(Eposztöredék)
Most ez a csőrepedés! Mi a jó benne? Vegyük át
tételről tételre – talán kiderül. Hogy a múlt
szerdánk ezzel telt? Ez aligha öröm. Hogy a felső
szomszédot haza kellett hívni a telkéről – hát
ez sem az élvezetek netovábbja. Hogy üldözhettük
fél napon át a közös képviselőt? Ha csak egy mód
van rá, mindenből kimaradna, őt ne zavarja
senki – a végén most is én hiteleztem a munka
árát, márpedig azt bizony őneki kellett volna
készpénzzel kifizetnie… Tény, hogy a két szerelő
már másnap délben kivonult, s azt sem vitatom,
rendes fickók, jobbak az átlagnál. A berozsdált
távfűtés-csövet úgy húzták ki a falból, hogy nem
kellett szétkalapálni a mennyezetet. Na de aztán
míg a hegesztés zajlott, elkezdtek gyanakodni:
tán nem is onnan jött a szivárgás, itt fut a falban
mindkét vízvezeték, a hideg s a meleg. Ha nyomócső
volt a ludas, s nem a fűtés, akkor majd a födémet
kell megbontani… Addig azonban: várakozó
álláspont, figyelés. Ha a mennyezeten két hét múl-
tán is nő a körülrajzolt folt, akkor bontunk.
Ám ha nem, akkor oké, nyugi van. Itt tartunk éppen:
várakozunk, azt kérve, a falból víz ne fakadjon.
Nem tudtunk elutazni – nincs Szokolya, se Lovas
(tiszta szerencse: időközben megjött az eső is).
S hogy mi a jó minden rosszban? Én, hogyha megölnek,
akkor sem tudom. Öt perc volt tán. Az alacsony épp
feltöltötte a rendszert, közben a társa meg én
váltottunk pár szót. Martonvásár, ahol él,
és a bicikli szerelmese. Nyolcéves a fia.
Vett már egy jó gépet, olasz gép, versenybringa,
használtan sikerült szert tennie rá. A fiával,
majd ha nagyobb lesz, tervezi, egyszer elkarikáznak,
cél: Amszterdam (kívánom, sikerüljön). Szóltunk
még a zenéről is. Hány Leonora-nyitányt
írt Beethoven, érdeklődött kedvesen. Én
megmondtam, hányat. Aztán már jött is a társa.
Számlakitöltés, pénz, búcsúzás, takarítás.
(“A kis Abu felfedezi a világot”)
Nem szeretnék újszülött állatkerti
elefánt lenni.
Ha már rabságban kell élnem, először
ízlelhessem meg
a szabad évek sóját. Azután már
ketrecbe zárva
sem volna olyan sanyarú a sorsom:
visszagondolnék
ifjúságomra, vándorlások, hősi
harcok emlékét
ápolnám, egy-egy részleten sokáig
merengve. Úgy volt
valóban, vagy másképp? Az erdőszélen
gyülekeztünk vagy
a hegygerincről viharzott a völgybe
csapatunk? Rengett
lépéseink alatt a föld. Hajnaltájt,
mikor a fénylő,
fehér agyarra harmat hullt a fűről,
a szomjas csorda
hosszan itta az ébredő folyó hűs,
édes vizét. És
a fák fölött az izzó, vérvörös gömb,
ahogy királyi
ívben emelkedett a csúcs felé! Nem
veszíteném el
azt, ami elmúlt: óriás koponyámban
őriznék mindent.
S mikor a poros betonkifutón, a
szürke és fásult
alkonyatban, ormányomat az égre
fölcsapva harsány
kiáltásom hallatnám, kinn az őrök
nem sejtenék, hogy
messze földre üzenek: vadon élő
társaim hívom.
“Emma, Emma, szívem, Emma,
mindenestül megeszem ma!”
Cukrászkisasszony, édes,
segítsen egy kicsit:
szeretném megismerni
az édességeit!”
“Csukja hát be az ajtót!
Ön jókor jött, uram!
A legtöbb édességem
éppen tálalva van!”
“Miféle habból kel ki,
gyönyörű Vénuszom?”
“Ez tejes-mézes fürdő,
illatos és finom!”
“S a karamellszín kence
amit hajára tesz?”
“Olivás-hennás hajkrém,
ettől lesz fényesebb!”
“Mért ken magára mézet,
tojáshabot, kivit?”
“Mert megifjul a bőröm!”
“Jaj, eszem a szivit!
S dekoltázsán e rózsás,
ízléses szeletek?”
“Eper, hosszába vágva,
mert ettől… Mit nevet?”
“Dehogy nevetek, drága!
Csak megstudírozom:
mi ez az illatos pác
a hószín combokon?”
“Barackos testradír! És
van benne málna is!
Ez táplálja a bőröm,
hámlaszt és selymesít!”
“Hát lábszárán e mézszín,
jóillatú ragacs?
Cukorszagú… Vajon mi?
Mézfőzet? Vagy melasz?”
“Ez kérem? Hideggyanta,
hogy szép sima legyen!
De most már eleget tud –
ne kérdezzen: vegyen!
Pár pillanatot várjon,
s már készen is vagyok!”
“Csak még egy kérdést: mért tesz
az ölére habot?”
“Mért, mért…! Hogy, mint a torta:
háromszögű legyen!
Tudja mit? Egy szeletre
meghívom szívesen!”
“Habostortára? Számban
összefutott a nyál!
Kezemben készen áll a
kis… Vagyis: nagykanál!”