az egész szakirodalom átveszi. Lásd Madarassy László: Magyar aratószokások. Ethnographia 1928, 83–93. Balassa Iván: Az aratómunkások Magyarországon 1848–1944. Akadémiai, 1985, 260–280. Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai, 1977, I, 134.

4 A gazdák el is küldték a kért beszámolókat, a Magyar Országos Levéltárban azonban az egész anyagot kiselejtezték.

5 A Magyar Néprajzi Lexikon aratóünnep szócikke középkori gyökereket emleget, ám ezt a feltevést történeti adatok nem támasztják alá. Ezzel kapcsolatban lásd még Balassa Iván: Az aratómunkások Magyarországon 1848–1944. Akadémiai, 1985, 260.

6 Balassa Iván: Az aratómunkások Magyarországon 1848–1944. Akadémiai, 1985, 277.

7 Madarassy László: Magyar aratószokások. Ethnographia 1928, 93.

8 “Az aratás befejezéséhez sem fűződtek különös szokások. Aratóünnepek tartása csak a vidékről jött aratóknál volt szokásos. Így: koszorúk fonása, ünnepélyes átadása, az ezzel járó iroda elé vonulás, kölcsönös felköszöntések, rövid beszédek, rigmusok nem voltak.” Hagymási Sándor: Mezőtúri aratók. Mezőtúr, 1983, 63.

9 Néplap, 1901. augusztus 4.

10 Néplap, 1901. július 21.

11 Magyar Földmívelő, 1905. szeptember 5.

12 “Az aratóünnepek már csak az uradalmakban szokásosak, s nem is a nép, hanem az uraság alkalmazottai rendezik.” Szendrey Ákos Somogy vármegye népe c. könyvét idézi Madarassy: i. m., 90.

13 Magyar Földmívelő, 1901. július 21.

14 Magyar Földmívelő, 1902. augusztus 31.

15 Magyar Földmívelő, 1903. szeptember 6.

16 Néplap, 1902. augusztus 31.

17 Magyar Földmívelő, 1902. augusztus 31.

18 Magyar Földmívelő, 1901. július 21.

19 Magyar Földmívelő, 1901. július 21.

20 Néplap, 1902. augusztus 31.

21 Magyar Földmívelő, 1901. július 21.

22 Magyar Földmívelő, 1904. augusztus 21.

23 Magyar Földmívelő, 1905. szeptember 3.

24 Magyar Földmívelő, 1907. július 30.

25 Magyar Földmívelő, 1904. augusztus 7.

26 Néplap, 1902. augusztus 31. Ilyen “kirendelt fényképész” járt többek között a bodrogközi karádi uradalomban is. Lásd a Néplap, 1902. szeptember 7.

27 Emődy József suránlai birtokán például “Majthényi Géza járási főszolgabíró lendületes beszéd kíséretében nyújtotta át Kukucska Jánosnak, a 40 évi hű szolgálatáért kitüntetett cselédnek a földmívelésügyi minisztertől kapott elismerő oklevelet és 50 koronát, amit a megjutalmazott sűrű könnyhullatások közt vett át.” Néplap, 1903. augusztus 23.

28 Magyar Földmívelő, 1904. augusztus 7.

29 Néplap, 1901. augusztus 4.

30 A Szegedi Napló 1910. július 1-jén például arról tudósított, hogy “Szeged környékén kitört már az aratósztrájk. Csütörtökön este nyolc csendőr negyvenhárom aratómunkást hozott be a szegedi ügyészség fogházába. (…) A munkások mindnyájan sövényháziak. Pallavicini őrgróf birtokára szerződtek. Munkába is állottak, de úgy találták, hogy megdőlt a gabonatenger, hogy így még nehezebb másnak aratni, és munkabéremelést kértek. Kaptak is, csendőröket, nyolcat egyszerre… mert Darányi sztrájktörvénye szerint 25 napra fogházba vethetik a sztrájkoló munkást.” Lásd még: Magyar Földmívelő, 1904. július 24., 1907. július 28.

31 Szegedi Friss Újság, 1901. július 13.

32 Magyar Földmívelő, 1901. július 21.

33 Budapesti Hírlap, 1901. július 12.

34 II. k. 27.

35 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. Szeged, 1988, III, 53–57.

36 Magyar Földmívelő, 1904. július 24.

37 Szegedi Friss Újság, 1911. július 18.

38 Szegedi Friss Újság, 1914. július 8.

39 Magyar Földmívelő, 1904. július 24.

40 Szegedi Friss Újság, 1920. július 13.

41 Sági Károly: Magyar néphagyomány a második világháború katonáinak tudatában. Veszprém megyei Múzeumok Közleményei IX, 1970, 261.

42 Szegedi Friss Újság, 1921. július 12.

43 Szegedi Friss Újság, 1921. július 26.

44 Szegedi Friss Újság, 1922. július 22.

45 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, Mandala, 1988, 3, 24–25.

46 “Könyörögjünk. Urunk, Jézus Krisztus, te vagy az angyalok eledele és az örök élet kenyere. Kérünk, áldd meg ezt a kenyeret, mint ahogyan a pusztában az öt árpakenyeret megáldottad. Add, hogy aki ebből eszik, az testének erőt, lelkének üdvösséget nyerjen belőle általad, aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen.”

Szentelések és áldások, 1980, 9.

47 Szegedi Friss Újság 1928. július 24. Hasonló esetről számolt be a lap 1922. július 18-i száma is: “Megható jelenet volt, amikor páter Bonaventúra a templom előtti térségen összegyűlt szegényeknek egy kocsi fehér kenyeret osztott ki. Az adományokat Alsóváros nemesszívű gazdaközönsége gyűjtötte össze a szegények számára, akik könnytől csillogó szemekkel köszönték meg a gazdák jószívűségét.”

48 Szegedi Friss Újság, 1930. július 15.

49 Ujváry Zoltán: Agrárkultusz (Folklór és etnográfia 6.). Debrecen, 1981, 214.

50 Szendrey Ákos szerint: [az aratók] “Mesterszálláson birkapaprikásból és túrós lepényből álló ebédet kapnak, azonkívül minden arató 2–5 kilós kacskaringósan felhajtott (ún. dubik) kalácsot is. A kalászkoszorút a gazda az eresz alá vagy a konyha falára akasztja az újig, s akkor az új búza közé keveri. Népünk és Nyelvünk, 1929, 196.

51 Szegedi Friss Újság, 1915. július 17.

52 Szegedi Friss Újság, 1921. július 13.

53 Szegedi Friss Újság, 1920. július 13.

54 Szegedi Friss Újság, 1927. július 19.

55 Szegedi Friss Újság, 1930. július 15.

56 Szegedi Friss Újság, 1927. július 19.

57 Szegedi Friss Újság, 1918. július 16.

58 Szegedi Friss Újság, 1927. július 19.

59 Szegedi Friss Újság, 1930. július 15.

60 Szegedi Friss Újság, 1920. július 13.

61 Szegedi Friss Újság, 1920. július 13.

62 Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Szeged, 1976, I, 545.

63 Szegedi Friss Újság, 1921. július 11.

64 Kincses Károly: Mítosz vagy siker? A magyaros stílus. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001, 40 skk.

65 Lásd még a Néprajzi Múzeum fotótárában lévő 156 376; 155 618; 156 186; 155 602; 155 624; 156 878; 156 623; 155 311; 155 542; 155 542; 155 528 leltári számú felvételeket. A kazári felvétel leltári száma: 155 532.

66 Pór Anna: Balog István és a 19. század elejének népies színjátéka. Budapest, 1974, 136 skk.

67 Szegedi Friss Újság, 1911. július 18.

68 Szegedi Friss Újság, 1921. július 12.

69 Szegedi Friss Újság, 1922. július 18.

70 Szegedi Friss Újság, 1938. július 20.

71 Hunyadi-Vas Gergely képviselő az 1936-ban tartott ünnepi beszédében említette, hogy Alsóvárosban négy évig nem volt aratóünnep. Szegedi Friss Újság, 1936. június 29.

72 A program megjelent: A Falu, 1928. június, 386–387.

73 Magyarság, 1933. augusztus 13.

74 Szegedi Új Nemzedék, 1936. július 4.

75 Fenyvessy Adolf (szerk.): Az 1891. évi január 30-ára, péntekre hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XXIV. Pest, 1891, 392.

76 Kovács Ákos: Játék a tűzzel. (Fejezetek a magyarországi tűzijátékok és díszkivilágítások XV–XX. századi történetéből). Helikon, 2001, 54–58.

77 Balás Árpád (szerk.): A Szent István napjának ünneplése. Az Országos Nemzeti Szövetség mozgalma Szent István napjának nemzeti ünneppé avatása érdekében. Kiadja az Országos Nemzeti Szövetség “Nemzeti Alapja” javára. Budapest, 1903, 54.

78 Uo., 59.

79 Nemzeti Újság, 1927. augusztus 21.

80 Magyarság, 1930. augusztus 19.

81 Paulini Béla (szerk.): A Gyöngyösbokréta története. 1937, 3.

82 Pesti Napló, 1931. augusztus 20.

83 Magyarság, 1932. augusztus 19.

84 Magyarság, 1933. augusztus 19.

85 Magyarság, 1933. augusztus 19.

86 A Mocsáry Lajosnál szolgált Bozsik Márton pl. 35 éves szolgálatáért 100 korona jutalmat kapott. Mezőkövesd és Vidéke, 1901. január 7.

87 Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. Akadémiai–Kossuth–Magvető, 1986, 77.

88 Fejős Zoltán: Budapest, Matyóország fővárosa. Folklór, Társadalom, Művészet. 40–43.

89 Magyarság, 1933. augusztus 27.

90 Magyarság, 1933. szeptember 7. Ethnographia, 1933, 179–180.

91 Paulini: i. m., 11–12; 38–39.

92 Magyar Rádió Újság, 1929. július 27. Benne fénykép, ezzel az aláírással: “A legöregebb arató a mikrofon előtt. Háttérben nemzeti színűre festett rúdon az aratókoszorú.”

93 Magyar olvasókönyv V–VI. osztály számára. Szent István Társulat kiadása, 1935. Vö. Mahunka Imre: “Te Deum laudamus!” (Az aratási termés-betakarítási hálaájtatosság eszméiről és rendezéseiről zsoltárok és alkalmi énekek és költemények gyűjteményével). Hort, 1936, 121–122.

94 Új Nemzedék, 1934. október 2.

95 Mussolini 1934 októberében három napot Milánóban töltött, megtekintette az éppen folyó építkezéseket, majd uszodát avatott fel. Tiszteletére a környékbeli parasztok aratási felvonulást rendeztek. Az ünnepséget – akárcsak Németországban – a fegyveres erők (milícia) felvonulása zárta. Nemzeti Újság, 1934. október 5.

96 Mahunka Imre, a horti ünnepség rendezője expressis verbis kimondta: “És mennél inkább látjuk, hogy mások a különféle szokások eredetét nem ismerve, a maguk céljaira akarják a kedvező, nagy tömegeket vonzó ünnepi alkalmat felhasználni (szórakozás, mulatság, politikai és párt célok), annál inkább kell nekünk mennél előbb ezen alkalmat Istenhez, a Teremtőhöz és Atyához s a hálás emberekhez illő módon a legmagasztosabb célok és eszmék szolgálatába állítani!” Mahunka: i. m., 127.

97 Uo., 120–150.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk