←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

“Nagy a kaszabolás”

“Írástudókat hajt s megitél késsel / az idő és nagy a kaszabolás. / Tégedet nem ér el, – hátratett kézzel, / kigombolt lódenban előtte jársz.” Ezekkel a sorokkal búcsúztatta 1954-ben Nagy László az elhunyt Nagy Lajost, Halálig tiszta című versében.

Negyvenhét éve, majdnem fél évszázada ennek. Igaz-e most is a vers, valóban nem érte el Nagy Lajost a “kaszabolás”, az elfeledés, eljelentéktelenülés, olvasatlanság, jobb esetben irodalomtörténeti kézikönyvadattá szürkülés? – erről töprenghetünk el most, hogy az In memoriam-sorozat Tarján Tamás válogatásában és gondozásában megjelent Nagy Lajos-emlékkötetet forgatjuk.

Nagy Lajos életében nagyon sok mindennel és nagyon sok mindenkivel roszszul járt. Kivételt képeztek pályatársai, a költők, írók, kritikusok. Ezek szerették, megértették, becsülték és segítették. Sőt meg is örökítették, ami az utókor önző szempontja ugyan, mégiscsak fontos: kevés magyar írót tudok, akiről ennyien és ilyen értő szeretettel írtak volna irodalmi barátai. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád recenzeálták dicsérőleg, Füst Milán, Tersánszky Józsi Jenő, Gellért Oszkár emlékezett rá nagy rokonszenvvel. József Attilával jó barátságban volt, Illyés Gyula nagyon szerette, többször is írt róla, még verset is (“Viribus unitis”). Élete utolsó egy-két évében délutánonként Veres Péterrel kártyázott, s időnként át-átfutott a közelben lakó Szabó Lőrinchez néhány szóra. Alkati, életkori, világnézeti különbségek nem számítottak: az emberek örültek, ha együtt lehettek vele.

Pedig nehéz eset volt. Születni is számkivetve született, Nagy Júlia apostagi cselédlány törvénytelen gyermekeként, s még az is bizonytalan, hogy valóban Basa Lajos református lelkészfiú volt-e a törvénytelen apa, vagy talán Basch helybeli zsidó bérlő valamelyik fiúgyermeke. Szegénységben, a zabigyerek bélyegét viselve nőtt fel; amikor kicsit jobban ment anyja sora, a városból Apostagra hazahazalátogató kisgyereket – mivel városi ruhában járt – a parasztkölykök lezsidózták; a gimnáziumot tehetséges szegénygyerekként végezhette el, majd sokáig házitanítóként vagy alig fizetett hivatalnoki állásokban tengődött. Érzékeny, sértett, neuraszténiás alakját (ma talán depresszióra hajló alkatnak neveznénk) megörökítették a visszaemlékezők, mint ahogy atletikus fizikumát, nem mindennapi testi erejét, amivel lelkileg körülpáncélozta magát. (Karinthy Frigyes szólt utána egy alkalommal a rossz hírű, vagányokkal teli Tisza Kálmán térről hazafelé induló írónak: – Nagyon veszélyes környék ez. Mondd, Lajos, nem félsz, hogy leütsz valakit?) Kávéházakban élt, innen legfeljebb a henteshez ment át, kolbászért-töpörtyűért; ha tehette, egész nap evett. Később, amikor már akadtak említésre méltó bevételei, nem tudott bánni a pénzzel. Félt elkölteni – ahogy Tersánszky feddte meg egyszer: “az óvatosság rémuralma” alatt nyögött –, de aztán kifolyt a kezéből. Rajtakapták, hogy a Baumgarten-díj nagyjutalmával, háromezer pengővel a zsebében (egy évig gondtalanul élhetett belőle) azon szorong, hogy mi lesz, amikor majd elfogy ez a pénz is.

De megírták – sokan és sokféleképpen – Énje uralkodó vonását, a kegyetlen őszinteséget is. Szellemileg és erkölcsileg megvesztegethetetlen volt: nem volt kefe, amit bevett volna, s nemcsak másoktól nem hagyta magát becsapni, hanem – és ez a nagyobb dolog – önmagát sem csapta be soha. Nem tudott hazudni. Az életrevalóbbak közül sokan látták benne, gyakran szégyellve is a dolgot, önmaguk jobbik énjét. Illyés Gyula egyszer a régi szegénylegényekhez, betyárokhoz hasonlította a mellőzött, pénztelen és számkivetett írót. Szavaiban érződött némi lelkifurdalásos irigység is: ő Gömbös, Rákosi és Kádár mellett csupán óvatosan, szőrmentiben űzhette a betyárkodást, míg Nagy Lajos, a mázlista, ugyanezt élből tehette.

Megvesztegethetetlensége szabta meg politikai magatartását is. Vas István írta róla 1954-ben, a harmincas évek Nagy Lajosára emlékezve, hogy “a fennálló társadalmi rendet nem lehetett nála keserűbben gyűlölni, de nem látszott, hogy hisz az Emberben, a Jövőben – e szavakat akkor mindig is nagy kezdőbetűkkel gondoltuk el. Szóval, hiányzott belőle az a messiási vonás, melyet a szocialista művészet lényeges elemének tudtunk.” Zsigeri szocialista volt, minden igazságtalanság, elnyomás, megkülönböztetés, sanyargatás ádáz ellensége. De nem hitt abban, hogy a gonoszság és butaság társadalmi meghatározottság lenne, a polgárság osztálykiváltsága, amely forradalmi úton megszüntethető, tehát megszüntetendő. Azaz szocializmusát sem lehetett megvesztegetni, mégpedig avval sem, ami egyébként – Vas István jól látta ezt – a szocializmus két nagy öncsalása: az Emberrel és a Jövővel. Megokoltan perspektívátlan szocializmusa éppen ezért valamiféle paradoxan konzervatív anarchizmus, az a magatartás, amelynek érdekes módon az ír kultúra és irodalom termelte ki legmarkánsabb alakjait, a jövőben a jelen retteneteinek megsokszorozódását sejtő Swiftet, a Nagy Francia Forradalmat a múlt mint a “kisebbik rossz” jegyében pokolra küldő Edmund Burke-öt vagy akár a Reményt, Jövőt, Akármit Godot képében váró emberiségen hűvös csodálkozással merengő Samuel Beckettet.

Egyébként Nagy Lajos életében ez a Godot – azaz a Jövő – eljött, mégpedig a kommunizmus képében, tetejében háromszor is. Először 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásával. Nem járt túl jól vele: a Népszavába rendszeresen dolgozó, szocialistaságáról közismert írót mellőzték. Véleményt nyilváníthatott (s nyilvánított is, ekkor még némi lelkesedéssel), de komolyabb szerephez nem jutott, az úgynevezett írói kataszterben a II. osztályba sorolták, az I. osztályúnak ítélt Szabó Dezső, sőt Herczeg Ferenc mögé került. (Kellemetlen emlékeit a fehérterror és a keresztény-nemzeti kurzus később nyilván feledtették vele: mindenesetre ez derül ki 1919. május című elbeszéléséből, amellyel 1932-ben, Sallai és Fürst koncepciós perének és kivégzésének évében csapta arcul a dzsentrik és polgárok Kurzus-Magyarországát.)

Másodszor egy meghívás képében jött el érte a jövő: 1934-ben felkérték (Illyés Gyula társaságában), hogy vegyen részt a Szovjet Írók I. Kongresszusán. Vendéglátói hiába tartották jól, hiába tétették meg vele a szokásos Potemkin-túrát: bár egy pillanatra megfordul a fejében, hogy kiköltözik a Szovjetunióba, de G. B. Shaw-val és más világnagyságokkal ellentétben őt végül is nem lehetett átejteni. Hazatérve folytatásos cikksorozat formájában tette közzé útirajzát, amelynek tanulsága ez volt: láttam a jövőt, nem működik. Ezt a békát persze sokaknak nehéz volt lenyelni, főleg a baloldalon. Barátai, közöttük József Attila, ki is könyörögték nála, hogy szakítsa meg a cikksorozat közlését, és égesse el a kéziratot; ne ártson a szocializmus ügyének.

(Ha már itt tartunk: ennek az írókongresszusnak volt egy magyar szempontból egészen bizarr vonása, ugyanis számos magyar résztvevője közül egyiktől sem maradt fenn közvetlen élménybeszámoló vagy visszaemlékezés az ott történtekről. Mivel az előzetesen bejelentett időponthoz képest a kongresszus hetekkel később kezdődött, Illyésnek még a megnyitó előtt haza kellett utaznia, azaz nem írhatott róla; mire pedig a kommunista emigráns magyar író-résztvevők közül az életben hagyottak – Illés Béla, Gábor Andor, Balázs Béla, Lukács György, Hidas Antal – visszakeveredtek Magyarországra, a Kongresszus két vezérszónoka, Radek és Buharin már rég non-person volt, koncepciós perben likvidált ellenség. Így maga a kongresszus is non-eventté vált, amelynek tényét meg-megemlítették ugyan, de hogy ki beszélt ott, és mit mondott, erre 1945 után okos ember gondosan nem emlékezett Magyarországon. Azaz Nagy Lajos volt az egyetlen, aki beszélhetett volna a dologról, s ő nyilván beszél is, ha nem kérik meg rá, hogy ne tegye. Így maradt magyar szerző tollából megörökítetlenül Radek nagy beszéde, a szocialista realizmus meghirdetése és James Joyce trágyadombbá nyilvánítása; legfeljebb Lukács és tanítványai Joyceviszolygásában élt tovább – természetesen forrásmegjelölés nélkül – a (hamarosan náci kémnek és trockista ügynöknek nyilvánított) Radek anatémája, amelyet az Ulyssesre és szerzőjére mondott ki (a regényt persze nem olvasta Radek: beszédéből az derül ki, hogy tudomása szerint 1916-ban, a dublini húsvéti felkelés idején játszódik).

Harmadszor a Vörös Hadsereggel érkezett meg a jövő 1945-ben. Nagy Lajos sora jobbra fordult, pénze lett, pasaréti villában lakása, s 1948-ban az elsők között részesült Kossuth-díjban. Ekkortájt Lukács Györgytől, Horváth Mártontól kapott komoly dicséreteket: a koalíciós időkben jól jött az író, aki a Horthy-rendszerben “haladó, szocialista útitárs” tudott maradni. Neki viszont az elejétől fogva balsejtelmei voltak. Márai Sándor emlékszik vissza egy 1946-os találkozásukra, amikor is Nagy Lajos a tőle megszokott akasztófahumorral jósolta meg, hogy mi fog itt történni: “Nem olvasta az újságban? A kommunisták meghirdették, hogy most elkövetkezett a társadalmi összefogás ideje. Nem érti? A kommunisták öszszefognak, és börtönbe zárnak mindenkit, akire pikkjük van a társadalomban. Ez lesz a társadalmi összefogás. Nekem ez nem tetszik.”

Össze ugyan nem fogták, de az ötvenes évek elejére megritkult körülötte a levegő. A Szovjet Írók I. Kongresszusán levizitelt író nyilván feszélyezve és kellemetlen érzésekkel figyelte 1951-ben a Magyar Írók I. Kongresszusának eseményeit, különösen Darvas József nyitóbeszámolóját, amelyben a múltból visszatérő “kispolgári anarchista szellem” képviselőjeként aposztrofáltatott Tersánszky Józsi Jenő és Rideg Sándor társaságában. Leszólt “kávéházi íróként”, kedveszegetten, bár publikációs és egzisztenciális biztonságban morzsolta le utolsó éveit. Halálakor viszont – talán a Nagy Imre-kurzus oldott légkörének köszönhetően is – megkapta az értékben-szellemben hozzá méltó végtisztességet: versben-cikkben-sírbeszédben szólaltak meg a pályatársak, Juhász Ferenc, Nagy László, Szabó Lőrinc, Örkény István, Vas István, Veres Péter, Zelk Zoltán méltatták benne a korszakos jelentőségű írót.

Hogy mitől is korszakos jelentőségű író Nagy Lajos, arra már bizonytalanabb a válasz az In memoriam-kötet írásaiban. Ismétlődnek bizonyos fordulatok arról, hogy Nagy Lajos “a valóság fanatikusa” volt, aki “alkatilag képtelen volt egy történetet kétféleképp elbeszélni”, de sajátos irodalmi minőségének a meghatározásához meglepően kevés segítséget kapunk. S amikor kapunk, voltaképpen váratlan helyről: Kosztolányi egy 1917ben írott recenziójában, majd Örkény 1954-es, nekrológ gyanánt írott szövegelemzésében igazítanak el hasznos útjelzők a tartalmas értelmezés felé.

Kosztolányi teológiai metaforát illeszt Nagy Lajosra. Elbeszélőművészetét “protestánsnak” és “puritánnak” nevezi, őt magát olyan írónak, aki “megvetője minden katolikus regényességnek, ékességnek, tömjénnek, színes ablaknak, aranyozott és faragott szószéknek, melyről szárnyas igék röpködnek”. A röpke és szellemes ötlet nagy igazságot rejt: az újabb keletű társadalomtudományi szakirodalomban – éppen a protestáns/katolikus szembeállítás metaforája alapján – többen is foglalkoznak az ikonofób és ikonofil gondolkodás, érzékenység és irodalmi kifejezésmód jellemzésével.

Ennek a megfontolásnak a fényében jól látszik, hogy Nagy Lajos – írói érzékenységét és módszerét tekintve – valóban “protestáns”, azaz ikonofób író volt, ennek összes paradoxonával megáldvamegverve. Miközben az érzéki megjelenítés művészetét gyakorolta, gyanakvással tekintett az érzéki megjelenítésre magára; hatni akart, de a hatás eszközeiben csalást, talmi illúziókeltést gyanított. Mint minden író, ő is varázslatban utazott, miközben irtózott az irodalom varázslatától, s annak legtöményebb formáját, a költészetet kereken elutasította magától. A költőket nem csupán a hazug mágia szélhámosainak, hanem egyenesen “szadistáknak” tartotta; olyasvalakiket látott bennük, akik kultikus magaslatokba emelkedve kivonják magukat a morál és a tisztesség kötelmei alól. Az irodalom szentsége, a mindenható Alkotó, a tökéletes Művész modernkori eszméje az ő szemében kártékony csalás volt, mítosz és merő humbug; ezért támadt rá vad dühvel az európai kultúra, a polgári korszak legfényesebb totemjére és fétisére, William Shakespeare kultuszszal övezett alakjára, pontosabban magára erre a rajongó kultuszra “Shakespeare ellen” című, 1923-ban közzétett esszéjében (ez a fontos adalék, sajnos, nem szerepel az In memoriam-kötetben).

Válasza minderre a kiszámított szürkeség, szűkszavúság és tömörség volt; nagy kortársát, Móricz Zsigmondot pongyolának, feleslegesen hosszú regények írójának tartotta. Hogy ebből mi következett Nagy Lajos módszerére és stílusára nézve, ezt viszont Örkény fogalmazta meg igen pontosan: “Stílusának az a különlegessége, hogy nem fél a mindennapi fordulatoktól, sőt keresi a sok kifejezés közül a legtöbbet használtat, a legkopottabbat, a leghétköznapibbat. […] Természetleírásaiban, jellemfestésében is azokat a szavakat keresi, melyek minden átlagembernek szinte önként a szájára tolulnak, ha eszébe jut az a táj vagy az az ember. […] Csak a legszükségesebbet közli, a legáltalánosabb kifejezésmódon; bizonyára arra törekedett, hogy ezáltal az olvasó figyelmét teljesen az előadott eseményre s ennek az eseménynek teljes megértésére késztesse.”

Mindebben ott volt a lehetőség: elhelyezni Nagy Lajost a modernizmus szerzőtipológiájában, s mint sajátosan minimalista irányú szerzőt, a többnyire a túláradó színesség, stílusintenzitás és “költőiesség” égisze alatt futó magyar modernista próza nagy kivételét, valamiféle “becketti” ellenpontját határozni meg.

Nem így történt. Amikor elkezdődött, Kardos Pál 1958-as monográfiájával, az író “marxista igényű” “értékelése” és “elhelyezése”, a hatvanas évek első felére átgyűrűző eszmecsere a naturalizmusrealizmus-szocialista realizmus meddő fogalomkörén belül maradt, ennek a három “minőségnek” az arányait méricskélték Nagy Lajos életművében. Volt, aki megvonta tőle a “szocialista realizmus előfutárjának” a címét (Szabolcsi Miklós), volt, aki megajándékozta vele (Fehér Ferenc), de közmegegyezés nem alakult ki, s így alighanem már sohasem fogjuk megtudni, szocialista realista volt-e szerzőnk.

Nagyobb baj, hogy a vita résztvevői még csak észre sem vették, hogy Nagy Lajos nem (naturalista, realista stb.) prózát művel, hanem életművének legjavában a szatíra, az allegória és a parabola változatos kísérleti formáinak a művelője, komikus-humoros szerző és ironikus moralista. Nem látták, hogy a legnagyobb szatíraírók módjára ő is annak a munkahipotézisnek a jegyében támad rá a világra, hogy az őt körülvevő emberiség részben katasztrofálisan eszes gazemberekből, részben reménytelenül észhiányos hülyékből (esetleg a kettő keverékeiből) áll, a swifti knave-ekből és foolokból; mindkét típus köz- és önveszélyes, a különbség mindössze arányok kérdése, mivel a gonoszság inkább a közre, a butaság inkább az egyénre ártalmas. (Akadt is egy pillanat életében, amikor töményen igazolva láthatta ezt a munkahipotézist, 1944–45 telén, Budapest ostroma idején, a pincelét minden szokványt felrúgó szokványában, ebben a teljes rutinhiányt gonoszan és hülyén rutinizáló szörnyűségben. Le is írta – a Pincenaplóban – a moralista szatirikus rettenetes igazságát pincelakó társairól, de általában az emberekről is, honfitársairól, akik között élnie adatott: “A gonoszságukat értem, az természetes. De a butaságukat nem értem, mert az emberfeletti.”)

Ezek után talán érthető, hogy Nagy Lajos miért “nem tudott gyönyörködni az emberben”, ahogy ezt Kiss Ferenc megállapította egy 1963-as cikkében, hozzátéve, hogy Nagy Lajos éppen ezért nem volt “igazán nagy író”. Persze Iuvenalis és Swift, Franz Kafka és Samuel Beckett sem tudott “gyönyörködni az emberben”. S nem csupán azért, mert ilyennek születtek, hanem azért, mert szatírát írtak, akár moralizáló, akár fantasztikus és metafizikai formában, a szatíra dolga pedig nem a gyönyörködés, hanem az utálat. Nagy Lajoson ilyesmit számonkérni olyan, mintha Lemuel Gulliverben egy fejlődésregény formálódó hősét, lelkiekben-szellemiekben folyvást gazdagodó individuumot látnánk, vagy az Átváltozásban a valósághűséget, Gregor Samsa alakjában pedig osztálymeghatározottság, lelki alkat és egyéni akarat összjátékának árnyaltan plasztikus ábrázolását hiányolnánk.

Hogy mindezt átgondolhattuk, ahhoz Tarján Tamás gyűjteménye volt a kitűnő alkalom. In memoriam a sorozatcím, így a kötet, mintegy természetétől fogva, lezárt ügyként, az irodalomtörténeti múlt egy darabjaként mutatja fel tárgyát. Hogy Nagy Lajos több is ennél, hogy van egy nagy minimalista modernünk, aki ma is eleven hatással van a magyar prózára, még ha ezt az érintettek közül jószerivel senki sem hajlandó beismerni és kellő súllyal tudatosítani magában és másokban; hogy a hetvenes években új irányokba forduló magyar próza ott folytatta, ahol Nagy Lajos abbahagyta; hogy Mészöly, Hajnóczy, Esterházy és a többiek teljesítménye őnélküle még csak létre sem jöhetett volna; hogy aki ma kísérleti prózát ír, Nagy Lajos köpönyegéből bújik elő; hogy Nagy Lajost valóban nem érte el “az idő és a nagy kaszabolás” – nos, ez már egy másik történet. Amelyet persze szintén meg kellene írni.

Tarján Tamás (szerk.): Kopaszok és hajasok világharca. In memoriam Nagy Lajos. Budapest, 2001, Nap Kiadó. 378 oldal, 2200 forint.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk