Szántó
T. Gábor
Kata
kiengesztelődik
Részlet a Magvető Könyvkiadó gondozásában
2002-ben megjelenő Keleti pályaudvar, végállomás című
regényből.
Délig Benedek hiába hívta az ezredest, házon
kívül volt, amikor pedig visszajött, rögtön ebédelni ment. Az államvédelemre, a
rejtőzködő ellenséggel szembeni kíméletlen fellépésre buzdító
jelszavakkal teleplakátozott tiszti étkezdében tudott vele váltani pár szót, s
akkor Fényi megígérte, hogy a délután folyamán telefonál neki.
Azt akarta egyértelműen megtudni főnökétől, kit
gyűjtöttek még be a cionistáktól, s lehetséges volna-e Friedmannon kívül
más irányba is kiterjeszteni a vizsgálódást, a most még kellően át nem
látható összefüggések feltárása érdekében.
Az egész napja piti ügyekkel telt. Egy csepeli segédmunkás, alig tizennyolc
éves kölyök, részegen leszaggatta a kitűzött vörös zászlót az egyik
öntödéről, és szidalmazta a Szovjetuniót, ahol az apja – ezt kiabálta
tudniillik – ma is lágerban szenved. Bamba fiú volt, a verések hatására erősen megszeppent.
Napokig aszalódott egy cellában, a kerületi rendőrkapitányságon, aztán már itt, az alagsorban,
míg végül sor került
a kihallgatására. Benedek nem sok jót tudott neki mondani, noha a fiú mindent
töredelmesen bevallott, és látszott rajta, valóban megbánta, hogy eljárt a
szája.
– Ne igyon, ha aztán nem tudja, mit beszél! – mondta neki szigorúan. – Majd
meglátjuk, mit tehetünk – küldte vissza a fogdmegekkel tízperces kihallgatás
után a zárkájába, miközben arra gondolt, hogyan lehetne a szerencsétlen fiú
ügyét eltussolni. A jelentésben mindenesetre fel fogja tüntetni, hogy az
elkövető iskolázatlan, őszinte megbánást tanúsított, és nem volt
direkt politikai motívuma az ügynek. Arra gondolt, hogyha nem is túl eszes a
fiú, de jó megfigyelő, a későbbiekben használható lesz még valamire.
A másik eset kínosabbnak látszott.
Az esztergomi érseki hivatal elbocsátott munkatársa néhány tucat röpcédulát
készített, amelyeken az “istentelen pogány uralom elleni harcra” hívott fel.
Levélben is szétküldött belőle néhányat, feladó megjelölése nélkül, így
akadt fenn egyik a rostán, egy postai államvédelmi megbízott jóvoltából. Az
elkövető kilétét nem sokkal később az érseki hivatalból érkezett
bejelentés és egy másik, ezzel egyező szövegű küldemény nyomán
azonosították.
Az egykori bencés paptanár,
aki a háború utolsó hónapjaiban Pannonhalmán, egy pincében, szökött munkaszolgálatosokat
bújtatott, most ajkát összepréselve ült az őrnaggyal szemközt. Nem volt hajlandó vallomást
tenni. Benedek megszállottságot vélt felfedezni a szemében. A pap azt
hajtogatta, hogy őt csak a Szentatya mentheti fel hallgatási fogadalma alól.
– A pápa? – kérdezett vissza türelmetlenül az őrnagy, és alig tudta
visszafojtani nevetését, de választ nem kapott. Komplett bolond a csuhás,
gondolta, de jobb is neki így. Ha épeszű, évekre börtönbe kerül, így
legfeljebb diliházba. Ha konokságában nem lő túl a célon. Javasolni fogja
beutalását az elmemegfigyelőbe, hacsak Fényinek nincs más terve vele.
Az ezredes csak késő délután tudta fogadni. Benedek addig jegyet
próbált szerezni estére az Operába, hogy kiengesztelje nejét. “Gyerekkoromtól a
zene szeretetére neveltek” – hangoztatta gyakran Kata feszengő,
botfülű férje előtt, akinek a családi háttér sem zenei, sem más
tekintetben nem adatott meg. Kata egyik legnagyobb ambíciója is a zenéhez
fűződött: zenekritikával akart foglalkozni a Szabad Népnél, bár erre
egyelőre nemigen volt kilátása.
Benedek szeretett volna valamilyen látványos gesztust tenni, sőt még
valami ajándékkal is kedveskedni. Jobb kedve volt, mint előző nap.
Hosszú hetek óta először érzett vágyat, ahogy a feleségére gondolt.
Először a jegypénztárba telefonált, ahol kissé gúnyosan utasították el
a kérését:
– Jegyet, ilyenkor, estére? Ne tessék viccelni! Táblás telt házunk van. A
Rigolettóra már elővételben minden jegy elkelt, ahogy kitudódott, hogy
a Svéd művész úr vendégszerepel benne – fontoskodott a pénztárosnő.
Benedeknek kedve támadt bemondani, hogy az Államvédelmi Hatóság számára
kellett volna a két jegy, de erőt vett bosszúságán. Inkább a
művészeti titkárság számát tárcsázta, bemutatkozott, mély levegőt
vett, majd rangját, munkahelyét és kérését is elhadarta. Másodpercnyi csend
volt a válasz a túloldalon, majd örömteli hang jelentette, hogy “akad még két
igen jó helyre szóló jegy” az esti előadásra. Benedek először
erősködött, ki akarta fizetni, végül belenyugodott, hogy tiszteletjegyet
tettek félre számára. Az ajándék ügyében is telefonált, és a sikeres
előkészületek után elégedetten hívta Katát a szerkesztőségben.
– Ha ráérsz este, lenne számodra egy meglepetésem – mondta kissé mereven
udvariaskodva.
– Ugyan mitől ne érnék rá? – válaszolta indignálódott hangon az
asszony.
– Akkor legyél háromnegyed hétkor elegáns és menetkész.
– Jó, de hová megyünk?
– Majd meglátod. – Benedek nem volt hajlandó többet elárulni.
Az ezredes titkárnője öt előtt öt perccel szólt át házitelefonon,
hogy jöhet. Benedek akkor már tűkön ült, mert még a Katának megrendelt
ajándékért is el kellett mennie. Magában szitkozódva sietett át Fényihez, aki
széles mozdulattal hellyel kínálta, majd ezúttal maga is lezökkent az íróasztal
mögött álló, magas háttámlájú, bőr karosszékbe.
Benedek tájékoztatta az ezredest a paptanár és a részegen randalírozó
csepeli melós
ügyéről. Fényi jó ötletnek találta a fiatalember beszervezését, egy
kikötéssel.
– Legalább hat hónapra el kell tüntetni. Ha nyomban visszaeresztenénk, a
többiek nem bíznának benne. Kiszagolnák róla, hogy besúgó, és kiközösítenék. A
pappal pedig nem tudunk mit kezdeni. Mindenesetre megnézetheted egy
elmeorvossal. Végtére is mindegy, zárt osztályon vagy a börtönben jegeljük a
fickót. A klerikális reakcióval
óvatosan kell bánnunk. Nem hergelhetjük túlzottan az egyház ellen a népet,
elég volt egyelőre a Mindszenty-per, de egy-egy ilyen bajkeverő
éppenséggel a mi malmunkra is hajthatja a vizet. Esetleg ha akadna valaki,
akivel rá tudnánk bizonyítani valami kis buzeranciát… De hagyjuk ezt most.
Gondolom, nem ezért akartál ilyen sürgősen beszélni velem. – Látszott
rajta, hogy jobb dolga is akadna, mint öt órakor megbeszélést tartani egy olyan ügyben, amelyben
előző nap tartott eligazítást. Benedek összeszedte minden bátorságát.
– Ezredes elvtárs, úgy
érzem, mintha légüres térben mozognék ezzel a Friedmannüggyel. Nem tudom,
lehetséges-e, de ahhoz, hogy hatékonyan haladhassak vele, többet kellene
tudnom az összefüggésekről, hogyan illeszkedik ez a Rajk-ügyben folyó
nyomozáshoz. Egyetlen támpontom sincs, merre keressem a kapcsolatot.
Fényi szúrós pillantást vetett rá. Benedek úgy érezte magát, mint akit
röntgeneznek, s noha nyilvánvaló volt, hogy kérdése kizárólag szakmai célzatú,
most mégis megingott. Lehet, hogy olyasmibe üti az orrát, amibe nem kéne?
– Ez nem mindennapi történet, Benedek elvtárs. Nem véletlen, hogy még házon
belül se szivárog ki semmi hír. Olyan ez, mint egy kirakós játék. Akár a
mozaik. Még mi se látjuk valamennyi kockáját, de biztos, hogy a maga által vizsgált
ügy éppen olyan fontos, mint a Rajké. Egyik a másik nélkül nem érthető és
nem is bizonyítható. De hogy tisztán láss, néhány alapvető fontosságú
ténnyel jó, ha tisztában vagy.
Benedek feszülten figyelt. Szerette volna, ha főnöke is látja rajta az
érdeklődést.
– Az ügy szálai még a háború idejére nyúlnak vissza. A katonai hírszerzés,
szovjet állambiztonsági szervek közreműködésével olyan dokumentumokra
bukkant, amelyek azt
bizonyítják, hogy Szőnyi Tibort, aki akkor svájci emigrációban élt, 1944ben
szervezte be az OSS. Allen Dulles, az amerikai hírszerzés vezetője adott
megbízást egy közvetítőn keresztül, aki kettős ügynök volt, s akit
szintén elfogtunk.
– A párt káderosztályának a vezetője kém volt? – tátotta el a száját
Benedek, észre sem véve, hogy félbeszakította főnökét.
– A volt vezetője! – mondta nyomatékosan Fényi. – De nemcsak ő
volt benne. Szalai
András, ez a volt cionista, Szőnyi helyettese, az ügy másik kulcsfigurája.
Néhány napja egyébként már beismerő vallomást tettek. Így
juthattunk el Rajkhoz. Ők hárman voltak a kémcsoport magyarországi
rezidensei, de tucatnyian dolgoztak a kezük alá, ezért további letartóztatások
is várhatók. Az OSS embere, egy bizonyos Noel Field azt is bevallotta, hogy
Rajkot még abból az időből ismeri, amikor mint volt spanyol
önkéntesek egy dél-franciaországi lágerben voltak internálva.
Benedek elkerekedett szemmel figyelt. Arcizma sem rándult, amikor az
ezredes hangsúlyozta Szalai múltját. Amióta Rajkot letartóztatták, újra és újra
felmerült benne, nem
árt-e a párt presztízsének, ha egyik magas rangú vezetőjéről kiderül:
áruló. Első megdöbbenésében még az is megfordult a fejében, hogy
tévedésről lehet szó,
és azzal csitította el aggodalmát, hogyha a legcsekélyebb kétség merült volna
fel Rajk bűnösségében, a pártvezetés nem kockáztatta volna a
közismerten népszerű káder elvesztését. Ahogy most Fényit hallgatta,
hirtelen rádöbbent, milyen veszedelmesen mélyen férkőzött a párt testébe az ellenség, s hogy
valóban késlekedés nélkül ki kell vágni a rákos daganatot, bármekkora
sebet okoz, hogy a szervezet még ép része megmenekülhessen.
– Az ügy kulcskérdése a cionista kapcsolat. Enélkül féllábú az egész
história – emelte fel mutatóujját az ezredes.
– Ez az ember pedig nem hajlandó elismerni a vádat – szólalt meg Benedek
főnöke közlékenységén felbátorodva. – Úgy tűnik nekem… Az a
benyomásom… – kezdte volna kifejteni álláspontját, de az ezredes az asztalra
csapott.
– Ne viccelj velem,
őrnagy elvtárs! Nem vagy már nyeretlen kétéves. Mi mást tehet az ipse egy
ilyen ügyben, mint hogy tagad! Gondolod, hogy megkockáztattuk volna a
letartóztatását, ha nem lettek volna biztos füleseink a bűnösségéről?
Benedek szeme felcsillant.
– Nem lehetne esetleg valakit a súgók közül… akár csak egy szembesítés
erejéig… hátha akkor megtörik.
Fényi komoran nézett vissza rá.
– Nem szoktál te ennyit teketóriázni, őrnagy elvtárs. Találd fel
magad. A beépített embereket pedig csak végszükségben fedhetjük fel. Ez
konspirációs alapelv. Gondolom, ezzel magad is tisztában vagy.
A kioktató hangra Benedek kényszerűen bólintott. Az ezredes látta
rajta a tanácstalanságot.
– Talán ez segíthet – húzta ki az íróasztal fiókját, és rövid keresgélés
után egy dossziét vett elő. Ujját megnyálazva lapozgatott benne, végül
előhúzott egy lapot, és az asztal csillogó üvegén, Sztálin és Rákosi bronz
mellszobra között az őrnagy elé csúsztatta.
A Benedek által végigfutott szűkszavú közlemény a Magyar Cionista
Szövetség önfeloszlató határozata volt.
“Miután Izrael Állam megalakult, és így a
szövetség legfőbb célkitűzése teljesült, valamint mert Magyarország
és Izrael között ma már rendes diplomáciai kapcsolat áll fenn, az
intézőbizottság a Magyar Cionista Szövetség működését beszünteti.
Ugyancsak feloszlott a Palesztina Hivatal is.”
Meglepte a hír. A Szabad Nép rendre beszámolt az
elmúlt hónapokban a “céljukat elért”, “okafogyottá vált” mozgalmak
feloszlásáról, Benedek innen értesült a fejleményekről, de nem emlékezett,
hogy az egymás után megszűnő társadalmi szervezetek sorában a
cionistákra is sor került volna. Természetesnek tartotta, hogy az ideológiai küzdelemben
előbb-utóbb felőrlődnek a reakció utóvédjei, belátják működésük
értelmetlenségét és beszüntetik tevékenységüket, de a cionistákra azért
felfigyelt volna.
Az ezredes mintha csak olvasott volna a gondolataiban.
– A napokban fog megjelenni
a nyilatkozat. Nem volt könnyű, de belátták, el kell fogadniuk a mi
játékszabályainkat.
Benedek nem volt naiv, tudta, hogy a szükség olykor kemény eszközöket
kényszerít használni a nap nap utáni harcban, ha a nép államát és a munkások
hatalmát akarják megvédeni a történelem fogaskerekét visszatartani, sőt
visszaforgatni szándékozókkal szemben, de a szelet papír, amit a kezében
tartott, mégis meglepte. Mintha ama fogaskerekek közé pillanthatott volna.
Eszébe jutott a marxi tézis: a filozófusok a történelmet eddig csak egymástól
eltérően magyarázták, de az igazi feladat a történelem menetét
megváltoztatni, tudatosan beavatkozni a világ folyásába és igazságot
szolgáltatni mindazoknak, akiknek addig nem jutott lehetőség igazuk
kivívására. Igen, a kommunisták valóban tudatosan alakítják a történelmet,
nemcsak megtörténik velük, hullámaival fejük felett átcsapva a kor, gondolta
bizonyos büszkeséggel. Arra azonban kíváncsi volt, hogy a cionisták, akik
Friedmann elmondása alapján az utolsó időben is gőzerővel
próbálkoztak a kivándorlás engedélyeztetésével, hogyan szánták rá magukat ilyen
hirtelen erre a döntésre. Talán az ő madarán kívül a többi
keményfejűt is begyűjtötték, és a többi odakint beijedt? Vagy már
korábban megosztották a vezetést, és rendelkezésre álltak a megfelelő
káderek?
– Megegyeztünk velük. Magas szinten. Háromezer ember apránként elhagyhatja
az országot, azután slussz. Aláírták. A megállapodás része a Zsidókórház felújítása, ami azután állami
tulajdonba kerül. Mindez a Joint egymillió dollárjából. Nem rossz üzlet,
igaz? S az itt maradók is jól járnak. Az állami egészségügy egyformán magas
szintű ellátást biztosít a társadalom valamennyi tagja számára –
hunyorgott kajánul az ezredes. Áthajolt az asztal fölött, kihúzta Benedek
kezéből, és meglobogtatta a nyilatkozatot. – Ezt talán használni tudja a
maga emberével szemben is. Kap majd egy kópiát.
– Ezredes elvtárs – nyelt egyet Benedek –, említetted, hogy más kezdte ezt
a vizsgálatot. Azt szeretném… – Fényi türelmetlenül közbevágott.
– Meg akarsz hátrálni, őrnagy elvtárs?
– Nem, dehogy! – szabadkozott. – Csak szeretném továbbra is kérni a
közreműködésedet. Akik elkezdték ennek a Friedmann-nak a kezelését, azok
nyújtsanak a továbbiakban is, mondjuk úgy, módszertani segítséget. Hadd tudja
úgy ez a Friedmann, hogy többen is dolgoznak az ügyén. Taktikai okokból.
Fényi vastag ajkait lebiggyesztve, ujjaival széke karfáján kopogva, hosszú
másodpercekig hallgatott. Olykor idegesen megrezdülő szemhéját félig
leengedve, némán fürkészte a másik tekintetét.
– Húzd meg, ereszd meg?
Benedek bizonytalanul bólintott, s erre főnöke is bólogatni kezdett.
– Rendben van, őrnagy elvtárs, intézkedem. Te is tedd a dolgod. Vidd
ki nyugodtan a
Virányosi úti bázisra, vagy akár kirándulhatsz is vele a Normafához. Teremts
bizalmat magad iránt. Mindegy, hogy hol szeded ki belőle a lényeget, csak
meglegyen, ne tökölj vele sokat. Kecsegtetheted enyhébb büntetéssel, ha
őszinte, feltáró vallomást tesz, de a lényeg, hogy végül legyen
egyértelmű: Rajk együttműködött a cionistákkal.
Miközben Fényi hallgatott, majd újra beszélni kezdett, Benedek kétségbeesve
gondolt a száguldó percekre, de nem mert az órájára nézni, sem elfordítani
tekintetét, hogy a
faliórára pillantson, az ezredes viszont megtette, és pattogós szavai után
valamivel visszafogottabban jelezte, hogy mennie kell, programja van. Benedek
hálásan szusszantott.
– Nem akarnám az idődet rabolni, ezredes elvtárs – emelkedett fel
azonnal, és engedélyt kért a távozásra.
Majdnem háromnegyed hat volt, s még el kellett taxiznia a Monoki utcába,
ahol a pártvezetés és az Államvédelmi Hatóság tisztikara és családjaik részére
fenntartott raktáráruház női fehérnemű osztályán, a Kata számára
félretett fekete műselyem hálóing várta. Egy próbafülke tükre előtt a
feleségéhez hasonló termetű eladónőhöz próbálták az elektromosságtól
pattogó darabot. Amikor a fiatal testre simult a kombinészerű, csillogó
anyag, elpirultak.
Fizetett, és sietett haza. Megkönnyebbülhetett volna, mert jó fél órája
volt még indulásig, de a feszültség, hogy elkésik, pusztán azzal, hogy mégis
időben érkezett, nem
oldódott benne. Mindig túlaggódta az ügyintézést, és nem tudta előre
kiszámítani,
mikor ér oda valahova, mennyi időre van szüksége, ha egymás után több
dolgot kell elintéznie, ezért mindig kapkodott, és mindig korábban
érkezett.
Kata hosszú fekete szövetszoknyájában, széles gallérú, fehér selyemblúzban,
fekete szaténblézerben nyitott ajtót. Elegáns volt, Benedek szemében túlzottan
is jól öltözött.
– Elárulnád végre, mire ez a nagy szervezkedés? – kérdezte kissé míszen.
Benedek valamivel melegebb fogadtatásra számított, de nem vette lelkére a
kelletlenséget. Kissé mesterkélt jókedvvel felelt, akárha mindennapos
programról volna szó.
– Operába megyünk, a Rigolettót adják. Gondoltam,
szívesen vennéd, vagy nem?
Az asszony arca felderült. Eddig azt hitte, állambiztonságiak részére
rendezett, belterjes
társasági esemény miatt kellett kicsípnie magát, ahol férjét alig látja, s csupán az illem kedvéért kell
a többi asszonnyal együtt felvonulnia, míg a férfiak felöntenek a
garatra és harsányan tréfálkoznak. Nem tette volna szóvá különben azt sem;
tudta, férje sem szereti a szerencsére ritka, muszáj-jókedv összejöveteleket, de illett jelen lennie, és
Kata ezt a programot is jobbnak tartotta a semminél. A hír, hogy az
Operába mennek, mindenesetre kellemes meglepetés volt. Fél éve is lehetett annak, hogy utoljára
sikerült elcsalnia a férjét, s most ráadásul ő szervezkedett.
Nyilván jóvá akarja tenni a tegnap estét meg száz korábbi hasonlót, ami túlzott
elvárás egy színházi estétől, ami után ugyanaz következik, ami előtte
zajlott heteken, hónapokon át, de Kata örülni akart a pillanatnak, s
megfeledkezni mindarról, ami miatt keserűséget érzett. Azt is látta, hogy
a hálószobában valami meglepetés készül, Gyuri belopózik, és a párnája alá rejt valamit. Bár nem tette
szóvá, hiányoztak neki azok az apró figyelmességek, amikben
házasságkötésük előtt olykor része volt, azóta azonban szinte soha. Nem
hozta tűzbe férje igyekezete, noha tudta, a gesztusokra gesztusokkal illene
felelnie.
Régebben ilyenkor átölelte
volna férje nyakát, és puhán, bizsergetőn szájon csókolja. Most egy
ölelésre futotta csak. Benedek vigyázott, hogy ne legyen elutasító; ne húzza ki
magát hamarább a köré fonódó karok közül, mint azok maguktól leoldódnak róla,
bár még mindig ideges volt, hogy nem lesz kész.
Mindenre jutott persze idő, csak a nyomorult nyakkendővel
bajlódott hosszasan. Sehogy
sem akart sikerülni. A harántcsíkozású, világoskék-sötétkék nyakkendő vékonyabb
vége, amelynek decensen kellett volna rejtőznie a szélesebb alatt,
minduntalan hosszabbra sikeredett és kilógott, ez pedig az eleganciára
egyébként keveset
adó Benedeket határtalanul idegesítette, mióta Kata felhívta rá a figyelmét,
hogy akár ez,
akár a másik véglet, ha hosszan lelóg a szélesebb vége, arról árulkodik, hogy
valaki nem tudja, hogy kell viselni. A negyedik csomózásnál úgy döntött, ha
begombolja hasán a fekete öltönyzakót, úgysem látszik, melyik a hosszabb.
Elégedett volt az eredménnyel, csak kevés haját – amit ezúttal nem rejthetett
tányérsapkája alá – volt képtelen úgy elrendezni, hogy a tükör előtt ne
ébresszen benne dühöt, majd szánalmat önmaga iránt.
Az előszobában Kata parfümének tömény illata csapta meg az orrát.
Gyanakodott, vajon
nem feketézőktől vette-e a piacon, hasonlóképpen csipkés
fehérneműihez, amit ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor viselt. Volt stílusa az
asszonynak, jobb pillanataiban Benedek ezt értékelte is. Jólesett
elnéznie gusztusos testén a csábos alsóneműket, bár zavarta is ez a
kifinomultság. Ehhez hasonló darabokat legfeljebb a háború előtt,
képeslapokon látott az Almássy téren, idősebb fiúknál. Lehet, hogy nem is
Kata, hanem az anyja veszi neki a fehérneműket meg az illatszereket. “Hogy az a szegény
gyerek ne szenvedjen hiányt semmiben” – gúnyolódott olykor. Ezúttal
azonban erőt vett magán, és nem kérdezte meg, honnan való a csábos
kollekció és a tükör előtti toalettasztalon álló, illatos üvegcse.
Állva, a konyhában, még be tudott kapni két kolbászos szendvicset. Az
előadás fél
nyolckor kezdődött, a taxi hét után öt perccel tette le őket az
Operával szemben, a Balettintézetnél. A pénztárban először nem találták a jegyeket,
Benedek már kezdett volna dühbe gurulni és azon tanakodni, hogyan tud
botrány nélkül azonnal intézkedni, amikor a pénztárosnő megkocogtatta az
ablak üvegét, és kissé riadtan tolta elé a borítékot, benne a két
belépővel. A borítékon a neve mellett dőlt betűkkel állt: ÁVH
őrnagy + 1 fő.
Kata látható élvezettel lubickolt az izgatottan fecsegő tömegben.
Kereste az ismerős
arcokat, minduntalan oldalba bökte, ha felfedezett valakit. Mintha vadászott
volna azokra,
akikkel cseveghet, s mintha fel akarta volna hörpinteni az egész hangulatot,
behabzsolni és elraktározni, nehezebb időkre. Lecsapott egy
szerkesztőségi kolléganőre és férjére, akivel Benedeknek kellett
(volna) társalognia, míg a két asszony együtt fürkészte tovább a közönséget,
mintha csak keresnének valakit. A két férfi néhány mondat után kínos csendben
álldogált, míg egy újabb ismerősre bukkanva, a kollegina tovalibbent, maga
után húzva emberét.
Benedek nehezen viselte ezt a nyüzsgést, alig várta, hogy a helyükre
menjenek. Tudta, jó három órát kell kibírnia, hajtotta volna hát az időt.
Az igazat megvallva nem szerette az operákat, noha még mindig inkább ide jött,
mint a Zeneakadémiára. Koncerten mindössze két alkalommal járt, de ez
elegendő volt számára, hogy megállapítsa: nem neki való szórakozás.
Kata egyre felszabadultabb volt. Önfeledten csivitelt, magyarázott,
mutogatta a művészek fényképét, de legalább nem bukkant új ismerősre,
akivel bárgyú beszélgetésbe kellett volna elegyedniük. Hogy kissé megtörje
lendületét, Benedek vásárolt egy műsorfüzetet, és a kezébe nyomta, de
alighogy kinyitotta, Kata színpadias mozdulattal melléhez csapta és
felkiáltott:
– Ez nem igaz! Te egy angyal vagy!
– Mi az, mit láttál?
– A Svéd énekli Rigolettót. Svéd Sándor – lelkendezett Kata, s tolta orra
alá a színlapot. – Áruld el, tudtad, vagy csak véletlen? – búgta hozzásimulva.
– Ez az az énekes, aki Bécsben él, ugye? – kérdezte, mire az asszony bólintott.
– A bécsi Staatsoper magánénekese.
Gyanús, gondolta Benedek, szabadon jár-kel a határon át. Kata tovább
áradozott, lendületesen sorolta, milyen darabok milyen szerepeiben látta a
híres baritont a háború előtt, még szüleivel.
– Gyurkovics Mária énekli Gildát, Sparafucile Bencze Miklós – hümmögött,
majd sorolta tovább hol elismerően, hol fanyalogva a szereplőket,
mintha választ vagy kommentárt várna a férjétől. Benedeket ingerelte a
tudálékosság. Sznobériának tartotta a bennfenteskedő megjegyzéseket.
Nemigen akarózott neki elhinni, hogy Kata valóban fel tudja mérni, mit
várhatnak az egyes énekesektől, másrészt – bár magának se vallotta be –
féltékeny volt az asszony műveltségére, és zavarta a saját
tájékozatlansága. Amikor Kata rátért, mit írt erről a Benczéről MátraiMolnár,
a Szabad Nép zenekritikusa márciusban, amikor Colline-t énekelte a
Bohéméletből, és tavaly ősszel, amikor Basiliót adta A sevillai
borbélyban, Benedek nem
bírta tovább, és türelmetlenül legyintett egyet, mondván, ne haragudjon, de
őt a zenei élet nem érdekli ilyen részletekbe menően, Katát
azonban az elutasító közöny se tudta ezúttal lehangolni. Témát váltott, és
folyamatosan kommentálta a folyosóról a nézőtérre beáramló közönség
ruházatát, viselkedését. Benedek is figyelte a büfé előtt ácsorgó
sokaságot. Kata hirtelen elszörnyülködött, amikor a sötét öltönyt viselő
férfiak és kosztümbe öltözött nők között, pontosabban tőlük kissé
elkülönülve, néhány kantáros munkaruhát viselő férfit, illetve egy tréningruhába
öltözött párt pillantott meg. Nem ők húzódtak külön, inkább őket
kerülték el az emberek. Unicumot ittak és perecet ettek, körbetámasztva a büfé
előtti, stilizált sárgaréz kígyóval körbefuttatott lábon álló, kerek
márványasztalt.
Kata döbbenten bökte oldalba férjét, rosszallóan biccentve a
környezetből kirívó társaság felé.
– Ez azért elképesztő.
Benedek nem akart
veszekedést, ezért lenyelte kikívánkozó megjegyzését. Szándéka szerint annyit
mondott volna: nem mindenkinek adatik meg, hogy a Lipóciában vagy a
Rózsadombon nevelkedjék. Úgy érezte, meg kell védenie azokat a
szerencsétleneket, akik külsejükkel valóban kiríttak a sokaságból, ám akik
minden bizonnyal életükben először jutottak el e pompázatos falak közé, a
nemrég megindított munkaversenyek egyik győzteseként vagy valami
szakszervezeti kultúros agitálására.
– Az esélyegyenlőséget kell először megteremteni – súgta Katának,
amikor lezökkentek a bordó bársonnyal bevont zsöllye hetedik sorába. – Új
kultúrát csak egy megerősített proletáröntudatra lehet alapozni, ahhoz pedig
meg kell szerettetni az emberekkel a művészetet. Be kell csalogatni
őket a színházba, nem a pofájukba vágni, hogy öltözzenek fel rendesen,
azután jöhetnek csak. Rájönnek maguk is, hogy mások, mint a többség, de ha jól
érzik magukat, akkor alkalmazkodni fognak az új környezethez.
– Na de valakinek mégiscsak szólni kellett volna nekik, hogy így nem lehet
idejönni! – dohogott
Kata, miközben a zenekari árok felől már javában hallatszott, hogy
hangolnak a zenészek.
– Legközelebb már tudni fogják, hogy kell viselkedniük. Fel kell emelni a
munkásságot, nem gyámkodni felette, ez a kommunista értelmiség feladata –
magyarázta szenvedélyesen Benedek, és beleborzongott, mennyire igaz és
helyénvaló ez a
jelszó. Kata kétkedően lebiggyesztette dús ajkait, és Benedek keserűen
gondolt arra, hogyha az ő kommunista felesége így gondolkodik,
vajon hogy viszonyulhat a munkásokhoz a polgárság ama része, mely ellensége
maradt a népi demokráciának. Hirtelen harag ébredt benne a díszes oszlopfők, az impozáns,
boltíves mennyezet, a vörös bársonnyal borított, puha széksorok, a
fennhéjázó, pazarló jólét miatt, ami sütött ebből a környezetből, de
legfőképpen a lázasan fecsegő, kiglancolt, úri közönség iránt.
Ugyanezek jártak ide a háború előtt is. Mit sem érdekli őket, hogy mások soha nem jutnak el
az Operába, s ha véletlenül mégis megadatik nekik, hogy eljöhessenek,
úgy kezelik őket, mint a leprásokat. Dühös volt azokra a szerencsétlenekre
is, akiket valóban senki nem figyelmeztetett, hogy fel kellene öltözniük, tán
még ki is röhögték őket a hátuk mögött, tudván, hogy így jelennek majd
meg, köznevetség tárgyaként. Ez is egyfajta szabotázs. Hiába a kommunistáké a
központi hatalom, a hétköznapok forradalmát még meg kell vívni. Hiába a
meggyőződés, a magas szintű ideológiai képzés, Kata se képes
levetkőzni a belé nevelt nyomorult gőgöt, ami úgy ivódott tudatába,
mint naftalinszag a ruhába. Ezért kell leszámolni azokkal, akik a múltba,
előjogokba kapaszkodva fékezik a történelem gyorsvonatát; ezért kell
felemelni ezeket az ágrólszakadtakat és kiművelni őket, amilyen hamar
csak lehet, hogy saját, megértő értelmisége legyen a munkásságnak és a parasztságnak.
Hogy valóban az övék legyen a hatalom, a hétköznapokban is, mindenütt,
ne szalonkommunisták döntsenek a sorsukról. Indulatában a szék karfáját
szorongatta.
Kata a karmesterről súgott valamit, aki éppen a helyére sietett, és
meghajolt, de Benedeknek a név nem mondott semmit. Az asszony látcsövet húzott
elő vékony fémszemekből összehurkolt szütyőjéből.
Benedeknek az apró színházi táska a Ludas Matyi arisztokratakarikatúráit
juttatta eszébe. Kissé szégyenkezve pillantott körbe, de tekintetét mindenki a karmesterre
szegezte. A közönség tapsolni kezdett. A frakkos férfi háromszor is
meghajolt, majd elhalkult az ünneplés, és pár pillanatnyi csend után megszólalt
a nyitány.
A lendületes felvonáskezdet látványos báli forgataga oldotta Benedek feszültségét. A zene
elandalította, és a műsorfüzetben átfutott tartalomismertető alapján
a cselekményt is követni tudta, bár kissé zavarta, hogy a dalszövegeket nem
mindig érti. Egy idő után felhagyott az erőlködéssel, megpróbálta
átadni magát a muzsikának, ám ahogy kevésbé mozgalmas jelenetek következtek,
érezte, hogy figyelme mindinkább lankad. Szeme sarkából felesége kipirult,
átszellemült arcát nézte. Végül is miatta jöttek, örülnie kell az örömének.
A szünetben javasolta, hogy maradjanak a helyükön, ne tolongjanak a zsúfolt
folyosón, de Kata szeretett volna kimenni.
– Ez is része egy színházi estének. Na, gyere már! – erősködött.
Benedeknek erről eszébe jutott a gyerekkori tréfa, meghívás egy
színházi vacsorára.
“Nyald ki a seggem – ugratták egymást –, nekem színház, neked vacsora.” Felalá
járkáltak a folyosón, még az emeleti büféhez is fel kellett baktatnia neje
után, de mindhiába: az asszonynak ezúttal egyetlen ismerősét sem fedezték
fel. Benedek 45-ben megszakította régi kapcsolatait, új barátságokat pedig nem
kötött. Zárkózott
lett, és gyanakvó. Kata jelentette számára a társaságot. Az asszony napközben
bonyolította társadalmi életét, lakásukba elvétve jött vendég. Ha valakit mégis
meghívott barátai, barátnői közül, Benedek nem találta velük a hangot,
feszengett, egész este csak hallgatott, máskor inkább kimentette magát, és az
irodájában maradt.
Kata intézeti diáktársai sem voltak elragadtatva évfolyamtársuk férjétől.
Kata ezen is, azon is megsértődött, és egy idő után senkit nem
invitált magukhoz. Ha találkozni akart ismerőseivel, házon kívül
bonyolította randevúit, így viszont őket sem hívták meg baráti
összejövetelekre, talán ezért is vágyott rá annyira, hogy itt együtt
merítkezzenek meg a forgatagban. Mivel más beszélgetőpartnere nem akadt,
férjének elemezte az előadást.
A második felvonás elején Benedek pihent. Az izgatott mászkálás és Kata
szakavatottnak tűnő magyarázata kimerítette. Ott kapcsolt ki, amikor
Rigoletto és Gilda
kettőséről beszélt. Nem is gondolta volna, hogy egy pár perces
jelenetnél ennyi apró részletre kiterjedhet valakinek a figyelme. Már
akkor a Rajk-ügy járt a fejében, s hogy visszazökkentek a helyükre, tovább
tűnődött. Ugyan miért volt szüksége Szőnyinek Rajk behálózására?
Minek kellett volna neki a “párton belüli felső kémkapcsolat”, hiszen
Szőnyi, sőt a helyettese, Szalai is mint a Központi Vezetőség
káderosztályának vezetői szó szerint mindent tudhattak a pártról és az
ország életéről, kivéve persze mindazt, amit a négyesfogat: Rákosi,
Gerő, Révai és Farkas nem osztott meg senki mással. Azt viszont Rajk sem
tudhatta. Semmit nem tudhatott, amiért személy szerint fontos lehetett volna
beszervezni, hacsak nem azért, mert egyetértett az összeesküvés tervével. Az
ÁVH-n belül is beszélték, hogy Rajk azóta sértett, amióta az államvédelmet
belügyminisztersége idején kivonták a hatásköréből, és bukásként élte meg
külügyminiszteri kinevezését is. Szőnyiéknek pedig nyilván szükségük volt
a tömegek előtt ismert és népszerű emberre. Még az is lehet, hogy
személyes hatalmi ambíció hajtotta őket. Rajkot maga Kádár hallgatta ki,
aki utódja lett a belügy élén, sőt szovjet elvtársak is közreműködnek
a nagyvadak perének előkészítésében, akiknek az ilyen típusú ügyekben
komoly tapasztalatuk
van. Fel kell kötnie mindenesetre a gatyáját, hogy ne valljon szégyent.
Amikor a közönség tapsviharban tört ki, Benedek is gépiesen összeütötte a
tenyerét. Azt hitte, vége a felvonásnak, de csak egy bravúros kettős váltotta
ki az ovációt.
Ugyan miért gondolta azt, hogy a Rajkkal szemben felhozott vádak
kétségesebbek, mint a Szőnyivel és Szalaival kapcsolatosak? –
tűnődött tovább. Kelletlenül fogadta a saját ellenvetését. Annak
esélyét pedig, hogy valamennyiükkel szemben tévedésből indult volna a nyomozás, nyugodtan ki
lehet zárni, hessegette el kellemetlen képzelgését. Kényszerítette
magát, hogy a zenére figyeljen, talán az kimossa fejéből zavaros
gondolatait.
A második szünetben már Benedek javasolta, hogy menjenek a büfébe. Konyakot
akart inni, és bár Kata nem szerette, ha alkoholt fogyaszt, mert az utóbbi
időben, ha elkezdte, nem tudta abbahagyni, az asszony sem akarta elrontani
az estét.
– Én is szívesen innék valamit.
Tolongás volt már a pult előtt, amikor a büféhez értek. Hosszas
ácsorgás után sorra kerültek, és a konyak után Kata ischlerét, bonbonmeggyét is
elé tolta végre a felszolgáló (akinek Benedek lopva fixírozta a dekoltázsát, és
a tegnapi presszósnőre gondolva megállapította, hogy ezeknek a nőknek
mindig hihetetlen méretű, szinte riasztóan nagy mellük van), ismerős
hang szólalt meg mögöttük:
– Hagyja csak, Benedek elvtárs, majd én állom a cechet.
Összerezzent, és hátrafordult.
– Ezredes elvtárs – dadogta meglepetten, mire a szintén civil ruhát
viselő Fényi tréfás
rosszallással ráncolta homlokát, és a szája elé emelte mutatóujját. Ilyen
nincs, gondolta Benedek. Pont ma kellett nekik is az Operába jönni.
Körülállták az egyik márványasztalt. Benedek bemutatkozott az ezredes korán
őszülő, kövérkés, erős orosz akcentussal beszélő
feleségének, és a nejét is bemutatta. A nő mosolytalan arccal méregette
Katát. Utóbb szinte szavát se lehetett hallani. Fényi jól szabott, sötétkék öltönyt viselt vörös
nyakkendővel, és kedvtelve mustrálta Katát, aki zavarba jött, hogy
a bemutatkozás után a férfi hosszasan tartotta mancsszerű markában apró
kezét.
Benedek is zavarban volt,
Kata látta rajta, ezért oldani próbált a kínos hangulaton.
– Hogy tetszik az előadás? – nézett először Fényinére, majd a
férjére.
– Tetszik – mondta az ezredes, és le nem vette róla a szemét. Felesége
hallgatott. Kata kissé feszengett az őt vizslató pillantásoktól.
Igyekezett észre sem venni az alakján időző tekintetet, de a hatalmas
termetű emberből áradt valami férfiasság, ami bár riasztotta, újra és
újra arra késztette, hogy belenézzen a kíváncsi barna szemekbe. Hogy
irigyelheti Gyuri, gondolta a jóval idősebb férfi dús hajzata láttán.
A szokatlan helyzetben Benedek feszültsége szinte tapintható volt. Egyik
lábáról a másikra nehezedett, megfeledkezve a konyakról is, amit rendelt. Öblös
pohara úgy állt az asztal közepén, mintha nem is az övé volna.
Ritkán beszélt otthon a főnökéről, s ha elvétve mégis szót ejtett
róla, Kata kihallotta elharapott mondataiból a mindig lappangó aggodalmat és a
megfelelni vágyást, amit egyszerűen annak tudott be, hogy Gyuri nem
ismerhette a saját apját, és Fényiben afféle apapótlékra lelt. Megpendítette
ezt egyszer, de mint mindig, amikor pszichológiai mozgatórugókat keresett férje
viselkedése mögött, Benedek indulatosan utasította el a feltételezést.
Idegesítette a lélekelemzés, a “tudálékosság”, hogy Kata többet akar megérteni
a rezdüléseiből, mint ő maga érthet önmagából. Ami a katolikusnak a
gyónás, a mifajtánknak az volna az analízis, emlékezett Kata az apja mondására,
de a férjének sosem említette, mert ő sem az apósát nem szívlelte, sem
azt, ha akárcsak célzást tett zsidóságukra. A maga részéről úgy vélte, új
világnézetet választott, s ezzel letudta a múltját. Ezzel Kata is egyetértett.
Polgári csökevény, burzsoá áltudomány, fröcsögött a pszichológiára Benedek,
Kata azonban hitt a lélekgyógyászatban, és bízott abban, hogy a kommunista
gondolkodás képes lesz előbb-utóbb megemészteni, és a társadalomra
vonatkozó nézeteivel összehangolva, saját céljaira alkalmazni.
Kata szívesen beszélgetett volna az előadásról, ha bárki hajlandónak
mutatkozott volna rá. Tüntetően a némán álldogáló asszonyhoz fordult,
akihez senki nem szólt, de vele hiába próbálkozott, csak annyit tudott kihúzni
belőle, hogy alapvetően férje kedvéért jár operába. Fényi kérdezett
valamit Borogyin Igor hercegéről, aminek plakátja ott lógott mellettük a
falon, és Kata úgy érezte, végre olyasmi került szóba, amiről ehelyütt
beszélgetni kell és lehet. Lendületesen kezdett mesélni a januárban bemutatott
előadásról, Jámbor László Igorjáról, Székely Mihály Koncsakjáról.
Benedek nem tudta, láthatta-e Kata azt a darabot, esetleg a lap révén jutott be
egy főpróbára, netán csak a kritikákat ismeri, de nem is érdekelte
különösebben. Örült, hogy a kínos csendnek vége szakadt.
– Még Moszkvában láttuk a darabot, jóval a háború előtt, Saljapinnal a
főszerepben, ugye? – fordult feleségéhez az ezredes, aki rezzenéstelen
ábrázattal bólintott. Kata arcára elismerő irigység ült ki. Saljapint
hallani élőben, ezt nemigen lehet überelni.
– Nem is mondta, Benedek elvtárs, hogy a felesége ilyen komoly zenebarát –
fordult az őrnagyhoz megjátszott szemrehányással Fényi. – Miért titkolta
el, hogy nemcsak csinos, de ilyen művelt asszony is?
Ugyan mit lehet erre mondani? Benedek nyelt egyet, és bizonytalanul
széttárta a kezét.
– Erre büszkének kell lenni, különösen ha a mi értelmiségünkről van
szó – folytatta az ezredes, újra ürügyet találva, hogy hosszasan nézze Katát.
– Hát igen – vett erőt magán Benedek. – A Szabad Népnél gyakornok, s
emellett tanul a Lenin Intézetben. Csak az a szívfájdalma, hogy nem dolgozhat a
lap zenei részlegénél.
– A kultúrrovatnál telt ház van, és a zenekritika is foglalt – helyesbített
Kata. Borsózott a háta a férje által használt kifejezéstől. Mintha egy gyárról
lenne szó, úgy beszél a lapról. S egyáltalán, mi köze ennek az alaknak ahhoz,
még ha a főnöke is, hogy milyen állásra aspirál? Meglepetésként érte ez a
közlékenység. Otthon bezzeg ki kell húzni Gyuriból minden szót, ami a benti
dolgaival kapcsolatos.
– Ugye maguk viszonylag friss házasok? – kérdezte Fényi, Katát mustrálva.
Kata kissé csóválta a fejét, lebiggyesztve az ajkát, mintha csak azt akarta
volna mondani: másfél év az másfél év, de ahogy oldalra pislantott, látta, hogy
férje szaporán bólogat. Bosszantotta beszélgetőpartnerük magabiztossága,
és hirtelen megszánta Gyurit.
– Több mint egy éve volt az esküvőnk – karolt belé kislányos
mosollyal. Átfutott rajta, hogy a vállára hajtja a fejét, végül ezt túlzásnak
érezte. Az ezredesné idegesen rágta a szája szélét. Fényi tovább vitte a
prímet:
– Mondtam én a férjének, hogy egy fiatalasszonnyal többet kell ám
foglalkozni. Még tán azt is mondtam neki, vigye operába. Mintha csak tudtam
volna – tett széles mozdulatot. – Kell a szórakozás, még nekünk is, akiknek
manapság elég sok a dolgunk. De hallja, a maga férje a munka rabja. Mindig csak
a hivatalos ügyek – kacsintott rá. – Igaz, Benedek elvtárs?
Benedek kutatott az emlékezetében, beszéltek-e valaha ilyesmiről, és
mintha valami csakugyan derengett volna. Amikor bejelentette, hogy
megnősül, az ezredes viccelődött vele, de ő akkor is zavarban
volt, s most nem emlékezett pontosan a részletekre. Operáról nem esett szó
közöttük, erre esküdni mert volna.
– Azért nem szabad hibáztatni őt – hajolt Fényi az asztal fölött Kata
felé, mint aki bizalmas dolgot akar közölni, s ezért Kata is, Benedek is kissé
közelebb hajolt, csak Fényiné állt néma szfinxként, mozdulatlanul. – A reakció
nincs tekintettel a magánéletre, ezt a mi asszonyainknak tudnia kell.
Benedek úgy érezte magát, mint akinek mentőövet dobtak. Látszólag
felszabadultan bólogatott, Kata azonban sose látta még ilyen megszeppentnek.
Egyszerre sajnálta és haragudott rá, ugyanakkor tudta, az Államvédelmi Hatóság
nem egy egyszerű munkahely, hanem súlyos felelősséget hordozó,
fegyveres testület, ahol az elöljárói-beosztotti viszony nyilván szigorúbban
érvényesül, mint a civil életben, és Gyuri merevsége sem teszi lehetővé,
hogy akár a hivataltól távol is fesztelenül viselkedjen főnökével.
A szünet végét jelző csengő hangjára Benedek legszívesebben
megkönnyebbülten felsóhajtott volna, de türtőztette magát.
– További jó szórakozást, és sok szerencsét a lapnál! – hajolt meg kissé
szertartásosan az ezredes, és kezet csókolt Katának, akinek évek óta nem volt
ilyesmiben része.
Benedek kezet fogott Fényinével, majd főnökével is. – Vigyázzon a nejére,
Benedek elvtárs! – súgta az ezredes, úgy, hogy Kata is hallja, s közben
a szeme sarkából
fürkészte az asszonyt. – A pártnak szüksége van a saját nevelésű
értelmiségre. A konyakját meg el ne felejtse! – biccentett az asztalon álló,
érintetlen pohár felé.
Benedek ismét csak bólogatott, s ahogy Fényi hatalmas, szőrös keze
elengedte az övét, az ital után nyúlt és egy hajtásra kihörpintette. A
büfétől távolodóban úgy lépett Kata mellé, akár egy holdkóros.
Az ezredes közvetlensége és erőltetett vidámsággal párosuló
gavallériája zavarta is Katát, de imponált is neki.
– Furcsa ember ez – hajolt férjéhez, miután visszaültek a helyükre. –
Művelt, de kicsit közönséges. Láttad, hogy méregetett?
– Kicsoda? Fényi?
– Ne mondd, hogy nem vetted észre! – hitetlenkedett az asszony, de Benedek
csak rázta a fejét. – Tudom, hogy nem beszélhetsz benti dolgokról – fogta meg
férje kezét –, de ha valami gondod van, lehet, hogy mégis jobb lenne, ha
megosztanád velem. Ha segíteni nem tudok is, talán ha elmondod,
megkönnyebbülsz. – Gyengéden végigsimította a férfi ujjait.
– Rémeket látsz, szívem. – Benedek megpaskolta felesége kezét. – Sok a
munkánk, ennyi az egész.
– De te tartasz ettől az embertől, vagy tévedek? – próbálkozott
újra Kata.
– Ki? Én? Ugyan már! – vágott értetlenkedő arcot.
Kata újra csak arra kellett rádöbbenjen, hogy nem tud semmit férje életének
egyik feléről. Látja, érzi minden rezdüléséből, hogy feszült,
nyomasztja valami, de mindhiába próbálkozik, nem engedi közelebb magához. Úgy
él vele, akár egy társbérlővel. Egy fedél alatt, mégis idegenként. Ajkát
összepréselve fordult a színpad felé.
Benedek megkönnyebbült, hogy folytatódik az előadás. Ő ugyan nem
látta, hogy Fényi méregette volna Katát! Ugyanúgy viselkedett, mint mindig.
Céltudatosan, fölényesen,
kissé talán hatásvadász módon. A főnök az főnök, talán ezért nem akarta
mások előtt tegezni. És mi van abban, ha mustrálta az asszonyt? Mintha nem
éppen ezért festené, rúzsozná ki magát olyan feltűnően. Így persze
hogy megbámulják a férfiak.
Nem akart ma este semmi feszültséget. Bízott benne, hogy a váratlan
közjáték feledésbe merül. Békülékenyen simított végig felesége kezén, de az
asszony nem mozdult, ujjaik a karfán egymáson pihentek egészen addig, mígnem a
karmester dobogójára lépett, és Kata tapsolni nem óhajtott a többiekkel együtt.
Benedek figyelme az utolsó felvonásra végképp ellankadt. A feszült nap után
még ez a kínos találkozás is! A kimerültségtől és az unalomtól olykor
majdnem mellére bukott a feje. Tartania kellett magát, mert el-elbóbiskolt. A
mantuai herceg híres áriájának számára is ismerős dallamai
felébresztették. “Az asszony ingatag, úgy hajlik, mint a nád”, dúdolta
szórakozottan, hogy elmúljon kínos álmossága, miközben a színpadon a herceg
Magdalénával évődött. Kata lesújtó pillantást vetett rá, mire észbe
kapott, és kissé megszégyenülten abbahagyta a dudorászást. Az előadás
színlapon jelzett végéig, fél tizenegyig, még jó háromnegyed óra volt hátra.
Ötpercenként nézte az óráját, lehetőleg úgy, hogy a neje ne lássa.
Igyekezett minél kevesebbet fészkelődni, de idegességében viszketés fogta
el. Feltűnés nélkül próbált vakarózni, de ez olykor, kényesebb
testtájékain nem volt egyszerűen megoldható. A függöny nem sokkal fél
tizenegy után végre valóban legördült, és ő is felszabadultan tapsolt,
noha nem egészen azért, mint a többiek.
– Nem akarsz sétálni egyet? – kérdezte Katát, aki olyannyira elégedett volt
az estével, hogy rosszkedve elpárolgott. Meglepte az ajánlat, hirtelen nem is
emlékezett, mikor sétáltak utoljára csak úgy, céltalanul. Gyuri máskor
mozdíthatatlan volt ilyen késő este, ezúttal azonban ő szeretett
volna hazamenni, ezért csak kissé feljebb sétáltak az Andrássy úton, hogy az
Operából kiáramlók elől elhalásszanak egy taxit.