←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

BIBÓ-SZIMPÓZIUM*

Litván György

Bibó István 1956-ban

* Bibó István születésének 90. évfordulója alkalmából a Bibó István Közéleti Társaság szimpóziumot rendezett 2001. szeptember 22-én a Kossuth Klubban. Az alábbiakban rövidített, szerkesztett változatokat közlünk az elhangzott elîadásokból.

Bibó István neve sokszorosan összeforrt az 1956-os forradalom történetével és eszmekörével. Nagy Imre és Mindszenty József mellett egyike a forradalom szimbolikus főalakjainak. Alig kétséges, hogy szabad fejlődés esetén a koalíciós kabinet államminisztereként egyik főszereplője lett volna a politikai életnek. De így is ő lett – 1956 novemberében keletkezett nyilatkozataival, memorandumaival – a letiport forradalom eszmei védelmezője, 56 legfőbb hazai “tolmácsa”, képviselője a külföld számára, majd a forradalom eszméinek megfogalmazója. Végül, de nem utolsósorban, egyike volt a megtorlás fő célpontjainak, Nagy Imréék kivégzése után pedig az “első számú közellenség”, akivel a börtönben, majd szabadulása után is diszkriminatív módon bántak.

Bízvást állítható, hogy 1956 Bibó István életének is középpontja volt. Mintha egész addigi életében erre az előre legkevésbé sem látható szerepre készült volna, egyéniségével és gondolkodásával, de 1945–47-es működésével is tökéletesen “belepasszolt” a nemzeti-demokratikus forradalmi helyzetbe és nyelvezetbe. (Azt már mondani is felesleges, hogy a börtön utáni, hátralévő éveire is teljesen rányomta bélyegét 56-os ténykedése.) A felkészültség ellenére szerepvállalására nem az első, hanem az utolsó napokban került sor, ami egyrészt jól ismert szerénységével, másrészt az előző években kényszerűen kialakított kívülálló helyzetével és passzivitásával magyarázható.

Amikor a továbbiakban megkísérlem öszszeállítani Bibó 1956-os tevékenységének vázlatos kronológiáját, elsősorban saját elbeszélésére támaszkodom, amelyet a Huszár Tibor és Hanák Gábor által készített interjúsorozat rögzített, s amelyet levelekkel és dokumentumokkal egészítettünk ki az 1956-os Intézet Bibó István. Életút dokumentumokban című, 1995-ben megjelent kötetében. Másik forrásom a Kenedi János által összeállított A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról című kiadvány (Budapest, 1996, 1956-os Intézet), amely – a vallomások rendkívüli körülményei ellenére – cselekedeteiről és felfogásáról is lényegében hiteles képet ad. Ismétlem: az alábbiakban csupán kronológiáról, eseményrekonstrukcióról van szó, nem pedig tevékenységének elemzéséről vagy értékeléséről.

Bibó helyzetére tehát 1949 óta a teljes politikai passzivitás volt jellemző. Az egypártrendszer és a sztálinista politika meghonosítása következtében kiszorult az egyetemről és a Kelet-európai Intézetből, s a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársaként kívülről szemlélte a letarolt és uniformizált közéletet. Magatartásában nem hozott változást az SZKP XX. kongresszusa után bekövetkezett erjedés sem, hiszen a kommunista párton belüli vagy annak közelében zajló vitákat nem érezte a sajátjának. Nem ment el a Petőfi Kör vitaüléseire, mert jelenlétével nem akarta “kompromittálni” a fiatal pártellenzéki és népi értelmiséget, s hasonló okból nem vett részt a forradalom előszelét hozó első tömegdemonstráción, az október 6-i Rajk-temetésen sem. Sőt még az október 23-i délutáni tüntetést sem érezte a magáénak, s csupán a könyvtárból hazafelé menet ejtette útba a Kossuth teret, ahol azután tanúja volt Nagy Imre elhibázott beszédének s a tömeg reagálásának. Mint elmondja, rossz közérzettel tért haza, provokációtól tartott. Nem kapcsolódott be az eseményekbe a következő napokban sem.

Lelkiállapotát híven tükrözi egy szerencsésen fennmaradt, valószínűleg régi barátjához, Erdei Ferenchez intézett keltezetlen (utólag október 28. “körülre” datált) levéltöredék: “Itt ülök a lakásomon, és eléggé el vagyok szakadva a világtól: nem tudom, mennyi igaz a rádiókból, nem tudom, hogy a hadseregnek, az egyetemi forradalmi tanácsnak és Kovács Bélának a kormánnyal való rádiószerinti együttműködése mennyiben kapituláció és mennyiben győzelem, s nem tudom, mennyiben erők ma azok az erők, amelyek három napja szerte az országba bocsáthatták kiáltványaikat. Fejem nyüzsög a programoktól, megoldásoktól és formuláktól, de kapcsolataim elszakadtak, s családom, ha kihúzom a lábamat, hajlik a kétségbeesésre és tanácstalanságra: nincs tehát sem okom, sem módom arra, hogy elmenjek kupaktanácsokba nyüzsögni, csak azért, hogy »ott legyek«, ahol valami történik, de bárhova elmennék, ahol valóságos erők valóságos tárgyalásokat folytatnak, s úgy látják, hogy tanácsaimnak vagy megoldásaimnak hasznát vehetik. Ha pedig nem tudok elmenni, ezúton küldök néhány programtöredéket, amelynek próbáld ott és akkor hasznát venni vagy vetetni, ahol jónak ítéled.”

Interjújában elmondja, hogy október 24-től kezdve egy cikket tervezgetett, s miután megírására egy véletlen találkozás során Boldizsár Ivántól, a Hétfői Hírlap főszerkesztőjétől is biztatást kapott, október 28-tól november 4-ig lényegében folyamatosan ezt írta. A cikk – természetesen – a forradalom alapvető kérdéseire és feladataira igyekezett választ és olyan megoldást találni, amely alkotmányosan is megszilárdítja az új rendet. Hangsúlyozta, hogy el kell kerülni a feudális-kapitalista irányú restaurációt, éppen ezért nem szabad azonnal választásokat tartani, hanem egy forradalmi alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásával kell biztosítani az ország szocialista és demokratikus alapszerkezetét, amelyhez szerinte a harcoló diákság és munkásság ragaszkodik. Gazdasági tekintetben harmadik utas vegyes programot látott a legcélszerűbbnek, politikai síkon pedig jónak látta volna átmenetileg korlátozni a pártok számát. Öt pártot képzelt a közeljövő politikai életébe: 1) Egy forradalmi szocialista pártot, amely a “szabadságszerető kommunistákat” tömörítené, akik nagyon is fontos szerepet játszottak az eseményekben; 2) A szociáldemokrata párt a munkásság “kevésbé forradalmi rétegeit” és a kispolgárság egy részét képviselné; 3) Egy radikális parasztpárt tömöríthetné a szegényparasztságot és a radikális (nyilván népi) értelmiséget; 4) Szükség volna a független kisgazdapártra mint konzervatívabb parasztpártra is; végül 5) Alakuljon és működjön egy keresztény párt is, de egyházi befolyástól mentesen.

Bibónak ez az írása és a benne foglalt koncepció sem akkor, sem később nem került a nyilvánosság elé. Eredeti szövege a Parlamentbe érkező szovjet katonák kezén elveszett, tartalmát Bibó István a rendőrségi vizsgálat során emlékezetből rekonstruálta.

Október 30-án került sor a Nemzeti Parasztpárt – Bibó egykori pártja – újjáalakítására. A városligeti Vajdahunyad várban lévő Mezőgazdasági Múzeumba délutánra meghirdetett gyűlést megelőzően a fő szervezők Illyés Gyula rózsadombi lakásán találkoztak, s eldöntötték, kik legyenek a párt irányító testületének tagjai. Németh László később javasolta a párt nevének megváltoztatását Petőfi Pártra. Bibó ezt nem helyeselte – ő a Nemzeti Radikális Párt elnevezés mellett volt –, de Németh javaslata győzött. Délután a vezető emberek autón indultak a gyűlésre, s a megállapodás szerint Bibót is felvették volna a kocsiba. Ő ott volt a megbeszélt sarkon, a kocsi is megérkezett – de számára már nem jutott benne hely. (Jelképesnek nevezhető mozzanat: az ünnepi vagy győzelmi eseményekből saját szerénysége vagy mások tolakodása miatt kimarad, de a felelősségvállalás órájában mindig jut számára hely!)

Ha az alakuló gyűlésre nem jutott is el, a következő napokban rendszeresen bejárt a párt helyiségébe, s részt vett a megbeszéléseken, Farkas Ferenc főtitkár javaslatainak megvitatásán, s jelen volt november 2-án is, amikor két államminisztert kellett delegálniuk Nagy Imre koalíciós kabinetjébe. Az egyik helyre mindenképpen Farkas Ferenc, a gárda egyetlen gyakorlatias-politikus tagja jött számításba, a másikra azonban nehezen találtak jelöltet. Bibó nem akart miniszter lenni, de a többiek is sorra elhárították a jelölést, végül Keresztury Dezső azzal javasolta az ő delegálását, hogy benne van civil kurázsi, márpedig éppen erre a tulajdonságra van most a legnagyobb szükség. Bibót, aki saját bevallása szerint inkább óvatos-gyáva embernek tartotta magát, meglepte és levette a lábáról ez az indoklás. Vállalta a miniszterséget, s mint elmondja, másnap, amikor már hírek jöttek a szovjet csapatok várható támadásáról, határozottan úgy érezte, hogy igenis neki kell miniszternek lennie. “És akkor – mondja az interjúban – rögtön csináltam egy rövid tervezetet, amelynek a lényege az volt, hogy az első minisztertanács mit mondjon a nyugatiaknak.” Üzenje meg nekik, hogy “valamiféle nyomást fejtsenek ki, nem kell félni, nem lesz belőle háború, a szovjet ki fog egyezni”, ha ezt presztízsveszteség nélkül teheti. Ezek után hiába várta, hogy hívás érkezzen a minisztertanács ülésére. Csak szombat délelőtt, november 3-án tudta meg a Tudományos Akadémián – ahol maga is részt vett a vezetés újjáalakításában –, hogy valóban tagja lett a kormánynak, de az első ülést csak másnap, november 4-én 10 órára hívták össze. “Ezen én rendkívül elcsodálkoztam – emlékezik később –, mert azt éreztem, hogy ilyen rendkívüli helyzetben a minisztertanácsnak azonnal kell összeülnie, és valamit kell csinálnia… Úgyhogy a zsebemben maradt az előterjesztésem, és semmit sem tudtam csinálni.”

A november 3-i – utolsó – nap számára is Mindszenty József rádiószózatának meghallgatásával zárult. Bár megvédi a bíborost az olyan utólagos vádaktól, hogy például az egyházi birtokok visszaállítását követelte volna, de korántsem volt elragadtatva a beszéd hangnemétől, és arra a meggyőződésre jutott: “rövid időn belül olyan kötélhúzás kezdődik Mindszentyvel, amelyben énnekem világos szerepem kell hogy legyen”. Megerősödött az a véleménye is, hogy két évnél korábban nem szabad általános választásokat tartani.

November 4-én hajnalban Bibó tankok dübörgésére ébredt: “az előző napi értesülések alapján gyakorlatilag tudtam, hogy ez mit jelent”. Később telefonhívást kapott Nagy Imre, majd Tildy Zoltán titkárságáról, azzal a kéréssel, hogy az érte küldendő autóval menjen be a Parlamentbe. Miután családját apósánál biztonságba helyezte, bement a kocsival. Egy félemeleti helyiségbe vezették, ahol öt ember tartózkodott: Tildy Zoltán a feleségével, B. Szabó István kisgazdapárti államminiszter, valamint külön ülve egy sarokban Mindszenty bíboros és titkára. Tildyéktől azt az információt kapta, hogy Nagy Imre a szovjet követségre ment, s nem tért vissza. Ez a téves értesülés termékeny tévedésnek bizonyult, mert ebből eredt mindaz, amit Bibó aznap és a következő három napon cselekedett. Megvolt győződve ugyanis, hogy Nagy Imrét és kísérőit lefogták, s látva Tildyék tehetetlenségét, arra a következtetésre jutott, hogy mint a kormány egyedüli cselekvőképes tagjára rá hárul a feladat, hogy megpróbáljon tenni valamit.

Anélkül, hogy Tildyéket beavatta volna, Bibó István a Parlamentből átsétált a pár percnyi távolságra lévő amerikai követségre. “Rendkívül ágrólszakadt benyomást kelthettem – emlékszik vissza –, mert egy majdnemhogy rongyos télikabát volt rajtam, talán egyik gombja hiányzott is. Ott, úgy látszik, ébren volt az egész társaság, mind az előtérben ácsorogtak, közöttük valaki, akit a követnek néztem. [Bizonyára az ügyvivő volt. – L. Gy.] Közöltem velük, hogy szeretnék a kormány nevében az amerikai kormányhoz egy átiratot intézni, amit a követ nagy megkönnyebbüléssel fogadott, mert nyilván azt hitte, hogy menedékjogot akarok kérni; nem tudta, hogy egy óra múlva majd kap valakit, akitől nehezebben szabadul, mint tőlem.” Bibó ezután kivette a zsebéből a kormányülésre készített előterjesztését, amely arról szólt, hogy fel kell szólítani a Nyugatot, fejtsen ki erőteljes, de nem katonai, hanem politikai nyomást Magyarország érdekében. Ceruzával még kiegészítette, hogy Amerikának szóló üzenet legyen belőle, amely a magyar szabadságharchoz való viszonyt összefüggésbe hozza a szuezi válság kezelésével. Ezt az üzenetet sokáig összekeverte az irodalom Bibó későbbi nyilatkozataival, és úgy emlegette, mint ami teljesen visszhangtalan maradt. Pedig nem így történt. A szöveget a követségen lefordították és legépelték, majd továbbították Washingtonba, s ezt közölték is Bibóval. Pár éve már azt is tudjuk, hogy az üzenet célba ért. Az Eisenhower Library anyagában kutató Békés Csaba találta meg, s közölte a Magyar Hírlap 1993. október 22-i számában az amerikai elnök 1956. november 5-én kelt levelét, amelyet egy izraeli barátjához intézett. Vonatkozó része így szólt:

“Érdekes táviratot kaptam egy magát Bibónak nevező embertől (a man who calls himself ‘Bibó’), aki azt állítja, hogy vezető szerepet játszott a magyar felkelésben. Úgy látja, hogy már-már győztek, és a jövő biztatónak tűnt, amikor kirobbant a közel-keleti konfliktus. Szerinte ez bátorította fel az oroszokat a bevonulásra és a felkelés leverésére. Azért idézem ezt, hogy bemutassam: az ilyen erőszakos akciók és incidensek hatása soha nem korlátozódik a helyszínéül szolgáló területre. Nem kétséges, hogy a magyarok egy része, joggal vagy jogtalanul, de élete végéig azt fogja gondolni, hogy ők a közel-keleti kaland miatt vesztették el szabadságukat.” Eisenhower tehát pontosan megértette a “Bibó nevezetű ember” üzenetét, de az elnök és az amerikai kormányzat, mint tudjuk, nem fogadta meg a tanácsot.

Amikor Bibó ezután visszatért a Parlamentbe, a kapuban találkozott Mindszentyvel és titkárával, akik a bíboros autóját várták, hogy visszatérjenek a budai prímási palotába. Kérdésükre Bibó elmondta, hogy hol járt, s utólag felötlött benne, hogy ezzel talán akaratlanul ő adta az ötletet Mindszentynek, hogy a közeli amerikai követségen keressen biztosabb, átmeneti menedéket – amely azután tizenöt évre szólt.

Továbbra is abban a hitben, hogy Nagy Imre “akadályozva van”, Tildy Zoltán pedig valamiféle paktumot kötött a térre érkezett szovjet csapatokkal, Bibó úgy gondolta, neki kell helytállnia a kormány helyett. Berendezkedett tehát a minisztertanács egyik irodájában, s még önkéntes sajtófőnöke is akadt, aki “Bibó miniszter nevében” sajtókonferenciát próbált összehívni. Ez adta Bibónak az indítékot a Magyarok! kezdetű nevezetes nyilatkozat megírására. Egyetlen oldalon mesterien foglalta benne össze a forradalom valódi céljait, a szovjet támadással kialakult helyzetet és az erre adandó hazai és külföldi választ. Egyszerre realista és emelkedett hangvétele ezt a kiáltványt a magyar forradalom egyik legszebb és legjelentősebb dokumentumává avatja. Mivel a “sajtókonferenciára” – természetesen – senki nem érkezett, Bibó eljuttatta a szöveget előbb az amerikai, majd az angol és a francia követségre. Készített ezután egy harmadik írásművet is, egy kompromisszumos kibontakozási tervezetet, “Expozé a magyarországi helyzetről” címmel, amely néhány nappal később sokszorosított formában felkerült a falakra, de eljutott a nagyhatalmak budapesti követségeire és kormányaihoz is. Nem érdektelen, hogy ezt a tervezetet Bibó elküldte Jurij Andropov budapesti szovjet követnek is, aki kötelességszerűen továbbította Moszkvába. A szovjet vezetéssel ellentétben magáévá tette a kibontakozási javaslatot a november közepén megalakult Nagybudapesti Központi Munkástanács.

Bibó István ekkor már nem tartózkodott a Parlamentben. Mielőtt még Kádárék Szolnokról megérkeztek volna a szovjet tankokon, nevükben Feri Sándor jogász november 6-án felszólította Bibót az épület elhagyására. Egy éjszakát pesti ismerősöknél töltött, útba ejtve a brit követséget, s csak másnap reggel jutott át az erősen őrzött hidak miatt Budára. De tett közben egy látogatást régi ismerősénél, a budapesti Francia Intézet igazgatójánál, Guy Turbet Delofnál is, aki magyar nyelven is kiadott 1956-os naplójában megörökítette a jelenetet: “November 7-én 9 órakor Bibó István, a november 3-i Nagy-kormány államminisztere csönget az ajtómon borotválatlanul, szakadt kabátban, ám a bátorság és hidegvér gyönyörű egyszerűségével. Átadja nekem proklamációja és kísérőlevele magyar szövegét, amelyet szemem láttára ír alá, és arra kér, hogy ezek fordítását juttassam el követségemre és NagyBritannia követségére.”

Hazatérése után Bibó folytatta a kibontakozási terv részletes kidolgozását. Miután tudomást szerzett róla, hogy Nagy Imre a jugoszláv követségen tartózkodik, hosszabb levélben beszámolt neki mindarról, amit november 4-én és a következő napokban tett, s kifejtette véleményét a törvényes kormány álláspontjáról és további magatartásáról. “A kormány nem lemondottnak, hanem csak erőszakkal eltávolítottnak tekinti magát” – hangsúlyozta, és ebből a pozícióból indítványozott tárgyalásokat a megszállókkal. A levél valószínűleg soha nem jutott el Nagy Imréhez, amit Bibó akkor nem tudhatott. Fő erőfeszítése a következő hetekben mindenesetre arra irányult, hogy Nagy Imre távollétében is fenntartsa a nemzetközi kapcsolatokat, érintkezést és tájékoztatást. Amint célját később a vizsgálati fogságban nyíltan megfogalmazta: “Én a három nyugati állam és a Szovjetunió közötti indiai közvetítéssel szerettem volna egy olyan nagyhatalmi kompromisszumot elérni, mely Magyarországon az expozéban körvonalazott állami és társadalmi berendezkedést biztosítja.”

A nemzetközi kapcsolattartásban és -építésben Bibónak kiváló segítőtársa akadt az akkor megismert fiatal és mozgékony Göncz Árpád személyében. Többnyire ő közvetített vagy készített elő tárgyalásokat az indiai és brit diplomatákkal. Bibó maga is találkozott K. P. S. Menonnal, India moszkvai követével, aki 1956 decemberében Budapesten tartózkodott, s akivel egy eredetileg parasztpárti, de többpártivá szélesíthető memorandum nemzetközi támogatásáról beszéltek. Göncz ezt a kapcsolatot rendszeressé tette Rahman indiai diplomata útján, s ő érintkezett a brit Cope-pal is, aki többek között arról kérte ki Bibó véleményét, helyes volna-e, ha a nyugati hatalmak megszakítanák a diplomáciai kapcsolatot a Kádár-kormánnyal. Bibó válasza nemleges volt, mint ahogy egy esetleges kompromisszum érdekében tanácsaival a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács radikalizmusát is mérsékelni igyekezett.

Mindez a lelkiismerettől hajtott, felelős tevékenység természetesen vád, méghozzá életveszélyes vád tárgyává lett Bibó István 1957. májusi letartóztatása, ötnegyed éves vizsgálati fogsága és 1958 augusztusában lezajlott pere során. Bibó itt is mindvégig ugyanazzal a méltósággal és “civil kurázsival” vállalta 1956-os tevékenységét, amilyennel annak idején végezte. Kihallgatásain szabatos előadásokat tartott, amelyekben inkább a jövőnek, mint kihallgatóinak szóló elemzést és értékelést adott a magyar forradalomról. Egyik első kihallgatásán a vizsgálótiszt megkérdezte tőle, mit értett 1956. november 4-én a Nagy Imre-kormány politikai célkitűzésen, melyekkel azonosította magát. Bibó válasza: “Nagy Imre politikai koncepcióját röviden a szocialista vívmányok fenntartása, továbbfejlesztése, de egyben a demokratikus szabadságjogok biztosítása jegyében fogalmazta meg. Ezzel teljes mértékben azonosítottam magam.” A továbbiakban részletesen kifejtette, hogy azonosította magát a szabad választásokon alapuló többpártrendszer programjával, a szovjet kivonulás és a blokkokon kívül maradás követelésével, Nagy Imre parasztpolitikájával, a nagyipar és a bankok államosításának fenntartásával, a gazdasági és politikai restauráció megakadályozásával is.

Aligha szorul bizonyításra, milyen éles ellentétben áll mindez 1956 mai hivatalos felfogásával, amely kizárólag “polgári” forradalomról akar tudni. Természetesen a “szocialista vívmányok” akkori értelmezése és védelme ma már tarthatatlan, ellenben a “restauráció” veszedelme, amelyre Bibó elejétől végig nyomatékosan figyelmeztetett, ma még komolyabb, mint annak idején volt.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk