←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Petschnig Mária Zita

Múltidéző jövő

Hogyan élt lehetőségeivel a “remény kormánya”?

A Fidesz vezette kormány hároméves tevékenységét értékelő parlamenti vitanapon részkérdések feszültek egymáshoz. A társadalmi és gazdasági folyamatok különféle metszeteiről készültek bal- és jobbprofilú felvételek. Cikkemben a kormányzati munka értékelésének más dimenziójára teszek kísérletet. Annak elemzésére, hogy amit a kormány a polgárok érdekeire hivatkozva tett, az valóban az ő hosszú távú érdekeiket szolgálta-e. Előrementünk-e vagy sem a “rendszerváltásnál kevesebbet, kormányváltásnál többet” programjának végrehajtásával? Meglehet, mások, későbbi korok másként értékelnek majd – én így láttam a velünk élő történelmet.

A rendszerváltó országokhoz és kormányokhoz képest kivételesen jó helyzetben vette át a Fidesz a kormányzást. Nem kellett szembesülnie az előző rendszer összeomlásának romhalmazával, mint az Antall-kabinetnek, de az ország fizetésképtelenné válásának rémével sem, mint a Horn-adminisztrációnak. A GDP 80 százalékát a magánszférában termelték, külgazdasági kapcsolataink több mint négyötöde a fejlett országokhoz kötődött, és a belgazdaságot a piaci koordináció logikája uralta. Az ország megszabadult a külső adósság nyomasztó terhétől. A gazdaság a stabilizációt követően második éve jelzett 5 százalék közeli, egyensúlyőrző növekedést. A munkanélküliség csökkenése mellett megindult a foglalkoztatás bővülése, és jelentősen esett az infláció üteme.

Válságkezelés és -menedzselés helyett – mintegy három évtized után először – országépítéssel lehetett foglalkozni. A rendszerváltás kis és nagy háborúi után elérkezett a konszolidáció időszaka, amikor lehetőség nyílt az elszenvedett sérelmek egy részének orvoslására, illetve – a Fidesz ideológusainak megfogalmazása szerint – a társadalmi deficit csökkentésére. De további építkezésre is, mindenekelőtt az állami elvonás és újraelosztás formáinak és intézményeinek a piacgazdaság logikájához való hozzáillesztésére, ami továbblökte volna a dinamikus fejlődést.

Amikor Orbán Viktor kabinetjét a “remény kormányának” nevezte, amely “valóra váltja a rendszerváltás ígéreteit”, ezt sokan így is hitték. S nem megalapozatlanul a konszolidációra érett, jó feltételek mellett.

A kedvező örökségen meginduló építkezés során azonban egyre inkább zsákutcák építése körvonalazódott. A társadalmi, gazdasági változások iránya olyan zsákutcák felé mutatott, ahonnan nem lehetetlen ugyan, de nehéz kijönni; a vargabetűk megtétele fölösleges ráfordítás. Így lett, lesz az első Orbán-kormány1 nemcsak az elszalasztott jó lehetőségek kormánya, de olyan átalakításoké is, amelyek a már magunk mögött tudott előző rendszer logikáját idézik. Nem vonom kétségbe, hogy az új rendszer régi-újjá való átépítése itt és most sokaknak tetszik. A Kádár-korszak is sokaknak tetszett. De ma már tudjuk, hogy azért kellett buknia, mert zsákutcának bizonyult.

Társadalmi átépítés

Ma már egyértelmű, hogy a “rendszerváltásnál kevesebbet, kormányváltásnál többet” szlogenje elitcserét jelentett a fiatal demokraták felfogásában. A rájuk szavazók mást értettek rajta, azt, hogy a kormányváltással együtt eljött a rendszerváltás korrekciójának ideje. Jóhiszeműen e félreértést kommunikációs zavarnak nevezem a párt és a társadalom között.

Az elitcsere indokolható, ha a fiatalok hatalomátvétele szakszerűbb, jobb államigazgatást, eredményesebb gazdaságirányítást von maga után. Ennek feltétele, hogy az elit valóban jobb elitre cserélődjék, azaz legyen másik, szakmailag kifogástalan, értékesebb elitbázis. Ám egyrészt ilyen nem volt, másrészt ez a cserélőket egyáltalán nem zavarta. Mércévé a kormánnyal szembeni lojalitás vált. Olyannyira, hogy ennek lazulásakor könnyű szívvel, sőt örömmel váltak meg akár a jobb szakembertől is.

A tökéletesre fejlesztett politikai szelekció kontraszelekcióra vezet, és rontja a társadalmi működés hatásfokát. Az úgynevezett nómenklatúra lecserélése a korábbiaknál szélesebb körre kiterjedő változásokat hozott. Ahova a kormány keze elért, mindenütt söpört. Ahol nem volt jogosultsága, ott is próbálkozott (külföldi cégek). Ahol eleve reménytelennek látszott a hatalomátvétel, ott párhuzamos struktúrák építésébe kezdett (saját film, saját kutatóintézet, saját rádió, saját egyetem, saját hetilap stb.).

A politikai lojalitás következtében előálló szakszerűségvesztés mellett a lezajlott elitcsere egyben a korábban független intézmények “államosításával” járt. A kormányfüggőség terjedése visszaszorította a demokratikus körülmények közt szükséges kormányzati ellensúlyok terrénumát. Mindez a “kormányváltásnál többet” tartalmának tudatosan vállalt célja volt. A Fidesz politikai vezérkarának felfogásában az ország boldogulása a hatékony kormányzati munkán alapul. A kormány pedig csak akkor tudja hatékonyan érvényesíteni akaratát, ha nem korlátozzák külső, idegen elemek (külföld, sajtó, ellenzék) és független, úgynevezett nemzeti intézmények.2

A társadalmi átépítésben rejlő veszély, hogy a Fidesz új “osztályharc” csatabárdját ásta ki. A régi kommunistákat a rendszerváltás lenullázta, ezért nem kellett újabb rendszerváltás, de veszélyük falra festéséből merítkezve a párt ideológiát kovácsolt – teljes egyetértésben a kisgazdákkal – az új hatalom bázisának megteremtéséhez. Béke és megbékélés helyett háborút, éles társadalmi, politikai polarizációt hozott az 1998-ban színre lépő kormány. A legnagyobb veszély, ha ennek folytatása lesz. Ha a Narancsköztársaság után – a bosszúállás vagy a “minket ne nézzenek baleknak” következtében – harcos Szekfűköztársaság köszönt ránk.

A gazdaságirányítás átépítése

1996–98 között a Századvég-Tárki – a Fidesz megbízásából – kiterjedt kormányzati kutatást folytatott. Következtetésük szerint az ágazati és más érdekeket képviselő különféle lobbicsoportok erejét kell megtörni ahhoz, hogy a kormány hatékony legyen, azaz szándéka akadálytalanul menjen végig a végrehajtó apparátusban. Ám a kormányban – sajnos – a miniszterelnökön kívül ott ülnek a különféle érdekeket képviselő miniszterek is, akik megzavarhatják a kormány (pontos értelmezés szerint: a miniszterelnök) akaratának érvényesülését. Ezt az ellentmondást kívánta feloldani a kancellária felállítása a minisztériumok fölé helyezett referatúrákkal.

A gazdaságirányítás megkettőződésébe és a MEH, valamint a minisztériumok alá-fölérendeltségi viszonyaiba azonban belezavart két körülmény. Egyrészt, hogy a társadalmi, gazdasági stratégia formálására, a kormányprogramban foglaltak követésére hivatott MEH-en belüli apparátus gyenge teljesítményét ellensúlyozni kellett, magyarul valahol valakinek mondani kellett valamit a jövőről, aminek szerepkörét – változó súllyal – hol a PM, hol a GM, hol az FVM töltötte be. Másrészt a Torgyán József vezette kisgazdák nem fogadták el a hierarchiában nekik kijelölt helyet, mellérendeltséget, egyenjogúságot követeltek. Ezt a békés egymás mellett élés érdekében Orbán Viktor úgy oldotta meg, hogy – amíg érdekei úgy kívánták – szemet hunyt a kisgazdáknak árendába kiadott birtokokon zajló események felett.3

A kialakult zavaros szerkezetben rendet kellett vágni, amit intézményi oldalról a MEH bázisának felturbósításával oldottak meg. Ez illeszkedett azokhoz az etatista törekvésekhez, amelyek a központi kormányzati hatalom megerősítését célozták. A MEH gazdaságirányító hatalma kiterjedt az önkormányzatiság felszámolása után a társadalombiztosításra, a Kincstárra, a korábban a PM felügyelete alá tartozó cégekre és bankokra. A kancelláriához sorolódott az ÁPV Rt., az MFB Rt. mint az ország legnagyobb vagyon- és pénzalapja, valamint a stratégiai ágazat, az informatika.

A rend személyes biztosítéka Orbán Viktor lett, aki a kormány és a kormányfői szerep fölé emelkedve elnöki funkciókat tölt be. Ahogy a politikai berendezkedésben, úgy a gazdaság irányításában is – eufemisztikusan kifejezve – a kormány, eminensen az elnöklő miniszterelnök került a középpontba – a maga megvallott akaratfilozófiájával. Megszűnt a PM korábban nagy nehezen kivívott kvázi gazdasági csúcsminisztérium szerepe, a jegybank pedig hűvösen kezelődött. Chikán Attila lemondatásával az utolsó “monetarista” is távozott a kormányból. A gazdaság irányításából kiiktatódtak az ország tartós növekedésére ügyelő, hosszú távú érdekeket szem előtt tartó, szakmai szempontokat képviselő intézmények. A pénzügyi ellensúlyok, a fiskális és monetáris akadékoskodások kikapcsolásával működtetett gazdaságirányításban a politika vált meghatározóvá, ezen belül is Orbán Viktor személyes politizálása, amelynek célfüggvénye a politikai hatalom megtartása.

A személyes ötletekre épülő, kontroll nélküli, politikailag vezérelt gazdaságirányításban a politikum uralja a gazdasági döntéseket, a rövid távú politikai érv előbbre való a hosszú távú gazdaságinál. Ugyanakkor megássa, majd megerősíti annak az illúziónak a csapdáját, hogy minden csak politikai szándék kérdése. Rövid távon akár még vissza is igazolódhat ez az akaratfilozófia, hosszabb távon azonban bukásra vezet a gazdasági törvények figyelmen kívül hagyása.

 

A gazdaságirányítás eszközeinek átépítése

A gazdaságirányítás eszközeinek átépítése is a kormányzati hatalom megerősítését szolgálja. Már szó volt arról az anyagi és a hatalmi koncentrációról, amely a MEH alá söpört intézmények jogállásából következik. Ennél is lényegesebb azonban a kormánynak az az államon belüli sajátos építkezése, amellyel az ötleteit, de az elitcserét mindenképpen finanszírozni tudja.

Piacgazdasági körülmények közt elvileg a kormány a költségvetésen keresztül tud befolyást szerezni az állampolgárok pénze felett, s arról az Országgyűlés ellenőrzése mellett rendelkezhet. Ez azonban korlátozott szabadság, amelynél kormányzástechnikailag lényegesen jobb megoldások is kialakíthatók. E tekintetben a kabinet rendkívül innovatívnak bizonyult. Az állami vagyon feletti rendelkezés jogának megszerzését követően – részben az ÁPV Rt. közvetítésével – kialakította a saját bankrendszerét a Magyar Fejlesztési Bank Rt. és a Magyar Postába olvasztott Postabank, valamint a Földhitel-, Jelzálog- és Hitelbank révén. A vállalkozások és a lakosság finanszírozására is alkalmas intézmények éppen olyan kellemesen használhatók, mint az előző rendszer egyszintű bankrendszere. A bankszerű működés csak formális, a kihelyezéseknek nincs jövedelmezőségi korlátja, az állam garanciális kötelezettsége elvileg végtelen. A MEHIB-bel, az EXIMBANK-kal, a Hitelgarancia Rt.-vel együtt erőteljesen kétpólusúvá vált a hazai bankpiac: az állami póluson elhelyezkedők révén nemcsak a bankok közötti verseny sérthető meg, de általában is korlátozható a verseny szabályozó szerepe. Ezek az intézmények több ezer milliárd forint felett rendelkeznek a politikai akarat kívánsága szerint. Pontosan úgy, ahogy 1987 előtt az MNB működött.

A másik lényeges intézményi változás a pénzrendszerrel függ össze – a központi költségvetés tekintélyvesztése a költségvetési törvény sérelmére elkövetett kormánydöntések következtében. Az államháztartási törvény szerint a költségvetési többletbevételekről a parlamentnek van joga dönteni, ám ezt a szabályt a kabinet egyenértékűnek tekinti azzal, hogy költekezésére utólag kéri a képviselők fejbólintását. Az irreális adatokra építő költségvetés-készítés a kormány tudatos gazdaságirányítási eszközévé vált, ami az infláció tendenciózus alátervezésével növekvő többletbevételeket ad. Ezzel két legyet is lehet ütni, egyrészt meg lehet regulázni a kiadási tételeket, másrészt szabadon felhasználható jövedelmeket lehet nyerni – az elmúlt évek tanulságai szerint nem is keveset.4

A hatás csak fokozódik, ha több alátervezett év kapcsolódik össze. Ez a kétéves költségvetés extraprofitja a kormány számára. Más oldalról a kétéves költségvetés tovább korlátozza a parlament gazdasági ellenőrző szerepét a kormány felett. A politikai szempontból hatékony kormányzásnak ajándék minden elbliccelhető parlamenti megjelenés, amire a kétéves költségvetés kiválóan alkalmas. Ehhez képest a költségvetés funkciójának erodálódása jelentéktelen kérdés.

Miközben az ÁPV Rt.-n, a házibankokon, az irreális alapvetésekre épülő költségvetésen, továbbá a helyi önkormányzatok megsarcolásán5 keresztül kitermelhető és áramoltatható jövedelmek gazdasági tekintélyt kölcsönöznek a kormánynak, növelik a kormánypolitikától való függőséget, kikényszerítve a politikai lojalitást. A költségvetésen kívüli osztogatás ugyanakkor – átmenetileg – a makrogazdasági teljesítmények kozmetikázására is alkalmas. A kvázi költségvetési pénzek többletkereslet-teremtő hatásával ugyanis nem kell elszámolni az államháztartásban, így a kimutatott állami deficit kisebb lehet.6 A papíron szereplő szigorú költségvetési politikával szemben így folytatható laza állami pénzosztogatás.

E sajátos pénzpolitika veszélyei a múltból jól ismertek. Ellenőrzése formális, korlátozza a versenyt, rontja a makrofolyamatok átláthatóságát, dezinformál a szükséges gazdaságpolitikai lépéseket illetően. Technikáival túlfűtötté válhat a gazdaság, és piaci kontroll nélkül fokozódhat az ország eladósodása.7

Ugyancsak az előző rendszer okkal bírált elemeinek sajátosságaira emlékeztet az állam direkt szabályozó szerepének megélénkülése és felerősödése. Ezt látjuk a merev hatósági árszabályozás újraélesztésében és kiterjesztésében, amivel egyfelől a kormány populista szerepben tetszeleg, másfelől súlyos feszültségeket keletkeztet az elfojtott inflációs nyomás révén. Úgy tesz, mintha ingyenebédet osztogatna, holott tudjuk, hogy ingyenebéd nincs. Valakinek meg kell fizetni a ráfordításokat, s azt is tudjuk, hogy az elhalasztott számlakiegyenlítés mindig többe kerül az azonnali fizetésnél. Fogyasztókat átmenetileg kímélő jótékonykodását az állam a mások zsebében kotorászva gyakorolja (miközben pl. a “saját” zsebből fizetett gyógyszertámogatásokat csökkenti).

A vállalati költségalakulásba való direkt beleszólást jelentett a minimálbér drasztikus emelésének kormányzati előírása 2000 végén, amit 2001-ben kieszközölt alkuval szelídítettek. A kormányfő kísérletet tett arra, hogy beleszóljon a jegybanki kamatok alakulásába, és nyíltan hangoztatta, hogy milyen mértékű profitot hajlandó elfogadni. Frissen kinevezett jegybankelnöke pedig a bérek csökkentésére szólította fel a vállalkozói szférát. Volt példa a biztosítók kényszer-kötvényjegyeztetésére, és ismeretes, milyen módon kívánták volna – ha nem szól közbe az Alkotmánybíróság – a külsőüzletrész-tulajdonosok kifizettetését. A kabinet érvényesítette az akaratát a tőzsdei ügyleteknél is, és általában mindig és mindenütt, amikor és ahol úgy érezte, hogy “rendet kell tennie” – noha erre senki sem kérte.

A direkt rendrakások, gazdasági beavatkozások számos hátulütőjének most csak két következményére utalnék. A kormányzat ad hoc beavatkozási ötleteivel kiszámíthatatlanná teszi a vállalkozói közeget, ami tudvalevőleg nem vonzza a befektetőket. Másrészt azt a látszatot kelti, hogy a kormány mindenható, mindent meg tud oldani, amit csak akar, csak nyomást kell rá gyakorolni. Azaz a paternalizmus éled újjá, ami gyengíti a lakosság és vállalkozók piaci adaptációs képességét, és a kormányzati politikához való alkalmazkodás fortélyait éleszti újjá. Ez pedig – megint az előző rendszerből tudjuk – hosszabb távon növekedési veszteséggel jár. A paternalista függőség (kölcsönös) kiszolgáltatottságot jelent, ami kifejezetten ellenkezik a polgári társadalom önrendelkezésének elvével.

 

Az államnak mint tulajdonosnak a szerepváltozása

A nyomon követhető folyamatok alapján az 1998 utáni kormányzati ciklusban láthatóan megváltozott az állami vagyon kezelésére és privatizálására hivatott ÁPV Rt. szerepe. A kormányváltáskor 244 cég tulajdona vagy tulajdonrésze tartozott az ÁPV Rt.-hez 586 milliárd forint értékben. Ebből csupán 300 milliárd sorolódott a tartós állami vagyon körébe, privatizálni való tehát bőven lett volna. A privatizáció azonban teljesen leállt; 2000 végén még mindig 179 cég volt az ÁPV Rt. tulajdonában, ami 502 milliárd forintra duzzadt eladható vagyonrészt testesített meg. A helyzet 2001-ben alig változott, minthogy a privatizációs ügyletek száma tucatnyit sem tett ki.

Az ÁPV Rt. az utóbbi években inkább gyűjtögetett, mintsem eladott. Így történhetett meg, hogy a hozzá tartozó cégek vagyonértéke a kormányzati ciklus első két évében 351 milliárd forinttal gyarapodott, ami több mint feltűnő annál a szervezetnél, amely eredetileg – a tartós állami vagyon kezelése mellett – államtalanításra volt hivatva. A vagyon növekedésében kifejezésre jutott az állami tulajdon centralizációja, de a visszaállamosítások és felvásárlások is gyarapították az ÁPV Rt. tőkéjét (Concordia, BÁV, Malév, Postabank, MTV-székház, HM-ingatlanok).

Az állami vagyon magánosítása lényegében csak addig tartott, amíg a központi költségvetésnek szüksége volt az ebből eredő bevételre is, és ez 1999-cel véget ért. 2000-ben és 2001-ben az alátervezett inflációból termelődött annyi extrajövedelem a kormány számára, hogy a tőke megtarthatóvá vált. A magánosításban rejlő piaci erők felszabadításának szükségessége – mint szempont – fel sem merült. A Fidesz-kormány – ellentétben a konzervatív kormányokkal – a vagyon megtartására törekedett, amivel lelassította a magángazdaság térnyerését. Ugyanakkor nem sikerült bizonyítania, hogy az állami vagyonkezelés több hasznot hoz a magánkézbe adásnál.8

2000-től az ÁPV Rt.-t a költségvetésen kívüli újraelosztás intézményeként működtették mindaddig, amíg e funkció ellátására az MFB Rt. törvénymódosításával nem leltek még kedvezőbb megoldásra. 2001-től az MFB Rt. privatizál is, cége bonyolítja az állami gazdaságok elosztogatását (az értékesítés rendkívül kedvezményes feltételei alapján használható e kifejezés). De az állami vagyonszerzésbe is beszállt: ő vásárolja fel a szövetkezetek külső üzletrészeit és feltételezhetően a MOL gázüzletágát is. Az MFB a költségvetésen kívüli újraosztás funkciójának megbízhatóbb ellátásával még inkább súlytalanította az ÁPV Rt. szerepét.

Feltehetően ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy az ÁPV Rt. átalakítását célzó törvénytervezetet (amely 1997ben elkészült, de Fidesz-féle variációjában is 1999 óta készül) 2001 őszéig sem nyújtották be. A törvény kapcsán ugyanis el kellene számolni a privatizációval, az állami vagyonnal, azzal, aminek a leltározása a MEH 2001. nyári nyilatkozata szerint “időigényes munka”. A privatizáció 1999 utáni feltűnő lelassulása azzal is összefüggésben volt, hogy a törvénytervezet szerinti vagyonkezelők minél nagyobb tőke felett szerettek volna rendelkezni az ÁPV Rt. felbontása után kialakított Magyar (vagy Nemzeti) Holdingban. E “bespájzolás” árát elmaradt haszon és effektív veszteségtérítések formájában az adófizetők állják majd.

A gazdaságpolitika átalakítása

A Fidesz-kormány a gazdaságpolitikában valóban újat hozott azáltal, hogy megkettőzte a gazdaságpolitikát egy kommunikáltra és egy valóságosan folytatottra. A nyilvánosság számára készített gazdaságpolitikai szóbeszéd píár-tartalma az előző kormánnyal szembeni másság hangsúlyozása, 2000 februárjától az új magyar modellre utalás és a sikeresség, valamint a kormányzati aktivitás folyamatos felmutatása. A kommunikált gazdasági tervekkel, gazdaságpolitikával szemben – amely tele volt nagyvonalú ígéretekkel, és így a megengedhetetlen fellazulás veszélyével – azonban az első három évben pragmatikus reálpolitikát folytattak.9

Ám a megkettőzött gazdaságpolitika mint újdonság amellett, hogy rengeteg energiát köt le (fölöslegesen), idővel hiteltelenné válik, bizalmatlanságot kelt a választópolgárok és a befektetők körében. Ha az utóbbiak számára pedig csak az marad kiszámítható, hogy a kormány kiszámíthatatlan, akkor ők – érthető mód – korlátozzák az aktivitásukat. A dupla fenekű gazdaságpolitika így hétszázalékos növekedés helyett zsákutcába vezet.

(Amiről nem beszéltek, de tették) Az elhallgatott, megszorító jellegű gazdaságpolitika főbb csomópontjai röviden a következők voltak:

l Az 1999. évi költségvetés készítésekor két csomagot is összeállítottak. Az egyikbe kb. 600 milliárd forintnyi örökölt és a lelkes, új miniszterek által vállalt elkötelezettséget gyömöszöltek bele, amit a kiadások közé már be sem emeltek.10 A másikat 40 milliárd Ft-os terjedelemben a költségvetés rendkívüli tartalékaként megjelenítették az államháztartásban. E jelentős megszorításra azért volt szükség, mert különben az államháztartás majdnem annyira kiszakadt volna, mint a stabilizációs intézkedések előtt.

l A vártnál kedvezőtlenebb 1999. évi folyamatok alapján azonban még ez a megszorítás is kevésnek bizonyult – noha fél évvel korábban zárolták a 40 milliárdot és az általános tartalékból is 10 milliárd forintot. 1999 első féléve heves gazdaságpolitikai vitákkal telt, a hazai és külföldi szakértők nagy része ugyanis az egyensúlyőrzés szempontjából további, kb. 50 milliárd forintos kiigazítást látott volna szükségesnek. Járai pénzügyminiszter először halogatta, majd miniszterelnökével teljes egyetértésben később elvetette bármiféle csomag összeállítását.

l Az 1999. esztendőt részben a második félévben fellendülő konjunktúrának és inflációnak, részben annak a láthatatlan, de még inkább hallhatatlan “csomagnak” köszönhetően úsztuk meg, amely kb. 150 milliárd Ft-ot tett ki. Tartalmazta a központi beruházások egy részének befagyasztását (az előző rendszerben is ezt a módot alkalmazták a túlfűtöttség csillapítására), továbbá a rendkívüli vagyon és vagyon jellegű bevételeknek a felhasználását a folyó kiadások finanszírozására.11

l A rendkívüli bevételekkel betömködött lyuk azonban ott tátongott a költségvetésben, amit először az adóreformnak elkeresztelt adónöveléssel gondoltak befoltozni 2000-re. Minthogy ezt a kisgazda partner tiltakozása miatt le kellett venni a napirendről, más módszerhez kellett folyamodni. Ekkor jött kapóra az alátervezett infláció technikája, a létszámleépítéshez kapcsolt szigorú béremeléssel kombinálva a közszférában. 2000-ben a költségvetési bevételek a tényleges, 10 százalékot követő inflációhoz igazodtak, a kiadások viszont a tervezett 6 százalék körül maradtak. Többlet is keletkezett az előirányzott hiányon felül, amiből 94,5 milliárd forintot, az áfa-visszaigénylés előrehozatalával összesen kb. 140 milliárdot 2001-re görgettek át.12

A 2000. évi megszorítás túl szigorúra sikeredett. Ez volt az az esztendő, amikor a GDP mintegy három évtized után először nőtt 5 százalékot meghaladó mértékben, ugyanakkor a lakosság reáljövedelmének emelkedése nem érte el a növekedés érzékelhetőségének tartott 2 százalékos küszöböt sem.

l 2001-től új világ köszöntött ugyan ránk, de az alultervezett infláció trükkje továbbra is megmaradt. Az első félévben – a választások közeledtével – a belső keresletélénkítésnek inkább csak az ígéret petárdái pufogtak, bár kétségtelen, egyre sűrűsödve. A nyugdíjemelésen és az előző évi bérkiigazításon kívül minden ígéret teljesítése a második félévre halasztódott. Jelentősebb egyensúlyromlásnak ezért nem lehettünk tanúi.

Összességében a kormány ez ideig merőben mást csinált, mint amiről prédikált, és nagyon jól tette, hogy mást csinált. Ám azt kevésbé, hogy beszédével folyamatosan informálta a piaci szereplőket, kiszámíthatatlanná téve a befektetői környezetet. A cifra szólamok mögé eldugdosott gazdaságpolitikával a kormány a gazdasági szereplők előtti hitelességét vesztette el, amiről a bizonyítványt a tőzsde és a vállalkozói beruházások elapadása állította ki.

A kétéves költségvetés – amelynek fő érdemeként a kiszámíthatóságot említette a kabinet – csak a kormány számára tette kiszámíthatóvá a saját mozgásterét. Ma teljes mértékben áttekinthetetlenek a költségvetésen kívüli kormányzati döntésű pénzfolyamatok, kötelezettség- és garanciavállalások, beleértve a Széchenyi-tervet meg Plusz kiadásának időben meghatározhatatlan elígérkezéseit is. A rejtőzködő s különféle követhetetlen csatornákon keresztül vitt gazdaságpolitika nem gerjeszt bizalmat, a jövőt emészti.

(Amiről beszéltek: a kommunikált gazdaságpolitika) A kommunikált gazdaságpolitika kifinomult píár-technikák széles tárházát mutatta be.13

l Amellett, hogy a kormány tartózkodik a szakmai vitáktól, folyamatelemzéssel, az összefüggések részletes bemutatásával általában nem foglalkozik. Ehelyett egy-egy sikeresnek tetsző mutatót ragad ki, és azt sulykolja szüntelen. Az értékelés mindannyiszor szituatív, attól függ, hogy a konkrét körülmények között mire van szükség.

l A kormányelemzés mindig megkeresi és meg is találja azt a bázist, amihez viszonyítva imponáló a fejlődés, vagyis nincs állandó viszonyítási mérce.

l Ugyanazt a sikeresnek látszó eredményt, intézkedést többször is megismétli. Bízik az emberek emlékezetkihagyásában. A sulykolás hatása, hogy a választópolgárok azt hiszik: a kormánynak rengeteg pénze van, és rengeteg mindent tesz az érdekükben.14

l A kormány előrehozott sikermutatókkal operál a kudarcok helyén is. Például miután az utóbbi időkben a beruházások csak 5 százalék körül nőttek (a Bokros-éveket követően 10 százalék fölött), a következő évekre 10 százalék feletti állóeszköz-fejlesztésről ad számot.

l Teoretikusan kifejthető összefüggésekről – ha azok kedvezőek – úgy szól a kabinet, mintha azok már meg is valósultak volna.

l Ha különösen zavaros a közelmúlt (pl. agrárgazdaság), mindig a jövőről beszél a fáma (a családi gazdaságok ígéretes fejlődéséről, a meg nem épített autópályák helyett a 2015-ig szóló tervezésről).

l Ahol többféle értelmezés lehetséges, ott csak a kedvezőbbről esik szó, ahol a dicséret kritikával is párosul, abból csak az előbbi marad meg (pl. IMF-vélemény kimazsolázása).

Miközben összességében a gazdaságpolitika hihetetlenül aktív és bátor volt a jövőről szőtt álmok jelenértékűvé tételében – anélkül, hogy a politikán kívül lett volna gazdaságstratégiai elképzelése a jövőt illetően –, tökéletes passzivitást mutatott a szebb jövőt megalapozó, további reformok tekintetében. Noha kül- és belgazdasági szempontból is kegyelmi időszakot élvezhetett. Ehelyett olyan visszalépések történtek,15 amelyek megnehezítik – álmok helyett – a realitások közt elvárható jövő épülését.

Budapest, 2001. október 28.

 

1 Orbán Viktor elvitathatatlan politikai tehetsége alapján több kormányzati ciklust is betölthet.

2 Kétségtelen, ilyen szempontból a diktatúra a leghatékonyabb kormányzati forma.

3 Ez nem jelentette azt, hogy nem tudott a dolgaikról, és azt sem, hogy ezzel a miniszterelnök alkotmányban foglalt kormányfői felelősségét megoszthatta volna.

4 Itt is több százmilliárd forintnyi összegek fordulnak meg kormánykézen-közön.

5 Az önkormányzatiság elvének arculcsapását jelenti az a gyakorlat, amely a személyi jövedelemadóból mindössze 5 százalékot hagy vissza a helyi önkormányzatoknál, amelyek forráshiányát aztán a politikai hovatartozás függvényében “rendezik”.

6 2001-ben a várható költségvetési deficit a GDP 3,2 százaléka, becslések szerint viszont ténylegesen 5–5,2 százaléka.

7 Ma az MFB Rt. kb. 1000 milliárd forintos eladósodására vállalt az állam eddig garanciát.

8 2000-ben és 2001-ben 22, illetve 36 milliárd Ft-os osztalékbefizetés maradt el, 2001-ben 44 milliárd forintot utalt át az ÁPV Rt. cégeinek reorganizációjára (MALÉV, MVM, Tokaj Kereskedőház), mely összegek korántsem a jövedelmező gazdálkodás bizonyítékai.

9 Mivel egészen más volt, amiről beszéltek, és amit cselekedtek, ismét kiújult az ötvenes évek “szemfül-betegsége”. A korabeli vicc szerint a szem-fülbeteg nem látja azt, amit hall, amit viszont lát, azt nem hallja. Ebben az értelemben a megkettőzött gazdaságpolitika sem új, csak Rákosiék idejében még nem píár-politikának hívták, hanem pártideológiának.

10 Így maradt el többek között a közalkalmazottaknak ígért béremelés, a budapesti metró, a Nemzeti Színház építésének megkezdése, módosították a nyugdíjemelés törvényi előírásait.

11 Emlékeztetőül: a Bokros-csomag az Alkotmánybíróság döntései előtt 154 milliárd Ft-ot jelentett.

12 Az ÁSZ megállapításai szerint törvénysértő módon.

13 A továbbiakban “A Kormány tevékenységének mérlege l998–2001” c. előterjesztés alapján emelek ki néhány jellemző példát.

14 Ez év kora nyarán három hét alatt több mint 800 milliárd Ft-ról tudott úgy beszélni a kabinet, mintha az újabb feladatvállalásokat jelentett volna.

15 És ekkor még terjedelmi okok miatt nem volt módom szólni arról a belső keresletélénkítő politikáról, amelynek kedvezőtlen hatásaival feltételezhetően a választások utáni kabinetnek kell szembesülnie.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk