←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Pető Iván

Nemzeti átok

Ha a címlapon nem szerepelne évszám, és nem díszítené a borítót Károlyi Mihály, Kun Béla és Horthy Miklós fotója, az ártatlan vásárló azt hihetné, hogy valami egészségügyi vagy társadalompolitikai témájú könyvvel van dolga. A Nemzeti önpusztítás cím láttán a dohányzás, alkoholizmus ártalmairól, a tüdő- vagy rákszűrés elmulasztásának súlyos következményeiről, az infarktus okairól, esetleg az egykézésről, a társadalom önreprodukáló képességének hiányáról szóló ismeretterjesztő kiadványra gondol az ember. A 20. századi magyar történelem bármily mozgalmas, fordulatokban bővelkedő, de rövid korszakát, az 1918–20 közötti időszakot így jellemezni első ránézésre bulvár ízű fogás. Valójában azonban mélyebben fekvő okok, a szerző történelemszemlélete, világlátása áll a címválasztás mögött.

Tételesen is szó esik a könyvben a nemzetet fenyegető végveszélyről, pusztulásról, Huszár Károly miniszterelnöknek, a parlament 1920. február 16-i nyitóülésén elmondott beszédét idézve, miszerint “a polgári elemek gyengesége folytán óráról órára balfelé tolódott a nemzet, és végső pillanatban egy tudatos árulásnak következtében a nemzet csaknem a pusztulás elé került”. Salamon Konrád azonban árnyaltabb képet rajzol a korszakról, mintsem hogy azonosuljon az önmagát nemzetmentőnek felmutatni szándékozó garnitúra megnyilvánulásával – amely aztán a Horthy-korszak politikai vezető rétegei önképeként élt tovább. A szerző nem fogadja el azt a leegyszerűsítettnek nevezett szemléletet, amely összemossa az őszirózsásnak nevezett forradalmat a kommünnel, s a tényeknek megfelelően írj le Károlyi úgynevezett hatalomátadási nyilatkozatának sorsát, vagyis utasítja el az árulásról szóló rágalmat.

Ha nem metaforaként, hanem “egy az egyben” értelmezzük a mű címét, bajba kerülünk. Sok rémséges dolog történt ugyan a tárgyalt időszakban, de ha ez volt a nemzeti önpusztítás kora, akkor mit kezdjünk a század egyéb időszakaival, mondjuk a világháborúkkal, ahol nem néhány százan, mint a forradalmak és ellenforradalom idején, hanem tíz- és százezrek vesztették életüket, végső soron politikai döntések következtében.

Salamon, nem kétséges, inkább metaforának tekinti a kifejezést. Azt írja bevezetőjében, azért adta ezt a címet, “mert a magyarság nemzeti és társadalmi tragédiáját nemcsak a világháború és a győztesek kíméletlensége, tehát a külső erők pusztítása okozta, hanem a belső meghasonlottság is, ami az egész magyarságot fenyegető vészhelyzet ellenére lehetetlenné tette a nemzeti összefogásra épülő egységes magyar fellépés kialakítását”.

Természetesen a feldolgozott korszakot lezáró trianoni békediktátum az itt tételesen meg nem nevezett nemzeti és társadalmi tragédia. Ki-ki ízlése szerint hívhatja nemzeti katasztrófának, az ezeréves magyar állam megcsonkításának, feldarabolásának, a nemzetet ért igazságtalanságnak és így tovább. Ki vitatná Trianon súlyos következményeit, akár kulturális, akár nyelvi, akár politikai értelemben tekintjük is a nemzetet? De a nemzeti önpusztítás az más.

Salamon három olyan belpolitikai tényezőt említ, amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatták a trianoni döntést: Károlyiék pacifizmusát és idealizmusát, a kommün létét és a fehérterrort.

Az első magyar köztársaság politikája elhibázott volt, amennyiben leszerelte a frontról hazaérkező egységeket, és nem indított honvédő harcot a magyarlakta területeken előrenyomuló antant, illetve majdani kisantant országok csapatai ellen – véli a szerző. Károlyiék tévedtek – mondja –, mert hitték, hogy Wilson amerikai elnök elképzelése a háború utáni európai berendezkedésről meghatározó szerephez jut. Kun Béláék kommünje szalonképtelenné tette az országot a béketárgyalások előtt, velük érdemben nem tárgyaltak, pedig – írja Salamon – ha a magyarok 1919 májusábanjúniusában terjesztik elő a nem területi, hanem az etnikai és nyelvi határokat tartalmazó érveket, még lett volna esély. És végül idézi Apponyi Albert Párizsból 1920 márciusában küldött levelét, miszerint a fehérterror rontja az ország általános megítélését, olyannyira, hogy “ahol az általunk javasolt népszavazás feltétlenül részünkre kedvező eredményt ígér, a hangulat ellenünk fordult, aminthogy megszűnik annak az államnak az attraktív ereje, amely a polgárok elemi közszabadságait megvédeni képtelen s ahol a törvény uralmát az egyéni erőszak kérdésessé teszi”.

Az őszirózsás forradalom egyik sine qua nonja éppen a békevágy volt, s a hit, hogy lehet az addigiaknál igazságosabban berendezett világ is. A Tanácsköztársaság a burzsoáziával és kormányaival szembeni kíméletlen osztályharc elvére épült, s az ellenforradalmi rendszer berendezkedésének is lényeges eleme a különítményesek szerepe. Nem túl praktikus eljárás a történések mozgatórugóit kioperálni! Lehet azon ábrándozni, hogy mi lett volna, ha…, de az ilyesmi – bármilyen közhelyesen hangzik is – történelmietlen. Ráadásul tudjuk, s Salamon könyve is tudja, a világháborút lezáró béke kereteire eleve csak szerény befolyásuk volt az 1918 és 1920 közötti magyarországi belső fejleményeknek.

De hanyagoljuk a konkrétumokat, s tekintsük csak az általános szomorúságot, miszerint az önpusztítás nem más, mint a nemzeti összefogásra épülő egységes magyar fellépés hiánya. Az 1918–20 közötti időszak ebben a tekintetben nem különleges. Ha a történelemben visszatekintünk, Mohácsig vagy még azon is messze túl, szinte minden fordulópontnál láthatóvá válnak a nemzeti széthúzásnak is nevezhető konfliktusok, viszályok.

A magyar múltszemléletben két olyan romantikus “eszmét” is ismerünk, amelyek hol összefonódva, hol külön-külön mindenre magyarázatot adnak. A balszerencse-toposz szerint különösen szerencsétlenek vagyunk, mindenki minket bánt, nincs még egy ily sokat szenvedett nép. A viszály-toposz hívei viszont úgy vélik: minden baj okozója a nemzeti összefogás hiánya, a széthúzás magyar átka. Ami azonban a költészet, a művészet számára ihlető forrás lehet, az társadalomtudományi magyarázatként végtelenül banálisan hangzik. A történelem ugyanis sokkal bonyolultabb erők “összjátéka”, mintsem hogy az említett toposzok alapján értelmezhető volna. Arról nem is szólva, hogy a viszály például egy történész számára nyilvánvalóan nem ok, hanem okozat.

Profánabbul: az az életszerű, ha kiéleződő társadalmi, politikai konfliktusok idején ki-ki a maga nézőpontjából kiindulva keresi a megoldást. A hitek, tévhitek, személyek és társadalmi csoportok – olykor önző – szempontjai bizony nem esnek egybe. Mondhatjuk: az a kivételes, amikor egy-egy pillanatig, különleges órákban mindez háttérbe szorul. Az itt csak odavetett megjegyzést érdemel, hogy ha kicsit alaposabban beletúrunk más nemzetek, államok történetébe, elég könnyű a mi átkainkkal versenyképes változatokat találni.

Salamon nemzetiösszefogás-ideája oly erős, hogy bevezetője mottójául ennek megfelelően választotta Szabó Dezső ismert mondatát, miszerint “Minden magyar felelős minden magyarért”. Ha e szöveg legkézenfekvőbb jelentését nézzük, akkor az elég rosszul hangzik a második világháború után, a kollektív felelősség elvének gyakorlati alkalmazása nyomán. Ha kicsit elemelkedünk a közvetlen jelentéstől, akkor csak úgy érthetjük, hogy Salamon azt kívánja értésünkre adni: minden magyarnak kötelessége a magyarság mint valóságos közösség érdekei alá rendelve mérlegelni cselekedeteit s megfontolásait.

De végső soron fel kell tenni a kérdést: hogyan is ölt testet a magyarság érdeke? Másként fogalmazva: valakinek ki kellett volna adott esetben hirdetni, hogy az egyik, a többit kizáró elképzelés jegyében félre kell tolni a többi nézetet, s annak jegyében szükséges egyesülnie a nemzetnek. De melyik nézet alapján? Károlyi hitte, hogy az ország, a nemzet érdekében lép fel. Kun Béláék, bár nem nemzeti, hanem világforradalmi szempontot kívántak képviselni, hitték, hogy az addig elnyomott országlakóknak jót akarnak, és egyébként is, honvédő háborújuk közvetlen híveiken túl egyesítette a nemzet egy részét. A nemzeti hadsereg, a különítményesek és az 1919 augusztusa utáni ideiglenes kormányok szintén a maguk nemzetképének megfelelően cselekedtek. A felsorolt és fel nem sorolt elképzelések között – ugyanúgy, mint más, hasonló esetekben – nem létezett közös nevező. Felel valaki ezért? Ki az oka a nemzeti összefogásra épülő egységes magyar fellépés hiányának?

A széthúzó, önpusztító nemzet végiggondolatlan toposza mellett Salamon könyvének másik feltűnő gyengesége, hogy a polgári demokratikus forradalom és az ellenforradalom időszakát, valamint a Trianont tárgyaló fejezetekhez képest feltűnően nem tud mit kezdeni a kommünnel. Már az is szembeötlő, hogy mechanikusan, mondhatnánk, gondolkodás nélkül alkalmazza a proletárdiktatúra kifejezést a 133 nap terminus technikusaként, holott a Tanácsköztársaság, a kommün félreérthetetlenül, ugyanakkor történelmi értelemben is hitelesen lenne használható. Az önmegnevezést nyilván más esetekben Salamon sem fogadja el automatikusan. Nem valószínű például, hogy komolyan venné a kommunista rendszerekben a munkásosztály vezető szerepéről vagy a proletárinternacionalizmusról hirdetett tételeket, amelyek nem hamisabbak, mint 1919 kapcsán proletárdiktatúráról beszélni.

Nagyobb probléma, hogy e könyvben a kommunista törekvéseknek nincs történelmi előzményük, csak jöttek a semmiből, nincs ideológiájuk, nincs messianisztikus küldetésük, földi üdvözülést ígérő “jövőképük”, pusztán szélsőséges demagógiájuk, s ennek köszönhető térnyerésük.

Salamon könyve nagyobb részében tartja magát a tárgyilagos hangvétel szakmai normáihoz. Ahogy azonban megjelennek a színen a kommunisták, érzékelhetően elragadják érzelmei. “A proletárdiktatúrával a magyar társadalom, a magyar munkásság legszélsőségesebb és legértéktelenebb elemei kerültek hatalomra” – mondja. “A magyarországi proletárdiktatúra létrejötte nem volt történelmi szükségszerűség – fejti ki pár oldallal később –, hanem egy végzetes történelmi tévedés, ami azért következett be, mert…” – de a mondat másik része egy ilyen mélységű bölcsesség után már nem is érdekes. A kommün, vagy ahogy ő nevezi, a proletárdiktatúra megítélésén mit sem változtat, hogy néhány neves értelmiségi is lelkesen nyilatkozott a rendszerről – írja. “Ez csupán az ő tévedésük, illetve az ő szégyenük. A történelem ugyanis már bebizonyította, hogy a kommunista rendszer zsákutca volt, eleve nem lehetett jól csinálni, tehát minden érte tett erőfeszítés felesleges áldozat.”

Nem szívesen bezzegezik az ember, olykor mégis érdemes: más lehetőségek mellett ajánlhatjuk mondjuk Romsics Ignác Magyarország XX. századi történetéről szóló munkájának megfelelő oldalait, amelyekről kitűnik, hogyan lehet mértéktartóan, tárgyilagosan írni e nemszeretem korszakról.

A fentiekből talán látható: Salamonnak nem erőssége az ideológiák, a cselekedetek mögött meghúzódó elképzelések, motivációk elemzése. Tulajdonképpen egyetlen eszmét ért és tekint legitimnek, a nemzeti identitást. Erre sem veszteget sok szót, a címből, a mottóból és a bevezető néhány sorából kibontható elképzelésen kívül pusztán elejtett megjegyzések utalnak szemléletére.

A könyv, néhány bekezdést leszámítva, szimpla politikai eseménytörténet. Mint ilyen akkurátus, lelkiismeretes, de ha szakdolgozat, disszertáció lenne, a bíráló joggal mondhatná: eredeti gondolat nélküli, X számú munkából egy. Egyszeregyszer hivatkozik sajtótermékekre, a Nemzetgyűlési Naplóra, de fő forrásai a korszakkal foglalkozó monográfiák, néhány memoár és az akadémiai Magyarország-történet (7. kötete).

Lehet, hogy tankönyvvel van dolgunk, ugyanis a kötet hátoldalán, a szokásos helyen is feltüntetett Korona Kiadóval együtt szerepel a Könyv- és Tankönyvcentrum neve, illetve adatai is. Más jel azonban nem utal a mű oktatási eszközként tervezett használatára. Mindenesetre ha tankönyv, akkor is, sőt annál inkább felvethető: a történelem több, mint az események egyszerű története. A történettudomány nemcsak az egymáshoz kapcsolódó történések sorozatát igyekszik összerakni, hanem arra is törekszik, hogy a mélyebb összefüggések feltárásával magyarázatot is találjon a jelenségekre. Ezúttal azonban ezzel a megközelítéssel csak nyomokban találkozunk.

Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918–
1920. Budapest, 2001, Korona Kiadó.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk