Ormos Mária

Körkép világválság idején

 

A gazdasági világválság általános és magyar adatait meglehetősen jól ismerjük, és többé-kevésbé nyugvópontra jutottak az 1929–1936 között lezajlott nagy politikai viták is. Ezért amikor belekezdtem a világválsággal kapcsolatos hazai irodalom olvasásába, mindenekelőtt az a kérdés foglalkoztatott, hogy a magyar közélet miként válaszolt a nagy kihívásra.

A közélet körébe bevontam a szigorúan szakmai állásfoglalások és az érdekelt gazdasági csoportok képviselőinek megnyilatkozásai mellett publicisztikai jellegű szövegeket, sőt még olyan írást is, amelynek ügybuzgó, ám dilettáns szerzője saját pénztárcáját sem kímélte, csak hogy hallathassa szavát a nagy nemzeti nyomor felszámolása vagy enyhítése érdekében. A kiadványok nagy mennyisége miatt azonban teljességre e cikk kereteiben távolról sem törekedhetek. Meg kell elégednem az irányzatok néhány képviselőjének rövid bemutatásával.

Két tételt szeretnék előrebocsátani. Az első, hogy a két háború közötti gazdasági folyamatok szokásos korszakolása nem felel meg teljesen a valóságnak. Az igaz, hogy a gazdaságban megfigyelhető bizonyos hullámzás, de az már nem, hogy a háborút követő hosszabb-rövidebb válságperiódust 1924-től általános fellendülés követte volna, továbbá az sem, hogy a válság 1932-ben véget ért, és újabb felvirágzás kezdődött. A válság nem ért véget, hanem beletorkollott a háborús felkészülésbe, illetve magába a háborúba. A válság a két világháború közötti 21 évet (ilyen vagy olyan formában) végigkísérte, és ennek az európai szereplők zöme tudatában is volt. A zavartalan felvirágzás néhány évéről világviszonylatban kizárólag az Amerikai Egyesült Államok esetében lehet beszélni, de még itt is megszorításokat kell tenni, Európában pedig egyedül a német gazdaság fejlődött látványosan, de egyáltalán nem felhőtlenül.

A második tétel, hogy a szakemberek és az érdekeltek egy csoportja éppen a gazdasági világválság évei alatt mondta ki a változtatás szükségességét, és jelölt meg olyan irányt, amely a kapitalizmust új utakra terelheti, és megkímélheti a világválsághoz hasonló megrázkódtatásoktól. Az ekkoriban megfogalmazott elvek és javaslatok előzményei már a húszas években megfogalmazódtak, de a javaslatok a világválság éveiben kristályosodtak ki. Bár a viták hevében mindenütt több áramlat került felszínre, és számos élharcosa akadt olyan eszméknek is, amelyek utóbb téveseknek bizonyultak, mégis állítható, hogy szellemileg voltaképpen minden készen állt a nagy váltáshoz, amelynek érvényesülését Európában a politika ekkor még megakadályozta.

 

A válság előérzete

 

A magyar gazdaság folyamatos válságállapotával kapcsolatban nem lehet tisztem, hogy felsorakoztassam az ismert adatokat. Ehhez elegendő felütni Eck­hart Ferenc összefoglaló művét,¹ illetve a közelmúlt feldolgozásait.² Idézek azonban néhány kortársat, igazolandó, hogy az emberek valóban válságtudattal éltek, és rossz előérzetük volt a jövőt illetően. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara 1928-ban már oly tragikusnak vélte a kereskedelmi mérleg 3 éve tartó passzivitását, hogy e kérdésről több mint 200 oldalas emlékiratot készített.³ Ebben bemutatják, hogy a növekvő kereskedelmi deficit már passzívvá tette a fizetési mérleget is, amit a kormány csak újabb és újabb hitelekkel tud eltüntetni. Erről pedig a Kamara így vélekedik: “A fizetési mérleg passzivitásának hitelműveletek útján való fedezése állandóan növeli nemzetgazdaságunk kamatterhét, fokozza gazdasági és politikai függőségünket.” Az orvoslás érdekében a testület már ekkor, 1928-ban “előre megszabott tervet” követel.⁴

Ugyancsak 1928-ban jelent meg Alföldi Antal feldolgozása a budapesti bankok történetéről.⁵ E könyvben a Bethlen által végrehajtott szanálásról a következők olvashatók: “Amíg a korábbi években megnyilvánuló állam-eladósodás és pénzinfláció nyomán igen gyorsan jelentkezett a magángazdaság csődje, addig most az előzők szanálását nem követte rögtön a magángazdaság gyógyulása, hanem az még nehéz hónapok, évek előtt áll.” Ugyanakkor a mintegy 40 százalékos áresés miatt a mezőgazdasági birtok nyakig eladósodott. “Az iparra a koronaromlásból eredő gyártási és eladási ösztönzés a stabilizáció után megszűnt, a belföldi fogyasztás lényegesen a tényleges szükséglet alá csökkent.” Csak néhány iparágban mutatkozott “valamelyes javulás”, egy sor ágazat helyzete továbbra is sivár.⁶ A pénz túl drága, a kamat túl magas, a tőzsdén teljes a depresszió – sorolja Alföldi. Az 1926-os évet a szerző így jellemzi: “A csonka országban elhelyezkedést nem találva egész társadalmi rétegek mennek tönkre, és a megmaradók is nyögnek a súlyos közszolgáltatások terhe alatt.”⁷ A szerző szerint jelentékeny javulásról csupán 1927–28-ra vonatkozóan lehet beszélni. Alföldinek eszébe sem jut, hogy akár csak e két évre nézve is “fellendülést” emlegessen. Annál is kevésbé, mert a kereskedelmi mérleg passzívuma az 1925. évi 46 millió pengőről előbb 82-re, azután 1927­ben 350 millióra nőtt. Következtetése pedig így hangzik: “Sajnos, mint előbb láttuk, a belföldi tőkeképződésnek még any­nyi kerékkötője van, hogy hosszú, hosszú éveken át gazdasági életünk forgótőke­hiányban fog szenvedni.”⁸ A sokáig sorolható további részletek nélkül is érthető, ha Éber Antal, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke 1932-ből visszanézve ezekre az évekre “álkonjunktúráról” beszélt.⁹

A húszas évek hozama nagyjából úgy fogalmazható meg, hogy sikerült kikeveredni a teljes gazdasági csőd gödréből, és keserves küzdelmek árán elkezdődött a gazdaság egy ágának, az iparnak az átszerkesztése.¹⁰ Ez nemzeti teljesítményként nemcsak nem kevés, de nagyon is méltánylandó, azt azonban mindenképpen kizárja, hogy fellendülésről vagy felvirágzásról lehessen beszélni.

A válságtudat és a még nagyobb bajok előérzete nemcsak a magyar közéletet jellemezte. Már ennek volt a jele az 1922-ben ülésező, botrányos kudarccal záruló genovai konferencia.¹¹ Ugyanennek a lelki állapotnak köszönhető, hogy az állítólagos virágzás kellős közepén, 1927-ben a Népszövetség ernyője alatt összehívtak egy újabb világgazdasági (valójában zömmel európai) konferenciát, amelynek a feladata a gazdasági bajok orvoslási javallatainak kimunkálása volt.¹²

A háttérben ott állt több olyan közgazdász, akik már jó ideje a tőkés gazdaság működési problémáiról gondolkoztak. Legismertebbé vált közülük John M. Keynes, aki már 1920-ban megjelent munkájában szörnyű jövőt jósolt Európának, ha fenntartják a szerinte (és sok más szerint) tökéletesen hibás békeszerződési előírásokat a jóvátételi kötelezettségekre nézve,¹³ és aki a húszas években nem győzte sürgetni, hogy hagyjanak fel az “aranyalap mindenekelőtt” steril és veszélyes elvével, valamint hogy biztassák a tőkét befektetésekre és munkahelyteremtésre. A gazdaság automatikus működésének ricardói elméletét már előzőleg is közgazdászok tucatjai bírálták. Volt, aki a gazdaság történetiségére, volt, aki nemzeti meghatározottságaira, volt, aki társadalmi összefüggéseire mutatott rá. Nagy-Britanniában közgazdasági iskolák szerveződtek a klasszikusnak nevezett liberális tételek bírálata körül Cambridge-ben és Oxfordban. Gus­tav Cassel megteremtette a modernizáló svéd iskolát, az USA-ban javában tevékenykedtek a “Plan”, a tervezés hívei, és Werner Sombart is új elveket kezdett fejtegetni.¹⁴ Hasonló húrokat pengettek liberális és egyes munkáspárti, valamint szocialista pártkörökben is. Az ajánlatok valamilyen formában mind tartalmazták az állam nagyobb részvételét a gazdasági kérdések intézésében, és a különbségek leginkább a mértékben és a mikéntben mutatkoztak. A szakemberek jelentős része abban is egyetértett, hogy az elzárkózás és a már kegyetlen eszközökkel zajló piaci csata helyett nemzetközi megegyezésekre volna szükség. Nem volt, nem lehetett tehát titok, hogy ha a dolgok a háború utáni állapotukban maradnak, akkor előbb-utóbb nagy megpróbáltatás következik be.

 

Liberalizmus – neoliberalizmus?

Mint lenni szokott, a világválság mégis váratlanul csapott le. Egyetlen kormánynak sem volt nemhogy forgatókönyve, programja, de halvány fogalma sem arról, hogy mit is kellene tenni. A kormányok kapkodtak, tűzoltással foglalkoztak, és a nagyhatalmak a legváratlanabb lépésekkel lepték meg és zavarták össze még jobban a világot.¹⁵ Nem véletlen, hogy világszerte – így Magyarországon is – hozzáértők és laikusok egész tömege szólalt meg. A vélemények mindenütt alaposan megoszlottak. Az egyik alaptípust azok képviselték, akik a klasszikus liberalizmus elkötelezett híveként a mások által javasolt állami beavatkozással, “tervezéssel” szemben épp a fordítottját követelték. Azt, hogy az állam vonuljon ki minden általa elfoglalt gazdasági pozícióból, merthogy a bajokat éppen az illetéktelen állami jelenlét váltotta ki. E nézetnek voltak színvonalas és ékesen szóló képviselői, de az idő eljárt a fejük felett.¹⁶

Velük keveredtek heves vitába azok a gondolkodók, akik megmaradtak ugyan a politikai liberalizmus talaján, és mind a magánkezdeményezést, mind a demokratikus kereteket meg akarták őrizni, de úgy vélekedtek, hogy a kapitalizmus működési zavarainak kiküszöbölése érdekében szükség van a klasszikus liberális gazdasági elvek felülvizsgálatára, új elvek és új gyakorlat kialakítására. Szerintük a gazdaság automatizmusa jól szolgálta a kapitalizmus kezdeti korszakát, de teljességgel használhatatlanná vált a tömegtermelés idején. Mondandójuk lényegét abban lehet összefoglalni, hogy az államnak többé nem az a feladata, hogy árgus szemekkel óvja a pénz aranyhoz mért állandóságát, hanem az, hogy befektetésekkel, a befektetések inspirálásával (adó és kamatpolitika) elősegítse új munkahelyek teremtését, szélesítse a fogyasztói bázist, a piacot, a pénzt pedig minél okosabban és minél gyorsabban mozgassa, de anélkül, hogy a szó hagyományos értelmében vett inflációt idézne elő. Ez nyilvánvalóan a korábbiaknál jóval nagyobb állami beavatkozást és egyúttal felelősséget vont maga után.

Végül felléptek a vitában olyanok, akik a diktatúra hívei vagy már “élvezői” voltak, és azt hirdették, hogy a bajokon kizárólag az állam teljhatalmú gazdasági intézkedési rendszere keretében lehet segíteni. Ez eleve feltételezte, hogy az állam korlátlan hatalommal rendelkezik. A klasszikus liberalizmus hívei vissza akartak térni a szabadkereskedelem rendszeréhez, a neoliberálisok nemzetközi megegyezéseket szerettek volna elérni, a dirigisták viszont nemzeti autarkiát követeltek az általuk elképzelt “nagy térben”.

Magyarországon a klasszikus liberalizmus képviselői még 1921-ben felállították egyesületüket, amelyet nem véletlenül a szabadkereskedelem bajnokáról, Richard Cobdenről neveztek el.¹⁷ Egyik képviselőjüket, Hegedűs Lórántot még az a megtiszteltetés is érte, hogy a háborút követő amerikai válság idején Keynes és Cassel társaságában meghívták a helyzet elemzésére, aminek azonban pénzügyminiszteri kálváriája miatt nem tudott eleget tenni. A cobdenisták eleinte a fent vázolt “klasszikus liberális” szellemben nyilatkoztak, de mondandójuk hamarosan eklektikussá vált, és néhány év alatt szinte valamennyien a mérsékelt állami beavatkozás és a modernizálás gondolata mellé álltak.

Abban a vitában, amelyet gróf Káro­lyi Imre könyvecskéje váltott ki,¹⁸ Éber Antal 1931-ben a “tiszta” liberális elveket képviselte.¹⁹ Denaturált kapitalizmus című cikkében azt fejtegeti, hogy a problémák nem a kapitalizmus természetéből, hanem az állami beavatkozásból erednek. Az állami beavatkozás “antikapitalista politika”, amely megzavarja az üzleti életet és a piaci viszonyokat. “A klasszikus kapitalista rendszer a sza­bad­kereskedelem, a nemzetközi munkamegosztás és a nemzetközi munkavándorlás szabadsága.”²⁰ Ezt az állam megzavarta a munkanélküli-segélyekkel, az árakba való belenyúlással és más erőszakos lépéseivel.

A dogmatikus liberálisok eszmei elbizonytalanodását némileg már jelezte a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara 1932-ben publikált emlékirata, amelyet ugyancsak Éber Antal, a Kamara elnöke készített.²¹ Az emlékirat támadja a hazai gazdaságpolitikát a közterhek megnövelése és az elhibázott kereskedelempolitika miatt. A vámtarifát rossznak tartja, és hozzáteszi: “Egyáltalán, kis és mezőgazdasági országra nézve egyedül a szabadkereskedelem, vagyis az az állapot lehet előnyös, amikor az egyenlőség elve automatikusan jut érvényre.” Nyilvánvaló, hogy a jó öreg Cobden szólalt meg itt, csak éppen nem a fergeteges gyorsasággal iparosodó és birodalmat építő Angliában, hanem a “kis és mezőgazdasági” Magyarországon.

Röviddel ez után a szerző azzal lepi meg az olvasót, hogy aktív gazdasági programot követel a kormánytól, mégpedig olyant, amely az állami beavatkozás (egyáltalán tevékenység) lebontására irányul. Megvetéssel említi, hogy a kormány a világ gazdasági állapotának bizonytalanságára hivatkozva elhárítja magától a gazdasági tervezést.

Ugyancsak ellentmondásos a hazai gazdasági liberalizmus egy másik jelentős képviselőjének, Balla Antalnak korabeli nézetrendszere. Gazdaságtörténeti feldolgozásában a hadigazdálkodást azonosítja az állam gazdasági szerepvállalásával.²² A fő problémát láthatóan az jelenti számára, hogy a “kollektivista”, állami szerepvállalására irányuló elveket a leghatározottabban olyan rendszerek képviselték és ültették át a gyakorlatba, mint a bolsevizmus, a nemzetiszocializmus és a fasizmus. Balla nem szimpatizált egyikkel sem, a nagy amerikai kísérlettel, Roosevelt elnök New Deal­programjával pedig egyelőre nem tudott mit kezdeni. Mindenesetre nem hitte, hogy az emberiség “visszakívánkoznék a rendiség bilincseibe”, vagyis hogy vágya a totális állami formációkra irányulna.²³ Azt gondolta, hogy a világ két részre oszlott, az individualizmus és a kollektivizmus híveire, és nem vette észre, hogy az individuális szabadságot védeni kell egy nagyobb állami gazdasági szerepvállalás mellett is.

Ezzel szemben a totális diktatúrák vállalkozásáról Balla helytállóan vélekedett. “Azt tapasztaljuk – állapítja meg –, hogy az új európai kollektivista forradalom azokban az országokban tört elő, ahol a társadalmi és gazdasági viszonyok nem voltak egészségesek… Ennek megállapítása igen fontos, mert lehetetlenség biztos és nagy jövőt jósolni hiedelmeknek, új tanoknak, új intézményeknek, melyek nem hosszú fejlődés eredményei, hanem egy beteges társadalmi közületből robbanásszerűen törnek elő mint az új európai forradalom három formája.”²⁴ Így ennek a “neokapitalizmusnak” nem is jósol nagy jövőt.

Mindezek után egy váratlan fordulattal a szerző mégis kerek perec kijelenti, hogy végre kell hajtani a kapitalizmus megreformálását. “Ezért a kapitalizmus – írja –, ha meg akar maradni, nem mulaszthatja el a termelés és a fogyasztás közötti egyensúlytalanság kiküszöbölését. Ha meg tudta szüntetni a fejetlen, nyakló nélküli termelést a kartellekbe és trösztökbe való tömörüléssel, akkor ez sem lesz lehetetlenség….” Az egész gazdaságot át kell szervezni annak érdekében, hogy biztosítékot lehessen találni a szegénység és az újabb válságok ellen. Gyakorlati javaslatai – szövetkezeti szervezés, részesedési elv megvalósítása, kisüzemek támogatása, földreform – elképzelhetetlenek voltak messzemenő állami részvétel nélkül. Végső következtetése így hangzik: “Minden reform, újítás csak a meglévőből indulhat ki, és csak annak a gazdasági elrendezésnek van jövője, amely biztosítja valamilyen formában az egyén felelősségét, helytállását, szabad kezdeményezését és jogait.”²⁵ Ezzel nyilvánvalóan az állami beavatkozás neoliberális hívei is egyetérthettek.²⁶

Kifejezetten neoliberális pénzpolitikai elveket fogalmazott meg Koós Zoltán, a Magyar Földhitel Intézet vezérigazgatója egy Hegedűs Lóránt által szerkesztett kötetben.²⁷ A szövegekből megállapíthatóan a magyar szakértők ismerték a korabeli közgazdaságtan külföldi szerzőinek véleményét, Koós viszont nemcsak ismerte, de alkalmazta is elveiket. Abból indul ki, hogy a haladás lényege a “legszélesebb tömegek életszínvonalának emelkedése”. Ezt kizárólag a termelőmunka tömegének fokozása révén lehet elérni, a munkaeredmény jelentékeny részének újabb termelési célokra való befektetése útján. Ennek elérése érdekében – véli – az aranyvaluta-rendszert rugalmassá lehet tenni, és a zökkenőmentes fejlődést kiigazítások és nemzetközi megegyezések segítségével biztosítani lehet. Keyneshez és társaihoz hasonlóan dogmatikusnak és elavultnak tekinti azt az álláspontot, amely szerint a fő feladat a papírpénz és az ércalap közötti arány állandóságának megóvása. Szerinte nem e viszonyt, hanem az értékszintet kell relatíve állandósítani. A dolog lényege abban áll, hogy megőrizzék a pénz “józan állandóságát”, ami által kapcsolódni lehet a nemzetközi aranyvaluta rendszerhez is, tudniillik abban az esetben, ha az egyáltalán létezik. (Mindenesetre a harmincas évek második felében ez a rendszer nem működött. Ezt is figyelembe véve) Koós azt gondolta, hogy a kérdés világméretű rendezése nem lesz lehetséges nemzetközi megegyezések nélkül. A pénzügyes közgazdász fejtegetését az élet – jóval később – minden lényeges elemében igazolta.

Ugyanebben a kötetben a szerkesztő, Hegedűs Lóránt is közölt egy tanulmányt.²⁸ Noha ő eredetileg a klasszikus liberalizmus hívének vallotta magát, egy téren, és éppen a pénzügyek kérdésében úgyszólván ki volt rendelve arra, hogy modernizáló legyen. Pénzügyminisztersége idején ugyanis azzal kísérletezett, hogy minden elképzelhető fedezet nélkül csináljon nemzeti valutát. Ezt pedig kemény állami beavatkozás és a pénz merőben új megítélése nélkül képtelenség volt elképzelni is. Hegedűs joggal gondolta, hogy kísérletét utóbb Keynes és Cassel elméletileg igazolta. Hegedűs különválasztotta az arany és a valuta kérdését. Szerinte saját értékmérőjét minden államnak magának kell megteremtenie, és az ő dolga, hogy gondoskodjék az állandóságáról, míg a világ aranyvaluta rendszerét és annak működési módját a világ államai közös megegyezésekkel alakíthatják ki. Fellner Frigyessel ellentétben nem hitt abban, hogy a pénz problémáját az arany kitermelésének csökkenése okozná.²⁹ Szerinte a világháború után keletkezett pénzprobléma nem az arany, hanem a gazdaságpolitika problémája. Ebből következik az is, hogy a pénz- és hitelpolitika célja nem lehet a nemzetközi árfolyam mindenáron való fenntartása, hanem a belföldi árszínvonal viszonylagos tartóssága. A “józan állandóság” – mint Koós is hangsúlyozta. Ez annyit jelent, – vonja le a végkövetkeztetést Hegedűs –, hogy át kell térni “a manipulált, vagyis igazgatott pénzrendszerre”.

Az állami beavatkozással kapcsolatban a kolozsvári Diamant Izsó a következő kérdésekre kereste a választ: alkalmas-e a “tervgazdaság” a válságok elkerülésére, vajon csak a kommunizmusban lehetséges-e, vagy pedig összeegyeztethető a magántulajdon és az egyéni kezdeményezés elvével, és vajon ki lehet-e építeni fokozatosan vagy csak radikális módon.³⁰ Magukból a kérdésekből kitűnik, hogy a szerző “tervgazdaság” fogalma nem esik egybe a szovjet tervgazdasággal, amelyet azután részletesen bírál is. Álláspontját Diamant így foglalja össze: “A szabad gazdasági rendszer ricardói tiszta elgondolásban sohasem létezett, mert a rendszer csírájában is benne voltak a tervgazdasági elemek, mert a kibontakozás és fejlődés folyamata alatt újabb tervgazdasági elemek kerültek bele, mert minden válság gazdagította a rendszert eladdig összeférhetetlennek hitt tervgazdasági elemeivel, és most, kétségtelenül az orosz tervgazdaság hatása alatt is, minden utópista közgazdász és reálpolitikus egyaránt csak olyan ex­pedienst tud ajánlani és a valóságba átültetni, amely a tervgazdaság ideológiájából származik.”³¹ Ennek szerinte egy olyan elegy lesz az eredménye, amelyben a gazdasági automatizmus és az individualizmus összetalálkozik bizonyos tervezett irányítással és állami beavatkozással.

A szovjet tervgazdaságról a szerző viszont azt állapítja meg, hogy tele van kapitalista elemekkel, méghozzá a kapitalizmusnak nem a jó, hanem a rossz elemeivel. A sztálinizmus nyugati tőkével, nyugati mintára és nyugati szakértőkkel valósítja meg a tervgazdaságot. Diamant szerint a rendszer be fog szorulni ellentmondásos, egymással összeegyeztethetetlen alkotórészei közé. Végül arra a következtetésre jut, hogy “csakis egy szervezett és irányított kapitalizmus, egy szabad akaratból önmagát organizáló gazdasági rendszer felelhet meg ama rendeltetésének, hogy a gazdaságot mai válságos helyzetéből kivezesse, a jövőben is elkerülhetetlen válságok kihatásait enyhítse, és a gazdaságnak minél kisebb kilengések által zavart fejlődését biztosítsa”.³²

Ugyancsak a “vegyes” gazdálkodás mellett szólalt meg Dános Árpád egyetemi magántanár.³³ Számára nem volt kétséges, hogy szükség van állami beavatkozásra, de az állami jelenlétet bizonyos területeken csökkenteni, másokon növelni szerette volna. A leépítések terén nagyjából ugyanazt mondta, mint Éber Antal, ezzel szemben azt szerette volna, ha az állam fellép a több termelés és a minőség érdekében, és ha minél több közmunkát finanszíroz.

Az állam által irányított kapitalizmus egy további híve, Halász Elemér, ny. székesfővárosi tanácsnok egyenesen “jóléti” államelméletről szól, amely szerinte már megszületett.^{34 Ennek követelményeit is} megfogalmazza. “Az állam köteles gondoskodni arról, hogy minden polgára, a legszegényebb is emberi módon meg tudjon élni munkájából, és el tudja tartani családját. Az állam köteles gondoskodni a munkaalkalmakról, köteles megvédeni a dolgozót a kizsákmányolástól, köteles földet adni a földművesnek és munkaeszközöket a munkásnak. Nivellálni kell az egyes országok lakosai között a vagyont. Ez a mai kor eszméje.” Látható, hogy Halász nem gazdasági, hanem államjogi területen mozgott, és olyan követelményeket fogalmazott meg, amelyek túlmentek a korszak közgazdasági fejtegetésein.³⁵ Az általa megfogalmazott koreszmét – véli – csak kiegyenlítődés révén lehet megvalósítani. Mindez szerinte világméretű változások következménye, és nem lehet kizárólag a világháborúval és a békerendszerrel megmagyarázni. Következésképpen eltávolítani sem lehet a problémákat valamilyen új békekötéssel. E felfogás nyilvánvaló ellentétben állt a sokat hangoztatott szlogennel, miszerint Magyarország minden keserve Trianonból ered, és csupán a békeszerződést kell revideálni hozzá, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba. Halász szerint másról van szó. “Megváltoztak a megélhetési lehetőségek, megváltozott az életmód és a gondolkodás az emberi jogokról, megváltoztak az életszükségletek, meg kell ennél fogva változni az önálló társadalmi rendnek és fönnforgó vagyoni elosztásnak is.”³⁶

Nagyobb állami szerepvállalást és “bizonyos mértékű tervgazdálkodást” reklamált Kelemen Móric gépészmérnök, a Magyar Racionalizálási Bizottság ügyvezető igazgatója is azon az ankéton, amelyet 1933 tavaszán két mérnöki szervezet rendezett az úgynevezett “or­szág­ren­dezésről”.³⁷ Álláspontját igazolandó Kelemen hivatkozik a szovjet ötéves tervre, az amerikai Planning mozgalomra, valamint az amerikai racionalizálási eredményekre.³⁸ Az orosz rendszert “erőszakos terror mellett kifejlődő államkapitalizmusnak” nevezi, de szerinte azt is érdemes lenne közelebbről megvizsgálni a világnézeti kérdéseket kikapcsolva. Meg van győződve róla, hogy Hitler orosz hatásra vezeti be a négyéves tervet. Kelemen azonban nem e típusok követését ajánlja, hanem az amerikai kezdeményezésekről beszél igen melegen. A legfontosabbnak a gazdasági ágazatok koordinálását és a racionalizálást tartja, s ezt nevezi “bizonyos fokú” beavatkozásnak.

A korabeli modern tanok követői és megfogalmazói között megemlítem még Magyar Miklóst, aki a világválságot egyértelműen rendszerválságként kezelte.³⁹ Legfontosabb állami feladatként a munkahelyteremtést jelöli meg, hangsúlyozva, hogy a beavatkozás fő eszköze a pénz, legfontosabb célja pedig a minél több munkahely. Hosszan vitázik azokkal, akik szerint a problémákat a gépesítés és a gépeknek köszönhető túltermelés okozza. Szerinte ugyanis a fogyasztás növelésének beláthatatlan és sokkal nagyobb lehetőségei vannak, mint amennyire a gépek termelékenységét fokozni tudjuk. A fogyasztás pedig akkor nő, ha van munka, és ha emelkedik a közműveltség, tehát az igény. Az aranyalap kérdésében Koóshoz és Hegedűshöz hasonló nézeteket vall.

A világválságot Magyar arra vezeti vissza, hogy a gazdaság világgazdasággá vált, e tényt azonban többnyire nem ismerték fel időben. Felismerte azonban Keynes és még néhányan, és ők meg is tették a javaslataikat. Mivel a gazdaság világgazdasággá vált, az elzárkózás, az au­tarkiára törekvés, a gazdasági nacionalizmus nem vezethet eredményre. Elkeseredetten támadja Oswald Spengler civilizációelméletét, mert szerinte “képtelenség az a gondolat, hogy a kultúrát a legnagyobb politikai felfordulás is képes volna megsemmisíteni”. “Nem a kultúra, hanem mindössze a kultúrjavak birtokosai forognak veszélyben” – írja. “Míg olyan emberek között mozgunk, akiknek sem mindennapi kenyerük, sem ruhájuk, sem lakásuk nincsen, akiket a társadalom sorsuk intézésébe be nem von, akik az anyagi és szellemi javak birtokától szinte örökre el vannak vágva, míg a tudomány és a társadalmi élet nagyjai meg nem oldják azt a csodát, hogy ne a nyomor, a munkanélküliség, az erkölcsi züllés legyen a polgári élet kerete, addig gúnyként hat a kultúra túléléséről még csak beszélni is.”⁴⁰

Az amerikai Cole-ra⁴¹ hivatkozva Magyar megállapítja, hogy kizárólag a forgalom feltételeinek a javítása lehet a helyes megoldás, amihez az út a fogyasztás növelésén, ehhez pedig a munkaalkalom teremtésén keresztül vezet. Ezt szerinte sem világméretekben, sem Magyarországon nem lehet a mezőgazdaság kereteiben megoldani, mert még a fogyasztás jelentős növekedése esetén is feleslegessé válik a mezőgazdasági termelők jó része. Könyvét Keynes egy átfogalmazott gondolatával zárja: “A nyomor és a kétségbeesés rossz tanácsadó, és hihetetlenül megtermékenyíti, hihetetlenül fogékonnyá teszi az embereket a szélsőséges gondolatok befogadására, amelyeket figyelemre sem méltat a rövidlátó, lekicsinyel az, akiben nyoma sincs az emberismeretnek, s ámulattal fogadja, amikor a szenvedélyek elemi erővel kirobbannak.”⁴²

Végül szólnom kell a neoliberálisok sorában Malcomes Béláról, több közgazdasági és gazdaságtörténeti mű szerzőjéről.⁴³ Malcomes “szabadgondolkodó”, a gazdaságról világméretekben gondolkodik, és a világválságot rendszerbeli problémának tekinti. Az érvényes és még mindig működő gazdasági elveket elöregedetteknek tartja, új tézisek kidolgozását sürgeti, de fél attól, hogy “a szakértők egy túlságosan ortodox szellemben kapitalisták, hogysem a rendszerváltás szükségességét, amely a modern gazdaságfejlődésből adódik, belássák…”⁴⁴ Márpedig – véli – be kell vezetni a szabályozás bizonyos elemeit. Egy másik írásában még világosabban kimondja, hogy a termelést irányítani kell, és ebben a vállalkozó érdekei mellett figyelembe kell venni a munkás és a fogyasztó szempontjait is.⁴⁵

 

Érdekképviseleti,
rendi, korporatív állam?

 

Az állami beavatkozás gondolatának Magyarországon is megjelent az a változata, amely szétágazó, vegyes szellemi forrásokra támaszkodva, merőben új társadalmi formációt, a rendi, érdekvédelmi, vagy korporatív szervezetet szerette volna megtenni gazdasági irányító erővé. Ez az áramlat az egyik oldalon az olasz kor­poratív szervezkedésre utalt, amelynek az eredete a szindikalizmusban volt kereshető,⁴⁶ a másikon viszont két pápai enciklika, a “Rerum novarum” (1891) és a “Quadragesimo anno” (1931) volt az ihletője. Az elsőt Gömbös Gyula miniszterelnök környezetének egy része, a másodikat többnyire keresztény politikusok és gondolkodók képviselték. A két vonalnak voltak közös vonásai, továbbá érintkezési pontjai, mégsem voltak azonosak, még ha vulgáris szinten maradó írások esetében az elkülönítés úgyszólván lehetetlen vagy legalábbis nagyon nehéz.

A Gömbös által meghatározott vonal kifejezetten politikai volt, és szellemisége megmaradt egy meglehetősen szűk politikai körben. Az érdekképviseleti rendszerről kidolgozott kormányzati irányelveket nem terjesztették az Országgyűlés elé, tehát parlamenti politikai vita nem zajlott le róla, ám a híre is elegendő volt ahhoz, hogy egész kórus támadjon fel ellene. Ennek oka lehetett részben a tervezet határozott kijelentése az érdekképviseletek állami ellenőrzéséről, ami nemcsak a szakszervezetek, de a munkáltatók érdekfelfogásával sem volt ösz­szeegyeztethető.⁴⁷ Mindkét fél azt értette belőle, hogy az állam a nyakukra akar ülni. De másfelől az is oka volt, hogy a nagy pártszervezési hullám idején, amely viszont az egypárti rendszert célozta meg, a Gömbös terveit körülvevő gyanakvás messze túlhaladta a baloldali köröket. Kiterjedt nemcsak a Bethlen István vezette konzervatív csoportra, de a nagy Eckhardt–Gömbös összeveszés után a Kis­gazdapártra is, mi több, eljutott a keresztény és a legitimista csoportokig. Előállhatott az a paradox helyzet, hogy olyan keresztény és legitimista politikusok, akik az aktuális vatikáni útmutatás alapján szívesen képviseltek (volna) egy keresztény szellemben fogant érdekképviseleti irányt, attól mégis vonakodtak, hogy a Gömbös által kidolgoztatott konstrukció mögé álljanak. Megvolt viszont ennek a fordítottja is. Keresztény vezetők, akik hivatva lettek volna a pápai útmutatás követésére, buzgó kormánypártiságuk miatt nem siettek, hogy ezt tegyék.

A katolikus egyház egy-két színvonalas képviselője egyébként jóval Gömbös Gyula miniszterelnöki kinevezése előtt, és azelőtt, hogysem XI. Pius pápa kibocsátotta volna enciklikáját, néhány alkalommal már értekezett a kapitalizmus megreformálásának szükségességéről. Ebben több tényező játszott szerepet. A katolicizmusnak az egyházi vezetők által gyakran elhanyagolt, de mégis hagyományos humanizmusán és az emberi minőség azonosságáról vallott eszméjén kívül megjelent benne az egyház eredendő kapitalizmusellenessége és különösképpen a pénzuzsora mindenkori mély megvetése és elítélése. Eleinte az utóbbi globálisan érintett minden kamatot, később azonban már csak az uzsorakamatra terjedt ki, azt azonban nem volt könnyű megmondani, hogy az hol kezdődik. A tőkeellenesség megnyitotta az utat azelőtt, hogy a magántulajdon szentsége is megroppanjon, miután pedig ez megtörtént, már az egyházi kézben lévő birtokokat sem lehetett a korábbi hévvel védelmezni.

Prohászka Ottokár az 1926-os katolikus nagygyűlésen elmondott beszédében érvényesítette e szempontokat. A püspök a társadalmi és gazdasági kérdések megítélésében e beszédében ment legmesszebb. Szólt a munkásosztály nyomoráról, valamint a kapitalizmus “anarchizmusáról”. “Emiatt – mondta – a kapitalizmust más termelési módnak kell felváltania, mely a munka és a tőke új kapcsolatán, a munkásnak s a tőkésnek közösségén épül.” Kijelentette, hogy a munkásnak joga van az emberhez méltó életre, s ezt nem lehet biztosítani “a mai rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül”. Prohászka a magántulajdont is re­lativizálta némileg, legalábbis a banktőke vonatkozásában. Elvetette a “plutokrácia” uzsorajogát, ami veszélyezteti milliók egzisztenciáját és az emberi életet. Leszögezte, hogy a katolikus “konstrukció” nemcsak nem működik együtt a kapitalizmussal, de határozottan természetjogi és “tulajdonreformi” alapra áll.⁴⁸ E szöveg 1926-ban egyházi körökben szokatlan, mi több, veszélyes volt, annak ellenére, hogy antikapitalizmusa és beavatkozási javaslata egyoldalú maradt.

A színvonalas keresztény reformerek között voltak olyanok is, akik megértőbbnek mutatkoztak a kapitalizmussal szemben, miközben Prohászkánál szélesebb körű reformokat képviseltek. Czett­ler Jenő egyetemi tanár, a képviselőház alelnöke a Károlyi Imrével folytatott vitában kifejezetten hivatkozik Prohászka és Giesswein Sándor pápai prelátus nézeteire. Ezzel kapcsolatban azonban tudni kell, hogy a két személy nézetrendszere távolról sem volt azonos. Giesswein jóval túllépett Prohászka és más egyházi vezetők szociális szempontjain. Prohászkától eltérően Czettler sem nyitott tüzet a kapitalizmus, de még csak a banktőke ellen sem. Ezzel szemben odáig ment, hogy egyetértett Károlyival a “megértőbb” szociáldemokrata vezetők bevonásában a kormányba. Sőt. Még az egyházi birtokok egy részének felhasználását sem kifogásolta egy leendő földreform céljára. Indoklása így hangzott: “gondoskodni kellene a kapitalista termelési rend átmeneti intézményeinek megalkotásáról, amelyeknek segítségével azután a munkanélküliség és egyéb szociális bajok orvosolhatók lennének”.⁴⁹ Kizártnak tartja viszont, hogy – mint Károlyi hiszi – az oroszországi bolsevizmus a nyugat-urópai munkásságra jelentős hatást gyakoroljon. Ezzel érzékelteti, hogy reformokat nem e veszélytől való féltében kíván, hanem azért, mert a “tőkemegosztás rendje” meg van zavarva, és az egyensúlyt helyre kell állítani. “Mindenesetre figyelembe veendő, hogy a termelés öncélúsága helyébe ma, mint a gazdasági élet sarkpontja, a fogyasztás lép, s ez magával hoz bizonyos racionalizálást, tervszerűséget az eddigi termelési anarchia helyébe.” Ezért – fejezi be cikkét – gondoskodni kell munkalehetőségről, valamint új rendszerű adózás segítségével az öregekről, betegekről és rokkantakról. Egyszóval, alapvető reformra és caritasra van szükség.

Az érdekképviselet gondolata 1931-től kezdve merült fel magyar keresztény körökben is. A körülötte kibontakozó, olykor vehemens vitákat nincs terünk itt ismertetni. Választóvonalnak látszik mindenesetre, hogy egyesek az érdekképviseletet csak állami diktatúra keretében látták megvalósíthatónak, míg a másik oldalon azok álltak, akik éppen a diktatúra elkerülésének eszközét vélték benne felfedezni.

E gondolatok, javaslatok a tőkeellenesség jegyében el is fajulhattak. Egyetlen példa álljon itt e veszély jelzésére is. Nagy Sándor katolikus káplán a kapitalizmust támadva rövid úton az antiszemitizmusnál lyukadt ki.⁵⁰ Szociális buzgalmában megtámadja az erkölcstelen uzsorát és a banktőkét. Kategorikusan követeli az ipari árak letörését, a kamatláb leszállítását, a külföldre menekült tőke erőszakos hazakényszerítését (ezt sokan hangoztatták), de mindenkinél – a szociáldemokratáknál is – radikálisabb a földreform kérdésében. Az összes földbirtok megváltása és szétosztása eredményeként számításai szerint minden falusinak lenne kb. 7 hold földje, amin a tagosítás elvégzése után azt termelne, amit el is lehet adni.⁵¹ Egy agrár szakember e koncepciót minden bizonnyal ízekre szedte volna, ha egyáltalán lett volna hajlama vele foglalkozni.

Nagy káplán végül felmutatja a “valódi” bűnbakot is, s ezzel megszemélyesíti a névtelen uzsorát. Abból indul ki, hogy a zsidó kultúra ugyanolyan pogány kultúra, mint volt az ógörög, az ősmagyar, vagy amilyen a korabeli arab kultúra. A kereszténység által már megszelídített európaiakat a zsidók vették rá a “mérsékelt rabszolgaság” visszaállítására. “Azért a smithianizmus-manchesterizmus, és ezekre visszahatásként keletkezett marxizmus mind ezekben a zsidó és félpogány európai ideológiákban mozognak.”⁵² Márpedig – vonja le a végső következtetést a szerző – a zsidó és a keresztény kultúra nem fér össze, “mert felekezetek között lehet béke, de a kultúrák nem ismernek békét”. Nem a zsidó vértől kell félni, mint egyesek hiszik, hanem a zsidók pogány kultúrájától. “A zsidó kultúra alacsonyabb rendű, mert pogány kultúra.”⁵³

Íme egy vulgáris keresztényszocialista antiszemita, aki ki merte mondani, amit sokan gondoltak, amikor a “harácsoló” banktőkét szidalmazták. Ez Magyarországon ekkor még nem volt divat, de kisvártatva azzá vált.

További változatot jelentett a keresztény irányzatok körében Huberth István gépészmérnök javaslata a rendi társadalom megszervezésére. Ideáját a mérnökök konferenciáján adta elő,^{54 ám az} ő előterjesztése volt az egyedüli, amelyet a jelenlévők nem tettek a magukévá, hanem deklarálták, hogy azt magánvéleménynek kell tekinteni. Huberth a katolikus álláspontra is támaszkodó Othmar Spann teóriáját követte, mivel úgy gondolta, hogy a liberalizmus ideje végleg lejárt, és a fatálisan beköszöntő tervgazdálkodási rendszer vezetésére a Spann által kidolgozott rendi állami konstrukció a legalkalmasabb.⁵⁵ “A mai kapitalizmus helyébe a rendi gazdaság lép.” Huberth hangsúlyozza, hogy a rendi állam a diktatúra elkerülését jelentené, mert az állam átengedné a rendeknek a központi feladatok nagy részét. Kisvártatva azonban az ajtón kitessékelt diktatúra visszatér az ablakon át. “Tulajdonképpen – olvashatjuk – az állam maga is külön rend, melynek az a feladata, hogy a többi rendet egységbe foglalva, azok felett vezetőként álljon.”⁵⁶ A “diktatúramentes rendi állam”, amelyben mellesleg “szervezeti kényszer” uralkodna, mindenképpen egy csaknem teljhatalommal rendelkező államot jelentene. Korporatív típusú ajánlatokból tehát Magyarországon több volt a kelleténél, “vevő” azonban meglehetősen kevés akadt rá.

 

Totális állam?

 

A kendőzetlen diktatúrát sugalmazó vagy megjelenítő írások száma egyelőre nem volt nagy. A szakgárdán és a számottevő érdekelt körön belül erre egyáltalán nem mutatkozott hajlam. Az aktuális politikai divat az “öncélúság” körül szerveződött, és a szélsőjobboldali publicisztika is csak viszonylag lassan araszolt a kemény vonal felé. Magyarországon egyébként is Mussolini volt a szélsőjobboldal idolja, miközben a hitlerizmus mibenlétéről még csak kevés és bizonytalan információ állt rendelkezésre. Az olasz diktatúra elemeinek a becsempészését viszont el lehetett érni viszonylag finomabb módszerekkel is.

Mégis voltak azért kivételek, és ízelítőnek bemutatok néhányat a prenáci szellemi iskolából is. Ilyen szerző volt – többek között – Elek István, aki 1931-ben megjelentetett füzetében⁵⁷ hivatkozik a magyar ébredő mozgalomra, az olasz fasizmusra és a német nacionalizmusra, mint megváltó eszmére. Ostorozza a kufárokat, az “idegen, parazita életközösséget”, felszólít az “aranyborjú” ledöntésére, valamint a Sátán által felépített rend felmorzsolására. Kijelenti, hogy erőskezű “Vezérre” van szükség, majd kimondja, hogy a sátáni népség nem más, mint az izraelita közösség, valamint a hozzájuk szegődött élősködők hada. E szövegből arra lehet következtetni, hogy a szerző elég jól ismerte Hitler antiszemita szókészletét, a részleteket viszont, amelyeket a gazdasági problémák megoldására előad, hihetően részben Gottfried Federtől, részben az úgynevezett baloldali nemzetiszocialistáktól tanulta el.

Egy másik, Elek Istvánnál kiműveltebb szerző volt Bell Miklós, aki ugyancsak a harmincas évek elején kezdte terjeszteni ama meggyőződését, hogy a politikai hatalom mindaddig pusztán elméleti jellegű, amíg nem párosul “tényleges gazdasági hatalommal”.⁵⁸ Amikor Bell támadást indít az aranyvaluta rendszere ellen, a kellően nem tájékozott olvasó azt hiheti, hogy ugyanazt vallja, mint Keynes vagy Hegedűs. Gyorsan kiderül azonban, hogy ő az arany helyett a földvagyont akarja megtenni a pénz értékalapjává, és kész csoda, hogy e tervhez számos támogatót is talál. Bell az új magyar pénz, a “Hungária” tervezetét Ortutay Gyula fiatal néprajzos segítségével dolgozta ki. Néhány pénzügyekben jártas szakember azonnal rámutatott e gondolat kivihetetlen voltára, és miután ugyanebben az értelemben Imrédy Béla is megszólalt, a “Hungária” eltűnt az illúziók közül.⁵⁹ Bell másik vesszőparipája a teljes autarkia megteremtése volt.

Az ekkoriban neokapitalizmusnak is nevezett diktatórikus gazdaságvezérlés eszméjének akadt hazánkban egy másik igencsak sajátos formája. Péchy Henrik doktor – mint hangsúlyozza, a diktatúra elkerülése érdekében – egy olyan alkotmányos királyság létesítését szorgalmazza (nádorral, királyi tanáccsal stb.), amely “ügyesen kiagyalt vétójoggal” biztosítja a mindaddig nélkülözött “tervszerű, átgondolt, adatokra támaszkodó egységes irányítást”.^{60 Ennek eszköze az állami} gazdasági rendőrség, amely ellenőrizné a “kerületi ipari céheket”, amin az egész ipar értendő, valamint az 1000 hold felett szétparcellázott mezőgazdaságot. Péchy egyébként csatlakozott a földpénz és a teljes autarkia híveihez.

A járadékpénz érdekében lépett fel – többek között – vitéz Bernátskay Kornél ny. tábornok is, a Nemzeti Hadsereg egykori parancsnoka, aki e hadsereg zömét elvezette annak idején Szegedről a Dél­Dunántúlra.⁶¹ Imrédy megszólalása után azonban belátta, hogy a földvagyonra alapozott pénz beválthatatlan és ezért használhatatlan volna, így ő az állam vagyonát akarta megtenni pénzalapnak. A MÁV, a Posta vagy az állami vagongyárak vagyona azonban éppoly kevéssé volt alkalmas a pénzforgalom biztosítására, mint a földvagyon.

A gazdaságra irányuló javaslatokat tekintve vegyes, sőt zavaros az a javaslatsor, amelyet Dőry Andor báró tár a világ elé, a megvalósításra hivatott állam azonban egyértelműen egy mindenható diktatúra.⁶² Dőry a klasszikus liberálisokhoz áll közel, midîn korlátozni akarja az állam gazdasági tevékenységét, és az agrárkörök óhaját fogalmazza meg, amikor az ország rendeltetésszerű és örökös agrárjellegét hangsúlyozza, az általa vizionált állam viszont ijesztő monstrum. Mindössze két új állami központ felállítását javasolja ugyan, de ez éppen elég a rémülethez. Az adósságközpont hajtaná be ugyanis a vagyondézsmát, továbbá a “könnyelmű bankokra” kirótt büntetéspénzt, a teljes nyugdíjalapot és minden tartozást. Ezen az alapon ellenőrzése alá kerülne úgyszólván az egész gazdaság, különösen azért, mert ugyanitt történne a pénzek újraosztása is. A másik felállítandó új szervezet az “állami koncentrációs táborok központja”. Ehhez a szerzőnek egyelőre aligha volt mintája, mivel a szovjet táborokat nemigen ismerhette, német táborok pedig még nem voltak. Nem beszélve arról, hogy ő nem is büntetőtáborokra, hanem jutalmazókra gondolt. Ilyen táborokban akarta ugyanis elhelyezni az újonnan földhöz juttatott gazdákat és más munkanélkülieket. Logikája a következő: “nagyobb embertömegek ellátása egységes vezetés, beszerzési és értékesítési lehetőségek mellett sokkal könnyebben eszközölhető, mint az egyének szétválasztása révén. Sokkal könnyebb nagyobb tömegek fűtési, ruházkodási, táplálkozási szükségleteit egységesen ellátni, mint mindenkiről egyénileg gondoskodni. Koncepcióm szerint a munkanélküliek egész tömegét állami koncentrációs táborokban vonnám össze, amelyekben élelmezésről, lakásról, ellátásról és fűtésről gondoskodunk, ellenszolgáltatásként pedig azt a munkát követeljük meg a munkanélküliektől, amelynek teljesítésére képesek, és amelynél a pénzben való fizetés teljesen kikapcsolódik.”⁶³ Dőry 450 ezer ember és családja, tehát 1 milliónál mindenképpen több személy koncentrálására gondol. Mit lehet ehhez szólni? Egy biztos. Ha már megjelent a kényszermunkatelep intézménye mint jótétemény, elég könnyű eljutni oda, hogy az üzlet annál kifizetődőbb, minél kisebb helyen férnek el a segélyezendők, minél kevesebb élelmiszert és ruhát fogyasztanak, és minél egyneműbb a munka, amelynek végzésére kötelezik őket. Nem lennénk igazságosak, ha azt állítanánk, hogy Dőry ezt akarta. Lehet, hogy nem tudta igazán, miről beszél.

 

A nagybeteg: a mezőgazdaság

 

A vitának volt egy olyan témája, amelyben az álláspontok nem határolódtak el az alapáramlatoknak megfelelően, hanem előfordulhatott és elő is fordult, hogy a jobb- és a baloldal ugyanazt mondta, illetve hogy a felfogások összekeveredtek. E kérdéskör a mezőgazdaságra vonatkozott.

A világválság pörölye alatt a mezőgazdaság régóta tapasztalt gyengélkedése katasztrofálissá vált, és a betegség nem hátrált meg a szavak előtt. El lehetett ugyan mondani, hogy a baj világméretű, de szinte senki előtt sem volt titok, hogy a mezőgazdaság haldoklásához a hazai mulasztások és elégtelenségek messzemenően hozzájárultak. A magyar mezőgazdaság modernizálása nem történt meg a dualizmus idején, mert nem volt szükséges, és nem történt meg a világháború után, mert nem volt lehetséges. A korábbi adósságokat az inflációs időkben a földbirtokosok könnyen kifizették ugyan, ám alig vették fel az újabb hiteleket – zömmel nyilván befektetésre, és nem, mint a rossz nyelvek állították és állítják, paloták építésére⁶⁴ –, amikor is bekövetkezett a mezőgazdasági árak mélyrepülése, és a tulajdonosok tömegei máris a törleszthetetlenség rémével találták szembe magukat.

Közhelynek számított e korban, hogy a mezőgazdasági válság az olcsó és nagy tömegben megjelenő amerikai – argentin, kanadai, USA-beli – mezőgazdasági áru versenyének a következménye, mivel az európai a gépesítés és a technológia terén messze lemaradt az amerikai mögött. Ez igaz volt ugyan, de nem akadályozta meg, hogy ugyanakkor az amerikai mezőgazdasági termelők is válságról panaszkodjanak, mert ők is kénytelenek voltak lemenni az árakkal, hogy a piacot továbbra is biztosítsák. A nagy amerikai túlsúlynak tehát az amerikaiakra nézve is ára volt. Mindenki tudta azt is, hogy a versenyképtelenség csak fokozódott a szovjet áru megjelenése miatt, mivel Sztá­lin a lehető legolcsóbban megszerzett gabonát és nyersanyagot még az amerikainál is alacsonyabb áron dobhatta a piacra. És mivel ipari berendezésekre, technológiákra és szakértelemre volt szüksége, ezt meg is tette.

A mezőgazdasági problematikának Magyarországon két arca volt. Az egyik a versenyképesség biztosítása, a másik a rejtett falusi munkanélküliség kezelése.⁶⁵ Mindkét kérdés hátterében ott állt a kemény tény, hogy forgótőke nem áll rendelkezésre a gyógyításhoz, hanem éppen ellenkezőleg, a súlyos adósságok kezeléséről kell az első helyen gondolkozni. Nézzük mindenesetre a kérdés bennünket legközelebbről érdeklő elméleti oldalát.

Magától értetődik, hogy Magyarországon előtérbe került a földbirtok megoszlásának problémája, hiszen Európában alig volt olyan nagybirtok típusú birtokrendszer, mint ebben az országban. Ez önmagában véve semmitmondó adat ugyan, de tragikussá tette az a tény, hogy kísérőjelensége több százezer olyan ember volt, aki a mezőgazdaságból akart volna megélni, de legjobb esetben is csak nyomorgott. A kérdésnek nekigyürkőzött egyszer már Darányi Ignác, azután a népköztársasági Berinkey-kormány, ezt követve a tanácsköztársaság, és végül tett valamit a Bethlen-kormány, de a föld ügye nem jutott nyugvópontra. A kortársak csaknem hiánytalanul egyetértettek abban, hogy a Nagyatádi Szabó Istvánról elnevezett reform többet ártott, mint használt, mert csak azoknak a parcelláknak a számát szaporította, amelyeken garantáltan nem lehetett ésszerűen termelni, következésképpen megélni sem.

A világválság éveiben alig akadt olyan szakember és hozzászóló, aki ne kívánt volna valamiféle földrendezést. Ráadásul az utókor vélekedésével ellentétben a földbirtok érinthetetlenségének tételét alig védte valaki. Még leginkább az egyházi érdekeknek akadt szószólójuk, de ezt is csillapította az egyház már érintett új állásfoglalása, miszerint a közösség érdekében bizonyos határok között hozzá lehet nyúlni a magántulajdonhoz. A birtokosokat minden bizonnyal az gondolkoztatta el elsősorban, hogy földterüle­tük egy részének átengedése árán hozzájuthatnak ahhoz az összeghez, amelynek segítségével kikeveredhetnek az adósságcsapdából, sőt esetleg még a jövedelmezőség fokozása érdekében is tehetnek lépéseket. Az intervallum, amelyben valamilyen ésszerű és mérsékelt földtörvénynek az elfogadására reális esély volt, addig tartott, amíg a mezőgazdasági felesleg értékesítése ismét lehetségessé nem vált. Mint tudjuk, ez az 1934-es magyar–német megállapodás keretében hamarosan megtörtént, és ettől kezdve a birtokos társadalmat a kérdés többé nem érdekelte. A föld ügye visszaszállt a kisgazdákra, a baloldalra és a népi mozgalomra.

1930 és 1935 között viszont valósággal hemzsegtek a földosztó javaslatok. Sokan igénybe akarták venni a hitbizományokat, az állam és a városok kezében lévő földeket, illetve a katolikus egyházi és világi nagybirtokok kisebb vagy nagyobb részét. Volt, aki ezer, más pedig ötszáz hold felett javasolta a megváltást és a parcellázást vagy a telepítést. Alább csak a szociáldemokrata párt kongresszusa ment, amely Mónus Illés ötszáz holdas limitre beterjesztett javaslatát kétszáz holdra szállította le. Szinte mindenki egyetértett abban, hogy a rendelkezésre álló földet, bármekkora legyen is az, semmiképpen sem szabad apró birtokokra darabolni. A rentábilis nagyságot többnyire 15–30 hold között jelölték meg, ami kb. 8,5–17 hektárnak felel meg.

Az igazán tartalmas előterjesztések azonban ezt a témát meghaladták. Egyszerű utánaszámolással tudható volt: egyik javaslat alapján sem lehet annyi földhöz jutni, hogy megélhetésre alkalmas kisbirtokok jöjjenek létre, és egyúttal eltűnjön a kielégítetlenek óriási tábora. A problémát korrekt módon jelezte Varga István, a Magyar Gazdaságkutató Intézet igazgatója, aki arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy lényeges javulást a mezőgazdaság számára csak az egész gazdaság rugalmas átalakulása, az ipari termelés növekedése és a mezőgazdasági termékszerkezet átalakítása biztosíthat.⁶⁶

Hasonló következtetésekre jut Lip­ták László.^{67 Szembeszáll a kor (és az utó}kor) valamennyi földlegendájával. Mindenekelőtt azzal, hogy a mezőgazdaság problémája a mezőgazdaságon belül egyáltalán megoldható. A magyar paradoxont abban látja, hogy a megcsonkított országnak a réginél jóval sűrűbb lakossága többségében változatlanul agrár jellegű, a mezőgazdasági terület az összlakossághoz és a mezőgazdaságból élő vagy megélni próbáló lakossághoz képest kevés, ezen az elégtelen területen továbbra is jórészt extenzív művelés folyik, és az ország ennek az extenzív termelésnek az eredményét igyekszik exportálni. Lipták felháborodva kiált fel: “Túlzott iparosodásról beszélnek akkor, amikor elégtelen iparosodási folyamattal állunk szemben. Másrészt az extenzív mezőgazdasági termelés előnyeit kezdték hangoztatni akkor, amikor nagyszámú mezőgazdasági népességünk munkaerejét csak intenzív termelés értékesítheti.”⁶⁸

További fejtegetésében a szerző némileg “csúsztat”, és érvelése egyoldalúvá válik. Mindenképpen igazolni akarja, hogy az ötszáz hold felett megszerezhető földek szétosztása esetén sincs esély minden igény kielégítésére,⁶⁹ ezt azonban oldalakon át nem egészíti ki azzal, amire pedig – mint utóbb kiderül – maga is gondol, hogy mégiscsak ki kellene szélesíteni a “tehetős”, szerinte kb. harmincholdas gazdák csoportját. Ezáltal csökkenne a város felé menekülő, illetve a rejtett falusi szegénység, és ennek az “elégtelen iparosodástól” szenvedő országban nagy jelentősége lehet.

Nem ért egyet Lipták a telepítéshez fűzött elvárásokkal sem, mert biztos benne, hogy változatlan általános feltételek között az is csak a “nyomor nivellálását” jelentheti. Szembeszáll a szélsőjobboldali szerzőkkel, akik az “igaz” magyarokat mindenképpen a földhöz akarják kötni, és akik tiltakoznak a népi érték “elveszejtése” ellen, ami abban áll, hogy a falusiak elvárosiasodnak. Lipták e jelenséget – éppen ellenkezőleg – megnyugtatónak véli. “Ez a folyamat helyes és természetes – írja –, hiszen a föld csak élelmiszert és nyersanyagot szolgáltat, a magasabb életszínvonalat azonban az ipari termelés fejlődése nyújtja.”⁷⁰ E jelenséget szerinte támogatni kell, azzal, hogy minél több, egyébként nyomorra született parasztgyerek számára megteremtjük a tanulás, a szakmunkássá válás feltételeit, hogy ne legyen se földhözkötött rabszolga, se a városi munkapiac kiszolgáltatottja. Ezzel kapcsolatban a szerző nekiront a földromantikának. Meg kell szűnnie annak az ideológiának – mondja –, “amely a saját föld munkájának külön jelentőséget tulajdonít.”⁷¹

Szembeszáll Lipták azokkal is, akik a kertgazdálkodást általánosítani szeretnék. Bizonyos fokú termékváltást ő is helyesel, elismeri azt is, hogy a kertművelés és a baromfitenyésztés a legértékesebb mezőgazdasági tevékenység, de az ő véleménye szerint a “kis termékek” kiterjesztésének ugyanúgy határt szab a piac, mint teszi a szemestermények esetében. “Mai népességünk és mai külkereskedelmi lehetőségeink mellett még százezer katasztrális hold új kerti terület terményeinek elhelyezése is gondot jelentene” – jegyzi meg⁷² –, nem beszélve arról, hogy a baromfi számára szükséges takarmány megtermeléséhez megint csak kell 25–30 hold körüli birtok. És arról sem beszélve, hogy alapfeltétel lenne az Alföld vízellátása. Az öntözési rendszer azonban – véli Lipták – többe kerülne, mint amennyi a haszna lenne, mert piac híján semmiképpen sem lehetne az Alföldet gyümölcsöskertekké és zöldségesudvarokká átvarázsolni.

Miután a szerző a maga részéről eltemette a korszak valamennyi mezőgazdasági legendáját, végül tesz néhány ésszerű javaslatot. Javasolja a monopolárak csökkentését (cukor, tej, hús), ami egészségesebb táplálkozást, magasabb fogyasztást és több termelést vonna maga után. Ajánlja a tagosítás végrehajtását, valamint a kistermelők szövetkezeti tömörülésének a támogatását. Meglepően sok más agrárszakemberrel együtt azt vallja ugyanis, hogy “a kisbirtokos és a törpebirtokos termelése csak szövetkezeti termeléssel javítható”. Egészében véve védeni kell a mezőgazdasági árakat, ösztönözni a modern termelést, elő kell mozdítani az ipari építkezéseket és emelni a munkabéreket.

A szövetkezeti mozgalom bátorítói között lépett fel Dános Árpád egyetemi magántanár is. Ő kifejezetten ellenzi a törpebirtokok további szaporítását, és úgy véli, hogy a kisgazda társadalom megmentésének egyedüli eszköze a szövetkezet. Hivatkozik rá, hogy a dán gazdáknak mintegy 85 százaléka szövetkezeti tag, és rámutat, hogy nálunk a szövetkezet nevet viselő “városi fogyasztó szervezetek a mezőgazdaság érdekeitől is, a szövetkezeti eszmétől is meglehetősen távol állnak”.⁷³

További egészen aprólékos részleteket hozott felszínre egy ankét, amelyet két mérnöki szervezet rendezett meg.⁷⁴ Szigorúan termeléstechnikai kérdésektől kezdve⁷⁵ a feldolgozóiparon,76 az erdő-77 és a vízgazdálkodáson⁷⁸ át a telepítésekig és a tagosításig minden fontos mezőgazdasági kérdés napirendre került. Emellett az iparral, a közlekedéssel stb. foglalkozó előadók szintén érintették a mezőgazdaság és a falu kérdését, amikor sorra rámutattak, milyen fontos lenne az ország egészének a bekapcsolása a vasút- és úthálózatba, a modern eszközök használatába, az idegenforgalomba és így tovább.

A telepítés kérdését Trájber István egyetemi magántanár járta körül. Telepítésen új telepesfalvak létesítését érti, és úgy véli, hogy bőven van igénybe vehető terület. Nem tisztázza ugyan, hogy a nagybirtokokat milyen mértékben kellene véleménye szerint számításba venni, de érvelése nem hagy kétséget aziránt, hogy gondol erre. “Magyarország birtokmegoszlásában még mindig a szélső birtoktípusok a dominálók – mondja –, vagy­is az 1000 kat. holdon felüli nagybirtok és az önálló megélhetést alig, vagy egyáltalán nem biztosító 1–5 holdas törpebirtok. A törpebirtokosok száma mintegy félmillió, ugyanannyi a birtok nélküli mezőgazdasági munkások száma, akikhez jön még a majd negyedmilliónyi mezőgazdasági cseléd, vagyis egy és negyedmillió önálló kereső sóvárogva várja álmai legfőbb vágyát, a földet.”⁷⁹ Trájber úgy véli, hogy ezt az igényt legalább részben ki lehet elégíteni, és annál is inkább ezt kell tenni, mivel csak az ésszerű méretű kisbirtokon lehetséges végrehajtani a szükséges terménycserét is.⁸⁰

A tagosítás sürgős szükségességéről Vince Lajos mérnök drámai hangvétellel beszélt. Mindenekelőtt kijelentette, hogy véleménye szerint a probléma nagyobb részét alkotja a hazai termelés silánysága, mint az általános értékesítési válság. A termelés elmaradottságának egyik fontos tényezője a tagosítás hiánya az ország legtöbb területén. Intenzív földkultúra ugyanis csak ott lehetséges, ahol a föld egy tagban van, és lehetőleg közel fekszik a lakóhelyhez. Tétele igazolására számos példát hoz fel, többek között Stollmár János akai gazdálkodó esetét, akinek a 36 holdas birtoka 76 darabban szerteszét van szórva a határban. Úgy gondolja, hogy ez a rendszer önmagában véve mérhetetlenül megdrágítja a termelést. “Szétszórt, sok apró parasztbirtokainkon semmiféle kormányhatalom sem fog tudni mást, mint gabonát termeltetni, s a termelés átszervezéséről beszélni, tagosítás nélkül, csak a magyar barázdáktól csillagászati távolságra fekvő laikus felfogással lehet.”⁸¹

A mezőgazdaságot illetően a vita abban összegződött, hogy minél több kistermelőnek biztosítani kell a piaci termeléshez elegendő földet a művelés feltételét jelentő eszközökkel együtt, mindenütt el kell végezni a tagosítást, végre kell hajtani a termékcserét a szemes termény mérséklése és az úgynevezett kistermények növelése szellemében, bővíteni kell az erdőterületet, javítani az úthálózatot és megteremteni az öntözés feltételeit.

 

Van-e nemzeti megoldás?

 

Európa jövőjével kapcsolatban Keynes már 1920-ban arról írt, hogy Amerikának a békekonferencián nagylelkűséget kellett volna tanúsítania a világgazdaság valamennyi szereplőjének érdekében. A győzelem feletti örömnek csakúgy vége lett, mint annak a boldogságnak, amelyet számos kis ország számára az önálló államiság elnyerése nyújtott. A kormányok alkalmazkodtak ugyan a kialakult helyzethez, ami számukra minél önállóbb és minél védettebb piac kialakítását jelentette, de mind többen voltak, akik kezdték belátni, hogy menedéket csak az összefogás biztosíthat.

Nincs helyünk és módunk e folyamat európai szakaszainak bemutatására. Visszautalok mégis az 1927-es, már említett gazdasági konferenciára, emlékeztetek a Pán-Európa mozgalomra és a Bri­and-tervre, valamint arra, hogy a húszas években már mind német, mind francia oldalon akadtak politikusok is, akik a megoldást e két ország gazdasági együttműködésében látták.

Magyarországon többen voltak az ösz­szefogás és együttműködés hívei, mint hinni véljük. A paletta nagyon gazdag volt aszerint, hogy ki mely államokkal gondolta lehetségesnek és érdemesnek az összefogást. Ajtay József közigazgatási bíró és közgazdasági szakember meglehetősen egyedül állt azzal az ideájával, miszerint a Duna-medence problémáinak megoldását legjobban a magyar–osztrák újraegyesülés szolgálná.⁸² Azt gondolta, hogy mivel Ausztria nem csatlakozhat Németországhoz az anschluss-tilalom miatt, feltétlenül partnert kell találnia saját térségében, erre pedig egyedül Magyarország alkalmas, miközben Magyarország egyáltalán nem talál másutt lehetőséget. Ugyanakkor a két ország gazdasága jól kiegészítené egymást, és a többiek se járnának rosszul, mivel elfoglalhatnák a magyarok és az osztrákok által elhagyott piacokat. Ajtay szerint az egész kérdés egyszerűen megoldható, mivel csupán arról van szó, hogy az áru vámmentesen léphesse át a határt.

Nem kétséges, hogy ez az érvelés amennyire racionális volt formális értelemben, ugyanolyan naiv a fennálló politikai viszonyok szempontjából. Nehéz megmondani, hogy egy ilyen kísérlet ellen vajon a kisantant, Németország vagy Olaszország lépett volna-e fel hevesebben. Magyarországon azonban nemcsak emiatt óvakodtak e kérdés feszegetésétől. A legtöbb gondolkodót visszatartotta ettől az is, hogy az anschlusst elkerülhetetlennek tartották, és nem akarták a magyar szálakat összegabalyítani egy olyan Ausztriával, amely előbb vagy utóbb elsüllyed a német tengerben.

Több híve volt a szélesebb körű dunai szerződés-rendszernek. A segítség egyetlen tartós megoldását a regionális pre­fe­renciális szerződésben látta például Surányi-Unger Tivadar közgazdász professzor,⁸³ és évek óta rendszeresen cikkezett róla Hantos Elemér.⁸⁴ Hantos a “mesterséges” irányokkal szemben a dunai államok szövetségét “természetes és történelmi közösségen alapuló” célnak tekint^i.

Egyetértett e felfogással Gratz Gusztáv volt külügyminiszter, legitimista politikus is, aki 1931 elején többek között azt írta,⁸⁵ hogy a nagyobb gazdasági egységek kialakításának szükségessége eleve fennállt, és a gazdasági válság e szükségességet csupán felszínre hozta. Rövidlátó politikának bélyegzi, ha valaki e történelmi követelménnyel szemben az állami védelembe akar kapaszkodni. “Aki messzebbre lát – írja – az arra megismerésre fog jutni, hogy a legjobb védekezés az említett veszéllyel szemben abban áll, hogy… az önálló, de boldogulni alig tudó és egyik válságból a másikba jutó kis ország pedig csatlakozzék valamely nagyobb területhez, ahol – cserében ön­álló elhatározó képességének korlátozásáért – minden polgára számára jobb megélhetési lehetőséget találna.”

Voltak azonban olyanok is, akik a felmerült nehézségeket nem látták megoldhatónak Európa egyik vagy másik szegletében. Ők vagy európai, vagy egyenesen világméretekben gondolkoztak. A szociáldemokrata Garami Ernő 1926 folyamán cikksorozatot küldött a Népszavának az európai egység megteremtésének elodázhatatlan szükségességéről.⁸⁶ Ígéretesnek találta a francia–német szén- és acélkartell megalakulását, fellépett a közép-európai egység kialakítása mellett, de ezt lehetetlennek vélte egész Európa gazdasági egységének létrejötte nélkül.

Az európai egység gondolatának támogatása késztette Teleki Pál ex-miniszterelnököt, hogy cikket írjon a “globalizálódásról”.⁸⁷ Megállapítja, hogy Európa elvesztette hegemóniáját, aminek elkerülhetetlen következménye, hogy tömörüljön és egységessé váljon. Ennek a “revíziónak” feltétlenül be kell következnie, mert élettani követelmény, amelyet nem a háború teremtett meg, az csak felerősítette, ami már amúgy is benne rejlett a világban. Kijelenti, hogy emiatt nincs szükség mentegetőzésre sem a kisállamok, sem a kívül állók, sem a Népszövetség előtt. “A kicsinyekkel, Európa kis államaival szemben azért nincs – írja –, mert minden ilyen tömörülés a dolgok természetes rendjén a részegyéniségek, az államok szuverenitásának bizonyos fokú korlátozásával, elvesztésével jár. Ez elkerülhetetlen.”⁸⁸ Hozzáteszi még, hogy a nagyobb hatalmak sorsa is ez lesz, sőt valójában ez történt már a múltban is.

Említett és nagy port felkavart írásában Károlyi Imre gróf is foglalkozott az európai problémával.⁸⁹ Könyve utolsó fejezetének ezt a címet adta: “Létre kell hozni az Európai Népszövetséget”. A pamflet megjelenése idején, 1931-ben az Aristide Briand által meghirdetett tervezet már elvesztette aktualitását, Káro­lyi mégis visszatért rá. Kijelentette, hogy az egységesítést a gazdaságban kellene elkezdeni, mert a gazdaságilag már egységes kontinens “gyorsan alakulhatna át az európai államok valóságos politikai szövetségévé is, egy igazi Pán-Európává. A formális és teljes politikai szövetségben tömörült európai államok együtt és közös költségen tarthatnának fenn egy minden tekintetben kitűnően felszerelt, elsősorban erős katonai repülőra­jok­kal bőségesen ellátott zsoldos hadsereget mint európai nemzetközi államrendőrséget. Egyébként pedig minden állam teljesen leszerelhetné jelenlegi hadseregét, melyre többé semmi szüksége sem lenne, és fenntartása csak fölösleges improduktív költséget okozna.”⁹⁰ Károlyi gróf még hozzátette, hogy létre kell hozni az európai, amerikai és ázsiai szervezeteket összefogó világszervezetet is. Ennek az lenne a feladata, hogy “kidolgozzon egy tervszerű termelési alapot, amelyen az államok termelésüket nyugodtabb és biztonságosabb alapon folytathatnák, anélkül, hogy ki legyenek téve a termelés és fogyasztás közötti aránylagosság olyan végzetes megzavartatásának, mint a mostani világválság alatt megtörtént és történik.”91 Károlyi gróf a neoliberális beavatkozási politika híveként azt is felfogta, hogy e kérdés a valóságban már csak világméretekben oldható meg. Károlyi Imre nem volt képzett közgazdász, de mint gyakorló bankvezér kiváló jósnak bizonyult.⁹² Sajnos csak hosszú távra.

Egy további magyar szerző, aki felismerte a világgazdaság kialakulását, Malcomes Béla volt.93 Részletesen kifejti, hogy az egykor önálló gazdasági egységek összefonódása régóta tartó folyamat, mivel a világkereskedelem széttéphetetlen kapcsolatokat alakított ki. E téren azonban – véli teljes joggal – a nagy ugrás még hátra van, és bekövetkeztét a technika rohamos fejlődése és terjedése garantálja. Biztos benne, hogy a spontán nemzetközi munkamegosztás elért a végső határához, ahol már leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Mind az új keretek megteremtése, mind a szociális kérdés megoldása kizárólag nemzetközi keretekben oldható meg. Szerinte már a világháború is a világkereskedelmi problémák megoldatlanságának volt a következménye, a világválság pedig – többek között – a háború következménye.

Malcomes 1933-ban még nem tehette hozzá, hogy a válság viszont új háborúhoz vezet, ahogy Navratil Ákos a történtek ismeretében már megtehette 1942­ben.94 Navratil egy német nemzetiszocialista vezetéssel megvalósuló európai egységgel állt szemben, egy olyan “Új Európával”, amilyenről tíz éve még senkinek sem volt sejtelme. E politikát, amelyet neo-szocialistának nevez, a gyarmatosításhoz hasonlítja. “Ha egy hatalom – írja – célul tűzi ki, hogy gazdasági politikája egy összefüggő, nagy területen feltétlenül érvényesüljön, úgy a nagy terület egyes részeinek gazdasági erejét csak annyira és csak olyan irányban engedheti fejlődni, hogy ez a fejlődés a központi hatalom politikai erejét sohase gyengítse.”⁹⁵ Mindenesetre a kísérletnek nem jósol nagy jövőt. “Ezeknek az európai országoknak a tervgazdálkodása háborúba torkollott, márpedig a háborút, legalábbis gazdasági szempontból, semmi esetre sem tekinthetjük a válságból való kimenekülésnek.”⁹⁶ Éppen ellenkezőleg, szerinte a válságos állapot állandósult, és ezt csak a kényszerintézkedések leplezik. A háború után azonban a lepel lehull. Összegezve erre a megállapításra jut: “Az első világháború eredménye hozta létre a neo-szocializmust, és ennek a tervgazdaságos konjunktúrapolitikája tette lehetővé a második világháború megindulását.” A náci tervgazdaság és a háborús tervgazdaság tehát közeli rokonok. Cikkét Navratil azzal zárja, hogy a jövő nem hozhatja vissza a liberalizmus régi formáját, állami beavatkozás és szociálpolitika mindenképpen lesz, és ez nem függ majd az államformától.

Az előrebocsátott és remélhetőleg igazolt két tételhez most hozzátehetünk egy harmadikat. A magyar szellemi élet a világ, Európa és Magyarország gazdasági jelenségeire sokkal színvonalasabban válaszolt, mint azt a politikai szféra ismerete alapján hinni lehetne. Jóllehet megjelentek már a harmincas évek első felében is részben hozzá nem értésről, részben elvakult gyűlöletről tanúskodó írások, a közéletet távolról sem uralták. Ezzel szemben meghatározó volt a szakmai mérlegelés, és nem mondható jelentéktelennek az olyan művek száma sem, amelyekben a korszak legújabb, legmodernebb nézetei tükröződtek. Akadt olyan gondolkodó is, aki már ekkor megértette, hogy a világgazdaság – akár tetszik, akár nem – globalizálódott, és emiatt a megoldásokat csak nemzetközi keretekben lehet keresni és megtalálni.

A magyar közélet tragédiájának tekinthetjük, hogy ez a szellemi erő felmorzsolódott a harmincas évek végi háborús készülődés közepette, és hogy a gazdaság élénkítésére hivatott egyetlen számottevő állami beruházás a hadiipart szolgálta. A modern és európai eszmék képviselőinek szava elhalkult, miközben mind hangosabbá vált a másik tábor. A modernizálók – legalábbis nyíltan – évtizedekig nem jelenhettek meg újra, mivel 1945 után ilyesfajta eszmékre a szovjet nagytér gazdaságában éppúgy nem volt szükség, ahogy bűnös dolognak számítottak a Grossraumwirtschaft szellemében is.

Jegyzetek

1 Eckhart Ferenc: A magyar közgazdaság száz éve. 1841–

1941. Budapest, 1941, Posner Grafikai Műintézet RT.

² Berend T. Iván–Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Budapest, 1972, Kossuth–KJK; Kövér György: Iparosodás agrárországban. Budapest, 1982, Gondolat; Honvári János (szerk.): Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Budapest, 1997, Aula.

³ Emlékirat a kereskedelmi mérleg passzivitásáról. Budapest, 1928, Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara–

Pesti Könyvnyomda Rt. Aláírók Belatiny Artur elnök, Szávay Gyula főtitkár stb.

⁴ Uo. 179. o.

⁵ Alföldi Antal: A budapesti pénzintézetek története napjainkig. Budapest, 1928, TÉBE.

⁶ Uo. 153–154. o.

⁷ Uo. 181. o.

⁸ Uo. 201. o.

⁹ Emlékirat közgazdasági politikánk irányelveiről. Budapest, 1932, Athenaeum.

10 A régi szerkezet több iparága elvesztette ugyanis vagy a nyersanyagbázisát, vagy a piacát, esetleg mindkettőt.

11 A győztes tőkés hatalmak képviselői nem tudtak egymás között megegyezni, ezzel szemben a német és a szovjet delegáció egyezményre jutott egymással.

¹² Kelemen Sándor: A genfi világgazdasági konferencia és annak jelentősége. Budapest, 1927, Pécsi M. Királyi Erzsébet TE. Nemzetközi Jogi Tanszéke, Grill Károly Könyvkiadó.

¹³ John Maynard Keynes: A háború gazdasági következményei. Budapest, 1991, Európa. Többek között ezt írja Európa jövőjéről: “A fizikai teljesítőképesség és a betegséggel szembeni ellenálló képesség lassan csökken, de az élet folytatódik, amíg végül el nem érik az emberi tűrőképesség határát, és a kétségbeesés és őrület válik a tömegek tanácsadójává, fölrázza őket a válságot megelőző tompultságukból. Az ember megrázza magát, és lehullnak a szokás béklyói.” 271–272. o.

¹⁴ E történetről az olvasó részletes képet kaphat Heller Farkas kiváló feldolgozásából. Heller Farkas: A közgazdasági elmélet története. Budapest, 1943, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó.

15 Ilyen volt először az angol font leértékelése és az aranyalap megszüntetése, azután Hoover elnök moratóriuma, végül a dollár aranyalapjának megszüntetése. Mindhárom lépésre előzetes egyeztetés nélkül került sor.

¹⁶ Egyikük Adolf Weber volt: Weltwirtschaft. Was jeder davon wissen muss. München, 1932, Bruckmann. We­ber azt gondolja, hogy a rendszeresen alkalmazott kény­szer már régen világgazdasági katasztrófához vezetett volna, ha nem marad fenn a szabadság minimuma, amely e kényszert ellensúlyozta. 248. o.

17 Cobden a szabad kereskedelemért folytatott harc mellett a magyar liberálisok szemében azzal is kiérdemelte névválasztásukat, hogy kapcsolatot tartott az 1848 utáni magyar emigránsokkal, és támogatta is őket.

18 Gróf Károlyi Imre: A kapitalista világrend válsága. Budapest, 1931, Pantheon.

¹⁹ Válasz Károlyi Imrének “A kapitalista világrend válsága” című könyvére. Írták Czettler Jenő, Éber Antal, Friedrich István, Györki Imre, Mónus Illés. Budapest, 1931, Gutenberg.

²⁰ Uo. 29. o.

²¹ Emlékirat közgazdasági politikánk irányelveiről. Budapest, 1932, Athenaeum.

²² Balla Antal: A legújabb kor gazdaságtörténete. Budapest, 1935, M. Kir. Egyetemi Nyomda. A könyv harmadik részében foglalkozik a világválsággal.

²³ Uo. 295. o.

²⁴ Uo. 296. o.

²⁵ Uo. 303. o.

²⁶ Valamivel később Balla már elismerte, hogy a szociális eszméknek nem lehet ellenállni, s ekkor a klasszikus liberalizmus múltbeli érdemeit védelmezte, fenntartva álláspontját az egyéni kezdeményezés és a magántulajdon megóvásáról, de elismerve, hogy bizonyos korlátozásnak van létjogosultsága. Balla Antal: A világháború hatása a gazdasági eszmékre. In: Hegedűs Lóránt (szerk.): A mai világ képe. III. kötet. Gazdasági élet. Budapest, 1937, M. Kir. Egyetemi Nyomda, 23–75. o.

²⁷ A világ kereskedelme és hitelélete. Uo. 363–419. o.

²⁸ A pénz sorsa és misztériuma. Uo. 423–472. o.

²⁹ Fellner Frigyes: A világgazdasági válság. Különnyomat a Budapesti Szemle 1932. évi szeptemberi füzetéből. Budapest, 1932, Franklin.

³⁰ Diamant Izsó: Szabad gazdasági rendszer vagy tervgazdaság? (Az ötéves terv kritikája.) Budapest, 1933, Pantheon.

³¹ Uo. 38–39. o.

³² Uo. 80–81. o.

³³ Dános Árpád: Magyarország 1930. Mit kell tennünk? Szeged, 1930, Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt.; Uő.: La Hongrie dans la crise mondiale. Budapest, 1932, Éd. Économie Nationale Hongroise.

³⁴ Halász Elemér: A kor eszméje és a nemzeti egység Kossuth Lajos idejében és most. Budapest, 1934, Springer Gusztáv Könyvnyomda.

³⁵ Uo. 9. o.

³⁶ Uo. 15. o.

³⁷ Az országrendezés mérnöki megvilágításban a Nemzeti Munkaterv alapján. Kiadja a Magyar Mérnök és Építész Egylet és a Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége. Budapest, 1933, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. 179–184. o.

38 “Plan” – terv – szóból kiindulva még a húszas években nevezték el a tervezés híveinek mozgalmát Planning­nak, és használták a “planisták” kifejezést is annak híveire.

³⁹ Magyar Miklós: Az ember és a gép harca. Budapest, 1932, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Személyéről minden igyekezetem ellenére sem tudtam meg semmi közelebbit.

⁴⁰ Uo, 40. o.

⁴¹ G. D. H. Cole a meglehetősen radikális állami beavatkozás híve volt. Lásd többek között: Planning In­ter­national Trade. In: Foreign Affairs. Vol. 12. No. 2. Jan. 1934.

⁴² Magyar: i. m., 195. o.

⁴³ Baron Béla Malcomes: Zur Weltkonferenz. Budapest, 1933, Verlag Georg Vajna & Co.

⁴⁴ Uo. 23. o.

45 Béla Malcomes: Hallo Europaer! Leipzig, 1932, Ver­lag Rainer Wunderlich.

⁴⁶ Mind Mussolini, mind a szindikalista-korporatív állam kialakítása körül bábáskodó fasiszta vezetők eredetileg szindikalista elvekből indultak ki.

⁴⁷ A nagytőkével egyébként Mussolini is csak úgy tudta elfogadtatni, hogy jelentős bércsökkentéssel fizette meg a hozzájárulásukat. Ez azonban Magyarországon nem jöhetett szóba.

⁴⁸ Gergely Jenő: Prohászka Ottokár. “A napbaöltözött

ember”. Budapest, 1994, Gondolat, 220–221. o.

⁴⁹ Válasz Károlyi Imrének i. m., 10. o.

⁵⁰ Dr. Nagy Sándor: A jövő társadalma univerzális demokrácia. (Válasz Gr. Károlyi Imre könyvére.) Kunszentmárton, 1931, Wolf Dezső Könyvnyomda.

⁵¹ Uo. 43. o.

⁵² Uo. 114. o.

⁵³ Uo. 119. o.

⁵⁴ Az Országrendezés mérnöki megvilágításban i. m.

⁵⁵ Spannt a szerző német társadalombölcselőnek nevezi. Valójában osztrák volt, de ebben az időben sokat tartózkodott Németországban, ahol “baloldali” nemzetiszocialista körökben szívesen látott vendég volt. A hatalom­átvétel után kitiltották, az anschlusst követően pedig letartóztatták.

⁵⁶ Uo. 187. o.

⁵⁷ Elek István: Arany és kenyér. Nemzetgazdasági tanulmány. Eger, 1931.

⁵⁸ Bell Miklós: Mi a mostani nyomorúság oka? Az aranyfedezetű pénzrendszer haldoklása. Debrecen, 1931, Nagy Károly és Társai.

⁵⁹ A föld- vagy járadékpénz eszméje az 1923-ban bevezetett német Rentanmarkot másolta. Az új márkát az ország összes termelőerejére terhelték, és ez ott sem volt több szimbólumnál. Csakhogy a fiktív márka funkciója az infláció megfékezése volt (ezer az egyhez viszonyították), és ezt el lehetett vele érni. Magyarország azonban ekkor pénz- és tőkehiányban szenvedett, amin sem a föld, sem az egyébként veszteséges állami vagyon nem segíthetett.

⁶⁰ Dr. Péchy Henrik: A neokapitalista világrend képe. A “neokapitalizmus” gyakorlati alkalmazása. H. n. (Budapest?), 1932, Ábrahám és Sugár, Bagó M. és fia utóda. (Megelőzően a szerző megjelentette “Neokapitalizmus” c. írását.)

⁶¹ Vitéz Bernátskay Kornél dr.: Külföldi kölcsön? Gazdasági szanálásunk útja. Budapest, 1931, Csuvara L. Nyomdaüzem.

⁶² Báró Dőry Andor: A gyógyulás felé… Budapest, 1932, Patria.

⁶³ Uo. 66. o.

⁶⁴ Azt hiszem, hogy a palotaépítésről legalább annyit jogosan ki lehet jelenteni, hogy a háború után nem volt tipikus. Építészettörténészekkel konzultálva sem találtam ilyenekre. Bérpaloták épültek, de ezekben – tipikusan – nem a nagybirtokosok voltak érdekelve.

⁶⁵ A magyar munkanélküliekről a szakszervezetek által kimutatott adatok csak félrevezetésre alkalmasak. Az ipari munkásság zöme ugyanis nem volt szakszervezeti tag. Ugyanakkor a mezőgazdasági munkanélküliséget még részlegesen sem regisztrálta senki. Korabeli számítások szerint a tényleges munkanélküliség a kimutatott néhány tízezer helyett legalább százezer főre volt tehető.

⁶⁶ Dr. Varga István: A mezőgazdasági világválságról. Budapest, 1938, Patria. Eredetileg: Mezőgazdasági Közlöny, 1934. 12. sz.

⁶⁷ Lipták László dr.: A magyar agrárpolitika az új idők tükrében. Nemzetgazdasági reformprogram. Budapest, 1935, Athenaeum.

⁶⁸ Uo. 23. o.

⁶⁹ Elsősorban Matolcsy Mátyással vitatkozik, aki a fenti koncepciót képviselte. Matolcsy Mátyás: Agrárpolitikai feladatok Magyarországon. 1934, Soli Deo Gloria Szövetség. Matolcsy – ellentétben Lipták minősítéseivel – rendelkezett szakismerettel, politikai téren azonban szélkakas volt. Volt kormánypárti, kisgazda, 1938–39-­ben “szalonnyilas”, majd ismét a kormánypárthoz csatlakozott.

⁷⁰ Uo. 41. o.

⁷¹ Uo. 51. o.

⁷² Uo. 60. o.

⁷³ Dános Árpád: Magyarország 1930 i. m.

⁷⁴ Az Országrendezés mérnöki megvilágításban i. m.

⁷⁵ Uo. Kund Ede egyetemi előadó cikke a kévekötő aratógéptől, az acatolástól, a sáncolástól az árpolitikáig terjedő kérdésekről. Kimutatja, hogy a cukorrépa és a dohány termesztése 40, illetve 260 munkanapot igényel holdanként, szemben a kalászosokra fordítandó 8, ill. 5 nappal. Ezért nem lenne szabad megdrágítani a cukrot, sem pedig előmozdítani a dohánybehozatalt.

⁷⁶ Vajda Ödön műegyetemi magántanár előadása. A cukor, a szeszgyártás, az aszaló és szárító, valamint a konzervipar problémáiról szól. Különösen aggasztónak tartja a cukorba beépített 40 százalék adót, ami ludas abban, hogy a hazai cukorfogyasztás mindössze 13 kiló évente, miközben Dániában, Angliában és az USA-ban ennek kb. a négyszeresét fogyasztják. A cukorár káros a konzervipar számára is.

⁷⁷ Bíró Zoltán ny. földművelésügyi miniszteri tanácsos, az Országos Erdészeti Egyesület ügyvezető igazgatójának előadása. Abból indul ki, hogy évi átlagban 83 millió pengőt tesz ki a fabehozatal, miközben a búzakivitel értéke alig haladja meg a 60 milliót. Ezen csak erdősítéssel lehet – legalább részben – segíteni. 5-600 ezer homokos és kopár területet lehetne beültetni. Sürgeti emellett az importált műfa megadóztatását és vám alá vonását.

⁷⁸ Zauner István cikke. Ebben elsősorban az Alföld öntözésének megoldását és halastavak létesítését sürgeti.

⁷⁹ Uo.

⁸⁰ Trájber tanulmányához csatlakozott Padányi Gulyás Jenő előadása arról, hogy mennyibe kerülne egy telepes hely, illetve község kialakítása, ha az igénybe vett földért nem kell készpénzben fizetni.

⁸¹ Uo. 133. o.

⁸² Dr. Ajtay József: A kibontakozás útja. Gazdasági összeműködés a Duna medencében. A szerző kiadása. 1931. Második kiadás: 1934. Az utóbbi bővített szöveg.

⁸³ Surányi-Unger Tivadar: Adalékok a nemzetközi munkamegosztás elméletéhez. Szeged, 1936, Városi Nyomda, Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Barátainak Egyesülete.

⁸⁴ Hantos Elemér: Magyarország gazdaságpolitikai helyzete a római egyezmények után. Budapest, 1936, Athenaeum. Egy másik fontos cikke: Magyarország gazdasági integritása. A nemzeti megújhodás útja. Budapest, 1932, Athenaeum. A két írás alapgondolata azonos, de 1932-ben még egy tágabb blokkról gondolkodott. Mindkét tanulmányban foglalkozik a postahálózat, a hírszolgálat, a díjtételek, a hajózás egységesítésével, és hozzáteszi, hogy egyszer majd létre kell hozni a közös valutát is.

⁸⁵ Gratz Gusztáv: Az agrárállamok gazdasági együttműködése. In: Külügyi Szemle, VIII. évf. 1. sz. 1931. január 21–30. Közli Ring Éva (szerk.): Helyünk Európában. Budapest, 1986, Magvető. 204–213. o.

⁸⁶ Lásd erről: Varga Lajos: Garami Ernő. Budapest, 1996, Napvilág. 302–306. o.

⁸⁷ Teleki Pál: Az európai probléma. In: Magyar Szemle, 1931. március. I. kötet, 3 (43). 209–220. o. Közli: Ring Éva (szerk.): i. m., 214–226. o.

⁸⁸ Uo. 225. o.

⁸⁹ Gróf Károlyi Imre: A kapitalista világrend válsága. Budapest, 1931, Pantheon. Károlyi vihart váltott ki többek között azzal, hogy koalíciós kormány alakítását javasolta a szociáldemokraták bevonásával, és a földreform céljára ajánlotta az egyházi birtokok igénybevételét. Egyébként keserűen támadta a Bethlen-kormány “tékozló” politikáját, és a részleges revízió mellett tette le a garast. Feltételezte mindazonáltal, hogy népszavazás esetén Szlovákia és Kárpátalja Magyarország mellett voksolna. Kiérdemelte tehát mind a kormánypártiak, mind a szélsőjobboldaliak haragját és támadásait.

⁹⁰ Uo. 76. o.

⁹¹ Uo. 77–78. o.

⁹² Az Olasz–Magyar Bank elnöke volt.

⁹³ Baron Béla Malcomes: Zur Weltkonferenz i. m.

⁹⁴ Navratil Ákos: A neo-szocializmus konjunktúrapolitikája. Budapest, 1942, MTA.

⁹⁵ Uo. 6. o.

⁹⁶ Uo. 48. o.

 

 

 

 

VERSENYBEN MARADNI V.

Tíz évre volt szükség, hogy a rendszerváltó magyar gazdaság jövedelmi mutatói elérjék az 1989–90-es mértéket. A tíz év alatt több mint hatszorosára emelkedtek a fogyasztói árak, az ötmillió munkavállaló helyett négymilliónál kevesebb embernek van állandó állása. Az ipari termelés már ötven százalékkal haladja meg az 1990-es szintet; 1989–90-ben a magyar gazdaság összexportja – beleértve a KGST-országokba irányuló kivitelt – nem érte el a tízmilliárd dollárt, tavaly pedig már harmincmilliárd fölött volt.

Az átmenet első évtizedének sikeres vállalatai tucatszám dőltek össze, a vállalkozói élmezőnyből is sokan kihulltak. Volt, aki az erősödő gazdasági versenyt nem állta, és volt, aki politikai szövetségeseivel együtt emelkedett­bukott. Néhányan, nem kevesen, az összeomlás elől kisebb-nagyobb bűncselekményekkel próbáltak elmenekülni. Aki nem növekszik, az meghal – vélik ma üzleti körökben, jó okkal. Ám a növekedési hajszának is szép számmal vannak már áldozatai.

Sorozatunkban azok a gazdasági vezetők, menedzserek szólalnak meg, akiknek sikerült versenyben maradniuk. Akik a hatalmi viszonyok átrendeződését, a klientúrák harcát is túlélték, mert kimaradtak belőle. Megannyi egyszemélyes gazdaságtörténet az övék. Egyszerre felül- és alulnézetben: a vezető elit szemszögéből, de a gazdaságpolitika irányítói apparátusától távol.