Az eredendő idegenség
napról napra nekiered,
kerülgesd, hajtva jószerencséd
mint mindenek.
Az eredendő idegenség
oly ismerős, hogy ráköszönnél,
táskátok összeér könyökrét
az utcaszögnél.
Az eredendő idegenség:
igen, tompított szegletek,
vagy fogcsikordult önfeledtség
vet éleket.
Az eredendő idegenség
most csak egy járda. Egy sodor.
De nézd csak: tükörkép-jelenség,
oly oda-vissza sor,
mely elébed vetül, lapul a hátad
mögén, és közbetolul az, hogy “én” –
magad vagy, s hozzá: hogy nem te csináltad,
csak te szenveded meg, szegény.
A módszerek mind kényszerűek?
Elhagyásuk – vagy folytatásuk:
olyan, mintha nem is lenne előleg
tér, de megássuk.
Jaj, dehogy azt, hogy sírba nézünk
ekkép, ugyan.
A módszerek: mint rögös tükörképünk
föld-illata. Valahogyan
lennie kellett mindig mindeneknek.
A módszerek, melyeket kieszeltek,
főleg reánk-erőltetettek;
de azért nem törnek bele még ebbe se,
mert a jel-szó: legyen bár ellene,
megy, megy az élet természetesen.
Csak mi döglünk bele.
Amit neked nem kell, vagy ami nem
kell, úgy értem: egyáltalán –
nos, azt csak úgy el nem hagyod akármilyen
nagy akarással se, nem ám.
Annak, hogy “nem”: létre kell jönnie
oly lassú órákon, mik nem tiéid.
Nem, hogy elsekélyesít, nem, hogy kimélyít,
nem, hogy addig-valamijének semmije:
nem; s nem is tagadásnyi nem,
nem, annyi se,
tagadásnak ott már semmi helye,
mert nincs “igen”.
Hogy: “egyszerűen – nem”. Ily egyszerű.
Nem gondolsz valakikre, nem akarsz…
mit is? Hogy nemrég? Még ennyi se: fals
hang volt, de most valamihez te hű
vagy. Frászt vagy. Egy kis létező
létezik. Az, amit neked (épp?) nem kell.
Ami neked nem. Mint egy külön ember,
él benned, veled. Így szólsz csak némán: “Ez ő”.