“Legjobb a felejtés” – mondta keserűen, a rendszerváltó 56-os emléktörvényből Nagy Imre nevét fondorlatosan kihagyó, “kétpólusú” egyetértésre utalva, és elhallgatott. Talán megszólalt a falióra is, és akkor már tényleg nem lehetett mit mondani; vége volt, ezzel volt vége a megint sok órás, utolsó beszélgetésnek, pedig surrogott a magnó, maradt még hely a szalagon. Muszáj lett bevágni aztán jobb végszónak egypár előző nap, jobb kedvűen mondott mondatot, és úgy tenni pontot az interjú végére. Rábólintott ő is, hát persze.
Persze hogy nem a felejtés a legjobb. Az emlékek pedig igenis a helyükre kerülnek. Igenis eljön az igazság ideje.
“A nagy ábránd a jövő megsejtése, a végső igazság” – írta két éve, a júniusi emléknapon, és ez lett aztán a zárszó.
Valaha, fiatalon, egy mítoszban hitt. A tények makacs dolgok – idézte 1987-es kötetét bevezetve a hasonló indíttatás után más utat bejáró kortárs, Fejtő Ferenc –, de “a mítoszok még makacsabbak, a beléjük vetett hitet pedig, ha egyszer gyökeret vertek az ember lelkében, csak a személyes tapasztalat tépheti ki onnan.” Neki sikerült. Igaz, volt hozzá nemcsak fatális szerencséje, hanem önzetlen akarata, tehetsége és éles szeme is, hogy személyes tapasztalatot ne akárhonnan merítsen. Hogy “a történelmet” tapasztalja meg, a tapasztalataiból pedig segítsen újra történelmet formálni. A század mítoszaival leszámolt magában, és megindító példát mutatva buzdított erre másokat is. De felejteni épp az nem engedte, ami mégiscsak megmaradt. A nagy ábránd, igen: a megsejthető jövőbe és a végső igazságba vetett hit. Hogy van igazság, a múltból pedig tanulni kell és lehet.
Keserűen, de józanul vette tudomásul, ha épp olyanok hányták szemére a múltat, akik néhány évtizedet zárójelbe tennének. Ő nem tett zárójelbe semmit. Megszenvedett múlt és szenvedélyesen fürkészett jövő közt egyébként is a jelenben élt mindig. Belakta korát, a barátságtalan huszadik századot Fiumétól Debrecenig, Rómától Budapestig, a Szabad Nép-háztól az Orsó utcai Nagy Imre-házig, a Rózsadombtól Snagovig, júniustól júniusig, a Fő utcától a Hősök teréig.
Bizalmat sugárzó és bizalmat ébresztő, barátságos ember volt. Apafigura, családfő-típus. Nemcsak tanácsos, hanem jó is volt hallgatni rá. Sok minden másként, kisszerűbben, rosszabbul alakul, ha nincs az ő bölcsessége, elkötelezett értéktudatossága és minőségi embersége. Ha nem közvetít barátok és ellenfelek, harcos- és útitársak, a “tisztító vihar”, az ellenzéki évtizedek, majd – alapító szabad demokrataként is – a rendszerváltó átmenet kulcsszereplői között; ha nem ő segít már ebben az átmenetben megkerülhetetlen intézménnyé tenni a magyarországi Soros Alapítványt.
Intézmény volt maga is. Múltban és jövőben igazságot sejtő, történelemben politizáló, századát megszenvedve formáló európai értelmiségi. Igazi nagy ember.
Barna Imre