Részletek Az Emlékezés tava c. regényből.
Olimpia kijött elébe a repülőtérre a kopott kék Lada Samarájában, amelynek hátsó ülését elborították a könyvek, újságok, összegyűrt Milky Way- és Twix-papírok, tetejükön egy teleszkópnyelű esernyő, néhány műanyag bevásárlózacskó. Bár nem látta rajtuk a reklámfeliratot, Tom Allen úgy képzelte, hogy az – Olimpia nevéhez illően – csak Hermész, Apolló vagy Helena lehet. Megfordította az egyiket, hogy megnézze, Olimpia értetlenül figyelte. SKÁLA. Semmi mitológia. Skála és Kharübdisz, az volna stílszerű.
A lány egy budai panzióba vitte, Belair Panzió, mondta a szépen ápolt kert kapujárója felett a tábla, Olimpia segített neki az egyik csomagját cipelni, a kis portán alacsony, izmos férfi ült ingujjban, Tom Allen aláírta a bejelentőt, a férfi hátranyúlt a szobakulcsért, és átadta neki egy szép kartonra nyomott lappal: Panzió Belair. Reggeli 7–12h között. Szobaszervizzel tizenöt százalék felár. Bár nyitva du. 18–23h között.
A szobában, amelynek ablakai alacsony, villaszerű házak és magas fák felett egy enyhe völgyre és a zajból ítélve elég forgalmas főútra néztek, Tom Allen lelökte két nem túl nagy bőröndjét a sarokba, átvette Olimpiától a kézitáskáját, lehúzta a cipzárt, kiemelt belőle egy kis irattartót, és átadta Olimpiának. Azután odament a kis hűtőszekrényhez, belenézett.
– Van whisky, gin, vodka, tonik, narancslé. Mit hozhatok neked?
– Kösz, semmit. Vezetek. – Olimpia kinyitotta a kis irattartót, elolvasta, azután felcsattant: – Te lökött vagy. Flúgos, dilis, félnótás, kanyókás, hogy népi kifejezést is használjak. Egy pszichopata. Egy pszichopata csiga, aki befalazta magát a házába. Nem, nem is csiga, annak túl vékony a héja. Egy bezárkózott mélytengeri kagyló. – Dühösen az ágy végén álló asztalra csapta a dokumentumokat. – Csak hülye metaforákkal tudlak körülírni. Worcesterben a könyvtáros konferencián az első esti részegség után a szeretőd lettem, három napra, aztán már részegség nélkül is a szeretőd voltam négy napig a genti konferencián, kicsit beléd is szerettem, és mindig azt mondtad, hogy az egyetemen tanultál meg magyarul. Jé, gondoltam, ez a pasi az egyetemen ilyen jól megtanult magyarul, de érezni rajta, hogy idegen nyelvet beszél, a hangsúlyából, a kiejtéséből, a stílusából. Mikszáth és Krúdy Oxfordból. A többit elhallgattad. Írtál néhány szerelmes levelet. Szerelmes levelet? – Olimpia kicsit szétnyitotta maga előtt a két tenyerét, felhúzta a vállát, mint aki a tanácstalanság áldozatát mutatja be valami felsőbb hatalomnak. Így is nagyon csinos, gondolta Tom Allen. Mindig nagyon csinos. Most is, elöl végiggombos krémszínű nyári ruhájában az asztal mellett, haja rövid lófarokba szorítva, a nyakán vékony aranylánc. – Aztán már csak karácsonyi lapot írtál, Merry Christmas és Happy New Year, trallala, és aztán egyszerre jön a hosszú leveled, hogy Magyarországra akarsz jönni, talán egy egész évre, kérlek, Olimpia, rezerválj nekem egy jó szobát valami panziófélében és utána, ha tudsz, segíts nyomozni. Egy normális férfinak a szeretője két numera között olyan, mint egy gyóntatóanya. De te nem gyóntad meg, hogy magyarok voltak a szüleid, nem meséltél a kertészről a Dörmögő Dömötörrel, arról a Zsuzsi néniről és Robi bácsiról, akik kimentettek. És ezekről a papírokról sem – tette hozzá fellobbanó indulattal, feléje lökve az okmányokat.
– Én is mindent csak hosszú évek múlva tudtam meg – mentegetőzött Tom Allen.
Kezébe vette a két megsárgult, a hajtásoknál kicsit beszakadt papírt. Dad halála óta többször is nézegette őket, egyszer még Dad vastag, sötétkék Road Atlas of Europe-ját is megnézte, támpontul, de persze nem találta meg a szülőhelyét, biztos nagyon kis falu lehet, gondolta kezében a vaskos atlasszal, de valamilyen érthetetlen szeméremből – vagy bizonytalan közönyből? – a könyvtárban már nem kereste ki a részletesebb térképeket.
Születési anyakönyvi kivonat
A születés ideje: 1927. márc. 19.
A gyerek utóneve, neme, vallása: Tamás Kálmán Zsigmond, fiú, r. kat.
A szülők családi és utóneve, állása (foglalkozása), lakhelye:
Berendi Gábor, tanító, vallása ref., életkora 34. Seres Aranka, r. kat.,
26. Kondorpuszta.
(Apa. Tamás Kálmán Zsigmond. Ki után kaphatta apám a Kálmán, Zsigmond keresztneveket? A két dédapám vagy nagybácsik, keresztszülők, barátok után?)
A saját születési anyakönyvi kivonata, kisebb, összehajtogatott, kevésbé szakadozott papír:
Berendi Tamás (a gyermek családi és utóneve); fiú/lány gyermek
Kondorfalva városban/községben 1952 év április hó 2 napján
(Ezerkilencszázötvenkettő év április kettő – a születés ideje betűkkel)
született.
Szülei: Berendi Tamás Kálmán Zsigmond (az apa családi és
utóneve) agronómus foglalkozású, Kondorpusztai lakos és
Karlmayer Ilona (az anya családi és utóneve) htb, Kondorpusztai
lakos.
Az anyakönyvi kivonat hátlapján, kézzel írva:
700.– azaz hétszáz forint anyasági segély kiutalva.
A hátlap alján, szintén kézzel írt, fekete, régimódi, szinte történelmi
betűkkel: 1 db. csecsemő tej. ut. kiadva.
– Miért kellett tejutalvány egy agronómus kölykének – tűnődött el Tom Allen. – De látod, nekem sem két pótkeresztnév, sem vallás nem jutott. Talán meg sem kereszteltek. Én vagyok a legkeresztényebb pogány vagy a legpogányabb keresztény, de nem tudom, melyik vagyok igazán.
– Vagy nem akartad tudni, és most rájöttél, hogy a mélytengeri kagyló is kinyílik néha.
– Igen, kinyílik. De attól még nem akarja tudni, hogy mi van fenn, az ötvenméteres vízréteg felett. Na, jól belevesztem a metaforába és egyre hülyébbeket mondok. Szóval az egész Gabi bácsival kezdődött. Vagy folytatódott. Gabi bácsi valami Pest környéki kertész fia volt, ma sem tudom, miért, 48-ban kiszökött a határon, és meg sem állt Angliáig. Ott először pályaudvarokon hordárkodott, meg isten tudja, mit csinált még, de kitanulta apja mellett a kertészetet, és végül bekerült a Sussex Gardening Centerbe mindenesnek. Szabadidejében elvállalta, hogy a városon kívüli nagy kerteket rendben tartja, füvet nyír, fákat metsz, ás, ültet, permetez. Így került az Oak Lane-re, ahol a gazdagok laktak, nagy tágas kertekben.
“Hát te magyar vagy, faszikám”, mondta Gabi bácsi, amikor Tom Allen, akkor még néhány hónapon át Berendi Tamás, négy és fél éves nagy fülű, kerek arcú, már angol, kicsit bő pántos gyereknadrágban délután kiment a kertbe, ahol Gabi bácsi éppen a terasz körüli füvet kezdte nyírni a kerek fejű kis perem-fűvágóval. “Tudsz még magyarul?” “Az mi?”, kérdezte Berendi Tamás, és a kerek fejű kis fűnyíróra mutatott.
Aztán később, amikor Mum és Dad valamiért elment este hazulról vagy néha lóversenyre fél napra is, Gabi bácsi ott ült mellette a kerti padon vagy az ágy fejénél, és a Dörmögő Dömötörből olvasott fel Tom Allennek. A Dörmögő Dömötört Zsuzsi néni hozta, mikor megtudta, hogy Gabi bácsi magyar – vagy sváb vagy akárki, de az anyanyelve magyar.
– Zsuzsi néni? Még jó, hogy Második Böske néni angol királynő nem járt el hozzád magyarul társalogni. Anglia népességének nagyobb része nyilvánvalóan magyar.
Tom Allen felállt, odament az apró frizsiderhez és kivett belőle egy kis vodkásüveget. Kérdően Olimpia felé nyújtotta, de a lány a fejét rázta. Tom Allen töltött magának, visszajött az asztalhoz, és leült.
Braun Robi bácsi és Braun Robi néni. A véletlenek, a sors, az ananké követei, végrehajtói, mit tudom, milyen szerepet adhatok két öregembernek abban a színielőadásban, ami vagyok. Ha hinnék valamilyen felsőbb istenségben, azt hihetném, hogy ő rendezi el a sorsomat, de nem hiszek.
Beleivott a vodkába.
– Szóval a véletlen. Úgy érzem, hogy az egész életem a véletlenek, hogy is mondják magyarul, relay… ja, igen, váltófutása. Vagy, mondjuk, lánca.
– Szóval én is csak egy láncszem vagyok a véletlenek láncában – mondta Olimpia ironikusan. – És ne mondd, hogy csillogóbb láncszem. Imádom a bókokat, de ez túl ócska volna, ennél eredetibb kell. Ki az a Zsuzsi néni?
– Braun Zsuzsi néni. És Robi bácsi. Sokáig csak annyit tudtam róluk, hogy ők hoztak ki Magyarországról. Robi bácsi öccse, Endre, vagyis Andrew bácsi valami helyettes könyvelő volt Dad ügyvédi irodájában, hozzá mentek, és Dad Andrew bácsitól hallott rólam először. Hogy van náluk egy menekült magyar kisfiú, de nem tudják eltartani, valahogy örökbe szeretnék adni. Dad és Mum eljöttek, megnéztek, nem volt gyerekük, örökbe fogadtak, a magyaroknak akkor mindenki segíteni akart Angliában. Angolul csak annyit tudtam, hogy Good morning és Thank you. Aztán Zsuzsi néni elment takarítónőnek és mosogatónak a Lyon’s önkiszolgálóba, Robi bácsi beesett mellű, kicsi, hajlott öregember volt, fizikai munkára már nem nagyon alkalmas, de szerencséjére beszélt valamelyest angolul, és a saját szakmájában, a papírkereskedésben talált valami kicsi állást a W. H. Smith papír- és könyvkereskedő hálózat egyik boltjában. Később lakást is szereztek valahol Clapham Junction környékén, kis, másfél szobás lakást, tudod, az szerény környék, de nem nyomornegyed, és kéthavonta, negyedévente lejöttek engem meglátogatni, nem volt gyerekük, és talán megszerettek, mint valami kis kóbor kutyakölyköt, vagy kötődni akartak személyesen valakihez, és kitaláltak engem maguknak. Amikor megtudták, hogy Gabi bácsi, a kertész beszél magyarul, kezdték hozni a könyveket, régi köteteket, nem tudom, kitől szerezték, talán Andrew bácsitól, először a Dörmögő Dömötört, később aztán A Pál utcai fiúkat, Jókait, Mikszáthot. Mum finom ebéddel várta mindig őket, és nagyon kedves volt hozzájuk, de egyszer, évekkel később hallottam, amikor egyik este, miután Zsuzsi néni és Robi bácsi elmentek, kezében egy pohár gin-and-it-tel, vagyis ginnel és olasz vermuttal, azt mondta, kicsit bosszúsan, minek ennek a gyereknek magyarul tanulni, ez már angol fiú. És Dad, a béketűrő, a mindig mindenben engedékeny, azt mondta, attól nem lesz semmi baja, it may be a bit of luxury but it’s not a liability and you never know when can it turn into an asset. Később, amikor már tizenegy-tizenkét éves voltam, néha én is felmentem hozzájuk Londonba.
Zsuzsi tizenegy óra körül érkezett vasárnap. Robi bácsi csak pár hónapja halt meg, de Zsuzsi néni nem öltözött tüntetően gyászba, halványkék vászonruhát viselt, gallérján egy kámea brossot, a ruha kicsit szűk volt szélesre hízott apró termetén, a haja töve kibarnult a szőkére festett korona alól. Míg Mum és Dad benn foglalatoskodtak, Tom kiült a padra Zsuzsi nénivel az L alakú ház belső szögletébe, körülkerítette őket a kőlapokkal kirakott terasz, amelynek szélén ott állt a madárfürdő, körülötte kilötykölt víz, ahogy a madarak reggel szárnyukkal kiverték, a kövek fugái közül csak itt-ott emelkedett ki egy-egy végtagja vesztett apró fűcsomó vagy erőszakos pitypang, Gabi bácsi legyőzhetetlen ellenfelei.
Ültek a fehér, kicsit megkopott padon, háttal a háznak. Tom Allen tudta, hogy Zsuzsi néni valamit mondani akar, mert szokatlanul halk volt, holott máskor telenevette és telemosolyogta a házat. Most megfogta Tom Allen kezét.
“Tomikám, most már elég nagy fiú vagy. Valamit el kell neked mondanom. Nem könnyű, Tomikám, hidd el, de hosszú évek óta fekszik, mint egy nagy malomkő a szívemen. Tudod, Tomi, én hamarosan meghalhatok, vén vagyok már.” Zsuzsi néni vaskos kis öregasszony alakjához egyáltalán nem illően játékosan elkaccantotta magát. “No szóval, valamit el kell neked mesélnem.”
Tom Allen felállt, odalépett az ablakhoz, kinézett rajta, mint aki időt akar nyerni, vagy egy pillantást akar vetni, nem is igazán a külső világra, hanem önmagára.
Már alkonyodott. Visszament, és leült Olimpiával szemben, aki cipőjét lerúgva, maga alá húzott térddel várta a folytatást.
– Kierkegaard valami olyasmit mond, hogy az ember visszafelé nézi az életét, de előre kell élnie. Csak én nem tudtam igazán visszafelé nézni az életemet, mert nem sokat tudtam róla. Ott, ahol egy gyerek emlékezete amúgy is összekeveredne, az emlékezetemet elzárta egy fal. Szóval akkor Zsuzsi néni elmesélte, hogy jutottam ki Angliába. “Egy rozzant teherautó vitt el a határ közelébe. A sofőr, egy borotválatlan bunkó, elvette a pénzünk nagy részét, és átadott egy parasztembernek, akinek kis Hitler-bajsza volt, rongyos munkanadrágot és rozzant katonai bakancsot viselt. Benyomkodtak bennünket egy pajtába, tízen voltunk, vártunk az estére, a bajszos elkérte az ékszereinket, vagy legalábbis amit a kezünkön, ujjunkon, a fülünkben látott, nekem oda kellett adnom a fülbevalómat, két gyöngyszem volt, arany keretben.” Zsuzsi néni története nekem sokáig regény volt, ponyvaregény. Emberek lapulnak a szénpajtában, rossz szagúak a félelemtől, mosdatlanságtól – bár lehet, hogy ezt csak én képzelem így, couleur locale vagy mondjuk így, odeur locale –, mindenki kifelé fülel, nem hallja-e a katonai bakancsok, csizmák dobogását, önti magába a tányér bablevest, amit a bajszos hoz kora délután, rágja a kenyeret… De Zsuzsi néni mondott valamit, amitől az egész jelenet később, évek múlva még ponyvaibbá vagy rejtélyesen személyessé vált, máig sem tudom. Tíz-tizenkét órát tölthettek el, együtt, lapítva abban a pajtában, tilos volt ugyan hangosan beszélgetniük és mégis annyi mindent elmondtak magukról, suttogva, talán mentségül, önigazolásul. “De a te apád nem szólt egy szót sem”, mondta Zsuzsi néni, “csak feküdt melletted a szalmán, és a fejed alá dugta a karját.” Ezen csak mostanában kezdtem eltűnődni, hogy hallgatag, visszahúzódó ember volt-e az apám, vagy titkolni akart valamit.
Ivott egy kortyot, Olimpia még mindig felhúzott térddel hallgatta, Tom Allen tekintete megállt rajta egy pillanatra.
– Nem untatlak?
De nem várta meg a választ, folytatta:
– Tízen indultak el a sötétben, a határ felé, a hitlerbajuszos egy darabig vezette őket, aztán azt mondta, menjenek, már itt a határ. Lehasaltak, lapítottak, kúsztak, futottak, mesélte Zsuzsi néni. A bokrokon már nem voltak levelek, a levelek alattuk voltak, nedvesen, de legalább nem ropogtak, az ágak, fatörzsek váratlanul kinőttek előttük a földből, meg-megszólalt a géppisztoly, valaki feljajdult, Zsuzsi néni és Robi bácsi kúsztak, meglapultak, mellettük nem messze apám meg én, “Jó kis gyerek voltál”, mesélte Zsuzsi néni, “meg se nyikkantál”, aztán felugrottak, futottak, egy sorozat verte végig mellettük a fákat és a lehullt leveleket, “apád összeesett, mi, Robi bácsi meg én megfogtuk a kezedet és futottunk, mert pár méterre már zseblámpákat láttunk, és valaki azt kiabálta, Komm, Komm!, és tudtuk, hogy osztrákok.”
“Anyám is ott volt?”, kérdezte Tom Allen a hátsó teraszon, amelynek sarkán lassan túlhaladt a napfény. “Nem volt ott, Tomikám. Én voltam az egyetlen nő abban a tíztagú társaságban. De tudod, milyen pofátlan vagyok, megkérdeztem apádat, hol van a felesége? Erről ne beszéljünk, mondta, és hátat fordított nekem a szalmán. Jóképű férfi volt, azt hiszem, a szemedet meg a szádat tőle örökölted, de neki nem volt ennyire elálló a füle. Kisfiúnak édes voltál, kicsit pocakos, mosolygós, nem sokat beszéltél, nem úgy, mint a legtöbb gyerek. A nyakadban volt egy kis bőrzacskó, benne az apád és a te irataid, mintha apád előre tudta volna, hogy nem jut ki élve. A hátadon egy pici hátizsák, két gatyával, két trikóval, talán csak azért rakta be apád, hogy ha összecsinálod magad, tisztába tudjon tenni.”
Hónapokat töltöttek menekülttáborban Ausztriában, mesélte Zsuzsika néni ott kinn a padon, kezében egy pohár gin-and-it-tel, gin és olasz vermut keverékkel, amit Dad hozott ki, nyájas mosollyal, a mindinkább nyári, lágy és hívogató árnyékba, és nyújtott át Zsuzsika néninek. “És nagyon megszerettünk. Csendes voltál, szófogadó, csak akkor bolondultál meg néha, ha a nagyobb gyerekek fociztak, és mi nem engedtünk ki, mert féltünk, hogy bajod esik. Aztán megkaptuk a beutazási engedélyt Angliába, mert Andrew bácsi felelősséget vállalt értünk. Azokat az iratokat, amik a nyakadban lógtak, abban a szép, vadonatúj bőrzacskóban, szarvasbőrből varrta össze valaki, talán az apád, látni lehetett rajta, hogy nem szakember csinálta, apád talán előre eltervezett mindent, hogy elmegy Nyugatra, és ha neki valami baja esik, neked mégis legyen apád, legalább abban a rossz szarvasbőr zacskóban.” Zsuzsika néni elnézett a napfényben egyre meghatározottabbá váló kerten. “Azokat a papírokat aztán odaadtam Mr. Frank Allennek, mikor végül örökbe fogadott.”
Két évvel később Tom Allen egyszer belenézett Dad íróasztalfiókjába, kivette a borítékot, amelyre az volt Dad nagyon szabályos betűivel ráírva: Tom (documents). Kinyitotta a borítékot, futtában megnézte az iratokat, de úgy, mintha csak véletlenül találta volna őket, egy idegen ember papírjait.
– Visszaraktam őket a fiókba, és nem gondoltam rájuk, amíg Dad halála után újra a kezembe nem kerültek.
Olimpia az órájára nézett:
– Uramisten, tíz óra, mennem kell. – Felállt. – Nem is tudom, hogy most jobban ismerlek-e, mint eddig, vagy még mélyebben elbújtál önmagad mögé. Meglátjuk. Holnap szabadnapos vagyok, Odüsszeusz, útnak indulhatunk. Nyolcra itt leszek.
* * *
A kondorvölgyi út utolsó szakaszán eleredt az eső, sűrűn verte a hajlongó nyárfák levelét, a magas füvet, terjengő fűzbokrokat, köztük a saponaria fehér, a coronilla pirosas és sárga szigeteit. A szélvédőn ömlött a víz, alig győzte az ablaktörlő, az üveg bepárásodott, és Tom Allennek lassítani kellett, míg a páramentesítő megint átlátszóvá nem fújta. Úgy érezte, mintha a szeméről vette volna le valamilyen varázslat a hályogot.
Mire a kastélyszállóhoz ért, már nem esett. Leparkolt a bérelt fehér Opel Astrával a bejárattól jobbra, kivette a csomagtartóból a táskáját, és elindult fel a hosszú lépcsősoron. Belépett a nyitott, kétszárnyú kapun, de akkor már szembejött vele Tauber Lívia, fehér, feszes köpenyben, mosolyogva. – Isten hozta, Mr. Allen – mondta. – Már vártam. Tegye le a csomagját, szólok a fiúknak, hogy vigyék fel a szobájába. Addig nézze meg a kastélyt. Azt hiszem, ritka látvány.
Széles, márványkorláttal szegélyezett lépcsősor vitt fel, nem túl magasra, ott kétfelé ágazott egy márványlapokkal kirakott fal mentén, és a két lépcsősor talán túl nagyvonalúan emelkedett jobbra és balra néhány métert a kastély emeletéig. Valami feleslegeset, valami kérkedőt érzett ebben a szerkezetben: ilyen lépcsőn mindig frakkba öltözött urak, hölgyek hosszú, suhogó estélyi ruhában jönnek lefelé a vörös szőnyegen a filmek és a színdarabok díszletvilágában. De most csak egy nagy fülű, alacsony, sovány emberke jött le, a vörös szőnyeg nélküli márványerezett lépcsőkön. – Jóska, vidd már fel Allen úr poggyászát a hetesbe – mondta neki Tauber Lívia. Azután felmutatott a mennyezetre: – Nézze, az ott Apolló a harci szekerén, néhány éve került elő, amikor restauráltatták az épületet. De mutatok valami érdekesebbet is. – Elindult a lépcsőn felfelé, Tom Allen követte, az asszony feszesen lépkedett előtte a lépcsőn, aztán megállt, egy pillantást vetett visszafelé Tom Allenre, és megvárta, amíg melléje ér, mielőtt továbbindult volna.
– Ez már szokatlanabb – mondta, amikor felértek az emeletre. Fenn a mennyezeten olümposzi istenek, Zeusz, Hermész, Apolló, Artemisz, más istenek vagy inkább tarka, groteszk karikatúráik: végtagjaik szinte kubisztikus formák, vagy éppen háztartási eszközök, lapátok, öltözékük tarka és szemérmetlen.
Lívia kinyitotta középütt az ajtót, és bevezette Tom Allent egy terembe, nyilván az ebédlőbe. A jellegtelen asztalok, székek szépen elrendezve, de fenn, a mennyezeten egy szemlátomást holtrészeg Noé nyújtózott el, szőlőfürtök, hordók és nagyon tarka madarak társaságában. – Ez is a restaurálás során került elő. A francia forradalom korában készült, és anekdotává válnak a görög istenek is meg a Biblia is.
Elkísérte Tom Allent a szobája ajtajáig. – Reggeli hét és kilenc között, vacsora este nyolckor. Kétféle menü között választhat, a heti étlapot megtalálja a szobájában a kisasztalon. – Elmosolyodott. – És azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy kitűnő szakácsunk van. Demeter úr dolgozott már Franciaországban is, a Csatorna-szigeteken is. De ő maga nem eszik soha főtt ételt, csak pecsenyezsíros kenyeret paradicsommal, nyers uborkával vagy retekkel. Majd találkozik vele.
Indulóban kifelé visszaszólt még: – Ha fel akar menni a majorságba, délután ötkor beszólok magáért. És odaadom majd annak a két-három embernek a címét a faluban, akik valószínűleg ismerték a rokonait.
Tom Allen behúzta maga után az ajtót, kicsomagolta a táskáját, könnyű vászonnadrágot, pólóinget, puha Marks and Spencer vászoncipőt vett fel. A dzsuvedzs, amit jövet, innen nem messze egy csárdában evett, nehéz étel volt, és őt is elnehezítette, de nem akart ebéd után lefeküdni, bár a magas, hűvös, egyszerre világos és árnyas szoba, a széles ágy nagyon csábítónak látszott ledőlni, olvasni, elszunnyadni, de valamilyen titokzatos állati ösztön gyerekkorától fogva azt diktálta, hogy új helyeken rögtön járja be a közvetlen környezetét, mint aki baj esetére menekülőutakat néz ki magának vagy zsákmányszerző revíreket.
Kiment a kastélyszálló tó felőli teraszára, majd a széles, kavicsos úton le a tópartra. A tóparti napozóterületen egy nyolctagú társaság feküdt, fürdőruhában, elnyúlva a napon. Egyik férfi felemelte a fejét, Tom Allen egy biccentéssel odaköszönt, a férfi visszabiccentett és visszafeküdt. Arrább, szomorúfűz árnyékában egy házaspár horgászott, a botok feltámasztva, a férfi könyökére dőlve, fürdőruhában figyelte a kapásjelzőket, két színes, zsinórra akasztott gömböt, a nő oldalt fekve, fejét a könyökhajlatába fogott apró párnára támasztva aludt.
Tom Allen lábujjaival letolta magáról a két papucscipőt, azután mégiscsak lehajolt, felgyűrte a nadrágját féllábszárig, belelépett a sekély vízbe, állt egy darabig, nézte, nem túl figyelmesen, a túlsó partot, érezte a lába szárán a langyos víz simogatását, azután visszajött a partra, leült a homokba. Egy V alakú ágdarab feküdt mellette, talán valaki horgászbot-kitámasztónak használta. Kézbe vette, és ábrákat kezdett maga elé rajzolni a homokba. Vonalakat, köröket, háromszögeket, ékeket, fél íveket, valamilyen titkosírást, amelyet maga sem tudott volna megfejteni, nem is akart, a tűnődés múlékony rovásírása a homokban. Később felment a szobájába.
Az asszony pontosan ötkor kopogott be. Szótlanul mentek fel az enyhe emelkedőn, s a domb mögött Tom Allen megpillantotta a puszta majorságát. A nagy négyszöget három oldalról épületek fogták körül, egyik oldalt szemlátomást istállók, a másik oldalon lerobbant lakóházak, előttük néhány cserép muskátli, kötélen száradó ruha jelezte inkább, hogy ott emberek laknak, mintsem az épületek állapota. A harmadik oldalon hosszú ház húzódott, teteje kinyúlt egy hosszú tornác fölé, néhány szögletes faoszlopra támaszkodva, a tornácot itt-ott roskatag, töredezett faballuszter szakaszai választottak el a fél méterrel mélyebben húzódó gyér füves, papírdarabokkal, műanyag zacskókkal teleszórt földövtől, amely hajdan bizonyára virágokkal, alacsony bokrokkal takarta el a ház fél méterre kiemelkedő talapzatát. A nyitott oldalon – Tom Allen emlékezete felvillant egy pillanatra – karám állt, benne a vastag trágyában, törmelékben, szalmamocsárban pár tehén imbolygott nagyon lassú léptekkel.
A térség közepén bokorcsoport, nyurga, elaszott akácok emelkedtek ki a csökött orgonabokrok közül.
Nem tudta eldönteni, hogy ez a látvány beleilleszkedik-e abba a ködös, homályos, töredékes emlékképbe, amely, bizonyára mindenféle más, ugyancsak homályos emlékképekkel keveredve, néha egy váratlan villanással, néha, ha nagyon összpontosított rá, egy pillanatra kimeredve megjelent előtte.
Vacsoránál ismét futó bólintással üdvözölte azt a társaságot, amelyet a tóparton látott, németül beszéltek, elég hangosan, és azt a férfit, aki horgászott, s aki a tóparti, fiatalosan feszes alakból most bő, lógó ruhadarabokba öltözve kicsit kopaszodó, félszeg vendéggé vált. Még két asztalnál ültek, egyiknél egy négytagú társaság, nyilván két házaspár, középkorúak, az egyik, olykor sikkantva felnevető nőt leszámítva nagyon halkan beszéltek, talán svédül, a másiknál két, nyáriasan lezser öltözékében is elegáns férfi. Tom Allen távol a többiektől az étterem belső sarkába szorított kis asztalt választott ki magának. Nem volt kedve sem ismerkedni, sem beszélgetni. Két szemlátomást kicsit bizonytalan kezű, alkalmi pincér – télen talán favágók vagy útkarbantartók lehetnek, gondolta – hozta be a vacsorát, hideg meggylevest, tárkonyos almás húst és végül valami csokoládékrémet, de azt meg sem kóstolta, eltelt az utazással, a vízzel, a majorság lehangoló látványával.
Az étterem ajtajában egy pillanatra megjelent egy sovány, magas, lóarcú, ritkás hajú férfi, hófehér ingben és nadrágban, nézte a vacsorázókat, azután megfordult, és eltűnt. Tom Allen biztos volt benne, hogy ez Demeter úr, a szakács, bár most nem evett pecsenyezsíros kenyeret paradicsommal.
Vacsora után mindnyájan kiültek a hatalmas teraszra. Egy fiatalember, sokkal elegánsabb, mint a két pincér, a teraszajtó mellett állt szolgálatkészen, és hozta ki rendelésre az italokat. Tom Allen jeges whiskyt kért, elnézett a tó fölötti éjszakába, a tó túlsó partján időnként kis fények villantak fel és visszaverődtek a fodrozódó víz apró hullámain – bizonyára horgászok, gondolta –, és távolabbról felsejlett még a sötétségben is a dombvonulat rejtelmes geometriája.
Két hangszóróból halk zene szólt, valami klasszikus, gondolta, szégyenszemre nem ismerem, Even if you are tone-deaf, mondta neki szerelmük kezdetén Laura, a zenerajongó, you can still learn to enjoy it with a bit of effort. Azóta sem tettem semmit azért, hogy botfülű létemre megismerjem a zenét, gondolta, mint mindig, enyhe és megbocsátó lelkiismeret-furdalással.
Cipősark kopogását hallotta, felnézett, Lívia jött ki a teraszra, magas sarkú cipőben, a mellbimbói kis dombokban kinyomták a fekete pulóvert a nagy mellek kicsit megsüllyedt középpontjában, szinte meghirdetve, hogy nem visel melltartót.
– Leülhetek az asztalához?
Tom Allen felállt, kihúzta udvariasan az üres széket.
– Parancsoljon. Kérhetek magának valami italt?
Lívia ginfizzt rendelt. – Grieg – mondta a láthatatlan hangszórók felé mutatva. – És utána jön majd az édes, elmebeteg, árva Schumann. De maga aligha ismeri azt a Kosztolányi-verset. Mondja, ha nem vagyok indiszkrét, milyen rokonait keresi?
– “S mert nem lehet már jobban sírnia, száján kacag a schizophrénia.” Magyar szakot is tanultam Oxfordban.
Felemelte a poharát, körbeforgatta az olvadó jégkockát a már világosabb barnává vált maradék whiskyben. Az asszony hátraereszkedett székében, bár nem dőlt igazán elengedetten hátra, kezében tartotta a poharát, és nézte Tom Allent. Körös-körbe beszélgetés, olykor nevetés: nem zavaróan, inkább védelmezően, inkább mintha hangokból valami burát vontak volna köréjük. Skizofrénia, gondolta Tom Allen, szeretnék ennek az idegen nőnek mindent elmondani magamról, hogy a teljes sehova nem tartozásból kilépjek, de ha valakit beavatok az életembe, akkor már kötődöm is hozzá, akkor már nem vagyok szabad, lehet ez egyetlen esti beszélgetés csak, de lehet, hogy holnap a bűntudat, a kényszeres fecsegés kísértete úgy köt hozzá szégyenérzetemben, mint a szerelem.
– Nem tudom, kit keresek – mondta. – Az anyakönyvi kivonatom szerint itt születtem, tudom az apám és az anyám nevét, apám foglalkozását, mert az rajta van az anyakönyvi kivonaton. Apám biztosan meghalt, valószínűleg az anyám is. Nem őket keresem igazán, hanem talán önmagamat. Köszönöm, hogy kinyomozott valakit, aki tud róluk, aki ismerte őket. Olyan, mintha valamikor csakugyan éltek volna.
Az asszony nem szólt. Mintha egy monológ néma színpadi szereplője volna, csupán a jelenlétével váltaná át a monológot látszólagos párbeszéddé, gondolta Tom Allen. Talán éppen a hallgatással vallat, mint a gyóntató papok vagy az élet más titkosrendőrei. Vagy egyszerűen csak unja az egészet, már szabadulna tőlem, de úgy dől hátra a székben, hogy vonzó legyen, hiúságból, természetes ösztönből, ezzel kárpótolja magát az unalomért. Sose voltam túlontúl érdekes beszélgetőpartner.
Lívia egy parányi kézmozdulattal intett a pincérnek, s az kisvártatva hozta a ginfizzt és a whiskyt jéggel.
– És maga hogy került ide? – kérdezte az asszonytól.
– Németet tanítottam az iskolában benn a faluban. De elhagyott a férjem, kevés volt a fizetés, és ide németül tudó szállodavezetőt kerestek. Hat évvel ezelőtt. Hat év. Nem is olyan nagyon hosszú idő, még egy barlanglakónak sem. És ez nagyon szép barlang, ha barlang.
Tom Allen nézte a nyugodt, telt arcot, a szem körül szétfutó csekély ráncokat, a fekete pulóvert kiduzzasztó melleket, a furcsa, cakkos szájat.
– Lehet, hogy a barlang nem ez? – és egy könnyed csuklómozdulattal végigintett az épületen, a hangos társaságon, a tó alig látható tükröződésén, a túlpart homályán. – Hanem saját maga?
– Későre jár – mondta hosszas csend után az asszony, bár nem nézett az órájára, kérdően vagy tüntetően. – Ideje lefeküdni.
– Szóval a rokonait keresi? – kérdezte az öregember a tolószékből. Gyér haját vagy ő maga vagy a felesége, aki ott állt mellette, kicsi, vékony, szívós öregasszony, gondosan hátrafésülte, jobboldalt a protéziséből – vagy a valódi fogak közül? – elöl hiányzott két fog. Az űr valahogy illett az öregemberhez, valami nemtörődöm fölényt, humort jelzett inkább, mint védtelen pusztulást. – A Berendiek. Hát én igazából csak a Gábort ismertem, idejött tanítónak valamikor a húszas évek végén Kondorpusztára, akkor határozta el a gróf, hogy iskolát nyit a pusztai gyerekeknek, egy nagyon szociális gróf volt, azt akarta, hogy a pusztai gyerekek is tanuljanak. Szóval idejött a Gábor. Én később kezdtem tanítani, no persze nem kinn a pusztán, hanem itt benn a faluban, aztán a végén itt lettem igazgató, aztán meg a legvégén rokkant vénember lettem, láthatja. Anyukám, adjál valamit inni, a vendég úrnak is, hogy is hívják magát, valami angol neve van, azt mondta a Lívia. Tom Allen. Hát az nem éppen Berendi, hogy lenne magának rokona a szegény Berendi Gábor? Bár ölég jól tud magyarul ahhoz képest, hogy angol. Köszönöm, Julikám – mondta feleségének, aki a kezébe nyomott egy kis pálinkás poharat, azután tálcán odakínálta a másikat Tom Allennek. A tálcát, rajta a szépen metszett üveggel, letette az asztalra. – Házi főzet, szilvapálinka. Ilyet maguk nem isznak ott Angliában, tudom – mondta az öregember, és szájához emelve a poharat, egy hajtásra
kiitta. A felesége közben apró pogácsát kínált, először neki, aztán Tom Allennek.
– Vegyen. Túrós pogácsa. Ma sütöttem – mondta az öregasszony, s ráncos kis arcát váratlanul fényes mosoly világította meg.
Könnyen megtalálta a házat a hosszú elnyúlt falu közepén kiszélesedő téren, amelynek egyik oldalán kis, fehérre meszelt templom állt, előtte gyér füves térségben fakereszt, kissé átlósan szemben a polgármesteri hivatal földszintes épülete, nem messze jobbra kocsma vagy étterem, felette világossárga hosszú táblán piros betűkkel a felirat: SZÉPASSZONY étterem és eszpresszó. A házak itt, a falu közepén már szépen rendezettek voltak, nem úgy, mint a bevezető úton, amelyen Tom Allen végighajtott, és nem előkertek mögött, fenyőfák és bokrok közt álltak, hanem kinn az utca mentén húzódtak, és magas deszka- vagy kovácsoltvas kapujukon oldalt lehetett bejutni az udvarra.
Belépve a kis kapun, végignézett a hosszú, üres tornácon, és egy pillanatra eltűnődött a két lépcsőfok mellett lenyúló alacsony rámpán: akkor még nem tudta, hogy a ház gazdája tolószékben tölti az életét.
Lenyelte a pogácsát, mielőtt az öregembernek válaszolt volna.
– Az én eredeti nevem Berendi Tamás, csak Angliában örökbe fogadtak, és most szeretném megtudni, kik voltak a szüleim, van-e rokonságom. Olyanokat keresek, akik ismerték őket.
Az öregember felemelte a két karját, keskeny ajka széles mosolyra húzódott a foghíja fölött. – Hát te vagy a Berendi Tomi fia? Julikám, erre inni kell.
Az öregasszony töltött neki, Tom Allennek is, és elővett még egy kupicát.
– Erre én is iszom – mondta. – Pedig nem szoktam. Nahát, hogy maga a Gábor unokája. – A szeme kicsit elrévedt. – A Gáboré. Szép ember volt.
– Tudtam én már akkor is, hogy tetszik neked – mondta harsányan az öregúr. – No iszen, ami volt, elmúlt. Én úgy ismerkedtem meg a Gáborral, hogy lejárt horgászni a tóra, meg én is lejártam, mert kaptunk engedélyt a gróftól, nem is a gróftól, hanem az intézőtől, Fuchs Dénesnek hívták, szabad volt fognunk hetente két pontyot, meg keszeget, ami belefért. Nohát ott ismerkedtem össze a Gáborral, aztán be-bejárt biciklivel a faluba vásárolni, amikor nem a felesége, az Aranka jött be, aztán ha délután jött, mikor már nem volt tanítás, leültünk sakkozni, eleintén csak a kocsmában, akkor még nem hívták Szépasszonynak, nem hívták semminek, csak kocsmának, fröccsbe játszottunk, te, Marci, szokta mondani, ma berúgok a költségedre, de soha nem rúgott be, nem is nagyon szeretett inni.
– Te bezzeg szerettél inni – vágott közbe Julika – nagyon is.
A férje mintha nem is hallotta volna.
– Aztán voltak nálunk vendégségben is, mi meg kimentünk olykor hozzájuk a pusztára halat sütni nyárson a szabadban. A ház, amit a gróf adott nekik, igen kicsi volt, egy szoba meg konyha meg elîszoba, a budi kinn az udvaron, és mellette az iskola, egy osztályterem, oda járt minden pusztai gyerek egyszerre, az elsîstîl a negyedikesig.
Tom Allen közben a szobát nézegette. A falon függő népi cseréptányérokat, a régi, kopott fényű sublódot, a hajlított karfájú díványt a hímzett díszpárnákkal, a szögletes, faragott lábú régi asztalt a kis csipketerítővel, amelyen most az ezüst vagy ezüstözött kis tálca állt a pálinkásüveggel.
– Aztán a háború alatt, én már nem emlékszem, melyik évben, meghalt Aranka.
– 1943-ban – vágott közbe a felesége, de az öregember nem figyelt rá.
– Egyik nap összeesett a konyhában, és meghalt, a főzőkanál kiesett a kezéből, azt mondták, hogy a paprikás krumpli csak főtt tovább a tűzhelyen, elfőtte minden levét, és egészen odaégett, mire a Gábor átjött az iskolából. Ettől azután teljesen megváltozott. Nem járt többé horgászni, nem sakkozott, be sem jött a városba. Mikor kérdeztem tőle, miért nem horgászik, azt mondta, sajnálja a gilisztát horogra tűzni, meg sajnálja a halat is, mert szenved. Mesélték, hogy ha esett, ha fújt, mindennap kiment az erdőbe, gombát szedett, vargányát meg fiatal pöfeteggombát meg mindent, értett a növényekhez, vitte néha a gyerekeket a iskolából, mutatta nekik a gombákat meg a növényeket, de legtöbbször egyedül ment, és rajzolgatta magának színes ceruzával a virágokat, odaírta a latin meg a magyar nevüket, nem tudom, mi lett azzal a füzettel; egyszer, amikor kimentem hozzá, hogy megnézzem, mi van vele, megmutatta, nagyon szép volt, könyvet lehetett volna belőle csinálni, mondtam is neki, de ő azt mondta, ebből ő nem akar könyvet, csak magának csinálja. Aztán, talán 1950-ben, ő is meghalt, valakik orvvadásztak az erdőben, azok lőtték le, két nap múlva találtak rá, egy bokor alatt feküdt, odáig el tudott mászni még, a fűre vagy tíz méteren át rászáradt a vére. Julikám, adsz még egy pohárravalót? – Az asszony szó nélkül felállt, töltött a férjének, Tom Allen azonban letakarta a kezével a kupicáját. – Vezetek – mondta.
– És aztán – legyintett az öregember. – Nem jár erre rendőr, csak nagyon ritkán. De te tudod. No, szóval a Gábor a halála előtt nagyon magának való lett. Pedig azelőtt nem volt olyan magának való, azt hiszem, bár sose mondta, de benyúlt ókor a fejőslányok szoknyája alá. És amikor bejött ide, mindig volt valami története. Egyszer, emlékszem – az öregember előre elnevette magát –, még a háború alatt mesélte, hogy a béresgazda, valami Jani bácsi, azt kiabálta a gyerekeknek, akik az akolban nyírták a birkákat, mert lassan dolgoztak, hogy – megint elnevette magát –, szóval, hogy a római pápa rakja belétek azt a rézzel kivert faszát, sűrűn, mint mikor a köd esik.
A nagyapámat agyonlőtték. Az apámat is agyonlőtték, ha igaz, gondolta Tom Allen. Talán engem is agyon fognak lőni. Ha van valami következetesség vagy legalább arányérzék a világban, akkor engem is agyon kellene valakinek lőnie. Örökletes betegség, mint a Parkinson-kór. Vagy szakrális hagyomány. Valami rend. Tessék szembefordulni velünk, Mr. Allen, nem akarjuk seggbe lőni.
– Apámról mit tud, Marci bácsi?
– Kiről? Apádról? Ja, a Tomiról. Hát őt én nem olyan nagyon jól ismertem, gyerek volt, mikor a Gáborral még találkozgattunk, ott végezte az elemit az apjánál, aztán Gábor beíratta a gimnáziumba, benn a városban, azt hiszem, eleintén bejáró volt…
– Minden reggel hatkor bejött ide biciklivel az állomásra, felszállt a vonatra, bement a gimnáziumba – vágott közbe a felesége.
– No, szóval bejáró volt… – folytatta az öregember.
– Egy darabig – vágott közbe megint a felesége –, azután hárman idevalósiak kivettek egy szobát, és csak hét végére jött haza, később már akkor se mindig.
– Aztán a gimnázium után, a háború végeztével elment valami agráregyetemre vagy főiskolára, ösztöndíjat kapott a fiam, mondta Gabi, aztán éppen mikor végzett, államosították a pusztát, kirúgták az intézőt, Fuchsot és Tomit nevezték ki agronómusnak. Beköltözött a Fuchs házába, a felesége könyvelt, hogy is hívták?
– Ilusnak – mondta a felesége. – Nem idevalósi volt, Tamás hozta ide, olyan kicsi, szőke nő volt, csinos lány, és nagyon sokat beszélt, mindig beszélt, csak mondta, mondta.
– Ezt te honnan tudod? – förmedt rá Marci bácsi. – Csak kétszer-háromszor jöttek el hozzánk, mindig siettek, mentek vissza a pusztára.
– Tudom – mondta a felesége, és az apró, ráncos arcból olyan nyugalom sugárzott, gondolta Tom Allen, amilyen csak nőkből sugározhat, mikor már minden testi hiúságot levetettek magukról, és marad bennük a megértő bölcsesség és gonoszkodó fölény.
– Adj egy cigarettát – parancsolt rá az öregember, szinte büntetésül. Az öregasszony szó nélkül felállt, a sublódról felemelt egy doboz kék színű Helikont, fogta a műanyag öngyújtót és egy fekete cserép hamutartót, odament a férjéhez, kipöcögtetett a dobozból egy cigarettát, az öregember szájába dugta, meggyújtotta, s a férje ölébe rakta a hamutartót. Az öregúr nagyot szívott a cigarettából, a feleségére nézett, aztán Tom Allenre.
– Szóval nem nagyon jártak be a faluba – folytatta. – Egyszer-kétszer beköszöntek hozzánk, de nem nagyon jártak be. Aztán hallottuk, hogy Tomit felhelyezték az állami gazdaságok minisztériumába, és felköltöztek Pestre. Még csak el sem köszöntek tőlünk.
– De igen, idejöttek és elköszöntek. Hozták magát is – mutatott az öregasszony a ráncos mutatóujjával Tom Allenre. – Akkor olyan kétéves lehetett. Nagyon helyes kisfiú volt. Elköltöztek arra a térre, hogy is hívják, ahol később mindig azok a… – itt elhallgatott egy pillanatra –, szóval ahogy később mondták, azok a rosszlányok voltak.
– A Rákóczi térre?
– Igen, igen, a Rákóczi térre. De azután már nem hallottunk róluk.
– Nincs meg véletlenül valahol a régi címük? – kérdezte reménykedve Tom Allen.
– Aztán már nem hallottunk róluk – mondta most az öregember. – Eltűntek azon a téren, ahol a kurvák vannak.
– Csak annyit hallottunk – vágott közbe a kicsi öregasszony, egyre elevenebbül –, hogy szegény Tomit a határon lelőtték. De hogy a feleségét is lelőtték-e, azt már nem tudom. Magát – mosolygott Tom Allenre – biztosan nem lőtték le.
– A híreket akarom hallgatni – mondta az öregember, és türelmetlenül a mellette álló kisasztalra lökte a fekete hamutartót. – Mindjárt dél van. A híreket akarom.
– Megszokta – mondta mentegetőzve az öregasszony kinn a lépcsőn. – Már nem érti, el is alszik közben, de délben be kell kapcsolni a híreket. Az emberben, ha megöregszik, több a megszokás, mint az élet. Vagy talán a megszokás az élet. Ugye nem haragszik? A Szépasszonyban, azt mondják, jól főznek.
Az étterem – lefüggönyözött ablakai mögött szinte a nyáresti árnyak hűvösségét kínálva a kinti erős napfény után – élesen kettévált: jobbra egy hosszú asztal piros kockás terítővel, odakészített tányérokkal, evőeszközökkel, papírszalvétákkal, az asztal hosszán mértani pontossággal felsorakoztatott négy nyitott apró cserép sótartóval, amelyekben, Tom Allen érzése szerint, már rögökké tömörülhetett a só – nyilvánvalóan valamilyen közösségi ebéd vendégeit várta. Balra, fehér terítővel leterített négyszemélyes asztalok, melyeknek közepén kis váza állt, egy szál virággal – valódival vagy művirággal, ezt nem tudta megállapítani – az ígéretesebb vendégeknek. Az egyik fehér terítős asztalnál három öltönyös, nyakkendős férfi ült, fel sem néztek, amikor belépett. Látta, hogy szemben, a kitárt kétszárnyú ajtón túl, tágas vadszőlőlugas árnyékában kisebb asztalok állnak, de a terítők itt nem pirosak, hanem kék kockásak voltak. Kiment, a teraszon már ültek két asztalnál, az egyiknél négy ingujjas ember, előttük az asztalon sok üveg sör, a másiknál egy idősebb, kicsit borzas férfi és egy vékony, szőke nő. Tom Allen a tőlük legtávolabb eső asztalhoz ült le, s nézett kifelé a szomszéd kertekre, gyümölcsfákra, házak hátsó, kopár, alig-ablakos rajzára, s a házakon túl, messze, mintha karanténból nézne, dombok erdős hullámzására.
– Parancsoljon, az étlap – mondta a középkorú, testes nő. Fehér kötény volt előtte, a kötény zsebéből kimeredt a zsebszélbe akasztott golyóstoll és a számlatömb teteje. Tom Allen végigfutott az étlapon, leengedte, és azt kérdezte: – Mit ajánl?
Az asszony egy pillanatig határozatlanul nézett vissza, azután szinte bizalmasan és súgva azt mondta: – Savanyú vetrecét. Az a specialitásunk. – Elindult a konyha felé, Tom Allen látta, hogy vaskos lábait csaknem a vádlijáig érő, szorosan fűzött magas szárú cipő szorítja, mint a női fodrászokét vagy a trópusokon áhítatos munkájukat végző misszionárius apácákét.
Lassan evett. Közben mind többen jöttek, a kinti asztalokat már nagyobbrészt elfoglalták, két asztalt az a német társaság, akikkel együtt lakott a Kastélyszállóban. Azután váratlanul bejött Lívia, egyenesen Tom Allen asztalához. – Be kellett jönnöm mindenféle ügyeket elintézni, és kíváncsi voltam rá, hogyan boldogul. Gondoltam, hogy itt lesz, Marci bácsi délidőben nem tűr meg senkit, hallgatja a híreket.
Tom Allen felállt, kihúzott egy széket. – Hadd hívjam meg ebédre – mondta, s nézte az asszonyt, aki most nyáriasan könnyű zöld-fehér csíkos ruhát viselt, ami talán jobban leplezte formáit a fekete pulóvernél, bár nekem, gondolta Tom Allen, jobban tetszett a fekete pulóverben, abban hihetetlenebbnek, vonzóbbnak s talán kicsit félelmetesebbnek is láttam.
De Lívia nem fogadta el a meghívást, azt mondta, sietnie kell, így is későn ér majd vissza a szállóba, csak tudni akarta, hogy Tom Allennek sikerült-e valamit is előbányásznia az öregember emlékezetéből.
Éppen megfordult, mikor a pincérnő odajött az asztalukhoz: – Szerbusz, Lívia – mondta. – Hozzak valamit?
– Köszi, nem, Margitka – felelte Lívia. – Már mennem kell.
A pincérnő félfordulattal még utánanézett. – Nem szokott bejönni hozzánk – mondta. – Maga a Kastélyszálló vendége? Ja, tudom, maga az az angol, aki itt született, és a rokonait keresi. Nagyon akar magának segíteni. – Mintha valami malícia bujkált volna a hangjában. – Majd én is kérdezősködöm, ide sok ember jár, és ha találok valakit, felhívjuk a Kastélyszállóban.
Mikor kifelé menet belépett az étterem alkonyibb fényébe, látta, hogy a hosszú, kockás terítős asztalokat már birtokba vették különböző korú, nem nagyon jól öltözött vagy éppenséggel kék munkaruhát, fehér, sejthetően nem túl tiszta köpenyt viselő nők. A zsibongás egy pillanatra elhallgatott, amikor ő a hátsó terasz felől bejött. Jesus Christ, gondolta, itt már mindenki tud rólam? De egy pillanat múlva újra kezdődött a zsibongás. Kilépett az utcai ajtón, a nap majdnem meredeken tűzött le rá, korábban úgy gondolta, hogy körbejárja kicsit a falut, de most, bizonytalanul, hogy védi-e még az ismeretlensége és névtelensége, csaknem elkábulva a rázuhogó napfénytől, úgy döntött, visszamegy a Kastélyszállóba, olvas, talán ebéd utáni álomba zuhan, mint a déli országokban bölcsen szokás. És aztán? Mint asztronauta elindulok a magány világűrébe? Tom Allen nagyon vonzónak, de nevetségesen gyermetegnek érezte ezeket az érzelemteli szerepeket. Talán be kellene menni a városba, alig tizenöt kilométerre van a falutól, megnézni a történelmi városmagot, a burjánzást és a leépülést, az életet és a haldoklást, ami biztosan hasonló az otthonihoz, de biztosan más is, mint az otthoni.
De amikor felébredt, maga mellett Olivia Manning regényével, amelybe, mielőtt elaludt volna, könyvjelzőként a szálló keskeny, szürke-fehér betűkkel nyomott tájékoztatóját dugta be, Reggeli 7–9h között, vacsora 7.30, gongütéssel jelezzük, Iroda száma a házivonalon 11. Megpróbálta az irodát, senki sem vette fel a kagylót. Felöltözött, ingbe, vászonnadrágba, sarut húzott csupasz és – nem először észlelte kicsit lehangoltan – mindinkább bütykösödő lábára, és lement a vízpartra. Egyedül volt. Nézte a víz felszínét, először csak az ég, a fény, az apró gomolyfelhők tükröződését, azután mind több jelet fedezett fel a víztükrön. Beljebb, a víz közepén valamilyen aranyszínű nagy hal, ponty lehet, gondolta, ugrott ki; közelebb a parthoz hullámcsík indult el és futott előtte keresztbe, mintha tengeralattjáró periszkópja húzta volna, nyilván egy nagyobb hal uszonya metszette végig néhány méteren át a vízfelszínt, a víz fölé hajló fűzfák alatt apró halacskák fröccsentek szét menekülőben; közvetlenül a lába előtt különös, hosszú lábú bogarak futkostak a vízen, a felszín egy parányit behorpadt csónakszerű kicsi lábfejük alatt. Waterstrider, csak az angol nevüket tudta. Írás a vízen, de nem tudja elolvasni. A túlsó parton emelkedő domboldalt fák és bokrok borították, néha felvillant a vízparton valami fehér, valószínűleg egy horgász inge. Vízimadarat nem sokat látott, jó messze néhány fekete szárcsát és egy kis csapat tőkésrécét. Aztán megmozdult a szemközti partnál a fehérség, kiúszott a vízre, akkor látta, hogy hattyú. Meg is zavarta mélázásában, mert inkább lakott helyek, a Serpentine vagy az Állatkert idomított díszállatának érezte, mint valódi vadmadárnak. Felállt, leverte a nadrágjáról a homokot és bement a házba. A nap amúgy is lefelé menőben volt már, és úgy gondolta, vacsorához azért valamilyen kevésbé vízparti öltözéket kellene felvennie.
Nem volt éhes, szinte csak illendőségből ült be az étterembe, függetlenebbnek érezte magát, a névtelenségig és jellegtelenségig függetlennek, ha beleilleszkedik a szertartásrendbe, mint ha bármilyen jelentéktelen különállással elválasztja magát tőle.
A szomszéd asztalnál négy új vendég ült, egy nagydarab ember, bermudasortban, egy másik, szemüveges, ritkuló hajú férfi, ültében csak a fehér ingét és a nyaka köré kötött rózsaszín-zöldmintás sálat látta, és két középkorú nő, mindketten, amennyire ültében meg tudta ítélni, nagyon ápoltak és korukhoz képest – mindkettőt ötven körülinek gondolta – meglepően karcsúak, laza, színes ruhában. A nagydarab férfi beszélt, harsányan, hol angolul, hol magyarul, Tom Allen nem figyelt rá.
Noha nem kívánt enni, mégis, meglepetésére, nagy örömmel ette meg az előételt, a sopszka színes, zöldpaprika-paradicsom-nyersuborka-póréhagyma keverékét, a jeges víz és jégkockák csábító kínálkozása alól, mintegy ellenpontozásául a két szelet sütött pirítós kenyérnek, amely külön tálkán kínálta magát. De úgy érezte, többet nem kíván, nem akar ételt magába gyűrni csak azért, mert úgy illik, mert fizetett érte. A pincér behozta a következő fogást, spenóttal töltött csirkecombokat színes rizságyon, és letette az asztalára, nem akart hozzányúlni, de megpillantotta Demeter úr fehér kötényes kísértetét az étterem ajtajában. Kivett egy kicsi csirkecombot, hozzákotort egy kanálnyi rizst és bűntudattal nézett az ajtó felé, de addigra Demeter úr már eltűnt. Érezte a curry illatát a töltelékben, de bármennyire szerette is az ízét, most nem kívánta. Letette a kést, villát oldalt, párhuzamosan az alig használt tányér jobbszélére, de mielőtt a pincér jött volna, hogy elvigye a tálat és a tányért, felállt a szomszéd asztaltól a bermudasortos ember, odajött, és megkérdezte:
– Nem ízlik?
– De, nagyon finom – mondta Tom Allen kicsit zavartan –, de nem vagyok éhes.
– Nohát én éhes vagyok. Ne menjen pocsékba – mondta a nagydarab férfi, és kezébe fogta a tálat. – Phil vagyok, Kaliforniából. Magyarul Fülöp. Só vagyis Shaw Fülöp. Angolul Sz, Édzs, É, Dáblju Fülöp. Hallottam, hogy maga angol, de tud magyarul, kösz az étvágytalanságát. – A tálat átvitte az asztalukhoz, kilapátolta a saját tányérjára, és enni kezdett. Az asztaltársak futó mosolyt villantottak, talán kicsit zavartan és szégyellősen Tom Allen felé, s a pincér, aki éppen bejött és megállt Tom Allen asztala mellett, ugyancsak zavartan mosolygott. – Az édességet vigye egyenesen nekik – mondta Tom Allen. A bermudasortos ember előbb megette az elébe tett kis tál konyakkrémes sárgabarackot, azután egy köszönő kézmozdulattal maga elé húzta Tom Allen adagját is.
Felállt, kiment a teraszra. Már estébe fordult a nap, a vízen meg-megremegett a csillagok tükörképe, nagyon messze, a túlparton valaki kiabált valamit, nem tudta kivenni a szavakat. Leült az egyik sarokasztalhoz. Amikor a többi vendég, asztaltársaságok nyájaiba verődve, hangosan és vidáman kijött a teraszra, igyekezett nem feléjük nézni: nem akarta, hogy bárki is, hirtelen támadt nyájasságból magánosságát megszánva maguk közé invitálja. A bermudasortos férfi társasága jött ki utoljára, Shaw Fülöp két karját kétoldalt a nők vállára tette, a szemüveges férfi két lépéssel mögöttük ballagott. A bermudasortos megállt Tom Allen asztalánál egy pillanatra, és azt mondta: – Köszönöm a könyöradományt. Szükségem van extra táplálékra, mert hadirokkant vagyok. – Látva Tom Allen értetlen tekintetét, fejét kissé a jobb oldali nő felé biccentette: – Tudja, két fáradt golyó van a testemben – és harsányan felnevetett. A nők nem nevettek, nyilván nem tudtak magyarul. Tom Allen is csak némi gondolkodás után értette meg a viccet, de udvariasan felnevetett, és a bermudasortos elégedetten vezette csapatát egy távolabbi asztalhoz.
Whiskyt rendelt, jéggel, és remélte, hogy Lívia ma is kijön, és leül az asztalához, de hiába várta, a fekete pulóver a nagy, kiduzzadó emlőkkel nem bukkant fel az ajtóban. Csak a megszaporodott vendégsereg harsány beszélgetése csapódott egymásnak, mint hullámok sora egy öbölben, magyarul, angolul, németül, olaszul, zene nem szólt, mint előző este az édes, elmebeteg árva Schumann, csak ez a szép nyári ég, és amilyen hülye vagyok, tudom a csillagok nevét, Mars, Jupiter, Uránusz, Vénusz, Ananké, Kalüpszó, de nem tudom, melyik melyik, merre keressem őket, láthatók-e szabad szemmel egyáltalán, az eget éppúgy nem tudom olvasni, mint a vízi jeleket, sem odakinn, sem benn magamban.
Éppen befejezte a reggelit, amikor bejött az étterembe hivatalos fehér köpenyébe öltözve Lívia.
– Telefonon keresik lenn az irodában – mondta. – Hübner Henrik. Erdész volt, és azt hiszem, az édesapja iskolatársa.
A kicsit rekedt férfihang a vonal túlsó oldalán ugyanezt mondta: – Hallom, az apja után érdeklődik. Margitka mondta, tudja, a pincérnő az étteremben. Én jól ismertem, együtt jártunk gimnáziumba. – Megbeszélték, hogy egy órakor találkoznak az étteremben. – Majd a Margitka megmutat bennünket egymásnak – mondta Hübner Henrik.
Tom Allen letette a kagylót. – Kidobolták a nevemet? – kérdezte Líviától.
– Ez kis falu – mosolygott az asszony. – Itt mindenki mindent tud.
Tom Allen nézte.
– Hiányzott este a teraszon. Zenével és zene nélkül.
– Nagyon későn értem vissza, sok dolgom volt benn a faluban. De ma este ott leszek. Zenével. És talán mutatok valami érdekeset.
Nem volt szükség Margitka kalauzolására: amikor Tom Allen kiment a Szépasszony hátsó teraszára, már ott ült, szemben az ajtóval egy erdészruhás férfi, mellette az egyik széken a vadászkalapja, a szalagjában két kék tollal, Tom Allen csak két nap múlva tudta meg, hogy szajkótollak. A férfi rövid kis bajusza erősen őszült, a haja is, és a haja alatt, ujjnyi csíkban fehérebb volt a bőre, mint a homloka alsó felében s az arcán. Sose veszi le a kalapját, amikor kinn van a szabadban, gondolta Tom Allen, akárcsak az öregebb tengeri halászok és kis farmerek. Egy évezredes tapasztalat bölcs és groteszk glóriája.
Hübner Henrik felállt, nem túl magas, zömök, de még most is izmosnak látszó ember, a kézfogása is szokatlanul kemény volt. Leültek. Tom Allen megkérdezte, hogy meghívhatja-e ebédre, de az erdész tiltakozóan felemelte a kezét: – A feleségem otthon vár ebédre. – Margitka mosolyogva jött az asztalukhoz. – Tudom, hogy Henriket ebéddel várja a felesége. És maga, Tom Allen úr? Éhen ne haljon itt nálunk. – Pár perc múlva, ugyanolyan pártfogó mosollyal hozta ki a két üveg, hidegségében izzadtan gyöngyöző sört.
– Hallottam, hogy a szülei után nyomoz – mondta Hübner Henrik nagyon kimérten, nyilvánvalóan magában többször kipróbált mondatban. – Én jó barátja voltam az édesapjának. Feltúrtam mindent otthon, és elhoztam, amit találtam.
Belenyúlt a táskájába, elővett egy vékony borítékot és kirakott az asztalra két fényképet. Az elsőn egy válluknál összeölelkező labdarúgócsapat szemlátomást kölyökkorú tagjai néztek a fényképezőgépbe, bő, valószínűleg fekete klottnadrágban és fehér mezben, a középső játékos fél lábát az előtte álló labdára helyezte. A harmadik fiú, egy játékos, egy magas, az elmosódott képen is jól láthatóan kicsit horgas orrú fiú felett golyóstollal húzott apró kereszt adott személyes hangsúlyt a képnek. – Tamás volt a gimnáziumi csapat középhátvédje. Én pedig – tette hozzá Hübner Henrik boldog mosollyal, és a kép szélén, csaknem elmosódott alakra mutatott – a jobbszélső, a leggyorsabb a csapatban.
A második képen két fiatal fiú állt fürdőnadrágban a tóparton, egy magasabb és egy alacsony, és Tom Allennek nem kellett magyarázat hozzá, hogy tudja, melyik az apja. Atletikus, karcsú derekú, széles vállú fiatalember volt, semmit nem örököltem tőle, gondolta Tom Allen csalódottan, ez egy szép férfi, én pedig, ha nem is csúf, de jelentéktelen vagyok. Forgatta kezében a csipkés szélű, sárguló amatőr fényképet, érezte a két fiú mögül sugárzó napfényt, bár a régi fotó a fénytől mára már csaknem kisárgult.
– Ezeket magának hoztam – mondta Hübner Henrik. – Iskolatársak voltunk, együtt jártunk be a gimnáziumba, aztán ő elment az agronómus főiskolára, én meg az erdészetire. Eljárt velem a szünidőben hajtónak disznóvadászatra, fácánhajtásra. Szóval aztán, mikor az apját lelőtték, soha többé nem jött el. Néha itt a kocsmában találkoztunk. Akkor még kocsma volt, nem Szépasszony. Szóval aztán felköltöztek Pestre, sokáig megvolt a címük, de aztán, szóval, amikor hallottam, hogy lelőtték a határon, eldobtam. Úgy emlékszem, valahova a Rákóczi térre költöztek.
– A Rákóczi térre? – kérdezte Tom Allen. És fanyarul hozzátette – Oda, ahol a kurvák vannak?
Ekkor jött be három társával a bermudasortos férfi, Mr. Shaw. Meghallotta Tom Allen utolsó mondatát, és megtorpant az asztaluknál. – Tudja, mit kért a kurva a Kisjézustól karácsonykor? Ötezer forintot, mint minden más kuncsafttól. – Harsogva felnevetett, megveregette Tom Allen vállát és a társai után ment, akik már leültek a közelben egy hosszú, nyolcszemélyes asztalhoz. Hübner Henrik hosszan nézett utána.
– Az anyámról nem tud semmit? – kérdezte Tom Allen. – Ő is meghalt a határon, vagy itthon maradt?
– Nem – felelte Hübner Henrik lassú fejcsóválással. – Őt alig ismertem. Tamás már nemigen járt be a faluba, mikor összeházasodtak. Nem nagyon ismerte itt őt senki. Elnézést, nekem sajnos mennem kell, vár a feleségem az ebéddel. – Már fölállt, de egy pillanatra megtorpant. – Mondja, maga vadászik? Nem is járt még vadászaton? Holnapután este szívesen elviszem vaddisznólesre. Van kedve hozzá?
Tom Allennek nem volt kedve vaddisznólesre menni, de hálásan megköszönte a meghívást, mert úgy érezte, nem mondhat nemet ennek a bajszos öregembernek, aki elhozta az apja két fényképét. Nézte Hübner Henrik széles hátát a vadászöltönyben, amint eltűnik az étterem félhomályában, azután intett Margitkának, megköszönte a közvetítést, és fizetett. – Megtudott valamit az apjáról? – kérdezte Margitka kíváncsian. – Igen – felelte –, valami keveset.
Felállt, és indult volna kifelé, de Mr. Shaw a székéből hátranyúlva megfogta a karját. – Tudja, mit mondott a komornyikja a grófnak, amikor az afrikai szavannán csattogó fogakkal feléjük rohant egy oroszlán, és a gróf megkérdezte: “Mondja, Fehenc, lőjek?” “Tessék lőni, gróf úr, mert ezt nem lehet nyalással elintézni.” – Harsányan felnevetett, és elengedte Tom Allen karját. A társaság tagjai megbocsátó mosollyal nézték.
Az autó most is tűző napon állt, megcsapta a hőség, amikor beszállt, és érezte, végigcsorog arcán a verejték, az inge is átnedvesedett. Amikor a szobájába ért, némi undorral megszagolta a hónalján az inget, levetkőzött, és a tus alá állt. Mindig büszke volt rá titkon, hogy nem szokott izzadni, még Spanyolországban, Olaszországban vagy Floridában sem, és most úgy érezte, valami titkos testi folyamat átalakítja, esendőbbé teszi. Milyen magas és fiatal az apám azon a képen, gondolta, de nem érzett semmi ellágyulást, pedig a lélek izzadását szívesebben fogadta volna, mint a testét. A szálló nagyon csendes volt, bár kinn, a parkolóban megszaporodtak az autók egy eddig ismeretlen olasz és két magyar rendszámú kocsival, mindegyik Mercedes volt. Sortba öltözve lement a partra, távolabb húzódva a szinte halotti boldogságban elnyúló napozóktól. Leült egy fűzfa napfoltos árnyékába, nézte a vizet, és egy lehullt darabka ággal újfent ábrákat és jeleket rajzolt a part menti homokba. A víz most, a szellőtlen napfényben szinte mozdulatlan volt, nem fodrozta felugró hal, uszonyok teleszkópja, még a Waterstriderek bibliai vízen járása is megszűnt a melegben.
Most nem kellett szégyenkeznie étvágytalansága miatt a vacsoránál Demeter úr előtt, aki szokásához híven, fehér kötényes szellem, benézett egy pillanatra az ajtóból; csak a tiramisut irányította át, egy kézmozdulattal intve a pincérnek, Mr. Shaw-hoz, aki gladiátori kézmozdulattal köszönte meg a figyelmet, és mikor Tom Allen kifelé indult a teraszra, a kinyújtott karjával megállította. – Mr. Smith Texasból felmegy New Yorkba, üzleti útra. Otthon már meséltek neki arról a többemeletes kuplerájról a Greenwich Village-ben, és Mr. Smith bemegy a portára. Azt mondja neki a portás: melyik emeletet óhajtja, uram? Hát nem is tudom, mondja Mr. Smith, mennyi a tarifa? Az első emelet ötszáz dollár, mondja a portás. Sok, mondja Mr. Smith. A második emelet négyszáz. Sok, mondja Mr. Smith. A harmadik háromszáz. Sok, mondja Mr. Smith. No, így mennek tovább, a nyolcadik emelet, mondja a portás, tíz dollár. Az jó lesz, mondja Mr. Smith. Fizet, beszáll a liftbe, felmegy a nyolcadik emeletre, kinyitja az ajtót, szembe vele ott a másik ajtó, és ki van rá írva: SELF SERVICE.
Mr. Shaw nevetése még a teraszra is elkísérte. Kinn, a hűvösödő estében Ravel Bolerója szólt, ezt még ő is felismerte. Tudta, hogy Lívia nemsokára előkerül. Amikor megpillantotta az ajtóban, fekete szoknyában és pulóverben, felállt, és udvarias, félreérthetetlen invitációként kihúzta a másik széket. Lívia megint ginfizzt kért a fiatal pincértől, aki csaknem ironikus, fölényes pillantást vetett rájuk. Tom Allen whiskyt rendelt jéggel.
– Megtudott valamit Henriktől? – kérdezte Lívia.
Tom Allen elővette a fényképeket, amelyeket Hübner Henriktől kapott, és elétette az asztalra. – Ez itt az apám – nyomta rá az ujját a magas fiatal férfi alakjára.
Lívia kézbe vette, nézegette.
– Szép férfi lehetett – mondta, és visszaadta a képet.
Tom Allen is megnézte őket újra.
– Hát ezt én nem örököltem tőle. Nem tudom, hogy örököltem-e bármit is tőle. Magas volt, mondják, én meg csak középtermetű vagyok. Sasorrú, az enyém vaskos, és be is verték diákkoromban. A füle kicsi, és a koponyája mellé lapul, az enyém nagy, és kicsit eláll.
– De a homloka és az arcformája hasonlít az övéhez – mondta az asszony, és kezébe vette a fényképeket. – Az édesanyjáról nincs fényképe?
– Nincs – mondta Tom Allen, és visszarakta a képeket a tárcájába. Inteni akart a pincérnek, de Lívia lefogta a kezét. – Mondtam, hogy mutatni akarok magának valamit. Jöjjön.
Kimentek a folyosóra, amely szélesen és méltóságteljesen húzódott végig előbb tömzsi oszlopok márványkorlátja között a bejárati hall felett, majd mindkét oldalt szobaajtókkal szegélyezve. A vízre néző oldal utolsó, a többinél valamivel nagyobb, nehezebb, faragott ajtajánál Lívia megállt, elővett egy kulcsot a zsebéből, kinyitotta az ajtót, és felgyújtotta a villanyt.
Ez a szoba kétszer akkora volt, mint Tom Allené, s a mennyezetét, oldalfalait freskók díszítették. Testes, meztelen istennők, telt mellükkel felhőkön elnyújtózva, vagy éppenséggel egy izmos férfi ágyékán lovagolva, vagy kitárt combokkal kínálva, csoportosan átadva magukat, férfiak és nők, a szerelem erdei jeleneteinek.
– Egy francia arisztokrata festette ezeket a freskókat a tizennyolcadik század végén. Ide menekült a forradalom elől, és elvette a megözvegyült grófnét – mondta Lívia, és a tálalóhoz lépve kinyitotta az egyik szárnyát, amelynek barna, kicsit ügyetlen parasztberakásos barokk díszítése mögött kis hűtőszekrény lapult. Lívia kinyitotta, és kiemelt egy kis üveg whiskyt és egy kis üveg gint. – A múlt században a család lefestette, de amikor pár éve rendbe hoztuk szállónak a kastélyt, rátaláltunk a képekre a koszos, vastag festékréteg alatt, és kitisztíttattuk.
Tom Allen nézte a nagy mellű, meztelen nőket a mennyezeten, az üdvözült arcokat, a szétnyitott combokat, a lebegő felhőket az alakok mögött, amelyek mintegy égivé igyekeztek emelni álnokul a testi szerelmet, azután Líviára pillantott. – Kaphatnék még egy kis whiskyt? – kérdezte. Lívia felállt, újratöltötte Tom Allen poharát, és mikor a kis, márványlapos asztal felett áthajolva odanyújtotta, Tom Allen kinyúlt, és megsimogatta a fekete pulóveren keresztül a mellét. Lívia keze megállt a levegőben. Nem mozdult, akkor sem szólt, amikor Tom Allen benyúlt a pulóvere alá, a testére simuló, mélyen bevágott atlétatrikó alól kiszabadította a nagy melleket, és megsimogatta, kezével finoman körbe-körbeforgatva rajtuk a megmerevedő mellbimbókat.
Az atlétatrikót Lívia szeretkezés közben sem vette le, csak a mellét hagyta szabadon a trikó szegélye felett kibukni. – Hagyjad – hárította el Tom Allen kezét, mikor az le akarta húzni róla a fehér trikót. – Szégyellem, hogy olyan kövér vénasszony vagyok.
Szeretkezés után a férfi vállára hajtva a fejét, édes mosollyal azt mondta. – De jó volt. Hat hónapja nem voltam férfival. – De egy jó órába tellett, míg újra megengedte, hogy Tom Allen a melléhez és a lába közé nyúljon. – Édesem, én nehezen töltődöm fel. Várj még egy kicsit.
Reggel, amikor fehér köpenyben bejött az ebédlőbe, és odalépett a reggeliző Tom Allen asztalához, csak egy gyors mosollyal utalt az elmúlt éjszakára. – Jól aludt, Mr. Allen? És mi a napi program?
– Szeretnék szép freskókat nézni – felelte Tom Allen, kezében a kávéscsészével, és felnézett az asszonyra.
– Azok esti fényben a legszebbek – mondta Lívia, és a következő asztalhoz lépett.
De este fenn, a Vágyak Szobájában, ahogy Tom Allen nem túl ötletesen elnevezte, lekuporodott az ülő Tom Allen lába elé, az első érintésre levetette a pulóverét, de sokáig csak simogatni hagyta magát az atlétatrikóban, és ő is simogatta a férfit, szinte az elviselhetetlenségig fokozva mindkettejükben a vágyat, aztán fölékerült, és előrehajolva melle Tom Allen szájára borult.
A szeretkezés után Tom Allen felmutatott a freskóra, a meztelen nők mellére, a hátulról birtokba vett nők húsos, széles formáira, a férfiakon lovagló nők kínálkozó mellére.
– Itt szoktad a randevúidat lebonyolítani? – kérdezte. – Hat hónappal ezelőtt?
Az asszony felkönyökölt, és ránézett. – Két évvel ezelőtt szeretkeztem itt utoljára – mondta. – Valakivel, akibe, azt hittem, hogy beleszerettem.
– És közben? – kérdezte magának is meglepően Tom Allen, és ő is felkönyökölt. – A szobádban fogadtad őket?
– A szobámba senkit sem engedek be. Én mentem az ő szobájukba. De nem túl gyakran és nem túl sok szobába. – Visszafeküdt, és végigsimított Tom Allen mellkasán. – Örülök, hogy féltékeny vagy. Még az sem baj, ha kurvának nézel. Az én koromban ez már nagyon hízelgő.
A második szeretkezésük vadabb, majdnem durvább volt az elsőnél, bár a durvaság igazából csak szavakban robbant ki belőlük. Jót tesz egy kis gyűlölet a szerelemnek, gondolta magában Tom Allen, miközben szeretkezés után felkönyökölve nézte az asszony arcát. – Nem akarok beléd szeretni – mondta Lívia, fektéből felnézve az arcába. – Elveszíteném a szabadságomat.
Tom Allen is érezte, hogy csaknem elveszíti a szabadságát, bár ez a szabadság, amikor útnak indult, inkább sivatagi függetlenség volt, és talán azért is indult útnak, hogy legalább a nyomozás feszültségében, ha érzelmileg nem is, valamelyest elveszítse a szabadságát, egy csalóka oázisba jusson, a teveitatóból felfrissítse a lélek lepedékessé száradt szájpadlását – uramisten, gondolta, micsoda vacak giccses metaforákkal igyekszem igazolni magam, sivataggal, teveitatóval, kipállott szájpadlással.
Járta a környéket, bolyongott a szemközti hegyoldalban, letelepedett, kellő távolságot tartva, ócska ingbe-nadrágba öltözött horgászok mögé, akik ott ültek sorban egymás mellett, némán, mereven és odaadóan figyelték a botokat, vagy itt-ott csoportba verődve sört vagy bort ittak üvegből, és ordítozva beszélgettek. Halat fogni, míg ott volt, nem látott, és a horgászok először néhány gyanakvó pillantást vetettek rá a válluk felett, az erdő szélében üldögélő idegenre, aztán már nem törődtek vele. Bement a közeli városba, megnézte a román stílusú templom még most is önérzetes, de már csaknem régészeti leletté szomorodott romjait, elirányították egy magán óramúzeumba, ahol az órákkal zsúfolt falak között egy vékony kis szemüveges ember lelkesen mutogatta és magyarázta a falra akasztott vagy tekintélyes bútoroszlopban álló, cifrára faragott vagy festett, német feliratokkal útbaigazító szerkezeteket; a nagy óra felett két kis kerek óra, vagy talán iránytűnek nevezhetném inkább, tájoló vonalakkal és vaskos kis, forgatható mutatóval, amely nyilván arra szolgált, hogy beállítsa azt, amire a felül félkörben nagyon apró betűkkel írt eligazítás biztatta: Repetiert—-Nicht, Schlagt—-Nicht. Csináltunk egy mesterséges időt, hogy valahogyan felfoghassuk az igazi időt, itt vagyok, nézem az órákat, to kill time, hogy is mondják magyarul? agyonütni az időt, milyen vad megfogalmazása a lődörgésnek, gyilkolom az időt, míg el nem jön az este, a vacsora után a hűvösödő terasz, a halk zene, a whisky jéggel, Lívia.
Az asszony most nem a megszokott fekete pulóverében ült ki Tom Allen mellé a teraszra: könnyű, vaníliakrém színű ruháján kisebb-nagyobb zöld levelek, sárga közepű zöld és kadarka színű virágok indáztak összekapcsolódva, különválva. – Hogy töltötte a napját, Mr. Allen? – kérdezte.
– Vártam az estét. Mondja, Lívia, nem fél attól, hogy kipletykálják, ha esténként itt ül velem és azután együtt eltűnünk?
Az asszony elmosolyodott:
– Akkor is kipletykálnának, összepárosítanának valamelyik magányos férfi vendéggel, ha minden este elhúzódnék a szobámban. Minden közösségnek szüksége van valamilyen gonosz kis mitológiára. Egyébként pedig független nő vagyok, és a magam világán belül azt csinálok, amit akarok.
Később fenn, a Vágyak Szobájában Lívia, elnyúlva a szeretkezés után az atlétatrikóban, amely összegyűrődött a két kibuggyanó nagy melle alatt, megkérdezte:
– Ugye, azt gondolod, azért magázlak napközben, mert nem akarok lebukni. Nem, kedvesem. Élvezem a játékot, nem akarom, hogy egy mondatban valami is elszivárogjon a feszültségből, nem akarom, hogy titkolózva végigsimíts a hallban, és közben a fejünket kapkodjuk, hogy lát-e valaki. Magamban amúgy is tegezlek napközben is, bár az volna az igazi, ha még magamban is Mr. Allennek szólítanálak, ha rád gondolok.
Tom Allen meglepődve döbbent rá, hogy a szokatlan szertartásrend, amit az asszony kialakított, neki is furcsa, bár inkább játékos, csaknem színpadias, mintsem szenvedélyes örömöt adott, de szorongó bizonytalansága minduntalan azt sugallta neki, hogy a nappali magázás talán kiábrándulást, szakítást jelent, talán aznap este már nem ül ki az asszony vele a terasz esti hűvösébe, és nem vezeti el a Vágyak Szobájába. De erről nem szólt Líviának, mint ahogy egyikük sem beszélt magáról, múltjáról, kötődéseiről túl sokat, csak egy-egy villanásnyi szerelmi emlék tört fel néha, egy-egy mondatnyi homályos és megnevezetlen családi kapcsolat. Tom Allen nem tudta, hogy Líviának vannak-e rokonai, hogy férjhez ment-e, elvált, és ő maga sem mesélt magáról többet, mint amit az asszony már első találkozásukkor megtudott: a múltnak azt a rövid szakaszát keresi, amely itt kezdődött, és itt tűnt el a homályban.