←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Szántó T. Gábor

Kata kiengesztelődik

 

Részlet a Magvető Könyvkiadó gondozásában 2002-ben megjelenő Keleti pályaudvar, végállomás című regényből.

 

Délig Benedek hiába hívta az ezredest, házon kívül volt, amikor pedig visszajött, rögtön ebédelni ment. Az államvédelemre, a rejtőzködő ellenséggel szembeni kíméletlen fellépésre buzdító jelszavakkal teleplakátozott tiszti étkezdében tudott vele váltani pár szót, s akkor Fényi megígérte, hogy a délután folyamán telefonál neki.

Azt akarta egyértelműen megtudni főnökétől, kit gyűjtöttek még be a cionistáktól, s lehetséges volna-e Friedmannon kívül más irányba is kiterjeszteni a vizsgálódást, a most még kellően át nem látható összefüggések feltárása érdekében.

Az egész napja piti ügyekkel telt. Egy csepeli segédmunkás, alig tizennyolc éves kölyök, részegen leszaggatta a kitűzött vörös zászlót az egyik öntödéről, és szidalmazta a Szovjetuniót, ahol az apja – ezt kiabálta tudniillik – ma is lágerban szenved. Bamba fiú volt, a verések hatására erősen megszeppent. Napokig aszalódott egy cellában, a kerületi rendőrkapitányságon, aztán már itt, az alagsorban, míg végül sor került a kihallgatására. Benedek nem sok jót tudott neki mondani, noha a fiú mindent töredelmesen bevallott, és látszott rajta, valóban megbánta, hogy eljárt a szája.

– Ne igyon, ha aztán nem tudja, mit beszél! – mondta neki szigorúan. – Majd meglátjuk, mit tehetünk – küldte vissza a fogdmegekkel tízperces kihallgatás után a zárkájába, miközben arra gondolt, hogyan lehetne a szerencsétlen fiú ügyét eltussolni. A jelentésben mindenesetre fel fogja tüntetni, hogy az elkövető iskolázatlan, őszinte megbánást tanúsított, és nem volt direkt politikai motívuma az ügynek. Arra gondolt, hogyha nem is túl eszes a fiú, de jó megfigyelő, a későbbiekben használható lesz még valamire.

A másik eset kínosabbnak látszott.

Az esztergomi érseki hivatal elbocsátott munkatársa néhány tucat röpcédulát készített, amelyeken az “istentelen pogány uralom elleni harcra” hívott fel. Levélben is szétküldött belőle néhányat, feladó megjelölése nélkül, így akadt fenn egyik a rostán, egy postai államvédelmi megbízott jóvoltából. Az elkövető kilétét nem sokkal később az érseki hivatalból érkezett bejelentés és egy másik, ezzel egyező szövegű küldemény nyomán azonosították.

Az egykori bencés paptanár, aki a háború utolsó hónapjaiban Pannonhalmán, egy pincében, szökött munkaszolgálatosokat bújtatott, most ajkát összepréselve ült az őrnaggyal szemközt. Nem volt hajlandó vallomást tenni. Benedek megszállottságot vélt felfedezni a szemében. A pap azt hajtogatta, hogy őt csak a Szentatya mentheti fel hallgatási fogadalma alól.

– A pápa? – kérdezett vissza türelmetlenül az őrnagy, és alig tudta visszafojtani nevetését, de választ nem kapott. Komplett bolond a csuhás, gondolta, de jobb is neki így. Ha épeszű, évekre börtönbe kerül, így legfeljebb diliházba. Ha konokságában nem lő túl a célon. Javasolni fogja beutalását az elmemegfigyelőbe, hacsak Fényinek nincs más terve vele.

Az ezredes csak késő délután tudta fogadni. Benedek addig jegyet próbált szerezni estére az Operába, hogy kiengesztelje nejét. “Gyerekkoromtól a zene szeretetére neveltek” – hangoztatta gyakran Kata feszengő, botfülű férje előtt, akinek a családi háttér sem zenei, sem más tekintetben nem adatott meg. Kata egyik legnagyobb ambíciója is a zenéhez fűződött: zenekritikával akart foglalkozni a Szabad Népnél, bár erre egyelőre nemigen volt kilátása.

Benedek szeretett volna valamilyen látványos gesztust tenni, sőt még valami ajándékkal is kedveskedni. Jobb kedve volt, mint előző nap. Hosszú hetek óta először érzett vágyat, ahogy a feleségére gondolt.

Először a jegypénztárba telefonált, ahol kissé gúnyosan utasították el a kérését:

– Jegyet, ilyenkor, estére? Ne tessék viccelni! Táblás telt házunk van. A Ri­go­let­tó­ra már elővételben minden jegy elkelt, ahogy kitudódott, hogy a Svéd művész úr vendégszerepel benne – fontoskodott a pénztárosnő.

Benedeknek kedve támadt bemondani, hogy az Államvédelmi Hatóság számára kellett volna a két jegy, de erőt vett bosszúságán. Inkább a művészeti titkárság számát tárcsázta, bemutatkozott, mély levegőt vett, majd rangját, munkahelyét és kérését is elhadarta. Másodpercnyi csend volt a válasz a túloldalon, majd örömteli hang jelentette, hogy “akad még két igen jó helyre szóló jegy” az esti előadásra. Benedek először erősködött, ki akarta fizetni, végül belenyugodott, hogy tiszteletjegyet tettek félre számára. Az ajándék ügyében is telefonált, és a sikeres előkészületek után elégedetten hívta Katát a szerkesztőségben.

– Ha ráérsz este, lenne számodra egy meglepetésem – mondta kissé mereven udvariaskodva.

– Ugyan mitől ne érnék rá? – válaszolta indignálódott hangon az asszony.

– Akkor legyél háromnegyed hétkor elegáns és menetkész.

– Jó, de hová megyünk?

– Majd meglátod. – Benedek nem volt hajlandó többet elárulni.

Az ezredes titkárnője öt előtt öt perccel szólt át házitelefonon, hogy jöhet. Benedek akkor már tűkön ült, mert még a Katának megrendelt ajándékért is el kellett mennie. Magában szitkozódva sietett át Fényihez, aki széles mozdulattal hellyel kínálta, majd ezúttal maga is lezökkent az íróasztal mögött álló, magas háttámlájú, bőr karosszékbe.

Benedek tájékoztatta az ezredest a paptanár és a részegen randalírozó csepeli melós ügyéről. Fényi jó ötletnek találta a fiatalember beszervezését, egy kikötéssel.

– Legalább hat hónapra el kell tüntetni. Ha nyomban visszaeresztenénk, a többiek nem bíznának benne. Kiszagolnák róla, hogy besúgó, és kiközösítenék. A pappal pedig nem tudunk mit kezdeni. Mindenesetre megnézetheted egy elmeorvossal. Végtére is mindegy, zárt osztályon vagy a börtönben jegeljük a fickót. A klerikális reakcióval óvatosan kell bánnunk. Nem hergelhetjük túlzottan az egyház ellen a népet, elég volt egyelőre a Mindszenty-per, de egy-egy ilyen bajkeverő éppenséggel a mi malmunkra is hajthatja a vizet. Esetleg ha akadna valaki, akivel rá tudnánk bizonyítani valami kis buzeranciát… De hagyjuk ezt most. Gondolom, nem ezért akartál ilyen sürgősen beszélni velem. – Látszott rajta, hogy jobb dolga is akadna, mint öt órakor megbeszélést tartani egy olyan ügyben, amelyben előző nap tartott eligazítást. Benedek összeszedte minden bátorságát.

– Ezredes elvtárs, úgy érzem, mintha légüres térben mozognék ezzel a Fried­mann­üggyel. Nem tudom, lehetséges-e, de ahhoz, hogy hatékonyan haladhassak vele, többet kellene tudnom az összefüggésekről, hogyan illeszkedik ez a Rajk-ügyben folyó nyomozáshoz. Egyetlen támpontom sincs, merre keressem a kapcsolatot.

Fényi szúrós pillantást vetett rá. Benedek úgy érezte magát, mint akit röntgeneznek, s noha nyilvánvaló volt, hogy kérdése kizárólag szakmai célzatú, most mégis megingott. Lehet, hogy olyasmibe üti az orrát, amibe nem kéne?

– Ez nem mindennapi történet, Benedek elvtárs. Nem véletlen, hogy még házon belül se szivárog ki semmi hír. Olyan ez, mint egy kirakós játék. Akár a mozaik. Még mi se látjuk valamennyi kockáját, de biztos, hogy a maga által vizsgált ügy éppen olyan fontos, mint a Rajké. Egyik a másik nélkül nem érthető és nem is bizonyítható. De hogy tisztán láss, néhány alapvető fontosságú ténnyel jó, ha tisztában vagy.

Benedek feszülten figyelt. Szerette volna, ha főnöke is látja rajta az érdeklődést.

– Az ügy szálai még a háború idejére nyúlnak vissza. A katonai hírszerzés, szovjet állambiztonsági szervek közreműködésével olyan dokumentumokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy Szőnyi Tibort, aki akkor svájci emigrációban élt, 1944­ben szervezte be az OSS. Allen Dulles, az amerikai hírszerzés vezetője adott megbízást egy közvetítőn keresztül, aki kettős ügynök volt, s akit szintén elfogtunk.

– A párt káderosztályának a vezetője kém volt? – tátotta el a száját Benedek, észre sem véve, hogy félbeszakította főnökét.

– A volt vezetője! – mondta nyomatékosan Fényi. – De nemcsak ő volt benne. Szalai András, ez a volt cionista, Szőnyi helyettese, az ügy másik kulcsfigurája. Néhány napja egyébként már beismerő vallomást tettek. Így juthattunk el Rajkhoz. Ők hárman voltak a kémcsoport magyarországi rezidensei, de tucatnyian dolgoztak a kezük alá, ezért további letartóztatások is várhatók. Az OSS embere, egy bizonyos Noel Field azt is bevallotta, hogy Rajkot még abból az időből ismeri, amikor mint volt spanyol önkéntesek egy dél-franciaországi lágerben voltak internálva.

Benedek elkerekedett szemmel figyelt. Arcizma sem rándult, amikor az ezredes hangsúlyozta Szalai múltját. Amióta Rajkot letartóztatták, újra és újra felmerült benne, nem árt-e a párt presztízsének, ha egyik magas rangú vezetőjéről kiderül: áruló. Első megdöbbenésében még az is megfordult a fejében, hogy tévedésről lehet szó, és azzal csitította el aggodalmát, hogyha a legcsekélyebb kétség merült volna fel Rajk bűnösségében, a pártvezetés nem kockáztatta volna a közismerten népszerű káder elvesztését. Ahogy most Fényit hallgatta, hirtelen rádöbbent, milyen veszedelmesen mélyen férkőzött a párt testébe az ellenség, s hogy valóban késlekedés nélkül ki kell vágni a rákos daganatot, bármekkora sebet okoz, hogy a szervezet még ép része megmenekülhessen.

– Az ügy kulcskérdése a cionista kapcsolat. Enélkül féllábú az egész história – emelte fel mutatóujját az ezredes.

– Ez az ember pedig nem hajlandó elismerni a vádat – szólalt meg Benedek főnöke közlékenységén felbátorodva. – Úgy tűnik nekem… Az a benyomásom… – kezdte volna kifejteni álláspontját, de az ezredes az asztalra csapott.

– Ne viccelj velem, őrnagy elvtárs! Nem vagy már nyeretlen kétéves. Mi mást tehet az ipse egy ilyen ügyben, mint hogy tagad! Gondolod, hogy megkockáztattuk volna a letartóztatását, ha nem lettek volna biztos füleseink a bűnösségéről?

Benedek szeme felcsillant.

– Nem lehetne esetleg valakit a súgók közül… akár csak egy szembesítés erejéig… hátha akkor megtörik.

Fényi komoran nézett vissza rá.

– Nem szoktál te ennyit teketóriázni, őrnagy elvtárs. Találd fel magad. A beépített embereket pedig csak végszükségben fedhetjük fel. Ez konspirációs alapelv. Gondolom, ezzel magad is tisztában vagy.

A kioktató hangra Benedek kényszerűen bólintott. Az ezredes látta rajta a tanácstalanságot.

– Talán ez segíthet – húzta ki az íróasztal fiókját, és rövid keresgélés után egy dossziét vett elő. Ujját megnyálazva lapozgatott benne, végül előhúzott egy lapot, és az asztal csillogó üvegén, Sztálin és Rákosi bronz mellszobra között az őrnagy elé csúsztatta.

A Benedek által végigfutott szűkszavú közlemény a Magyar Cionista Szövetség önfeloszlató határozata volt.

 

Miután Izrael Állam megalakult, és így a szövetség legfőbb célkitűzése teljesült, valamint mert Magyarország és Izrael között ma már rendes diplomáciai kapcsolat áll fenn, az intézőbizottság a Magyar Cionista Szövetség működését beszünteti. Ugyancsak feloszlott a Palesztina Hivatal is.”

 

Meglepte a hír. A Szabad Nép rendre beszámolt az elmúlt hónapokban a “céljukat elért”, “okafogyottá vált” mozgalmak feloszlásáról, Benedek innen értesült a fejleményekről, de nem emlékezett, hogy az egymás után megszűnő társadalmi szervezetek sorában a cionistákra is sor került volna. Természetesnek tartotta, hogy az ideológiai küzdelemben előbb-utóbb felőrlődnek a reakció utóvédjei, belátják működésük értelmetlenségét és beszüntetik tevékenységüket, de a cionistákra azért felfigyelt volna.

Az ezredes mintha csak olvasott volna a gondolataiban.

– A napokban fog megjelenni a nyilatkozat. Nem volt könnyű, de belátták, el kell fogadniuk a mi játékszabályainkat.

Benedek nem volt naiv, tudta, hogy a szükség olykor kemény eszközöket kényszerít használni a nap nap utáni harcban, ha a nép államát és a munkások hatalmát akarják megvédeni a történelem fogaskerekét visszatartani, sőt visszaforgatni szándékozókkal szemben, de a szelet papír, amit a kezében tartott, mégis meglepte. Mintha ama fogaskerekek közé pillanthatott volna. Eszébe jutott a marxi tézis: a filozófusok a történelmet eddig csak egymástól eltérően magyarázták, de az igazi feladat a történelem menetét megváltoztatni, tudatosan beavatkozni a világ folyásába és igazságot szolgáltatni mindazoknak, akiknek addig nem jutott lehetőség igazuk kivívására. Igen, a kommunisták valóban tudatosan alakítják a történelmet, nemcsak megtörténik velük, hullámaival fejük felett átcsapva a kor, gondolta bizonyos büszkeséggel. Arra azonban kíváncsi volt, hogy a cionisták, akik Friedmann elmondása alapján az utolsó időben is gőzerővel próbálkoztak a kivándorlás engedélyeztetésével, hogyan szánták rá magukat ilyen hirtelen erre a döntésre. Talán az ő madarán kívül a többi keményfejűt is begyűjtötték, és a többi odakint beijedt? Vagy már korábban megosztották a vezetést, és rendelkezésre álltak a megfelelő káderek?

– Megegyeztünk velük. Magas szinten. Háromezer ember apránként elhagyhatja az országot, azután slussz. Aláírták. A megállapodás része a Zsidókórház felújítása, ami azután állami tulajdonba kerül. Mindez a Joint egymillió dollárjából. Nem rossz üzlet, igaz? S az itt maradók is jól járnak. Az állami egészségügy egyformán magas szintű ellátást biztosít a társadalom valamennyi tagja számára – hunyorgott kajánul az ezredes. Áthajolt az asztal fölött, kihúzta Benedek kezéből, és meglobogtatta a nyilatkozatot. – Ezt talán használni tudja a maga emberével szemben is. Kap majd egy kópiát.

– Ezredes elvtárs – nyelt egyet Benedek –, említetted, hogy más kezdte ezt a vizsgálatot. Azt szeretném… – Fényi türelmetlenül közbevágott.

– Meg akarsz hátrálni, őrnagy elvtárs?

– Nem, dehogy! – szabadkozott. – Csak szeretném továbbra is kérni a közreműködésedet. Akik elkezdték ennek a Friedmann-nak a kezelését, azok nyújtsanak a továbbiakban is, mondjuk úgy, módszertani segítséget. Hadd tudja úgy ez a Fried­mann, hogy többen is dolgoznak az ügyén. Taktikai okokból.

Fényi vastag ajkait lebiggyesztve, ujjaival széke karfáján kopogva, hosszú másodpercekig hallgatott. Olykor idegesen megrezdülő szemhéját félig leengedve, némán fürkészte a másik tekintetét.

– Húzd meg, ereszd meg?

Benedek bizonytalanul bólintott, s erre főnöke is bólogatni kezdett.

– Rendben van, őrnagy elvtárs, intézkedem. Te is tedd a dolgod. Vidd ki nyugodtan a Virányosi úti bázisra, vagy akár kirándulhatsz is vele a Normafához. Teremts bizalmat magad iránt. Mindegy, hogy hol szeded ki belőle a lényeget, csak meglegyen, ne tökölj vele sokat. Kecsegtetheted enyhébb büntetéssel, ha őszinte, feltáró vallomást tesz, de a lényeg, hogy végül legyen egyértelmű: Rajk együttműködött a cionistákkal.

Miközben Fényi hallgatott, majd újra beszélni kezdett, Benedek kétségbeesve gondolt a száguldó percekre, de nem mert az órájára nézni, sem elfordítani tekintetét, hogy a faliórára pillantson, az ezredes viszont megtette, és pattogós szavai után valamivel visszafogottabban jelezte, hogy mennie kell, programja van. Benedek hálásan szusszantott.

– Nem akarnám az idődet rabolni, ezredes elvtárs – emelkedett fel azonnal, és engedélyt kért a távozásra.

Majdnem háromnegyed hat volt, s még el kellett taxiznia a Monoki utcába, ahol a pártvezetés és az Államvédelmi Hatóság tisztikara és családjaik részére fenntartott raktáráruház női fehérnemű osztályán, a Kata számára félretett fekete műselyem hálóing várta. Egy próbafülke tükre előtt a feleségéhez hasonló termetű eladónőhöz próbálták az elektromosságtól pattogó darabot. Amikor a fiatal testre si­mult a kombinészerű, csillogó anyag, elpirultak.

Fizetett, és sietett haza. Megkönnyebbülhetett volna, mert jó fél órája volt még indulásig, de a feszültség, hogy elkésik, pusztán azzal, hogy mégis időben érkezett, nem oldódott benne. Mindig túlaggódta az ügyintézést, és nem tudta előre kiszámítani, mikor ér oda valahova, mennyi időre van szüksége, ha egymás után több dolgot kell elintéznie, ezért mindig kapkodott, és mindig korábban érkezett.

Kata hosszú fekete szövetszoknyájában, széles gallérú, fehér selyemblúzban, fekete szaténblézerben nyitott ajtót. Elegáns volt, Benedek szemében túlzottan is jól öltözött.

– Elárulnád végre, mire ez a nagy szervezkedés? – kérdezte kissé míszen. Benedek valamivel melegebb fogadtatásra számított, de nem vette lelkére a kelletlenséget. Kissé mesterkélt jókedvvel felelt, akárha mindennapos programról volna szó.

– Operába megyünk, a Rigolettót adják. Gondoltam, szívesen vennéd, vagy nem?

Az asszony arca felderült. Eddig azt hitte, állambiztonságiak részére rendezett, belterjes társasági esemény miatt kellett kicsípnie magát, ahol férjét alig látja, s csupán az illem kedvéért kell a többi asszonnyal együtt felvonulnia, míg a férfiak felöntenek a garatra és harsányan tréfálkoznak. Nem tette volna szóvá különben azt sem; tudta, férje sem szereti a szerencsére ritka, muszáj-jókedv összejöveteleket, de illett jelen lennie, és Kata ezt a programot is jobbnak tartotta a semminél. A hír, hogy az Operába mennek, mindenesetre kellemes meglepetés volt. Fél éve is lehetett annak, hogy utoljára sikerült elcsalnia a férjét, s most ráadásul ő szervezkedett. Nyilván jóvá akarja tenni a tegnap estét meg száz korábbi hasonlót, ami túlzott elvárás egy színházi estétől, ami után ugyanaz következik, ami előtte zajlott heteken, hónapokon át, de Kata örülni akart a pillanatnak, s megfeledkezni mindarról, ami miatt keserűséget érzett. Azt is látta, hogy a hálószobában valami meglepetés készül, Gyuri belopózik, és a párnája alá rejt valamit. Bár nem tette szóvá, hiányoztak neki azok az apró figyelmességek, amikben házasságkötésük előtt olykor része volt, azóta azonban szinte soha. Nem hozta tűzbe férje igyekezete, noha tudta, a gesztusokra gesztusokkal illene felelnie.

Régebben ilyenkor átölelte volna férje nyakát, és puhán, bizsergetőn szájon csókolja. Most egy ölelésre futotta csak. Benedek vigyázott, hogy ne legyen elutasító; ne húzza ki magát hamarább a köré fonódó karok közül, mint azok maguktól leoldódnak róla, bár még mindig ideges volt, hogy nem lesz kész.

Mindenre jutott persze idő, csak a nyomorult nyakkendővel bajlódott hosszasan. Sehogy sem akart sikerülni. A harántcsíkozású, világoskék-sötétkék nyakkendő vékonyabb vége, amelynek decensen kellett volna rejtőznie a szélesebb alatt, minduntalan hosszabbra sikeredett és kilógott, ez pedig az eleganciára egyébként keveset adó Benedeket határtalanul idegesítette, mióta Kata felhívta rá a figyelmét, hogy akár ez, akár a másik véglet, ha hosszan lelóg a szélesebb vége, arról árulkodik, hogy valaki nem tudja, hogy kell viselni. A negyedik csomózásnál úgy döntött, ha begombolja hasán a fekete öltönyzakót, úgysem látszik, melyik a hosszabb. Elégedett volt az eredménnyel, csak kevés haját – amit ezúttal nem rejthetett tányérsapkája alá – volt képtelen úgy elrendezni, hogy a tükör előtt ne ébresszen benne dühöt, majd szánalmat önmaga iránt.

Az előszobában Kata parfümének tömény illata csapta meg az orrát. Gyanakodott, vajon nem feketézőktől vette-e a piacon, hasonlóképpen csipkés fehérneműihez, amit ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor viselt. Volt stílusa az asszonynak, jobb pillanataiban Benedek ezt értékelte is. Jólesett elnéznie gusztusos testén a csábos alsóneműket, bár zavarta is ez a kifinomultság. Ehhez hasonló darabokat legfeljebb a háború előtt, képeslapokon látott az Almássy téren, idősebb fiúknál. Lehet, hogy nem is Kata, hanem az anyja veszi neki a fehérneműket meg az illatszereket. “Hogy az a szegény gyerek ne szenvedjen hiányt semmiben” – gúnyolódott olykor. Ezúttal azonban erőt vett magán, és nem kérdezte meg, honnan való a csábos kollekció és a tükör előtti toalettasztalon álló, illatos üvegcse.

Állva, a konyhában, még be tudott kapni két kolbászos szendvicset. Az előadás fél nyolckor kezdődött, a taxi hét után öt perccel tette le őket az Operával szemben, a Balettintézetnél. A pénztárban először nem találták a jegyeket, Benedek már kezdett volna dühbe gurulni és azon tanakodni, hogyan tud botrány nélkül azonnal intézkedni, amikor a pénztárosnő megkocogtatta az ablak üvegét, és kissé riadtan tolta elé a borítékot, benne a két belépővel. A borítékon a neve mellett dőlt betűkkel állt: ÁVH őrnagy + 1 fő.

Kata látható élvezettel lubickolt az izgatottan fecsegő tömegben. Kereste az ismerős arcokat, minduntalan oldalba bökte, ha felfedezett valakit. Mintha vadászott volna azokra, akikkel cseveghet, s mintha fel akarta volna hörpinteni az egész hangulatot, behabzsolni és elraktározni, nehezebb időkre. Lecsapott egy szerkesztőségi kolléganőre és férjére, akivel Benedeknek kellett (volna) társalognia, míg a két asszony együtt fürkészte tovább a közönséget, mintha csak keresnének valakit. A két férfi néhány mondat után kínos csendben álldogált, míg egy újabb ismerősre bukkanva, a kollegina tovalibbent, maga után húzva emberét.

Benedek nehezen viselte ezt a nyüzsgést, alig várta, hogy a helyükre menjenek. Tudta, jó három órát kell kibírnia, hajtotta volna hát az időt. Az igazat megvallva nem szerette az operákat, noha még mindig inkább ide jött, mint a Zeneakadémiára. Koncerten mindössze két alkalommal járt, de ez elegendő volt számára, hogy megállapítsa: nem neki való szórakozás.

Kata egyre felszabadultabb volt. Önfeledten csivitelt, magyarázott, mutogatta a művészek fényképét, de legalább nem bukkant új ismerősre, akivel bárgyú beszélgetésbe kellett volna elegyedniük. Hogy kissé megtörje lendületét, Benedek vásárolt egy műsorfüzetet, és a kezébe nyomta, de alighogy kinyitotta, Kata színpadias mozdulattal melléhez csapta és felkiáltott:

– Ez nem igaz! Te egy angyal vagy!

– Mi az, mit láttál?

– A Svéd énekli Rigolettót. Svéd Sándor – lelkendezett Kata, s tolta orra alá a színlapot. – Áruld el, tudtad, vagy csak véletlen? – búgta hozzásimulva.

– Ez az az énekes, aki Bécsben él, ugye? – kérdezte, mire az asszony bólintott.

– A bécsi Staatsoper magánénekese.

Gyanús, gondolta Benedek, szabadon jár-kel a határon át. Kata tovább áradozott, lendületesen sorolta, milyen darabok milyen szerepeiben látta a híres baritont a háború előtt, még szüleivel.

– Gyurkovics Mária énekli Gildát, Sparafucile Bencze Miklós – hümmögött, majd sorolta tovább hol elismerően, hol fanyalogva a szereplőket, mintha választ vagy kommentárt várna a férjétől. Benedeket ingerelte a tudálékosság. Szno­bé­riá­nak tartotta a bennfenteskedő megjegyzéseket. Nemigen akarózott neki elhinni, hogy Kata valóban fel tudja mérni, mit várhatnak az egyes énekesektől, másrészt – bár magának se vallotta be – féltékeny volt az asszony műveltségére, és zavarta a saját tájékozatlansága. Amikor Kata rátért, mit írt erről a Benczéről Mát­rai­Molnár, a Szabad Nép zenekritikusa márciusban, amikor Colline-t énekelte a Bohéméletből, és tavaly ősszel, amikor Basiliót adta A sevillai borbélyban, Benedek nem bírta tovább, és türelmetlenül legyintett egyet, mondván, ne haragudjon, de őt a zenei élet nem érdekli ilyen részletekbe menően, Katát azonban az elutasító közöny se tudta ezúttal lehangolni. Témát váltott, és folyamatosan kommentálta a folyosóról a nézőtérre beáramló közönség ruházatát, viselkedését. Benedek is figyelte a büfé előtt ácsorgó sokaságot. Kata hirtelen elszörnyülködött, amikor a sötét öltönyt viselő férfiak és kosztümbe öltözött nők között, pontosabban tőlük kissé elkülönülve, néhány kantáros munkaruhát viselő férfit, illetve egy tréningruhába öltözött párt pillantott meg. Nem ők húzódtak külön, inkább őket kerülték el az emberek. Unicumot ittak és perecet ettek, körbetámasztva a büfé előtti, stilizált sárgaréz kígyóval körbefuttatott lábon álló, kerek márványasztalt.

Kata döbbenten bökte oldalba férjét, rosszallóan biccentve a környezetből kirívó társaság felé.

– Ez azért elképesztő.

Benedek nem akart veszekedést, ezért lenyelte kikívánkozó megjegyzését. Szándéka szerint annyit mondott volna: nem mindenkinek adatik meg, hogy a Li­pó­ciá­ban vagy a Rózsadombon nevelkedjék. Úgy érezte, meg kell védenie azokat a szerencsétleneket, akik külsejükkel valóban kiríttak a sokaságból, ám akik minden bizonnyal életükben először jutottak el e pompázatos falak közé, a nemrég megindított munkaversenyek egyik győzteseként vagy valami szakszervezeti kultúros agitálására.

– Az esélyegyenlőséget kell először megteremteni – súgta Katának, amikor lezökkentek a bordó bársonnyal bevont zsöllye hetedik sorába. – Új kultúrát csak egy megerősített proletáröntudatra lehet alapozni, ahhoz pedig meg kell szerettetni az emberekkel a művészetet. Be kell csalogatni őket a színházba, nem a pofájukba vágni, hogy öltözzenek fel rendesen, azután jöhetnek csak. Rájönnek maguk is, hogy mások, mint a többség, de ha jól érzik magukat, akkor alkalmazkodni fognak az új környezethez.

– Na de valakinek mégiscsak szólni kellett volna nekik, hogy így nem lehet idejönni! – dohogott Kata, miközben a zenekari árok felől már javában hallatszott, hogy hangolnak a zenészek.

– Legközelebb már tudni fogják, hogy kell viselkedniük. Fel kell emelni a munkásságot, nem gyámkodni felette, ez a kommunista értelmiség feladata – magyarázta szenvedélyesen Benedek, és beleborzongott, mennyire igaz és helyénvaló ez a jelszó. Kata kétkedően lebiggyesztette dús ajkait, és Benedek keserűen gondolt arra, hogyha az ő kommunista felesége így gondolkodik, vajon hogy viszonyulhat a munkásokhoz a polgárság ama része, mely ellensége maradt a népi demokráciának. Hirtelen harag ébredt benne a díszes oszlopfők, az impozáns, boltíves mennyezet, a vörös bársonnyal borított, puha széksorok, a fennhéjázó, pazarló jólét miatt, ami sütött ebből a környezetből, de legfőképpen a lázasan fecsegő, kiglancolt, úri közönség iránt. Ugyanezek jártak ide a háború előtt is. Mit sem érdekli őket, hogy mások soha nem jutnak el az Operába, s ha véletlenül mégis megadatik nekik, hogy eljöhessenek, úgy kezelik őket, mint a leprásokat. Dühös volt azokra a szerencsétlenekre is, akiket valóban senki nem figyelmeztetett, hogy fel kellene öltözniük, tán még ki is röhögték őket a hátuk mögött, tudván, hogy így jelennek majd meg, köznevetség tárgyaként. Ez is egyfajta szabotázs. Hiába a kommunistáké a központi hatalom, a hétköznapok forradalmát még meg kell vívni. Hiába a meggyőződés, a magas szintű ideológiai képzés, Kata se képes levetkőzni a belé nevelt nyomorult gőgöt, ami úgy ivódott tudatába, mint naftalinszag a ruhába. Ezért kell leszámolni azokkal, akik a múltba, előjogokba kapaszkodva fékezik a történelem gyorsvonatát; ezért kell felemelni ezeket az ágrólszakadtakat és kiművelni őket, amilyen hamar csak lehet, hogy saját, megértő értelmisége legyen a munkásságnak és a parasztságnak. Hogy valóban az övék legyen a hatalom, a hétköznapokban is, mindenütt, ne szalonkommunisták döntsenek a sorsukról. Indulatában a szék karfáját szorongatta.

Kata a karmesterről súgott valamit, aki éppen a helyére sietett, és meghajolt, de Benedeknek a név nem mondott semmit. Az asszony látcsövet húzott elő vékony fémszemekből összehurkolt szütyőjéből. Benedeknek az apró színházi táska a Ludas Matyi arisztokratakarikatúráit juttatta eszébe. Kissé szégyenkezve pillantott körbe, de tekintetét mindenki a karmesterre szegezte. A közönség tapsolni kezdett. A frakkos férfi háromszor is meghajolt, majd elhalkult az ünneplés, és pár pillanatnyi csend után megszólalt a nyitány.

A lendületes felvonáskezdet látványos báli forgataga oldotta Benedek feszültségét. A zene elandalította, és a műsorfüzetben átfutott tartalomismertető alapján a cselekményt is követni tudta, bár kissé zavarta, hogy a dalszövegeket nem mindig érti. Egy idő után felhagyott az erőlködéssel, megpróbálta átadni magát a muzsikának, ám ahogy kevésbé mozgalmas jelenetek következtek, érezte, hogy figyelme mindinkább lankad. Szeme sarkából felesége kipirult, átszellemült arcát nézte. Végül is miatta jöttek, örülnie kell az örömének.

A szünetben javasolta, hogy maradjanak a helyükön, ne tolongjanak a zsúfolt folyosón, de Kata szeretett volna kimenni.

– Ez is része egy színházi estének. Na, gyere már! – erősködött.

Benedeknek erről eszébe jutott a gyerekkori tréfa, meghívás egy színházi vacsorára. “Nyald ki a seggem – ugratták egymást –, nekem színház, neked vacsora.” Fel­alá járkáltak a folyosón, még az emeleti büféhez is fel kellett baktatnia neje után, de mindhiába: az asszonynak ezúttal egyetlen ismerősét sem fedezték fel. Benedek 45-ben megszakította régi kapcsolatait, új barátságokat pedig nem kötött. Zárkózott lett, és gyanakvó. Kata jelentette számára a társaságot. Az asszony napközben bonyolította társadalmi életét, lakásukba elvétve jött vendég. Ha valakit mégis meghívott barátai, barátnői közül, Benedek nem találta velük a hangot, feszengett, egész este csak hallgatott, máskor inkább kimentette magát, és az irodájában maradt. Kata intézeti diáktársai sem voltak elragadtatva évfolyamtársuk férjétől. Kata ezen is, azon is megsértődött, és egy idő után senkit nem invitált magukhoz. Ha találkozni akart ismerőseivel, házon kívül bonyolította randevúit, így viszont őket sem hívták meg baráti összejövetelekre, talán ezért is vágyott rá annyira, hogy itt együtt merítkezzenek meg a forgatagban. Mivel más beszélgetőpartnere nem akadt, férjének elemezte az előadást.

A második felvonás elején Benedek pihent. Az izgatott mászkálás és Kata szakavatottnak tűnő magyarázata kimerítette. Ott kapcsolt ki, amikor Rigoletto és Gilda kettőséről beszélt. Nem is gondolta volna, hogy egy pár perces jelenetnél ennyi apró részletre kiterjedhet valakinek a figyelme. Már akkor a Rajk-ügy járt a fejében, s hogy visszazökkentek a helyükre, tovább tűnődött. Ugyan miért volt szüksége Szőnyinek Rajk behálózására? Minek kellett volna neki a “párton belüli felső kémkapcsolat”, hiszen Szőnyi, sőt a helyettese, Szalai is mint a Központi Vezetőség káderosztályának vezetői szó szerint mindent tudhattak a pártról és az ország életéről, kivéve persze mindazt, amit a négyesfogat: Rákosi, Gerő, Révai és Farkas nem osztott meg senki mással. Azt viszont Rajk sem tudhatta. Semmit nem tudhatott, amiért személy szerint fontos lehetett volna beszervezni, hacsak nem azért, mert egyetértett az összeesküvés tervével. Az ÁVH-n belül is beszélték, hogy Rajk azóta sértett, amióta az államvédelmet belügyminisztersége idején kivonták a hatásköréből, és bukásként élte meg külügyminiszteri kinevezését is. Szőnyiéknek pedig nyilván szükségük volt a tömegek előtt ismert és népszerű emberre. Még az is lehet, hogy személyes hatalmi ambíció hajtotta őket. Rajkot maga Kádár hallgatta ki, aki utódja lett a belügy élén, sőt szovjet elvtársak is közreműködnek a nagyvadak perének előkészítésében, akiknek az ilyen típusú ügyekben komoly tapasztalatuk van. Fel kell kötnie mindenesetre a gatyáját, hogy ne valljon szégyent.

Amikor a közönség tapsviharban tört ki, Benedek is gépiesen összeütötte a tenyerét. Azt hitte, vége a felvonásnak, de csak egy bravúros kettős váltotta ki az ovációt.

Ugyan miért gondolta azt, hogy a Rajkkal szemben felhozott vádak kétségesebbek, mint a Szőnyivel és Szalaival kapcsolatosak? – tűnődött tovább. Kelletlenül fogadta a saját ellenvetését. Annak esélyét pedig, hogy valamennyiükkel szemben tévedésből indult volna a nyomozás, nyugodtan ki lehet zárni, hessegette el kellemetlen képzelgését. Kényszerítette magát, hogy a zenére figyeljen, talán az kimossa fejéből zavaros gondolatait.

A második szünetben már Benedek javasolta, hogy menjenek a büfébe. Konyakot akart inni, és bár Kata nem szerette, ha alkoholt fogyaszt, mert az utóbbi időben, ha elkezdte, nem tudta abbahagyni, az asszony sem akarta elrontani az estét.

– Én is szívesen innék valamit.

Tolongás volt már a pult előtt, amikor a büféhez értek. Hosszas ácsorgás után sorra kerültek, és a konyak után Kata ischlerét, bonbonmeggyét is elé tolta végre a felszolgáló (akinek Benedek lopva fixírozta a dekoltázsát, és a tegnapi presszósnőre gondolva megállapította, hogy ezeknek a nőknek mindig hihetetlen méretű, szinte riasztóan nagy mellük van), ismerős hang szólalt meg mögöttük:

– Hagyja csak, Benedek elvtárs, majd én állom a cechet.

Összerezzent, és hátrafordult.

– Ezredes elvtárs – dadogta meglepetten, mire a szintén civil ruhát viselő Fényi tréfás rosszallással ráncolta homlokát, és a szája elé emelte mutatóujját. Ilyen nincs, gondolta Benedek. Pont ma kellett nekik is az Operába jönni.

Körülállták az egyik márványasztalt. Benedek bemutatkozott az ezredes korán őszülő, kövérkés, erős orosz akcentussal beszélő feleségének, és a nejét is bemutatta. A nő mosolytalan arccal méregette Katát. Utóbb szinte szavát se lehetett hallani. Fényi jól szabott, sötétkék öltönyt viselt vörös nyakkendővel, és kedvtelve mustrálta Katát, aki zavarba jött, hogy a bemutatkozás után a férfi hosszasan tartotta mancsszerű markában apró kezét.

Benedek is zavarban volt, Kata látta rajta, ezért oldani próbált a kínos hangulaton.

– Hogy tetszik az előadás? – nézett először Fényinére, majd a férjére.

– Tetszik – mondta az ezredes, és le nem vette róla a szemét. Felesége hallgatott. Kata kissé feszengett az őt vizslató pillantásoktól. Igyekezett észre sem venni az alakján időző tekintetet, de a hatalmas termetű emberből áradt valami férfiasság, ami bár riasztotta, újra és újra arra késztette, hogy belenézzen a kíváncsi barna szemekbe. Hogy irigyelheti Gyuri, gondolta a jóval idősebb férfi dús hajzata láttán.

A szokatlan helyzetben Benedek feszültsége szinte tapintható volt. Egyik lábáról a másikra nehezedett, megfeledkezve a konyakról is, amit rendelt. Öblös pohara úgy állt az asztal közepén, mintha nem is az övé volna.

Ritkán beszélt otthon a főnökéről, s ha elvétve mégis szót ejtett róla, Kata kihallotta elharapott mondataiból a mindig lappangó aggodalmat és a megfelelni vágyást, amit egyszerűen annak tudott be, hogy Gyuri nem ismerhette a saját apját, és Fényiben afféle apapótlékra lelt. Megpendítette ezt egyszer, de mint mindig, amikor pszichológiai mozgatórugókat keresett férje viselkedése mögött, Benedek indulatosan utasította el a feltételezést. Idegesítette a lélekelemzés, a “tudálékosság”, hogy Kata többet akar megérteni a rezdüléseiből, mint ő maga érthet önmagából. Ami a katolikusnak a gyónás, a mifajtánknak az volna az analízis, emlékezett Kata az apja mondására, de a férjének sosem említette, mert ő sem az apósát nem szívlelte, sem azt, ha akárcsak célzást tett zsidóságukra. A maga részéről úgy vélte, új világnézetet választott, s ezzel letudta a múltját. Ezzel Kata is egyetértett. Polgári csökevény, burzsoá áltudomány, fröcsögött a pszichológiára Benedek, Kata azonban hitt a lélekgyógyászatban, és bízott abban, hogy a kommunista gondolkodás képes lesz előbb-utóbb megemészteni, és a társadalomra vonatkozó nézeteivel összehangolva, saját céljaira alkalmazni.

Kata szívesen beszélgetett volna az előadásról, ha bárki hajlandónak mutatkozott volna rá. Tüntetően a némán álldogáló asszonyhoz fordult, akihez senki nem szólt, de vele hiába próbálkozott, csak annyit tudott kihúzni belőle, hogy alapvetően férje kedvéért jár operába. Fényi kérdezett valamit Borogyin Igor hercegéről, aminek plakátja ott lógott mellettük a falon, és Kata úgy érezte, végre olyasmi került szóba, amiről ehelyütt beszélgetni kell és lehet. Lendületesen kezdett mesélni a januárban bemutatott előadásról, Jámbor László Igorjáról, Székely Mihály Kon­csak­járól. Benedek nem tudta, láthatta-e Kata azt a darabot, esetleg a lap révén jutott be egy főpróbára, netán csak a kritikákat ismeri, de nem is érdekelte különösebben. Örült, hogy a kínos csendnek vége szakadt.

– Még Moszkvában láttuk a darabot, jóval a háború előtt, Saljapinnal a főszerepben, ugye? – fordult feleségéhez az ezredes, aki rezzenéstelen ábrázattal bólintott. Kata arcára elismerő irigység ült ki. Saljapint hallani élőben, ezt nemigen lehet überelni.

– Nem is mondta, Benedek elvtárs, hogy a felesége ilyen komoly zenebarát – fordult az őrnagyhoz megjátszott szemrehányással Fényi. – Miért titkolta el, hogy nemcsak csinos, de ilyen művelt asszony is?

Ugyan mit lehet erre mondani? Benedek nyelt egyet, és bizonytalanul széttárta a kezét.

– Erre büszkének kell lenni, különösen ha a mi értelmiségünkről van szó – folytatta az ezredes, újra ürügyet találva, hogy hosszasan nézze Katát.

– Hát igen – vett erőt magán Benedek. – A Szabad Népnél gyakornok, s emellett tanul a Lenin Intézetben. Csak az a szívfájdalma, hogy nem dolgozhat a lap zenei részlegénél.

– A kultúrrovatnál telt ház van, és a zenekritika is foglalt – helyesbített Kata. Borsózott a háta a férje által használt kifejezéstől. Mintha egy gyárról lenne szó, úgy beszél a lapról. S egyáltalán, mi köze ennek az alaknak ahhoz, még ha a főnöke is, hogy milyen állásra aspirál? Meglepetésként érte ez a közlékenység. Otthon bezzeg ki kell húzni Gyuriból minden szót, ami a benti dolgaival kapcsolatos.

– Ugye maguk viszonylag friss házasok? – kérdezte Fényi, Katát mustrálva. Kata kissé csóválta a fejét, lebiggyesztve az ajkát, mintha csak azt akarta volna mondani: másfél év az másfél év, de ahogy oldalra pislantott, látta, hogy férje szaporán bólogat. Bosszantotta beszélgetőpartnerük magabiztossága, és hirtelen megszánta Gyurit.

– Több mint egy éve volt az esküvőnk – karolt belé kislányos mosollyal. Átfutott rajta, hogy a vállára hajtja a fejét, végül ezt túlzásnak érezte. Az ezredesné idegesen rágta a szája szélét. Fényi tovább vitte a prímet:

– Mondtam én a férjének, hogy egy fiatalasszonnyal többet kell ám foglalkozni. Még tán azt is mondtam neki, vigye operába. Mintha csak tudtam volna – tett széles mozdulatot. – Kell a szórakozás, még nekünk is, akiknek manapság elég sok a dolgunk. De hallja, a maga férje a munka rabja. Mindig csak a hivatalos ügyek – kacsintott rá. – Igaz, Benedek elvtárs?

Benedek kutatott az emlékezetében, beszéltek-e valaha ilyesmiről, és mintha valami csakugyan derengett volna. Amikor bejelentette, hogy megnősül, az ezredes viccelődött vele, de ő akkor is zavarban volt, s most nem emlékezett pontosan a részletekre. Operáról nem esett szó közöttük, erre esküdni mert volna.

– Azért nem szabad hibáztatni őt – hajolt Fényi az asztal fölött Kata felé, mint aki bizalmas dolgot akar közölni, s ezért Kata is, Benedek is kissé közelebb hajolt, csak Fényiné állt néma szfinxként, mozdulatlanul. – A reakció nincs tekintettel a magánéletre, ezt a mi asszonyainknak tudnia kell.

Benedek úgy érezte magát, mint akinek mentőövet dobtak. Látszólag felszabadultan bólogatott, Kata azonban sose látta még ilyen megszeppentnek. Egyszerre sajnálta és haragudott rá, ugyanakkor tudta, az Államvédelmi Hatóság nem egy egyszerű munkahely, hanem súlyos felelősséget hordozó, fegyveres testület, ahol az elöljárói-beosztotti viszony nyilván szigorúbban érvényesül, mint a civil életben, és Gyuri merevsége sem teszi lehetővé, hogy akár a hivataltól távol is fesztelenül viselkedjen főnökével.

A szünet végét jelző csengő hangjára Benedek legszívesebben megkönnyebbülten felsóhajtott volna, de türtőztette magát.

– További jó szórakozást, és sok szerencsét a lapnál! – hajolt meg kissé szertartásosan az ezredes, és kezet csókolt Katának, akinek évek óta nem volt ilyesmiben része. Benedek kezet fogott Fényinével, majd főnökével is. – Vigyázzon a nejére, Benedek elvtárs! – súgta az ezredes, úgy, hogy Kata is hallja, s közben a szeme sarkából fürkészte az asszonyt. – A pártnak szüksége van a saját nevelésű értelmiségre. A konyakját meg el ne felejtse! – biccentett az asztalon álló, érintetlen pohár felé.

Benedek ismét csak bólogatott, s ahogy Fényi hatalmas, szőrös keze elengedte az övét, az ital után nyúlt és egy hajtásra kihörpintette. A büfétől távolodóban úgy lépett Kata mellé, akár egy holdkóros.

Az ezredes közvetlensége és erőltetett vidámsággal párosuló gavallériája zavarta is Katát, de imponált is neki.

– Furcsa ember ez – hajolt férjéhez, miután visszaültek a helyükre. – Művelt, de kicsit közönséges. Láttad, hogy méregetett?

– Kicsoda? Fényi?

– Ne mondd, hogy nem vetted észre! – hitetlenkedett az asszony, de Benedek csak rázta a fejét. – Tudom, hogy nem beszélhetsz benti dolgokról – fogta meg férje kezét –, de ha valami gondod van, lehet, hogy mégis jobb lenne, ha megosztanád velem. Ha segíteni nem tudok is, talán ha elmondod, megkönnyebbülsz. – Gyengéden végigsimította a férfi ujjait.

– Rémeket látsz, szívem. – Benedek megpaskolta felesége kezét. – Sok a munkánk, ennyi az egész.

– De te tartasz ettől az embertől, vagy tévedek? – próbálkozott újra Kata.

– Ki? Én? Ugyan már! – vágott értetlenkedő arcot.

Kata újra csak arra kellett rádöbbenjen, hogy nem tud semmit férje életének egyik feléről. Látja, érzi minden rezdüléséből, hogy feszült, nyomasztja valami, de mindhiába próbálkozik, nem engedi közelebb magához. Úgy él vele, akár egy társbérlővel. Egy fedél alatt, mégis idegenként. Ajkát összepréselve fordult a színpad felé.

Benedek megkönnyebbült, hogy folytatódik az előadás. Ő ugyan nem látta, hogy Fényi méregette volna Katát! Ugyanúgy viselkedett, mint mindig. Céltudatosan, fölényesen, kissé talán hatásvadász módon. A főnök az főnök, talán ezért nem akarta mások előtt tegezni. És mi van abban, ha mustrálta az asszonyt? Mintha nem éppen ezért festené, rúzsozná ki magát olyan feltűnően. Így persze hogy megbámulják a férfiak.

Nem akart ma este semmi feszültséget. Bízott benne, hogy a váratlan közjáték feledésbe merül. Békülékenyen simított végig felesége kezén, de az asszony nem mozdult, ujjaik a karfán egymáson pihentek egészen addig, mígnem a karmester dobogójára lépett, és Kata tapsolni nem óhajtott a többiekkel együtt.

Benedek figyelme az utolsó felvonásra végképp ellankadt. A feszült nap után még ez a kínos találkozás is! A kimerültségtől és az unalomtól olykor majdnem mellére bukott a feje. Tartania kellett magát, mert el-elbóbiskolt. A mantuai herceg híres áriájának számára is ismerős dallamai felébresztették. “Az asszony ingatag, úgy hajlik, mint a nád”, dúdolta szórakozottan, hogy elmúljon kínos álmossága, miközben a színpadon a herceg Magdalénával évődött. Kata lesújtó pillantást vetett rá, mire észbe kapott, és kissé megszégyenülten abbahagyta a dudorászást. Az előadás színlapon jelzett végéig, fél tizenegyig, még jó háromnegyed óra volt hátra. Ötpercenként nézte az óráját, lehetőleg úgy, hogy a neje ne lássa. Igyekezett minél kevesebbet fészkelődni, de idegességében viszketés fogta el. Feltűnés nélkül próbált vakarózni, de ez olykor, kényesebb testtájékain nem volt egyszerűen megoldható. A függöny nem sokkal fél tizenegy után végre valóban legördült, és ő is felszabadultan tapsolt, noha nem egészen azért, mint a többiek.

– Nem akarsz sétálni egyet? – kérdezte Katát, aki olyannyira elégedett volt az estével, hogy rosszkedve elpárolgott. Meglepte az ajánlat, hirtelen nem is emlékezett, mikor sétáltak utoljára csak úgy, céltalanul. Gyuri máskor mozdíthatatlan volt ilyen késő este, ezúttal azonban ő szeretett volna hazamenni, ezért csak kissé feljebb sétáltak az Andrássy úton, hogy az Operából kiáramlók elől elhalásszanak egy taxit.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk